– Beatrice – szóltam –, a szemedben gyilkosság remeg.

Összerezzent és hirtelen behunyta a szemét, mintha önmagától félt volna, és távolabb húzódott tőlem.

– Keveset tudsz rólam – folytattam –, csak a testeddel éreztél a barátodnak. Fölösleges bizonygatnom neked, hogy sohasem fedném fel a titkodat, mert az emberben minden bizonytalan, és mert minden pillanatban változunk és keveset tudunk önmagunkról meg a megbízhatóságunkról. Hogyan bízhatnánk meg hát valaha is maradéktalanul a másik emberben? Ölj csak meg nyugodtan, ha attól megkönnyebbülsz, ezt már másodszor mondom neked, és nem ellenkezem, hisz senki sem látott bejönni téged, éjszaka pedig könnyen kisurranhatsz titokban a házból, és téged senki sem merészelne megvádolni, még akkor sem, ha gyanakodnának rád. Nem ér annyit az életem, hogy valaki lármát csapna miatta, és magad láttad, hogy pestiseseket ápolok, amiből sejtheted, hogy vajmi keveset törődöm az életemmel. De a te számodra, Beatrice, ez a választás pillanata, amikor az életedről döntesz. Válaszd csak a hidegséget, a megátalkodottságot és a szíved halálát, ha úgy hiszed, hogy ettől boldogabb leszel. De nem hiszem, hogy így lesz. Az évek múlásával csak egyre boldogtalanabb és magányosabb leszel.

– Nem értem, mit beszélsz – mondta mogorván. – Hiszen én szeretlek!

– Amikor az ébredésünk pillanatában mosolyogtál és amikor a barátodnak neveztél, talán szerettél engem – feleltem. – Ebben a pillanatban inkább gyűlölsz, mint szeretsz, és nem is róhatlak meg érte.

Ő csak csökönyösen ismételgette: – Tényleg nem értem, mit akarsz mondani. Te nem szeretsz engem. Árad belőled a hidegség, és a kezed is olyan, mint a jég a kezemben.

– Mit vársz tőlem, Beatrice? – kérdeztem türelmetlenül. – Szabadulást a bűntudatodtól, élvezetet, feledést? De az ember sohasem szabadul meg a bűntudatától! Az én bűntudatom még rosszabb, mint a tied. Legyünk hát barátok, ahogyan mondtad, és csitítsd el bűntudatomat egy pillanatnyi megnyugvással az öledben, miként én is elcsitítom a te bűntudatodat az ölemben. De ez nem a mennyország, hanem a föld, ugyanaz a föld, amellyel egyesülünk a halálunk után. Önmagamat csapnám be, ha azt képzelném, hogy valamivel több ennél.

Ő minden igyekezetével próbálta figyelemmel kísérni és megérteni a szavaimat. Bár nem értette meg, mégis átérezte a gyötrődésemet, önmagáról megfeledkezett és visszatért belé a gyengédség, úgyhogy a nyomasztó árnyék eloszlott fölöttünk. – Te magad mit akarsz? – kérdezte. – Mi a te titkod?

De ezt hogyan magyarázhattam volna meg neki? – Semmit sem tudok a mennyországról – mondtam. – Talán nem is hiszek a mennyországban, de vágyódom a végesből a végtelenbe, a feltételesből a feltétel nélkülibe. A mennyek polgára szeretnék lenni, nem pedig a földé, de nincs bennem szeretet.

– Igen, igen! – kiáltottam fel gyötrődésemben. – Az emberi tudás keretei között már tudom, mi az Isten, de nem ismerem Őt, mert nincs bennem szeretet. Ha pestiseseket ápoltam, szánva őket, ezt csupán dacból tettem, nem szeretetből. Érted, Beatrice, barátom, dacból az életemet is oda tudnám adni, komolyan meg tudnám tenni, ha ezzel segíthetnék rajtad, de ezt is csak dacból tenném és ez sem volna szeretet. Legjobb cselekedeteim sem érnek semmit, mert hiányzik belőlük a szeretet.

Talán esztelenség és káromlás volt a részemről, hogy ilyeneket beszéltem, amikor mellette feküdtem az ágyban a testi gyönyör meg a szenvedély után, még mindig az oldalamon érezve az ő mezítelenségét. De a halál vett körül, és a testi élvezet a halál testvére, és nem is érezhettem keservesebben az ember legbelső idegenségét, mint most, amikor lefeküdtem vele. Ő gyengéden simogatott és csókolgatott, vigasztalván gyötrődésemben, amit nem értett meg, úgyhogy sírtam a karjában. Beesteledett, és a szobában félhomály, majd sötét lett. Végül fáklyák világítottak be a szobába, és újra a fekete szekerek zörögtek végig az utcákon, a kocsis pedig rekedt hangon kiáltozta: – Rakják ki a holttesteket, a holttesteket!

Kisurrantam, hogy a szobából behozzam a ruhánkat, felöltöztünk, és ő a kendője alá rejtette a haját, és újra bekormozta az arcát, hogy ne lehessen felismerni. De a zsákszövetből készült kámzsa ellenszenves lett számomra. Újra féltem a haláltól, és mintha valamilyen módon tisztába jöttem volna magammal, úgyhogy a bensőmben semmi sem kényszerített többé, hogy visszatérjek a haldoklókhoz. Mindketten halogattuk a távozást a szobából, végül egymásnak estünk, úgy ölelkezve és csókolózva, mintha sohasem akarnánk elválni egymástól.

– Ha visszatérek a várkastélyba – mondta –, senki sem kérdez semmit tőlem, de a fejedelem figyeltetni fog, és talán nem is sikerül többé észrevétlenül távoznom. Ha tehát még eljönnék hozzád, valaki követhetne, és így a szobádba vezetném a gyilkosokat.

– Tedd, amit jónak látsz – feleltem. – Mindig tudod, hol találsz meg engem. – De ugyanolyan világosan tudtam, mint ő, hogy ennél többet már nem adhatunk egymásnak. Ha még találkoznánk, az csupán a testi vágy meg a magány gyötrelme volna. Ezért még tüzesebben csókoltuk és simogattuk egymást, hogy önmagunkat félrevezessük, és azt higgyük, hogy a találkozásunk több annál, mint amennyi a valóságban volt.

Az éj sötétjében elkísértem őt a várkastély közelébe, ahol megállított, és azt mondta, tudja, hogyan jusson be, és megtiltotta, hogy tovább kísérjem, nehogy veszélynek tegyem ki magam. – Semmi rosszat sem akarok neked, barátom – mondta –, hanem csupa jót kívánok neked.

– Én is minden jót kívánok neked – feleltem, így váltunk el egymástól, és ő eltűnt a sötétben, s engem sötétség vett körül, de a földi sötétségnél rosszabb volt a reménytelen sötétség a szívemben. Tapogatóztam előre, úgy kerestem a visszavezető utat a sókereskedő házába. A szobába mentem, ledobtam magamról a füstszagú ruhát és elégettem, felszítva a tüzet, hogy egyetlen foszlány se maradjon belőle. Olyan volt, mintha mindent el akartam volna égetni, ami történt, a gondolataimat, a kételyeimet, a bűntudatomat, a pestist és a szerelmet, a testi vágyat és a gyengédséget.

Amikor újra megmosakodtam, a sókereskedő felesége jött be a szobába gyertyával a kezében. Meglátván a tűzben a zsákszövetből készült kámzsát és megérezvén az égő szövet szagát, örömtelin felkiáltott: – Csakhogy végre észhez tért, Johannes úr! Minden este és reggel imádkoztam kegyelmedért.

A gyertyát az asztalra tette, hozzám lépett, a durva vászonnal a vállam kezdte törölgetni, és dorgálólag így beszélt: – Jaj, Johannes úr, ki volt az az idegen nő az ágyában? Ilyesmit sohasem feltételeztem volna kegyelmedről. Óvatosabbnak kellene lennie, és mi lesz a papi pályájával, ha a leánynak gyereke lesz, és el kell vennie feleségül? Jaj, Johannes úr, hacsak sejtettem volna, hogy ennyire nyugtalan a teste, magam nyugtattam volna meg kegyelmedet, és még csak nem is lett volna túl nagy bűn, ha nem a magam örömére, hanem a kegyelmed javára csináltam volna, és talán még a férjemnek sem lett volna ellene kifogása, hiszen az életét köszönheti kegyelmednek. Jaj, jaj, miért is nem kérte azt tőlem illedelmesen és egészen tisztességesen? Ha másként jár el kegyelmed, súlyos bűnt követ el, és nem tűröm, hogy kegyelmed a saját kárára idegen nőket hozzon az ágyába, hanem legyen ez az utolsó eset.

Keserűen azt válaszoltam, hogy nem vagyok köteles elszámolni neki a cselekedeteimmel, és nem illik hozzá, hogy megszabja, hogyan és kivel töltöm az éjszakáimat, noha nem fogadott el többé lakbért tőlem a szobámért azután, hogy segítettem neki ápolni a pestisben megbetegedett sókereskedőt. – De azt hiszem, mégis ez volt az utolsó eset – mondtam. – Az a leány többé nem tér vissza hozzám, és magam is azt hiszem, hogy egész életemre elegem lesz a nőkből.

– Jaj, jaj, nem ismeri kegyelmed a nőket! – óbégatott –, és a kegyelmed szavai csak azt mutatják, hogy milyen fiatal és tapasztalatlan ezekben a dolgokban. De messziről kerülje el őt, és ne engedje be többé a szobájába, hanem maradjon szilárd az erkölcseiben, bárhogyan csábítsa is kegyelmedet! Ugyanis nem ismeri eléggé önmagát, Johannes úr, és azt sem tudja, milyen elbűvölő hatással van minden nőre és milyen szép kegyelmed, úgyhogy nekem már az is jólesik, ha gyengéd kézzel a hátát törölgethetem. De ha önfejű az a leány, kereken utasítsa vissza, és én is szólok a kegyelmed érdekében, ha a leány szülei kezdik zaklatni.

Körém tekerte a törülközőt, a mellemet meg az oldalamat paskolta, hogy megszárítson, bár már nem volt szükségem szárításra. Zihálva lélegzett, és lelkesen folytatta: – És abban is nagyon téved kegyelmed, ha azt hiszi, hogy egy ostoba leány miatt elege lett a nőkből. Ha nem lennék erényes nő, könnyen megmutathatnám kegyelmednek, mekkorát téved, amikor azt hiszi, hogy elege lett belőle. Egy fiatalember telhetetlen a női dolgokban, és sokan még vénségükben is próbálkoznak, mert az akarat bizony még megvan bennük, még ha a képesség hiányzik is hozzá. Nem, fölöslegesen ne engedje magát elcsüggedni, Johannes úr, mert az ereje bizony visszatér és az erejével együtt a vágy is, mihelyt kipihente magát és evett egy jót.

Haragra gerjedve rászóltam, hogy hagyja abba az ostoba locsogást, ő pedig alázatosan szót fogadott nekem, de titokzatosan mosolygott, mintha a mosolyával jelezte volna, hogy ebben a dologban az ő tudása felülmúlja az enyémet. Talán ezért is haragudtam rá ennyire, mert magam is tudtam, hogy bizonyos idő múltán a vágyam újra lángra lobban. Hiszen elválaszthatatlanul kötődtem a testemhez, és az érzékek csábításában a test erősebb az akaratnál. Az akarat csak azt akadályozhatta meg, hogy a test engedjen a kísértésnek, de magát a kísértést nem tudta távol tartani. Bizonyára Krisztus is erre célzott, amikor ezt mondta: Aki a szívében vággyal néz egy nőre, már paráználkodik vele. Ezért a testem a paráználkodó teste, akár hozzányúlok egy nőhöz, akár nem. Ennek tudata elszomorított és alázatossá tett. Egy pillanattal később bocsánatot kértem hát a háziasszonytól ingerült szavaimért, s kimondhatatlan levertség lett úrrá rajtam, amint nyugovóra tértem hideg ágyamban, amelyben még éreztem Beatrice hajának és bőrének az illatát.

Másnap reggel megjuhászodott férfiúként és a korábbinál csendesebben tértem vissza a munkámhoz, mindjárt a mise után. De senki még csak fel sem figyelt a jöttömre. Secundinus doktor arcát a kezére támasztva üldögélt, hosszúkás arcán a szokásosnál bánatosabb kifejezéssel, Matteus mester pedig a két térde közé szorította reszkető kezét, mintha attól tartott volna, hogy kereket oldanak. A papiros porától meg a tinta szagától súlyos volt a levegő, s a szoba hangulata olyan nyomott és örömtelen volt, mintha egy köztiszteletben álló személyiség váratlan halála bénította volna meg a szíveket. – Mi történt? – kérdeztem riadtan.

– Mindennek vége – sóhajtotta Secundinus doktor. – A görögök közölték, hogy véget vetnek a haszontalan vitának. A filioque csak meg nem engedett toldalék, ehhez ragaszkodnak, megtagadják a tárgyalásokat a Szentlélek eredetéről, és már csomagolják a holmijukat, hogy elutazzanak Ferrarából. Jószef pátriárka olyan beteg, hogy már meg sem tud szólalni, Johannész császár haragszik és bezárkózott a szállására, mivel Burgundia követei őt nem köszöntötték ugyanolyan szertartásosan, mint a pápát. Markosz Eugenikosz arcul ütötte Besszáriont és fattyúnak nevezte. Szóval vége a dalnak, fiam, és itt nincs is többé semmi tennivalónk.

A rémülettől megdermedve felkiáltottam: – Mit várhatunk még a világtól, ha Krisztus egyházai egyetlen szó miatt képtelenek egymásra találni! Ez a legnagyobb szerencsétlenség, ami a kereszténységet érheti, mert ezután már egyetlen becsületes ember sem tudja többé, mit és kinek higgyen.

– Így igaz – szólalt meg Matteus mester szörnyen reszkető fejjel. – Kiesett a hordó feneke, a földre folyt a drága bor, és a világ a kárhozat hatalmába kerül.

VI

Amikor a legnagyobb a baj, akkor van a legközelebb a segítség, noha elrémített a gondolat, hogy nem a szívek megalázkodása és a keresztény szeretet, hanem csupán a pénz akadályozta meg az egyház végleges szakadását. A pestistől, a kölcsönös gyanakvástól és a teológiai gyűlölködéstől sújtott Ferrarába nehézfegyverzetű lovasok védelmében egy karaván érkezett Firenzéből. A szekerek egymás után dübörögtek végig a városon, és vasalt ládákat emeltek le róluk, amelyeket négy-hat férfiú is csak nagy üggyel-bajjal és rogyadozó térddel tudott cipelni. Megcsendültek az aranyak, és a csomagoló görögöknek sebtében kifizették elmaradt napidíjaikat. Firenze városa valójában akkora összeget kölcsönzött a pápának, hogy azt nem lehetett a szokásos váltókkal lebonyolítani, mivel Ferrarában a bankárok közül senki sem volt elég gazdag a váltók beváltásához. Johannész császár személyes kiadásaira Jenő pápa olyan összeget fizetett, amelynek nagysága titokban maradt, s ezenfelül a császár még Konstantinápolyba is küldhetett egy nagyobb összeget, hogy a török támadás esetére városát képessé tegyék a védekezésre.

Ennek eredményeként a császár összehívatta a görögöket a beteg pátriárka ágya mellé, és közölte velük, hogy hozzájárult a tárgyalások folytatásához, és engedélyezi a vitát arról a hittételről, hogy vajon a Szentlélek a Fiútól is származik vagy sem. Erre a célra a görögöknek egy tizenkét főből álló bizottságot kellett választaniuk, a latinok tizenkét főből álló választmányával való vita lefolytatására. De a pápa akaratából és a pestis miatt előbb át kellett helyezni a zsinatot Firenzébe, távol a megmérgezett Ferrarától.

Markosz Eugenikosz azt merészelte kérdezni, hogy a császár talán eladta a hitét, Gemisztosz Plethón pedig könnyeket hullatott fehér szakállára, de a császár elhatározása sziklaszilárd volt. A beteg pátriárka csupán arra volt képes, hogy az ágyában sóhajtozzék, meg hogy kijelentse, a legrosszabbtól fél ugyan, mégis aláveti magát a császár akaratának. A zsinat folytatására valóban nem volt más kiút, mint az áttelepülés Firenzébe, mert a pápa csak a Firenze által folyósított hitel segítségével fedezhette a zsinat költségeit. Ám a görögök pontosan átérezték, hogy az ő szabadságukat fenyegeti az áthelyezés, mert Firenze az ország belsejében, a tengertől távol fekszik, és onnét senki sem menekülhet el, hanem ha egyszer áttelepülnek oda, ők a pápa és császáruk foglyai lesznek. Markosz Eugenikosz és sokan mások ki is jelentették, hogy sohasem keltek volna útra Itáliába, ha ezt sejtették volna.

De a szörnyülködésük legmélyebb oka az volt, hogy nem akartak vitatkozni a Szentlélek eredetéről, mivel a felvilágosult Besszárion kivételével a szívük mélyén képtelenek voltak elismerni, hogy a Szentlélek a Fiútól is származik. Féltek a latinok mesteri vitaképességétől, és bizonyára az a szorongató érzés kínozta őket, hogy a hitük miatt úgy terelik őket a vágóhídra, mint megannyi birkát. De hiábavaló volt minden ellenkezés és panaszkodás, és nem tehettek mást, mint hogy különböző ürügyekkel halogassák elutazásukat Firenzéből, így még én is a sókereskedő házában értem meg a karácsonyi angolnát, de ez már az indulás hangulatában következett be.

Nem bánkódtam, hogy elutazom Ferrarából, hanem a távozás számomra inkább valamilyen szabadulás volt a mély fekvésű, nyirkos tájéktól és a pestis miatt sivár városból. Csendesebben és tudásomat illetően kevésbé magabiztosan keltem útra, mint ahogyan ide érkeztem. Itt ismertem meg a vágyat és a halált, de a vágy csak azt mutatta meg nekem, hogy a legnagyobb vágyakozás után is mily szegényes és hideg a szenvedély pillanata, s hogy a testi közelség nem gyógyíthatja meg a szív idegenségét. Idegennek születtem a világra, s még a halál közelsége sem gyógyított ki idegenségemből. Tudtam, hogy van Isten, de nem éreztem könyörületet, az akaratom pedig nem tudott közelebb vinni a mennyekhez. Ezért a vezeklők csuhájába öltözve a pápa kíséretével együtt vándoroltam Firenzébe anélkül, hogy igényt tartottam volna az utazást megkönnyítő lehetőségekre, amelyekért túl sokan versengtek egymással.

A ferrarai elpuhult élet, kényelmes ágy és bőséges étel után örömmel üdvözöltem a hideg téli szelet és az utak sarát. A tagjaimat gyötörve és a hidegtől szenvedve az alkalmi pihenőhelyeken visszanyertem valamit elveszett akaraterőmből. Felszabadító érzés volt meggyőződnöm róla, hogy nem váltam függővé a természetes élet kényelmétől, hanem legalább a testem fölött uralkodtam, még ha a lelkem fölött nem is tudtam uralkodni. A test megedzésével együtt valami visszatért a jókedvemből is, úgyhogy újra tudtam nevetni és tréfálkozni. Amikor hatalmas látványként feltárultak előttem Firenze sárgásbarna épületei, tornyai és falai, örömöt és kíváncsiságot éreztem, mintha valóban sikerült volna elmenekülnöm önmagam elől a helyváltoztatással meg azzal, hogy új látnivalókkal és szokásokkal vettem körül magamat.

Amikor Jenő pápa belovagolt a városba, valamennyi templom harangja megszólalt, és Firenze pazarlóan fényes fogadtatásban részesítette őt. Ám ő idegenkedve a világi pompától, komolyan és komoran visszautasította a lakomákat, és visszavonult a Santa Maria Novella-kolostorba. Csak néhány nappal később, február derekán, amikor a császár, Jószef pátriárka és az egész görög küldöttség megérkezett, nyílt alkalmuk Firenze életvidám lakosainak arra, hogy megmutassák gazdagságukat és hogy Velencével versengjenek a diadalmenet fényében és az örömtüzek színforgatagában. Johannész császár hiúsága teljes kielégülést nyert, de a láztól reszkető és az utazástól elcsigázott Jószef pátriárka csak nagy üggyel-bajjal tudott megmaradni szürke öszvérének a nyergében, amíg a városkaputól a szálláshelyére ért.

Átköltözésünk Ferrarából Firenzébe nekem és a többieknek egyaránt azt jelentette, hogy a szűk kis világból egy világvárosba kerültünk. Firenze hatalmas, komor székesegyháza, signoriájának félelmetes tömör kőfalai, a hatalmas kolostorok és az emberektől nyüzsgő kereskedő-utcák, hamarosan olyan érzést ébresztettek bennünk, hogy elveszünk ebben a városban, amely tudatában volt gazdagságának és pénze világhatalmának. Ferrarában azt éreztük, hogy az egyházi zsinat uralkodik s az határozza meg az életünket, amíg ott tartózkodunk. Itt úgy éreztük, hogy Firenze uralkodik a zsinat fölött, úgyhogy a bizánci császár meg a pápa jelenléte csak valami átmeneti és kiegészítő vonást jelentett, ami a város mindennapi életében gyorsan szertefoszlott és ami a város lakosainak alkalmat adott az ünneplésre, de semmiképpen sem kötelezte őket arra, hogy lemondjanak mindennapi életük ezerféle, változatos munkájáról, és kereskedelmük szorgos gyakorlásáról.

Nyomasztó érzés volt, hogy Firenzében a pénz uralkodik. Signoriája és a bankárai számára az egyházi zsinat csak egy újabb vállalkozást jelentett a többiek sorában. Pénzelték a zsinatot, hidegvérűen kiszámítva, hogy nyereségük lesz rajta és hogy ugyanakkor növelhetik városuk fényét és hatalmi helyzetét a világvárosok sorában. Az egyházak egyesülésének gondolata hatalmas nyerészkedési alkalmat kínált nekik a jövendő keresztes háború pénzelésére. Pénzzel szépítették a városukat. Pénzzel váltották meg maguknak a mentességet a kamatszedés bűne alól. Firenze a legjobban elvilágiasodott város volt, amit valaha is láttam.

Ugyanilyen hazugság volt az ő demokratikus köztársaságuk is, amelynek szabadságával kérkedtek, mert a valóságban Firenzében egyetlenegy férfiú uralkodott, aki a város legapróbb ügyeiben is döntött, egy igen gazdag és nagyon tapasztalt kereskedő, Cosimo Medici. Külsőleg gondosan kerülte a hatalom minden formáját, de a város legutolsó hivatalait is azok töltötték be, akik őt támogatták, ő pedig féltékeny éberséggel őrködött, nehogy közülük bárki túlságosan becsvágyó vagy tehetséges legyen, és nagyobb hatalomra törjön, mint amennyit kegyelemből juttattak neki. Ebben a roppant nagy városban a gazdag valóban gazdagnak érezte magát, a szegény pedig nagyon szegénynek. Az a Cosimo úgy vélekedett, hogy pénzért a szellemi kincseket is megvásárolhatja, mert azt mesélték róla, hogy nyolc évre negyvenöt íródeákot fogadott fel, hogy egy meggazdagodott könyvkereskedő vezetésével a lehető legszebb könyvekbe másolják át az antik világ legjelentősebb műveit.

Engem hosszú időre elvakíthatott volna városuk csillogó, külső máza, mert Firenzében valóban nem volt hiány látványosságokban, és a kíváncsiskodónak már az utca élete is épp elég látnivalót kínált. De engem a ferencesek kolostorában szállásoltak el, és így beszédviszonyba kerültem a szerzetestestvérekkel, akik között titokban élt még a szegénység eszményképe, amit Szent Ferenc hirdetett meg. Noha ezt a tanítást, ami Krisztus követőinek elengedhetetlen szegénységét hirdette, már évszázadokkal ezelőtt tévtannak nyilvánították, támogatóit pedig fegyveresen üldözték, és bár a város mindkét uralkodó szerzetesrendje, a dominikánusok és a ferencesek is versengtek egymással kolostoraik gazdagságában és templomaik pompájában, a barna kámzsások körében mégis az elégedetlenség szelleme lappangott, dacolva még a feltétlen engedelmességgel is. Szerintük még a pápának is példát kellett volna mutatnia a szegénységben. „Jaj, elvilágiasodott egyház, jaj, hiúság vására, jaj, te bűnös Firenze!” – mondogatták, noha ezt csak titokban és megbízható hallgatóság előtt merték kimondani. Amikor az én fogékonyságomat észrevették, az a néhány buzgó szerzetes kinyitotta a szemem, hogy lássam a pénz átkát, ami Firenze fölött lebegett.

De nem lettem volna fiatal, ha ugyanakkor nem éreztem volna, hogy ez a hatalmas város mily sötéten erős volt az élet szemérmetlen élvezetében és hatalmának tudatában. Pénzét pazarlóan váltotta szépségre maga körül, az épületek szépségére, a szobrok és a festmények szépségére, a költészet és a gondolatok szépségére. Az a fejedelmi Cosimo korunk legkiválóbb szónokait és élenjáró tudósait alkalmazta az egyetemén. A szentek képeit arannyal és drágakövekkel boríttatta. Minden külsőség és világi vonás, minden, ami a szemet és az érzékszerveket csábította, öncélúvá vált ebben a városban, mintha Firenzében még a kövek is ezt hirdették volna: csak ennek az életnek a kedvéért élünk, tegyük hát olyan széppé magunk körül, amilyenné csak tudjuk. Amikor kivirágzott a tavasz, felbaktattam a várost környező egyik dombra, s amint lefelé tekintettem, úgy éreztem, mintha a világ fejedelmének a városa lenne. Bennem a sötét élni vágyás csábított, és bizonygatta: mindezt neked adom, ha a földre térdelsz és fejet hajtasz előttem. A dombok illatoztak a naplementében, árnyék borult a városra, és a növekvő esti sötétségben csak a hegyek lilás fénye izzott. Az élni vágyás remegett bennem, de a legmélyebb tudatom harcolt ellene, bizonygatva, hogy ez a csodálatos város egész pompájában a halál városa. Szívében csak a halált hordozta, mint az élet minden szépsége és csábítása.

Firenzében akaratom ellenére furcsa keserűség és az élet lebecsülése áradt szét a szívemben. Ezt bizonyára részben az váltotta ki, hogy Firenzében magányosabb voltam, mint Ferrarában, és minden nap éreznem kellett valamilyen formában, hogy a jelentéktelenek között is a legjelentéktelenebb vagyok, szolga, akinek parancsolnak. Mihelyt megérkeztünk Firenzébe, nyomban életbe lépett a zsinat szigorú rangsorolása, mindenkinek pontosan megszabták a bérét és a feladatát, és minden arra utalt, hogy Jenő pápa mielőbb és késedelem nélkül döntésre akarja vinni az egyházi zsinat munkáját. Erre meg is volt minden oka, mivel egyre újabb és újabb nyugtalanító hírek érkeztek arról, hogy a bázeli zsinat a pestissel is dacolva folytatta arcátlan ténykedését az egyház kettészakítására, sőt még egy új pápa megválasztását is tervezi. Ezért a keleti és a nyugati egyház egyesülése és a pápa elismerése mindkét egyház fejének az egyetlen döntő eszköz lett volna arra, hogy a világ közvéleményét meg lehessen nyerni a pápa támogatására és a nyugati egyház szakadásának megakadályozására.

De amikor mint íródeák figyelemmel kísértem az üléseket és azok keserves, üres szócsépléseit a hajthatatlan görögök meggyőzésére, mardosni kezdett a gyanú, hogy végül is mi az igazság és kinek is van igaza? Bázelben még összezúzva és lesújtva is a demokratikus egyház, az egyetemes béke és az egyház megjavításának igazsága küzdött, Konstantinápolyban a régi egyház misztikus igazsága élt, Firenzében a pápa abszolút hatalmának, az engedelmességnek és az egyház egységének az igazsága. Cusanus doktor olyan becsületesen választott, amennyire csak egy ember teheti, és az ellentétek egységében találta meg lelki békéjét. De ő már nem volt mellettem, hogy tanácsokat adjon és hogy jóságával hajlítgassa dacos szívemet. Ezért kezdtem úgy érezni, hogy nem valósítanám meg rendeltetésemet, ha továbbra is íródeák maradnék és ellentétes véleményeket jegyeznék fel, amelyeket ezen a világon szemlátomást semmilyen hatalom sem hozhatott egymással összhangba.

Februártól március végéig ugyanis nyolc ülésen nyilvánosan vitatkoztak a Szentlélek eredetéről. A latinok részéről a raguzai Johannes a görög egyházatyák írásaival mesterien és tudományosan alapozta meg értekezését az Atyáról és a Fiúról. Az értekezés nagy részét ugyanis Szent Baszileusz írásai képezték Eunemosz ellenében, de az egész értekezés hiábavalónak bizonyult, mert Markosz Eugenikosz másként értelmezte a szavait, és ráadásul azt állította, hogy a Szentlélek eredetével kapcsolatos mondat utólagos betoldás és hamisítás. De az a kódex, amit Cusanus doktor hozott, mégis olyan régi és eredeti volt, amilyet csak kívánni lehetett.

Markosz Eugenikosznak arra az állítására, hogy Szent Basziliosz kifejezetten azt írta, hogy a Szentlélek csupán az Atya lényéből származik, a raguzai Johannes válaszolt: – Ezzel Basziliosz az areiolanuszokkal szemben csak annyit akart mondani, hogy a Szentlélek az Atya lényéből származik, mert ezzel magára az isteni szubsztanciára célzott. Ezzel tehát nem azt állította, hogy a Szentlélek csupán az Atya személyéből ered. – Ennek bizonyságául felolvasta azt a részletet, amelyben Szent Basziliosz szó szerint ezeket mondta: „Szükségszerű-e tehát, hogy a Szentlélek, bár rangsorolásban és sorrendben a harmadik, természetét illetően is a harmadik legyen? Mivel rangsorban a Fiút követi, a Fiútól származik.”

Markosz Eugenikosz először azt állította, hogy Szent Basziliosz ezzel arra célzott, hogy a Szentlélek a Fiú lényéből ered, nem pedig a személyéből, vagy pedig csupán azt, hogy ugyanaz a lény, mint a Fiú. A későbbi ülésen kifejezetten azt állította, hogy ezek a szavak nem eredetiek, és Nikodémia püspökének az íródeákját a püspök lakására küldte, hozna egy másik kódexet, hogy összehasonlítsák azzal a könyvvel, amit Cusanus doktor Konstantinápolyból hozott. Amikor a püspök lakásán fellapozta azt a vitatott szövegrészt, az íródeák észrevette, hogy abban is ugyanazok a szavak vannak. A könyvet a nyitott ablak mellett ellenőrizte, hogy jobban lásson, majd ott hagyta a könyvet, hogy egy kést keressen, hogy azt a három szót a pergamenről kivakarja. De amíg ő kést keresett, a szél fordított egyet a lapon, ő pedig a következő oldalról vakart ki három másik szót. Amikor sietve az ülésre vitte a kódexet, kiderült tehát, hogy ennek a szövege is egybevág azzal a szöveggel, ami a Cusanus doktor által szerzett könyvben van. Ettől Markosz Eugenikosz elkomorult, de nyomban kijelentette: – Nem tagadom, hogy sok kódexben így van, de továbbra is állítom, hogy a betoldás később került a szövegbe.

De az íródeák elszörnyedt, remegni kezdett, és felkiáltott: – Ez az ördög műve és boszorkányság! Hiszen éles késsel az imént magam vakartam ki a könyvből azt a három szót.

Az ülés után elvettük tőle a kódexet, és amikor belelapoztunk, felfedeztük, hogy nem a kellő oldalon végezte el a kaparást, így bebizonyíthattuk neki, hogy nincs szó semmilyen boszorkányságról, mert különben állítása kellemetlen árnyékot vetett volna ránk, latinokra, hiszen ő sziklaszilárdan boszorkánysággal vádolt meg bennünket. És utólag senki sem feddte meg ostoba tettéért, olyan csúnyán megszeppentünk valamennyien abban a hiedelemben, hogy valamilyen felfoghatatlan csoda történt.

Tehát Markosz Eugenikoszt semmilyen bizonyíték sem tudta meggyőzni, Johannész császár pedig unatkozott, a meddő vitát hallgatva. Végül minden félreértés elkerülésére a raguzai Johannes bejelentette, hogy a latin egyház mindenesetre csak egy princípiumot és egy alapvető okot ismer el a Szentlélek származásaként. A görögök örömujjongásban törtek ki, bár ez a szó elég világosan kifejezésre jutott már a korábbi üléseken is. Besszárion még egy szövegrészletet olvasott fel Szent Maximus leveléből, amiben a következőket írta: „Ámbár a latinok azt állítják, hogy a Szentlélek a Fiútól is ered, mégsem állítják azt, hogy a Fiú a Szentlélek alapvető oka, mivel a Fiú és a Szentlélek egyetlen alapvető okának az Atyát vallják.”

– Ha így van – mondta Johannész császár –, ha elismeritek, hogy ez a levél helyesen és pontosan fejezi ki a tanításotokat, akkor semmilyen akadályt nem látok a két egyház egyesülésének az útjában.

Markosz Eugenikosz mondani akart valamit, de a császár rászólt, hogy maradjon csendben, s amikor ő nem engedelmeskedett, a császár megparancsolta, hogy hagyja el az ülést. Heraklea érseke tüntetőleg vele együtt távozott. De császáruk kedvében járva a többi görög olyan buzgó vágyat nyilvánított ki, hogy a két egyház a levélben foglalt tanítás alapján egyesüljön, hogy ez akaratlanul is felébresztette a latinok gyanakvását, és az ülést elnapolták. Markosz Eugenikosz a császár akaratából távol maradt a következő ülésről, amelyen a raguzai Johannes a latin egyház végleges nyilatkozataként ezt a magyarázatot terjesztette elő: „Az Atyát valljuk a Szentlélek egyetlen princípiumának és alapvető okának. Ily módon azt a lelket a Fiú nem önmagától kapja, hanem az Atyától. A Lélek vonatkozásában az ő képessége az Atyától való. Miként a Szentírás szerint a Lélek Spiritus Filii, ugyanúgy a Fiúból is árad mint lehelet.”

Ezt viszont a görögök nem akarták önmagában elfogadni, még úgy sem, hogy Markosz Eugenikosz nem volt jelen az ülésen. Ezért még egy újabb ülést követeltek, és ezen a raguzai Johannes estig beszélt, úgyhogy még a békülékeny Izidor is keserűen jegyezte meg: – Ha csak egy ember jut szóhoz, természetesen ő bizonyul győztesnek. Nekünk, görögöknek még sok mondanivalónk lenne, de ez maradjon a következő ülésre. – Néhány nappal később az uniót támogató görögök teljes egyetértésben a Szent Ferenc-templomba jöttek, hogy szemügyre vegyék azokat a kódexeket, amelyekre a latinok állításaikat alapozták, de aztán Jenő pápa jobbnak látta befejezni a nyilvános vitákat, mert szemlátomást semmire sem vezettek. Éppen elég világosan kiderült, hogy nem csupán a szót vitatták, hanem a görögök tanítása teológiailag valóban eltért a katolikus egyház tanításától, mert a többségük nem akarta elismerni, hogy a Szentlélek a Fiútól is való. Így értük meg a húsvét közeledtét, és a nagyhét hétfőjén Jószef pátriárka összehívta a görögöket a szállására, követelve tőlük, hogy döntsék el, lehet-e húsvétig valamilyen módot találni az unió megkötésére, vagy pedig haza kell térniük és fel kell hagyniuk az unióval. Egymás közötti vitájuk nyomban újra olyan hévvel pattant ki, hogy egy kívülálló is könnyen figyelemmel kísérhette.

– Inkább meghalok, semhogy latinná váljak! – kiáltotta valaki. Izidor erre így szólt.: – Mi nem akarunk latinokká válni, de a keleti egyházatyák is azt tanítják, hogy a Szentlélek a Fiútól való. Ezért csak helyes és méltányos, ha ebben a kérdésben csatlakozunk a latin egyház tanításához.

Markosz Eugenikosz ordítozni kezdett: – A latinok eretnekek! Nem lehet egyesülni velük, amíg a hitvallásukból el nem távolítják filioque szó.

Besszárion éles hangon így szólt: – Tehát azokat a görög egyházatyákat is eretnekséggel vádolod, akik ugyanezt vallották?

Teológiai dühének hevében Markosz Eugenikosz ezt kiáltotta: – Persze hogy eretnekek voltak, vagy pedig később hamisították meg az írásaikat!

Az öreg és beteg Jószef pátriárka annyira a szívére vette ezeket a szavakat, hogy sírni kezdett, és még Markosz Eugenikosz hívei közül is többen elismerték, hogy túlzásba vitte a dolgot. De semmilyen elhatározásra sem jutottak, és a császárnak sem sikerült jobb belátásra bírnia a más véleményen lévőket. A megrendüléstől a pátriárka annyira megbetegedett, hogy nagyszombaton fel kellett adni neki az utolsó kenetet. Az unió ellenzői úgy határoztak, hogy húsvéti istentisztelet helyett egy emberként elmenekülnek Firenzéből, de a kapunál feltartóztatták őket, mert a császár már korábban megtiltotta, hogy a kapuőrök bárkit, aki a lovát is magával viszi, kiengedjenek a városból a görögök közül.

Ez valóban komor húsvét volt, mert senki sem gondolt Krisztus szenvedéseire és feltámadására, és a görögök már nem csókolták meg egymást. Húsvét után, miután hiába várták, hogy a pátriárka meghaljon, a császár hatalmi szavára összegyűltek és úgy határoztak, hogy memorandumot küldenek a pápának, aminek az átadására Besszárionnak és Izidornak is fel kellett kerekednie. „A viták sehova sem vezetnek”, jelentették ki a memorandumban. „Ha van valamilyen más lehetőség a két egyház egyesítésére, közölje velünk. Hét szent egyházi zsinat áll mellettünk, és a mi ügyünk igazának bizonyítására ez elegendő.”

Jenő pápa nagyon elszomorodott és megrendült, és végső lehetőségként azt javasolta, hogy ki-ki eskü alatt nyilvánosan vallja meg, mit hisz, és döntsön a többség hitvallása. Ebbe a görögök természetesen nem egyeztek bele, de Besszárion két napig tartó beszédet intézett a görögökhöz az unió mellett, és sok latin is elment, hogy a beszédét meghallgassa.

– Mi, valamennyien a békét és a kereszténység egységét szeretjük – mondta. – A véleményünk csak abban tér el, hogy az egységet hogyan lehet elérni. Annak idején a latinok megtörték ezt az egységet, filioque szót toldva a hitvallásba. Ilyen betoldást csak egy egyetemes zsinat eszközölhetett volna. Ezért gyakran vádoltuk a latinokat, ők pedig ugyanilyen gyakran kértek bocsánatot eljárásukért. De most másról van szó. Most összeült az általános és egyetemes egyházi zsinat, és a latinok részletesen kifejtették álláspontjukat. Ezért ránk hárul a felelősség, ha az egyházakat nem sikerül egyesítenünk. Nem elég, ha csak ezt kiabáljuk: Nem akarjuk az uniót!, hanem meg kell vizsgálnunk, mi igaz és mi helyes a latinok állításaiban, és hogyan érhetjük el az uniót.

Ezek után így magyarázott. – Az egyházatyákat a Szentlélek vezette. Ezért az ő írásaik teológiailag nem mondhatnak ellent egymásnak. Ezt nevezetesen a hetedik egyetemes egyházi zsinat nyilvánította ki. A keleti egyházatyák ezt tanítják: A Szentlélek az Atyától van, vagy az Atyától a Fiú által. A latinok viszont ezt: Az Atyától és a Fiútól. És bár úgy látszik, mintha az egyházatyák ellentmondásba keverednének egymással, összhangba kell hoznunk a nyilatkozataikat. De ezek a tanok nem mondanak ellent egymásnak, mert egyetlen görög egyházatya sem állítja kifejezetten ezt: A Lélek nincs a Fiútól. És bár úgy látszik, mintha az egyházatyák ellentmondanának egymásnak, nyilatkozataikat összhangba kell hozni egymással, mivel még a Bibliában is vannak látszólagos ellentmondások. Ahhoz, hogy helyesen értelmezzük azokat az egyházatyákat, akik nem beszéltek világosan, azokra az egyházatyákra kell hivatkoznunk, akik ugyanezt világosabban mondták el. Ha a latinok beszéltek volna világosabban, náluk kellene keresni a magyarázatot, de valójában a görög és a latin egyházatyák egyaránt elég világosan mondták el az igazságot.

Aztán részletesen és alaposan bizonyította, hogy a Fiútól és a Fiú által kifejezés ugyanazt jelenti. Hamis és esztelen dolog csupán hamisításnak magyarázni a görög egyházatyák ezzel kapcsolatos nyilatkozatait. – Országunkat csak az unió mentheti meg a pusztulástól – figyelmeztetett még –, de az unió nem csupán politikai szükségszerűség, hanem erkölcsi is, mert a valóságban megvan a hit egysége.

Besszárion után a császár kíséretéhez tartozó Georgiosz Szkholariosz szerzetes is meleg szavakkal szólt az unió mellett: – Mindenkinek, aki a keresztény nevet viseli, egy véleményen kell lennie tényleges hitében. Ez már önmagában elegendő ok arra, hogy az unióra törekedjünk. Már csak az unió és a nyugati országok ehhez kapcsolódó segítsége mentheti meg hazánkat, amelyet olyan hevesen szorongatnak a törökök. A nyugat közelebb áll hozzánk, mint a durva és műveletlen kelet. Ha a nyugattal egyesülünk, ezzel többet nyerünk, mintha a törökökkel. Most végre együtt van az ökumenikus egyházi zsinat. Ezért nekünk őszintén kell törekednünk a tényleges unióra, nem pedig annak látszatára, mert a látszatunióból semmi hasznunk sem származik, és nem is érne meg ekkora erőfeszítéseket és költségeket. Nem kívánhatjuk, hogy a latinok meggyőződésük ellenére bármit töröljenek is hitvallásukból, mert számukra azt a toldalékot az idő és megannyi szent ember szentesítette. Az egyházatyák egy véleményen vannak a Szentlélek eredetét illetően. És hitvallásunk „Atyától” szavában láthatatlanul már benne foglaltatik „és a Fiútól” is. Közös és egybehangzó tanításunk kifejezésére csupán egy olyan megfogalmazást kell találnunk, amit mindkét fél őszintén elfogadhat.

Ezek a beszédek sok görög szívét meglágyították. Miután tanácskoztak a bíborosokkal, akiket a pápa küldött, beleegyeztek, hogy tíztagú tanácskozó testületet válasszanak, amely megkeresné az unió megkötésének módját. A latinoknak is fel kell állítaniuk a maguk tanácskozó testületét, de ha a közös tanácsozások így sem vezetnek eredményre, a görögök úgy vélekedtek, hogy szabadon elutazhatnak Firenzéből.

A tanácskozásokon a görögök követelték a latinoktól, hogy ezt a megszövegezést fogadják el: „az Atyától a Fiú által”, de ehhez a latinok semmiképpen sem járulhattak hozzá, mert ez magában foglalta volna azt a gondolatot, hogy a Fiútól csupán eszközként és talán két különböző esemény következtében. Több ülés után a latinok tanácskozó testülete írásban ezt a nyilatkozatát terjesztette elő: „Mivel a görögök arra gyanakszanak, hogy mi két princípiumot és két lényt foglalunk a Szentlélekbe, ezért egyházi átkot hirdetünk mindazokra, akik két princípiumot és két lényt tanítanak. Mi csupán egy princípiumot vallunk: az Atya és a Fiú energiáját és teremtő erejét, és nem azt mondjuk, hogy a Lélek a Fiútól is van, mintha ezzel egy másik princípiumot és egy másik lényt akarnánk mondani, vagy mintha a Fiúban lenne a Szentlélek alapoka. Mert azt valljuk, hogy az istenségnek csak egy lénye és egy alapoka van, ez pedig az Atya. De amikor egyetlenegy cselekvésről beszélünk, ezzel nem azt állítjuk, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy, hanem két személyt és egyetlenegy cselekvést és teremtő erőt tanítunk, aminek az eredménye az Atya és a Fiú lényéből és személyéből ered. Szent hitvallásunkba azért illesztettük bele azt a toldalékot, hogy elhárítsuk ezeket a tévedéseket, amelyek az Atya és a Fiú közé időbeli különbséget akartak állítani. Mert aki tagadja, hogy a Lélek a Fiútól is való, és azt állítja, hogy csak az Atyától van, ezzel kétségtelenül azt állítja, hogy lett volna egy időszak, amikor a Fiú még nem volt. De ha ők azt mondják, hogy a Lélek csak az Atya személyétől való, akkor ők elválasztják a személyt a lénytől, ami esztelenség.”

Ez a nyilatkozat arra késztette a görögöket, hogy egymás közt újra napokon át vitatkozzanak arról, mi a különbség, ha ezt mondjuk: „a Fiútól”, vagy pedig ezt: „a Fiú által”. Végül hozzájárultak, hogy írásban nyilatkozatot tegyenek, amelyben elismerték, hogy a Szentlélek a Fiútól is ered, de olyan homályos és nyakatekert megszövegezéssel, hogy a latinok nem fogadhatták el. Cesarini bíborosnak ugyanis a görögök egyik íródeákja pénzért elárulta, hogy a görögök titokban elhatározták: szóhasználatuk csupán időbeli cselekvés jelentésű, úgyhogy a Fiút olybá lehet venni, mint aki valamikor az időben bocsátotta ki magából a Szentlelket. Ők nem voltak hajlandók elfogadni a Lélek örök áramlását vagy sugárzását a Fiúból.

De amikor Secundinus doktor a szótárakból meg a compendiumokból kezdett pontos magyarázatot keresni a scaturire és a profluere szavakra, hogy megvizsgálják, megfelelnek-e a procedere szónak, én belefáradtam, és fiatalságom türelmetlenségében így fakadtam ki: – Hogyan képzelhetik a legbölcsebb és a legtanultabb egyházfiak, hogy szavakba tudják rögzíteni az istenség titkát? Hiszen már az egyházatyák, sőt a Biblia ellentmondásos volta is azt mutatja, hogy ez a kérdés meghaladja az emberi értelmet, és így kell lennie, mert ha Isten az emberi értelem számára felfogható és szavakban körülhatárolható lenne, akkor nem lenne többé Isten.

Secundinus doktor felém fordította végtelenül szomorú lóábrázatát, és ezt mondta: – Fiam, benned nincs alázat. – És oktatólag így folytatta: – Hát nem a legnagyobb alázat az, hogy korunk legképzettebb férfiai beletörődnek abba, hogy idejüket és gondolataikat, tudásukat és akaratukat arra fordítsák, hogy közös és elfogadható kifejezést találjanak mindarra, amit Istenről tudhatunk, noha ebben a dologban valamennyien nagyon is átérzik értelmük fogyatékosságát és az írások hibás voltát?

– Az alázat távol áll ettől a gyülekezettől – feleltem. – Hamisság, mellébeszélés, szőrszálhasogatás, öncélú vitatkozás, nyilvánvaló csalás és megvesztegetés uralkodik ebben a gyülekezetben. És még csak nem is említem a gyűlölködést meg a szitkokat, a haragot meg az irigységet, mert már több mint egy éve ez a mindennapi kenyerünk.

Secundinus doktor így szólt: – Meggondolatlan szavaid miatt a szádra kellene ütnöm, és szégyenszemre el kellene kergetnem téged a csapatunkból. De semmit sem nyernék vele, és téged sem tennélek jobbá. Hiszen igazat beszélsz, de csak részben. Mindaz, amiért a zsinatot elmarasztalod, emberi vonás, fogyatékosság, a test gyengesége, ami elválaszthatatlanul kapcsolódik minden emberi tevékenységhez. De bár a test gyenge, azért még jó lehet az akarat, és neked nincs jogod kétségbe vonni mások jóakaratát.

Gyengéden megérintette a vállamat, és így folytatta: – Az egyháznak tudnia kell, milyen tanokat hirdet. Te, hálátlan, abban a kegyben részesülsz, hogy érdemtelenül végighallgathatod minden idők legnagyobb és legfontosabb kérdésének a végleges tisztázását és szavakba öntését a legpontosabb és a legjobban érthető formában. De te belebonyolódsz az apró részletekbe, és azt hiszed, hogy a zsinat egy helyben topog és homályból homályba botorkál, holott a valóságban egyik ülésről a másikra és egyik disputáról a másikra egyre nagyobb világosságra jutunk. Azelőtt én is azt hittem, hogy sok mindent tudok és megértek, de csak itt ébredtem rá, hogy felfogjam, milyen homályos, gyatra és elégtelen a tudásom a Szentháromságról. Ahol te csak az emberi gyengeséget látod, ott én a legnagyobb alázatot és a legnagyobb bátorságot látom, és az örök, szent, egységes egyház napról napra egyre méltóságteljesebben mutatkozik meg nekem.

Meredten néztem rá, nem akarva hinni a szememnek, és a tehetetlenség érzése lett úrrá rajtam, amiért két különböző nyelven beszélvén egyikünk sem képes megérteni a másikat. A dacom kihunyt, és olyan mély szomorúság öntött el, hogy miközben a szememet a könnyek mardosták, kezdtem a helyükre rakosgatni a könyveimet meg a papirosaimat, meghegyeztem a tollakat és becsuktam a kalamárist, mintha soha többé nem szándékoznék visszatérni a fordítók szobájába. Secundinus doktor egy szót sem szólt többet, csak aggodalmasan és szemrehányón nézte szorgoskodásomat, míg csendben be nem csuktam magam mögött az ajtót és az udvaron át az utcára nem indultam, szívemben azzal az érzéssel, hogy olyan verést kaptam, amire nem szolgáltam rá. A folyó partjára baktattam, és a tavaszi áradás után már lelassult sárgás vizet bámultam, s megpróbáltam számot adni magamnak arról, valójában mit is akarok és merre tartok.

Szorgalmas voltam, nyelvtudásom gyarapodott, kézírásom javult, és oly sokat elolvastam a költők meg a filozófusok írásaiból, amennyit csak tudtam. Hosszú részleteket tudtam könyv nélkül Homéroszból, és az Újtestamentumot is elolvastam görögül. Ésszerűen öltözködtem, illendően levágattam a hajamat, és fürdőbe jártam. Tudtam hallgatni, amikor nem illett beszélnem, de a hozzám hasonlók társaságában tudtam beszélni arról, amiről a többiek is. Magányos voltam, de magányom nagyrészt önmagámból fakadt, mert jobban szerettem a könyveket, mint a gondtalan társaságot. Abban a kegyben részesültem, hogy érdemtelenül többet tanulhattam és utazhattam, mint amennyit vándorlásaim során akár el tudtam képzelni. A szerelmet is eléggé megtapasztaltam, noha befogadni nem voltam képes. Miért voltam ennyire hálátlan és elégedetlen? Mintha sérült lett volna a lelkem, bár a testem hibátlan volt.

Szórakozottan sétálgatva a Ponte Vecchióra értem, és az aranyművesek boltjait nézegettem a híd mindkét oldalán, az ékszereket, a selyemszöveteket és a brokátokat, a szentképeket és a megszentelt medalionokat. Az egész pompát és gazdagságot valójában úgy nézegettem, hogy semmit sem láttam, és az enyhe szellő füstölőszerek, virágzó fák meg az iszapos folyó illatát hozta az orromba. De a szívem mélyén semmi mást nem éreztem, mint kimondhatatlan árvaságot és idegen voltomat ezen a világon. És összerezzenve, mintha jelenést látnék, hirtelen fájdalmasan megértettem, hogy árvaságom az az ár, amit e szabadságomért fizetnem kell. Ha egyszer semmihez sem akarom kötni magam, akkor bele kell törődnöm ennek a keserves árnak a megfizetésébe, anélkül, hogy magamon sajnálkoznék.

Ösztönösen a kezembe vettem a Szent Szűz képét, amit szépen elefántcsontra festettek, és azt nézegettem. Az ajtóban a kereskedő gyanakodva őrizte a bolt elé kirakott portékáját, hozzám lépve kivette a kezemből a képet, és óvatosan visszatette a helyére. Mikor azonban észrevette szememben a könnyeket, meghökkent, és jóindulatúan így szólt: – Vannak olcsó képeim is, ólomból öntve, nagyon szépek és meg is vannak szentelve. Tényleg olcsón adok neked egy ilyet, nehogy elvidd a kereskedőszerencsémet.

Ekkor egy apácaruhába öltözött nő állt meg mellettem, kezébe vette az iménti képet, forgatta-nézegette, majd megkérdezte az árát. A kereskedő buzgón sietett kiszolgálni, én pedig megfordultam, hogy továbbmenjek, anélkül hogy különösebben szemügyre vettem volna a nőt. Nem sokkal később azonban, amikor már a híd túlsó végén jártam, ő utánam jött, s ezekkel a szavakkal nyújtotta át nekem azt a drága képet: – Ne sírj tovább, te jámbor ifjú! Neked ajándékozom ezt a szentelt képet, hogy jótetteket gyűjtsék magamnak.

Csak ekkor néztem meg figyelmesebben a nőt, s láttam, hogy nagyon csúnya, középkorú asszony, s nem felszentelt apáca. Csak apácaruhát és föveget viselt, de különben tarka ruha volt rajta, és sovány nyakáról, csuklójáról meg a fövegének a karimájáról különböző szentek képei lógtak, olcsók és drágák, olyan sok, hogy csilingeltek, mihelyt megmozdult. Néhány lépésnyire egy színes bőrű rabszolgaleány kísérte, aki kosarat vitt a kezében, s ebből sejtettem, hogy furcsa öltözéke és viselkedése ellenére is gazdag, sőt talán előkelő nő. Erővel a kezembe nyomta a képet, aggodalmas szemmel nézett rám, és megismételte: – Ne sírj többé! A tied a kép.

Már több ember megállt, hogy bennünket nézzen, kezdtek nevetgélni és ujjal mutogatni rám. Ezért gyorsan így szóltam: – Nem a kép miatt sírtam. Egyáltalán nem is sírtam. A kereskedő tévedett. És még csak jámbor sem vagyok, és nem is érdekel a kegyelmed szentképe. – Erőszakkal a kezébe nyomtam a képet, és csaknem futva menekültem az elől a bolond nő elől. De miután eltávolodtam a tömegtől, és megnyugodva folytattam a sétát a folyó partján, mögöttem csilingelést hallottam, és valóban az az átkozott nő jött utánam, kinyújtott kézzel kérlelve, hogy álljak meg.

– Megfosztottál a jótettemtől, te háládatlan fiú! – kiabálta. – És ne tagadd, hogy sírtál, mert láttam a szemedben a könnyeket, és ellágyult a szívem, s még a térdem is remegett ekkora jámborság láttán. Jel volt ez számomra, hogy jót tegyek.

Megfogta a karomat, és megállított, így folytatva: – Különben is ismerlek téged, és többször láttalak, amint a ferencesek kolostorába mentél és onnét távoztál. Ne tagadd hát meg tőlem ezt a jótettet, amire világos jeladást kaptam.

Tehát erőnek erejével a kezembe nyomta azt az elefántcsontra festett ovális képet, és olyan buzgón nézett rám, mintha köszönetet várt volna. Az arcbőre szürke volt, orcája beesett és élettelen, mintha valamilyen rút himlőbetegségen esett volna át, de a szeme sötét volt és tele fájdalommal, mintha alamizsnát kért volna tőlem. Tekintve öltözékét, korát és külső megjelenését nem kételkedhettem benne, hogy nem kíván egyebet, mint amennyit mond. Ezért nyájasan próbáltam beszélni hozzá ezekkel a szavakkal: – Engem illetően téved, és nem fogadhatok el ily értékes ajándékot egy idegen nőtől. Nem a kép miatt sírtam. Ha bánatos voltam, arra más okom volt. Ezért szépen kérem, hagyjon békében engem, mielőtt még önmagának kellemetlenséget okozna.

Sóvárgó tekintettel bámult rám. – Csúf vagyok, de nem gonosz. Ne félj hát tőlem. Nekem is megvan a bánatom. Ezért más hiányában jótettekkel szerzek magamnak vigasztalást.

A rabszolgaleány közelebb jött, és ridegen így szólt: – Nem kell félned tőle. Ő a jámbor Ghita asszony, és a ferencesek kolostora mellett lakunk. Bizonyára semmit sem veszítesz, ha követed őt.

Ghita asszony körülnézett, szorosan fogta a köntösöm ujját, és így szólt: – Igen, igen, semmit sem veszítesz, ha követsz engem. Miattad hagytam el a biztonságos utcákat, helyénvaló és méltányos hát, hogy tisztességes férfi módjára elkísérj a lakásomig.

Valóban nem tudtam lerázni, s úgy véltem, könnyebben megszabadulok tőle, ha hazakísérem, s ott elválok tőle. Ezért elindultam mellette, ő pedig az épületeket meg az embereket mutogatva igyekezett szórakoztatni, néha vihogva, amikor olyasmit látott, ami szerinte furcsa volt. Egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy kissé fogyatékos elméjű, s magamban önkéntelenül szánni kezdtem, amiért rajongó kutyaként oly buzgó hévvel kereste a társaságomat. Arcának csúfsága ellenére sem volt ellenszenves, mert sötét szemében valami más volt, mint amire viselkedéséből, esztelen öltözködéséből és bolondos szavaiból következtetni lehetett. Megkérdeztem, miért öltözik apácaruhába, noha nem apáca. Ő vihogni kezdett, és készségesen megmagyarázta:

– Azért, hogy rászedjem a halált, kedves, barátságos fiatalember. Bárhol érjen is a halál, Szent Ferenc kámzsájában halok meg. Hiszen nyílt titok, hogy ő évente egyszer alászáll a tisztítótűzbe, hogy összeszedje onnét az övéit. Kiváltságot vásároltam magamnak, hogy viselhessem ezt a kámzsát, és a kolostor közelében telepedtem le, hogy jámbor életet éljek, bár nem vagyok apáca. Csodálatos áldással bír a pénz, mert egy kolostorba vonult nő minden előnyét élvezhetem minden kötelezettség nélkül.

Séta közben meg-megállt, hogy alamizsnát adjon a koldusoknak, sóváran várta hálálkodó szavaikat, és a semmittevésért korholta őket. Gyermekek futottak utánunk, és több járókelő nevetgélt, de tisztelettudóan köszöntötte őt. Végül egy rideg, szürke épülethez értünk. Egyetlen utcára néző ablakát vasrács védte. A nő haragosan bezörgetett az erős kapun, és bentről egy tagbaszakadt férfiszolga jött kaput nyitni. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor engem megpillantott, csak elvette a kosarat a rabszolgaleánytól és bezárta mögöttünk a kaput.

Ghita asszony az utca felőli nagy szobába vezetett, ami tele volt szentképekkel és ereklyékkel és mindenféle limlommal, mint valami ócskás boltja. A falak vakolatlanok voltak, ágyként pedig egy kötélfonatos faagy szolgált. – Ez az én magányom apácacellája – kuncogott megvetően, és megmutatta hogy a székéről az ablakon át figyelheti az utca életét, megszólíthatja az ismerőseit, és áldást mondhat a járókelőkre. – Amikor imádkozom – büszkélkedett –, az utcában gyakran megáll az élet, mivel az emberek hallgatóznak, és sokan arra kérnek, hogy imádkozzam érettük, mert hangosabban és különbül tudok imádkozni, mint a többi nő.

Szent ereklyéit mutogatta nekem, bár nem is emlékezett rá, hogy melyik mit jelent. Mikor aztán az arcát azzal a kakastollal kezdte legyezni, amiről állította, hogy valamelyik szent ember előtt megjelent angyal szárnytolla, nem állhattam meg szó nélkül: – Ghita asszony, kegyelmed vagy nagyon ravasz, vagy pedig szerfelett kótyagos, akivel nekem semmi dolgom. Ő csak még lelkesebben vihogott, és lakásának a többi szobájába vezetett. Ha a lomtártól megdöbbentem, most még nagyobb volt a meglepetésem, amikor pazarló fényűzéssel berendezett ebédlőjét és bársony ágyfüggönyökkel védett ágyát láttam a sok vánkossal a hálófülkében. A nagy konyhában kövér, izzadt szakácsnő szorgoskodott, és a gerendákról fűszerkötegek, sódarok és szál kolbászok lógtak, mint a legjobb vendégfogadóban. A szolgáknak saját szobájuk volt. Végül a magas falakkal körülvett udvarra kísért, ahol gyümölcsfák nőttek, és ahol egy hűs nyári lak állt, hogy a hőség idején ebben lakjék.

– Akarod velem a szegények levesét enni cseréptálból? – kérdezte. – Vagy inkább akarsz ezüsttálból borsmártásban párolt csirkehúst? Magad választhatsz, s csak parancsolnod kell.

Azt mondtam, hogy egyáltalán nem enni jöttem, de sajátos élete akkora kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy nyomban hozzáfűztem: – A szegények leveséből éppen eleget kaptam már a kolostorban.

Bárgyú és mesterkélt vihogását befejezve vidáman felkacagott, értelmes tekintettel a szemembe nézett, és így szólt: – Tetszel nekem, mert nem tetteted a jámborságot. Sok szerzetes és egyházfi jött el hozzám, hogy kihasználjon engem, és beérte egy cseréptálka levessel abban a hiedelemben, hogy ezzel a jámborságát bizonyítja. Sem az étel, sem az ital nem bizonyítja a jámborságot. Merő ostobaság arra figyelni, hogy az ember kötélfonatos ágyban alszik-e vagy pedig pehelyvánkosokon. Azt eszem, amihez kedvem van, és úgy alszom, ahogyan jólesik, s ebbe senkinek sincs beleszólása. Ám higgyenek bolondnak, ha úgy akarják, így csak jobb számomra.

– Kegyelmed nem bolond, Ghita asszony – mondtam. – Legalábbis én nem hiszem. Mondja meg nekem, kicsoda és miféle kegyelmed?

Sötét szemével hosszan, kérdőn nézett rám. A szívem mélyén megrendülve vettem észre, hogy szép a szeme, mintha arcának élettelen rútsága külön kiemelte volna szemének szépségét.

– Isten bolondja vagyok – mondta végül komolyan, mintha többet kellett volna bevallania nekem, mint amennyi szándékában állt. Egy pillanat múlva élénken beszélni kezdett, mint aki meg akar győzni engem: – A királyoknak és a fejedelmeknek megvannak a maguk bolondjai, akik tréfáikkal és túlzásaikkal leleplezik nekik, milyen torz és kaján az egész élet. Istennek miért ne lehetne egy bolondja, aki megmutatná neki, hogy az emberek milyen torzzá és kajánná tették az ő hitét. Hát nem érted? Az apácaruhám, az öltözködésem, hangos imádságaim mind-mind nem egyéb, mint megannyi bohóckodás, hogy legalább szórakoztassam Istent, ha mást nem tudok. Komolyan, bennem Isten nevet, amikor egy jámboran bólogató egyházfi orra előtt a kakastollat angyaltollként lengetem, de te nem estél bele ebbe a kelepcébe.

Gyötrőn kérdő pillantást vetett rám: – De te ki vagy? Miért reszketett még a térdem is, amikor könnyeket láttam a szemedben? Miért nem akarsz hasznot húzni belőlem meg a bolondságomból, mint mindenki más? Ha ki akartál volna használni, elfogadtad volna azt az együgyű képet. Vagy talán mindenki másnál ravaszabb lennél, és még jobban ki akarsz használni, mint a többiek?

– Kegyelmed maga vonszolt ide erőnek erejével ebbe a bolond házába, miután felébresztette a kíváncsiságomat. De hiábavaló barátságot építenünk egymás között, ha kegyelmed gyanakszik, hogy csak ki akarom használni, miként a többiek. Bizonyára oka van rá, hogy minden emberben kételkedjék, de ebben az esetben az lesz a legjobb, ha tüstént megyek is, és nem maradok itt, hogy együtt ebédeljek kegyelmeddel.

De mégsem távoztam, és azt hiszem, ő nem is engedett volna el. Kérésére őszintén meséltem neki magamról és az életemről, amennyit csak tudtam, mert volt valami a tekintetében, ami őszinteségre késztetett, s egy hozzá hasonló rendkívüli nő szemében semmit sem nyertem volna hazugságokkal meg felesleges szépítgetéssel. – Tehát csupán Johannes íródeák vagyok – fejeztem be –, az egyházi zsinat leghitványabb fordítója, kegyelemből és érdemtelenül. Tudásom szomorúság számomra, és az aranyművesek hídján csupán a magányosságomat sirattam, mert idegen vagyok ezen a világon, de mégsem vagyok a mennyek polgára. Mivel én ilyen sokat meséltem magamról, most te is meséld el, Ghita asszony, hogyan lettél Isten bolondja?

– Először együnk – felelte –, és igyál velem egy kis bort, hogy jobban megérts engem.

Miután ettünk, ő így mesélt: – Valamikor szép nő voltam, noha talán el sem hiszed, ha most rám nézel. Ezenkívül a gazdag Bardi családból származom, noha talán ezt sem hinnéd el, amikor azt látod, hogy a bolond csörgőit rázogatom a ruházatomon. Ugyanaz a kórság, amely néhány nap alatt elvitte a férjemet és mindkét kisfiámat, nekem elcsúfította az arcomat és megtanított arra, hogy a legnagyobb vagyon sem védheti meg az embert Isten szeszélyeivel szemben. Veszteségem előtt csupán egy meggondolatlan nő voltam, se nem jobb, se nem rosszabb a többi embernél. A szerencsétlenség, ami ért, ráébresztett, hogy gondolkodjam, bár a rokonaim több éven át eszelősnek tartottak és ennek megfelelően bántak velem. Bizonyára sikerült volna kiforgatniuk a vagyonomból és gyámság alá helyeztetniük, de a szerencsétlenség náluk ravaszabbá tett. Nagy pénzösszegeket adományoztam a ferencesek kolostorának, és azzal, hogy csak egy kissé bolondos, de jámbor nőnek mutatkoztam előttük, megszereztem az egyház védelmét, és elnyertem a szabadságot, hogy úgy éljek, ahogy én akarok. Az egyház meg a rokonaim kapzsisága jobban oltalmaz, mint amennyire magam valaha is képes lennék védekezni. A vagyonom oly hatalmas, hogy egyik fél sem engedheti meg magának, hogy megszakítsa velem a kapcsolatait.

Megfogta a kezem, és kutatón a szemembe nézve így folytatta: – Az arcom csúfsága is védelmez, mert ennek köszönhetem, hogy a rokonaim azt hiszik, nem megyek többé férjhez, még ha nem is hisznek fenntartás nélkül az ígéretemben. Nem akarják, hogy kolostorba vonuljak, s ekképpen biztosítsam, hogy nem megyek férjhez, mert attól tartanak, hogy a szerzetesek arra csábítanának, hogy a vagyonomat az egyházra testáljam. Sok földem van és számos bankban van pénzem, ami után minden évben ajándékot kapok, mikor két, mikor tizenöt, sőt olykor akár harminc percentet is. Ezeket a bevételeimet a rokonaim nem tagadhatják meg tőlem, ha a vagyonomhoz nem nyúlok, s ha minden évben írásbeli igazolást kapok róla, hogy az ajándék, amit elfogadok, nem kamat, hanem csak ajándék, így a lelki üdvösségemet sem veszélyeztetem. Erre nagyon ügyelek, bár természetesen ez is ugyanolyan bohóckodás, mint a többi. És jó hangulatban tartom a rokonaimat, olykor-olykor felosztva köztük a jövedelmem egy részét, az egyház pártfogását pedig jámbor életemmel és egyre újabb adományokkal őrzöm meg. De bizonyára megérted, hogy a jámborságom csak gúnyolódás, miként ezek a csilingelő szentképek is a ruhámon.

Miután befejezte, én így szóltam: – Azt hiszem, túl gazdag vagy ahhoz, hogy barátok lehessünk.

– Nem, nem, a pénz csupán megkönnyíti és kényelmesebbé teszi az életet – szólt sietve –, de pénzért semmi igazi értéket nem lehet vásárolni. Bolond lennék becsapni magam, s elhitetni magammal, hogy pénzzel megválthatnám bűneim bocsánatát és kiválthatnám lelkemet a tisztítótűz szenvedéseiből. Amint melletted ülök, valójában sokkal szegényebb vagyok nálad. Mindössze egy rút, megvénült, önmagára ráunt nő vagyok, és nincs egyéb szórakozásom, mint az élet végtelen bohócjátéka.

– Nem vagy olyan rút, mint hiszed – feleltem. – A szemed a legszebb szempár, amit emberi arcban valaha is láttam, bizonyára nem töltötted még be a negyvenet.

Ő reszketni kezdett, elhúzta a kezét, és megtört hangon felkiáltott: – Ó, hát te is Júdás vagy! – De tüstént örömtelen nevetésbe kezdett, és ezt mondta: – Igen, igen, természetesen, de hogyan is várhattam volna ennél többet? Ám ha Júdás vagy, nyomban hozok harminc ezüstöt, nem is, inkább aranyat, ha megcsókolsz engem, ha egyszer oly csábítónak látsz. – Indulatosan felpattant, reszkető kézzel kinyitott egy ládikót, és két marék aranypénzt dobott elém a szőnyegre, hogy rábírjon, a padlón csúszkálva szedjem össze, még keserűbb gúnyt űzvén magából.

– Örömest megcsókollak, ha ez megvigasztal téged – mondtam. – De nem a pénzed kedvéért csókollak meg, ne gondold. Engem sohasem lehet megvásárolni. Megcsókollak, mert Isten bolondja vagy, és a legértelmesebb és legbátrabb nő, akivel az életemben találkoztam. Megcsókollak, hogy megmutassam, egyáltalán nem vagy ellenszenves a szememben. Hálából és örömest csókollak meg, mert becsületes voltál hozzám, és többet tanultam tőled az emberről, semmint gondolhattam volna.

– Ne gyere ide – szólt remegve, és védekezőn kinyújtotta a kezét. De én magamhoz öleltem, és megcsókoltam sápadt száját, és gyengéden megcsókoltam a szemét is, amíg a könnyek sós ízét nem éreztem a számban. És azt hiszem, eddig még sohasem álltam ilyen közel az igazi szeretethez, mint amikor ezt a nálam csaknem kétszer idősebb, rút és bolondos nőt csókolgattam.

Miután elengedtem, azonnal leült, mintha a két térde felmondta volna a szolgálatot. Anélkül, hogy rám nézett volna, kisvártatva mogorván megszólalt: – Szedd össze a pénzedet, jól megszolgáltad!

Dühösen belerúgtam a szőnyegbe, úgyhogy a pénz egy része csilingelve a falnak repült. – Higgy nekem, Ghita! – mondtam. – Sohasem leszek hajlandó elfogadni tőled egyetlen rézgarast sem, még a legcsekélyebb ajándékot sem, bárha térden állva könyörögnél is, hogy fogadjak el tőled valamit a vagyonodból. Ennyire nem jelent semmit számomra a gazdagság. Hát nem tudod megérteni, hogy barátságot kínálok neked önmagádért, mert csodállak mint embert, és mint nő sem vagy ellenszenves nekem. Légy te az én vigaszom az én magányosságomban, akkor én a te vigaszod leszek a te magányosságodban. Ennyit bizonyára megtehetünk egymás érdekében mint emberek, ha már egyszer összetalálkoztunk.

Ő szívet tépően felzokogott, és a gyötrelemtől elsötétült szemmel felkiáltott: – Ez nem igaz! Csak hazudsz nekem, mint mindenki más, mert gazdag vagyok.

– Ha a vagyonod ilyen nagy szenvedés számodra... – feleltem –, akkor a vagyonod miatt valóban a pokolba zártad magad.

Ő dühösen felpattant, feszesen kihúzta magát, és dölyfösen így szólt: – A poklom a magam pokla, és nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy becsületes voltam hozzád, te kis bolond. Szép arcod és formás tagjaid csábítottak arra, hogy ismeretséget kössek veled, s még mielőtt a hídon megláttalak volna, magamban már elhatároztam, hogy megvásárollak saját kedvtelésemre, mert nekem nincs semmi okom rá, hogy óvakodjam a kísértésektől. Nem te vagy az első és nem is az utolsó, aki a rútságommal nem törődve pénzért megtenné nekem, amit akarok.

De a szavai nem vezettek félre engem. – Nem vagy te olyasféle, különben ügyesebben csábítottál volna el. De talán mindkettőnkben ugyanaz az érzés ébredt: mintha percről percre jobban ismernénk egymást, mintha már korábban is találkoztunk volna és ismertük volna egymást. Talán csak a magányom csábít, s olyasmit képzelek, ami egyáltalán nem igaz, de az imént oly gyengéden és semmi rosszra sem gondolva akartalak megcsókolni, hogy megvigasztaljalak a magányodban, mintha ismeretlen anyám vagy furcsa nővérem volnál. Veled könnyű beszélnem, tőled nem idegenkedem, és azzal, hogy rám bíztad bolondságod titkát, megszabadítottál attól, hogy önmagamat gyötörjem, mert a te gyötrelmed nagyobb, mint az enyém.

Szépen és nyugodtan beszéltem hozzá, nem sokat gondolva arra, mit is mondok, hogy ne gondoljon többé a gazdagságára, és higgyen nekem, hogy valóban csak a barátságára tartok igényt. Végre hitt nekem, mert hinni akart, és kinyújtotta remegő kezét, hogy megérintse az arcomat.

– Ha igazat szólsz – mondta –, csoda ez, amit meg sem érdemlek, mivel megkeményítettem a szívemet és a bolondot játszom. Ha viszont hazudsz, akkor könyörületes a hazugságod, és nem hiszem, hogy ezzel kárt akarsz okozni nekem. De most eredj, mert jobban megszédítettél, mint hittem volna, hogy valaha is megszédülhetek. De ne menj el végleg, hanem térj vissza hozzám, amikor magad is kívánod.

Kikísért a kapuig, kezével a falnak támaszkodva, mintha nem bírta volna el a lába. De az ajtónál a maga esztelen módján megint vihogni kezdett, mint aki önmagát akarja kigúnyolni és önmagát akarja ellenszenvessé tenni a szememben. Rám paskolva jelezte, hogy menjek az utamra. Amikor a következő napon elmentem a háza mellett, láttam, hogy néhány teherhordó, gyerek és családanya verődött össze a rácsos ablaknál, hogy hangos imádkozását hallgassák. És semmi rossz vagy sértő nem volt az imádságaiban, de rövid időközökben kitört belőle a nevetés és a vihogás, és rézgarasokat szórt ki az ablakon. Miután elhaladtam a háza mellett, megálltam, hogy néhány embertől kérdezősködjem felőle. Azt mondták, hogy jámbor nő, meg hogy az imái betegeket gyógyítottak meg. Azoknak a nőknek, akiknek a feje hasogatott vagy a szeme fájt, csak oda kellett menniük, hogy megérintsék ablakának a rácsát, és a fájdalom már alább is hagyott. Arról is meséltek, hogy ez nem segített mindenkin, de sokakon segített. A férfiak viszont azt mondták, hogy gazdag és tiszteletre méltó nő, akit súlyos csapások értek. Nyíltan kimondták, hogy nem egészen épelméjű, de a jámborsága meg a jótékonykodása bőséges kárpótlás volt mindazért, ami az értelméből hiányzott.

Amikor visszatértem a munkába, azt hallottam, hogy a görögök már megint hazautazásra készülődnek. Azt mondták, hogy ők már megtették a legmesszebbmenő engedményeket, és nem voltak hajlandók tisztázni a nyilatkozatukat, hanem ragaszkodtak a nyakatekert megszövegezéshez. De a fenyegetőzéseiket nem vettük egészen komolyan, mert tudtuk, hogy a városból egyetlen görögöt sem engednének ki lóháton. Ezenkívül úgy hírlett, hogy a császár behatóan tanácskozik Besszárionnal, Izidorral meg Georgiosz Szkholariosszal. Azt hallottuk, hogy még a pápát is felkereste, és nyíltan ezt mondta neki: – Nem vagyok a pátriárkáim és a püspökeim parancsolója. Miért vitázunk továbbra is a szavakról? A scaturire, az effundi és a profluere legyen elegendő annak bizonyítására, hogy elismerjük: a Szentlélek a Fiútól is való. Tudósaink nem hajlandók semmi ennél világosabbat mondani, mert népünk nem tudná helyesen értelmezni. Minek hát tovább gyötörni bennünket? Ha azt mondják, hogy a Fiú a Lélek alapoka, mi nem emelünk szót ellene.

Ám Cesarini bíboros hajthatatlan maradt. – Ez a megszövegezés csak alkudozás és csalárdság. Nem engedhetjük meg, hogy önkényesen félremagyarázzák és mint valami időhöz kötött eseményt értelmezzék. A producere szót követeljük, hogy elismerjék: a Szentlélek minden időkben a Fiútól eredt, és hogy a Fiú az Atyával együtt a Lélek szubsztanciájának örök ősoka.

Miután a császár szokása szerint megharagudott, Jenő pápa ezen a titkos tanácskozáson óvatosan a jövendő keresztes háború lehetőségeiről és azokról a komoly áldozatokról kezdett beszélni, amelyekre ő kész elkötelezni magát Konstantinápoly biztonsága érdekében, amennyiben az unió megvalósulna. Ezenkívül arra is célzott, hogy ebben a szakaszban a tárgyalások megszakítása szkizmát okozhat a görög egyház kebelében is. A latinok bizonyítékaikkal már elég sok görögöt meggyőztek. Ha a többiek elutaznának, a hátramaradottak pedig egyesülnének a latinokkal, ez a görögök köreiben szakadáshoz vezetne.

Erre a figyelmeztetésre elkomorodott a császár. Való igaz: Besszárion és Izidor megbizonyosodván a latinok igazáról, még náluk is lelkesebben igyekeztek megtéríteni a társaikat. Azt beszélték, hogy Izidor pénzt is osztogatott az ingadozóknak. Az öregek szembehelyezkedtek velük, és sziklaszilárdan ragaszkodtak a hitükhöz. A fiatalabbak megértették az idők szavát, és készek voltak ésszerű alapokon megújítani a hitüket. Mindenből egyre inkább úgy érződött, mintha valahol fent, a legeslegmagasabb körökben történt volna valami, amiről nem beszéltek a nyilvános üléseken. Ahogyan a bázeli zsinatot sikerült felbomlasztania, Jenő pápa ugyanúgy most a görögök közé is éket vert, hogy a legrosszabb esetben a görög egyházat is kettészakítsa. Félelmetes gondolat volt ez, amitől a legnyakasabb görögök is elborzadtak.

Ily módon munkanapjaink inkább találgatásokkal és fecsegéssel teltek, semmint fordítással és írással. Amikor estefelé visszatértem a ferencesek kolostorába, a kapunál Ghita asszony ajtónállójával találkoztam. Vászonba csavart nagy csomag volt nála és arcátlan vigyorral felszólított, hogy fogjam és tartsam meg. Mogorván megkérdeztem, mi van a csomagban, de ő azt állította, hogy nem tudja. Ezért egy kihalt sikátorba vittem őt, kibontottam a csomagot és belsejében a legfinomabb szövetből készült szépen összeghajtogatott, új ruhát találtam, néhány szépen varrott inget, valamint egy súlyos erszényt. Olyan éktelen haragra gerjedtem, hogy messzire rúgtam a csomagot, és így fakadtam ki: – Add át az üdvözletemet asszonyodnak, és mondd meg neki, hogy nem szorulok rá az alamizsnájára! – Ezzel ott is hagytam az elképedt fickót, aki tátva maradt szájjal bámult maga elé, s bementem a kolostorba. Úgy éreztem, mintha megaláztak és arcul csaptak volna, noha nem tettem mást, mint őszinte barátságot ajánlottam fel egy különleges és boldogtalan embernek.

Így telt el néhány nap, és május végéhez értünk. Pünkösdkor a görögök istentiszteletet tartottak, amelyen egész sereg kíváncsiskodó gyűlt össze, pünkösd után pedig Johannész császár összehívatta a görögöket a pátriárka szálláshelyére. Jószef pátriárka, akit nagyon megviselt hosszadalmas betegsége, már csak egy kis töpörödött, reszketeg, kéklő arcú és ajkú aggastyán volt. De mintha a halál közelsége megszabadította volna eddigi tétovázásától, s a lélek méltósága töltötte el, ami eddig hiányzott belőle. Buzgón és esdőn biztatta a görögöket az unióra, mivel szerinte „a Fiútól” és „a Fiú által” szavak ugyanazt jelentik. A császár is beszédet mondott, hangsúlyozván, hogy el kell jutni az egyházak uniójához, amennyiben ez a lelkiismeret sérülése nélkül megtörténhet. A pátriárkára hivatkozva értésére adta a többieknek, hogy a sok bizonyítás után senkinek a lelkiismeretét nem sértheti, ha a latinok megszövegezése alapján megkötik az uniót. Amikor Markosz Eugenikosz motyogni kezdett valamit, ő hevesen rákiáltott: – Bizony még Júdásnál is hitványabb áruló, aki akadályozza az egyházaknak ezt a jámbor egyesülését!

A görögök egymással versengve átkot kiáltoztak arra, aki nem akarja az uniót. – De az uniónak jámbornak kell lennie – jelentették ki, és újra fennhangon kezdték olvasni, s egymással összehasonlítani az egyházatyák írásait, hogy a lelkiismeretüket megnyugtassák. Markosz Eugenikosz távozott a gyűlésről, s ezután a görögök egymás közt elismerték, hogy a latin egyházatyák írásai is jók és valódiak, és egyenértékűek a görög egyházatyák írásaival. Ez már fél győzelmet jelentett, úgyhogy lázas öröm és feszült várakozás lett úrrá rajtunk. A nyár is a legszebb pompájában virult és még nem volt nyomasztó hőség. Öröm és ünnepi hangulat érződött a levegőben. Csak Markosz Eugenikosz zárkózott be komoran és dacosan a házába, ahol imádkozni és böjtölni kezdett, s – mint mesélték – még korbácsolta is magát. „A latinok nemcsak szakadárok, hanem eretnek is”, állítólag ezt mondta. „Erről maguk tettek bizonyságot, és aki velük egyesül, az is eretnek, és rászolgál a poklok tüzére.”

Engem elküldtek, hogy kérdezzem meg Besszáriont, vajon Markosz Eugenikosznak lehetnek-e politikai okai is hajthatatlanságára? Ő döbbenten fordította felém nagy, kerek fejét, és így szólt: – Én, mint Nikaia érseke, ugyanolyan mértékben vagyok kiszolgáltatva a törököknek, mint ő Efezoszban. Ő talán azt hiszi, hogy a törökök az unió megkötését háborús oknak tartják, s nem bízik a nyugati országok kielégítő segítségében. Ám az unió nélkül Konstantinápolynak mindenképpen el kell pusztulnia. Isten legyen hozzám irgalmas, hogy indítékainak e világi voltára gyanakodjam, noha ő fattyúnak nevezett, és azzal gyanúsított, hogy a latinok megvesztegettek. De a hitében ő az eretnek, nem pedig én, mert valamennyi egybehangzó bizonyíték meggyőzött róla, hogy a filioque nemcsak helyes, hanem az üdvösség feltétele, hogy higgyünk benne. Ezért a hitemért kész vagyok meghalni a törökök keze között, Markosz Eugenikosz pedig önmagát taszítja a pokolra, ha nem hajlandó hinni ebben, pedig ezt megmagyarázták és bebizonyították neki.

Amikor a görögök megint összeültek, a pátriárka teljes megtérést mutatva halk hangon hitvallást tett, s elismerte, hogy igaz a latinok felfogása: „A Lélek Örök időktől fogva és szubsztanciálisan az Atyától és a Fiútól való.”

– De apáinktól örökölt hitvallásunkat nem akarom megváltoztatni – mondta. – A Fiútól szót nem tesszük hozzá a hitvallásunkhoz, és szent istentiszteletünket is változatlanul kell megőriznünk. Ezen az alapon kész vagyok az egyesülésre.

Besszárion, Izidor és sokan mások lelkesen szólaltak fel, mert azt akarták, hogy a Fiútól szót illesszék bele a hitvallásba. De a másik oldalon Markosz Eugenikosz és hívei határozottan a tudomásukra hozták, hogy sohasem fogják azt hinni, hogy a Lélek a Fiútól való, bármilyen határozatot hozzanak is. A császár újra beszélt, hangjából ezúttal diadal csendült ki: – Világi emberként alávetem magam ennek az egyetemes zsinatnak vagy a többség által hozott határozatának, és ezt mint császár meg is védem, mert a hit dolgaiban az egyház tévedhetetlen, ha egyszer zsinaton ül össze. A hitvallásunkhoz ne tegyenek hozzá semmit, és azt sem engedjük meg, hogy istentiszteleti szertartásainkat megváltoztassák, de különben világosan és kertelés nélkül valljuk, hogy a hitben egyesülünk a latin egyházzal, úgyhogy a megszövegezést mindkét fél elfogadhatja.

Beszéde közben azonban fekete-fehér kutyája, amely mindenhová elkísérte, felemelte a fejét, és halálos vonításba kezdett, noha a császár egy rúgással megpróbálta elhallgattatni, s egy pillanatra még be is fogta a száját. Ez mindenkire rendkívül komor és nyomasztó hatást gyakorolt. Markosz Eugenikosz így szólt: – Jaj nektek és jaj mindannyiunknak, ha még a kutya is bölcsebb a császáránál. Konstantinápoly és a görög birodalom pusztulása miatt vonít, mert Isten nem tűri el, hogy gúnyt űzzenek belőle, s egy ilyen szörnyű árulásért senki közületek nem nyerhet bocsánatot. – Megszaggatta a köntösét, és távozott a gyűlésről, a kutya félelmetes vonítása pedig még a közeli utcákra is kihallatszott, úgyhogy az emberek rémülten torpantak meg, és keresztet vetettek magukra. Olyan rossz előjel volt, hogy csak egy hét múlva nyugodtunk meg valamennyien, amikor felfogtuk, hogy a kutya Jószef pátriárka közeli halálát érezvén vonított.

Ezen a héten serény munka folyt, és a két küldöttség felváltva kereste fel egymást, hogy egy olyan megfogalmazásról tanácskozzanak, amit a görögök is elfogadhatnak. A pápa készségesen hajlott rá, hogy meghagyja a görögöknek saját istentiszteleti szertartásaikat, s nem akarta arra kényszerítem őket, hogy a hitvallásukhoz hozzátegyék a Fiútól szót, ha elég világosan és a félreértés legkisebb lehetősége nélkül alávetik magukat annak, hogy hitvallásuk tartalmát a katolikus egyház hitvallása szerint értelmezzék. Azon a héten Markosz Eugenikosz az utolsó támaszát is elvesztette. Már mindenki belátta, hogy őt sohasem lehet jobb belátásra bírni, de a legingatagabbak sem merték többé magukra vállalni a felelősséget az egyházak egyesülésének meghiúsulása miatt, amikor pedig a császár meg a pátriárka elég világosan kinyilvánította a maga álláspontját.

A császár a maga részéről Izidort küldte, hogy a bíborosok közvetítésével a tényleges fegyveres segélynyújtási egyezményről tárgyaljon a pápával. Már mindenki számára világos volt, hogy miután a fő kérdésben a görögök beadták a derekukat, minden egyéb másodrangúvá vált, s csak idő kérdése a hit dolgaiban fennálló többi véleménykülönbség megoldása. A pápa készségét mutatta, hogy már két nap múlva leírhattuk és lefordíthattuk az egyezményt, amelyben a pápa vállalta, hogy fedezi a görögök hazatérésének minden költségét, ígéretet tett, hogy teljes felszereléssel háromszáz fős reguláris hadsereget küld Konstantinápolyba a saját költségére, továbbá két nehéz hadigályát. Hasonlóképpen ígéretet tett, hogy a Jeruzsálembe induló keresztes hadjáratot Konstantinápolyon át fogja vezetni, ezzel az első helyre állítva a török uralom megdöntését és csak a második helyre a Szentföld felszabadítását. A pápa kötelezte magát, hogy szükség esetén hat hónapra vagy akár tíz egész esztendőre a császár rendelkezésére bocsát húsz nagy hadihajót fegyverestül. Ha szárazföldi hadseregre lenne szükség, a pápa vállalta, hogy a kereszténység valamennyi országa segítséget küld Konstantinápolynak.

Ez az egyezmény kezeskedni látszott Konstantinápoly biztonságáért még a legsúlyosabb ostrom esetére is, és értésül adta: a két egyház egyesülése után csak idő kérdése, hogy a keresztes hadak felszabadítsák Konstantinápolyt a törökök nyomása alól. Noha a bázeli zsinat, Franciaország és Némethon meghatározhatatlan és kétértelmű magatartása a pápával szemben azt a látszatot keltette, mintha a kereszténység szakadás előtt állana, a pápa nagyon helyesen mutatott rá, hogy az egyházak egyesülése az ő számára a lehető legnagyobb elvi győzelmet jelentené. Ennek eredményeként a bázeli zsinat végérvényesen jelentőségét veszítené. Azzal, hogy egyesül a latin egyházzal, a görög egyház ugyanakkor elősegíti a nyugati országok egyházszakadásának megszüntetését, és arra bátorítaná a népeket, hogy egyesüljenek a kereszténység közös ellenségével szemben, ahelyett hogy egymással civakodnának és háborúznának. Ezekben a júniusi napokban egy pillanat alatt derűsnek tűnt a jövő. Miután sikerült aláírni és lepecsételni a barátsági és segélynyújtási egyezményt, a császár minden színleléssel felhagyott, és néhány nap alatt rászorította a görögöket, hogy fogadják el a latinok kedve szerinti megszövegezést. Ezt a pápa jelenlétében nyilvánosan felolvasták, és a bíborosok meg a görögök képviselői annyira elérzékenyültek, hogy lelkesedésükben testvéri csókkal illették egymást a teljes kibékülés és egyetértés jeléül.

Találkoztam Besszárionnal, amikor a pápától jött, és szívből gratuláltam neki a győzelméhez. Ő azonban gondterhelten rázta nagy, kerek fejét, s amikor visszatértem az íródeákok kancelláriájára, Matteus mester oktatólag így beszélt: – Ne igyunk előre a medve bőrére! Mindez jó és helyes, de még hátravan a legfontosabb kérdés, ehhez képest pedig minden egyéb csak porhintés és handabanda.

Megkérdeztem, hogy az isten szerelmére mi lehet még fontosabb, mivel a görögök szavaiból úgy értelmeztem, hogy ők a tisztítótűz és az oltáriszentség kérdésében is készek a megegyezésre. Matteus mester így válaszolt. – Öreg és szomorú ember vagyok, meg iszákos is, ám te tényleg ostobább vagy a kosnál, ha nem fogod fel, hogy ezen a zsinaton a legfontosabb kérdés a pápának, mint az egyház fejének a helyzete. Ebből a célból gyűltek össze itt és erre a célra herdáltak el esztelenül nagy összegeket, és az egyházak egyesülésének semmi jelentősége sincs, ha a görögök nem ismerik el a pápát az egyház uralkodójának. Ám addig hosszú utat kell még megtenni.

Az én szememben lehetetlenségnek tűnt, hogy megannyi szellemi viaskodás és lelkiismereti kétely után a pápa világi hatalmának kérdése akadályt jelenthetne az egyházak egyesülésének útján. Kérésemre Secundinus doktor magával vitt a pápa, a bíborosok meg a görögök képviselői között tartott következő tanácskozásra. A pápa szépen és szívélyesen beszélt a görögökhöz e szavakkal: – Isten kegyelméből a fő kérdésben egyetértésre jutottunk. Meg kell vizsgálnunk még a tisztítótűzzel, a pápa primátusával, a kovászolt és kovásztalan kenyérrel és az oltáriszentséggel kapcsolatos kérdést, hogy valamennyi tévedést kiküszöbölhessünk. Utána nyomban az unió következik, mert már sietős a dolog.

Békésen és békülékeny hangon társalogva a görögök így beszéltek: – Az úrvacsora-kenyérnek búzából kell lennie, papnak kell megáldania és szent helyen, különben semmi jelentősége sincs, hogy a kenyér kovászolt vagy kovásztalan. – A tisztítótűzről még ezt mondták: – A szent lelkek a mennyekben lelkekként elnyerték a tökéletesség koszorúját, de a bűnös lelkeknek örökké tartó büntetést kell elszenvedniük. Akik viszont a kettő között vannak, azok a megpróbáltatások vagy a kísértés helyére kerülnek, legyen az tűz, sötétség vagy vihar. Erről nem kívánunk vitatkozni. – A pápa primátusát illetően viszont elismerték: – A pápát illessék meg azok az előjogok, amelyekkel kezdettől fogva és már a szkizma előtt is rendelkezett.

Az úrvacsorával kapcsolatban a bíborosok még azt kérték a görögöktől, magyaráznák el pontosabban miért is kérik imádságukban a Szentlelket, hogy a kenyeret meg a bort változtassa át, amikor pedig az előírásos szavak elhangzásakor már átváltoztak? A görögök így válaszoltak: – Valljuk, hogy a szent kenyér az elrendelő szavak révén változik át Krisztus testévé. De utána azért imádkozunk, hogy szálljon belénk a Szentlélek, és változtassa bennünk ezt a kenyeret Krisztus szent testévé, a bort pedig a serlegben Krisztus szent vérévé, hogy ez a befogadó lelkének és minden másnak a megtisztulására váljék.

A pápa írásba akarta foglalni az eszmecsere eredményeit, s a következő napon újra magához hívatta a görögöket. Békítőn így beszélt: – Már egy véleményen vagyunk. Már csak kevés hiányzik. Ha elfogadjátok a mi megszövegezésünket, nyomban végbemehet az egyházak egyesülése. – Cesarini bíboros felolvasta az egyezmény különböző pontjait, ám a görögök már az első ponttól annyira megdöbbentek, hogy kiabálni kezdtek, mondván: helytelen és igazságtalan azt követelni tőlük, hogy ilyesmit elfogadjanak. A pápa ugyanis azt kívánta, ismerjék el, hogy az apostoli székben Jézus Krisztus helytartójaként a legfelső püspök, mint pápa előjogokkal bír, és jogában állt a hitvallásba betoldani a filioque szót.

Ez valami egészen más volt, mint amiről az előző napon beszéltek, úgyhogy Besszárion és Izidor is megneheztelt, és a görögök nyomban kijelentették: – Sohasem ismerhetjük el, hogy a latin egyháznak jogában állt volna a többi pátriárka megkérdezése nélkül bármit is hozzátoldani a hitvalláshoz vagy bármit is elvenni belőle. Még ha a hit oldaláról helyesnek ismerjük is el azt a toldalékot, nektek el kell ismernetek, hogy helytelenül és meg nem engedett módon jártatok el, és hogy ilyesmit a jövőben nem tesztek többé. Ebben az esetben legyen minden elfeledve és megbocsátva.

A pápa arra kérte őket, hogy csillapodjanak le, Cesarini bíboros pedig felolvasta a következő pontot: – Valljuk, hogy háromféle elhunyt van: tiszták, bűnösök és a kettő között lévők, éspedig olyan keresztények, akik ugyan bűnöket követtek el, de meggyónták, megbánták és levezekelték őket, és akikért lehet imádkozni és alamizsnát adni. Az első csoportbeliek, a tiszták, azonnal meglátják Istent, és velük egyenrangúak azok, akik a keresztség után már nem követtek el bűnöket. A bűnösök, akik nem tanúsítottak bűnbánatot, az örök kárhozatra jutnak. Azok viszont, akik elkövettek ugyan bűnöket, de meggyóntak, és akiket a bűnbánók közé sorolnak, a tisztítótűzbe kerülnek, és megtisztulásuk után azok sorába lépnek, akik közvetlenül látják Istent.

A görögök azt mondták, hogy ez ellen a magyarázat ellen semmilyen észrevételük sincs, ahogyan az úrvacsora-kenyérrel és ennek megáldásával kapcsolatos kérdésekben sem. De az első pontot nem írhatják alá, és különben sincs semmilyen aláírási felhatalmazásuk, amíg nem jelentenek mindent a császárnak meg a többi görögnek. Jenő pápa elkomorult, és sovány arca megrándult, de külsőleg megőrizte higgadtságát, és útjukra bocsátotta a görögöket. Alig léptünk ki a kápolnából, amikor futva egy megszeppent görög érkezett, és közölte, hogy Jószef pátriárka elhunyt.

A legcsodálatosabb júniusi délután volt, és Firenzében már érződött a hőség. Futottunk a pátriárka szállására, ami előtt már nagy tömeg verődött össze. Besszárion sarkában sikerült bejutnom, és láttam azt a csont és bőr aggastyánt, amint holtan feküdt a nagy ágyban, amire a szolgálók emelték fel a padlóról. A szemét lezárták, az állat felkötötték, s orcáját elöntötte a halál békessége. De oly hirtelen következett be a halála, hogy a házban korántsem béke uralkodott, hanem lárma és futkosás és tolongás és hangos magyarázkodás, hogy az egész miként esett meg. Az étkezés után szokása szerint a szobájába ment, és ott írt valamit. De gyötrő nyugtalanság kerítette hatalmába, hirtelen kijött a szobából, kezét a mellére szorította, és szólni próbált valamit, de aztán a padlóra roskadt. Az asztalon még ott voltak az írószerek, és azt hiszem, az elsők közt figyeltem fel a papirosra. Miután gyorsan végignéztem a tartalmát, tüstént felfogtam az irat fontosságát, megmutattam Besszárionnak, és ezt mondtam: – A pátriárkának sikerült kinyilvánítania a végakaratát. Ügyeljünk, nehogy valaki rosszindulatból eltüntethesse!

Besszárion átvette a papirost, és hangosan felolvasta a görögöknek, akik a szobában tolongtak: – Én, Jószef, Isten kegyelméből Konstantinápoly, az új Róma pátriárkája, mivel napjaim végére értem, és az az osztályrészem, hogy megfizessem az emberi nem adósságát, Isten kegyelmében bízva nyíltan meg akarom írni a fiaimnak a véleményemet, és ezt alá is akarom írni. Mindazt, amit a mi Urunk Jézus Krisztus katolikus és apostoli egyháza vall és tanít Rómában, én is vallom, és ünnepélyesen kijelentem, hogy mindenben csatlakozom hozzá. Bizton vallom a szent Atyák Atyját, a legfelső főpapot és a mi Urunk Jézus Krisztus helytartóját, a régi Róma pápáját is és a lelkek tisztítóhelyét is. Ennek bizonyságául aláírva június 9. napján 1439-ben.

A görögök a döbbenettől némán hallgatták, és maga Besszárion is annyira meg volt lepve, hogy keresgélte a szavakat, és még egyszer elolvasta az írást. Az egész lárma és zűrzavar után nyomasztó némaság nehezedett a szobára, mígnem a többieket erőszakosan félrelökdösve hirtelen Markosz Eugenikosz rontott a szobába, így kiáltva: – Ez nem igaz! Ez a latinok átkozott hamisítványa! – Ki akarta tépni Besszárion kezéből a papirost, hogy szétszaggassa, és azt csak a termetes érsek testi ereje mentette meg a megsemmisüléstől. Besszárion nyugodt hangon így szólt: – Egyáltalán nem hamisítvány, és nem is lehet az, hanem adjunk hálát Istennek, hogy a pátriárka még halálának a pillanatában is meg akart erősíteni bennünket abban, hogy közös nevezőre jussunk, írásban vallva mindazt, amit szóban már megvallott.

Ettől függetlenül furcsa, csendes levertség töltötte meg a szobát, és a szívemben én is ugyanazt a szomorúságot éreztem, noha mint latinnak örvendenem kellett volna, hogy a pátriárka az utolsó pillanatban hátat fordított egyháza tanításainak. Ha akartam volna, elsőnek rohanhattam volna, hogy sebtében megvigyem a hírt a bíborosoknak meg a pápának a pátriárka végakaratáról, és talán még hasznom is származott volna belőle, de örömest másoknak engedtem át ezt a feladatot, és kedvetlenül hagytam el a halottas házat. Készségesen el akartam hinni, hogy a görög egyház legmagasabb méltósága halálának közeledtével teljes bizonyosságra jutott, ugyanakkor arra a gyötrő nyugtalanságra gondoltam, ami úrrá lett rajta, miután sikerült a végakaratát leírnia és a szolgákkal tanúsíttatnia.

Jenő pápa örült a pátriárka vallomásának, és megengedte, hogy a következő napon a görögök a saját szertartásaik szerint eltemessék a Santa Maria Novella-kolostor templomában. Markosz Eugenikosz nem volt hajlandó részt venni a temetésen, és anatémát kiáltott a pátriárkára, mivel hagyta, hogy a latinok megrontsák a hitét, s minden követelésükbe beleegyezett. Ez a könyörtelen átok azt mutatta, hogy ő maga sem hitte el, hogy a pátriárka végakarata hamisítvány lett volna. Ennek ellenére sok mindent suttogtak az ügyről, és az volt a legfurcsább, hogy a mi latinjaink soraiban is néhányan gyanakvással beszéltek a pátriárka végrendeletéről, noha ők maguk még csak nem is látták.

A temetést követő napon Jenő pápa folytatni akarta a tanácskozásokat, nem érve be azokkal a nyilatkozatokkal, amelyeket a két egyház egyesülését támogató görögök mint egyháznak egyenként akartak tenni neki. A forróság kezdett nyomasztóvá válni, és Johannész császárt elfogta a szokásos dührohama, amikor tapasztalta, hogy nem megy minden a kedve szerint. Véleménye szerint már minden világos és egyértelmű volt, s nem akarta aláírni azokat az értelmezéseket, amelyeket a pápa a tisztítótűzzel, továbbá a pápának, mint az egyház fejének a helyzetével kapcsolatban követelt. Megítélése szerint az lett volna a legjobb, ha a pápa beérte volna az egyetértés szóbeli megerősítésével. A pápa megalázkodott, és maga ment a császárhoz, aki csupán azt követelte, hogy haladéktalanul szervezze meg a görögök elutazását Velencébe, onnan pedig haza. Cesarini bíborosnak mégis sikerült rábírnia őt, hogy legalább a latinok írásos javaslatait vegye át, s végezetül újra kezdődtek ugyanazok a vég nélküli viták a megszövegezésről.

Miután tanúsítottam a pátriárka halálát, mintha akaratom valamely húrja megereszkedett volna bennem, elvesztettem minden kedvemet ahhoz, hogy figyelemmel kísérjem a tanácskozásokat. Kimondhatatlan levertség és a hiábavalóság érzése szegte a kedvemet. Testem kimerült a firenzei hőségtől, és gyengeségemben valaki emberfia után vágytam, akit hozzám közelállónak érezhetek, és akivel nyíltan beszélhetnék. Ezért készségesen meghallgattam azt a jámbor ferences szerzetest, aki meghitt beszélgetést szokott folytatni velem Firenze romlottságáról, és az egyház elvilágiasodásáról, és aki felkeresett, hogy így beszéljen hozzám: – Semmilyen e világi dolog nem hibátlan. Szerzetesrendünknek is vannak hibái, és a sorainkban ki így, ki úgy szolgálja az Urat. De előttünk Szent Ferenc példamutatása áll, ő testesíti meg az alázatosság meg a szegénység eszményét, és ő imádkozik érettünk Isten színe előtt. Ha belefáradtál a tudás hiábavalóságába és a földi boldogság fogyatékosságába, miért ne csatlakoznál hozzánk és fogadnád el az alázatosság boldogságát?

Váratlan javaslata meghökkentett. – Magam fedtem fel előtted, milyen gyenge a hitem, s hogy mennyire hiányzik belőlem a szeretet, noha hiszem Istent – feleltem. – Csak tudás van bennem, minden egyéb hiányzik belőlem. Hogyan lennék hát alkalmas Szent Ferenc követésére?

– Igaz lélek lakozik benned, bár magad nem tudsz róla – szólt lelkesen. – Aki keres, az talál, és aki kopogtat, annak ajtót nyitnak, ebben egyáltalán ne kételkedj. És a hit nem az ember maradandó tulajdona, hanem ebben is beismerjük szegénységünket, úgyhogy többek számára a hit szakadatlan küzdelem és fáradozás. Ez nem akadály.

– Nem, nem, bennem nincs szeretet – ismertem be, ám ő csak még buzgóbban igyekezett rábeszélni, hogy álljak be szerzetesnek a ferencesek rendjébe, olyannyira, hogy gyanakodni és álmélkodni kezdtem, lelkes buzgalma mögött vajon milyen szándék rejlik. Több más szerzetes is megszólított, hízelkedve magasztalta önmegtartóztató életmódomat, a tanultságomat és jámborságomat, és biztatott, hogy csatlakozzam szerzetesrendjükhöz, nagy jövőt jósolva nekem a szolgálatban. Nagy kísértés fogott el, hogy valamennyi hiábavaló gondolatomtól megváljak és csukott szemmel az alázat és a szegénység jámbor ölébe vessem magam, de elhárítottam őket, azt válaszolva, hogy még nem vagyok elég érett, meg hogy a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy beálljak szerzetesnek, amíg nem érzek erre elhivatottságot. Amikor olyan formában valósítom meg magam, amilyen vagyok, Isten akaratát valósítom meg magamban, mondtam. De ők lelki dölyfösségért és szívem megátalkodottságáért korholtak, és megharagudtak rám.

Még jobban meglepődtem, amikor az egyik forró reggelen Secundinus doktor ezekkel a szavakkal fordult hozzám: – Már csak idő kérdése a tárgyalások befejezése, és látható közelségben dereng az egyházak egyesülése. Mit szándékozol tenni a görögök hazatérése után, mert akkor megszűnik a hivatalod.

Őszintén azt válaszoltam, hogy nem tudom, s hogy egyáltalán még csak nem is gondoltam a dologra, mert minden napnak önmagában is éppen elég gondja van. – Szorgalmad és tanulékonyságod nyilván figyelmet ébresztett, mert értésemre adták, hogy az egyházi zsinatnak tett szolgálataid jutalmául megfelelő prebendát hagyhatnak jóvá, ha papi vizsgát teszel, és pappá szentelteted magad – magyarázta.

– Ugyan kitől származik ez a közlés, és ki akarja ilyen buzgón, hogy beálljak papnak? – kérdeztem gyanakodva, mert tudomásom szerint egyetlen magas pártfogóm sem volt azóta, hogy Cusanus doktor útra kelt, hogy Némethon országaiban eleget tegyen küldetése feladatainak.

– Ilyesmiről ne érdeklődj – hűtött le. – A bomlás napjaiban az egyháznak szüksége van tehetséges férfiakra, hogy felvehesse a harcot. A tehetséged tagadhatatlan, bár számos kellemetlen és gyanús tulajdonságod van, amelyeket fölösleges felsorolnom, mivel te magad tudod a legjobban. De ezeket bizonyára sikerül majd leküzdened, ha a pappá szentelés biztos alapot ad az erőfeszítéseidhez. A prebenda lehetővé teszi számodra, hogy szűkölködés nélkül tanulhass, amelyik egyetemen csak akarsz, ha nem maradsz Firenzében, mivel ezt a romlott világvárost nem tartják kívánatosnak a fejlődésedhez.

Jelentőségteljesen villogtatta a szemét, és mérhetetlenül szomorú arccal nézett rám, mint aki értésemre akarja adni, hogy jóval többről van szó, mint amennyit elmondhat nekem.

– Hát ez a feltétel? – kérdeztem döbbenten. – Tehát el kell hagynom Firenzét ahhoz, hogy a prebendát megkapjam? Tudomásom szerint nem szegtem meg a város törvényeit, és nem vettem részt semmilyen cselszövésben a vezetői ellen.

– Bizonyára magad tudod, mit tettél, mindenesetre nem lehetett rossz, hiszen megjutalmaznak érte. Ne légy ostoba, hanem mindkét kezeddel ragadd meg a szerencsédet, ha egyszer az utadon kínálkozik! – biztatott.

– Emögött van valami, amit nem értek – szóltam némi töprengés után. – De pappá nem szenteltetem magam, mert csak a számmal ismerem el az egyház tanításait, a szívem nem csatlakozik hozzá.

– Úgy beszélsz, mint akinek zavaros a feje – korholt. – Sokan ennél jóval kisebb hajlammal is pappá szenteltették magukat. Az egyháznak jogászokra, gazdászokra és politikusokra is szüksége van, ha nem vagy alkalmas a szentségek kiszolgáltatására. Az egyház nagy ölében számodra is van hely, ha hűségesen akarod szolgáim a dicsőségét, és hajlandó vagy befogadni a kegyelmet.

– Ne korholjon engem, kedves Secundinus doktor – mondtam. – Egyáltalán nem vagyok hálátlan, s jól tudom, milyen sokan használják ki az egyházat, hogy világi előnyökhöz jussanak, anélkül hogy emiatt lelkiismeret-furdalásaik lennének. És korántsem ítélem el őket, hanem azt akarom gondolni, hogy jóhiszeműen járnak el, és hogy ezzel nem tesznek kárt a lelkükben. De az ilyen egyszerű hit az én számomra nem elegendő, s ezért a szívem mélyén bűnös lennék, ha ezt az ajánlatot elfogadnám. És ezzel nem akarom azt mondani, hogy jobbnak vagy rosszabbnak érezném magam a többi embernél. Csak annyit tudok, hogy én más vagyok, s ezért nem tehetem, nem tehetem meg, ha mégoly ostobának és bolondnak tűnnék is kegyelmed szemében.

Ő a fejét csóválta, de egyáltalán nem rosszallón, és békén hagyott, hogy immár ki tudja hányadszor másoljam le ezeket a szavakat: „Nyírd meg az én bárányaimat!”, és „Neked adom a mennyek országának kulcsait.” Ebben a szakaszban megszakadtak a tárgyalások Jenő pápának azon követelése miatt, hogy ismerjék el az ő jogát arra, hogy az egyetemes egyházi zsinatot egybehívja, valahányszor szükségesnek tartja, és minden pátriárka engedelmességgel tartozzék neki. A császár viszont válaszul ilyen szavakra fakadt: – Szereljék fel számunkra a hajókat az indulásra! – De ezt már senki sem vette egészen komolyan. Amikor Firenze sárgán és barnán izzott a hőségtől, a görögök már nem voltak képesek ugyanolyan heves ellenállásra, mint azelőtt, és a hőséghez szokott latinok ezt a gyengeségüket kihasználva készségesen javasoltak újabb és újabb megszövegezéseket a pápa előjogainak elismerésére.

Miközben jegyzeteltem, azon tűnődtem, valójában mit is akarnak tőlem, s ugyan mitől lettem én, a jelentéktelen fordító és íródeák annyira fontos, hogy a ferencesek egymással versengve igyekeznek rábeszélni, hogy lépjek be a szerzetesrendjükbe, az egyház pedig prebendával csalogat. Megvizsgáltam magamat, és azon töprengtem, tudok-e valamit, amiről nem kellett volna tudnom. Ösztönösen eszembe jutott a pátriárka végrendelete is, meg hogy véletlenül én bukkantam rá. Mígnem végül úrrá lett rajtam a gyanakvás, amitől akkora haragra gerjedtem, hogy ledobtam a tollat, hirtelen felpattantam, és a munka kellős közepén távoztam. A port nyelve és a hőségtől égő tarkóval futottam végig az utcákon Ghita asszony háza felé, megragadtam a kopogtatót, és dörömbölni kezdtem vele a kapun. A szolga nyitott nekem ajtót, és megpróbált visszalökni, de indulatomban félretaszítottam, és berontottam abba a hűvös falú lomtár-szobába, ahol a rácsos ablak melletti kemény széken Ghita asszony ült ölbe tett kézzel, a nyakában meg a ruháján fityegő medalionokkal és szentképekkel. Haragudván rútnak és hóbortosnak láttam, boszorkának, de amikor megfordult, s meglepetést tükröző, sötét szemével rám nézett, megenyhült szívemben a harag, és nem tudtam, mit mondjak neki.

– Hívatlanul tértél vissza, anélkül hogy küldtem volna érted – mondta. – Nem is tudom, örüljek-e vagy inkább szomorkodjam miatta. De ülj le és fújd ki magad. Hiszen izzadt vagy és zihálsz. – A szolgálójáért kiáltott, és szólt neki, hogy hozzon nekem valami innivalót.

Az utca hősége után szobáját hűvösnek éreztem, s elfogyasztván a hideg italt, amit kaptam, kedélyem lecsillapodott. Néztem őt, de ő a padlóra szegezte a tekintetét, és a kezét mozgatta az ölében, mintha zavarta volna a jelenlétem. Némi gondolkodás után így szóltam: – Miért üldözöl engem, és miért avatkozol bele az életem sorába? Hiszen megmondtam már, hogy soha az életben semmit nem leszek hajlandó elfogadni tőled. Nem kell a pénzed, sem a ruháid. Nem tűröm, hogy a hátam mögött, mint egy cselszövő, pártfogókat keress számomra.

Szemlátomást megdöbbent, olyan heves mozdulatot tett, hogy a medalionok megcsendültek, és rám förmedt: – Mit akarsz ezzel mondani? És mivel vádolsz engem? Ha kérdezősködtem utánad, és értesüléseket szereztem rólad, abban semmi rossz nincs, és nem is az volt a célom, hogy a füledbe jusson.

– Ha tovább folytatod, hamarosan az egész város a szájára vesz engem – szóltam. – Ne is tagadd, bizonyára pénzt adtál a kolostornak, hogy hajlandó legyen felvenni a testvériségbe, noha idegen vagyok.

Ő mérhetetlen megdöbbenéssel meredt rám sötét szemével, szája remegni kezdett, és ezt kérdezte: – Mit beszélsz? Nem értem, mit akarsz mondani.

Tiltakozásától ismét haragra gerjedtem, úgyhogy vádakkal illettem, és indulatosan elmondtam neki, hogyan csalogattak a szerzetesek, és hogyan ajánlottak fel nekem prebendát, ha hajlandó lennék beállni papnak. Ő remegni kezdett és ekképpen mentegetőzött: – Ostoba és elővigyázatlan voltam. Adja a Teremtő, hogy miattam semmi baj ne érjen! Higgy nekem, ostobaságomban a szerzetesektől érdeklődtem felőled, mert jólesett beszélnem rólad, de semmi mást nem tettem, és egyáltalán nem is szeretném, hogy elmenj szerzetesnek és papnak. Nem, ezt a legkevésbé sem szeretném.

– De akkor honnét erednek ezek a rokonszenv-megnyilvánulások? – fortyantam fel.

Csúf, élettelen orcája kipirult, fejét lehorgasztotta, és a kezét tördelte az ölében, mint akinek heves fájdalmai vannak. – Hát nem érted? – mondta. – Kegyetlen és rossz dolog, de ostobaságomban bizonyára túlságosan nyilvánvalóvá tettem, hogy ragaszkodom hozzád. Minden lépésemet figyelik és kémkednek utánam, és a kérdéseimből valaki bizonyára arra következtetett, hogy veszélyeztetheted a lelki nyugalmamat. Ezért akarnak téged még idejében a szerzetesi szüzességi fogadalomra vagy a papi nőtlenségre kötelezni. Csupán ez rejlik az ajánlatuk mögött.

Nem akartam hinni a fülemnek. – Azt akarod mondani – támadtam rá –, hogy valaki arra gyanakszik, netán meg akarom kérni a kezedet, hogy feleségül vegyelek? – Ettől az esztelen gondolattól kitört belőlem a nevetés. Ő szomorúan nézett rám sötét szemével, s már nem remegett. Orcájáról eltűnt a pír, élettelen bőre szürkére sápadt. Nézésétől a torkomon akadt a nevetés, és villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy a nevetésem halálosan megsértette. Mereven néztünk egymás szemébe, és semmit sem tudtam mondani, hogy kiengeszteljem, pedig egyáltalán nem akartam szomorúságot okozni neki.

– Igen, igen, bizonyára az lesz a legjobb, ha elmégy, mert más okod nem volt a meglátogatásomra – szólalt meg végül.

– Ghita, barátom, meggondolatlanság volt a nevetésem, nem akarlak elszomorítani téged. És bocsánatot is kérek tőled, amiért alaptalanul gyanakodtam rád. De miért engednénk meg, hogy a szerzetesek vagy a rokonaid ostoba rögeszméje elidegenítsen bennünket egymástól? Most, hogy újra látlak, örülök, hogy eljöttem hozzád, mert szívem szomorúságában egy jó barátra vágytam, akivel beszélgethetek. Ha megengeded, egy kicsit elüldögélnék itt nálad – kértem.

Ghita asszony ezt felelte: – Csúf nő vagyok, és természetellenes a köztünk lévő korkülönbség. Túlságosan gazdag is vagyok ahhoz, hogy barátok lehessünk. Valóban átok rajtam a gazdagságom, és attól tartok, hogy neked kellemetlenséged lehet belőle. Te nőtlen fiatalember vagy, és bántó nevetésed semmit sem bizonyít. Ezen a világon egyetlen értelmes ember sem hinné el, hogy magam miatt tartasz igényt a barátságomra, hanem azt hiszik, hogy egészen más a célod. Hogyan hihetnék hát neked én magam is?

Mosolyogva megfogtam a kezét, és így szóltam: – Semmit sem akarok tőled, és szentül fogadom, hogy sohasem fogok házasságot javasolni neked, hogy ily módon kaparintsam meg a vagyonodat, amire nyilván azok gyanakszanak, akik a hátam mögött ügyködnek. Ugye így már minden rendben lesz közöttünk?

Ő visszahúzta a kezét, és falfehér arccal szólt rám: – Ne nyúlj hozzám! – Felállt, a széke mögé ment, mintha előlem menekülne, és így folytatta: – Reméltem, hogy eljössz hozzám. Reméltem, hogy fiatalságod meggondolatlanságában sohasem fogod fel, hogy mások mit gondolnak, mit akarsz tőlem. Most már tudod, és soha többé szégyenkezés nélkül nem nézhetek a szemedbe. Menj hát az utadra! Még időben menj utadra! – Toporzékolt a lábával, úgyhogy csilingeltek a medalionjai, de engem bosszantott az ellenkezése, és korántsem akartam engedni, hogy elkergessen magától.

Ezért így szóltam hozzá: – Csillapodj, Ghita! Hamarosan úgyis megszabadulsz tőlem. Küszöbönáll az egyházak egyesülése, és utána nem lesz többé munkám Firenzében. Megint vándorútra kelek, és soha többé nem találkozunk. Erre a rövid időre miért ne lennénk jó barátok? Hiszen egyikünknek sem származik semmi rossz belőle.

Ő csontos ujjait tördelte, gyötrelmes pillantást vetett rám, és ezt kérdezte: – Mit akarsz tőlem? Miért gyötörsz engem? – De aztán, anélkül hogy tudott volna róla, újra színészkedni kezdett, eszelősen vihogott, sorra csókolgatta a ruhájáról fityegő szentképeket, és hangos imádkozásba fogott. Nem zavartam meg. Csak néztem, mélységes együttérzéssel a szívemben. Ő rám pillantott, elcsuklott, majd elhalkult a hangja, fokozatosan megnyugodott, elhallgatott és egyenesen a szemembe nézett. Amikor sötét szemébe néztem, megfeledkeztem a csúfságáról, és csak egy hozzám közel álló embert láttam benne.

– Miért küldted hozzám a szolgádat, hogy ruhát meg pénzt tukmáljon rám? – kérdeztem. – Nem ismertél még eléggé ahhoz, hogy ilyen ostoba módon akarj próbára tenni? Különben bizonyára már előbb visszajöttem volna, hogy meglátogassalak.

Ő védtelen tekintetét rám szegezte, és ezt mondta: – Láttalak sírni a Ponte Vecchión, és ettől ellágyultam. Ma nevetni láttalak, és ez olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe, de a nevetésedtől még jobban ellágyultam. Hát te magad tudod-e egyáltalán, hogy ki vagy, Johannes?

A kérdése szíven döfött, s miközben a válaszon töprengtem, mintha távolodtak volna tőlem a szoba falai, és mintha gondolatban a magasba emelkedtem volna, hogy kívülről vegyem szemügyre magamat. – Hogy én mi vagyok? – kérdeztem. – Megöregedett a világ, minden gondolatot már korábban végiggondoltak, a legbölcsebbek szíve csak a múltba menekül, hogy ott keressen vigasztalódást. Az idők alkonypírja lobog a világ fölött, és a széthúzásnak, a háborúknak és a hatalomvágynak ebben a megfáradt világában nincs többé jövő a gondolkodó ember számára. Az egyház elvilágiasodott, és a hatalom értelmes birtokosának a véleménye szerint az ember már nem jobb a vágóhídra szánt jószágnál. Mi vagyok hát én a reménytelenségnek ebben a világában?

– Hogy én mi vagyok? – folytattam elkeseredetten. – Isten meghaladja az értelmemet, és nem tudok rátalálni, mert nincs bennem szeretet. Ezért az idő és a hely rabja vagyok és nincs más otthonom, mint a véges, vigasztalan világ. De az a legnagyobb átok, hogy nem érem be vele, nem érem be ennyivel! Ezért nincs más mód számomra, mint hogy ismét vándorútra keljek, bár jól tudom, hogy egyik helyről a másikra vándorolva csak önmagam elől menekülök, és semmit sem sikerül megoldanom. Ghita asszony, nem tudom, ki és mi vagyok, és még a jóban meg a rosszban sem hiszek, mint a többi ember!

Ő így szólt: – Vannak a világosságnak angyalai, meg a sötétségnek is vannak angyalai. Te aligha vagy a világosság angyala.

– Női fecsegés – fortyantam fel. – Csupán ember vagyok, és ez az átkom. – De minden egyre csak tágult körülöttem, s mintha káprázatos földi ragyogással telt volna meg a téglafalú cella. – Jól van, ha így akarod – folytattam. – Most éppen egy magas hegyen ülök, és látom Firenze falait, sárgás tornyait, és a dombok lilás fényben izzanak körülöttem. Látom az arany és a földi gazdagság olcsóságát, és valami ezt súgja nekem: Mindezt neked adom, ha belenyugszol, hogy ember vagy csupán.

Felriadtam a látomásból, hogy új szemmel nézzek élettelenül szürke arcába, sötét szemébe és csontos ujjaira. – Hát te vagy az én csábításom? – kérdeztem. – Tudom, hogy van bennem valami, ami vonzza a nőket, noha én magam irtózom ettől magamban, s azelőtt eszembe sem jutott, hogy visszaéljek vele. De te futottál utánam, és ha hidegen és önző módon nyúlnék hozzád, mivel nincs bennem szeretet, talán még az eddiginél is jobban elvehetném az eszedet. Talán valóban sikerülne házasságra csábítanom téged, és így megkaparintanám a vagyonodat. De édes istenem, ugyan mi hasznom lenne belőle? Csak ugyanabba a pokolba zárnám magamat veled együtt, és ugyanazokat a falakat emelném magam köré, amelyekkel téged vesz körül a vagyonod.

Ő mereven nézett rám, kicserepesedett szája résnyire nyílt, a szája szöglete habzott és sötét szeme mélyén vöröses izzás lappangott. – Legalább őszinte vagy, te szép ifjú – mondta. – Bizonyára őszinte vagy. De tényleg nem kell még jobban elvenned az eszemet. Tűzben ég a testem, amióta megláttalak. Miért hazudnék, hiszen ismerlek, s látom, hogy megpróbálsz őszinte lenni önmagádhoz és hozzám is.

Vadul hozzám lépett, remegő kézzel megragadta a fejemet és a két keze közé szorította, mintha így akart volna a birtokába venni engem, de más módon nem mert hozzám nyúlni, így szorított egy pillanatig, és remegő szenvedélyessége oly szilaj volt, hogy én is remegni kezdtem. Aztán elernyedt, engem elengedett, és visszaült kemény székére az ablak mellé, erőtlenül az ölébe ejtve a kezét.

– Leskelődnek utánad a szolgáid, Isten bolondja? – kérdeztem.

– Nem merészelnek. Túlságosan nagy hasznot húznak belőlem – felelte. – De elküldhetem őket, ha akarod.

– Ghita – mondtam –, bennem is volt vágyakozás, de kielégítvén vágyaimat hiábavalósággá foszlottak szét, s csak még vigasztalanabb lettem. A szemed kedvéért, a bolondságod kedvéért örömest megteszek mindent az érdekedben, amit csak tudok. Ha akarod, tüstént elmegyek tőled, és sohasem térek vissza, és bízzunk benne, hogy így megszabadulsz tőlem. De ha akarod, a testemmel könyörülök meg rajtad, semmit sem kérve tőled, ha azt hiszed, hogy így lesz jobb, s hogy így könnyebben szabadulsz meg tőlem. Tied a választás. Én magam semmit sem akarok, és nem is kérek. Csak azt sajnálom, hogy az utadba tévedtem, s ezért miattam szenvedned kellett.

– Igen, igen – mondta –, szenvedés ez és nem szerelem, hacsak nem szenvedés maga a szerelem is. De miért kellett éppen veled találkoznom, akire nincs hatással a gazdagságom? Különben megszabadultam volna tőled, és téged is kigúnyolhattalak volna, mint mindenki mást, főként önmagamat.

– Legalább nevessünk, Ghita – ajánlottam –, mert Isten mindkettőnket a bolondjának tart.

Nevetni próbáltam, s ő megtört hangon, gyötrődve csatlakozott a nevetésemhez, úgyhogy egyszer csak mindketten fennhangon kacagtunk, mint a féleszűek, és csak nehezen tudtuk abbahagyni, bár semmi örömünket nem leltük benne, mert mindegyikünk csupán önmagával gúnyolódott.

Végül örömtelen nevetésétől zihálva így szólt: – Idősebb vagyok nálad, Johannes, és okosabb is, még ha ez nem látszik is. Nem tudom még, hajlandó leszek-e elfogadni és egyáltalán elfogadhatom-e az ajándékot, amit ilyen barátilag felkínálsz nekem. De már a puszta szavaid édes gyönyört jelentenek nekem, és amíg Firenzében időzöl, nagyon szeretnélek időnként viszontlátni, s talán a kezedet megérinteni, és a hajadat simogatni. Ennél többet talán nem is akarok tőled. De ravaszabbaknak kell lennünk, mint a kígyók és ártatlanoknak, mint a galambok, hogy ezt úgy valósíthassuk meg, hogy neked semmi bajod se származzék belőle.

Töprengett, majd így folytatta: – A szerzetesektől nem nagyon félek, de ha a rokonaim gyanút fognak, felbérelhetnek egy dologtalan férfit, hogy tőrt döfjön a hátadba. Ilyesmi már ezelőtt is megesett ebben a forró és heves városban. Ezért az lesz a legjobb, ha most mindenki szeme láttára elkergetlek magamtól, mint egy arcátlan koldust, és megtiltom neked, hogy még egyszer belépj a házamba. Ezen senki sem fog csodálkozni, mivel olykor azelőtt is voltak értelmetlen dührohamaim, és ma könnyű színlelnem, oly heves érzések dúlnak a szívemben.

Becézőn megsimogatta a kezemet, mosolygott, és mosolyától csaknem megszépült az arca, mintha hosszú évek után leolvadt volna a jég szívéről. – Ha gondolod, hogy kibírsz egy hetet nélkülem – mondta –, akkor néhány nap múlva a városon kívüli tanyámra küldöm a férfiszolgámat meg a szakácsomat, hogy hozzák rendbe, mert a legnagyobb hőség idejére oda költözöm. Ez korábban is megtörtént, és csak a szolgálóleányt tartom magam mellett, mert benne megbízhatom, már amennyire egy emberben bízni lehet, noha ő gyűlöl engem. Ha kibírom egy hétig nélküled, s ha még életben tart engem a reménység, akkor az első pénteken a sötétség leszállta után kerülj a házam mögé, és surranj be a kertkapun, de a saját érdekedben ügyelj, nehogy meglásson valaki! Valóban el akarsz jönni? Várhatok rád?

– Örömest jövök – mondtam, és rámosolyogtam.

– Mekkora boldogság, hogy van valami, amire várhatok! – szorította szívéhez a két kezét. – Nem érdemeltem meg, én bolond nő. A várakozás bizonyára az ember legnagyobb boldogsága, és a beteljesülés sohasem felel meg a várakozás édesen sajgó fájdalmának. Azt hiszem, nem szándékszom elfogadni az ajándékodat, de nekem elég, ha nézegethetlek és úgy simogathatlak, hogy ne legyek túlságosan ellenszenves számodra a csúfságom miatt, hanem olyannak képzelhess engem, amilyen egykor voltam, a szerencsétlenségem előtt.

Mosolyogni próbált, és ezt kérdezte: – Akarod látni, milyen voltam valamikor? – Válaszomat meg sem várva lelkesen kinyitott egy ládát, selyembe göngyölt arcképet vett ki belőle, kicsomagolta és elém tartotta, hogy megnézhessem. Szerencsétlenségének nagyságát csak ekkor fogtam fel, amikor láttam, hogy valóban milyen szép volt, hogy milyen gondtalan magabiztossággal és sötét szemében mekkora boldog bátorsággal nézett a művészre, mintha az egész világ és a teljes emberi boldogság az övé lett volna. Mintha a művész is elbűvölten festette volna meg fehér nyakát és csupasz vállát a ruha kék bársonyának és a nyaklánc különböző színű drágaköveinek a hátterében. Puha, piros ajka a képen résnyire nyitva volt, és a képen örökké virágzott a fiatalsága.

Amikor a képről meglepetten rá emeltem a tekintetemet, ő boldogtalan kérdéssel a szemében meredt rám, és erősen összeszorította a két kezét. Miután láttam a képet, szájának és orcájának a körvonalaiból valamit megsejtettem az elveszett múltból, mintha a hamu alatt még izzott volna valami szikra. – Ha akarod, ezentúl mindig olyannak látlak, amilyen azelőtt. voltál – szóltam.

De ő a fejét rázta. – A szemedtől nem kérek könyörületes hazugságot – mondta. – Ha még mindig olyan lennék, semmi értéke sem lenne a találkozásunknak. Próbáld csak elviselni a csúfságomat, és ne nézz rám túl gyakran. De várlak, Johannes, nagyon várlak!

Aggódni kezdett, hogy már túl sokáig időztem nála, ezért megjátszottuk a jelenetet, amit javasolt. Egyre hangosabban kezdett szidni engem, toporzékolt, a szolgájáért kiáltott, és dühében tényleg félelmetes boszorkánynak tűnt a medalionok meg a szentképek csilingelése közepette. Kiáltozva és vihogva megparancsolta a szolgának, hogy dobjon ki a házából, és megtiltotta neki, hogy még egyszer bebocsásson egy ilyen arcátlan koldust. A szolga kedvét lelte benne, hogy kemény kézzel megragadjon, s én is kiabáltam és szitkozódtam és bocsánatot kértem, míg végül orra nem buktam az utca porában. Tüstént kíváncsi emberek verődtek össze körülöttem, hogy nevetgéljenek és ujjal mutogassanak rám. Az ajtó becsapódott, de Ghita asszony még egyszer kinyitotta, és két ezüstpénzt dobott elém, Istenhez fohászkodva, hogy könyörüljön rajta, hogy a harag ne kerítse hatalmába, de megtiltva nekem, hogy valaha is a szeme elé kerüljek. Az emberek között örömmel fedeztem fel egy ismerős szerzetest, a könyökömről meg a térdemről levertem a port, a pénzdarabokat gondosan az erszényembe tettem, és távoztam, Ghita asszony szeszélyességére és kemény szívére panaszkodva az embereknek. Nem volt könnyű eljátszanom ezt a megalázó jelenetet, de arra gondoltam, hogy csak a javamra válik, ha az emberek előtt megalázom magam.

A következő szombaton a görögök és a pápa képviselői összegyűltek Szent Ferenc templomában, hogy megtervezzék és elkészítsék a záró dekrétumot a két egyház egyesüléséről. A bíborosok nem voltak maradéktalanul elégedettek, mert még nagyobb engedményeket szerettek volna a görögöktől. De Jenő pápa megértette, hogy terméketlen lenne a további vita a megszövegezésről, minden nap sok pénzébe került, és a Bázelben makacsul tovább ülésező zsinat pert folytatott ellene, hogy véglegesen leváltsa a pápai hivatalból. Meg kellett valósítania a két egyház egyesítését, és ezzel erkölcsi győzelmet kellett aratnia a bázeli atyák fölött. Johannész császár is értésére adta, hogy a görögök az engedékenységben a végső határig elmentek. Neki a népére is kellett gondolnia, meg hogy a népe mennyit képes lenyelni. Ezért a pápa méltóságát illetően a lehető legáltalánosabb megszövegezést akarta. Jenő pápa ezekkel a szavakkal nyugtatta meg a bíborosokat: – Nem is tudom, mit kívánhatnék még a görögöktől, hisz mindent megkaptunk már, amit kértünk. – Úgy vélekedett, hogy a hittel kapcsolatban esetleg még felmerülő véleménykülönbségeket szóbeli eszmecserékkel lehet tisztázni.

Azon a forró vasárnapon a számomra oly ismerős templomban hihetetlennek és valószínűtlennek tűnt a szememben, hogy ily hosszú civakodás, kölcsönös bizalmatlanság és leküzdhetetlennek látszó véleménykülönbségek után az egyházak egyesülése már csak tollbamondás, fordítás és jóváhagyás kérdése. Mintha a távolból hallottam volna, amint Traversari bíboros olvasni kezdte a latinok javaslatát, amit Secundinus doktor előzetesen görögre fordított és amit Besszárion a maga részéről végleges formába öntött: „Jenő püspök, Isten szolgáinak szolgája, örök emlékezetül. Örvendjenek a mennyek és örvendjen a föld, mert eltávolíttatott közülünk a fal, amely elválasztotta egymástól a nyugati és a keleti egyházat, és visszatért a békesség meg az egyetértés.”

Egyetlen észrevétel sem hangzott el, amikor a közlemény felhívott mindenkit, aki a keresztény nevet viseli, hogy együtt örvendezzék az anyaszentegyházzal. „Mert íme, hosszú meghasonlás és szakadás után összegyűltek erre az egyetemes szent zsinatra nyugat és kelet atyái, vállalva a tenger és a szárazföld minden veszélyét, és diadalmasan és örvendezve leküzdve minden megpróbáltatást, mivel vágytak a szent unióra és a korábbi szeretet visszatérésére, és törekvéseik nem vesztek kárba. Hosszú és vesződséges kutatás után a Szentlélek kegyelméből végre elérték a szent egyesülést, amire vágytak. Ugyan ki képes most méltó hálát adni a mindenható Istennek irgalmáért? És ugyan ki ne csodálná az isteni kegyelem gazdagságát? Ugyan kinek a szíve ne lágyulna el, még ha vasból lenne is, ennek a mennybéli kegyelemnek a mérhetetlen nagyságától? Ez valóban Isten műve, és nem az emberi gyarlóság hozta létre. Hódolat Neked, dicsőség Neked, hála Neked, Krisztus, kegyelem forrása, aki ilyen sok jót juttattál menyasszonyodnak, a katolikus egyháznak, és megengedted, hogy napjainkban megtörténjék kegyelmed csodája, hogy mindenki hirdesse a te csodáidat. Valóban nagy és mennyei ajándékot kaptunk Istentől, és a szemünk olyasmit lát, amit oly sokan előttünk leghőbb reményeik ellenére sem láthattak.

Eddig minden szó volt csupán, és a görögök képviselői nem kívántak észrevételeket tenni, de most, amikor végre a lényegre tértek, meg arra, amiről csaknem másfél éven át vitatkoztak, mindenkinek megkeményedett az arckifejezése, s a hallgatóság feszült arccal hajolt előre. Magam is tagadhatatlanul a legnagyobb feszültség közepette figyeltem, amint a bíboros lassan és minden szót hangsúlyozva olvasta el a véglegesnek szánt megszövegezést. „Mert miután összegyűltek erre a szent egyetemes zsinatra, a latinok és a görögök a lehető legbuzgóbban és leglelkesebben törekedtek arra, hogy egyebek között megvizsgálják a Szentlélek eredetével kapcsolatos passzust. Miután megvizsgálták a szent Biblia bizonyítékait és a legnagyobb számú keleti és nyugati szent tanítómester tekintélyén alapuló bizonyítékokat, s mivel ezek közül egyesek azt tanítják, hogy a Szentlélek az Atyától meg a Fiútól származik, mások viszont azt, hogy az Atyától és a Fiú által, de mivel ők különböző formában ugyanazt akarják mondani, ezért a görögök kijelentik, hogy amikor azt mondják: a Szentlélek az Atyától ered, ezt nem úgy értelmezik, hogy a Fiút kizárnák. De mivel az ő véleményük szerint úgy tűnik, hogy a latinok tanítása szerint – ami azt mondja, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól való –, mintha két princípiumról és két lehelésről lenne szó, ezért ők tartózkodnak kimondani, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. A latinok viszont kijelentik, hogy nem abban az értelemben mondják: a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, mintha ezzel kizárnák az Atyát, mint aki nem lett volna az egész istenség eredete, miként a Fiú és a Szentlélek eredete és princípiuma is, vagy mintha a Fiú nem az Atyától kapta volna azt, hogy a Szentlélek a Fiútól ered, vagy hogy ők két princípiumot és két lehelést feltételeznének, hanem egyszer s mindenkorra egy princípiumot és a Szentlélek egyetlen lehelését tanítják, miként eddig is tanították. És mivel mindebből egy és ugyanaz az igazi gondolat jut kifejezésre, egyhangúlag egyetértenek a következő szent és Istennek tetsző határozatban. A Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében tehát, ennek a szent firenzei egyetemes egyházi zsinatnak a jóváhagyásával elrendeljük, hogy valamennyi kereszténynek hinnie és elsajátítania kell ezt a hitbéli igazságot, ugyanakkor valamennyiüknek vallaniuk is kell, hogy a Szentlélek örök időktől fogva az Atyától és a Fiútól van, és létét és lényegét egyaránt az Atyától és a Fiútól kapja, és örök időktől fogva mindkettőtől való, ugyanakkor egy princípiumból és egy lehelésből. Amikor úgy magyarázzák, hogy a szent tanítómesterek szerint a Szentlélek az Atyától való a Fiú által, ezzel ugyanazt mondják, mint a görögök, akik szerint a Fiú az ok, a Szentlélek létének az oka, vagy a latinok, akik szerint a Fiú princípium, ugyanúgy, mint az Atya. És mivel mindazt, ami az Atya lényege, az Atya odaadta egyszülött Fiának, amikor létrehozta Őt, kivéve atyai mivoltát, így hát a Fiú az Atyától, akitől örök idők óta született, örök időktől fogva azt is megkapta, hogy a Szentlélek a Fiútól ered. Továbbá kinyilvánítjuk, hogy a filioque szó az igazság megmagyarázására s annak idején elengedhetetlenül fontos követelményként, megengedett módon és ésszerű okok miatt lett betoldva a hitvallásba.”

A görögök ábrázata elkomorult, de semmit sem szóltak, így egyházunk olyan tökéletes győzelmet aratott, hogy néhány íródeák mocorogni kezdett, mintha éljenzésben akart volna kitörni. Annak elismerésével, hogy a betoldás megengedett módon történt, a görögök teljesen feladták korábbi álláspontjukat, és valóban nagy volt a vereségük. Aztán következtek a magyarázatok az úrvacsora-kenyérről, a tisztítótűzzel kapcsolatos passzust pedig minden félreértés elkerülése érdekében még ezekkel a szavakkal magyarázták meg: „Hasonlóképpen azok is, akik ténylegesen megbánva bűneiket Isten szeretetében halnak meg, még mielőtt a bűnbánat kielégítő gyümölcseivel tennék jóvá tetteiket és a mulasztásaikat, az ő lelkük a halál után a tisztítótűz gyötrelmeiben tisztul meg, és megszabadulásukat az ilyen gyötrelmektől elősegítik az élő hívők jó cselekedetei éspedig a szentmisék, az imádságok, az alamizsnák és más jámbor cselekedetek, amelyeket a hívők szoktak megtenni a többi hívő érdekében az egyház által megszabott szokások szerint.”

A figyelem újra ellankadt, amikor a dekrétum kimondta, hogy az üdvözültek lelke a halál után megláthatja Istent, ki-ki az érdemeinek megfelelően teljesebben vagy kevésbé teljesebben, azok viszont, akik halálos bűn vagy csupán az eredendő bűn állapotában haltak meg, a pokolba kerülnek, hogy különböző büntetéseket szenvedjenek el, ki-ki ahogyan rászolgált. Ezekről a dolgokról nem volt vita, a görögök pedig úgy vélekedtek, hogy nem szállhatnak vitába olyan dolgokról, amikről a római egyháznak pontosabb tudomása van, mint az ő egyházuknak. Besszárion azt mondta nekem, hogy ők a latinokkal ellentétben, ezeket a dolgokat inkább szellemi szinten, képletesen értelmezik.

A végére maradt a pápa szemszögéből legnehezebb és legnagyobb jelentőségű kérdés. Amikor a dekrétum elején csupán püspöknek és Isten szolgái szolgájának nevezte magát, alázatot akart tanúsítani, meg azt, hogy nem a saját dicsőségét kereste, annál elvitathatatlanabbul követelte azonban a pápai hatalom elismerését. Az utolsó hetek valamennyi perlekedése után a következő megszövegezés született:

„Ugyanakkor kinyilvánítjuk, hogy a szent apostoli szék és Róma püspöke az első az egész világon, és ugyanez a római püspök Szent Péternek, az apostolok közül az elsőnek az utóda és Krisztus tényleges helytartója és az egész egyház feje és valamennyi keresztény atyja és tanítója, és hogy Szent Péter közvetítésével reá testálódott a mi Urunk Jézus Krisztustól a teljes hatalom, hogy pásztorkodjék, irányítsa és uralja az egész egyházat, és legyen meg neki minden előjoga, miként a szent Bibliában és a szent írásokban meg van határozva. Ezenkívül megújítjuk a többi szent pátriárkának a kánonokból örökölt rangsorát, nevezetesen azt, hogy Róma legszentebb püspöke után a következő a konstantinápolyi pátriárka legyen, a harmadik az alexandriai, a negyedik az antiochiai, az ötödik pedig a jeruzsálemi, megőrizve privilégiumaikat és más jogaikat.”

A latin szöveg után a görög szöveget olvasták fel, s most a latinokon volt a sor, hogy feszülten figyeljenek, nehogy nyelvhelyességi javaslataikkal a görögök olyasvalamit csúsztassanak a saját szövegükbe, ami eltér az eredeti szövegtől vagy pedig többféleképpen értelmezhető legyen. De annyira egybehangzó volt, amennyire két különböző és egymástól eltérő szellemű nyelv lehet, és legalábbis a Szentlélek eredetét oly alaposan és a legcsekélyebb félreértés lehetősége nélkül magyarázták meg, hogy nem maradt benne lehetőség különféle értelmezésre.

A szöveg olyan vég nélküli fáradozás eredményeként született meg, hogy már senki sem akart a szavakról vitatkozni, és a görögök megígérték, hogy a császár elé terjesztik, kijelentve, hogy hőn óhajtják, hogy ő is hagyja jóvá. Kora reggel óta izzón sütött nap. Amikor a bíborosok elváltak a görögöktől, Cesarini bíboros félrevont, s arra kért engem, hogy kísérjem el a görögöket és várjam meg a császár döntését, mert neki egy pillanatnyi nyugodalma sem lehet, amíg ez a dolog el nem intéződik. Izidor érsekkel is összebarátkoztam már, amennyire egy egyszerű íródeák egy magas rangú egyházfival összebarátkozhatott, Besszárion pedig olyan nyájasan bánt velem, mint a tulajdon fiával. Ezért a görögök képviselői nem tiltakoztak, hanem megengedték nekem, hogy az ajtónál hallgatózzam. Johannész császárt félmeztelenül heverészve találtuk a kutyáival együtt a kert pavilonjában, aminek a tetejére a szolgák időnként vizet locsoltak a levegő lehűtésére. Az előző este szemlátomást megint túl sok bort ivott, mert be volt dagadva a szeme és fejfájásra panaszkodott. De ő is annyira kíváncsi volt a végleges egyezmény tervezetére, hogy nem tagadta meg kötelességének a teljesítését, hanem bort és gyümölcsöt hozatott a püspököknek, és a kezébe vette a papirost. De alig olvasta el az első szavakat, már indulatba is jött, és azt kiabálta, hogy az elején említeni kell az ő nevét is vagy pedig ki kell hagyni Jenő pápa nevét is. Motyogva olvasott és bort ivott, s bár a hőség meg a saját kényelme miatt eltekintett a császári ceremóniáktól, mégsem engedte meg, hogy a püspökök leüljenek, hanem hagyta, hogy egész idő alatt előtte ácsorogjanak. A kutyák a lábuk szárát szaglászták és a köntösük szegélyét cibálták.

– Semmi joguk nem volt hozzá, hogy betoldjanak egy szót a hitvallásba – fortyant fel. – Ezt tudjuk, s ezt ők maguk is tudják, de a békesség kedvéért ehhez is járuljunk hozzá. – Ám miután a végére ért, indulatosan felkiáltott: – Nem, erről szó sem lehet! A pápa egyáltalán nem követelhet magának előjogokat azoknak a leveleknek az alapján, amelyeket egyházunk szent atyái a pápának címeztek, bárminek nevezték is udvariasságból őt. Ezt a megszövegezést soha az életben nem fogadom el! A pápa törölje vagy szövegezze át, különben dolgunk végezetlenül elutazunk!

Besszárion megpróbálta közbevetni, hogy mindenki leghőbb vágya, hogy jelentsék be a két egyház egyesülését a következő napon, hétfőn, Szent Péter és Pál napján. De a császár úgy tett, mint aki meg sem hallotta. – Már két húsvét is elmúlt – mondta. – Ezt a két pontot ki kell húzni belőle, és azt sem akarom, hogy hatalmának megalapozásához a pápa a Bibliára hivatkozzék. Előjogait és uralkodói hatalmát szabja meg az, amit annak idején a szent egyházi zsinatok határoztak.

Visszadobta a papirost, és Besszárionnak le kellett hajolnia, hogy a padlóról felvegye, mielőtt még az a fekete-fehér tarka kutya a fogai közé kaphatta volna. Tanácsára tüstént a Santa Maria Novella-kolostorba siettem, hogy jelentsem Cesarini bíborosnak a császár ellenvetéseit, s hogy biztassam, igyekezzék azonnal a császár színe elé jutni az ellenvetések elhárítása érdekében. A kolostorban nagy megtiszteltetésben részesültem, mert beengedtek Jenő pápa dolgozószobájába, ahol Cesarini és Traversari bíboros társaságában nyugtalanul várta a híreket, hogy a következő napon valóban nyilvánosságra lehet-e hozni a két egyház egyesülését. Orcája még soványabb volt, mint azelőtt, mert azt mondták, több napon át imádkozott és böjtölt. Szeme sötéten izzott, s az arcán nyoma sem volt verítéknek, mint a többiek arcán. Gyorsan beszámoltam a császár ellenvetéseiről, és elmondtam, milyen önfejűen vetette oda az egyezmény tervezetét a kutyának, amelynek fogaitól Besszárion menekítette meg.

A pápa mélységesen elszomorodott, és így szólt: – Ám legyen ott a neve kedve szerint az egyezmény elején, és akár a legkedvesebb fiamnak is nevezhetem, s a nyilatkozat elején sorolják fel a pátriárkákat meg a képviselőiket is, hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. De a szent tanítómesterek írásai és az apostoli székhez címzett levelei bizonyítják a legmeggyőzőbben az egyházban a pápa primátusát a szkizma előtt, s ha csupán az első egyházi zsinatok határozataira hivatkozunk, minden továbbra is csak az értelmezésen múlik. Tehát tárgyalni kell és újra tárgyalni, én pedig nem bírom tovább.

Elfogta a türelmetlenség, felemelte a kezét, és felkiáltott: – Uram, Uram, könyörülj a gyengeségemen, és Fiad, Jézus Krisztus kedvéért adj erőt nekem és öntsd belém a Szentlelket, hogy még kiálljam ezt a próbatételt. Nem a magam kedvéért, nem a saját dicsőségemre, hanem a Te szentegyházad érdekében. Egy egyház, egy fő, egy pásztor, hiszen ez a Te saját akaratod, mivel Szent Péternek adtad át a mennyek országának kulcsait.

Miután imádkozott, megnyugodott, méltóságteljes lett, és felszólította a bíborosokat, hogy haladéktalanul menjenek el a császárhoz, és a nyilatkozat elejére a következő szöveget javasolják: „Jenő, Róma püspöke, Isten szolgáinak szolgája, örök emlékezetül, egyetértésben legkedvesebb fiammal, Johannész Palaiologosszal, a rómaiak felséges császárával és tiszteletre méltó pátriárkatestvéreink helyetteseivel és a keleti egyház többi képviselőjével.” De nem volt hajlandó alkudozni arról, hogy a pápa előjogait a szent tanítómesterek írásaira alapozzák, mivel a hit kérdéseinek értelmezése is az egyházatyák írásain alapul.

Kimerültén megengedte nekem, hogy még egyszer megcsókoljam a papucsát, a fejemre tette a kezét, és jó fiúnak nevezett. Így következett még háromnapi futkosás a császár szálláshelye és a Santa Maria Novella-kolostor között, s a gyötrő hőség miatt a görögök heves szavakkal vádolták a latinokat, hogy akadályozzák az egyházak egyesülését, a latinok meg mindenért a császárt okolták, úgyhogy ádáz dühvel váltak el egymástól. Végül a pápának kellett beletörődnie, hogy méltóságát ilyen megszövegezéssel határozzák meg: „Amiként ezek a jogok benne foglaltatnak az ökumenikus egyházi zsinatok határozataiban és a szent kánoni könyvekben is.” Ezek a quemadmodum és etiam szavak fájdalmas vereséget jelentettek, de kárpótlásul a görögök beleegyeztek, hogy az egyezmény aláírása után közös közleményt adjanak ki, miszerint elsősorban Aranyszájú Szent János nyomdokában vallják, hogy az oltáriszentség elrendelésének szavai önmagukban Krisztus valódi testévé és vérévé változtatják a kenyeret meg a bort, s hogy csupán a Megváltónak ezekben az isteni szavaiban van meg az erő a kenyér és a bor átváltoztatására. A tulajdonképpeni egyesülési nyilatkozatban nem voltak hajlandók belefoglalni ezt a magyarázatot, attól tartva, hogy megszégyenülnek, mert ezt úgy lehetett volna értelmezni, mintha eddig ezt nem hitték volna, hanem az áldozás után szükségesnek tartották az imádságot ahhoz, hogy a Szentlélek segítségével a kenyér és a bor valóban átváltozzék majd a hívők testében. Így következett be az a hihetetlen csoda, hogy csütörtökön kora reggel valamennyien összegyűltünk Szent Ferenc templomában, hogy a legfinomabb pergamenre írjuk le az unió végleges szövegét. A görögök azt akarták, hogy a saját kalligráfusuk végezze el a munkát, és a görög szöveget a pergamen bal oldalára írták, a latin szöveget pedig a jobb oldalára. Azután a görögöknek a saját szövegüket kellett aláírniuk, a latinoknak pedig a magukét. A görög szöveget Johannész császárnak a legnagyobb bizánci aranypecséttel kellett megerősítenie, a latin szöveget pedig Jenő pápának pápai bullájával.