19. FEJEZET

Dante Clericuziónak nem kellett hallania ezt a történetet. Anyja, Rose Marie egyfolytában ezt sugdosta a fülébe kétéves kora óta: ha rájött a roham, ha rátört a fájdalom szeretett férje és bátyja, Silvio elvesztése miatt, vagy ha elfogta a rettegés Pippitól és bátyjaitól.

Csak amikor Rose Marie-t először kapta el a súlyos roham, akkor vádolta meg az apját, Don Clericuziót férje megölésével. A don mindig tagadta, hogy ő adott rá parancsot, mint ahogy azt is, hogy a fiai és Pippi vitte végbe a mészárlást. De amikor másodszor is ezzel vádolta a lánya, egy hónapra elmegyógyintézetbe záratta. Ezután a lánya őrjöngött, tört-zúzott, de soha nem vádolta újra nyíltan az apját.

De Dante soha nem felejtette el, mit suttogott az anyja. Gyerekként szerette a nagyapját, és hitt az ártatlanságában. De folyton áskálódott három bácsikája ellen, pedig azok mindig kedvesen bántak vele. Különösen sokszor álmodozott arról, hogy bosszút áll Pippin, bár ezek csak fantáziálgatások voltak, úgy érezte, anyjának segít vele.

Amikor Rose Marie normális volt, a legnagyobb szeretettel viselte gondját özvegy édesapjának. Három bátyja iránt testvéri szeretetet mutatott, Pippivel azonban távolságtartóan viselkedett. A gyerek Dante felé azt éreztette, mennyire szüksége van a szeretetre, amit már nem volt képes más ember felé kimutatni. Elárasztotta a fiát ajándékokkal, akárcsak a nagyapja vagy a nagybátyjai, igaz, őket már nem vezette olyan tiszta szándék, mert az ő szeretetüket beszennyezte a bűn. Ha Rose Marie normális volt, soha nem beszélt Danténak arról az estéről.

De ha rohama volt, ocsmányul átkozódott, sőt még az arca is valami őrjöngő fúriamaszkká változott. Dante mindig félt tőle ilyenkor. Amikor hétéves lett, beköltözött agyába a kétkedés. – Honnan tudtad, hogy Pippi volt az meg az unokabátyáim? – kérdezte az anyjától.

Rose Marie gúnyosan elnevette magát. Dante olyannak látta, mintha egy boszorkány szökött volna meg a mesekönyvéből. Az asszony így felelt: – Olyan okosnak képzelik magukat, azt hiszik, mindenre gondolnak, ha álarcot húznak és garbóba öltöznek. Tudni akarod, miről felejtkeztek meg? Pippi még mindig az estélyi cipőjét viselte, csillogó, fekete bőrcipó volt, vastag cipőfűzővel. És a nagybácsikáid mindig olyan jellegzetes módon álltak meg együtt. Giorgio volt mindig elől, Vincent egy kicsivel mögötte, és Petie mindig jobbra tőlük. És ahogy Pippit lesték, kiadja-e a parancsot, hogy engem is megöljenek. Mert felismertem őket. Ahogy elbizonytalanodtak, szinte összezsugorodtak. De megöltek volna, meg ám. A saját bátyáim. – Ilyenkor mindig olyan zokogás tört rá, hogy Dante elszörnyedt.

Már hétéves gyerekként próbálta vigasztalni az anyját. – Petie bácsi soha nem bántana téged – mondta. – És nagyapa megölné mindet, ha megtennék. – Giorgio és Vincent bácsiban nem volt ennyire biztos. De gyerekszívében már akkor képtelen volt megbocsátani Pippinek.

Mire Dante tízéves lett, kiismerte a közelgő roham jeleit, és amikor anyja magához intette, hogy elmesélje neki megint a Santadio háborút, akkor Dante beráncigálta a hálószobába, nehogy a nagybátyjai vagy a nagyapja meghallja, miről beszél.

Mire Dante felnőtté vált, már nem tévesztették meg a Clericuzio család álcái. Gonoszkodó irónia költözött belé, nyíltan kimutatta nagyapja és unokabátyjai felé, hogy tisztában van az igazsággal. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a bácsikái nem szeretik. Dantét a törvényes világba szánták, hogy átvegye majd Giorgio szerepét, hogy kitanulja a pénzügyi dolgokat, de látványosan nem érdekelte. Sőt közölte is bácsikáival, hogy nem érdeklik a család ilyen puhány dolgai. Giorgio olyan jéghideg arccal hallgatta végig, hogy egy pillanatra halálra is rémült a tizenhat éves Dante.

– Oké, szóval nem érdekelnek – mondta csendesen Giorgio bácsi. Szomorúság csendült a hangjából és némi düh.

Amikor Dante az érettségi évében kimaradt a középiskolából, Petie építőipari vállalatához küldték a bronxi enklávéba. Dante keményen dolgozott, és hatalmas izmokat növesztett az építkezéseken folyó emberpróbáló munka során. Petie a bronxi enklávé katonái közé rakta. Amikor Dante elég érett lett, a don bejelentette, hogy Dante Petie alatt fog katonáskodni.

A don azután hozta meg ezt a döntést, miután Giorgio beszámolt neki Dante jelleméről, és napvilágra került néhány tette. Fiatal fiú volt még, amikor megerőszakolta egyik csinos osztálytársát, aztán nem sokkal később késsel támadt a vécében egy fiúra. Dante könyörgött a bácsikáinak, ne mondják el a nagyapjának, amit meg is ígértek, de természetesen azonnal jelentették a donnak. Hatalmas pénzeket kellett kifizetni a családnak, nehogy vádat emeljenek Dante ellen.

Tizenéves kamasz volt, amikor elkezdett nőni benne a féltékenység Cross De Lena iránt. Cross magas, rendkívül jóvágású fiú lett, aki mintha eleve udvarias gyereknek született volna. A Clericuzio klán minden nőtagja rajongott érte, lesték minden kívánságát. Unokahúgai mind flörtöltek vele, ilyet soha nem tettek a don unokájával. A furcsa reneszánsz kalpagokat viselő, alacsony, de nagyon izmos Dantétól féltek ezek a fiatal lányok. Ő pedig sokkal okosabb volt annál, semhogy ez elkerülje a figyelmét.

Dante csillapíthatatlan kíváncsisága, ravaszsága folytán ő lett az egyetlen, saját nemzedékében, aki tisztában volt azzal, mivel foglalkozik a család. Így aztán döntés született, hogy ki kell képezni.

Ahogy telt-múlt az idő, a fiú érezte, hogy egyre jobban eltávolodik a családtól. A don most is ugyanúgy szerette, mint régen, mindig azt hajtogatta, hogy egyszer ő lesz a birodalmának örököse, de már soha nem osztotta meg a gondolatait unokájával, nem adott át neki apró bölcsességeket. És szinte soha nem támogatta Dante stratégiával kapcsolatos ötleteit és javaslatait.

Giorgio, Vincent és Petie sem volt olyan kedves hozzá, mint amikor még gyerek volt. Tény, hogy Petie volt vele a legbarátságosabb, de hiszen ő volt az, akitől a kiképzését kapta.

Danténak volt annyi esze, hogy először arra gondoljon: őbenne van a hiba, nyilván elárulta, hogy tud a Santadio család, és benne az apja lemészárlásáról. Petie-t még kérdésekkel is bombázta Jimmy Santadióról, de nagybátyja csak annyit mondott, hogy nagyon tisztelték az apját, és őszintén meggyászolták a halálát. Soha nem mondták ki nyíltan, de attól még a don és fiai tudták, hogy Dante tisztában van a történtekkel, s hogy Rose Marie mondott el neki mindent, amikor rá-rátört a roham. Engedményeket akartak tenni a fiúnak, ezért úgy bántak vele, mint egy kis herceggel.

De Dante jellemét leginkább az anyja iránt érzett szánalom és szeretet formálta. Ha rátört a roham, ilyenkor Dantéban is lángra lobbant a gyűlölet Pippi De Lena iránt; az asszony pedig őrjöngve szidta a saját apját és bátyjait.

Mindezek a dolgok segítettek Don Clericuziónak, hogy meghozza a végső döntést. A don úgy ítélte, Dante soha nem lesz képes betagozódni a társadalomba. A Santadio és (a don ezt nem felejtette el) a Clericuzio vér túlságosan is vad elegyet alkotott. Ennek következtében Dante Vincent, Petie, Giorgio és Pippi De Lena társaságához fog csatlakozni, velük együtt fogja megvívni a végső csatát.

Dante jó katonának bizonyult, bár megzabolázhatatlannak. Felrúgta a családi törvényeket, és nem engedelmeskedett bizonyos parancsoknak. Ez a vadság hasznos volt, ha meg kellett rendszabályozni egy bruglionét vagy egy katonát, és átsegíteni őket egy kevésbé bonyolult világba. Dante közvetlenül a don irányítása alá tartozott, és ő rejtélyes okból soha nem volt hajlandó megmosni unokája fejét.

Dante félt, hogy milyen jövő vár az anyjára. Mert ez a jövő a dontól függött, és ahogy az asszony rohamai szaporodtak, Dante látta, hogy a don is egyre inkább elvesztette a türelmét. Különösen olyankor, amikor Rose Marie olyan színpadiasan távozott, hogy lábával kört rajzolt, a közepébe köpött és rikácsolva kijelentette, soha többé nem lépi át ennek a háznak a küszöbét. A don ilyenkor mindig elvitette a klinikára néhány napra.

Danténak mindent el kellett követnie, hogy anyjára nehogy rájöjjön a roham, el kellett érnie, hogy természetes és kedves maradjon. De folyton ott bujkált benne a rettegés, hogy nem fogja tudni megvédeni. Hacsak nem lesz neki is ugyanolyan hatalma, mint a donnak.

Egyetlen ember volt a világon, akitől Dante félt: az öreg don. Ezt még gyerekkori élményei táplálták. Meglepte viszont, amikor azt látta, hogy a fiai is legalább annyira rettegnek Don Clericuziótól, mint amennyire szeretik. Ezt nem egészen értette. A don már elmúlt nyolcvanéves, testi ereje elhagyta, ritkán lépte át a birtok küszöbét és a magassága sem volt már a régi. De akkor miért kell félni tőle?

Tény viszont, hogy az öregnek jó étvágya volt, tekintélyt parancsolt a megjelenése, egyetlen dolog utalt csak arra, hogy kikezdte az idő: a fogai meggyengültek, és ezért gyakorlatilag nem evett mást, mint tésztát, reszelt sajtot, párolt zöldséget és leveseket. A húst péppé kellett párolni neki a paradicsomszószban.

De az öreg donnák hamarosan meg kell halnia, és akkor hatalomváltás következik. Mi lesz, ha Pippi válik Giorgio jobbkezévé? Mi van akkor, ha Pippi erőszakkal magához ragadja a hatalmat? És ha ez történik, akkor Cross is feljebb kerül a ranglétrán, különösen azután, hogy ekkora vagyonra tett szert a Xanadubeli részvények öröklésével. Szóval praktikus okok vezetik, bizonygatta magában Dante, nem Pippi iránt érzett gyűlölete, aki a család füle hallatára merte őt kritizálni.

Dante eredetileg úgy került kapcsolatba Jim Loseyval, hogy Giorgio úgy látta, Danténak is adniuk kell bizonyos hatalmat, és őt bízta meg Losey fizetésének kézbesítésével, amelyet a családtól húzott.

Természetesen óvintézkedések védték Dantét, ha Losey esetleg árulóvá válna. Szerződéseket írtak, amelyek szerint Losey egy családi érdekeltségű biztonsági cégnél dolgozik tanácsadóként. A szerződés kikötötte, hogy mindez bizalmasan kezelendő, és hogy a fizetését készpénzben kapja. De a biztonsági cég adóbevallásában a neki juttatott pénzt kiadásként könyvelték el, és címzettje egy stróman volt Losey helyett.

Dante éveken át különpénzeket juttatott Loseynak, és csak azután kezdeményezte, hogy szorosabb kapcsolatot építsen ki vele. Nem félemlítette meg Losey híre, alaposan megnézte magának ezt az embert és rájött, hogy egyszerűen öreg napjaira gyűjtöget. Losey mindenben benne volt. Védett kábítószer-kereskedőket, pénzt kapott a Clericuzióktól, hogy védje a szerencsejátékot, de nem ódzkodott attól sem, hogy bizonyos nagy hatalmú kereskedőktől védelmi pénzt csikarjon ki.

Dante bedobta minden sármját, hogy jó benyomást keltsen Loseyban; gonoszkodó, morbid humora imponált Loseynak. Dante különösen együttérzőnek bizonyult, amikor Losey a feketékkel vívott harcát ecsetelte keserű szavakkal, akik tönkre akarják tenni a nyugati civilizációt. Danténak nem voltak faji előítéletei. A feketék nem voltak hatással az életére, ha mégis, akkor kegyetlenül el lettek volna takarítva az útjából.

Dantéban és Loseyban ugyanaz az erő munkált. Mindkettőjüket nagyon izgatta a külseje, és mindketten uralkodni akartak a nők felett. Amikor Danténak nyugaton volt dolga, együtt vacsoráztak, aztán együtt járták az éjszakai mulatókat. Dante soha nem merte magával vinni a rendőrt Vegasba a Xanaduba, de ez nem is volt a célja.

Dante élvezettel mesélte Loseynak, hogy ő először udvarlással ostromolja a nőket, aztán olyan helyzetet teremt, hogy a nők, ha akarják, ha nem, végül engednek minden kívánságának. Losey viszont azzal büszkélkedett, hogy már az első pillanattól lehengerli a nőket, hogy a végén mindegyiket megalázza.

Mindketten megállapodtak abban, hogy soha nem kényszerítenének szexre egy olyan nőt, aki nem reagál az udvarlásukra. És megegyeztek abban is, hogy Athena Aquitane nagy fogás volna. Amikor Los Angeles mulatóit járták, mindig jól szórakoztak azokon a nőkön, akik elmentek a végső határig, aztán az utolsó pillanatban visszakoztak. Néha túl hevesen tiltakoztak, ilyenkor Losey csak felvillantotta a jelvényét és közölte, beviszik kurválkodásért. Mivel a nők többsége alkalmi prosti volt, a fenyegetés hatott.

Szerették a kanmurikat is, ezekben Dante vitte a prímet. Losey, amikor éppen nem „nigger” történetekkel traktálta, megpróbálta definiálni a különböző ribancokat.

Vannak az egyértelmű prostik, akik egyik kezüket a pénzért nyújtják, a másikkal már el is kapják a kliens farkát. Aztán vannak a szoftik, akik vonzó nők, kellemes velük a dugás, aztán reggel zavartan egy kis pénzt kérnek, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket.

Aztán van olyan szofti is, aki imádja az embert, persze közben imád mást is, és olyan hosszú távú kapcsolatot akar, amelyben elárasztják ajándékokkal. Aztán vannak a szabadúszók, a nyolctól ötig dolgozó titkárnők, légikisasszonyok, bolti eladók, akik felhívnak a lakásukra a drága helyen elköltött vacsora után, jól felizgatnak, aztán pucér seggel kilöknek az utcára, anélkül, hogy legalább megkézimunkáztak volna. Ez a fajta volt Losey kedvence. Velük izgalmas volt a szex, tele drámával, könnyekkel, végül engedelmes sikkantásokkal, amitől jobb lett a szex minden szerelemnél.

Egy este együtt vacsoráztak a Le Chinois-ban, ez egy étterem Venice-ben, aztán Dante azt javasolta, sétáljanak egyet. Leültek egy padra és nézték az embereket, a görkorcsolyás szép lányokat, a mögöttük nyomuló striciket, a szoftikat, akik rejtélyes jelmondatokkal telepingált pólókat árultak. Az adományokat gyűjtő krisnásokat, a szakállas vén hippiket, akik gitároztak és énekeltek, a videokamerával korzózó családokat, mögöttük pedig a feketeségbe burkolózó Csendes-óceánt, a parton a párokat, akik takaró alá bújva paráználkodtak.

– Én ezek közül bármelyiket le tudnám csukatni – jelentette ki Losey nevetve. – Ez egy kibaszott állatkert.

– Még ezeket az aranyos görkorcsolyás lánykákat is? – érdeklődött Dante.

– Ha másért nem, hát azért, hogy veszélyes fegyvert hordanak magukkal, a puncijukat – felelte Losey.

– Nem sok padlizsánt látok errefelé – jegyezte meg Dante.

Losey elnyúlt a padon, és a lágy déli dialektust utánozta, amikor megszólalt.

– Azt hiszem, túlságosan kemény voltam fekete testvéreinkhez –mondta. – Hasonló ez ahhoz, amikor a liberálisok mindig azt mondják, hogy az egész amiatt van, hogy rabszolgák voltak

Dante várta, mi lesz a poén.

Losey összekulcsolta a kezét a tarkóján, zakója alól kivillantotta pisztolytáskáját, hogy egy kicsit ráijesszen ezekre a szemetekre. De senki nem figyelt rájuk, mindenki tudta, hogy rendőr, amint megjelentek a sétányon.

– Hát igen, a rabszolgaság – tűnődött – demoralizáló dolog. Túl könnyű volt az életük, és emiatt túl erős a függés bennük. A szabadság elviselhetetlenül nehéz nekik. Az ültetvényen a gondjukat viselték, napi háromszori étkezés, ingyen lakás és ruha, orvosi ellátás, hiszen értékes áruk voltak. Még a saját gyerekeikért sem voltak felelősek. Képzeld csak el. Az ültetvényesek dugták a lányaikat, aztán munkát adtak a kölyköknek életük végéig. Persze dolgoztak, de mindig énekeltek, szóval mennyire lehetett nehéz az a meló? Fogadok, öt fehér fickó elvégzi azt a munkát, amit száz nigger.

Dante nem értette. Losey vajon komolyan beszél? Mindegy, érzelmi dolgokról beszélt, nem racionálisakról.

Balzsamos volt az éjszaka, ahogy elnézték a világot, tökéletes biztonságban érezték magukat. Ezek az emberek soha nem jelentenek rájuk veszélyt.

Végül Dante megszólalt. – Volna neked egy fontos ajánlatom. Mit akarsz előbb, a jutalmat, vagy inkább a kockázatot?

Losey elvigyorodott. – Természetesen lássuk előbb a jutalmat.

– Kétszáz lepedő kápéban előre. Egy évvel később állás, mint a Xanadu biztonsági főnöke. Ötször akkora fizetéssel, mint amennyit most kapsz. Költségszámla, kocsi, kégli, ellátás és annyi punci, amennyit csak munkába bírsz venni. A te dolgod lesz, hogy ellenőrizd mindegyik görl múltját. És a prémium is megmarad, amit most kapsz. És nem kell amiatt aggódnod, hogy te lőj először.

– Túlságosan jól hangzik – jegyezte meg Losey. – De valakit le kell érte puffantani. Ez a rizikó, nem igaz?

– Nekem – jelentette ki Dante. – Én húzom meg a ravaszt.

– Miért nem én? – firtatta Losey. – Van jelvényem, amivel törvényesíteni tudom a dolgot.

– Mert nem élnél fél évet sem utána.

– Akkor mit kell csinálnom? Csiklandoznom a segged egy pávatollal?

Dante elmagyarázta az akciót. Losey füttyentett, így fejezve ki a merész terv iránti elismerését.

– De miért pont Pippi De Lena a célpont? – érdeklődött aztán.

– Mert úgy néz ki, hogy az árulást fontolgatja – felelte Dante. Loseynak láthatóan kétségei maradtak. Ez lett volna az első alkalom, hogy hidegvérrel gyilkolnia kell. Dante úgy döntött, hogy ad még neki valamit „ajándékba”.

– Emlékszel még Boz Skannet öngyilkosságára? – kérdezte. – Cross tervelte ki a gyilkosságot, de egy Lia Vazzi nevű pasas hajtotta végre.

– Hogy néz ki az ürge? – kérdezte Losey. Amikor Dante leírta Vazzit, Losey rájött, hogy ezt az embert látta Skannettel, amikor megállította őket a szálloda halljában. – És hol találom meg ezt a Vazzit?

Dante hosszú pillanatokig mérlegelt. Most olyasmit tesz, amivel megszegi a család egyetlen, de annál szentebb törvényét. Pontosabban a donét. De Crosst eltakaríthatja vele az útból, és Cross veszélyes lehet Pippi halála után.

– Senkinek nem mondom el, kitől hallottam – bizonygatta Losey.

Dante még mindig mérlegelt, aztán megszólalt: – Vazzi a családunk vadászházában él a Sierrákban. De ne tégy semmit, míg nem végeztünk Pippivel.

– Persze – bólintott Losey. Majd azt tesz, amit jónak lát. – És előbb megkapom a kétszáz lepedőm, ugye?

– Igen – felelte Dante.

– Jól hangzik – jegyezte meg Losey. – De hadd mondjak valamit. Ha a Clericuziók nekem esnek, akkor hagylak leúszni a folyón.

– Ne félj – biztatta Dante mosolyogva. – Ha meghallom, úgyis én öllek meg. Most pedig dolgozzuk ki a részleteket.

Minden úgy történt, ahogy eltervezték.

Amikor Dante belelőtte a hat golyót Pippi De Lena testébe, és amikor Pippi azt suttogta neki, hogy „te kurva Santadio”, Dante olyan örömöt érzett, mint azelőtt soha.