17. FEJEZET

Cross most látta először Athenát forgatás közben. Figyelte, ahogy hamis érzelmeket játszik el, ahogy más emberré válik, mint valójában.

Claudiával a stúdióban lévő irodájában találkozott, együtt mentek ki a forgatásra. Két másik nő is volt az irodában, Claudia bemutatta őket. – Ez a bátyám, Cross, ez pedig a rendező, Dita Tommey, ő meg Falene Fant, akire nagy szükség lesz a mai jelenetekben.

Tommey alaposan megnézte magának a férfit, elég csinosnak találta, hogy szerencsét próbálhasson a filmben, bár hiányzott belőle a tűz, a szenvedély, halott volna a filmvásznon. Ezzel azonnal el is vesztette Cross iránt minden érdeklődését. – Mennem kell – mondta, miután kezet fogott vele. – Részvétem, ami az apjukkal történt. Jut eszembe, Isten hozta a forgatáson, Claudia és Athena lelkesednek magáért, holott maga az egyik producer.

Cross csak ezután vette alaposabban szemügyre a másik nőt. Olyan volt a bőre, akár a keserű csokoládé, arca dühítően szemtelen, döbbenetesen jó alakját csak kiemelte a ruha. Falene korántsem volt olyan kimért, mint Tommey.

– Nem is tudtam, hogy Claudiának ilyen jóképű bátyja van, és ahogy hallom, gazdag is. Ha véletlenül nem volna kivel vacsoráznia, csak hívjon fel nyugodtan – mondta.

– Megteszem – felelte Cross. Nem lepte meg a meghívás. Sok görl és táncosnő ugyanilyen nyíltan közeledett hozzá. Ez a lány természetesen flörtöl, tisztában van a saját szépségével, és nem hagy meglépni egy férfit, aki megtetszik neki, csak azért, mert az illemszabályok ezt diktálják.

Claudia így szólt. – Falene egy kicsit nagyobb szerepet fog kapni a filmben. Dita szerint nagyon tehetséges, de nekem is ez a véleményem.

Falene széles mosolyt küldött Cross felé. – Ja, tízszer is megriszálhatom a seggem, nemcsak hatszor. És majd azt is mondom Messalinának: „Minden római nő szeret, és reméli, hogy győzöl.” –Hallgatott egy darabig, aztán hozzátette: – Hallom, maga az egyik producer. Esetleg elintézhetné, hogy hússzor is megriszálhassam a seggem.

Cross megérzett a nőben valamit, amit el akar rejteni, csak kifelé mutatja ezt a vidámságot.

– Én vagyok az egyik pénzes fickó – mondta. – Mindenkinek meg kell riszálnia a seggét, ha úgy adódik. – Elmosolyodott, és lefegyverző egyszerűséggel hozzátette: – Különben sok szerencsét.

Falene odahajolt és megcsókolta az arcát. Cross érezte a parfümje illatát, nehéz és erotikus illat volt, aztán a hátán érezte a finom kezét. A nő ezután kiegyenesedett. – El kell magának meg Claudiának árulnom valamit, de ez titok. Nem akarok bajba kerülni miatta, különösen nem most.

Claudia számítógépe mellett ült, a homlokát ráncolta, de nem szólt. Cross lassan elhátrált Falene-tól. Nem szerette a meglepetéseket.

Falene figyelmét nem kerülte el a két testvér reakciója. A hangja megremegett. – Sajnálom, ami az apjukkal történt – mondta. – De valamit tudniuk kell. Marlowe, az a fickó, aki állítólag megölte, egy olyan srác volt, akivel együtt nőttem föl és jól ismertem. Azt mondják, Jim Losey, a nyomozó akkor lőtte le, amikor állítólag rálőtt az apjukra. Én viszont tudom, hogy Marlowe-nak soha nem volt fegyvere. Halálosan félt a fegyverektől. Marlowe kicsiben nepperkedett a droggal, este klarinétozott. Egy aranyos, de nagyon gyáva fickó volt. Jim Losey és a partnere, Phil Sharkey időnként elkapta és beültette a kocsiba, hogy mutasson nekik drogneppereket. Marlowe annyira rettegett a sittől, hogy inkább vállalta az informátor szerepét. Erre egyszerre kikiáltják rablónak és gyilkosnak. Ismerem Marlowe-t, képtelen lett volna ártani bárkinek.

Claudia hallgatott. Falene odaintett neki, kiment, aztán még visszajött. – De ne feledjék – mondta –, ez maradjon hármunk között.

– Én már el is felejtettem az egészet – mondta Cross megnyugtató mosollyal. – És különben is, amit mondott, nem változtat a dolgon.

– Nekem meg könnyítenem kellett a lelkemen – felelte Falene. –Marlowe olyan rendes kölyök volt. – Ezzel már el is tűnt.

– Te mit gondolsz? – kérdezte Claudia Crosstól. – Mi a franc történhetett?

Cross megvonta a vállát. – Egy drogos mindig tele van meglepetéssel. Kellett neki a pénz anyagra, lecsapott, de pechje volt.

– Elképzelhető – jegyezte meg Claudia. – És Falene annyira jó lélek, hogy mindent elhisz. De azért ironikus, hogy az apánk így haljon meg.

Cross area merev maradt. – Mindenkinek pechje lehet egyszer.

A délután további részében Cross a forgatást figyelte. Az egyik jelenetben a fegyvertelen hős legyőzi három támadóját. Bosszantotta a dolog, nevetségesnek érezte. Egy hős soha nem kerülhet ilyen reménytelen helyzetbe. Az egész csak azt bizonyította, hogy a fickó hülyébb annál, semhogy hős lehessen. Ezután megnézte Athena egyik szerelmi jelenetét, majd egy vitajelenetet. Kicsit csalódott volt, mert Athena mintha nem élte volna át a dolgot, a többi színész erősebbnek látszott mellette. Crossnak nem volt tapasztalata, nem tudhatta, hogy amit Athena csinált, az sokkal erősebben átjön majd a filmvásznon, mert a kamera csodákat tud tenni.

Nem tudta felfedezni az igazi Athenát sem. Sőt nem is látszott olyan szépnek, amikor a kamerának játszott. Erről persze nem beszélt neki, amikor az éjjel nála volt Malibuban. Miután szeretkeztek, majd vacsorát készített, Athena így szólt hozzá: – Ugye nem voltam valami jó? – Rámosolygott, és ez mindig boldogsággal töltötte el Crosst. – Nem akartam megmutatni a legjobb húzásaimat – mondta. – Tudtam, hogy ott vagy valahol hátul, és próbálsz megfejteni.

Cross elnevette magát. Mindig örült, ha a nő ráérzett valamire a jelleméből. – Valóban nem csillogtál olyan nagyon – mondta. – Szeretnéd, hogy veletek menjek Párizsba pénteken?

Athena meglepődött. Cross a szemén látta. – Nagy segítség lenne – mondta. – És megnézhetnénk együtt Párizst.

– És hétfőn már itthon is vagyunk? – kérdezte Cross.

– Igen. Kedd reggel megint forgatok. Már csak néhány hét van hátra a forgatásból.

– És utána? – nézett rá Cross.

– Utána visszavonulok, és a lányomnak szentelem magam – válaszolt Athena. – És különben is, nem akarom tovább titkolni, hogy létezik.

– A párizsi doktor mondja ki az utolsó szót? – érdeklődött Cross.

– Senki nem mond ki semmiféle utolsó szót – nézett a szemébe Athena. – Ebben a dologban nem. De az orvosnak komoly szava van.

Péntek este bérelt géppel repültek el Párizsba. Athena parókát tett és a sminkkel úgy álcázta szépségét, hogy sikerült átlagos háziasszonyt csinálnia magából. Bő ruhát öltött, amely nemcsak eltakarta az alakját, hanem még valahogy meg is vastagította. Cross csak ámuldozott. Mert a nő még a járását is megváltoztatta.

A gépen Bethany azt élvezte a legjobban, hogy lenézhet a Földre. Egyfolytában mászkált, és hol az egyik, hol a másik ablakból nézegetett. Egy kicsit meg volt szeppenve, szokásos üres tekintete szinte teljesen normálissá vált.

A géptől egy kis szállodába hajtottak a Georges-Mandel Avenue-n. A lakosztályhoz két hálószoba tartozott, az egyik Crossé volt, a másikba pedig Athena költözött Bethanyval. A nappali kötötte össze a két helyiséget. Délelőtt tíz óra volt; Athena levette a parókát, lesminkelt és átöltözött. Nem tudta volna elviselni, ha Párizsban slamposan kell kinéznie.

Délben fogadta őket az orvos. Az intézet egy magas vaskerítéssel körülvett kis kastélyban volt. A kastély kapujában egy ápolónő fogadta őket, és bevezette hármójukat egy bútorokkal telezsúfolt nappaliba. Az orvos már várta őket.

Dr. Ocell Gerard magas, testes ember volt, választékos öltözékben; halszálkás barna öltöny, fehér ing, sötétbarna selyemnyakkendő. Kerek arca volt, és nem ártott volna, ha szakáll mögé rejti jókora tokáját. Vastag ajkai vörösek voltak. Bemutatkozott Athenának és Crossnak, de a gyerekre ügyet sem vetett. Cross is és Athena is azonnal ellenszenvesnek találta. Nem úgy nézett ki, mint egy orvos, aki képes ennek a roppant érzékeny szakterületnek az ellátására.

A megterített asztalon teáskanna állt és egy tálban sütemény. Egy szobalány szolgálta fel. Ezután két ápolónő érkezett, makulátlan fehér fityulában, elefántcsontszínű blúzban és szoknyában. A két nő egész idő alatt le nem vette a szemét Bethanyról.

Dr. Gerard így szólt Athenához: – Madame, szeretném hálásan megköszönni azt a nagyon bőkezű adományt, amelyben intézetünket részesítette. Tiszteletben tartottam kérését a teljes titoktartásra vonatkozóan, ezért is folytatom le a vizsgálatot a magánrendelőmben. Most pedig kérem, mondja el, pontosan mit vár tőlem. – A férfinak lágy basszusa volt, szinte magnetizált. Fel is keltette Bethany érdeklődését, egyfolytában rámeredt, de az orvos most sem méltatta figyelemre.

Athena ideges volt, nagyon nem tetszett neki ez az ember. – Arra kérem, mérje föl az állapotát. Azt szeretném, ha a lehető legnormálisabb életet élhetné, és ezért képes vagyok minden áldozatot meghozni. Szeretném, ha felvenné az intézetébe, én hajlandó vagyok Franciaországba költözni, és segíteni szeretnék a tanításában.

Mindezt szomorúan, de reménykedve mondta, olyan tökéletes alázattal, hogy a két ápolónő csodálattal nézett rá. Cross rájött, hogy Athena beveti egész színészi fegyvertárát, hogy rávegye az orvost, vegye föl Bethanyt az intézetébe. Látta, ahogy megfogja kislánya kezét és megnyugtatóan megszorítja.

Dr. Gerardot láthatóan nem hatotta meg a dolog. Most sem pillantott Bethanyra. Kizárólag Athenához intézte a szavait. – Ne csapja be önmagát – mondta. – A szeretete nem segít ezen a gyermeken. Megvizsgáltam a leleteit, minden kétséget kizáróan tipikus autisztikus esettel állunk szemben. Kislánya képtelen viszonozni az ön szeretetét. Nem a mi világunkban él, hanem egy másik bolygón, teljes magányban.

Folytatta: – Nem ön a vétkes ezért, és azt hiszem, nem is az apa. Ez az emberi lét egyik rejtélyes és bonyolult megnyilvánulási formája. Nos, én a következőket tudom tenni. Alaposan kivizsgálom, aztán meg tudom mondani önnek, mit tud tenni és mit nem az intézetem. Ha nem tudok segíteni, haza kell vinnie. Ha igen, akkor itt kell hagynia nálunk öt évre.

Odaszólt franciául az egyik nővérnek, aki kiment, majd visszatért egy hatalmas albummal, amelyben híres festmények reprodukciói sorakoztak. Odaadta Bethanynak, de az album akkora volt, hogy nem fért el az ölében. Dr. Gerard most szólt először a kislányhoz. Franciául. Bethany azonnal az asztalra tette a könyvet és lapozni kezdett. Hamarosan teljesen a képek nézegetésébe mélyedt.

Az orvos láthatóan feszengett. – Nem akarok senkit sem megsérteni, de a gyerek érdekéről van szó. Tudom, hogy Mr. De Lena nem a férje, de mégsem lehetséges, hogy ő a kislány apja? Ha igen, szeretném őt is megvizsgálni.

– Amikor a lányom született, még nem ismertük egymást – felelte Athena.

– Bon – felelte az orvos, aztán megvonta a vállát. – Az ilyen dolgokat sohasem lehet kizárni.

Cross elnevette magát. – Talán a doktor úr bizonyos szimptómákat fedezett föl rajtam?

Az orvos vastag ajkával csücsörített, és kedvesen mosolyogva bólintott. – Valóban látok jeleket, de mindannyiunkon vannak ilyenek. Ki tudja? Egy centi eltérés ilyen vagy olyan irányban, és már autisták vagyunk. Most alaposan meg szeretném vizsgálni a kislányt, el kell végeznem vele egy sor tesztet. Ez legalább négy órát vesz igénybe. Miért nem sétálnak addig egyet a mi szeretett Párizsunkban? Ugye először jár nálunk, Mr. De Lena?

– Igen – felelte Cross.

– Én a lányommal akarok maradni – jegyezte meg Athena.

– Ahogy óhajtja, madame – bólintott az orvos, majd Crosshoz fordult: – Élvezze a sétát. Igaz, jómagam utálom Párizst. Ha egy város is autista tudna lenni, akkor Párizs bizonyosan az volna.

Hívtak egy taxit, és Cross visszament vele a szállodába. Nem vágyott arra, hogy Athena nélkül nézze meg a várost, és ráfért egy kis pihenés. Különben is, azért jött Párizsba, hogy kitisztítsa a fejét és gondolkozzék.

Azon rágódott, amit Falene-tól hallott. Eszébe jutott, hogy Losey egyedül jött Malibuba, pedig a nyomozók párban dolgoznak. Mielőtt Párizsba utazott volna, meg is kérte Vazzit, nézzen utána a dolognak.

Négy órakor Cross ismét az orvosnál volt. Már várták. Bethany még mindig az albumokba temetkezett, Athena sápadt volt, Cross tudta, hogy ezt még Atheha sem tudja megjátszani. Bethany közben süteményt falt, aztán az orvos elvette tőle a tányért, miközben mondott neki valamit franciául. Bethany nem ellenkezett. Majd egy ápolónő érkezett, és elvitte a kislányt a játszószobába.

– Bocsásson meg – mondta az orvos Crossnak –, de fel kell tennem önnek néhány kérdést.

– Parancsoljon – felelte Cross.

Az orvos felállt a székéből és sétálni kezdett a szobában. – Elmondom önnek is, amit a madame-nak már elmondtam. Ezekben az esetekben nincs csoda, véletlenül sincs. Hosszú gyakorlással félelmetes javulást lehet elérni néhány esetben, de nem túl sokban. A kis mademoiselle esetében is vannak bizonyos korlátok. Minimum öt évig nizzai intézetemben kell maradnia. Vannak tanáraink, akik fel fognak mérni minden lehetőséget. Ennyi idő alatt már ki tudjuk deríteni, hogy képes lesz-e a megközelítően normális életre, vagy örökre hospitalizálnunk kell.

Athena elsírta magát. Selyem zsebkendőjével törölgette a szemét, Cross orrát megcsapta a parfüm illata.

Az orvos közömbös arccal nézett Athenára. – A madame beleegyezett. Ő maga is csatlakozik az intézet stábjához, tanári minőségben... Nos, így állunk.

Leült Cross elé, és a szemébe nézett. – Vannak bizonyos biztató jelek. Valódi tehetsége van a festéshez. Bizonyos érzékei élénkek, nincsenek visszahúzódva. Érdeklődést mutatott, amikor franciául szóltam hozzá, a nyelvet nem érti, de intuitív alapon ráérez. Ez nagyon jó jel. És még találtam egy nagyon jó jelet: a kislány bizonyos jelek szerint hiányolta magát egész délután, tehát vannak érzései egy másik ember iránt, ezt ki lehet tágítani. Roppant szokatlan dolog, de a magyarázata korántsem ennyire rejtélyes. Amikor érdeklődtem tőle, azt mondta, hogy maga szép. Nos, kérem, ne vegye sértésnek, Mr. De Lena. A kérdésem kizárólag orvosi jellegű, a gyereken kívánunk segíteni és nem önt akarjuk vádolni. Stimulálta-e a kislányt szexuálisan bármilyen módon, talán önkéntelenül is?

Cross annyira megdöbbent, hogy kirobbant belőle a nevetés. – Nem is vettem észre, hogy reagált rám. És semmit nem tettem, amire reagálnia kellett volna.

Athena méregbe gurult, arca elvörösödött. – Ez nevetséges – mondta fojtott hangon. – Soha nem maradt kettesben a lányommal.

A doktor csak folytatta. – Előfordult, hogy megsimogatta, vagy hogy egyáltalán hozzáért? Nem arra gondolok, hogy megfogta a kezét, megsimogatta a haját, vagy hogy megpuszilta az arcát. A lány érett, reagál a testiségre. Nem maga az egyetlen férfi, aki enged az ilyen csábításnak.

– Talán tudja, hogy kapcsolatunk van az édesanyjával – jegyezte meg Cross.

– Nem érdekli az anyja – felelte az orvos. – Már bocsásson meg, madame, ezt sajnos el kell fogadnia. Nem érdekli az anyja szépsége, az sem, hogy híres. A szó szoros értelmében nem létezik a számára. Ön az, aki iránt kinyújtotta a csápjait. Gondolkozzék! Talán volt valami ártatlan gyengéd gesztusa, valami, amit talán észre sem vett.

Cross hűvösen nézett az orvosra. – Ha volna, megmondanám. Ha ezzel segítenék.

– Érez gyengédséget a kislány iránt? – firtatta az orvos.

Cross egy pillanatig gondolkodott. – Igen – felelte.

Dr. Gerard hátradőlt és összedörzsölte a tenyerét. – Hiszek önnek – mondta. – És ez nagy reményekkel tölt el. Ha képes reagálni önre, akkor némi segítséggel elérhetjük, hogy reagáljon másokra is. Egy nap talán elviseli majd a saját anyját is, de önnek már ez is elég, nem igaz, madame?

– Ó, Cross – tört ki Athenából –, ugye nem sértődtél meg?

– Ugyan, dehogyis! – felelte Cross.

Dr. Gerard Cross arcát fürkészte. – Valóban nem sértődött meg? A legtöbb férfi hihetetlenül felháborodik. Egyik betegem apja meg is ütött. De maga nem mérges. Megmondaná, miért nem?

Cross nem magyarázhatta el ennek az embernek, de még Athenának sem, hogy milyen mélyen hatott rá, amikor Bethanyt abban az „ölelgető gépben” megpillantotta. Hogy Tiffany jutott róla az eszébe, meg az összes görl, akikkel szeretkezett, de akik után csak valami roppant ürességet érzett magában. Hogy a kapcsolata a Clericuziókkal, sőt az apjával is mennyire kétségbeejtő elszigeteltségi érzést keltett benne. És persze arról sem beszélhetett, hogy áldozatai, mintha egy szellemvilághoz tartoznának, akik csak álmaiban válnak valóságossá.

Cross az orvos szemébe nézett. – Talán mert én is autista vagyok – mondta. – Vagy talán mert súlyos bűnöket hurcolok magamban.

Az orvos hátradőlt, és elégedetten csak ennyit mondott: – Aha. –Hallgatott egy darabig, aztán most először elmosolyodott. – Szóval azt mondja, vizsgáljam meg? – Mindketten elnevették magukat.

– Nos, madame – szólalt meg az orvos –, mint hallom, holnap reggel visszarepül Amerikába. Miért nem hagyja már most nálunk a lányát? Nagyon jók az ápolónőink, és sajnos a lányka nem fogja amúgy sem hiányolni.

– De nekem hiányozni fog – jegyezte meg Athena. – Magammal vihetem még ma este, aztán holnap reggel visszahoznám? Bérelt gépünk van, akkor indulhatok, amikor csak akarok.

– Hogyne – felelte az orvos. – Hozza ide holnap reggel. Az egyik ápolónőnk elkíséri Nizzába. Megvan önnek az intézet telefonszáma, akkor hívhat föl, és olyan gyakran, amikor csak akar.

Felálltak. Athena futó csókot lehelt az orvos arcára. A férfi elvörösödött, nem volt közömbös az asszony szépsége és hírneve iránt, ezt még a kimért külső sem tudta elrejteni.

 

 

Athena, Bethany és Cross a nap hátralévő részében Párizs utcáit járták. Athena vett „néhány” új ruhát a lányának, egy teljes ruhatárat. Vásárolt festékeket is, és egy hatalmas bőröndöt minden holmi számára. Mindent elküldettek a szállodába.

A Champs Élyés-n vacsoráztak egy étteremben. Bethany mohón tömte magába az ételt, különösen a süteményeket. Egész álló nap egy szót sem szólt, és nem is reagált Athena szeretet megnyilvánulásaira.

Cross még nem tapasztalt ilyen látványos érzelmeket, amilyeneket Athena mutatott a lánya iránt. Csak a saját anyjától gyerekkorában, amikor Nalene Claudia haját fésülte.

Vacsora alatt Athena végig fogta Bethany kezét, törölgette a morzsát az arcáról, elmagyarázta neki, hogy egy hónap múlva visszautazik Franciaországba és vele lesz az intézetben a következő öt év alatt.

Bethany ügyet sem vetett rá.

Athena lelkesen magyarázta, hogy meg fognak tanulni franciául, múzeumba járnak, és hogy Bethany annyit festhet, amennyit csak akar. Arról is beszélt, hogy beutazzák majd Európát.

Ekkor Bethany megszólalt, talán a délután folyamán először: – A gépemet akarom.

Mint mindig, Crosst most is szíven ütötte, mennyire üresen csengenek a szavai. A szép test, amelyben nincs lélek, és hiába kiköpött mása az édesanyjának, olyan, mintha Isten üresen hagyta volna a teremtéskor.

Sötétedés után értek vissza a szállodába. Bethany kettejük között bandukolt, egyszer megengedte azt is, hogy megfogják a kezét és meghintáztassák a levegőben. Ezt annyira élvezte, hogy tovább sétáltak a szállodán.

Ez volt az a pillanat, amikor Cross ugyanazt a boldogságot érezte, amelyet akkor a pikniken. Mintha ehhez nem is kellett volna más, csak hogy hármasban legyenek és fogják egymás kezét. Egyszerre töltötte el csodálkozás és rémület saját érzelmessége miatt.

Végül csak visszamentek a szállodába. Miután Athena ágyba dugta Bethanyt, kijött a nappaliba, ahol Cross már várta. Egymás mellett ültek a kanapén, és fogták egymás kezét.

– Szerelmesek Párizsban – jegyezte meg Athena, és rámosolygott. – És még nem is aludtunk együtt igazi franciaágyban.

– Félsz itthagyni Bethanyt? – kérdezte tőle Cross.

– Nem – felelte a nő. – Nem fogunk neki hiányozni.

– Öt év – jegyezte meg Cross. – Nagy idő. Képes vagy feladni öt évet az életedből, feláldozni a pályádat?

Athena felállt, járkálni kezdett a szobában, és közben szenvedélyesen magyarázott: – Abban az illúzióban ringatom magam, hogy megleszek játék nélkül. Gyerekként folyton arról álmodoztam, hogy nagy hősnő vagyok, Marie Antoinette, úton a vérpad felé, Jeanne D'Arc a máglyán, vagy madame Curie, amint éppen megmenti az emberiséget valami szörnyű kórtól. És persze arról, hogy feladok majd mindent egy nagyszerű ember szerelméért. Ugye milyen nevetséges? Arról álmodoztam, hogy hősi életet élek és a mennyországba kerülök. Hogy tiszta marad a testem, a lelkem. Gyűlöltem még a gondolatát is, hogy olyat tegyek, ami megalázó volna, különösen nem pénzért. Elhatároztam, hogy semmi körülmények között nem okozok fájdalmat egy másik embernek. Hogy mindenki szeretni fog, és én is szeretni fogom magamat. Tudtam, hogy okos vagyok, mindenkitől azt hallottam, hogy szép vagyok, és tisztában voltam azzal is, hogy van tehetségem.

Erre mit csinálok? Hozzámegyek Boz Skannethez. Olyan emberekkel feküdtem le, akikre nem vágytam, de akik segítettek a pályámon. Életet adtam egy emberi lénynek, aki talán soha nem lesz képes szeretni, sem engem, sem mást. Aztán nagyon dörzsölten kigondoltam, hogyan takarítsam el az utamból a férjemet. Persze nem úgy, hogy megkérdeztem, ki volna olyan kedves, hogy megölné az én férjem-uramat, aki el akar pusztítani. – Megszorította Cross kezét. – És ezért nagyon hálás vagyok neked.

Cross megnyugtatóan mondta: – Nem tettél semmi ilyet. A sors akarata volt, ahogy a családunkban mondják. Ami Skannetet illeti, ő egy kavics volt csak, aki a cipődbe került, ez is családi mondás, miért ne ráztad volna ki belőle?

Athena csókot lehelt a férfi ajkára. – Most már – mondta – nekem is van lovagom. Az a baj csak, hogy nem hagyod abba, miután megölted a sárkányt.

– Öt év után, ha az orvos azt mondja, hogy soha nem javul az állapota, akkor mi lesz? – kérdezte Cross.

– Nem érdekel, mit mondanak – felelte Athena. – Remény mindig van. Egész életemben vele maradok.

– És nem fog hiányozni a munkád?

– Hát persze, hogy hiányozni fog, mint ahogy te is – felelte Athena. – De végre azt teszem, amit magam is helyesnek hiszek, és nem úgy csinálok, mint egy filmbeli hősnő. – A hangja egészen eddig jókedvűen csengett. Aztán tompán hozzátette: – Azt akarom, hogy szeressen, más nem érdekel.

Megcsókolták egymást, aztán mindketten visszamentek a saját szobájukba.

 

 

Másnap reggel elvitték Bethanyt az orvoshoz. Athenának nehezére esett elbúcsúzni a lányától. Magához szorította Bethanyt és sírt, Bethany csak nézett maga elé. Ellökte magától az anyját, és már felkészült rá, hogy ugyanezt tegye Crosszal is, de ő nem mozdult, hogy megölelje.

Cross kicsit dühös volt Athenára, hogy ilyen tehetetlen a lányával. A doktor, látva ezt, így szólt az asszonyhoz: – Ha majd visszajön, meg kell tanulnia, hogy kell bánnia a lányával.

– Jövök, amilyen gyorsan csak tudok – jegyezte meg Athena.

– Nem kell sietnie – felelte az orvos. – Bethany olyan világban él, ahol ismeretlen fogalom az idő.

 

 

A gépen Cross és Athena megegyezett abban, hogy a férfi Vegasig megy csak, és nem kíséri el Athenát Malibuba.

Amikor elváltak, a nő csak ennyit mondott: – Azért sajnálom, hogy nem szeretkeztünk Párizsban. – De a férfi megértette, hogy ezt kedvességből mondta. Akkor valóban képtelen lett volna szeretkezni. Akárcsak a lánya, ő maga is egy más világban volt.

Crosst a repülőtéren egy limuzin várta. A sofőr a vadászházból való volt. Lia Vazzi bent ült a hátsó ülésen. Lia felhúzta az üvegfalat, hogy a sofőr ne hallja, miről beszélnek.

– Losey nyomozó ismét megjelent – közölte. – Ha még egyszer megteszi, az lesz az utolsó húzása az életben.

– Legyen türelemmel – csillapította Cross.

– Ismerem én a jeleket, bízhat bennem – magyarázta Lia. – Más. Egy csoport költözött Los Angelesbe a bronxi enklávéból. Nem tudom, kinek a parancsára. Szerintem testőrökre lesz szüksége.

– Még nem – felelte Cross. – Összeállította már a hatfős csoportot?

– Igen. De olyan emberek, akik nem fognak nyíltan fellépni a Clericuziók ellen.

Amikor a Xanaduba értek, Cross üzenetet talált Andrew Pollardtól, Jim Losey teljes dossziéját, amely érdekes olvasmánynak bizonyult.

Cross kivett száz lepedőt a kaszinó pénztárából, százas címletekben. Közölte Liával, hogy Los Angelesbe mennek. Lia fog vezetni, és más ne legyen velük. Megmutatta neki Pollard feljegyzését. Másnap elrepültek Los Angelesbe, kocsit béreltek, és elhajtottak Santa Monicába.

 

 

Phil Sharkey a füvet nyírta a háza előtt. Cross kiszállt a kocsiból Liával, és Pollard barátjaként mutatkozott be, akinek néhány információra volna szüksége. Lia alaposan szemügyre vette Sharkey arcát, aztán visszament a kocsihoz.

Phil Sharkey nem volt olyan tekintélyes külsejű ember, mint Jim Losey, de ő is elég kemény fickónak tűnt. Az is lerítt róla, hogy a rendőrségnél töltött évek során kiégett belőle a bizalom embertársai iránt. Ugyanolyan gyanakvóan viselkedett, ahogy csak a legjobb rendőrök teszik. De egyértelműen látszott rajta, hogy nem boldog ember.

Sharkey bekísérte Crosst a házába, amely valójában egy bungaló volt, kopott és lelakott belülről is; áradt belőle az a kietlenség, ami elárulta, hogy egy magányos férfi lakja. Sharkey először felhívta Pollardot és azonosíttatta vele a látogatóját. Majd anélkül, hogy hellyel vagy itallal kínálta volna, így szólt Crosshoz: – Nos, rajta, kérdezzen.

Cross kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy köteg százast. – Ez itt tíz lepedő – mondta. – Azért, hogy hagyjon beszélni. De nem fog sokáig tartani. Nem kínálna meg hellyel, meg mondjuk egy sörrel?

Sharkey elvigyorodott. Kedves volt a mosolya. Nyilván ő játszotta a rendes zsarut, gondolta Cross.

Sharkey unottan zsebre gyűrte a pénzt. – Kedvelem magát – mondta. – Okos ember. Tudja, hogy a pénz beszél, felesleges szarakodni.

Kiültek a hátsó teraszra, amely az Ocean Avenue-re nézett, emögött ott húzódott a homokos strand és a nagy víz. Üvegből szürcsölték a sört. Sharkey megveregette a zsebét, mintha meg akarna győződni róla, hogy még mindig ott a pénz.

– Ha azt hallom magától, amit várok – kezdte Cross –, kap még tőlem húsz rongyot. És ha tartja a száját, hogy magánál jártam, két hónap múlva visszajövök, és adok még ötvenet.

Sharkey ismét elvigyorodott, de most volt valami hamiskás is ebben a mosolyban. – Két hónapig nem érdekli, kinek dumálok, mi?

– Ja – felelte Cross.

Sharkey most halálosan komoly lett. – Nem mondok semmit, ami alapján vádat lehet emelni valaki ellen.

– Hé, akkor maga nem tudja, ki vagyok – felelte Cross. – Esetleg hívja föl megint Pollardot.

Sharkey kurtán közbevágott: – Tudom, ki maga. Jim Losey mondta, hogy rendesen bánjak magával. Minden szempontból. – Ezután felvette együttérző figyelő pózát, amely a szakmájához tartozott. – Hallgatom.

– Maga meg Jim partnerek voltak az utolsó tíz évben, és mindketten szépen kaszáltak, mármint mellékest. Aztán maga nyugalomba vonult. Tudni szeretném, miért.

– Szóval Jim után szaglászik – jegyezte meg Sharkey. – Nagyon veszélyes dolog. Ő a legbátrabb és legdörzsöltebb zsaru, akivel valaha találkoztam.

– És becsületes is? – kérdezte Cross.

– Zsaruk voltunk, mégpedig Los Angelesben – felelte Sharkey. –Tudja maga, mit jelent ez? Ha rendesen végzi a dolgát, és kirugdalja a szart a svarcokból meg a mexikóiakból, vád alá helyezik és elveszti az állását. Csak olyan fickókat tud anélkül letartóztatni, hogy bajba kerülne, aki fehér és van lóvéja. Nézze, nekem nincsenek előítéleteim, de miért vágjak sittre egy fehér fickót, ha a más fajtát nem csukathatom le? Ez így nem igazságos.

– De ha jól tudom, Jim egész mellkasa tele van aggatva medálokkal – jegyezte meg Cross. – Gondolom, magára is kitűztek egyet-kettőt.

Sharkey csak megvonta a vállát. – Nem tud nem hős zsaru lenni ebben a városban, ha van egy kis vér a pucájában. Sok fickó azt se tudta, hogy nyugodtan üzletelhetett volna, ha kicsit rendesebb hangon dumál. Sok meg egyértelműen gyilkos volt. Meg kellett védenünk magunkat, így aztán kaptunk plecsnit is. Higgye el, mi nem kerestük a balhét.

Cross fenntartással fogadta Sharkey minden szavát. Jim Losey szerette csavargatni az emberek karját, még ha elegáns cuccokat hordott is.

– Mindenben partnerek voltak? – folytatta Cross. – Mindig tudta, mi az ábra?

Sharkey elnevette magát. – Jim Loseytől? Mindig ő volt a főnök. Néha azt sem tudtam, mit csinálunk. Arról meg fogalmam sem volt, hogy mennyit tejeltek. Jim kezelte a kasszát, és annyit adott, amennyit jónak látott. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Öntörvényű fickó.

– És mivel keresték a pénzüket? – firtatta Cross.

– Rendszeresen tejelt valamelyik nagy szerencsejáték-szindikátus – magyarázta Sharkey. – Néha köhögtek a kábszeres fickók Eleinte Jim Losey nem fogadott el tőlük pénzt, de miután a világ összes zsaruja zsebre tette a pénzt, elfogadtuk mi is.

– Használtak Loseyval egy fekete kölyköt, bizonyos Marlowe-t, hogy lekapcsoljanak nagymenő drogkereskedőket? – kérdezte Cross.

– Persze – felelte Sharkey. – A Marlowe. Kedves kölyök volt, fosott még a saját árnyékától is. Állandóan használtuk.

Cross így szólt erre: – Szóval amikor hallotta, hogy Losey lepuffantotta a srácot egy rablógyilkosság után menekülőben, meglepődött, nem?

– Frászt – felelte Sharkey. – A drogosok is fejlődnek. De annyira szétmálik az agyuk, hogy elszúrják. És Jim ilyen esetben sosem tartja be az előírást, nem figyelmeztet, csak lő.

– De nem volt furcsa az egybeesés? – kérdezte Cross. – Hogy éppen keresztezték egymás útját?

Most először Sharkey arca elveszítette a keménységét, egyértelműen szomorúvá vált. – Gyanús – felelte. – Ez az egész dolog büdös. De azt hiszem, el kell árulnom magának valamit. Jim Losey bátor pasas, a nők kedvence, és a férfiak is tisztelettel tekintenek rá. A partnere voltam, én is felnéztem rá. De az az igazság, hogy mindig gyanús fickó volt.

– Szóval maga szerint lehetett valami csapda is? – kérdezte Cross.

– Nem, nem hiszem – felelte Sharkey. – Meg kell értenie valamit. Az ember megkeményedik a munkában, de ez még nem jelenti azt, hogy gyilkos is lesz. Jim Losey soha nem tenne ilyet. Soha nem hinném el.

– Akkor miért vonult utána nyugalomba?

– Csak mert Jim egyre jobban idegesített – felelte Sharkey.

– Nemrég találkoztam Jimmel Malibuban – jegyezte meg Cross. –Egyedül volt. Gyakran ügyködött maga nélkül?

Sharkey ismét elvigyorodott. – Néha – mondta. – Akkor le akarta nyitni azt a színésznőt. Jócskán meglepődne, ha tudná, hány sztár trófeáját gyűjtötte be a szakmából. Néha velük is ebédelt, ilyenkor nem akarta, hogy vele legyek.

– Még valami – mondta Cross. – Jim Losey nem rasszista? Utálja a feketéket?

Sharkey arcára kiült a meglepetés. – Hát persze, hogy utálja őket. Maga is egy seggfej liberális, mi? Maga szerint ez olyan szörnyű? Csak menjen és csinálja egy évig ezt a melót. Maga is amellett szavazna, hogy zárják őket állatkertbe.

– Van még egy kérdésem – szólalt meg Cross. – Látta valaha Jimet egy apró fickóval, aki fura kalapokat hord?

– Egy digó az – felelte Sharkey. – Egyszer együtt ebédeltünk, és Jim szólt, hogy húzzak a búbánatosba. Ijesztő egy pasas, mármint a digó.

Cross megint a táskájába nyúlt, és kivett két köteg pénzt. – Itt a húsz rongy. És ne feledje, ha tartja a száját, kaphat még ötvenet. Oké?

– Tudom, kicsoda maga – jegyezte meg Sharkey.

– Hát persze, hogy tudja – felelte Cross. – Megmondtam Pollardnak, hogy mondjon el rólam magának mindent.

– Tudom, hogy milyen ember valójában – mondta Sharkey vigyorogva. – Ezért nem veszem el magától most azonnal azt a táskát. És ezért kussolok két hónapig. Maga vagy Losey, nem tudom, melyikőjük nyírna ki hamarabb.

 

 

Cross De Lena rájött, hogy roppant nehéz problémákkal került szembe. Tisztában volt azzal, hogy Jim Losey a Clericuzio család „listáján” van, hogy évi ötvenezret kap, plusz a prémiumok a különmunkákért, de ezek közé nem tartozott gyilkosság. Ennyi pont elég volt, hogy levonja a végkövetkeztetést. Dante és Losey ölte meg az apját. Nem volt nehéz döntés, mert nem kötötték a törvény által megkívánt bizonyítékokhoz. Összes tapasztalata, amelyet a Clericuzióknál szerzett, a bűnösség mellett szólt. Ismerte az apja szakértelmét, jellemét. Nem volt olyan útonálló, aki a közelébe kerülhetett volna. És jól ismerte, mire képes Dante, és hogy mennyire nem kedvelte Pippi De Lénát.

Az volt a nagy kérdés csak: Vajon Dante a saját szakállára tette, vagy a don rendelte el a gyilkosságot? De a Clericuzióknak nem volt erre oka; az apja több mint negyven éven át lojális emberük volt, és ez fontos tényező a család szempontjából. Ő volt a Santadiók elleni nagy háború generálisa. Cross eltűnődött, és már nem először, vajon miért nem mondta el neki senki a részleteket erről a háborúról, sem az apja, sem Gronevelt, sem Giorgio, Petie vagy Vincent.

Minél tovább gondolkozott, annál biztosabb volt egy dologban: a don nem rendelhette el az apja megölését. Don Domenico nagyon konzervatív üzletember volt. Ő még jutalmazta a lojalitást és nem büntette. Végtelenül tisztességes volt, hogy az már a kegyetlenség határát súrolta. De a mindent eldöntő érv mégis az volt, soha nem hagyta volna élve Crosst, ha ő öleti meg Pippit. Ez bizonyította a don ártatlanságát.

Don Domenico hitt Istenben, néha a végzetben is, de soha nem hitt a véletlenben. A don soha nem fogadta volna el, hogy véletlen történt, hogy épp Jim Losey az a zsaru, aki lelövi Pippi gyilkosát. Minden bizonnyal ki is vizsgálta a dolgot, és rájött a kapcsolatra Dante és Losey között. És nemcsak tisztában van Dante bűnösségével, hanem ő már ismeri az indítékot is.

És mi a helyzet Rose Marie-val, Dante anyjával? Mit tud vajon ó? Amikor hírét vette Pippi halálának, rohamot kapott, érthetetlen dolgokat kiabált, egyfolytában sírt, annyira, hogy a donnák be kellett vitetnie az East Hampton-i pszichiátriai kórházba, amelyet hosszú évek óta anyagilag is támogattak. És Rose Marie itt marad, legalább egy hónapig.

A don megtiltotta, hogy Rose Marie-t látogassák a klinikán, kivéve természetesen Dantét, Giorgiót, Vincentet és Petie-t. Cross gyakran küldött virágot vagy gyümölcsökkel teli kosarat. Vajon mi a csodától annyira zaklatott Rose Marie? Tudott Dante bűnéről, és megértette az indítékát? Ebben a pillanatban villant át Cross agyán, mit is mondott a don Dantéről: hogy ő lesz az örököse. Ominózus kijelentés. Cross eldöntötte, hogy a don tiltása ellenére meglátogatja Rose Marie-t. Visz virágot, gyümölcsöt, csokoládét és sajtot, valódi szeretettel érkezik, de azzal a hátsó szándékkal, hogy az asszony árulja el előtte a saját fiát.

 

 

Két nappal később Cross belépett az East Hampton-i pszichiátriai klinika előcsarnokába. Az ajtóban két őr fogadta, egyikük odakísérte a recepcióhoz.

A pult mögött egy jól öltözött, középkorú nő ült. Amikor Cross megmondta, mi járatban van, elmosolyodott és közölte, legalább félórát várakoznia kell, mert Rose Marie épp a kezelőben tartózkodik. Majd értesíti, ha végeztek.

Cross leült a váróban, ahol asztalok és puha fotelok álltak. Találomra felemelt egy hollywoodi lapot. Beleolvasott, és talált egy cikket Jim Loseyról, Los Angeles hős zsarujáról. A cikk a hőstetteit taglalta, különös tekintettel a legutóbbit, amikor megölte a rablógyilkos Marlowe-t. Cross két dolgon derült nagyon. Egyrészt, hogy apját egy pénzügyi szolgáltató cég tulajdonosaként emlegették. És a cikk utolsó mondatán, amely azt állította, hogyha több olyan zsaru volna, mint Losey, megszűnne az utcai bűnözés.

Egy ápolónő veregette meg Cross vállát. Nagydarab, keménykötésű nő volt, meglepően kellemes mosollyal. – Felviszem magát.

Cross felkapta a bonbonos dobozt és a virágot, majd követte a nőt a lépcsőn, aztán a tágas folyosón. Az utolsó ajtót az ápolónő kulccsal nyitotta ki. Intett Crossnak, hogy lépjen be, majd rázárta az ajtót.

Rose Marie szürke köntösben, szépen befont hajjal egy kis tévé előtt ült. Amikor meglátta Crosst, felugrott a díványról, és szabályosan a férfi karjaiba vetette magát. Zokogott. Cross megcsókolta az arcát, és átadta az ajándékokat.

– Szóval eljöttél meglátogatni – mondta a nő. – Azt hittem, gyűlölsz azért, amit az apáddal tettem.

– Nem tettél te semmit az apámmal – felelte Cross, és visszavezette az asszonyt a díványhoz. Kikapcsolta a tévét, majd letérdelt a dívány mellé. – Aggódtam érted.

Rose Marie beletúrt Cross hajába. – Mindig olyan szép voltál –mondta. – De gyűlöltem, hogy az apád fia vagy. Örültem, hogy végre meghalt. Mindig tudtam, hogy szörnyű dolgok fognak történni. Megmérgeztem az apád számára a földet és a levegőt. Azt hiszed, hogy az apám szó nélkül hagyja ezt?

– A don igazságos ember – jegyezte meg Cross. – Soha nem fog téged vádolni.

– Téged is bolonddá tett, mint ahogy mindenki mást – mondta Rose Marie. – Soha ne bízz benne. Elárulta a saját lányát, az unokáját, elárulta Pippit, a saját unokaöccsét... És most téged fog elárulni.

A nő hangja egyre hisztérikusabbá vált, Cross attól félt, hogy megint kitör rajta a roham.

– Nyugodj meg, Roe néni – mondta neki. – Csak annyit árulj el, mi izgatott föl annyira, hogy ide kellett hozni? – Mélyen belenézett az asszony szemébe és arra gondolt, milyen szép lány lehetett.

Rose Marie suttogva felelt: – Vedd rá őket, hogy meséljenek a Santadio háborúról, és mindent megértesz. – Elnézett Cross mellett, aztán a tenyerébe temette az arcát. Cross megfordult. Nyílt az ajtó. Vincent és Petie állt a küszöbön szótlanul. Rose Marie felpattant a díványról, berohant a szobájába és magára zárta az ajtót.

Vincent gránit arcára kiült a kétségbeesett szánalom. – Jézusom –mondta. Odasietett a hálószoba ajtajához és bekopogott: – Nyisd ki, Roe, a testvéreid vagyunk. Nem akarunk bántani...

Cross így szólt: – Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk. Én is Rose Marie-t jöttem meglátogatni.

Vincent nem szerette a mellébeszélést. – Nem látogatóba jöttünk. A don látni akar.

Cross igyekezett rekonstruálni a történteket. Minden bizonnyal a recepciós hívott fel valakit Quogue-ban. Nyilván ez a bevett eljárás. És az is biztos, hogy a don nem akarja, hogy Rose Marie-val beszélgessen. Az, hogy Vincent és Petie is érte jött, arra utal, hogy nem halálosztagként érkeztek, soha nem lennének ennyire óvatlanok, hogy egy akció előtt együtt mutatkozzanak nyilvánosan.

Ezt erősítette meg Vincent, amikor megszólalt: – Cross, én beülök melléd. Petie a saját kocsiján jön. – A Clericuzio családban soha nem egy emberre bízták valaki kivégzését.

Cross tiltakozott. – Nem hagyhatjuk itt Rose Marie-t ilyen állapotban.

– Dehogynem – felelte Petie. – Az ápolónő majd ad neki egy injekciót.

 

 

Cross beszélgetni próbált, miközben vezetett. – Jó gyorsan ideértetek, Vincent.

– Petie vezetett – felelte Vincent. – Hajtott, mint egy őrült. – Hallgatott egy darabig, aztán aggodalmasan hozzátette: – Cross, ismered a szabályt, hogyhogy mégis eljöttél meglátogatni Rose Marie-t?

– Várjunk csak – mondta Cross –, Rose Marie volt a kedvenc nagynénim, amikor kicsi voltam.

– A donnak nagyon nem tetszik – jegyezte meg Vincent. – Rettentő dühös. Azt mondta, ez nem jellemző Crossra. Ő csak tudja.

– Majd én megmagyarázom neki – bizonygatta Cross. – De tényleg aggódtam a húgotokért. Egyébként hogy van?

Vincent felsóhajtott. – Lehet, hogy ezúttal végleg itt marad. Tudod, nagyon kedvelte kislány korában az öregedet. De nem gondoltuk volna, hogy ennyire kiborítja a halála?

Crossnak feltűnt, milyen hamisan cseng Vincent hangja. Ez az ember tud valamit. De csak ennyit mondott: – Az apám is mindig kedvelte Rose Marie-t.

– Roe az utóbbi időben azonban nem kedvelte az apád – mondta Vincent. – Különösen nem, ha rájött a bolondóra. Hallanod kellett volna, miket vagdalt a fejéhez.

Cross mellékesen megjegyezte: – Te ott voltál a Santadio háborúban. Hogyhogy nem beszéltek nekem róla soha?

– Mert soha nem beszélünk az akcióinkról – felelte Vincent. – Az apám megtanított rá, hogy ennek nincs értelme. Az ember lépjen tovább. Elég gond van a jelenben is, ami aggasztja az embert.

– Az apám volt a nagy hős, nem igaz? – firtatta Cross.

Vincent futólag elmosolyodott, kőarca már-már ellágyult. – Az apád egy zseni volt – felelte. – Úgy megtervezett minden akciót, mint Napóleon. Soha nem mondott csődöt semmi, amit eltervezett. Egyszer vagy kétszer ha pechünk volt.

– Szóval ő tervezte meg a Santadiók elleni háborút is? – kérdezte Cross.

– A donnak tedd fel ezeket a kérdéseket – közölte Vincent. – Most beszélj másról.

– Rendben – bólintott Cross. – Én is hűvösre leszek téve, akárcsak az apám?

A mindig hűvös és merev arcú Vincent hevesen reagált. Megragadta a volánt, hogy Crossnak tó kellett kanyarodnia az út szélére. Fojtott hangon így szólt: – Megőrültél? Azt hiszed, hogy a Clericuzio család képes volna ilyet tenni? Az apád ereiben Clericuzio vér folyt. A legjobb katonánk volt, megmentette az életünket. A don úgy szerette, mintha a saját fia lett volna. Jézusom, miért kérdezel ilyet?

Cross csak ennyit mondott: – Mert félek, hogy ilyen gyorsan felbukkantatok.

– Kanyarodj vissza az útra – utasította Vincent: – Az apád, én, Giorgio meg Petie kemény csatákat vívtunk. Kizárt, hogy egymásnak essünk. Pippinek egyszerűen pechje volt, beleszaladt egy őrült nigger kábszeres útonállóba.

Az út hátralévő része némán telt.

A birtok kapujában csak a megszokott két őr állt, egy pedig a verandán üldögélt. Nem lehetett látni szokatlan nyüzsgést.

Don Clericuzio, Giorgio és Petie már várta őket a ház „tusculánumában”. A bárpulton ott hevert egy doboz havanna, egy pohárban pedig néhány girbe-gurba manillaszivar.

Don Clericuzio az egyik bőrfotelben ült. Cross odament hozzá, hogy üdvözölje, de meglepetésére a don korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant és magához ölelte. Ezután Crosst a széles kávézóasztalhoz vezette, amelyen mindenféle sajtok és szárított húsok sorakoztak a tálakon.

Cross megérezte, hogy a don még nem akar beszélni. Készített magának egy szendvicset mozzarella sajtból és prosciuttóból. A prosciutto nagyon vékonyra vágott sötétvörös hússzelet, amelyet puha zsírréteg keretez. A mozzarella olyan fehér sajtgolyó, amely annyira friss, hogy még mindig csepeg belőle a tej. A don rendszerint nem szeretett büszkélkedni, de azt mindig hangoztatta, hogy soha nem evett olyan mozzarellát, amely több lett volna félórásnál.

Vincent és Petie szintén szendvicset készített magának, Giorgio játszotta a bárpincér szerepét, bort töltött a donnák, a többieknek üdítőt. A don csak sajtot majszolt, élvezte, ahogy szétolvad a puha sajt a szájában. Petie odaadta neki az egyik kis fekete szivart és meggyújtotta. Milyen csodálatos gyomra van az öregnek, gondolta magában Cross.

A donból egyszerre patakzani kezdett a szó. – Croccifixio, amit Rose Marie-tól akartál megtudni, azt éntőlem is megtudhatod. Gyanakszol, hogy valami nem stimmel az apád halála körül. De tévedsz. Kivizsgáltam a dolgot, és igaznak bizonyult, amit mondanak. Pippinek nem volt szerencséje. Szakmájának legkörültekintőbb képviselője volt, de történnek ilyen nevetséges balesetek. Hadd nyugtassalak meg. Az apád az unokaöcsém volt, Clerícuzio vér, és mindenek felett az egyik legjobb barátom.

– Mesélj akkor nekem a Santadio háborúról – szólalt meg Cross.