2. FEJEZET

A LoddStone volt a legnagyobb filmstúdió egész Hollywoodban, de Athena Aquitane kijelentése, hogy nem hajlandó visszatérni a forgatásra, nekik is költséges árulás volt. Ritkaság, hogy egy puszta „tehetség” ilyen katasztrófát idézzen elő, de a Messalina volt a stúdió „gőzhengere”, és a karácsonyi bemutató bevételei segítették volna át a cég többi filmjét a hosszú téli uborkaszezonon.

A következő vasárnapra tervezték a Filmes Testvériség évi rendes jótékonysági partiját a LoddStone Stúdió legnagyobb részvényesének és igazgatótanácsi elnökének, Eli Marrionnak Beverly Hills-i birtokán.

A Beverly Hills felett húzódó kanyonok rejtekében bújt meg Eli Marrion hatalmas, húsz szobás háza, amelynek az volt az igazi furcsasága, hogy csupán egyetlen hálószobája volt. Eli Marrion soha nem kedvelte, ha idegenek alszanak a házában. Természetesen építtetett bungalókat a vendégeknek, mint ahogy volt két teniszpályája és egy jókora úszómedencéje is. A hat legnagyobb szobában pedig hatalmas festménygyűjteményét állította ki.

Hollywood ötszáz legkiválóbb embere volt meginvitálva a jótékonysági partira, fejenként ezerdolláros belépőjegy ellenében. Több bár, büfé- és táncsátor lett a kertben felállítva, és természetesen zenekar szolgáltatta a zenét. Maga a ház zárva volt a vendégek elől. Mellékhelyiségül vidáman kifestett sátrak szolgáltak, hordozható biovécékkel.

A házat, a vendégbungalókat, a teniszpályákat és a medencét kötéllel kerítették el, és biztonsági őrök őrizték. Nem volt vendég, akit ez sértett volna, Eli Marrion túlságosan nagy ember volt ahhoz, hogy csak úgy megsértődjenek rá.

De miközben a vendégek a kertben bolondoztak, pletykálgattak és letáncolták a kötelező három órát, Marrion bent volt a ház tágas tárgyalótermében azoknak az embereknek a csoportjával, akiket a leginkább aggasztott a Messalina befejezése.

Eli Marrion volt a csoport legtekintélyesebb tagja. Nyolcvan éves volt, de az ember nem nézte hatvannál többnek. Szürke haja tökéletesen nyírva, ezüstösre bemosva, sötét öltönye szélesítette a vállát, és bebugyolálta pipaszár vékony lábait. Mahagónivörös cipői horgonyozták a földhöz. Fehér ingét rózsavörös nyakkendő osztotta ketté, amely ügyesen rózsaszín fényt vetett szürkés arcára. De uralma a LoddStone Stúdió felett csak akkor volt abszolút, amikor ő úgy akarta.

Athena Aquitane döntése, hogy kiszáll a készülő filmből, elég komoly problémát jelentett ahhoz, hogy felkeltse még Marrion érdeklődését is. A Messalina, a százmillió dolláros produkció, a stúdió gőzhengere, a belföldre és külföldre előre eladott video-, tévé- és kábelsugárzási jogokkal, a jelek szerint azzá az aranykinccsé akart átalakulni, amely elsüllyed a tengerbe, hogy aztán soha ne hozzák a felszínre.

Aztán ott volt maga Athena is. A harmincéves sztár már aláírt a stúdióval egy szerződést a következő filmre is. Valódi tehetség, aminél nincs értékesebb! Marrion mindennél jobban tisztelte a tehetséget.

Ám a tehetség olyan, mint a dinamit, tud veszélyes is lenni, kézben kell tehát tartani. Ehhez szeretet kell, dédelgetés, annak is a legkézzelfoghatóbb formája, amikor elárasztja az ember imádatának tárgyát mindenféle földi javakkal. Az ember egyszerre lesz apa, anya, báty és nővér, sőt még talán szerető is. De vannak pillanatok, amikor az ember nem engedheti meg magának a gyengeséget, amikor akár kegyetlennek is kell lennie.

Nos, Marrionnal együtt ott tartózkodtak a teremben azok az emberek is, akik akaratának végrehajtói voltak. Vagyis Bobby Bantz, Skippy Deere, Melo Stuart és Dita Tommey.

Ahogy szembenézett velük az ismerős helyiségben, ahol húszmillió dollár értékű festmény lógott a falakon, de az asztalok, székek, szőnyegek, kristálypoharak és palackok is megértek további félmilliót, Eli Marrion a csontjaiban érezte, hogy belülről kopik. Minden nap döbbenten észlelte, milyen nehezére esik annak a teljhatalmú figurának mutatnia magát a világ számára, aminek gondolták.

A reggelek nem hoztak felfrissülést, kimerítette a borotválkozás, hogy nyakkendőt kössön, hogy begombolja az ingét. De ennél is veszélyesebb volt a szellemi hanyatlás. Ez abban nyilvánult meg, hogy szánalmat érzett a nála kisebb hatalmú emberek iránt. Mostanában egyre többször támaszkodik Bobby Bantzra, egyre több hatalmat enged át neki. Végül is ez az ember harminc évvel fiatalabb nála, és mindvégig legközelebbi és leglojálisabb barátja maradt.

Bantz volt a stúdió elnöke és ügyvezető igazgatója. Ő volt az, aki a rendezők, sztárok és írók százalékán vitatkozott, és küldte őket a bíróságra pereskedni, vagy megegyezett velük valamivel kisebb összegben. Bantz volt az, aki a nagyon kemény feltételekkel megtűzdelt szerződéseket kötötte. Elsősorban az írókkal.

Bantz még szóban sem volt hajlandó elismerni az írók érdemeit. Való igaz, szükség van egy forgatókönyvre a munka elkezdéséhez, de Bantznek az volt a meggyőződése, hogy minden a szereposztáson áll vagy bukik. Ez a sztárkorszak lényege. A rendező fontos figura, mert képes kilopni az ember szemét is. A producer sem kezdő, ha lopásról van szó, de rájuk is szükség van, mert ők adják azt az energiát, amitől beindul a film.

De írókra? Nekik csak annyi a dolguk, hogy felvéssenek néhány sort egy tiszta papírra. Tucatszámra alkalmazhatók aztán újabbak, akik a részleteket kidolgozzák. A cselekményt a producer álmodja meg. A rendező dolga az üzlet (nem ritkán egy teljesen új film képében), aztán jönnek a sztárok és ihletet adnak a dialóghoz. Ezután lép a képbe a stúdió kreatív stábja, akik hosszú, részletesen kidolgozott emlékeztetőkben irányítgatják az írót, ötletekkel szolgálnak a cselekmény bonyolításához, és szállítják a kívánságlistát. Bantz nem egyszer látott már olyan forgatókönyvet, amelyért a kapósnak kikiáltott forgatókönyvírónak egymillió dollárt is kifizettek, de amelyben nem volt egyetlen olyan fordulat, sőt a dialógban egyetlen olyan szó, amely az író fejéből pattant volna ki. Tény, hogy Elinek gyengéi voltak az írók, igaz, neki is csak azért, mert olyan könnyedén be lehetett csapni őket a szerződéssel.

Marrion és Bantz beutazta a világot, filmeket adtak el fesztiválokra és piaci központoknak Londontól Párizsig és Cannes-ig, Tokiótól Szingapúrig. Ők döntötték el, milyen sors várjon a fiatal művészekre. Együtt uralkodtak a birodalmukon, mint császár és legfőbb vazallusa.

Eli Marrion és Bobby Bantz abban egyetértett, hogy a tehetségek a világ leghálátlanabb bagázsa. Ó, milyen szívbemarkolóan szerények, milyen hálásak a lehetőségért, milyen szorgalmasak, ahogy a csúcs felé törnek, de hogy meg tudnak változni, amint elérik a sikert! Ezért volt, hogy Marrion és Bantz egy húsz fős ügyvédstábot tartott, csupán az ő megfékezésükre.

 

 

Bobby Bantz szedte össze a társaságot az ünneplők közül. Az egyetlen tehetség közöttük a Messalina rendezője volt, egy Dita Tommey nevű nő, A-kategóriás filmek rendezője, aki arról volt híres, hogy a legjobban tudta kezelni a női sztárokat, ami Hollywoodban ma nem homoszexualitást jelent, hanem feminizmust. A tény, hogy valóban leszbikus is volt, mellékes körülménynek számított a helyiségben helyet, foglaló férfiak számára. Dita Tommey mindig a költségvetés keretein belül fejezte be a filmjeit, a filmjei pénzt hoztak, jó viszonya a színésznőkkel kevesebb gondot okozott a forgatáson, mint amikor a férfi rendező menetrendszerűen ágyba vitte az ügyeletes sztárt. A híres leszbikusok tudtak hallgatni.

Eli Marríon az asztalfőn ült, a vita vezetését átengedte Bantznek.

Bantz így szólt: – Dita, mondja meg pontosan, hogy áll a film, és hogy maga szerint hogyan oldhatjuk meg a problémát. A francba, hisz még én sem értem, igazában mi a gond.

Tommey alacsony, nagyon törékeny nő volt és mindig lényegre törően fogalmazott. – Athena halálra van rémülve – közölte. – Nem jön vissza dolgozni, hacsak maguk, zsenik elő nem állnak valamivel, ami megszünteti a félelmét. A filmet nem lehet nélküle befejezni. – A nő rövid szünetet tartott. – A múlt héten kizárólag az ő jeleneteit vettük, tehát ezzel is pénzt spóroltam maguknak.

– Ez a kurva film! – jegyezte meg Bantz. – Soha nem akartam megcsinálni.

Ez a megjegyzés kiprovokálta a többi férfi reakcióját; a producer, Skippy Deere csak ennyit mondott: – Na, ne csináld, Bobby! –, Melo Stuart, Athena Aquitane ügynöke még nála is szűkszavúbb volt: – Baromság – mondta.

Valójában mindenki lelkesedett a Messalináért. Ilyen gyorsan talán még nem kapott zöld utat film a történelemben.

A Messalina a Római Birodalom történetét mutatja be Claudius császár uralma alatt – feminista szempontból. A férfiak által írott történelem Messalina császárnőt romlott, vérengző ribancnak festi le, aki egy éjjel nekiállt – pontosabban nekifeküdt –, hogy egész birodalmával szexuális kapcsolatot létesítsen. De a film, amely majdnem kétezer év távlatából rekonstruálja az életét, tragikus hősnőnek állítja be, egy Antigonénak vagy Médeiának. Olyan nőnek, aki beveti az egyetlen rendelkezésére álló fegyvert, hogy megpróbálja megváltoztatni a világot, amelyben a férfiak úgy bánnak a női nemmel, a fél emberiséggel, mintha a rabszolgájuk volna.

A koncepció elsőrangú volt – látványos szexjelenetek, valóságos és nagyon aktuális téma –, de tökéletesen kellett csomagolni, hogy az egész hihető legyen. Először is Claudia De Lena megírta a forgatókönyvet, amely szellemes volt és nagyon erős ívet adott a történetnek. Dita Tommeynak adni a rendezést nagyon pragmatikus és politikailag korrekt döntés volt. Híresen száraz intellektus, aki rendezőként is bizonyított. Athena Aquitane tökéletes volt Messalinának, és eddig uralta is a filmet. Arca és teste szép, zseniális játéka mindent hihetővé varázsolt. De ami még ennél is fontosabb: ő volt pillanatnyilag a világ három Tőkésíthető Női Sztárjának egyike. Claudia, a maga zseniális könnyedségével beleírt a forgatókönyvbe egy olyan jelenetet is, amelyben Messalina, akit megérintett az egyre erősödő keresztény legenda, mártírokat ment meg a biztos haláltól a cirkuszban. Amikor Tommey elolvasta a jelenetet, meg is jegyezte Claudiának: – Nana, azért mindennek van határa.

Claudia ránevetett és így felelt: – De nem a filmben.

Skippy Deere így szólt: – Le kell állnunk a forgatással, míg Athena vissza nem jön. Ez napi százötven lepedő pluszban. A helyzet a következő. Eddig elköltöttünk ötvenmilliót. A felénél tartunk, nem tudjuk kiiktatni Athenát, de nem is állíthatunk be mást a helyére. Vagyis ha nem jön vissza, lehúzhatjuk a klotyón az egészet.

– Nem tehetjük – szólt közbe Bantz. – A biztosítás nem terjed ki arra, ha a főszereplő megtagadja a munkát. Melo, a te feladatod, hogy visszahívd. Te vagy a felelős.

Melo Stuart így felelt: – Én vagyok ugyan az ügynöke, de nem vagyok rá nagyobb befolyással, mint egy vadidegen nőre. Hadd mondjak valamit. Athena őszintén meg van rémülve. Ez nem holmi hiszti. Meg van rémülve, de mivel értelmes nő, lehet vele beszélni. Ez egy nagyon veszélyes és roppant kényes helyzet.

– Ha megtorpedóz egy százmillió dolláros filmet – szólalt meg Bantz –, soha többet nem kap filmszerepet. Ezt megmondtad neki?

– Tisztában van vele – felelte Stuart.

Bantz megkérdezte: – Ki volna az az ember, aki tudna beszélni a fejével? Skippy, te megpróbáltad, de nem jártál sikerrel. Melo, te is. Dita, maga is mindent elkövetett. Sőt még én is megpróbáltam.

Tommey Bantzhoz fordult. – Maga nem jön számításba, Bobby. Magát utálja Athena.

Bantz felcsattant. – Persze, vannak, akiknek nem tetszik a stílusom, de azért hallgatnak rám.

Tommey kedvesen így felelt: – Bobby, egyik tehetség sem szereti magát, de Athena magát mint embert nem kedveli.

– Én adtam neki a szerepet, amelyik sztárrá tette – jegyezte meg Bantz.

Melo Stuart csendesen csak ennyit mondott: – Ő már sztárnak született. Mázlid volt, hogy megkaptad.

– Dita, maga a barátja – mondta Bantz. – A maga feladata, hogy visszahívja.

– Athena nem a barátom – felelte Tomey. – Egy kolléga, aki tisztel, mert próbálkoztam ugyan vele, de azonnal félreálltam, amikor nem állt kötélnek. Ellentétben magával. Maga évekig próbálta ágyba vinni.

Bantz kedvesen csak ennyit mondott: – Dita, ki a franc ez a nő, hogy nem fekszik le vélünk? Eli, törvényt kéne hoznod a dologról.

Minden tekintet az öregember felé fordult, aki látszólag unatkozott.

Most tökéletesen érzelemmentes hangon szólalt meg: – Ha Athena nem hallgat magukra, akkor nem hallgat rám sem. A tekintélyem nem fogja meghatni. Nagyon megrémült egy bolond ember teljesen értelmetlen támadásától. Nem tudjuk megvásárolni Athena békéjét ettől az embertől?

– Megpróbáljuk – felelte Bantz. – De Athena szempontjából közömbös, mert nem bízik benne.

Skippy Deere, a producer így szólt: – És bedobtunk némi erőfitogtatást is. Van néhány barátom a rendőrségen, aki próbált ráijeszteni, de a fickó kemény. A családjának van bőven pénze, politikai összeköttetése, és különben is az őrültsége hajtja.

– Pontosan mennyi lesz a stúdió vesztesége, ha leállunk a filmmel? – érdeklődött Stuart. – Én mindenesetre elkövetek mindent, hogy a jövőben kedvezőbb tervekkel álljak elő.

Nem volt egészen gondmentes elárulni Melo Stuartnak a veszteség mértékét; mint Athena ügynöke, hirtelen túl sok adut adnának a kezébe. Marrion nem felelt, hanem Bobby Bantz felé biccentett.

Bantz egy pillanatig habozott, aztán megszólalt: – Ténylegesen eddig ötvenmilliót költöttünk. Oké, ennyit le tudunk nyelni. De vissza kell fizetnünk, ami eddig bejött a külföldi forgalmazásból, a videoterjesztésből, és persze nem lesz gőzhengerünk karácsonyra. Ez belekerül mondjuk... – Elhallgatott, nem akarta elárulni az összeget. – És ha hozzávesszük még az elmaradt hasznot... a rohadt életbe, az legalább kétszázmillió dollár. Szóval, Melo, igencsak fel kell kötnie a gatyáját, ha mérsékelni akarja a veszteségeinket.

Stuart mosolygott, mert arra gondolt, hogy fel kell srófolnia Athena árát. – De igazában csak ötvenmilliót buknak – mondta.

Amikor Marrion megszólalt, a hangjából teljesen eltűnt a kedvesség.

– Melo – mondta –, mennyi pénzünk bánja, hogy a kliense visszaálljon a munkába? – Mindenki tudta, mi történt. Marrion eldöntötte, hogy úgy viselkedik, mintha ez egy szimpla zsarolás volna.

Stuart vette az adást. Mennyire akarsz minket levenni ezzel a kis színjátékkal? Nyílt támadás volt ez a tisztessége ellen, de esze ágában sem volt felhúzni az orrát. Marrionra nem sértődik meg. Ha Bantz mondta volna, dühösen reagál.

Stuart nagyon nagy hatalmú ember volt a film világában. Neki még Marrion seggét sem kellett nyalnia. Az istállójába öt A-kategóriás rendező tartozott, nem egészen a Tőkésíthető fajtából, de nagyon izmos figurák; két Tőkésíthető férfi sztár; és egy Tőkésíthető női sztár, Athena. Vagyis volt három olyan embere, akik külön-külön garantálták, hogy egy film zöld utat kapjon. Ezzel együtt nem lett volna bölcs dolog felingerelnie Marriont. Stuart éppen azzal alapozta meg jelenlegi hatalmát, hogy kerülte az ilyen veszélyeket. Kétségtelenül remek alkalom lett volna az ár felsrófolásához, de mégsem igazán kifizetődő. Ez most egy olyan ritka alkalom volt, amikor a nyílt, egyenes beszéd kifizetődőbb lehet.

Melo Stuart legjobb tulajdonsága a komolysága volt, őszintén hitt abban, amit eladott, és már tíz évvel ezelőtt hitt Athena tehetségében, amikor a nőt még senki sem ismerte. Most is hitt benne. De mi van, ha rá tudja venni, hogy folytassa a munkát és visszatérjen a kamerák elé. Ez biztos megér némi pénzt, tehát ezt a lehetőséget sem szabad kizárni.

– Nem pénzről van szó – mondta tehát szenvedélyesen. Nem szerette, ha kétségbe vonják a szavahihetőségét. – Ajánlhatnak pluszban akár egymilliót is Athenának, akkor sem jön vissza. Inkább oldják meg a problémát, amit a hirtelen felbukkant férj jelent.

Nehéz csend telepedett a tárgyalóteremre. Mindenki figyelt. Elhangzott egy összeg. Mi ez, egy alku kezdete?

Skippy Deere megjegyezte: – Pénzzel nem érünk el semmit Athenánál.

Dita Tommey megvonta a vállát. Egy percig sem hitt Stuartnak. És persze nem is az ő pénzéről volt szó. Bantz dühösen meredt Stuartra, aki viszont hűvös arccal csak Marriont figyelte.

Marrion Stuart kijelentését elemezte. Athena pénzért nem megy vissza dolgozni. Egy tehetség soha nem ennyire dörzsölt. Úgy döntött, véget vet a megbeszélésnek.

Így szólt: – Melo, magyarázza el a kliensének nagyon alaposan, hogyha nem tér vissza a filmbe egy hónapon belül, akkor a stúdió nem fejezi be a filmet, és elkönyveli a veszteséget. Aztán pert indítunk ellene, és kiforgatjuk mindenéből, amije csak van. Azzal is tisztában kell lennie, hogy soha nem szerződik vele egyik komoly amerikai stúdió sem ezek után. – Mosolyogva végighordozta tekintetét az asztal körül ülőkön. – A pokolba is, hisz csak ötvenmillióról van szó.

Ennek ellenére mindenki tisztában volt azzal, hogy halálosan komolyan beszélt, hogy elvesztette a türelmét. Dita Tommey pánikba esett, neki többet jelentett ez a film, mint bárki másnak. Az ő szellemi gyermekéről volt szó. Ha ez a film sikert arat, beléphet a Tőkésíthető rendezők közé. Ha igent mond valamire, az zöld utat kap. Igyekezett uralkodni a pánikhangulatán, amikor megszólalt: – Szóljanak Claudia De Lenának, hogy beszéljen vele ő. Athenának ő a legközelebbi barátja.

Bobby Bantz megvetően megjegyezte: – Nem tudom, melyik a rosszabb, ha valaki nem a saját szintjéről választ partnert a dugáshoz, vagy ha írókkal barátkozik.

Erre Marrion ismét elvesztette a türelmét. – Bobby, hogy jön egy ilyen pimf dolog egy komoly üzleti tárgyaláshoz? Intézd el, hogy Claudia beszéljen a fejével. Az a lényeg, hogy lezárjuk a dolgot, vagy így, vagy úgy. Vannak más filmjeink is, azokat is meg akarjuk csinálni.

Másnap egy ötmillió dolláros csekk érkezett a LoddStone stúdió címére. A feladója Athena Aquitane volt. Visszaküldte az előleget, amelyet a Messalináért kapott.

A csekkre azonnal rátették a kezüket az ügyvédek.

 

 

Nem egészen tizenöt év alatt Andrew Pollard a nyugati part legtekintélyesebb biztonsági szolgálatává fejlesztette a Pacific Ocean Security Companyt. Annak idején egy szállodai lakosztályban kezdte, mára egy négyszintes épülete volt Santa Monicában, ötvenfős állandó személyzettel, valamint ötszáz nyomozóval és testőrrel, akiket egy-egy munkára szerződtetett, nem beszélve arról a jelentős tartalékos állományról, amelynek szintén munkát tudott biztosítani az év jelentős részében.

A Pacific Ocean Security elsősorban a nagyon gazdag és nagyon híres klienseknek ajánlotta fel a szolgálatait. Fegyveres őrséggel és elektronikus védőrendszerekkel őrizték a filmmágnások otthonait. Ők biztosították az olyan jelentős események védelmét, mint amilyen a Filmakadémia díjkiosztó gálája. Nyomoztak és felderítő munkát végeztek igen kényes ügyekben, például a potenciális zsarolók kikapcsolása érdekében.

Andrew Pollard azért ért el sikert, mert a részletek embere volt. Gazdag klienseinek házai mellé kirakta a FEGYVERREL ŐRZÖTT TERÜLET táblát, amely vörös fénnyel villogott egész éjszaka, és persze szabályos őrség is járta a magas falakkal védett villák környékét. Alaposan megszűrte, kiket fogad föl egy-egy munkára, akiknek aztán nagy pénzt fizetett, hogy kellőképpen tartsanak az elbocsátástól. Megengedhette magának, hogy bőkezű legyen. Az ország leggazdagabb emberei voltak az ügyfelei, és ennek megfelelően fizették is meg a szolgálatait. És persze volt annyira dörzsölt, hogy mindenben együttműködött a Los Angeles-i rendőrséggel, alsó és felső szinten egyaránt. Szakmai barátság fűzte Jim Loseyhoz, a legendás detektívhez, akit minden közrendőr példaképnek tartott. De ami a legfontosabb, Pollard élvezte a Clericuzio család támogatását is.

Tizenöt évvel ezelőtt, amikor még maga is fiatal, és kissé óvatlan rendőr volt, belesétált a New York City rendőrség belső elhárítási osztaga által felállított csapdába. Jelentéktelen megvesztegetési ügyről volt szó, majdnem lehetetlenség kivédeni. De keményen állta a sarat, nem volt hajlandó a feljebbvalói ellen vallani, akik vastagon benne voltak a dologban. A Clericuziók rendőrségbe is beépített emberei látták ezt, és a család beindította a jogi gépezetet, amelynek következtében Andrew Pollardnak alkut ajánlottak: ha lemond az állásáról, megússza a büntetést.

Pollard Los Angelesbe költözött a feleségével és a gyerekével, a család pedig biztosította számára a pénzt, amelyből megalapíthatta a Pacific Ocean Securityt. Ezután a család elhíresztelte az alvilágban, hogy Pollard klienseit tilos molesztálni, házaikba nem ajánlatos betörni, őket nem ajánlatos kirabolni, ékszereiket békén kell hagyni, ha pedig tévedésből mégis elloptak volna valamit, azt illik visszaszolgáltatni. Éppen ezért volt az, hogy a villogó FEGYVERREL ŐRZÖTT TERÜLET táblákon ott virított a biztonsági cégneve is.

Andrew Pollard eredményessége már-már mágikus volt, a védelme alatt álló villákhoz soha nem nyúltak. Testőrei majdnem olyan jól ki voltak képezve, mint az FBI-osok, így aztán a céget soha nem perelték be, hogy szexuálisan zaklatták volna védenceiket vagy azok gyerekeit, ami pedig elég gyakran elő szokott fordulni a biztonsági szolgálatok világában. Néha persze előfordult zsarolási kísérlet, és voltak olyan testőrök, akik intim titkokat adtak el jó pénzért a botránylapoknak, de az ilyesmi elkerülhetetlen. Összességében azonban Pollard egy tiszta és hatékony szervezetet irányított.

Cége számítógépei segítségével hozzáfért bizalmas információkhoz, amelyeket a legkülönfélébb társadalmi állású emberekről gyűjtöttek össze. És az is a világ legtermészetesebb dolga volt, hogyha a Clericuzio családnak adatokra volt szüksége, akkor azokat meg is kapták. Pollard jól keresett, és hálás volt a családnak. Nem is beszélve arról, hogy időnként adódott olyan munka, amit nem bízhatott a saját embereire, ilyenkor felkereste a nyugati part bruglionéjét és tőle kért segítséget, egy-két kemény fickó személyében.

Voltak alattomos ragadozók, akik számára Los Angeles és Hollywood maga volt az édeni dzsungel, amelyben hemzsegtek a potenciális zsákmányállatok. Ott volt a számtalan megzsarolható stúdióvezető, a kínos titkokat rejtegető filmsztárok, a szadomazochista rendezők, a pedofíliás producerek, akik mind attól rettegtek, hogy titkaik a napvilágra kerülnek. Pollard híres volt arról, hogy ezeket az ügyeket diszkréten elsimítsa. Ó el tudta intézni, hogy a zsaroló a legkevesebb pénzzel beérje, és hogy véletlenül se jelentkezzék másodszor.

 

 

Bobby Bantz az Oscar-gála utáni reggelen az irodájába rendelte Andrew Pollardot. – Minden infóra szükségem van, amit erről a Boz Skannetről csak össze lehet szedni – mondta neki. – És minden apróságra Athena Aquitaneről. Annak ellenére, hogy nagy sztár, nagyon keveset tudunk róla. Valamint azt akarom, hogy kössenek egyezséget ezzel a Skannettel. Athenára még fél évig mindenképpen szükségünk van, tehát Skannetnek el kell tűnnie a közeléből. Ajánljon neki havi húsz lepedőt, de elmehet akár százig is.

Pollard csendesen megkérdezte: – És utána azt csinál, amit akar?

– Utána már minden a hatóságok dolga – felelte Bantz. – Legyen nagyon óvatos, Andrew. A fickónak nagy hatalmú családja van. A filmes ipart nem vádolhatják meg törvénytelen machinációkkal, mert rosszat tesz a filmnek, és tönkreteheti a stúdiót. Csak egyezséget akarok. És persze, hogy biztosítsák a nő személyi védelmét.

– És ha a pasas nem akar egyezkedni? – érdeklődött Polard.

– Akkor éjjel-nappal őrzik a nőt – közölte Bantz. – Míg el nem készül a film.

– Egy kicsit meg tudom szorongatni – jegyezte meg Pollard. – Természetesen törvényesen. De nem ígérhetek semmit.

– Túl jók a kapcsolatai – mondta Bantz. – A rendőrök ódzkodnak tőle. Még Jim Losey, aki pedig jó haverja Skippy Deere-nek, még ő sem mert bekeményíteni. Nem beszélve arról, hogy milyen katasztrofális hatással volna a dolog a stúdió közönségkapcsolataira, iszonyú pénzekre be is lehetne minket perelni. Persze nem azt mondom, hogy bánjon vele úgy, mint egy hímes tojással, de...

Pollard vette az adást. Keménykedhet egy kicsit, hogy ráijesszen a fickóra, de adjon neki annyi pénzt, amennyit csak akar. – Szükségem lesz szerződésekre – mondta.

Bantz elővett egy borítékot az íróasztal fiókjából. – Írassa alá vele mind a három példányt, és itt van egy csekk ötvenezer dollárról előleg gyanánt. Az összeg helyét a másik csekken üresen hagytuk, majd maga írja be, ha megegyeztek.

Amikor Pollard az ajtó felé indult, Bantz még utána szólt: – Nem sok hasznát vettük az embereinek a díjkiosztón. Az összes seggfej állva elaludt.

Pollard nem sértődött meg. Ismerte már Bantzot.

– Ezek csak közkatonák voltak – felelte. – Miss Aquitane mellé az elit alakulatomat osztom be.

 

 

Huszonnégy óra alatt a Pacific Ocean Security komputerei mindent összeszedtek Boz Skannetről. A férfi harmincnégy éves, Texasban diplomázott, ahol csatárként egyetemi válogatottságig vitte a futballcsapatban, utána egy évig profi is volt. Az apjának bankja van Houstonban, de ennél is fontosabb, hogy a nagybátyja irányítja Texasban a republikánus politikai gépezetet, és az elnök testi-lelki jó barátja. Vagyis nagyon sok pénz van itt is, ott is elhintve.

Boz Skannet maga is megérte a pénzét. Mint apja bankjának alelnöke, alig úszta meg, hogy vádat emeljenek ellene egy kétes olajügylet miatt. Hatszor tartóztatták le garázdaságért. Egy esetben annyira megvert két rendőrt, hogy kórházba kellett őket szállítani. Skannet ellen nem emeltek vádat, mert bőséges kártérítést fizetett a sértetteknek. Volt egy szexuális zaklatási ügye is, de ezt peren kívül elrendezték. Még ezek előtt, huszonegy évesen házasságot kötött Athenával, akitől egy év múlva lánya született. A gyerek neve Bethany. A feleség húszéves korában eltűnt a lányukkal együtt.

Ezek alapján összeállt a kép Andrew Pollardban. Ez egy rossz fiú. Egy olyan rossz fiú, aki tíz éven keresztül dédelgette a sérelmeit, és bosszút akar állni a feleségén, egy olyan fickó, aki összeverekedett két fegyveres rendőrrel, akiket kórházba kellett szállítani. Az esélye, hogy ráijesszen egy ilyen fickóra, a nullával egyenlő. Oda kell neki adni a pénzt, aláíratni vele a szerződést, és hagyni a fenébe.

Pollard felhívta Jim Loseyt, aki a Skannet ügyet intézte a Los Angeles-i rendőrségen. Pollard felnézett Loseyra, mert olyan rendőr volt, amilyen ő is szeretett volna lenni. Jó munkakapcsolat volt közöttük. Losey minden karácsonykor csinos ajándékot kapott a Pacific Ocean Securitytől. Pollard most meg akarta tudni, mire jutott Losey a fickóval.

– Jim – mondta neki –, át tudná küldeni nekem Boz Skannet aktáját? Szükségem volna a Los Angeles-i címére, meg mindenre, amit tudnak róla.

– Persze – felelte Losey. – De ejtettük ellene a vádat. Miért kell a fickó maguknak?

– Egy személyvédelmi meló miatt – felelte Pollard. – Mennyire veszélyes a fickó?

– Ez egy őrült – felelte Losey. – Mondja meg a testőrcsapatának, ha a fickó a közelükbe kerül, nyissanak tüzet.

– De akkor maga le fog tartóztatni engem – nevetett Pollard. – Ezt tiltja a törvény.

– Aha – válaszolt Losey –, le fogom tartóztatni. Kurva rossz vicc volt, mi?

 

 

Boz Skannet egy szerény hotelben szállt meg Santa Monicában az Ocean Avenue-n. Ez aggasztotta Pollardot, mert csupán negyedórányi autóútra volt Athena Malibu Colony-beli házától. Négytagú őrséget vezényelt Athena házához, és két embert Skannet szállodájához. Aztán megszervezte a találkozót Skannettel aznap délutánra.

Pollard három legtermetesebb és legkeményebb emberét vitte magával. Sosem lehet tudni egy ilyen fickóval, mint Skannet.

Skannet beengedte őket a lakosztályába. Kedves volt, mosolyogva üdvözölte őket, de itallal nem kínálta meg. Érdekes módon nyakkendősen, zakóban fogadta őket, talán hogy megmutassa, milyen is egy bankár. Pollard bemutatkozott, bemutatta három emberét, akik megmutatták igazolványaikat is. Skannet rájuk nevetett. – Maguk aztán nagyra nőttek, fiúk. De fogadok száz dollárba, hogy még a szart is kirugdalnám bármelyikőjükből egy szabályos párviadalban.

A három jól képzett testőr elnézően mosolygott, de Pollard szándékosan sértésnek fogta fel a dolgot. – Hivatalos ügyben jöttünk, Mr. Skannet – mondta –, nem azért, hogy lenyeljük a fenyegetőzéseit. A LoddStone Stúdió kész önnek ötvenezer dollárt fizetni most azonnal, és további nyolc hónapon keresztül havi húszezret. Mindezért csak annyit kell tennie, hogy elhagyja Los Angelest. – Pollard elővette a szerződést és a zöld csekket az aktatáskájából.

Skannet átfutotta a papírokat. – Milyen egyszerű szöveg – jegyezte meg. – Még ügyvédre sincs szükség, hogy megértsem. De szimpla az összeg is. Én elsőre százezerre gondoltam, aztán havi ötven lepedőre.

– Sok – jegyezte meg kurtán Pollard. – Van egy bírói határozat is a birtokunkban. Ha csak egy saroknyira meg meri közelíteni Athenát, börtönbe kerül. A hölgy huszonnégy órás védelmünkben részesül. És az embereim figyelik az ön mozgását is. Szóval szerintem talált pénz, amit ajánlunk magának.

– Korábban kellett volna Kaliforniába jönnöm – jegyezte meg Skannet. – Itt még a járdák is arannyal vannak burkolva. És miért fizetnek nekem egyáltalán?

– Mert a stúdió meg akarja nyugtatni Miss Aquitane-t.

– Akkor tényleg nagy sztár lehet – jegyezte meg Skannet elgondolkodva. – Egyébként mindig különleges ember volt. Ha belegondolok, hogy annak idején ötször is megdugtam naponta. – A három őrre mosolygott. – És van esze az alkudozáshoz.

Pollard kíváncsian figyelte ezt az embert. A fickó az a kemény típus, mint a Marlboro reklámon, bár a bőre vörösebb volt a naptól és az italtól és persze testesebbnek is tűnt. Délies akcentusa egyszerre volt humoros és veszélyes. Sok nő bukott az ilyen fickókra. New Yorkban voltak ilyen zsaruk, akik így néztek ki. Ők is taroltak a nők között. Az ember kiküldte őket egy gyilkossági ügyhöz, és egy hét múlva már az özvegyet vigasztalták. Jim Losey is ilyen zsaru, jutott eszébe hirtelen. Pollardnak soha nem volt ilyen szerencséje.

– Térjünk a tárgyra – mondta. Az volt a célja, hogy Skannet írja alá a szerződést és tegye el a pénzt a három tanú jelenlétében, hogy ha úgy alakul, a stúdió pert tudjon a nyakába akasztani zsarolásért.

Skannet leült az asztalhoz. – Van egy tolla? – kérdezte.

Pollard kivette a tollat a táskájából, és beírta a havi húszezres összeget. Skannet nézte az aktust, aztán vidáman megjegyezte: – Ezek szerint kaphattam volna többet is. – Aláírta mindhárom példányt. – Mikor kell elhagynom Los Angelest?

– Még ma éjjel – felelte Pollard. – Magam viszem ki a repülőgéphez.

– Nem, köszönöm – mondta Skannet. – Azt hiszem, elhajtok Las Vegasba, és játszom egy kicsit ezzel a pénzzel.

– Szemmel tartjuk – közölte Pollard. Úgy érezte, most kell keménységet mutatnia. – És figyelmeztetem, ha ismét felbukkanna Los Angelesben, őrizetbe vétetem zsarolásért.

Skannet vörös arcára kiült egy gúnyos vigyor. – Imádnám a dolgot – mondta. – Ugyanolyan híres leszek, mint Athena.

 

 

Aznap éjjel a megfigyelők jelentették, hogy Boz Skannet távozott, de csak azért, hogy a Beverly Hills Hotelbe költözzön, az ötvenezer dolláros csekket pedig letétbe helyezte a Bank of Americában fenntartott folyószámláján. Ez több dolgot is elárult Pollardnak. Egyrészt, hogy Skannet befolyásos ember, ha szobát kapott a Beverly Hills Hotelben, másrészt pedig azt, hogy úgy ahogy van, tesz a megállapodásra, amelyet megkötöttek. Pollard minderről beszámolt Bobby Bantznak, és további utasításokat kért. Bantz csak annyit mondott, hogy tartsa a száját. A szerződést megmutatták Athenának, hogy megnyugtassák, és hogy elérjék, térjen vissza a filmbe. Azt már nem kötötte Pollard orrára, hogy a nő az arcába nevetett. – Érvénytelenítheti a csekket – mondta Pollard.

– Nem teszem – felelte Bantz –, mert ha beváltja, bíróság elé lehet citálni csalásért, zsarolásért, akármiért. Én csak azt akarom, hogy Athena ne tudja meg, hogy még mindig a városban van.

– Megkettőzöm az őrséget a nőnél – ajánlotta Pollard. – De ha a pasas őrült és komolyan bántani akarja, ez sem fogja visszatartani.

– A fickó blöfföl – mondta Bantz. – Elsőre nem csinálta, akkor most miért tenne akármit?

– Megmondom, hogy miért – felelte Pollard. – Jártunk a szobájában. Találja ki, mire bukkantunk? Egy üvegre, valódi savval.

– A rohadt életbe – szisszent föl Bantz. – Nem szólhat erről a zsaruknak? Mondjuk, Jim Loseynak?

Pollard így felelt: – Nem bűn, ha valakinél sav van. De a betörés igen. Skannet börtönbe juttathat.

– Maga nem mondott nekem semmit – közölte Bantz. – Ez a beszélgetés sem történt meg. És felejtse el, amit megtudott.

– Még szép, Mr. Bantz – felelte Pollard. – Még le sem számlázom magának ezt az infót.

– Kösz – jegyezte meg szarkasztikusan Bantz. – De azért tartsuk a kapcsolatot.

 

 

Claudiát Skippy Deere tájékoztatta a fejleményekről, ahogy ez illik egy producer és egy forgatókönyvíró között.

– Abszolút fontos, hogy mindent bedobjon Athenánál – közölte Deere. – Nyalja a seggét, könyörögjön, sírjon, ha kell, kapjon idegösszeomlást. Hivatkozzék arra, hogy mi mindent megtett neki mint barát.

– Miért pont én? – kérdezte Claudia hűvösen. – Maga a producer, Dita a rendező, Bantz meg a LoddStone elnöke. Maguk nyalják ki a seggét. Nagyobb gyakorlatuk van, mint nekem.

– Azért maga, mert a maga ötlete volt az egész – felelte Deere. – Maga írta a forgatókönyvet, maga dumált meg engem és Athenát is. Ha a film kútba esik, a maga nevét fogják együtt emlegetni a bukással.

Amikor Claudia egyedül maradt az irodájában, elgondolkozott és tudta, hogy Deere-nek igaza van. Kétségbeesésében a bátyjára, Crossra gondolt. Ő az egyetlen, aki képes rajta segíteni, ő el tudja intézni, hogy Boz eltűnjön. Nem tetszett neki, hogy kockára kell tennie a barátságát Athenával, mert tudta, hogy Athena valószínűleg nemet fog mondani neki, amit Cross soha nem tenne. Eddig sem tette.

Felhívta a Xanadu Hotelt Vegasban, de közölték vele, hogy Cross Quogue-ban van, és nem jön vissza, csak holnap. Ez felidézte gyerekkori emlékeit, amelyeket mindig próbált elfelejteni. Quogue-ban a világ minden kincséért sem hívná föl a bátyját. Önként sosem szánná rá magát, hogy olyat tegyen, ami kapcsolatban van a Clericuziókkal. Nem akarta, hogy eszébe jusson a gyerekkora, hogy eszébe jusson az apja, és különben is, egyáltalán nem akart a Clericuziókra gondolni.