12. FEJEZET

Claudia eldöntötte, hogy aprópénzre váltja szexuális tőkéjét Eli Marrionnál; el kellett érnie, hogy Ernest Vail megkapja azt a részesedést, amelyet a regényéért akart. Merész dolog volt ez, de Claudiát az sem zavarta, ha emiatt szögre kell akasztania az elveit. Bobby Bantzcal nem lehetett egyezkedni, ám Eli Marrion kiszámíthatatlan volt, de kedvelte Claudiát. Ugyanakkor tiszteletreméltó szokásként meghonosodott a filmszakmában az is, hogy a szexuális együttlétért, akármilyen kurta is legyen, mindig bizonyos anyagi ellenszolgáltatás járt. Az hozta össze a találkozást, hogy Vail öngyilkossággal fenyegetőzött. Ha végrehajtja, a regényének jogai visszaáramlanak özvegyére és gyerekeire, Molly Flanders pedig bombabiztos új szerződést köthet, sokkal keményebb feltételekkel. Senki sem hitte el, hogy komoly ez a fenyegetőzés, még Claudia sem, de Bobby Bantz és Eli Marrion abból indult ki, hogy mi mindenre képesek az emberek a pénzért, és ennek megfelelően csendesen aggódtak.

Amikor Claudia, Ernest és Molly megérkeztek a LoddStone-ba, csak Bobby Bantzot találták az irodában. Úgy tűnt, mintha feszengene, bár ezt próbálta túláradó kedvességgel kompenzálni, különösen Vail irányában. – A mi nemzeti kincsünk – mondta, és tiszteletteljes szeretettel magához szorította az írót.

Molly azonnal riadót fújt. – Hol van Eli? – érdeklődött. – Ő az, aki a végső szót kimondja egy ilyen döntésnél.

Bantz hangja megnyugtatóra váltott. – Eli kórházban van, a Cedar Sinaiban, semmi komoly, csak a menetrendszerű kivizsgálás. De ez maradjon köztünk. A LoddStone részvényei az egészsége függvényében lifteznek a tőzsdén.

Claudia szárazon megjegyezte: – Nyolcvan fölött minden komoly.

– Nem, dehogy – felelte Bantz. – Mindennap megbeszéljük az üzletet a kórházban is. Szóval adják elő, mi járatban vannak, majd én tálalom neki, amikor meglátogatom.

– Szó sem lehet róla – jegyezte meg Molly kurtán.

Ernest Vail így szólt: – Beszéljük azért meg Bobbyval.

Előadták mondandójukat. Bantz élvezettel hallgatta, de attól azért tartózkodott, hogy nyíltan a szemükbe nevessen. – Sok mindent hallottam már ebben a városban, de ez egy valódi gyöngyszem. Megtárgyaltam az ügyvédeinkkel, ők azt mondják, hogy Vail elhunytával sem változik semmi. De ez egy szövevényes jogi história.

– Tárgyaljon inkább az arculatszakértőikkel – vetette közbe Claudia. – Ha Ernest megteszi, és a sztori napvilágra kerül, a LoddStone tekintélye igencsak megcsappan. Eli nem örülne neki. Neki több erkölcsi érzéke van.

– Mint nekem? – kérdezte udvariasan Bantz, de belül őrjöngött. Miért nem fogják föl végre az emberek, hogy Marrion mindent jóváhagy, amit ő tesz! Ernesthez fordult és így szólt: – Maga tényleg kinyírja magát? És melyik lesz a szerencsés módszer? Pisztoly, kés, netán kiveti magát egy ablakból?

Vail elvigyorodott. – Harakirit követek el az asztalán, Bobby. – Mindenki elnevette magát.

– Így nem megyünk semmire – jegyezte meg Molly. – Miért nem megyünk be mindannyian Elit meglátogatni?

– Én nem fogok egy öregember betegágyánál pénzről alkudozni –közölte Vail.

Mindenki együttérző pillantást vetett felé. Természetesen, hagyományos értelemben a dolog érzéketlenségszámba ment volna. De az emberek a betegágyukon terveltek már ki gyilkosságot, forradalmat, csalást, és követtek el árulást filmstúdiókkal szemben. A kórház nem valódi szentély. Ennek megfelelően mindenki tisztában volt azzal, hogy Vail tiltakozása alapvetően romantikus dolog.

Molly hűvösen meg is jegyezte: – Tartsa a száját, Ernest, ha a kliensem akar maradni. Eli száz emberrel is kibaltázott már a kórházi ágyáról. Bobby, kössünk egy elfogadható egyezséget. A LoddStone-nak aranybánya a rengeteg folytatás. Megengedhetik maguknak, hogy leadjanak Ernestnek két-három százalékot bruttóban, már csak biztosításként is.

Bantz elszörnyedt, mintha csak forró kést döftek volna a belei közé. – Bruttó százalékot? – kiáltott fel hitetlenkedve. – Soha!

– Rendben – felelte Molly. – És mit szólnak a nettó öt százalékához? Amiben nincs benne a reklámköltség, a kamatjóváírás és a sztároknak juttatott bruttó százalék.

Bantz megvetően legyintett: – Ez majdnem ugyanaz, mint a bruttó. És mindannyian tudjuk, hogy Ernest nem öli meg magát. Ez túl nagy ostobaság volna, ő pedig ennél sokkal értelmesebb. – Igazában ezzel azt akarta mondani, hogy a fickónak nincs vér a pucájában.

– De minek ez a játék? – kérdezte Molly. – Átnéztem a számokat. Még legalább három folytatást terveznek, ami minimum félmillárdot hoz, beleértve a külföldi forgalmazást, de nem számítva a videoterjesztést és a tévésugárzási jogot. Nem értem, miért nem adnak néhány százalékpontnyit Ernestnek, mondjuk rongyos húszmilliót. Ezt megkapja minden félagyú sztár.

Bantz belegondolt, aztán bedobta magát. – Ernest – kezdte –, regényíróként maga valóban nemzeti kincs. Nincs nagyobb tisztelője nálam. Eli is minden könyvét elolvasta. És bálványozza magát. Szóval mi nagyon szeretnénk, ha elégedett volna velünk.

Claudia elképedt, amikor látta, Ernest hogy beveszi ezt a szemetet, bár a becsületére legyen mondva, megborzongott, amikor a „nemzeti kincs” másodszor is elhangzott.

– Mondjon konkrétumot – szólt végül. Claudia büszke volt rá.

Bantz így szólt Mollyhoz: – Mit szólnak egy ötéves szerződéshez, heti tíz rongyért eredeti forgatókönyvekre, némi átíró munkára, és persze az eredeti anyagoknál miénk az első betekintés. Minden átírás esetén kapna további ötven rongyot hetenként. Öt év alatt összekereshet ezzel mondjuk tízmilliót.

– Duplázza meg – jegyezte meg Molly –, aztán beszélhetünk.

Vail ezen a ponton elveszíteni látszott angyali türelmét. – Maguk nem vesznek engem komolyan – mondta. – Az egyszerű összeadáshoz én is értek. Bobby, a maga ajánlata két és félmillióra jön ki. Soha nem fognak eredeti forgatókönyvet venni tőlem, mint ahogy én sem írok maguknak. És nem fognak átírással sem megbízni. És mi van akkor, ha maguk nem három, hanem hat folytatást csinálnak? Besöpörnek egymilliárdot. – Vail boldogan felkacagott. – Két- és félmillió nem segít rajtam.

– És akkor mi a francon nevet? – kérdezte Bobby.

Vail a hisztéria a határán volt. – Életemben nem álmodtam arról, hogy egymillióm lesz, és most két- és félmillió sem segít.

Claudia ismerte Vail humorát. Megkérdezte: – És miért nem segít rajtad?

– Mert így életben maradok – felelte Vail. – A családomnak szüksége van azokra a százalékpontokra. Bíztak bennem, de én elárultam őket.

Meg is lettek volna hatva, talán még Bantz is, ha Vail hangja nem csengett volna olyan hamisan, olyan önelégülten.

Molly Flanders szólalt meg először. – Menjünk és beszéljünk Elivel.

Vail elvesztette az önuralmát, kirohant az ajtón, miközben ezt kiabálta: – Én nem tárgyalok magukkal. Nem fogok huzakodni egy beteg emberrel.

Amikor eltűnt, Bobby Bantz megjegyezte: – És maguk ketten ezt a fickót támogatják?

– Miért ne? – nézett rá Molly. – Képviseltem én már olyan fickót is, aki leszúrta a feleségét és a három kölyküket. Ernest semmivel nem rosszabb nála.

– És maga miért? – nézett Bantz Claudiára.

– Nekünk íróknak össze kell tartanunk – felelte mosolyogva. Elnevették magukat.

– Azt hiszem, erről van szó – jegyezte meg Bobby. – Megtettem minden tőlem telhetőt, nem igaz?

Claudia megkérdezte tőle: – Bobby, miért nem tud neki egy-két százalékot adni, így volna tisztességes.

– Mert az évek során átbaszarintott legalább ezer írót, rendezőt és színészt. Ez nála elvi kérdés – felelt Bantz helyett Molly.

– Úgy van – bólintott Bantz. – És ha nekik lesz izmuk hozzá, ők basznak ki velünk. Ez már csak ilyen üzlet.

Molly tettetett aggodalommal fordult Bantzhoz. – Eli jól van? Semmi komoly?

– Semmi baja – felelte Bantz. – El ne adja a részvényeit.

Molly lecsapott. – Akkor tud fogadni minket.

Claudia is közbeszólt: – Én különben is szerettem volna beszélni vele. Tényleg kedvelem Elit. Tőle kaptam először lehetőséget, hogy bizonyíthassak.

Bantz csak megvonta a vállát. Molly erre így szólt: – Jól kiszúr magával, ha Ernest tényleg kipurcantja magát. Azokban a folytatásokban több van, mint amennyit mondtam. Csak próbáltam a palit egy kicsit puhítani.

Bantz megvetően húzta el a száját. – Ez a seggfej nem öli meg magát. Nincs annyira tökös.

– Így lesz a „nemzeti kincs” seggfejjé – jegyezte meg Claudia elgondolkodva.

– A fickó valóban egy kicsit lökött – jegyezte meg Molly. – Egyszerű gondatlanságból is megmurdelhat.

– Miért, drogos? – kérdezte kicsit aggodalmaskodva Bantz.

– Nem – felelte Claudia –, de tele van meglepetéssel. Az a fajta hamisítatlan különc, aki még csak nem is tudja magáról, hogy különc.

Bantz egy pillanatra elgondolkodott ezen. Volt valami abban, amit a nők mondtak. És különben is, nem akart feleslegesen ellenséget keresni magának. Nem akarta, hogy Molly Flanders nehezteljen rá. Ez a nő maga a halál.

– Hadd hívjam föl Elit – mondta. – Ha beleegyezik, elviszem magukat a kórházba. – Biztos volt benne, hogy Marrion tiltakozik.

De a legnagyobb meglepetésére Marrion így szólt: – Hát persze, jöjjenek csak nyugodtan.

Bantz limuzinján hajtottak a kórházba, amely nagy volt ugyan, de semmiképpen sem luxuskocsi. Volt benne viszont fax, számítógép és rádiótelefon. A Pacific Ocean Securitytól való testőr elől ült a sofőr mellett. Egy másik biztonsági kocsi pedig mögöttük haladt.

A barnaüveges ablakokon át a város olyan fényben játszott, mint a régi cowboyfilmek barnás kópiáin. Ahogy haladtak befelé, úgy nőttek az épületek egyre magasabbra, mintha egy kőrengetegbe hatoltak volna be. Claudiát mindig lenyűgözte, hogy tíz perc alatt a zöldellő bukolikus tájból egyszerre bent találja magát a beton-üveg metropolisz belsejében.

A Cedars Sinaiban a folyosók is olyan tágasak voltak, mint egy repülőtéri csarnok, de a mennyezet olyan bizarr volt, mintha egy német expresszionista filmből kölcsönözték volna. A kórház koordinátora várta őket, egy csinos nő, komor, bár a legjobb divatházból való kosztümben, aki Claudiát a vegasi szállodák hostess főnökeire emlékeztette.

A külön lifthez vezette őket, amely megállás nélkül felrepített a tetőlakosztályokhoz.

A luxuskórtermeknek faragott tölgyfaajtaja volt, rézkilinccsel. A mennyezetig érő ajtók olyanok voltak, mint egy-egy kapu, innen nyílott a kórházi hálószoba, egy ennél tágasabb üvegfalú nappali, ebédlőasztallal, székekkel, kanapéval és fotelekkel, végül a titkári fülke, itt állt a komputer és a fax. Természetesen egy teakonyha és egy fürdőszoba is a beteg rendelkezésére állt. A nagyon magas mennyezet, a falak hiánya a konyha, a nappali és az iroda között egy film díszletére emlékeztetett.

A ropogósra vasalt fehér ágynemű közt ott feküdt Eli Marrion, jókora párnákkal felpolcolva. Éppen egy narancsszín borítóba kötött forgatókönyvet olvasott. Az éjjeliszekrényen dossziék sorakoztak a készülő filmek költségvetési kimutatásaival. Az ágy másik oldalán egy csinos titkárnő ült, és gyorsírással jegyzetelt. Marrion mindig szerette, ha csinos nők veszik körül.

Bobby Bantz megcsókolta Eli arcát. – Eli, remekül nézel ki, egyszerűen remekül – mondta. Molly és Claudia szintén csókkal köszöntötték az öregembert.

Claudia emlékezetébe vésett minden apró részletet, mintha éppen egy forgatókönyvhöz kutatna. Az orvosi filmek anyagi szempontból majdnem mindig holtbiztos nyereséget hoztak.

Valójában Eli Marrion nem nézett ki „remekül”. Ajka kékesnek tűnt, mintha tintával húzták volna körül, miközben beszélt, kapkodta a levegőt. Egy kétágú cső állt ki az orrából, amely vékony műanyag csőbe csatlakozott, ez egy bugyborékoló víztartályon át a falba vezetett, nyilván valami oxigénvezetékhez volt kapcsolva.

Marrion elkapta Claudia tekintetét – Oxigént kapok – magyarázta.

– De csak átmenetileg – közölte sietve Bantz. – Ettől könnyebb lesz a légzése.

Molly Flanders nem vett róla tudomást. – Eli – mondta –, elmagyaráztam a helyzetet Bobbynak, de szüksége van a beleegyezésére.

Marrion minden jel szerint jókedvében volt. – Molly – mondta –, mindig is maga volt a legkeményebb ügyvéd a városban. Zaklatni készül a halálos ágyamon?

Claudia kétségbeesett. – Eli, Bobby azt mondta, hogy semmi baja. Mi tényleg csak látni szerettük volna. – Annyira szégyellte magát, hogy Marrionnak jóváhagyóan fel kellett emelnie a kezét.

– Megértem én az érveiket – mondta az öregember. Kezével intett, mire a titkárnő kisietett a szobából. A szolgálatos nővér, egy csinos, de kemény tekintetű nő ott olvasott az ebédlőasztalnál. Marrion neki is intett, de a nő csak rápillantott és megrázta a fejét. Aztán olvasott tovább.

Marrion elnevette magát. A hang sípolva tört elő a torkából. – Ő Priscilla, Kalifornia legjobb ápolónője. Intenzív osztályon dolgozik, ezért ilyen kemény. Az orvosom pont emiatt szerződtette. Igazában ő a főnök.

Priscilla csak biccentett feléjük, majd folytatta az olvasást.

– Hajlandó vagyok meghúzni a határt, és beérjük mondjuk húszmillióval – kezdett bele Molly. – Ennyi biztosíték jár. Miért kéne kockázatot vállalniuk? És miért akarnának tisztességtelenek lenni?

Bantz dühösen reagált: – Ez nem tisztességtelen. A fickó szerződött velünk.

– Le van maga szarva, Bobby – jelentette ki Molly.

Marrion ügyet sem vetett rájuk. – Claudia, maga mit gondol?

Claudia több dologra is gondolt. Hogy Marrion nyilvánvalóan rosszabbul van, mint azt hajlandók elismerni. És hogy kegyetlenség megszorongatni egy öregembert, amikor az is nehezére esik, hogy levegőt vegyen. Hajlott arra, hogy most elmenjen, de eszébe jutott, hogy Eli nem engedte volna ide őket, ha nem lettek volna határozott céljai a dologgal.

– Ernest olyan ember, aki meglepő dolgokra képes – mondta. – Eldöntötte, hogy biztosítja a családja jövőjét. De Eli, ő író is, és maga mindig szerette az írókat. Fogja fel úgy, hogy támogatja a művészetet. A fenébe is, hiszen húszmilliós adományt juttatott a Metropolitan Museumnak. Miért ne tehetné meg ugyanezt Ernesttel is?

– Hogy aztán minden ügynök a nyakunkban lihegjen? – kérdezte Bantz.

Eli Marrion vett egy mély lélegzetet, a kétágú cső mintha mélyebbre hatolt volna az orrlyukába. – Molly, Claudia, legyen ez a mi kis titkunk – mondta. – Adok Vailnek két százalékot bruttóban, maximum húszmillióig. Egymilliót kap előlegként. Ennyivel beérik?

Molly belegondolt az ajánlatba. A két bruttó százalékpont legalább tizenötmilliót hoz, de talán többet is. Ennél többet nem tudott volna kihúzni belőlük, meglepte, hogy Marrion egyáltalán erre is hajlandó volt. Ha erősködik, még ezt az ajánlatot is visszavonja.

– Ez csodálatos, Eli, köszönöm. – Lehajolt, és megcsókolta az öregember arcát. – Holnap elküldök az irodájába egy emlékeztetőt. És Eli, remélem, hamar felépül.

Claudia nem tudta elrejteni az érzéseit. Megszorította Eli kezét. Feltűntek neki a barna foltok és hogy milyen hideg ez a kéz, mintha csak a közelgő halált tapintaná. – Megmentette Ernest életét.

Ebben a pillanatban lépett be a szobába Eli Marrion lánya a két kisgyerekével. Priscilla nővér úgy pattant fel, mint a macska, ha egérszagot érez, és szinte odavetette magát élő barikádként az újabb látogatók és az ágy közé. Marrion lánya kétszer elvált már, és nem is jöttek ki jól az apjával, de a LoddStone-hoz tartozott a saját filmgyártó cége, mert Eli nagyon szerette az unokáit.

Claudia és Molly távozott. Molly irodájába hajtottak, és onnan hívták föl Ernestet a jó hírrel. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy ezt vacsorával kell megünnepelniük.

 

 

Marrion lánya és két unokája csak rövid ideig maradtak, de épp elég ideig ahhoz, hogy a lány megígértette az apjával, megveszi neki egy méregdrága regény megfilmesítési jogát.

Bobby Bantz végül kettesben maradt főnökével. – Nagyon lágyszívű vagy ma – jegyezte meg.

Marrion érezte a testében szétáradó fáradtságot. Bobbyval elengedhette magát, nem kellett előtte szerepet játszania. Annyi mindenben voltak együtt, annyiszor éreztették a hatalmukat, nyertek háborút, hogy szabályosan olvastak egymás gondolataiban.

– Ebből a regényből, amit a lányomnak veszek, jó filmet lehet csinálni? – kérdezte Marrion.

– Kis költségvetésű filmet igen – felelte Bantz. – A lányod úgynevezett komoly filmeket csinál.

Marrion fáradtan legyintett. – Miért kell folyton nekünk fizetnünk, hogy megnyerjük mások jóindulatát? Miért nem éri be egy normális íróval? Ő boldog volna, mi meg nem dobnánk ki egy csomó pénzt az ablakon.

– Tényleg hajlandó vagy bruttót fizetni Vailnek? – érdeklődött Bantz. – Az ügyvédünk szerint nyerhetünk a bíróságon, még akkor is, ha meghal.

Marrion mosolyogva ennyit mondott. – Ha megérem. Ha nem, akkor tőled függ. Te leszel a cirkuszigazgató.

Bantz elképedt ezen az érzelgősségen. – Hát persze, hogy megéred, Eli, felépülsz. – Teljesen komolyan beszélt. Nem vágyott arra, hogy átvegye Eli Marrion helyét, sőt rettegett attól a naptól, amely menthetetlenül elkövetkezik.

– Pedig tőled függ, Bobby – mondta Marrion. – Az orvosok szerint nem húzom már sokáig. Azt mondják, egy szívátültetés segítene, de én ebbe nem megyek bele. Lehet még fél évem, esetleg egy, de lehet, hogy kevesebb, ezzel a pocsék szívvel. Különben is túl öreg vagyok én már egy szívátültetéshez.

Bantz megdöbbent. – Nem tudnak by-passt csinálni? – kérdezte. Amikor Marrion a fejét rázta, folytatta: – Ne nevettesd ki magad, még szép, hogy megcsináltatod azt a szívátültetést. A te pénzedből épült fel a fél kórház, csak adnak neked egy új szívet. Lesz még tíz jó éved. – Elhallgatott. – Fáradt vagy, Eli, majd holnap beszélünk. – De Marrion már elszenderedett. Bantz kiment, hogy beszéljen az orvosokkal és szóljon nekik, kezdjenek új szívet keresni Eli Marrionnak.

 

 

Ernest Vail, Molly Flanders és Claudia De Lena a Dolce Vitában tartotta az ünnepi vacsorát, a Santa Monica bulváron. Ez volt Claudia kedvenc étterme. Kislány korában többször megfordultak itt az apjával, és mindig fejedelmi lakomát csaptak. Emlékezett az ablakmélyedésekben felpolcozott fehér- és vörösboros palackokra. A vendégeknek csak a kezüket kellett kinyújtani, és úgy szemezgethettek a borok között, mint egy lugasban a szőlőszemekből. Ernest Vail remek hangulatban volt, Claudiának megint eszébe jutott, vajon hogy képzelheti akárki, hogy öngyilkos lesz. Ki-kirobbant a férfiból a nevetés, hogy bevették a fenyegetését. A kiváló vörösbortól nemcsak jókedvük lett, hanem egy kicsit hőzöngtek is. Roppant elégedettek voltak önmagukkal.

– Most már csak azt kéne eldönteni – jegyezte meg Vail –, hogy megelégedjünk a két százalékkal, vagy esetleg ráhajtsunk-e a háromra?

– Ne legyen mohó – szólt közbe Molly. – Megszületett a megállapodás.

Vail megcsókolta az ügyvédnő kezét, színpadiasan, ahogy a sztárok szokták, és így szólt: – Molly, maga egy zseni. Kegyetlen zseni, az szent. Hogy voltak képesek nekimenni egy ilyen beteg szivarnak a halálos ágyán?

Molly kenyeret mártogatott a paradicsomszószba. – Ernest – mondta –, maga soha nem fogja megérteni ezt a várost. Itt nincs kegyelem. Se akkor, ha részeg, se akkor, ha tele van kokóval, netán szerelmes, vagy totál le van égve. Miért tennénk kivételt egy beteg emberrel?

Claudia közbeszólt: – Skippy Deere egyszer azt mondta, hogy ha venni akarsz, vidd az eladót kínai étterembe, de ha eladsz, akkor csak olaszba. Ki tudtok ebből hámozni valamit?

– Skippy producer – felelte Molly. – Nyilván olvasta valahol. Szövegösszefüggés nélkül nincs értelme.

Vail olyan lelkesen tömte magába az ételt, mint egy börtönből szabadult rab. Három különböző tésztafélét rendelt egyszerre magának, de megkínálta belőlük a két nőt is, hogy kikérje a véleményüket. – Itt készül a világon a legjobb olasz étel Rómán kívül – jelentette ki. – Amit Skippy mondani akart, annak szerintem filmes értelme lehet. A kínai kaja olcsó, automatikusan lenyomja az árat. Az olasz ételtől elálmosodsz, az agyad eltompul. Én mindkét fajtát imádom. Nem fantasztikus, hogy Skippy folyton sántikál valamiben?

Vail desszertből is mindig háromfélét rendelt. Nem mintha mindet megette volna, viszont minél több ízt meg akart kóstolni az étkezés során. Nála ez nem tűnt különcségnek. De az sem, ahogyan öltözködött, mintha a ruhával csak a nap ellen akarta volna védeni magát, vagy ahogy folyton rosszul borotvált volt, és az egyik barkója mindig hosszabbra sikeredett, mint a másik. De még az sem tűnt furcsának vagy logikátlannak, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött. Ahogyan gyerekes őszintesége sem, ami pedig gyakran sértette az emberek jóérzését. Claudia megszokta a különcséget. Hollywood tele volt különcökkel.

– Tudod, Ernest, hamisítatlan hollywoodi vagy a különcségeddel.

– Nem vagyok én különc – felelte a férfi. – Nem vagyok annyira kifinomult.

– Te nem neveznéd különcségnek, ha az ember öngyilkossággal fenyegetőzik anyagi természetű vitában? – érdeklődött Claudia.

– Inkább különösen hidegfejű reakciónak, amit az ember a kultúránkra adhat – felelte Vail. – Belefáradtam már, hogy kis senkiként kezeljenek.

Claudia türelmetlenül felcsattant. – Hogy mondhatsz ilyet? Írtál tíz könyvet, elnyerted a Pulitzert. Nemzetközi híresség vagy.

Vail eltakarította mindhárom tésztafélét, aztán az előételére pillantott, a három gyöngyházszínű borjúszeletre citromkarikákkal. Kezébe vette a villát és a kést. – Az egész szart ér – mondta. – Nincs pénzem. Ötvenöt év alatt megtanultam, hogyha nincs pénzed, akkor senki vagy.

Molly felmordult: – Maga nem különc, maga őrült. És ne nyöszörögjön már, hogy nem gazdag. Mert nem is szegény. Különben nem lennénk itt. Nem kell sokat szenvednie a művészete miatt.

Vail letette a kést meg a villát. Megveregette Molly karját. – Igaza van – mondta. – Minden szava igaz. Élvezem az életet, de egyik pillanatról a másikra. Az élet tendenciája az, amibe beledöglöm. – Kiitta a borát, majd érzelemmentesen folytatta: – Soha nem írok többet – közölte. – A regényírás zsákutca, olyan, mintha patkolókovács volna az ember. Most minden a film meg a tévé.

– Ez marhaság – jelentette ki Claudia. – Az emberek mindig fognak olvasni.

– Maga egyszerűen lusta – közölte Molly. – Minden ürügyet megragad, csak hogy ne kelljen írnia. Ez az igazi oka, hogy miért akart végezni magával. – Mindhárman felnevettek. Ernest megosztozott a két nővel a borjún, aztán a desszerten is. Kizárólag evés közben volt udvarias, a jelek szerint örömét lelte abban, ha etetheti a vendégeit.

– Ez is tökéletesen igaz – jegyezte meg. – De egy regényíró nem élhet jól, hacsak nem ír egyszerű kis könyveket. De még így is zsákutca az egész. Egy regény soha nem tud olyan egyszerű lenni, mint egy film.

Claudia dühösen felcsattant: – Miért sajnálod le a filmet? Láttalak én könnyezni filmen. És különben a film is művészet.

Vail remekül szórakozott. Végül is megnyerte a csatát a stúdió ellen, megkapta a vágyott százalékpontokat. – Claudia, veled is egyetértek – mondta. – A film művészet. Én csak merő irigységből panaszkodom. A film szükségtelenné teszi a regényeket. Mi értelme lírai passzusokat írni a természetről, leírni egy naplementét, vagy a hófödte hegycsúcsokat, vagy az óceán félelmetes hullámait? – Mint aki vezényel, úgy hullámzott a karja. – Mit írhat az ember a szenvedélyről vagy a női szépségről? Mi értelme az egésznek, ha megnézheted Technicolorban? Ó, azok a telt ajkú nők, titokzatos szemekkel! Ha pucéron látod őket, a cicijük olyan ínycsiklandozó, mint egy Wellington rostélyos! Sokkal szebbek, mint az életben, hogy jön ehhez a próza?! És hogy írhatnánk a hősök elképesztő tetteiről, akik százszámra mészárolják le az ellenségeiket? Gázolnak a vérben a szemünk előtt, látjuk a megkínzott, elcsigázott arcokat. A színészek és a kamera teszik a dolgukat, semmi szerepe nem marad az agynak. Sylvester Stallone mint Akhilleusz az Iliászból! A film csak egy dologra képtelen, nem tudunk belepillantani a szereplők gondolataiba, képtelen visszaadni a gondolkodási folyamatot, az élet bonyolultságát. – Rövid hatásszünetet tartott, aztán szenvedélyesen folytatta: – De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, hogy elitista vagyok. Azért akartam művész lenni, hogy valami különlegeset csináljak. Ezért a leginkább azt gyűlölöm a filmben, hogy olyan demokratikus művészet. Bárki csinálhat filmet. Igazad van, Claudia, láttam olyan filmeket, amelyek könnyekig meghatottak, holott tisztában vagyok azzal, hogy akik készítették, ostoba, érzéketlen, műveletlen bunkók, akikbe nem szorult egy csepp erkölcs sem. A forgatókönyvíró műveletlen, a rendező egomániás, a producer erkölcsi szempontból egy mészáros, a színészeknek a falba vagy a tükörbe kell vágniuk az öklüket, hogy elhitessék a nézővel: felzaklatta őket valami. De a film mégis hat. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a film egyszerre szobor, festmény, zene, emberi test és technika. Ezekből hozza létre önmagát, míg egy írónak nincs egyebe, csak a szavak füzére, a fekete nyomdafesték a fehér papíron. És megmondom az igazat, ez nem is olyan szörnyű. Mert ez a haladás. Az új művészet. A demokratikus művészet. Sőt a pátosz nélküli művészet. Csak a megfelelő kamerát kell megvásárolni, és összetoborozni a haverokat.

Vail ragyogó arccal nézett a két nőre. – Hát nem csodálatos? Egy művészet, amelyhez nincs szükség valódi tehetségre? Milyen demokratikus, sőt egyenesen terápiás dolog, ha megcsinálhatja az ember a saját filmjét! Helyettesíteni tudja a szexet! Én elmegyek megnézni a te filmedet, te meg eljössz és megnézed az enyémet. Olyan művészet, amely átalakítja a világot. Claudia, örülj, hogy részese lehetsz a jövő művészetének!

– Maga aztán hallatlanul nagyképű fasz! – csattant föl Molly. –Claudia harcolt magáért, védte magát. Én meg türelmesebb voltam magához, mint bármelyik gyilkoshoz, akit valaha védtem. Erre maga meghív vacsorára, és nekiáll minket simfelni.

Vail arcára kiült az őszinte megdöbbenés. – Én nem akartam senkit sem megsérteni, csak megpróbálom a dolgot definiálni. Hálás vagyok, és imádom mindkettőjüket. – Gondolkodott egy darabig, aztán csendesen hozzátette: – Nem mondtam, hogy jobb lennék maguknál.

Claudiából kirobbant a nevetés. – Ernest, te teljesen megvesztél.

– Csak ha a valóságos életről van szó – felelte kedvesen Vail. – Beszélhetnénk egy kicsit az üzletről? Molly, ha meghalnék, és a családomra háramlanának a jogok, a LoddStone fizetne öt százalékot?

– Minimum ötöt – felelte Molly. – Most már plusz három százalékért akar öngyilkos lenni? Végképp nem értem magát.

Claudia zavartan nézett a férfira. Nem tetszett neki, hogy ennyire jókedvű. – Ernest, még mindig boldogtalan vagy? Kötöttünk egy remek megállapodást. Én mindenesetre nagyon fel lettem dobva.

Vail kedvesen ránézett. – Claudia, halvány gőzöd sincs, miről szól ez a világ. Ettől is vagy olyan tökéletes forgatókönyvíró. Mi a francot számít, boldog vagyok-e vagy sem? A világ legboldogabb emberét is szörnyűségek érhetik. Szörnyű tragédiák. Nézz csak rám. Épp most nyertem győztes csatát, nem kell megölnöm magam. Fantasztikusat vacsoráztam, élvezem két szép, értelmes és együttérző nő társaságát. És boldogsággal tölt el a tudat, hogy a feleségemnek meg a gyerekeimnek anyagi szempontból biztos a jövője.

– Akkor meg mi a szarért sír már megint? – csattant fel Molly. – Miért rontja el a kedvünket?

– Mert nem tudok írni – sóhajtott Vail. – Ami persze nem egy sorstragédia. Nem is fontos már, csak ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. – Miközben ezt mondta, olyan látványos élvezettel eszegette a három desszertet, hogy a két nőből megint kirobbant a nevetés. Vail elmosolyodott. – Jó nagyot blöfföltünk a vén Elinek – jegyezte meg.

– Túlságosan mellre szívod az alkotói válságot – mondta Claudia. – Szedj egy kis gyorsítót.

– Egy forgatókönyvírónak soha nem lehet alkotói válsága, mert nem ír – magyarázta Vail. – Én azért nem tudok írni, mert nincs mondanivalóm. De beszélgessünk inkább valami érdekesebbről. Molly, soha nem értettem, hogy van az, hogy papíron tíz százalék járna egy film profitjából, amely bruttó százmilliót hoz, és amelyet tizenötből állítottak elő, mégsem kapok kézhez egy árva centet sem? Ezt a rejtélyt mindenképpen szeretném megtértem, mielőtt meghalok.

Ettől Molly ismét belelkesedett; imádott jogi dolgokat magyarázni. Előkapta táskájából a jegyzetfüzetét, és leírt néhány számot.

– A dolog abszolúte legális – mondta. – A szerződés teszi lehetővé, amit elsősorban is soha nem volna szabad aláírni. Nézze, szóval százmillió dollár a haszon. A mozik és a forgalmazók leveszik a felét, tehát a stúdiónak marad ötven, ezt hívják alapjövedelemnek.

Nos, a stúdió leveszi azt a tizenöt milliót, amibe a film előállítása került. Most már csak harmincöt maradt. De a maga szerződése értelmében, és persze a legtöbb szerződés is így van megírva, a stúdióé az alapjövedelem harminc százaléka a forgalmazási költségek fejében. Ez újabb tizenöt millió, ami a zsebükben landol. Marad húszmillió. Ebből levonják a kópiák előállítási költségét, a reklámköltséget, ami könnyen felmehet újabb ötmillióra. Marad tizenöt. És itt jön a dolog szépsége. A szerződés értelmében a stúdió megkapja a költségvetés huszonöt százalékát az előlegben megadott gyártási költségekre, ebben vannak a telefon- és a villanyszámlák, a hangstúdiók használata stb. Marad tehát tizenegy. Jól van, mondja maga. Maga arra számít, hogy megkapja ebből a tizenegyből a maga százalékát. De a tőkésíthető sztáré legalább öt százalék az alapjövedelemből, a rendező és a producer is legalább ugyanennyit kap. Ez ismét ötmillió. Marad hatmillió. Úgy néz ki, ebből végre kap valamit. De lassan a testtel! Ezt még megterhelik a forgalmazási költséggel, azzal az ötven lepedővel, amit az angol piacra szánt kópiák előállítására költenek, és azzal az ötvennel, amit a francia és a német kópiák elvisznek. A maradékra jön még az induló tizenöt millió kamata, amit hitelbe vettek föl, hogy elkészítsék a filmet. Innentől kezdve nem tudom. Az viszont tény, hogy az utolsó hatmillió is nyomtalanul felszívódott. Ez történik minden esetben, ha nem engem fogadnak fel ügyvédnek. Én olyan szerződést írok, ami kézzelfogható részt hasít ki a tortából. Nem valami írói bruttót, hanem szépen körülhatárolt nettót. Most már érti?

Vail elnevette magát. – Nem egészen – felelte. – És mi van a tévé- és videopénzzel?

– A tévéből keveset lát – magyarázta Molly. – És senki nem tudja, mennyit kaszálnak valójában a videón.

– A mostani szerződésem Marrionnal már kézzelfogható pénzt hoz? – kérdezte Vail. – Nem tudnak megint átvágni?

– Nem, mert úgy írom meg a szerződést – felelte Molly. – Világosan a bruttóra fog vonatkozni.

Vail gyászosan megjegyezte: – Akkor nem lesz mire panaszkodnom. Nem tudok semmi mentséget felhozni, miért nem írok.

– Te tényleg különc vagy – jegyezte meg Claudia.

– Dehogyis – felelte Vail. – Csak seggfej. Egy különc azért csinál fura dolgokat, hogy elterelje az emberek figyelmét arról, milyen valójában. Valami miatt szégyelli magát. Ezért olyan különcök a filmesek.

 

 

Ki gondolta volna, hogy a haldoklás ilyen kellemes tud lenni, ennyire békés, ennyire félelemmentes? És leginkább, hogy végre megfejt az ember egy mindenkit foglalkoztató kollektív mítoszt?

Eli Marrion szívta a falból jövő csőből az oxigént, és az életén gondolkozott. A személye mellé rendelt ápolónő, Priscilla két műszakban dolgozott, most is ott ült a szoba távoli végében az asztalnál, és a tompa fényű lámpa mellett olvasott. Látta, ahogy sűrűn fel-felpillant, mintha minden mondat után ellenőrizné az állapotát.

Marrion arra gondolt, mennyire más ez a jelenet, mint amilyennek egy filmen ábrázolnák. A filmben feszült helyzetként mutatnák be, haláltáncként élet és halál mezsgyéjén. Az ápolónő ott görnyedne az ágya fölött, orvosok jönnének-mennének. Rengeteg lenne a zaj, egyszóval teljes lenne a feszültség. Itt viszont totális a nyugalom, a nővér olvasgat, Marrion pedig könnyen lélegzik a műanyag csövön keresztül.

Tisztában volt vele, hogy a tetőszinten csak a nagyon fontos embereket kezelik. Nagy hatalmú politikusokat, milliárdosokat, megkopott dicsőségű egykori sztárokat, akik a maguk nemében királyok, de itt, a kórházi éjszakában, mind-mind a halál vazallusai. Tehetetlenül és magányosan fekszenek, alantasaik vigasztalni próbálják őket, hatalmuk széthullott. Csövek futnak a testükbe, orrlyukaikba, a sebész késére várnak, hogy kimetsszék a hulladékot beteg szívükből, vagy – mint ahogyan ő is – egy teljesen új szerkezetre várnak. Marrion arra gondolt, vajon ők is ennyire beletörődtek-e a helyzetükbe, mint ahogyan ő.

De miért van ez a beletörődés? Miért is mondta az orvosoknak, hogy nem kell neki új szív, hogy inkább elél a beteg szívével, ameddig adatik. Arra gondolt, hogy hál' istennek még mindig képes józan döntéseket hozni, amelyeket nem befolyásolnak az érzelmei.

Minden világos volt a számára, mintha csak egy filmre kötött volna szerződést: Ki van számítva a költség, a megtérülés százaléka, a járulékos jogok értéke, hogy milyen csapdákat jelenthetnek a sztárok, a rendező, a költségtúllépés.

Egy: Nyolcvanéves, és nem egy vasgyúró. Egy szívátültetés legjobb esetben is egy évre munkaképtelenné tenné. Egy bizonyos, a LoddStone-t soha többé nem irányítaná újra. A legtöbb hatalma semmivé foszlana a saját világa felett.

Kettő: Az élet hatalom nélkül elviselhetetlen. És különben is, mit tudna kezdeni egy hozzá hasonló öregember egy vadonatúj szívvel? Nem sportolhatna, nem futhatna a nők után, nem lelhetné kedvére örömét az evésben-ivásban. Egy öregember kizárólag a hatalomban lelheti örömét, mi ebben annyira rossz? A hatalmat jó dolgokra is lehet használni. Nem volt-e kegyes Ernest Vailhez, minden elve és ellenérzése ellenére? Nem mondta-e meg az orvosoknak, hogy nem akar megfosztani egy gyereket vagy egy fiatalabb embert az élet esélyétől azzal, hogy elveszi előle a szívet? Nem a hatalmával élt-e valami magasabb rendű cél érdekében?

De hosszú életében sok álszent dologgal találkozott már, és most magában is meglelte. Azért utasította vissza az új szívet, mert nem jó üzlet. Ernest Vailnek pedig csak azért adta meg a két százalékot, mert azt akarta, hogy Claudia szeresse, és hogy Molly Flanders felnézzen rá. Ez puszta érzelgősség. De vajon annyira szörnyű volna, hogy jó emléket akar hagyni maga után?

Elégedett volt az életével. Felküzdötte magát a szegénységből a gazdagok közé. Élvezte az életet, szerette a szép nőket, luxus körülmények között élt. És segített művészi értéket létrehozni. Hihetetlen hatalomra és roppant vagyonra tett szert. És megpróbált jót tenni embertársaiért. Tízmilliókat adományozott csak ennek a kórháznak. De leginkább abban lelte örömét, ha embertársai ellen küzdhetett. És mi volt olyan szörnyű ebben? Hogy jutott volna akkora hatalomhoz, hogy jót tehessen? Még most is bánta, hogy ilyen kegyes volt Ernest Vailhez. Az ember ne hátráljon meg egy embertársa előtt, különösen ne fenyegetés hatására. De majd Bobby kézbe veszi a dolgot. Majd ő elintéz mindent.

Bobby majd elhelyezteti a megfelelő helyeken a sztorit, hogy megtagadta a szívátültetést, hogy valami fiatalabb ember kaphasson esélyt. Bobby visszaszerez minden létező bruttó százalékot. Bobby majd megszabadul a lánya cégétől, hiszen csak nyeli a pénzt. Bobby majd kidumálja magát ebből is.

A távolban hallotta a finom csengetést, majd mint egy csörgőkígyó, megszólalt a fax, szállítva a New York-i összesített jegyeladási számokat. Ez a zörgés refrénként szolgál gyenge szívének dobogása alá.

Be kell vallania az igazat. Elege lett a jó életből. Nem a teste volt az, amely végül cserbenhagyta, hanem a lelke.

Be kell vallania az igazat. Csalódott az emberekben. Túl sok árulásnak volt a tanúja, túl sok gyengeségnek, túl sok pénz- és sikeréhségnek. Hamisságnak szerelmesek között, férj és feleség, apák és fiúk, anyák és lányok között. Istennek hála, hogy a filmjeivel reményt adhatott az embereknek, hála az unokákért, és hála azért, hogy nem kell látnia, mivé nőnek majd fel.

 

 

A fax elhallgatott, Marrion érezte, hogy beteg szíve szaporán ver. A hajnali fények elárasztották a szobát. Látta, hogy a nővér lekattintja a villanyt és becsukja a könyvet. Olyan jó érzés volt, hogy csak ennek az idegennek a társaságában kell meghalnia, miközben még élvezi a nagy hatalmú emberek szeretetét. Aztán a nővér felhúzta a szemhéját, stetoszkópot helyezett a mellkasára. A lakosztály hatalmas ajtaja feltárult, mint valami ősi templomé, és Marrion hallotta, ahogy elindulnak a tálalókocsik a reggelivel...

Ezután a szobát hirtelen elárasztotta valami éles fény. Érezte, hogy öklök döngetik a mellkasát, és arra gondolt, vajon miért csinálják ezt vele. Mintha köd ereszkedett volna a tudatára. A ködön át sikoltozást hallott. Egy sor villant át oxigénre kiéhezett agyán, talán egy filmből: – Vajon így halnak meg az istenek is?

Áramütést érzett, teljes erővel nyomták a mellkasát, majd egy metszés, és puszta kézzel masszírozni kezdték a szívét.

Egész Hollywood gyászolni fogja, de senki sem jobban az éjszakás nővérnél, Priscillánál. A nő dupla műszakot vállalt, hogy eltartsa két kisgyerekét, és személyes sértésnek vette, hogy Marrion épp a szolgálata közben halt meg. Büszke volt rá, hogy ő az egyik legjobb ápolónő egész Kaliforniában. Gyűlölte a halált. De a könyv, melyet olvasott, felizgatta, és már azt tervezte magában, hogy meg is beszéli a nagy Marrionnal, hogy lehetne filmre vinni. Többé nem kell nővérkednie, titokban mindig is forgatókönyvírónak készült. A kórház legfelső emeletén a legnagyobb emberek fordulnak meg Hollywoodból, és ő itt van őrségen, hogy megvédje őket a haláltól mindörökkön örökké.

 

 

Ám mindez csak Marrion agyában játszódott le így, mielőtt meghalt. A valóságban a nővér negyedórával azután aludni tért, hogy Marrion meghalt, annyira nyugodt volt az öregember halála. Fél percig gondolkodott ugyan, ne riassza-e az orvosokat, hogy próbálják meg újraéleszteni. De ennél jobb érzésű ember volt. Miért kellene alávetni annak a sok kínnak, amivel az újraélesztés jár? A nő az ablakhoz ment és nézte a felkelő napot, a párkányon tollászkodó galambokat. Priscilla volt a végső hatalom, aki döntött Marrion sorsáról... és egyben a legkegyesebb bíró.