IV.

A beszéd terjedelménél előzetesen számításba kellett vennem az alkalom és a helyzet által meghatározott körülményeket -mindenekelőtt a majdan megjelenő hallgatók számát, mert nagyobb közönséghez szólni más technikát követel, mintha egy kisebb, inkább intimebb hangulatú csoportosulás előtt szerepelünk. Eltöprengtem: vajon hányan jönnek majd el az avatásra, egyáltalán hányan értesülnek az eseményről, és aki tud róla, meri-e vállalni a megjelenésével járó valós, illetve lehetséges kockázatot.

(Ebben a tekintetben íróként egymástól élesen eltérő tapasztalatokat szereztem - néha ugyanazon a helyen és időben. A gyöngyösi könyvvásáron egy idősebb férfi négyszer-ötször is elment a pult előtt, majd visszajött. Furcsálltam a viselkedését, rákérdeztem az indítékaira, kiderült: ki akarta várni, amíg nem állnak ott mások is az asztalnál, mintegy tanúk nélkül marad, akkor vette meg a Kádár-életrajzot, majd sietve a táskájába csúsztatta.

- Mitől fél, uram? - értetlenkedtem.

- Nem akarom, hogy valaki észrevegye, mit olvasok. Éjszaka rám törnék az ablakot.

Egy másik öreg viszont ujjai begyével megsimogatta a címlapon lévő Kádár-képet, majd, mintha szentséget érintett volna, a kezét az ajkához emelte.)

Az általános tapasztalatok szerint túl sok résztvevőre nem számíthattunk. Már említettem, milyen mértékben csökkent azok száma, akik a halála évfordulóján felkeresik Kádár síremlékét és lerakják a maguk egy-két szál vörös szegfűjét.

"A vörösmárvány sírkő valaha egy-két óra múlva már alig látszott ki a csokrokból - jegyeztem fel akkoriban -, de még mindig hosszú sorban álltak az emberek, hogy ők is letegyék a megemlékezés jeleit. Különös jelenetek játszódtak le ilyenkor.

Egy fejkendős munkásasszony lehajol, hogy helyet keressen a virágának, közben maga elé mormogja:

- Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán.

Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi megáll a sírnál és kiabál:

- Kádár élt! Kádár él! Kádár élni fog! -olyan indulat árad belőle, mintha egész életében arra készült volna, hogy ezt kimondja."

Az első emlékezés majdnem húszezres tömege alig néhány száz főre zsugorodott - ez a maradék vajon mennyiben vállalja fel most a fáradságot, a vidékiek a megnövekedett utazási költségeket. Megkérdeztem néhány szervezőt: az ötvenfős létszámot éppúgy lehetségesnek tartották, mint az ezrest. Ebben a bizonytalanságban nehéz lett volna precízen meghatározni a beszéd terjedelmét, alkalmazkodva a kialakult szónoki gyakorlathoz, egyes szövegrészeket eleve zárójelbe tettem, hogy alacsony érdeklődés esetén lerövidítsem a mondandómat.

A sajtó segítségére nem számíthattunk, a jobboldali és a liberális zsurnaliszták számára ez a szoboravatás nem jelentett említésre méltó eseményt. Csak a személyes kapcsolataimnak köszönhettem, hogy a Népszava hajlandó volt leadni egy kétsoros hírt. A többi újság ezen a napon legfeljebb Kádár tevékenységét általában értékelő "egyrészt-másrészt" elemzéseket közölt.

Számomra elképesztő volt az ítélkezők hangjának magabiztossága, egyoldalúsága. Elmarasztalták Kádár Jánost az országot csődbe vivő gazdaságpolitikájáért -de nem tettek említést arról, hogy kétségbeesett erőfeszítései, sőt kölcsönfelvételei is arra irányultak, hogy fenntartsa a dolgozó osztályok egyszer végre elért magasabb életszínvonalát, leküzdje az akkor még csak néhány ezer fős munkanélküliséget, melyet minden bajok melegágyának tekintett.

Kádár Jánoson kívül egyetlen olyan magyar államférfit sem ismerek, aki abba bukott volna bele, hogy biztosítani kívánta a dolgozó nép jólétét. A rendszerváltás utáni nyomorunk íve is azért volt alacsonyabb, mert az emberek korábban egy kis tartalékot tudtak félrerakni.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy elutasító hangú sajtóközlemények sem jelentek meg, legalábbis én csak eggyel találkoztam - különös módon a Magyar Kommunista Munkáspárt szócsövében, a "Szabadság"-ban. A cikket maga az "örökös elnök", Thürmer Gyula írta. Éles hangon kifogásolta a szoborállítás gondolatát és módját, úgy ítélte meg, egy ilyen jelentéktelen kreáció nem méltó Kádár János emlékéhez. Majd eljön az idő - vélte -, mikor a költő szavaival élve "méltó emléket ád majd a világ". Elsiklott afölött, hogy mégiscsak ez az első szobor, melyet a rendszerváltást követően Kádár Jánosnak állítanak, és ez a gesztus - bármilyen szerény is legyen - összehasonlíthatatlanul többet jelent a hangzatos, de üres szócséplésnél. Nyilvánvalóan a legszimplább pártérdekek vezérelték, mivel az akciót elindító és megvalósító Kádár János Baráti Kör jó kapcsolatban állt Thürmer legkövetkezetesebb baloldali ellenfelével, a "Munkáspárt 2006"-tal, mely társrendezőként az ünnepségen is részt vett. Végül is a századik évfordulóról való megemlékezést pártja részéről egy kártyanaptár kibocsátásával oldotta meg, melyet a néhai első titkár képe díszített. (A kommunista párt vezetőinek megjelenésére tehát nem számíthattunk, bár általában szívesen szerepeltek a nyilvánosság előtt, még azt is felvállalva, hogy kikezdik az egész baloldali mozgalom jó hírét. Mikor a még Kadhafi uralta Líbia bezárta budapesti követségét, a búcsúestet az összes politikai szervezet bojkottálta, egyedül az ő képviselőjük jelent meg. Maga Thürmer pedig számos önkényuralmi rendszert támogatott nyilatkozataival, látogatásaival legutoljára az egyetlen megmaradt európai diktatúrát, Lukasenka Fehéroroszországát magasztalta és állította példaképül.)

Nem tudom megállni, hogy fel ne idézzek még egy ide kapcsolódó nem túlságosan jelentős, mégis jellemző epizódot. Az "Ezredvég" című folyóirat Thürmerék protektorátusa alatt áll, és a szerkesztője, Simor András költő, úgy vélem, kötelességének érzi, hogy megpróbálja kielégíteni támogatójának elvárásait. Én magam soha nem írtam ebbe az újságba, a nekem küldött tiszteletpéldányokat is csak átlapoztam, különösebb hatást ritkán tett rám. A 2012. májusi számuk azonban meglepett, nem a tartalmával, hanem éppenséggel azzal, ami hiányzott belőle: egyetlen szóval sem emlékeztek meg Kádár János születésének századik évfordulójáról.

Hiába bizonygattam magamnak, hogy csak egy jelentéktelen folyóirat jelentéktelen gesztusáról van szó, indulataim nem csillapodtak, felhívtam Simor Andrást és megkérdeztem eljárásának okairól.

Nem énrám tartozik, hogy megítéljem Simor költői nagyságát, fontosságát vagy jelentéktelenségét, annyit viszont bizonysággal elmondhatok róla, hogy a szocialista rendszer kedvezményezettjei közé tartozott. Kötetei sorra megjelentek köztük a kommunizmus ikonjairól: Szamuelly Tiborról és Korvin Ottóról szóló, híg pátosszal megírt eposzai. Szinte hitbizományként jutott kivételes szerephez a kubai irodalom tolmácsolásában is. Feltételezem, hogy nem a saját költségére, hanem állami ösztöndíjjal töltött el hosszú hónapokat a távoli országban. Nem emlékszem a "Forradalom hazájának" és az általa megjelenített szellemiségnek Simornál lelkesültebb magasztalójára.

A rendszerváltással Simor lelkiállapota is megingott, a változások nyomán depressziós félelem fogta el. Hangulatát az újabb versei is tükrözték: lopakodó fasiszták, kapualjakban megbúvó, leszámolásra készülő terroristák tűntek fel bennük. A kibontakozó atrocitásoktól beijedt, magát kompromittáltnak érző, egykor hangos kommunista kispolgár réteg félelmei munkáltak benne, és Kádár János szellemének a távolból is védelmező árnyéka volt az egyetlen, amibe rettegő lelkük kapaszkodhatott. Mi történt vele, hogy most elfordult spirituális menedékétől? Indulataimat visszafogva kérdeztem tőle a telefonban:

- Csak én vettem észre, hogy nem foglalkoztatok Kádár századik születésnapjával a májusi számotokban? Egy sor erejéig sem! Vagy véletlenül maradt ki egy ilyen cikk?

- Nem véletlenül. Mi nem szoktunk egyes személyek különböző évfordulóival foglalkozni.

A megdöbbenéstől szinte elakadt a lélegzetem:

- Neked Kádár János "egyes személy" volt?

- Ebben a tekintetben igen.

Méltatlannak éreztem volna, hogy vitába bocsátkozzam vele, befejeztem a beszélgetést, búcsúzóul csak annyit kértem tőle, hogy többé ne küldjék nekem az "Ezredvéget".

Végletes visszakozását eleinte csak jellembeli meghatározóknak tulajdonítottam, később egy reálisabbnak tűnő indokot véltem felfedezni. Az impresszumban a lap támogatói között ott szerepelt a jobboldali kormány művészeti hivatalos pénzügyi elosztó szerve, a Nemzeti Kulturális Alap is. Ez a hivatal valószínűleg nem örült volna egy Kádár Jánost méltató cikknek, és a "Szondi két apródja" török kísértőjének szavaival megkérdezte volna:

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dicséretiből az otromba gyaurnak?"

És Simor, mint szerkesztő, nyilván nem kívánta elveszíteni az állami szponzorálásból befolyó pénzt egy Kádár Jánosról szóló "kóbor" megemlékezés kedvéért.

Sem harag, sem barátság nem fűz hozzá, gesztusai nem hatnak rám különösebben, ezért valószínűleg túl hosszan foglalkoztam Simor személyével. Nem kívánom, hogy felgyülemlett és az idők romlásával megerősödő rettegő várakozásai valósággá váljanak, de azt sem tartanám méltányosnak, ha élete eljövendő nehéz pillanataiban újra Kádár János emlékéhez fordulna vigaszért. Bár ez az ő dolga.

Ugyanilyen óvatoskodó értékelést tanúsított a Népszabadság egyik cikke is. A szerzője, miután kénytelen-kelletlen elismeri Kádár János nehezen letagadható történelmi érdemeit, sietve hozzáteszi:

"Ez nem azt jelenti, hogy Kádárnak hálával tartozunk. Kollegái túlnyomó többségéhez képest valóban kisebb rossz volt, de a kisebb rossznak nem nagyobb hála jár, csupán kisebb megvetés."

Csákány György professzor ezt a meghatározást értelmetlennek találta, mondván:

"- Vagy megvetek valakit, vagy nem -a »kis« megvetés vagy a »nagy«... a defenzív moralizálás jele..."

A sajtó negligáló magatartása ellenére kezdett elterjedni a szoboravatás híre. Ha tömegekre nem is, de mind több résztvevőre számíthattunk, ezt figyelembe véve újra és újra átdolgoztam formálódó beszédem szövegét. Át kellett gondolnom a fellépésem időtartamát is. Egy korábbi gyászünnepségről emlékeztem a vietnami kommunista párt küldöttjének majd félórás szónoklatára, melyben minden lehetséges témát sorra vett, országa rizstermelésének fejlődésétől a helyi úttörőmozgalom szervezeti változásáig, kétségbeejtő unalomba ejtve a hallgatóságot. Úgy gondoltam: ha valóban hatni akarok, nem léphetem túl a tíz-tizenkét perces időhatárt. Továbbá: nem csaponghatok tetszésem szerint a témák között, az egész mondandómnak egyenesen vagy enyhe áttételben Kádár János személyére kell irányulnia.

Azt hiszem, túlzásba vittem az aggodalmaskodást, legalább ötször írtam át a beszédemet az első betűtől az utolsóig, alkalmazkodni kívántam a helyszín különös ellentmondásához: a komor sírkövek között zöldellő fák-virágok hangulatához. El kellett kerülnöm, hogy belezavarodjak egy mondatomba, ez egy író-olvasó találkozón még elmegy és korrigálható, itt súlyos tiszteletlenségnek számított volna.

Bár a felkéréstől számítva több mint fél év állt rendelkezésemre, így is majdnem kifutottam az időből, csak az utolsó héten adtam le gépelésre a kéziratot.