I.

Kivonatosan sem kívánom felidézni a 2006-ban megjelent Kádár János-életrajzomat, ezek a jegyzetek a sírjáért folytatott küzdelemmel, megrabolt nyughelyének fennmaradásával foglalkoznak.

A leírás életének utolsó óráiban kezdődik. Egyik régi munkatársa, Somogyi Imre úgy emlékszik, hogy Kádár 1989. július 3-án a fürdőkádban ülve vesztette el az eszméletét, feltehetőleg infarktust kapott. Sietve értesítették a sofőrjét, aki beszállította a Kútvölgyi úti Állami Kórházba - itt egy külön kórtermet tartottak fenn neki egyre gyakrabban ismétlődő rosszulléteinek ellátására. Állandó orvosi felügyelet alatt állt, ha Moszkvába utazott, a vonaton vele tartott belgyógyásza, Rétsági doktor.

"- Az utolsó találkozásunkkor már öntudatlan volt - tekint vissza másik orvosa, dr. Hutás Imre tüdőgyógyász professzor - akkor azon vitatkoztak a kezelőorvosai, hogy esetleg gépre teszik és áthozzák a Pulmonológiai Klinika intenzív osztályára. Szerintem akkor nem sok értelme lett volna ennek. Meg lehetett volna hosszabbítani az életét néhány nappal, de végül az lett a döntés, hogy nem próbálják meg. Ezután már csak egyszer láttam - akkor már holtan. Egy jegyzőkönyvet készítettek, azt kellett aláírnom, hogy valóban Kádár János fekszik a koporsóban" (nyilatkozat Gál Jolán újságírónőnek).

A hivatalos közlés szerint Kádár 1989. július 6-án, egy csütörtöki napon reggel kilenc óra tizenhat perckor halt meg, gyászjelentését - a szovjetektől átvett minta szerint - az ország vezetőtestületei: az MSZMP Központi Bizottsága, az Országgyűlés, az Elnöki Tanács és a Minisztertanács írták alá.

Az utolsó órában tanúsított magatartásáról több, egymástól eltérő emlékezés is fennmaradt. Aczél György egy beszélgetésünk során azt állította, hogy valahányszor kinyitották a kórterem ajtaját, a folyosó visszhangzott Kádár János agonizáló kiáltozásaitól, azt fantáziálta, hogy újra börtönbe viszik és megkínozzák. Akadnak azonban olyanok - úgylehet Aczélnál hitelesebb személyek -, akikben másképp rögzült ez az időszak.

2001-ben egy infarktus nyomán magam is feküdtem a Kútvölgyi úti kórházban, akkor találkoztam egy idős ápolónővel, aki annak idején Kádár János betegágya mellett ügyelt, szerinte az ország egykori első embere magába zárkózva, majdnemhogy méltóságos módon távozott el az életből. (Később megismertem Kádár egyik mondását:

- Csak élni lehet jól vagy rosszul.

Meghalni akárhogy lehet.)

Az ápolónőtől a részletek iránt is érdeklődtem, megkérdeztem: vajon Kádár Jánosnál is betartották-e azt az egészségügyi előírást, miszerint a holttestet a halál beállta után még két óráig az ágyán kell hagyni - mintegy az exitus utolsó igazolásaként -, de az ápolónő nem tudott vagy nem akart válaszolni erre a kérdésre.

Nem találtam nyomot arra nézve sem, hogy felboncolták-e Kádár testét, és ha elvégezték ezt a műveletsort, milyen megállapításokat rögzítettek. Ha valaha tisztázódna is ez a kérdés, valószínűleg keveset tehetne hozzá jelenlegi ismereteinkhez. A kórboncnok Kádár János számos betegsége közül a saját megítélése szerint jelölhette meg a halál közvetlen kiváltó okát: az agyvizenyőtől az érelmeszesedésen és a szívinfarktuson át a keringési rendszer összeomlásáig. Az ügynek tehát látszólag nincs jelentősége, de a boncolás esetleges elmaradása vagy megállapításainak homályban tartása mégis furcsa képzeteket kelthet egy olyan embernél, aki több mint három évtizedet töltött el az ország élén.

A halottkémi szemle esetleges mellőzése a későbbiekben már nem volt pótolható. A sírjának 2006-ban történt feltörésével és testének megcsonkításával kapcsolatos vizsgálatoknál a megmaradt csontokból majd húsz év után már érdemi következtetéseket aligha lehetett volna levonni - olyasfélét, mint Napóleon hajfürtjének elemzésénél az arzénnal történt folyamatos mérgezés nyomait. Legfeljebb valamilyen sugárbehatásra utaló jelenséget lehetett volna kimutatni, de ez a gyanú fel sem merült.

Néhány más részlet, körülmény azonban továbbra is foglalkoztatott. Vajon készültek-e fotók Kádár János már halálba merevült arcáról, ebben gyakorlati cél is vezetett: illusztrációként szerettem volna beiktatni a róla írott életrajzi könyvembe.

Töprengéseimet egyáltalán nem tartottam fantazmagóriának, a körülmények nem zárták ki ezt a lehetőséget. A kórház különszobájának zártsága és a rendelkezésre álló bőséges idő megfelelő módot biztosított, illetve biztosíthatott.

Az a gondolat meg sem fordult a fejemben, hogy egy újság fotóriportere vagy egy televíziós operatőr végezte volna el ezt a feladatot. A Belügyminisztérium nyilvánvalóan a saját megbízható, hallgatásra kötelezett beosztottjaira bízhatta, és a képek megfelelő tárolásáról-őrzéséről is maga gondoskodott.

Felmerül a kérdés: milyen célt szolgálhatnak ezek a feltételezett képsorok? Mint az operatív ügyekben járatlan személy, arra gondolok, hogy dokumentáló anyagot jelenthetnek egy előre nem látható, de eleve kizártnak sem tekinthető politikai konfliktushoz - a beállítástól függően áldozat- vagy bűnösképzet keltését sugallhatják ezek a fotók. Ez a feltételezés persze csak akkor válhatna ténnyé, ha a képek valamilyen módon nyilvánosságra kerülnének, addig bizonytalan detonációs időpontra beállított bombára hasonlítanak. Bizonyosra csak egyet mondhatunk: az egyszer felvett fotók nem szoktak végleg eltűnni, mint a régi fényképész közmondás tartja: ha készültek, egyszer bizonyosan előkerülnek.

Számos egyéb körülmény is tisztázásra vár, például az a legenda is, mely "jobb körökben", magukat titkok ismerőinek tekintő társaságokban kering. Azt állítják, hogy Kádár János halálos ágyán fekve megtért: papot hívatott, egyesek szerint meggyónt, megáldozott és az utolsó kenetet is felvette. A történteket azzal is ki szokták egészíteni, hogy a felesége kérésére vetette alá magát ennek a szertartásnak, bár semmiféle bizonyíték nem támasztja alá az asszony vallásos felfogását, egész életében rendíthetetlen pártmunkásként szolgált.

Ez a feltételezett gyónás súlyos történelmi megnyilatkozásnak számítana, de én kizártnak tartom, hogy valóban lezajlott volna bármi hasonló. Az anyakönyvi bejegyzés megemlíti, hogy az újszülött Kádár (akkor még a Csermanek családnevet viselő) János Józsefet reformátusnak keresztelték, de soha semmiféle vallási gyakorlatot nem folytatott - leszámítva a kötelező iskolai hittanórákat -, templomba nem járt. A pápánál sorra került politikai tárgyalásait nehéz volna hitbuzgalmi eseménynek minősíteni.

Kádár János, akit általában "kompromisszumok robotosaként" szoktak emlegetni, nem szólt bele a vallásgyakorlás ügyeibe, de elítélte egyesek látványos ájtatosságát, ha politikai indítékok húzódtak meg mögötte. Huszár Tibor idézi egy levelét, amelyben Kádár megemlíti, hogy Károlyi Mihályné - az első köztársasági elnök felesége - a koronázó Mátyás-templomban megjelent a násznép soraiban, amikor egy börtönviselt volt szerzetes mint eskető pap összeházasított egy olyan jegyespárt, ahol a menyasszony egy háborús bűnözőként kivégzett nyilasnak a lánya volt, a vőlegény pedig Rácz Sándornak, a Kádár János által ellenforradalminak minősített budapesti munkástanács elnökének egyik hozzátartozója. Kádár provokációnak ítélte az asszony részvételét az eseményen.

Még egy érvet lehet felhozni, mely kizárja a "megtérés" pletyka szintű állítását. Ha Kádár János valóban papot hívatott volna a halálos ágyához, annak híre minden bizonnyal elterjedt volna. Ha az esemény időpontjában nem is, de az eltelt negyed évszázad folyamán valamilyen formában már nyilvánosságot kapott volna. Még akár élhetne is az állítólagos szertartást elvégző pap, vagy annak valamelyik egyházi felettese, akire hivatkozni lehetett volna. Nem úgy ismerjük a jobboldali kormányokat és hű szövetségesüket, a klérust, hogy ne éltek volna az "arculatrombolás" lehetőségével, hogy bebizonyítsák: lám-lám, egy kommunista vezető is megtért utolsó perceiben. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy eddig semmi hasonló argumentummal nem álltak elő - bár lehetséges, hogy épp most dolgoznak rajta.

Hogy eloszlassunk még egy olyan ellenlegendát, amely Kádár János identitását próbálja meg kikezdeni, idézzünk egy részletet Huszár Tibor könyvéből:

"Az Országos Meteorológiai Intézetben - Kádár János országlásának időszakában - folyosói beszédtéma volt, hogy Csermanek Borbála 1911-ben a Thege-birtokon szolgált cselédlányként és a tulajdonos, Konkoly-Thege Miklós teherbe ejtette... Ennek semmilyen írásos vagy egyéb nyomára nem leltünk, amely igazolná ezt a legendát. Konkoly-Thege egyébként 1916-ban meghalt, unokaöccse és bizalmasa a Csermanek családnak még a tartózkodási helyéről sem tudott..."

Nagy kérdés azonban, hogy ki az ismeretlen apa, és hol találkozott Borbálával. A bizonyítékok közvetettek, de egyértelműek: János József apjának az akkor magyar területnek számító Fiuméban katonáskodó Krézinger Jánost tekintette, s évtizedekkel később a fiát valaha nem vállaló édesapa maga is igazolta. Krézinger vagyontalan parasztcsaládba tartozott, így Kádár János legalább "osztályidegen származással" nem vádolható.

(A sok komor színezetű legenda után hadd idézzek fel egy vidámabbat is. Legénykorában Kádár János udvarolt egy Steiner Piroska nevezetű asszonynak. A nő két bátyja, Steiner Lajos és Steiner Endre is világhírű sakkozónak számított, tagjai voltak a világbajnokságot nyert magyar válogatott csapatnak is. Kádár maga is kiválóan játszott, egy időben sakkozói karrierről is álmodozott. A legenda szerint csak azért kezdett viszonyt Piroskával, mert így módja nyílott rá, hogy időnként partikat váltson a két nagymester báttyal. A "sztori" jól hangzik, de a hasonló ravaszságok szerintem nem fértek össze Kádár egyenes jellemével. A kapcsolat később megszakadt, Kádár életében feltűnt Tamáska Mária, aki haláláig egyetlen társa maradt.) Mozgalmi kapcsolat volt az övék, melyben az azonosság tudata mindent megelőzött, a romantika is háttérbe szorult. Az asszony hátrahagyott irataiból megmaradt egy füzetlap, rajta egy Jeszenyin-verstöredék:

"Mese volt csak, úgy hiszed,

egész életed,

s róla csak a fű zizeg

múló éneket..."

Még az örök nyugalom közössége sem adatott meg neki, Kádár Jánosné halottas urnáját a merénylők elrabolták férje koporsójáról.

Ami magának Kádár Jánosnak az érzelmeit illeti, egyszer vallott erről Aczél Györgynek. "A börtönben ülve mindennap várta a halált, pontosabban a kivégzést - írja egy bennfentes feljegyzés. -Ettől a rettegéstől csak egy módon volt képes távol tartani magát: ha minden erejét összeszedve a feleségére gondolt. Egy évig a rabkórházban feküdt, csaknem teljesen elborult állapotban, ritka ébrenléteiben egyetlen tiszta pontként a felesége hiánya foglalkoztatta gondolatait."

Tudjuk aztán, hogy holttestét a Duna-parti "Fehér Ház"-ban, az akkori Pártközpontban ravatalozták fel, 150 ezer ember tisztelgett itt előtte. Senki sem tudta, hogy kell viselkednie, akadtak, akik fejet hajtottak, mások virágokat raktak le, a csokrokat tízpercenként cserélni kellett, akkorára duzzadt a halmuk.

Magát a temetést gyalázatos gondatlansággal szervezték meg. A zenekar a nyitott sírgödör előtt a "Szózat"-ot játszotta, de az elhantolás nem fejeződött be ezalatt. A karmester intett a zenészeknek, hogy kezdjék el újra és újra.

A pártvezetés végignézte az elhantolást, senki sem képzelte, hogy Kádár Jánost valaki is megbolygatja végső nyughelyén.

A Sors azonban másképp intézkedett.