Veszélyes feladat Michael A Stackpole

Solaris City, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

3056. április 24.

Kai odabiccentett Keith Smith-nek, amint az megszakította a videofon kapcsolatot Kristinával.

– Sajnálom, hogy le kellett mondatnom a randidat, Keith, de ez nagyon fontos. – Larry Acuff és Fuh Teng felé pillantott, hogy tudják, hozzájuk is szól. – Jelenleg csak bennetek bízhatok meg ebben az ügyben, és szükségem lesz a segítségetekre. Miután felvázoltam a helyzetet, átadom a szót, és hívhatunk másokat is, feltéve, hogy titokban tudják tartani a tervet.

Mindhárman annyira figyelmesen és feszülten néztek rá, hogy Kai tudta, minden idegszálukkal rá összpontosítanak.

– Peter Davion elhagyta Solarist, méghozzá Korszakov Kozákjainak társaságában. Ez az egység mindig is hírhedt volt Romano-ellenességéről, és Sun-Tzuért sem rajonganak. Már kiugrottak a rendszerből, és e pillanatban úton vannak valahová. Tudásom szerint körülbelül tíz napba telik, hogy megtudjam, pontosan hová tartanak.

– Tíz nap hosszú idő – fintorodott el Larry. – Ennyi idő alatt egy ugróhajó elég szép távolságot meg tud tenni, egy jó kalózpontról pedig a csapatok az érkezés után szinte azonnal földre tudnak szállni.

Keith Smith maga felé fordította Kai számítógépét, a billentyűzetet pedig az ölébe vette.

– Tele van az adatbázisom ugróhajók útvonalaival, hogy ide tudjam juttatni azokat a szerencsétlen Jádesólymokat. Tudod, melyik hajót használják a Kozákok?

– Sajnálom – rázta meg fejét Kai.

– Igazából nem olyan nagy gond – ütött le Keith néhány billentyűt, mire a képernyő megtelt adatokkal. – Peter tegnap még itt volt, tehát olyan hajó lesz, amelyik az elmúlt tizenkét órában még itt állomásozott. Három maradt a listán: a Remagen, a Darlington, és a DMCS Shojo, de az Lady Omit fogja hazaszállítani. Csak a Shojonak van lítium–fúziós akkumlátora, az összes többi kénytelen egyetlen ugrás után megállni, hogy a másik rendszerben újratöltsék.

– Úgy vélem, hogy pusztán azért, mert egy hajó beugrik a rendszerbe, még nem feltétlenül kerül be a jelentésbe – húzta el a száját Fuh Teng.

– Egyetértek. Valószínűleg az ellenséges világokat is ellenőriznünk kell – nézett Kai a komputer-szakértőre. – Milyen ellenséges bolygók vannak harminc fényéven belül?

– Nos, ez attól is függ, mit nevezel ellenségesnek.

– Ezt hogy érted?

– Új Kiotó, Rahne, Algorab, Zaniah és Fianna mind elérhetők – pötyögött a gépen Keith.

–De ezek mind az Egyesült Nemzetközösséghez tartoznak, Keith – rázta fejét Larry. – Ugye nem akarnak kilépni az EgyNem területéről?

– Ezek közül a világok közül sokan inkább Skye-hez tartoznak, legalábbis politikai beállítottságuk alapján – vont vállat Keith. – Peter nem rajong Ryan Steinerért.

– Igaz, de a Kozákok magasról tesznek Steinerre. Ráadásul a nagybátyám keze van a dologban.

– Mondhattad volna hamarabb is – komorodott el Keith, amint meglátta a képernyőn feltűnő friss adatokat. Begépelt egy másik utasítást, de a kép nem változott. – Nem mintha nem hinnék a gépnek, de ugrástávon belül egyetlen kapellán bolygó sincs.

– Lehet, hogy a nagybátyám szervezett katonai vonalat? – szűkült össze Kai szeme.

– Erősen kétlem, Kai. Nyomon követtem az ugróhajók útvonalait, és a számítógép úgy van beállítva, hogy azonnal felismerje az olyan mintákat, amik katonai hálózatokra jellemzők. Tudom, hogy anélkül akartad idehozatni a Jádesólymokat, hogy addig is fizetni kelljen az ugróhajók kapitányainak, amíg a Komsztár végre jóváhagyja az utat. Ezért különböző ugrómintákat kerestem. Volt egy hét héttel ezelőtt, ami igazán klassznak tűnt, de szétesett, mielőtt hasznát vehettük volna. Most megint közel vagyunk hozzá, de mivel a címvédő meccsnek vége, már nem olyan fontos. Szóval, nem látok semmi olyant, ami a Kapellán Konföderáció felé indulna, és katonai hálózatra hasonlítana.

– Nem vehetjük biztosra, de tegyük fel, hogy minimális a lehetősége – hajolt előre Kai, tenyerével a mahagóni asztalt fedő üveglapra támaszkodva. – Ha nem kapellán világ, akkor milyen? Lehet a Szabad Világok Ligája a cél?

– Ne sértődj meg, de a nagybátyádról még el is hinnék ekkora marhaságot – komorodott el Larry. – Azt hittem, Peter herceg van olyan eszes, hogy ne kövesse, de a kínai feliratokat könnyebb leolvasni, mint az arcán ülő érzéseket.

– Nyolc világ elérhető a Szabad Világok Ligájából. Kérsz egy listát?

Kai épp válaszolt volna, mikor megszólalt mellette a belső kommunikátor csengője. Megnyomott egy gombot.

– A kapus vagyok, Perkins, uram.

– Tessék, Mr. Perkins?

– Uram, Mr. Wu Deng Tang van itt, és önnel akar beszélni.

– Most nagyon sok dolgom van, Mr. Perkins – rázta a fejét Kai. – Kérem, mondja meg Mr. Wunak, hogy azonnal felhívom, amint ráérek.

– Igen uram, de azt mondja, sürgős. Azt mondta, viszonozni akar egy szívességet, amit maga még a harc előtt tett neki. Azt mondta, hasonlóképp akarja viszonozni.

A harc előtt? Az embereim szemmel tartották a feleségét, nehogy baja essék. Kai hátán végigfutott a hideg.

– Kérem küldje fel, Mr. Perkins.

– Máris, uram,

Fuh Teng felkelt, és az iroda ajtajához sétált.

– Szerinted mi történhetett, Kai?

Kai lassan felemelte fejét.

– Nem tudom. Reménykedhetek benne, hogy tud valamit Deirdré-ről és Davidról? Kai a zakója zsebébe csúsztatta kezét. A holográf felülete hűvös volt.

Fuh Teng ajtót nyitott, Wu pedig belépett. Fáradtnak tűnt, és izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Körbepillantott a szobában, majd Kai-ra nézett.

– Üzenetet hoztam az apámtól.

– Őrült, mikor meghallotta, hogy fiad született?

– Igen, nagyon, de most nem ezért jöttem – lihegett Wu, majd tartott egy kis szünetet, hogy levegőhöz jusson, és lassabban folytatta: – Először is azt mondta, hogy adjam át szíves üdvözletét, és hogy reméli, te is olyan híven szolgálod Victor herceget, mint az apád Hanse Daviont.

– Sohasem találkoztam apáddal, és ha egy kapellán tiszt az apámat emlegeti...

– Akár ki is végezhetik érte, ha nem átkozódás közben teszi, tudom – csóválta fejét Wu. – Azt mondta, hogy a harcunk és a tiszteletteljes bánásmód, amiben részesítettél, a Wu családnak dicsőséget hozott. Remélte, hogy ez évben még többen lesz részünk, mivel úgy tudja, hogy ellenség tart feléjük, és az ő Harloc Vadászai felkészültek a fogadásukra. Őt azonban visszarendelték az erődítményeikbe, amelyeket felállítottak, és a helyi erők fogják megvédeni a bolygót.

Kai szóra nyitotta száját, aztán vissza is csukta.

– Elmondta apád, milyen ellenség tart feléjük? Említette Korszakov Kozákjait?

Ezúttal Wu döbbent meg.

– Honnan tudtad?

– Hol állomásozik az apád?

– Shiloh bolygón. A Harmadik Sirián Lándzsásokkal közös hadgyakorlatot tartanak.

– Shiloh szerepel a listán.

Kai hátratántorodott és a székébe zökkent.

– Ez még annál is komolyabb, mint hinni mertem volna. A Kozákok Peter Davion vezetésével Shiloh-ra mennek, ahol az apád megölt őket, mert megsúgták neki, hogy jönnek.

– Peter Davion velük van? – sápadt el Wu.

– Ha ő meghal – biccentett Kai –, Victor kénytelen lesz megtámadni a Kapellán Konföderációt, mert hozzájuk tartozik az egység, amely megölte Petert. A nagybátyám pedig épp ezt szeretné. Ha pedig a Kozákok Peterrel együtt megmenekülnek, az Egyesült Nemzetközösség hirtelen tárgyi bizonyítékokat kap arról, hogy Sun-Tzu kapellán csapatokat állomásoztat a Liga területén, méghozzá az Egyesült Nemzetközösség szomszédságában.

– Miért parancsolták vissza a Vadászokat? – álmélkodott Larry Acuff.

– Hogy ne öljék meg Petert – fordult Kai Wuhoz. – Említetted, hogy apád a Harmadik Sirián Lándzsásokkal gyakorlatozik. Beszélt neked róluk?

– Azt mondta, kiválóak, de olyan zöldfülűek, mint a tavaszi erdő. A Kozákok legyalulják őket.

– Ami annyit tesz, hogy Peter Davion csapást mér a Szabad Világok Ligájának egyik bolygójára – szisszent fel Kai. – Ez cserébe kiváltja Thomas Marik felháborodását, és hadat üzen az Egyesült Nemzetközösségnek, aminek Sun-Tzu nagyon örülne.

– De Thomas semmit sem tehet a Nemzetközösség ellen, amíg Joshua fiát Új Avalonon kezelik. Túszként tartják ott – fésülte hátra ujjaival világosbarna haját Keith. – Az ember nem kezdhet bele olyan akciókba, amik a fia halálát okozhatják.

– Én képtelen lennék rá – suttogta Wu.

– Néha nincs más választás. – Amint a többiek feléje fordultak, Kai torka elszorult, mintha csomót kötöttek volna a légcsövére. Előhalászta a holográfot, és keresztüllökte az asztalon. Keith elkapta, mielőtt még a padlószőnyegre eshetett volna, és úgy tartotta, hogy Larry és Wu is lássa.

– Az Lear doktor, igaz? – mutatott a képen látható nőre Larry. – Ott volt az Alynán.

– Mellette pedig a fiam áll – bólintott Kai. – Tormanonál vannak. Azt mondta, ha bármilyen módon ellene szegülök, soha többé nem látom őket.

– De ha nyugton maradsz, háború tör ki – ingatta fejét Fuh Teng.

– Tudom – hajtotta le fejét Kai. Tehetetlennek érezte magát, de elhessegette az érzést és kiegyenesedett. – Le kell állítanunk ezt az őrültséget, mielőtt emberek milliói halnak bele. Ha ez azt jelenti, hogy... egyszerűen meg kell tennem!

– Kövesd édesapám tanácsát – mutatott a Kai mellett levő videofonra Wu –, hívd fel Victor herceget a Komsztáron keresztül, és hozasd vele vissza az öccsét.

– Nem tehetem meg, két okból sem. Az első az, hogy Victor nem küldethet egységeket a Szabad Világok Ligájába anélkül, hogy kirobbantaná azt a háborút, amit éppen próbálunk megelőzni. Mi több, ha Victor tudná, hogy a Harloc Vadászok Shiloh területén vannak, lehet, hogy a saját csapatát küldené az elpusztításukra. A második ok az, hogy Victorral nem hívathatjuk vissza Petert, mert Peter csak azért is tovább menne, hogy ellenszegüljön a bátyjának. Tormano sutyorgásai miatt Peter teljesen el van telve magával. Ezért kell nekünk megállítanunk.

– Mit tegyünk? – kérdezte Keith, és visszatette Deirdréék képét az asztalra. – Csak mondd meg, mi a teendő, és már el is intéztük.

Kai eltöprengett, és egyenként végigmérte barátait, mielőtt megszólalt volna.

– A tervem valószínűleg tele van hiányosságokkal, de talán beválik. Fuh Teng, te fogd a videofont, és hívj fel minden harcost, akinek a Kenotáfionnal szerződése van. Indulásra készen kell állniuk, mivel egy csapatot kell Peter után küldenünk. De semmi hír ne szivárogjon ki erről! Ne részletezd, mi történt, csak annyit mondj, hogy szükségem van a segítségükre.

– Nézd, te kimaradhatsz ebből – fordult Wu Deng Tang felé –, de ha segíteni szeretnél, szólhatnál az embereidnek Cathay-ban, hogy kezdjenek pletykákat terjeszteni. Mindenféléket mondjanak: hogy nagyon, nagyon letört vagyok és magamba zárkóztam, vagy hogy megvesztem, és éjjel-nappal bulizni járok. Minél vadabb, annál jobb. Tormano figyelni fog engem, és azt akarom, hogy az információs hálózatát árasszák el hírekkel, de annyira, hogy ne tudja különválasztani az ocsút a búzától.

– Tartozom neked a fiam életével. Megteszem, ami tőlem telik, hogy fedezzem a te fiadét.

– Köszönöm. – Kai Larryhez fordult. – Larry, neked kéne megszerezned a felszerelést, a harcosoknak, akiket Fuh Teng be tud szervezni. Számolj bele kettőnket is.

– A Yen-lo-wangot viszed?

– Nem tehetem. Tormano vagy valamelyik kéme észrevenné, hogy eltűnt – vigyorodott el Kai. – A Kallón Industries nem fog megharagudni, ha egy átfogó terepgyakorlatra viszem azt a Faltörőt. Rengeteg anyagot rendelj, dupláját a normál szükségleteknek, és kis elosztóknál vedd meg! Egy nap alatt össze kell szedni, tehát először a helybelieket járd végig.

– Rendben, főnök!

– Remek – felelte Kai, közben maga elé bámulva próbált rendet rakni a fejében kavargó káoszban. – Tormano figyeltetni fogja a Zhangshit, és a többi hajót, amit használhatnánk. Keresek valamilyen szállítóeszközt, aztán segítek Fuh Tengnek összekürtölni az embereket.

– Akkor már csak én vagyok hátra – tette vissza az asztalra a billentyűzetet Keith. – Szeretnéd, ha fantasztikus számítógépes ismereteim segítségével megtalálnám a fiad?

– Igen, Keith, nagyon szeretném, de ez a második legfontosabb feladatod – pislogott Kai a holográfra, majd vissza a barátjára. – Neked kell a gépen keresztül fedezned ezt az egész akciót. Miután leszállították, amit rendeltünk, a bevásárlás minden nyomának el kell tűnnie. A velem utazó embereknek ugyanúgy kell szerepelniük a komputerekben, mintha itt lennének, a gépeknek pedig regisztrálniuk kell, ahogy a gazdáik ki-be mászkálnak a házukból. Számláknak, parkolócéduláknak, telefonhívásoknak, megrendeléseknek, és még ki tudja minek kell szerepelnie az adatbankokban, hogy Tormano emberei azt gondolhassák, nyomon követnek minket. A nagybátyám szereti azt hinni magáról, hogy intelligens és körmönfont. Meghallgatja ugyan a szemtanú beszámolóját, de hinni a hitelkártyával fizetett éttermi számlának vagy megfigyelt telekom hívásnak fog, amelyek mind azt mondják, hogy itt üldögéltem. Az emberei ezekre fognak figyelni, és nem akarom, hogy csalódjanak.

– Tudod – bólintott lassan Keith –, ez egész napos munka lesz mindaddig, amíg itt vagy, mert egyfolytában régi dolgokat kell kitörölnöm és újabbakkal pótolnom. Csak akkor láthatok neki, hogy megkeressem a fiad, mikor már úton leszel.

Kai gyomra összeszorult e szavak hallatán.

– Igen, és ez veszélybe sodorhatja. Igazából a nagybátyám nem hagyott nekem más választást, mert ha itt és most sikerrel használja fel ellenem a kicsit, magánál fogja tartani. Tormano ezúttal csak azt akarja, hogy maradjak nyugton. Mit tegyek legközelebb, ha valamit végre kell hajtanom neki?

– Én a helyedben tennék róla, hogy ne legyen legközelebb – nézett a képre Keith. – Nagybácsi vagy sem, ha a fiamat fenyegeti, nem maradnék adósa.

– Egyetértek, de amíg David nincs biztonságban, nem fizethetek meg Tormanonak – kelt fel Kai. – Amint pedig megakadályoztuk a háborút, teszünk róla, hogy biztonságos helyre kerüljön.

Ryan Steiner herceg mosolyogva hallgatta végig Sven Newmark jelentését.

– Biztos benne, Sven?

– Igen, uram. Peter Davionnak nyoma sincs Solarison. Ez a tény, és Liao mandarin jelentése azt sugallja, hogy Peter nem okoz több problémát – mondta a rasalhág, és kezet nyújtott Ryannek. – Gratulálok uram, azt hiszem, fordult a kocka.

Ryan felkelt asztala mögül, és szívélyesen megrázta Sven karját.

– Igaza lehet, Mr. Newmark. – A herceg halkan felkuncogott, miközben háta mögött összekulcsolta kezét és az ablakhoz sétált. Cathay és a Black Hills felé pillantva láthatta a Nap és Kard Hotel tetejét megkoronázó feketére égett, szabálytalan kőcsipkéket. – Két legyet ütöttünk egy csapásra amott, és most Petert a farkasok közé vetették. Victor támogatói gyorsan fogynak.

– Most már kétségtelen, uram, hogy a Davionok trónra formált igényeinek legitimitása enyhén szólva megkérdőjelezhető – ült le Newmark a főnöke asztala mellé.

Ryan bólintott, majd mosolyogva lepillantott az utcára.

– Az alattam elterülő mocsok is jelzi, mennyire alkalmatlanok a Davionok rá, hogy uralkodjanak a Lyrán Nemzetközösség felett. Ők még mindig a jelképeik erejében hisznek. Tele van az utca szeméttel, tehát mi a teendő? Telerakod ilyen színes lobogókkal, meg lámpaoszlopokkal. Nemcsak, hogy nem oldják meg a problémát, de az ezüst, a piros és a skarlátszín kombinációja aligha nevezhető szemrevalónak.

– A Steinerek azonban mindig értették a szegények problémáit, és tudták a megoldást is. Én is tudom, ezért is jöttem ide, és fektettem be ennek az épületnek a felújításába. Jelenlétem ebben a negyedben másokat is arra fog ösztönözni, hogy fejlesszék a kerületet. Pénzt adunk egy közösségnek, az pedig munkahelyeket teremt. A pénz pénzt szüli de a Lyrán Nemzetközösség három évtizede szenved, mert a Davionok az erőforrásainkon élősködnek.

Ryan oldalt fordult, így az ablak felől és Newmark szemszögéből is a profilja látszódott.

– A Lyrán Nemzetközösség nem egy svédasztal, amiről a klánok és a Davionok csemegézhetnek, és soha nem is lesz az. Majd én teszek róla. Erre megesküszöm, vagy pusztuljak el menten!

Fél kilométerrel távolabb, körülbelül húsz méterrel magasabban ahhoz a ponthoz képest, ahol Ryan Steiner állt az ablakban, egy kesztyűbe bújtatott kéz mutatóujja feszült rá a Loftgren 150 ravaszára. Ez a mozdulat megrántotta az elsütő billentyűt, és elhúzta az ütőszerkezet rovátkájából, amely visszatartotta azt. Az ellenállástól megszabadult rugó, amely az ütőszeg mögött volt összenyomva a závárban, előrelendült. Az ütőszeg pedig előre mozdította, és a töltény aljához tolta a gyuszeget.

A gyuszeg a tölténybe vágódott épp ott, ahová a gyutacsot helyezték. A gyutacs belsejében egy aprócska üllő mozdult előre, és összesűrítette a gyutacs robbanóanyagát. A vegyület felrobbant – hiszen erre tervezték –, és lángra gyújtotta a lövedék talpánál található hajtóanyagot. Eddig kevesebb mint 0,05 másodperc telt el a ravasz meghúzása óta.

A töltényt 9,72 gramm rendkívül robbanékony hajtóanyag töltötte meg. Nagyon gyorsan tüzet fogott, és a lövedék belsejét feszíteni kezdte az égő hajtóanyag okozta nyomás. Amint a nyomás fokozódott, a lövedék pattanásig feszült, a tűz pedig kiutat keresett. Legkönnyebben a töltény keskenyebbik végén juthatott ki, melyet a golyóval zártak le.

A nyomás hatására a golyó kilövellt a töltényből. Az el nem égett hajtóanyag követte a fegyver hosszú torkába. Ott, abban a sima falú kamrában még több hajtóanyag tudott belobbanni, és a nyomás ezzel arányban növekedett. A golyó előrelendült a csőben, és először azóta, hogy kiszabadult a töltényhüvelyből, ellenállásba ütközött.

A csövet, amelybe a golyó megérkezett, szigorú előírások szerint készítették, és 0,254 milliméterrel volt szűkebb, mint a golyó maga. A cső belsejében húzódó hat lapos sáv legyalulta a golyó felületéről azt a zavaró 0,254 millimétert, így annak az eredeti, 1,27 centis átmérője csak ott maradt meg, ahol a hat barázdába illeszkedett, melyek szoros spirálként kígyóztak végig a csövön. Ezek a barázdák úgy forgatták meg a golyót, hogy az 17,78 centiméterenként egy teljes fordulatot írjon le, ami igen gyors pörgést jelent.

A hossztengely menti pörgés stabilizálta a golyó röppályáját. A lövedéktestet olyan mintába öntötték, amely a vezetőabroncs mögé nyúlt. Ezt a hátsó részt úgy képezték ki, hogy fokozatosan elvékonyodott, így kisebb volt az átmérője, mint a legszélesebb ponton. Ez még alkalmasabbá tette a golyót hosszú távú repülésre azáltal, hogy csökkentette a légellenállást.

A lövedéktest mögött az égő hajtóanyag tovább tágult. Lángja követte a golyót a fegyver csövében és még azon kívül is. Egy 15 centiméteresnél kisebb torkolattüzet hozott létre, aminél nagyobbat már könnyen észrevehettek volna a fakó solarisi éggel a háttérben. Ráadásul ez azt is jelezte volna, hogy a töltényben nem megfelelő volt a töltet, mivel a csövön kicsapó láng nagysága mutatja, mennyi energiát nem sikerült felhasználni arra a célra, hogy a golyót a célpont felé küldje.

A golyó csekély 0,075 másodperccel azután hagyta el a puska csövét, hogy meghúzták a ravaszt. Röptének sebessége éppen elérte a 868,68 métert másodpercenként. Mivel az áldozat csupán ötszáz méterre volt tőle, kevesebb mint egy szekundum alatt ért célt. A torkolattűz felvillanása elég fényes volt ahhoz, hogy Ryan herceg periférikus látása észrevegye azt, a golyó 0,61043 másodperces repülése fegyvertől célpontig azonban nem tette számára lehetővé, hogy agya nekilásson feldolgozni az információt.

Repülés közben a golyó kezdett lelassulni, és alulmaradni a gravitáció ellen vívott harcban. A puska beállítói azonban számítottak erre. Amikor a keresőben a célkereszt az áldozatra szegeződött, a fegyvercső gyakorlatilag 15,24 centiméterrel magasabbra mutatott. Kisebb távolságról emiatt a célpont fölé lőtt volna, de mivel fél kilométeresre állították be, a röppálya vége pontosan ott volt, ahova a célkereszt mutatott.

A „golyóálló üveg” valójában helytelen elnevezés. Az üveg, bár lehet vastagítani, erősíteni, keményíteni, csak olyan anyag, mint az összes többi. Engedelmeskedik a fizika törvényeinek, amelyek nem engedélyezik egy áthatolhatatlan akadály – az üveg – és egy meggátolhatatlan erő – a golyó – egyidejű, paradoxonszerű létezését. A golyóálló üveg nagyon sok lövedéket felfoghat vagy eltéríthet – legalábbis az egyszerűbbeket, amelyekhez a legtöbb bérgyilkos, terrorista vagy magányos őrült hozzájut. A normál kaliberűnél nagyobb még így is összetörheti az üveget.

Akárcsak a speciális lövedékek.

Ahogy a veszettül pörgő páncéltörő golyóbis az üveghez ért, elképesztő mennyiségű kinetikus energiát adott át az átlátszó anyagnak. Az üveg, amely valójában egy roppant lassan mozgó folyadék, kezdett befelé dudorodni. Mivel az energia nyomást gyakorolt az üveg kristályos szerkezetére, az kezdte megadni magát. A találkozási ponton mikroszálnyi törésvonalak szaladtak szét, és a szoba felé mutató kúpot formáztak.

Az apró törésvonalakat egyesek az üveg hibájának gondolhatnák, de gyakorlatilag az üveg csak a feladatát végezte. A repedések megalkotása levezette az energiát. Miközben az üveg csupán egy aprócska felületen vált áthatolhatóvá, feltartóztatta a sebesen száguldó golyót. A felület többi része egészben maradt, és a 34,02 gramm ólom úgy préselődött rá az üvegre, hogy nem hatolt át rajta.

A wolfram mag, amely köré a golyót öntötték, nem adta fel olyan könnyen, mint enyhén képlékeny hüvelye. A fémtű levedlette ólomkabátját, és átfúródott az üveg repedezett pontján. Az alig 3,175 milliméter átmérőjű gyilkos 0,0007 szekundum alatt tette meg a harminchat centiméteres távolságot az ablak és Ryan herceg feje között, és mivel az üveg nem egyenletesen tört meg, kicsivel instabilabban repült, mint korábban.

A tű hegye éppen a bal füle fölött találta el Ryant. A hajszálakon és bőrön úgy hatolt át, mintha ott sem lennének, majd a csontba fúródott. Ahogyan a golyó az üvegnek, a tű is átadta energiája nagy részét a koponya csontszerkezetének. A kupola belseje összetömörödött, és a nyomás miatt szétrepedt. Ryan balszerencséjére ezt már csak a boncolás fogja megállapítani.

A tű repülés közben elhajlott kissé, és enyhén a koponya hátsó fele felé kanyarodott. Ez valójában nem okozott a sérülés mértékében semmilyen változást, de ez volt felelős a bemeneti nyílás furcsa alakjáért. Ez majd összezavarja a ballisztikai szakértőket és törvényszéki orvosokat, aztán pedig írók és nyomozók kis csoportját kovácsolja össze, akik évtizedekig fognak vitatkozni rajta, hány merénylő lőtt összesen. Bár soha nem fognak rájönni, mi történt valójában, spekulációikkal addig üldözik és gyötrik majd Sven Newmarkot, hogy az öngyilkosságot fog elkövetni.

A találkozás pontjánál a koponya belső felszíne szétrobbant. Ez csontszilánkokkal töltötte meg a koponyaüreget. A szerves srapnel átszáguldott Ryan agyán, idegpályákat és ereket vágott át. A csontszilánkok okozta károsodás már magában elegendő lett volna ahhoz, hogy Ryan Steinert megbénítsa, akárcsak egy komolyabb gutaütés, ami ölhet is, ha a beteg nem kap orvosi segítséget.

A vassarú az agyba fúródott, és eléggé elfordult ahhoz, hogy oldalvást mozogva több idegpályát is szétszakítson. Az, hogy hány sejtet pusztított el, tulajdonképpen semmit sem számított az agy általános átrendezése mellett. Gyorsan megelőzte a csontszilánkokat, és Ryan koponyájának túloldala felé tartott.

A legnagyobb kárt a tűt követő sokkhullám okozta. Ez kúp formájú szegmenset turmixozott Ryan agyában, és azonnal leállította teste összes biológiai funkcióját. Véget vetett a gondolkodásának, és tönkretette az agy felfogó részeit. Megszakította az agy vérellátásáért felelős rendszert is, így a test többé nem volt képes azon anyagokat elszállítani az agynak, amelyekre annak a regenerálódáshoz szüksége lett volna.

A tű energiájának csak egy részét használta fel, amíg a koponya túlsó felébe ütközött. Szinte oldalazva érkezett, és Ryan jobb fülén röppent ki. Érkezését követte egy kilövellő vérsugár és némi szerves anyag, ami Ryan fejét visszalökte az ablak felé, ahonnan a lövés érkezett. Teste balra zuhant, feje az ablaknak ütődött. Épp eléggé összemaszatolta az ablakot ahhoz, hogy később elterjedjen ama spekuláció, miszerint jobbról, mellmagasságból lőtték le.

A szakértők szerint emiatt Sven Newmarknak kellett meghúznia a ravaszt. Úgy döntöttek, hogy Sven valószínűleg a rasalhág földalatti mozgalom embere volt. Az emberek rámutattak, mekkora csalódást okozott a rasalhág közösségekben, hogy a Ryan herceg támogatásával megszervezett, Ragnar herceg elrablására tett kísérlet egy éve az Arc-Royalon csúfos kudarcot vallott. Ez volt a leggyengébb indíték, ami azonban sokkal fontosabbnak tűnt az összeesküvés-elméletek híveinek szemében. A tény, hogy Arc-Royal Morgan Kellé volt, Morgan pedig Victor Davion unokabátyja, valami ferde-furcsa módon mind jelentőséggel bírt.

Ez azonban semmin sem változtat. Kevesebb mint két másodperccel azután, hogy a bérgyilkos ujja a ravaszra simult, Ryan Steiner, valamint minden cselszövése és titka holtan hevert az iroda padlóján egyre terjedő vértócsában.

32

Solaris City, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

3056. április 24.

A gyilkos elhátrált az ablaktól, és kihámozta karját a vállszíjból, amelynek segítségével szilárdabban tudta tartani a puskát. Enyhe sajnálkozással arcán az ágyra hajította az egész fegyvert, majd letérdelt, és kezét becsúsztatta a matrac és a rugóház közé. Ott kitapintott egy bőrszíjat és előhúzta. Egy hónaljba való pisztolytáska volt a végén, benne egy tűpisztollyal és két tartalék tárral.

Azt mondták neki, hogy a szobában várja meg a felügyelőtiszteket azután, hogy lelőtte Ryant – ami hiba volt. Annak ellenére, hogy volt némi halvány esély rá, hogy valaki kiszúrja, és később felismeri a Hírszerzés egyik ügynökét, legalább az egyiküknek ott kellett volna maradnia mellette a szobában. A gyilkos tudta, hogy a jeges pillantású férfi nem hagyta volna magára, ami azt is jelenti, hogy mostanra már halott lenne, és magával vitte volna Ryan Steiner meggyilkolásának titkát is.

A csatlakozó szobából nyíló ajtó feltárult, és a rajta keresztüllépő két ügynök kezében nem volt fegyver. Valószínűleg úgy gondolták, hogy bevette a mesét, amit az ideúton mondtak, de a bérgyilkosnak több esze volt annál, mintsem hogy elhiggye, Victor herceg szabadon engedné. Az ügynökökre szegezte tűpisztolyát, és többször meghúzta a ravaszt.

A tűpisztoly a tölténytárból kirobbanó hajtógáz erejével ballisztikai plasztiktömbből hasított lövedékeket röpített keresztül a szobán. Az első tűfelleg az elöl álló ügynök arcát szedte szét. A második lövés vállon kapta, de elég tű jutott a mögötte közelgő nő homlokába is. Az orgyilkos ujja harmadszor is a ravaszra szorult, lövése lyukat robbantott a második ügynök mellkasába. A negyedik lövéssel biztossá tette az első ügynök halálát is, majd felkelt, és átugrotta a hullákat.

Berohant a szobájukba, és felnyitotta a folyosóra vezető ajtót. Gyorsan körbepillantott, de nem látott egyetlen ügynököt sem, úgyhogy keresztülsietett a 827-es szobáig, és egyet koppintott az ajtóra. Az felnyílt, és egy mosolygó punk beljebb tessékelte. A gyilkos átlépte a küszöböt, és várt, amíg a punk becsukta utána az ajtót, az ágyhoz sétált és leült. Akkor tűpisztolyát a fiatalember álla alá szorította, és meghúzta a ravaszt. A punk azonnal meghalt.

A test hanyatt zuhant az ágyra. Az orgyilkos a hulla kezébe nyomta a pisztolyt, rápecsételve az ujjlenyomatait. Azoknak az utasításoknak megfelelően, amelyeket kódolva tartalmazott a diszk – és amelyet Szergej Chounak adott – a halott fiú végezte a gyilkos fegyver tesztelését, a tölténytár betöltését és a holmi elcsomagolását. A testén és ruháján található nyomok majd megerősítik a feltevést, hogy a kölyök lőtt a fegyverrel. A szoba átkutatása során a rendőrök még egy búcsúlevelet is találhatnak, melyben a fiú vall Ryan megöléséről. A bérgyilkost hidegen hagyta, milyen indokot találtak ki Chou emberei, csak az érdekelte, hogy a kölyök bűnössége mindenki számára egyértelmű legyen.

A szekrényből elővett egy hosszú, fekete esőkabátot. Belebújt, és tisztán érezte a jobb ujjába rejtett kés súlyát, valamint a jobb lábához simuló lefűrészelt csövű puska érintését. Kezét a jobb zsebébe csúsztatva kitapintotta a fegyver markolatát. A bal zsebében talált töltényeket, bár biztos volt benne, hogy nem lesz szükség rájuk.

A fürdőszobában talált egy műanyag zacskót, benne egy műkecskeszakállat és bajuszt. Tisztában volt vele, hogy ez az álca nem állna meg egy alaposabb vizsgálaton, de épp eléggé megváltoztatta az arcát egy felületes szemlélődő számára. Ugyanebben a zacskóban volt egy közönségesnek látszó szemkötő, aminek szövése lehetővé tette, hogy átlásson rajta, a szeme sarkánál pedig – a trükkös szabásnak köszönhetően – kiválóan használhatta periférikus látását. A bal szemére kötötte, mivel lövés közben ezt úgyis mindig behunyta, aztán hátrazselézte a haját, a hotel emblémájával ellátott fésűvel pedig középen választotta el – addig oldalra fésülve hordta. Ettől úgy nézett ki, mintha valami Joppo-szerű vidéki kisvárosból jött volna.

A műanyag zacskót lehúzta a vécén, a fésűt pedig zsebre tette. Néhány kifésült hajszálat hátrahagyott, csak hogy legyen, ami Victor herceget emlékezteti rá.

A kémlelő nyíláson keresztül kukucskálva látta, hogy a folyosó üres. A szoba ajtaját résnyire nyitva hagyta maga mögött, aztán a folyosó végéhez sétált, a lépcsőhöz. Egy emeletet felgyalogolt, majd a kilencedik emeleten a felvonóhoz sietett, és megnyomta a hívógombot. Amint a lift diszkrét szisszenéssel megérkezett, kiválasztotta a földszintet és türelmesen várt, míg a fülke leereszkedett.

Épp elérte a hallt, és az északi szárnyba vezető folyosó felé fordult, és ekkor meghallotta a távolban sivító rendőrségi szirénákat. Figyelmesen hallgatózott, hogy kiderítse, vajon felé közelednek-e a hangok vagy Ryan irodájához, de képtelen volt bármit is megállapítani. Aggodalmát elraktározta elméje azon rekeszébe, ahol a jelentéktelen apróságokat rendszerezte és tárolta, majd továbbsietett a folyosón. Még húsz lépés, és az északi kiegészítő hallban lesz, szabadon.

A bérgyilkost meglepte, hogy egyáltalán eddig el tudott jutni. Ha volt valami, aminek hálás lehetett, hát az a Lyrán Nemzetközösség nagy részét érintő egyik gyengeség volt. A jeges tekintetű fickó ízig-vérig tharkadi volt. A helyiek komolyan zokon vették, hogy idejött átvenni az irányítást a bérgyilkos körüli teendők fölött. Ő azonban Galen Cox meggyilkolása óta nem látta a jeges pillantásút, tehát minden bizonnyal elhagyta Solarist Katrina kíséretében. Miután a beosztottak megszabadultak a jégember szigorú ellenőrzésétől, ellazultak és könnyelművé váltak.

A hall üres volt, így a bérgyilkos kilépett az ajtón, és elindult a Düsseldorf utcán. Az utcát mindkét oldalon narancs és fehér lobogókkal díszítették, míg a hotel déli oldalánál húzódó Demien utca lámpaoszlopaira fekete zászlókat feszítettek. Még délebbre zöld lobogók, arany és rózsaszín lobogók, ezüst, vörös és skarlátszín lobogók, kék és fehér lobogók virítottak – mindegyik a töltényein szereplő színekre utalt.

A bérgyilkos nem engedte, hogy mosoly játsszon az ajkán, miközben a Düsseldorf utcán bandukolt a megbeszélt ötödik keresztutcáig. A kód egyszerű volt, még Chou-val alkották meg, elég régen. Az, hogy a bérgyilkos olaszul beszélt, azt sugallta, hogy megfigyelés alatt tartják, és meg kell szervezni a szökését. A megfigyelés azt is jelentette, hogy Chou-t is követik, tehát a dolgokat beosztottakon keresztül kell szervezni. Ez azonban nem jelentett gondot. A tervet úgy állították össze, hogy a részleteket intéző emberek nem láthatták át az egészét.

Chou választotta ki a punkot, aki az orgyilkosság bűnbakja lesz. A hotel egyik kellően megvesztegetett alkalmazottja rejtette el a pisztolyt a 807-es szobában – az akcióban részt vevő embereket később megölik. Chou emberei lobogózták fel Szilézia elegánsabb részét. Ez volt a terv legjobb része, és kétségtelen, hogy a hírszerzés emberei délen futkosnak utána, és megpróbálnak rájönni a színekben rejlő kódra.

A titkosügynökök emlékezni fognak rá, milyen sorrendben következtek egymás után a töltények a tárban. Azt fogják feltételezni, hogy a gyilkos a fekete lobogókkal díszített Demien utca felé indult, aztán a zölddel díszes utca felé fordult, aztán az arany és rózsaszín lobogók irányába siet. Nem igazán tőle fogják távol tartani az ügynököket, inkább körbe-körbe futtatják őket, főleg, mikor egyszerre két irányba is vezet ugyanolyan zászló. Össze fognak zavarodni, így a gyilkos nyeregben maradhat, és könnyebben tud elmenekülni.

Az orgyilkos keletre fordult az Ashing utcán, aztán átment egy átjáróházon, és északra haladt a Brúnón. Felsietett az utca bal oldalán, és a házak homlokzatát figyelte, hogy a kirakó utolsó darabkáját is a helyére tehesse. Kicsit aggasztotta, hogy még nem volt képes rájönni, de megbízott annyira Chou-ban, hogy tudja, Szergej nem hagyja cserben. Itt lesz, itt kell lennie. Meg fogod találni.

A lövedékek kódja nem a színekben, hanem azok nevében rejlett. Ahol a hírszerzés ügynökei a fekete színt látták, a bérgyilkos egy szót talált, a szín olasz nevét: nero. A szó kezdőbetűje – megegyezvén az angol north szóéval – északra irányította. Eztán a zöld következett, olaszul verde. A kezdő v betű nem az irányra utalt, hanem egy római számot jelzett, és azt súgta, menjen északra öt háztömböt. Az arany és rózsaszín párosítása – az oro és rosa szavakból – az „or” szócskát, az olasz nyelv keletet jelentő szavának, az orientale-nek kezdetét jelezte.

Chou szokatlan dologra vetemedett a negyedik golyó választásával. A barna neve olaszul bruno, ami annak az utcának a neve, amelyen végig kellett haladnia. A fekete ismét északra irányította. Az ezüst/vörös/skarlát így cseng: argento rosso scarlatto, melyet a gyilkos angolo retto sinestro-ként értelmezett, azaz derékszögben balra. A közösen kidolgozott kód alapján az utca bal oldalán álló épületbe kell majd belépnie.

Az utolsó lövedék, a kék/fehér színű zavarba ejtette. Olaszul ez úgy hangzott, azzurro bianco, aminek nem volt egyértelmű jelentése. Eltöprengett a kék/fehér, illetve az a és b betűk jelentése felett, és több lehetséges változat is az eszébe jutott. AB jelezhetne egy vérbankot, a kék/fehér pedig díszhal-üzlettől haléttermen át egy terrai filmet vetítő moziig bármit jelképezhet.

Amikor megpillantotta, inkább a látvány hatására ismerte fel, mint az ajtó fölötti felirat jelentése alapján. A kis fogadónak nem volt kiemelt bejárata, csak egy ajtó, mögötte a fölfelé vezető lépcsőkkel. Az ajtó fölötti cégéren egy Steiner ököl tartott egy rövid baltát, és épp az alatta levő feliratot aprította, melyen a Fehér fejsze név állt.

A bérgyilkos bólintott. Acetta bianco, fehér fejsze. Egy kicsit zavarta, hogy Szergej olyan színt használt, amely megegyezik a kódjával, de annyira szeretett volna már biztos helyen lenni, hogy félretette aggodalmait. Megmászta a lépcsőket, és egy nagy, füsttel és fabútorokkal teli, egyszerű terembe ért. A legtöbb székből hiányzott egy-egy darab, némelyiket csak a rozsdás szögek és a vastagon felkent faragasztó kombinációja tartotta össze. Első pillantásra az ember a helyiség törzsvendégeiről ugyanezt feltételezte.

A kocsmáros abban a pillanatban ránézett, ahogy belépett, aztán a pult alá nyúlt. Ahogy ismét felemelte kezét, benne egy bőrszíjon lógó kulcs himbálózott, így a bérgyilkos mégsem lőtte szét a fejét.

– Jobbra, leghátul.

A bérgyilkos elvette a kulcsot, és megkereste a szobát. A mosdókon túl volt, ajtaján az „Igazgató” felirat lógott egyetlen csavaron. Kinyitotta az ajtót, becsusszant, majd becsukta és be is zárta. Az ajtót túl gyengének tartotta ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, de nem kívánt túl sok időt tölteni ott. Ha lett volna a szobában szék, akárcsak olyan rozoga, amilyen a kinti teremben, beékelte volna a kilincs alá.

A berendezés primitív volt, de erre lehetett is számítani. Egy öreg ágy uralta a szobát, talán csak félméternyit hagyva maga és az oldalt álló szekrény között. A falon a vízcsap lefolyója erősen rozsdáik, akárcsak a légypiszkos tükör felette. Az ágy mellett álló fiókos szekrény egy cseppnyit megereszkedett, és az egyik hiányzó lába helyére rakott két téglán egyensúlyozott.

A bérgyilkos tudta, hogy szökése sikerének kulcsa a külseje megváltoztatásában rejlik. Kihúzta a szekrény legfelső fiókját, és elővett egy tisztasági csomagot. Kinyitotta, és elővette az elemes szakállvágót, amit a csap mellé tett. Kibújt a kabátból és az alatta levő ingből. Mindkettőt az ágyra hajította úgy, hogy a puska legyen felül, és könnyen elérhesse.

Bekapcsolta a szakállvágót, és egy sávot vágott a hajába a koponyája közepén. Sötét tincsei a vállára hullottak, némelyik a padlóra vitorlázott. Elég gyorsan haladt, csupán némi borosta maradt utána, ennek eltávolítására majd a tisztasági csomag borotváját fogja használni. Először azonban a hosszabb hajtól kellett megszabadulnia.

Bár a szakállvágó búgása fülsüketítő volt, a bérgyilkos biztonságban érezte magát. Szergej Chou baklövése a kódolás végén katasztrofális lehetett volna, ha nem Ryan Steiner herceg a célpont. Victor Ryan miatt kialakult paranoiája miatt egyetlen olyan ügynök sem vett részt az akcióban, aki Isle of Skye területén nőtt fel. Skye lakosságának nagy része értett olaszul, de az Egyesült Nemzetközösség többi részén viszonylag kevesen bírták ezt a nyelvet. Így minimális volt a lelepleződés esélye.

A feje fázni kezdett. Nem törődött vele, gyorsan folytatta a munkát, borotvaszappannal habozta be koponyáját, majd elővette a borotvát. Végül elkészült, szárazra törölgette magát az ingével, és levetkőzött. A szekrény második fiókjának mélyéről előhalászott egy sáfrányszínű pamutleplet, és a teste köré csavarta. Arra egy barna palástot vett, így fejezvén be a Buddhista szerzetessé való átváltozást.

Miután befűzte kitaposott szandálját, és feltette kopott szemüvegét, a bérgyilkos megnézte magát a tükörben. Nem éppen a legelőnyösebb arcát mutatta, ami pont megfelelt a céljának. Ezt megereszkedett tartással, csoszogó járással egészítette ki, jobb kezét pedig karommá merevítette, mintha nyomorék lenne. Nehézkes mozgással kinyitotta az ajtót, és kivánszorgott a bárba.

Észrevétlen haladt el a törzsvendégek közt, aztán a városiak és turisták tömegébe kilépve szinte láthatatlanná vált. Továbbhaladva annál magabiztosabbnak érezte magát, minél messzebb jutott a Páncélököltől. Tulajdonképpen már alig várta, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjön Solarisról.

Egy kéz nehezedett a vállára.

– Várjon csak!

Megfordult, tartásán nem változtatott, de felkészült, hogy meggörbített kezével lecsapjon.

– Tessék?

– Megnyertem egy fogadást – mosolygott rá egy fiatal nő, és egy érmét nyomott a markába. – Szeretném, ha osztozna a szerencsémben. – Rákacsintott, majd eltűnt a forgatagban.

A bérgyilkos a hideg aranypénzre nézett. Melissa Steiner Davion arca mosolygott rá az egyik oldalon, és amint megfordította, Victor képét pillantotta meg. Egyszer már dolgoztam a családod ellen, Victor, egyszer pedig neked is. Kvittek vagyunk.

Továbbhaladva picit elgondolkozott azon, hogy dolgozna-e Victor számára avagy ellene a jövőben is. Több lehetőség is felötlött benne, de egy kivételével mindet elvetette. Ellened, vagy melletted, a döntés nem a szívemben vagy a fejemben fog megszületni. Az érme súlyát becsülgette, és elmosolyodott. Én ahhoz vagyok hűséges, aki a legtöbbet fizeti, és ha van egy kis eszed, Victor Davion herceg, akkor te leszel az.

33

Solaris City, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

3056. április 25.

Kai Allard-Liao annyira figyelte a Taizai űrjáró ovális törzsébe bemasírozó csatamecheket, hogy észre sem vette a nőt, amíg az meg nem érintette a vállát. Felugrott, és meghajolt előtte.

– Konnichi-wa, Kurita Omi-sama. – Kai lassan egyenesedett fel a meghajlásból, részben tiszteletadásként, részben, hogy ideje legyen magához térnie gondolataiból. – Ön roppant nagylelkű, hogy kölcsön adja nekünk ezt az űrjárót.

– Megnyertem Victort és az embereit, hogy megmentsék bátyámat a klánoktól – mosolygott finoman Omi. – A legkevesebb, amit megtehetek, hogy segítek önnek és embereinek, hogy megmentsék az öccsét egy hazaárulótól.

– Nagy kár, hogy mindezt el kell titkolnunk előle – szomorodott el Kai. – Nagyon sajnálom, hogy arra kellett kérnem, hallgassa el az igazságot Victor előtt. Sokkal inkább méltó az ön bizalmára, mint jómagam.

– Victornak azon fenyegetésekre kell összpontosítania, amelyek elhárítása még nincs folyamatban. Ha felfednénk előtte, hogyan csalták tőrbe az öccsét, egyiküknek sem válna hasznára. – A Kurita nő higgadtan beszélt a hangáron keresztülvonuló, rikító színezésű csatamechek parádéja ellenére. Mindegyikük a város alatt húzódó alagútrendszeren jött az űrleszállóra. Az alagutaknak köszönhetően Solaris City azon kivételes városok közé tartozott, melyen egy egész sereg csatamech vonulhat végig anélkül, hogy bármiféle zavart vagy riadalmat keltene. – Sok mechet látok, amely nem viseli a Kenotáfion Istálló fekete-arany jelzését.

– Az enyéim közül csak egy tucat jön – rázta a fejét Kai. – Próbáltuk titokban tartani, de valahogyan kiszivárgott, és rengeteg harcos ajánlotta fel, hogy velem tart. Fogalmuk sem volt róla, mi a feladat, de elég volt nekik annyi, hogy nekem van rájuk szükségem. Keith azt mondta, most már véget vetett az információszivárgásnak.

– A hangjából azt veszem ki, meglepte a harcosok reagálása.

– Ami azt illeti, tényleg meglepődtem. Igaz, hogy sokuknak segítettem apróságokban, de sosem hittem volna...

Omi elmosolyodott és vállon veregette.

– Ön olyan ember, akinek a példáját sokan követnék, ha tudnák.

– Tényleg? – Kai lassan sóhajtott. – Deirdre meg fogja érteni, ha a dolgok rosszul sülnek el?

– Talán, de nem szabad a legrosszabbra számítani. Önnek küldetése van, amelyet végre kell hajtani. Azért teszi ezt, mert számtalan ember életét kell megmentenie. Sikerrel kell járnia. A többi az istenek kezében van.

– Tudom, de utálom a sorsra bízni a dolgaimat. Egyszer azt tettem, amit a sors látszott diktálni, és éppen ezért van, hogy eddig még csak holográfon láttam a fiamat. – Kai a feléjük közeledő Keith Smith-hez fordult. – Van valami jó híred?

– Sok, de csak ha nem Tormano oldalán állsz – pillantott Keith a kezében levő laptop kijelzőjére. – Eltüntettem az összes rendelést, amit Larry feladott, és rendeztem a számlákat, úgyhogy minden ki van fizetve, senki sem reklamálhat. Jelenleg az edzőteremben vagy, mint rendesen, és küldtél néhány emlékeztetőt a Komsztárnak a Jádesólymokkal kapcsolatban. Később arról is érdeklődni fogsz, mibe kerülne küldeni nekik diszken egy másolatot a meccsről. Mindenki másnak is dolgoztam ki rutinokat, annak a két, utoljára jelentkezett fickónak, Simpson-nak és Taylornak is. Ó, és még Cathy Kesslert is felkértem, hogy fesse újra a Yen-lo-wangot.

– Ez jó ötlet volt. Tormano figyeltetni fogja a mechet, és feltételezi, hogy a közelében vagyok.

– Én is így gondoltam. Ja, és most jött a repülési engedély a Taizai-nak, hogy visszaviheti Lady Omit a Szövetségbe. – Keith felnézett a számítógépből. – Visszafuvarozom a hölgyet a házadba, és bekvártélyozom, mielőtt nekifeküdnék a munkának.

– Kösz, Keith – mondta Kai, és visszafordult Omihoz. – Omi, köszönöm, hogy kölcsönadta ezt a hajót, és beleegyezett, hogy visszatérésünkig az otthonomban húzódik meg. Ha az akció rosszul sül el, ne feledje, kényszerítettük rá, hogy adja át a hajót.

– Nem fog rosszul elsülni.

Larry Acuff érkezett futva a csoporthoz.

– Bepakoltunk, Kai. Nekem is van egy szakaszom, Chris Tayloré a második, te vezeted a harmadikat. Mindannyian indulásra készen állunk.

–Akkor menjünk. – Kai meghajolt Omi felé, majd kezet nyújtott Keith-nek. – Köszönök mindent, amit eddig tettél.

– Megtalálom a fiad, Kai.

– Ebben biztos vagyok. – Kai elővett egy lapot a mellénye zsebéből, amelyet a hűtőruha fölé vett. – Ha még azelőtt hozzájutsz az információhoz, hogy visszajelentkeznénk Shiloh-ból, küldd el az egész csomagot erre a számra. A vonal túlsó végén egy számítógép van, és ott fogják tudni, mit kezdjenek az infóval, ha meglátják.

– Négyszáznegyvenkilences körzetszám? – vette kézbe a cetlit Keith. – Az Joppo, ugye?

– Bízz bennem annyira, amennyire én bízom benned!

– A te fiadról van szó, Kai. Azt teszem, amit kértél – vágta zsebre a papírdarabot Keith. – Lőj pontosan, és hajolj el, ha rád lőnek.

– Úgy lesz – sóhajtott Kai, és erőt merített Keith magabiztos mosolyából. – Jelentkezünk, ha már tudunk valamit.

Glenn Edenhoffer, mivel művésznek tartotta magát, addig feredőzött az érzelmek birodalmában, hogy az az emberi kapcsolatainak és általában az egész életének rovására ment. Az érzelmeket inspirációnak használta, de a megaláztatás, ami az Allard-Liao és Cox ellen vívott harc során érte, mélyen megsebezte önérzetében. Cox halála a Nap és Kard hotel felrobbanásakor megtagadta tőle a lehetőséget, hogy visszaszerezze az önbecslését, és csak tovább mélyítette Edenhoffer depresszióját.

Edenhoffer világa fölött beborult az ég, és ez a sötétség úgy torzította el látásmódját, hogy a harcot új színben kezdte látni. Coxot a halála ezen a világon kívülre helyezte, így Edenhoffer minden tébolya és dühe Kai Allard-Liaora irányult. Ami Kai Wu Deng Tang fölött aratott győzelmét illeti, ebben Edenhoffer csak a nemesekből áradó, a köznép irányába mutatott megvetés újabb jelét látta.

Hajlamainak köszönhetően Edenhoffernek örülnie kellett Ryan Steiner herceg halálának. Ő csupán olyan lépésnek tekintette, amilyenhez hasonlókat az emberiségnek Edenhoffer szerint meg kell tennie, hogy felébredjen a letargiából, és visszakövetelje az örökségéül szánt nagyságot. Azt persze sohasem vallotta be, hogy nem voltak konkrét ötletei az általa hangoztatott elvek megvalósítására. Művészként az érzelmek tengerében való hempergést csupán a fellángoláshoz tartotta szükségesnek. Feltételezte, hogy a többi már jön magától.

Jelenlegi elmeállapotában a herceg halálát szentségtörésnek tartotta, mely förtelmes tettnek egyetlen célja lehetett. Ez a cél Edenhoffer szerint az volt, hogy a Skye Tigriseket Ryan özvegyének, Morasha Kelswának a kezére játssza. Mivel a hölgy a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az istálló iránt, azonnal kihirdette, hogy eladó, és semmilyen kikötése nem volt az istálló további irányítására vonatkozólag. Ez azt jelentette, hogy Edenhoffer már nem tud megszervezni egy küzdelmet Kai Allard-Liaoval, amivel visszanyerhetné a becsületét.

Úgy döntött, hogy Kai adott utasítást Ryan meggyilkolására, kifejezetten azért, hogy megtagadja tőle a visszavágó lehetőségét. Ez Glenn Edenhoffer halállistájának élére röpítette Kai-t, ami kitüntetésnek számított, mivel általában nagyon hosszú időbe telt, mire valaki felküzdötte magát az igen terebélyes lista első helyére. Kai listavezető pozíciója azt jelentette,, hogy Edenhoffer figyelni kezdte a férfit, és minden tevékenységében arra kereste a lehetőséget, hogy keresztülhúzhassa Kai számításait, ahogy az övét is keresztülhúzták.

Megszállottságának köszönhetően Edenhoffer két dolgot tudott kikövetkeztetni. Az első az volt, hogy Tormano Liao embereit ugyancsak érdekli, Kai mikor, hol tartózkodik. Ezenkívül a fülébe jutott, hogy több mech-harcost elhívtak valamilyen küldetésre, bár nehéz volt különválasztani az egyéb pletykáktól és hazugságoktól. Ez a hír azt is tartalmazta, hogy aki úgy érzi, tartozik Kai-nak egy szívességgel, mechjével együtt menjen az űrállomáshoz a földalatti alagúthálózaton, mert Kai tervez valamit.

Glenn összekaparta a részleteket, és megállapította, hogy Kai el akarja hagyni Solarist. Úgy döntött, hogy erre Tormano Liao nagyon kíváncsi lesz. Szobája falához ment, ahol egy, még a harc előtt megkezdett kollázs függött, darabkái közt Tormano fogadásának meghívójával. Megkereste Tormano irodájának számát, beütötte a videofon hívógombjain, haját pedig ujjaival hátrafésülgette, míg a vonal másik végéről választ nem kapott.

Tormano felpillantott a Kai-ról szóló jegyzetek halmából, amely az asztalán tornyosult. Arcán fintor ült, keze egyik papírt a másik után gyűrte takaros gombócokká.

– Ki hívott? Újabb híreket kaptunk?

– Glenn Edenhoffer volt az – rázta a fejét Nancy. – Ő az egyik harcos, akit Kai és Galen Cox legyőzött.

– És tudott nekünk ez a Mr. Edenhoffer valami hasznosat mondani? – dőlt hátra Tormano mosolyogva, asztalán gyűrött papírok tömkelege gyűlt.

– Nem tudom biztosan – felelt a nő, de Tormano már az orra Táncolásából tudta, hogy Nancy erősen kétli a dolgot. – Felajánlotta, hogy mivel Ryan Steiner herceg halott, talán ön megvehetné a Skye Tigriseket. Megköszöntem neki a javaslatot, és azt mondtam, hogy valamikor jövő hét végén még megkeressük.

– Milyen ostoba is az az ember – csóválta a fejét Tormano és felpillantott Nancyre. – Köszönöm, kedvesem, hogy ilyen talpraesetten elintézte az ügyet.

– Örülök, hogy önt szolgálhatom, nagyuram.

– Szerencsémre. Nem is tudom, mihez kezdenék ön nélkül.

34

Zarevo űrjáró, útban Shiloh felé

Szabad Világok Ligája

3056. április 27.

Peter fülében a három shiloh-i holovíziós csatorna háttérzaja zavaróan vegyült a Zarevo társalgójában beszélgetők hangjával. A katonák nem is leplezték csalódottságukat, amikor megkapták a jelentést arról, hogy a Harloc Vadászok visszavonultak. Általában a közkatonák örülnek, ha meghallják, hogy az ellenség begubózott a bázisán, de mindannyian arra vágytunk, hogy keményen odavághassunk nekik, és éles harcban döntő csapást mérjünk rájuk. Lepillantott a Harloc Vadászok holografikusán kivetített harcrendjére, és eltöprengett, hol bujkálhatnak. Mintha tudták volna, hogy jövünk.

A Kozákok eredetileg azt tervezték, hogy űrjáróikkal a Chatham-síkságon landolnak, és mindkét ezreddel dél felé nyomulnak, ahol utoljára látták a Vadászokat. Kezdetben a Shiloh-ról érkezett adatok normálisnak tűntek, és a földreszállás tervezett pontjának közelében jelezték a Vadászok jelenlétét. Aztán a Vadászokról szóló információáradatot mintha csak úgy elvágták volna.

Amennyire a megfigyelések alapján meg tudták állapítani, a bolygón egyedül a Harmadik Szíriai Lándzsások állhattak volna útjukba. Nyikolaj Korszakov semminemű figyelmet nem volt hajlandó szentelni nekik, mivel a teljesen zöldfülű Lándzsásoknak esélyük sem lehetett volna egy, a Kozákokhoz hasonló kiválóan képzett elit zsoldoscsapattal szemben.

– Azt ugyan nem mondanám, fenség, hogy úgy söpörnénk el őket, mint tornádó a kártyavárat, de igazán nem tartok tőlük.

Bár Péter számára ez a kijelentés ugyanolyan ostobának tűnt, mint amennyire őszintén csengett, hajlamos volt egyetérteni az idős zsoldosvezérrel. Még kiszemelt prédájuk, a Harloc Vadászok sem jelentettek akkora fenyegetést. Az egység túlságosan friss volt ahhoz, hogy harcban edzett legyen. Csak akkor jelenthettek volna kihívást, ha Sun-Tzu összeszedte volna az összes többi egység elit harcosát, hogy ideküldje őket. Peter ezt a feltevést nagyon valószínűtlennek tartotta.

Peter szerint Wu Kang Kuo jelentette a helyzet kulcsát. Korszakov alaposan befeketítve adta elő Wu előtörténetét, Peter azonban eléggé okosnak tartotta a kapellán tisztet ahhoz, hogy feltételezze, csapdát állított neki. Egyértelmű, hogy Wu meg akarja zavarni a földre szállást, hiszen minden harcos tudja, hogy bármely mech-egység landolás közben a legsebezhetőbb. Peter számára nem volt kétséges, hogy Wu rájuk támad, csupán a mikor maradt kérdéses, erről azonban nem tudta meggyőzni a Kozákokat.

Peter a kezét Nyikolaj vállára tette.

– Korszakov ezredes, azt hiszem, a landoláskor fogjuk felhajtani a vadat, egy perccel sem korábban. Ha jól emlékszem, a földet érés pontjától feltételezhetően hatvan kilométerre dél-délkeleti irányban van a központi bázisuk. – A mohóság gonosz kacajt csalt elő Peter torkából. – Landoljunk közelebb és hívjuk ki őket?

– Még van két napunk, hogy megtervezzük a landolást – mosolygott nagyvonalúan a zsoldos. – Elkészítem az alternatív terveket.

– Remek – ásított Peter és nagyot nyújtózkodott. – Túl hosszú volt az utazás, túl sokáig várakoztunk. Azt hiszem, megpróbálok aludni egy picit. Keltsen fel, ha bármi történne.

– Ahogy óhajtja, fenség. Szép álmokat!

Peter szélesen elmosolyodott, és feszesen tisztelgett az ezredesnek.

– Remélem, a közelgő csatánkról álmodom... az lesz ám a szép!

Solaris City, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

Nem lehet ilyen bonyolult! Valamelyik világon lenniük kell! Mit nem vettem észre? Keith a holográfra nézett, aztán vissza a számítógépre. Itt van a megoldás, tudom, hogy itt van!

Levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. Megpróbálta megállapítani, Tormano melyik világon rejtette el Davidét és Deirdrét. Az eljárás roppant egyszerű volt: megvizsgálta a holográfot, aztán kijelölte és rendszerezte á feltűnő motívumokat. Az égen tornyosuló felhők miatt nem talált csillagképeket, amelyeket kiindulási pontként használhatott volna. Ha talált volna ilyesmit, azonnal megtalálta volna a világot is, mert a gépe összeszedte volna a létező összes asztronómiai adatbázis tartalmát, és addig keresgélt volna, amíg ki nem választja a tökéletesen illeszkedő égboltot a hozzá tartozó bolygóval.

A holográfon két dolgot vizsgált meg azonnal: az állat- és növényvilágot. A szarvasokat volt a legegyszerűbb kinyomozni, méghozzá a ritkaságuk miatt. A róluk szóló adatokból kiderült, hogy a negyedszázaddal ezelőtt, a Negyedik Örökösödési Háború miatt a kipusztulás veszélye fenyegette a fajt. A Tormano Liao finanszírozta tenyészprogramnak köszönhetően a Prudolm törpeszarvast olyan nagy számban sikerült visszaszoktatni eredeti élőhelyükhöz Tsitsang, Hunan és Kansu világán, hogy képesek voltak természetes módon is fennmaradni.

– Ez az egyetlen rendes dolog tőled, amit valaha tettél, Tormano – kommentálta a jelentést szárazon Keith.

A növényzetet sokkal könnyebb volt lenyomozni. A háttérben látható ligetecske fáit a gép vasszilként azonosította, a számítógép pedig olyan hosszú listát dobott ki azon világokról, ahol ez a szilfa honos volt, mint Keith karja. Sajnálatos módon Tsitsang, Hunan és Kansu is rajta volt a listán, ami azt jelentette, hogy nem sikerült a körön szűkítenie. Egy tűt keresek egy szénakazalban, ami egyre nő ahelyett, hogy fogyna!

Miközben leszűkítette a keresést arra a három világra, ahol a szarvas él, egy olyan probléma merült fel, amely az eddigi eredmények értékét a nullára csökkentette. A Prudolm törpeszarvas a száraz klímát kedvelte, és általában nagy csordákban barangolt a síkságokon. Mivel azonban a vasszil csupán a mérsékelt égöv alatt nőtt, roppant csekély volt annak lehetősége, hogy a kettő egy helyen megtalálható.

Az ellentmondás legkézenfekvőbb megoldása az volt, hogy a szarvas egy magánrezervátumban van, azonban a vasszilnek otthont adó 137 világ bármelyikén lehetett. Ami azt illeti, ha a holográf egy állatkertben vagy botanikai kertben készült, Deirdre és David akárhol is lehetett.

Keith nem törődött bele a vereségbe, ezért végignézett és kijelölt minden mást is a képen. Tudta, hogy honnan származnak a ruhadarabok, amelyeket Deirdre és a fia viselt. Viszonylag nagy valószínűséggel meg tudta határozni a nő szemfestékének készítőjét és csillagközi terjesztőjét, Különösen büszke volt arra, hogy egészen az Egyesült Nemzetközösség Crucis szektorában található Odellig eljutva találta meg annak a napszemüvegnek a márkáját, amelyet Deirdre a blúza dekoltázsába tűzött.

Ha dioptriás, még az orvost is megtalálom, aki felírta. Megvizsgálta a holográfot, aztán előhívta a digitalizált párját. Az egérrel egy téglalapot rajzolt Deirdre mellkasa köré. Bepötyögte a parancsokat, hogy felnagyítsa a képet, aztán újrarajzolta a képet, hogy csak a napszemüveg látszódjék rajta. Örült, hogy nem kell Kristina előtt magyarázkodnia, és tízszeresére nagyította a képet.

Két nap óta először mosolyodott el. Igen, ez lehet az. A kinagyított lencséken valami tükröződött. Még jobban ráközelített, és nekilátott az adatok korrigálásának. A számítógép pixelenként kiértékelte a képet, és a szomszédos pixelekkel összehasonlítva eldöntötte, milyen szín és minta lehet a legvalószínűbb. Amint elkezdte átalakítani a színes kockákat valami emberi formává, Keith rárakott egy szűrőt, ami elhalványította és korrigálta az árnyékokat, így a figura orra már nem kenődött szét az arca közepén, mint egy odacsöppent tintapaca.

Az egérrel egy újabb ablakot rajzolt, ami különválasztotta a felső lencsét. Előszedte a napszemüvegre vonatkozó adatokat, és utasította a gépet, hogy lapítsa ki a visszatükrözött arcot. így kiküszöbölte a lencse felületének görbületéből adódó torzításokat, az alak magas, vékony körvonala kisebbé, tömzsibbé vált. Ismét korrigálta a különböző torzításokat, aztán a nagyítás mértékét tízzel tovább növelve megvizsgálta a képet.

A biztonság kedvéért Keith lefuttatott még egy tisztítóprogramot, de már tudta, kivel áll szemben. A kép tiszta volt, és Keith azon vette észre magát, hogy a fogát csikorgatva mered a képernyőjére.

– Tormano, te szemétláda, most megvagy! A kérdés csak az, hol a fenében vagy?

Keith égő szeméből eltűnt a fájdalom, izmain friss energia áradt át. Kimentette a képet, aztán számítógépével egyenesen a solarisi információs hálózat szívébe csatlakozott. Először a helyi híradók adatbázisába nézett be. Lefuttatott egy keresőprogramot, ami kielemezte az elmúlt két hónap összes olyan hírét, amelyben szerepelt Tormano Liao neve. Minden cikk, minden kép, minden képaláírás, amelyben megemlítették, bekerült egy logfájlba, aminek a tartalmát egy program dátum szerint sorrendbe rakta. Egy lista készült a cikk megjelenési időpontjáról, egy pedig a benne említett eseményekéről.

Miközben a számítógép az adatok feldolgozásán fáradozott, Keith tovább keresgélt. Abból indult ki, hogy Tormano az elmúlt két hónap során nem hagyta el Solarist, ezért biztos volt benne, hogy Deirdre Learnek is itt kell lennie. A másik ellenőrzést csak azért futtatta le, hogy biztos lehessen abban, jól emlékszik Tormano utazgatásaira. A vasszilfa honos volt Solarison, úgyhogy ez nem jelentett olyan sokat, a Prudolm törpeszarvas viszont felbecsülhetetlenül sokat segíthetett.

Keith egyenesen a Solaris VII Holovideó-gyártók Bizottságának adatbázisába hatolt be. A S7HGyB mindent megtett, hogy a világról szóló vagy itt játszódó holovideós filmeket támogassa. A filmesek számára nyújtott szolgáltatások közé tartozott a bolygó területén különféle helyszínek biztosítása, melyekről hatalmas katalógusuk volt. Egyszer még a Kenotáfion is engedélyezte nekik, hogy az egyik edzőtelepükön forgassanak egy krimit, és a jogokért elég csinos összeget kaptak.

– Ugyan már, Tormano, le vagy égve! Van olyan telked, ahol pofás kis szarvasokkal várod a kamerás embereket?

Elindított egy keresőprogramot az összes olyan kulcsszó alapján, amely csak eszébe jutott a holográf láttán. Amint a számítógép nekilátott a keresésnek, hátradőlt és átkutatta agyát, hátha még valami beugrik, ami a hasznára lehet. A gép azonban olyan gyorsan köpte ki a választ, amíg Keith-nek még arra se maradt ideje, hogy feltegye a lábát az asztalra.

– Tormano birtoka Equatuson! Hogy nem gondoltam rá? – Keith szorosan lezárta szemét, arcát pedig a mennyezet felé fordította. A számítógép rácsipogott. Keith odapillantott, és azt látta, hogy a vonal túlsó végén azt kérdezi egy program, szeretné-e letölteni a birtok tereprajzát. A férfi elgyötört arckifejezése határozottan vidámra váltott, miközben igenlően válaszolt, és a meghajtó jelzőfényét figyelte, amint az reszketve jelezte az adatok átvételét.

A másik ellenőrzés ekkor dobta ki az eredményt Tormano napirendjéről, mely elég szoros volt, de volt benne két nagyobb rés. Az egyik egy Equatuson töltött hétvége, a másik pedig a Kai címvédő meccsét követő nap volt.

– Igen!

A S7HGyB adatcsomagjában a birtok teljes területe megvolt elektronikus letapogatókkal feltérképezve, Keith pedig könnyedén megtalálta a helyszínt, ahol David és Deirdre állt. Felnagyította a képet, hogy akkora legyen, mint a holográf. A S7HGyB képet kiinduló pontként használva Keith a számítógéppel ellenőriztette az asztronómiai adatbázisban, hogy a megadott árnyékok vetődhettek-e a holográfon látható irányban és mértékben 3056. április 20-án. A gép válasza az volt, hogy az árnyékok szerint meghatározva a holográf helyi idő szerint tizenhárom óra harminckor készült.

Keith a S7HGyB adatokat és a következtetéseit tartalmazó fájlokat egybecsomagolta, és a Kai-tól kapott számot tárcsázva összeköttetésbe lépett a joppoi komputerrel. Két billentyű lenyomásával elindította az átküldést.

– Azt sem tudtam, hogy vannak ott számítógépek – morfondírozott Keith, és eltűnődött, vajon Kai tényleg tudta-e mit csinál? – A francba is, én megbízom benned, Kai! Nem fogok keresztbe tenni a terveidnek.

A letöltés alig tíz perc alatt befejeződött. Keith egy másodpercig várt, aztán begépelte: ÁTKÜLDÉS VÉGE, ÉRKEZÉS VISSZAIGAZOLÁSÁT KÉREM.

A válasz egy percen belül érkezett, betűről betűre. CSOMAG MEGÉRKEZETT. KÜLDETÉS VILÁGOS, KÖSZÖNET A TEREPRAJZÉRT. Számok és betűk összevisszasága tűnt fel a képernyőn, amint á túloldali számítógép megszakította az összeköttetést.

Keith egy darabig a képernyőre bámult, aztán elmosolyodott.

– Nos, én megtettem mindent, amit csak lehetett – sóhajtott, és a gép főkapcsolója felé nyúlt, de keze tétovázott. – Nem, csak annyit tettem, amire megkértek. Ennél azért többre vagyok képes.

Ujjai zongorázni kezdtek a billentyűzeten, arcán mosoly ült, miközben ismét belemerült Solaris adatainak áramlásába. Akármire készül is az a csapat Joppoban, nem árthat, ha a birtokon nem fognak tudni róluk. Begépelt egy parancsot, ami a rendszer azon részébe vitte, ahol a világ telekommunikációs csatornái eredtek. Onnantól kiindulva kezdte lépésről-lépésre elszigetelni a mandarin birtokát, és kikapcsolta a hely biztonsági rendszereit.

Mandarini birtok, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

Az elmúlt két napban, amely során Deirdre Lear nekilátott a szökési terv kidolgozásának, roppant fontos dolgokra jött rá. Az első az volt, hogy van esélyük. Az Alynán élesre fent érzékekkel tanulmányozta a terepet és a biztonsági berendezéseket. Többször azon kapta magát, hogy eltűnődik, Kai hogyan döntene adott esetben, de leállította magát, mert már nem bízott abban, hogy tudja, hogyan gondolkozik a férfi. Ebben csak magamra hagyatkozhatom.

A biztonságiak szemmel tartották, és a vállukra vetett rövid csövű puskákkal járták a birtokot, de nem voltak teljesen éberek. Múlt éjjel bebarangolta az egész házat anélkül, hogy bárki megállította volna, amíg be nem lépett a konyhába. Ott is csak azért ütközött ellenállásba, mert rajtakapott egy őrt, amint éppen nassol egy kicsit. A férfi engedékenysége és udvariassága azt sugallta Deirdrének: habár az őr tudja is róla, hogy a nő fogoly, azért még tiszteli korábbi, vendégstátusa miatt.

A szökés terve gyorsan megszületett, és biztos volt benne, hogy be fog válni. Ha gyorsan átvág a háztól a szarvasokig, kinyithatja a fűtött karámot, ahol az állatok az éjszakákat töltik. Kiengedi és szétkergeti őket, hogy az őröknek sok dolga legyen, és egymástól elszakadva vadásszanak az állatokra. Mi több, ha az őrök infravörös keresőkkel próbálják megtalálni, a karám elég nagy hőforrás lesz ahhoz, hogy valósággal megvakítsa őket. Valószínűleg rá fognak jönni, hogy ő járt ott kiereszteni a szarvasokat, de nem lesz könnyű az ő hőképét megkülönböztetni az állatokétól.

Onnan már toronyiránt megy, átmászik a falon a karámon kívül, onnan pedig lopakodnia kell. Remélte, hogy ki tudja játszani üldözőit, vagy ha rákényszerül, hát legyőzi őket.

Ez ráébresztette valami nagyon fontosra. David kicsivel nehezebb volt, mint tizenhét kiló, ami azt jelentette, hogy nem viheti ölben. Nem is tudott volna mindent időben elmagyarázni egy háromévesnek, hiszen még véletlenül elszólja magát. A méretei miatt pedig David nem tudott volna olyan gyorsan és sokáig futni, amilyenre a szökéshez szükséges lett volna.

Az esze azt üvöltötte, hogy hagyja itt a gyereket, de a szíve nem engedte, hogy akár csak egy percre is magára hagyja a kicsit. Azt ugyan nem gondolta, hogy Tormano Liao képes lenne bántalmazni a gyereket, de azt simán feltételezte volna, hogy magánál tartja Davidét, majd Kai és őellene használja. Ráébredt, hogy két dolog közül választhat: az egyik a bölcs döntés, a másik pedig az elkerülhetetlen.

Deirdre visszagondolt az Alynán töltött időre. Egyszer egy elementál ejtette foglyul. Kai pedig elmenekülhetett volna, de nem tette. Komoly hátrányban volt, mégis érte jött, és legyőzte az elementált.

Ha David apja nem hagyott engem cserben, hogy tehetném meg ezt a fiával? Miután meghozta a döntést, félresepert minden, ezzel kapcsolatos aggodalmat. Davidre ráadta a legsötétebb ruhadarabokat, amit csak talált, majd maga is hasonlóképp öltözött fel. Szunyókált egyet délután, aztán majdnem éjfélig várt az akció kezdetével. Hagyta, hogy David átaludja az első felvonást, hátha így meg tudja kímélni az elkerülhetetlen erőszak látványától.

Az elsötétített szobában csupán egy lámpa világított halványan. A lakosztálya ajtajához lépett, és feltépte. Az őr – aki az éjszakákat általában a folyosó falának támasztott lábbal, a székén billegve töltötte – talpon volt, jobb kezével a fülhallgatóját szorította a fülére.

– Jöjjön gyorsan, egy skorpiót láttam odabent! A dívány alatt van. Ölje meg!

Az őr láthatóan nem lett boldog a hírektől.

– Sajnálom asszonyom, de más a parancsom.

– De muszáj! Megölheti a fiam! – Deirdre olyan hisztérikusan vinnyogott, ahogy csak tudott. – Mitől fél, magának van fegyvere?!

A férfi a rádióján jövő hangokra figyelt, majd elmosolyodott, és halkan kuncogva belépett a szobába.

– Olyan mindegy, az ajtó melyik oldalán vagyok! – Megragadta karabélyát, mely egy hosszú szíjról lógott a vállán, és végignézett a nappali három díványán, majd megvakarta a fejét. Szembefordult a nővel, hogy feltegye a kézenfekvő kérdést, de a szavak kiejtésére már nem maradt ideje.

Deirdre térddel ágyékon rúgta az őrt. Mindkét kezével a férfi hajába markolt, és a térdére rántotta. Anélkül, hogy akár egy pillanatra is elengedte volna, a hajánál fogva megperdítette és a földre rántotta. A férfifej csattanása a padlón elégedettséggel töltötte el, akárcsak a test hirtelen elernyedése.

Ujjait a nyaki artériára helyezte, és érezte a pulzus gyors, de erős lüktetését. Lefegyverezte a fekvő testet, és levette az övét is. Az őr eléggé nagydarab volt, ezért az övet csak úgy tudta hordani, hogy átvetette a vállán is. A hálószoba függönyéről leszedett kötéllel gúzsba kötötte a férfit, és betömte a száját David egyik összegöngyölt zoknijával.

Fegyverét a jobb vállán átvetve megfordult, és megpillantotta Davidét, aki a hálószoba ajtajában állt.

– Kicsikém!

– Ezt te csináltad, anyu? – kérdezte David álmosan dörgölve szemét. Deirdre bólintott. – Klafa!

Deirdre a fiú felé nyújtotta kezét, az pedig hozzásietett.

– Most csendben kell lenned. Gyerünk! – Kivezette az ajtón, végig a rövid folyosón, amelynek végén egy kétszárnyú ajtó nyílt a kertre. Az ajtóhoz simulva kikémlelt a sötétségbe, de nem látott senkit. Kisurrant, és Davidét is maga után vonszolta.

– David, oda kell futnod a mögé a bokor mögé. Meg tudod csinálni? De nagyon csendben!

A kisfiú ünnepélyes komolysággal bólintott.

– Futás!

David eliramlott, csetlő-botló mozgása ellenére gyorsan odaért a bokorhoz. Deirdre közvetlenül a nyomában haladt, majd amint utolérte, egy szál vasszilre mutatott. Odaérve lekuporodtak az árnyékban, hogy kicsit kifújják magukat.

– Jól csináljuk, anyu?

– Igen, David – mondta Deirdre és egy puszit nyomott a fia homlokára. – Szeretlek.

– Én is szeretlek, anyu! – mondta David, és egy hatalmas cuppanós puszit csattantott anyja szájára, aminek az még annak ellenére is örült, hogy valószínűleg messzire elhallatszott.

– David, látod amott azt a fura fát?

– Aha!

– Futás!

Miközben a gyerek szaladt, Deirdre körülnézett, hogy lát-e mozgást valamerre, de a terep tisztának tűnt. Levette válláról a karabélyt, a szíjat a bal karjára csavarta. Ellenőrizte a kapcsolót, és a biztonsági állásból hármas rövidsorozatra állította, aztán a töltőkarral egy golyót engedett a csőbe. Képességeitől telhetően halkan és lelapulva futott, míg utol nem érte Davidét.

A fasor, amely mögött eddig fáról-fára lopakodtak, egyre ritkult. Felülnézetből az egész vasszil erdő nagyjából egy nyalókára hasonlított, vékony nyelével a ház felé. Félúton voltak a kerek fej irányába, amely további kétszáz méteres bújócskát jelentett. Onnan már csak egy rövid sprint egy tisztáson keresztül, és el is érték a karámot.

Apránként nyomultak tovább. Deirdre minden állomásnál halkan megdicsérte a fiát, és emlékeztette rá, hogy csendben kell maradni. Nem tudta megállapítani, hogy a kicsi játéknak vélte-e vagy sem, de gyanította, hogy az idegessége kezd átragadni a gyerekre. Olyankor ugyan szélesen mosolygott, mikor az anyja megölelgette, de a mosoly gyorsan lehervadt arcáról, és az összpontosítás rajzolt apró ráncokat a helyére. Szeme gyorsan felmérte a terepet, majd az anyjától ellesett mozdulatokkal sietett előre, kihasználva az árnyékok rejtekét.

Az udvarház körüli reflektorok hirtelen életre keltek, és a sziréna sikolya hasított az éjszakába. A fény megvilágította a hatalmas, pázsittal borított kertet, de az erdőt zebramintásra festette. Deirdre megdermedt a megvilágított sávok határolta árnyékban, és David felé pislogott, aki egy kidőlt fatörzs mögött kuporgott. Ha én nem látom, ők sem vehetik észre.

A háta mögött kiáltozás hallatszott, az őrök kirohantak a házból. Úgy fordult, hogy szemmel tarthassa őket, de a sziréna szakadatlan vijjogása mellett hallgatózni már nem tudott. Ahogy azonban visszafordult David felé, két fekete, szögletes árnyékot látott keresztülügetni a kerten. Éles ugatás hallatszott a még élesebb fogak közül, és a kutyák a fia felé tartottak.

Deirdre gondolkodás nélkül felszökkent és odarohant, s csak akkor torpant meg, amikor a kutyák a fiúhoz értek. Nekitámaszkodott egy fának és kiegyenesedett. Vállához emelte fegyverét, és az előtte keresztben szaladó kutyákra szegezte. Bal kezét hátrahúzta, mígnem a hurok metszően a karjára szorult, aztán meghúzta a ravaszt.

A fegyver torkolattüze átmenetileg megvakította, a kereplésétől pedig a füle csengett. Az első sorozat az elöl futó kutya mellkasát kapta el, mikor az épp egy leesett ág fölött lendült át. Az állat nyüszítve felbucskázott, aztán egy fának vágódott, végül a földre zuhant.

Hol van a másik? Nem annyira a kutyát látta meg, inkább a mozgást érzékelte. Fegyverét balra lendítve leadott egy sorozatot, lefelé szorította a karabély csövét, és újra lőtt. Agonizáló csaholást hallott, aztán előrevetődött, magával rántva Davidot is, mielőtt a világ szétrobbant volna.

A házból kiözönlő fegyveresek és a két állatgondozó, aki elengedte a kutyákat, tüzet nyitott a fákra. Deirdre az erdő talaját borító, bomlásnak indult levelekbe temette arcát, miközben golyók cikáztak a feje felett. A fák kérge leszakadt, ágak zuhantak a mélybe, a talaj remegett az iszonyattól. Érezte, hogy David reszket és zokog, de nem hallotta a hangját, és Jiem merte magához ölelni, hogy megnyugtassa. Jobb keze szorosan a földre nyomta, ahogy a kegyetlen macska tartja mancsa alatt az egeret.

A golyózápor olyan hirtelen állt el, mint ahogy eleredt. Deirdre kiáltozást hallott, aztán a parancsot angolul is elismételték.

– Dobja el a fegyverét!

Deirdre a jobb oldalára gördült, háttal Davidnek, és lebogozta a fegyvert a karjáról. Félrelökte, aztán felkiáltott:

– Eldobtam, nincs nálam! Megadjuk magunkat!

Mélységesen bánta, hogy nincs rajta valami fehér, amit esetleg lobogtathatna.

Meghallotta az erdőn keresztülrohanó emberek nehézkes dobogását. Visszagördült a hasára, onnan a másik oldalára, és magához vonta Davidét.

– Bátraknak kell lennünk, kicsikém, nagyon, de nagyon bátornak.

A pici bólintott, de az ajka reszketett, és a szemében könnyek gyűltek.

– Nem baj, ha sírsz, David – cirógatta meg a gyermek haját, aztán óvatosan felült. Davidét az ölébe vonta, és magához szorítva várta, hogy Tormano emberei használatra készen tartott fegyvereikkel körbevegyék. Közöttük bátran, üres kézzel lépdelt a százados.

Átlépett a kidőlt törzsön, a többiek pedig követték, mintha a százados merészsége megóvná őket. Az messzire elrúgta a nő fegyverét, aztán szalutált.

– Gratulálok, doktor, hogy majdnem sikerült megszöknie. Egy hibát persze azért elkövetett.

– Éspedig mit? – szűkült keskenyre Deirdre szeme. – Vagy nem akarja elmondani, mert fél, hogy legközelebb már figyelni fogok erre?

A férfi mosolya Deirdrét egy ragadozó vicsorára emlékeztette.

– Mikor betöltötte a külső biztonsági rendszert felügyelő számítógépbe a vírust, feltételezte, hogy nem fogjuk tudni megtalálni. A technika bármilyen csodálatos is, időnként cserbenhagyja az embert – kocogtatta meg fülhallgatóját. – Ezért van rádiónk, és ezért tartunk kutyákat is. Gyorsan körbehívtuk egymást, és rájöttünk, hogy elintézte Lit, tehát kijöttünk maga után.

Deirdre megszédült. Komputer vírus?Mi az ördögről beszél ez?

– A mandarin túszként tart minket fogva. Én ismerem Victor Davion herceget. Tormanonak sok mindenért kell majd felelnie.

A százados lehajolt, és elvette tőle Davidét. Deirdre megpróbálta magához szorítani a fiát, de vagy féltucat puskacső meredt rá azonnal, legtöbbje még füstölgött.

– Ha bántani merik... tudja, ha őt foglyul ejtik, az engem még nem tarthat vissza!

– Ezt nagyon is jól tudjuk, doktor – vont vállat a százados szinte bocsánatkérően. – Tudja, a mandarin csupán udvariasságból hagyta meg az életét. Alapjában véve csupán a fia fontos nekünk, mivel az ő személye ad lehetőséget a mandarinnak, hogy uralkodjon Kai unokaöccse fölött. Ön, doktor, csupán ráadás. – Az egyik őrre pillantott. – Ez a nő felhatalmazás nélkül jött be a területre, és a felszólítás hallatán sem állt meg. Attól tartva, hogy egy terroristával van dolgod, lelőtted.

–Anyu! Anyuu! – kapálódzott David a férfi szorításában, de a férfi csupán kurtán fültövön vágta.

– Isten vele, Lear doktor. Ne aggódjon David miatt – mondta a férfi és harsány kacagása elnyomta David sírását. – A mandarin majd vigyáz a fiára, és a Kapellán Konföderáció Mennyei Trónjának örököséhez méltóan fogja nevelni.

Zarevo űrjáró, útban Shiloh felé

Szabad Világok Ligája

Hatalmas zökkenés ébresztette Petert. Először azt hitte, megtámadták őket, de rájött, hogy Korszakov már jóval azelőtt felébresztette volna, hogy az ellenség közel ér. Amint elméje kitisztult annyira, hogy erre ráébredjen, a hajóról érkező többi bongó visszhang elárulta, mi történt.

Egy rakéta dokkolt be hozzánk. Peter kabinja ablaknyílásához lépett, ahol kinézve egy távoli, lángcsíkot húzó gömböt pillantott meg. Overlord típusú űrjáró. Erősítést kaptunk volna? Peter elhúzta a száját, mivel nem gondolta volna, hogy Tormano megengedheti magának további zsoldosok felbérlését, de mivel arról a hajóról jöttek át páran, egyértelműen látszott, hogy barátságosak. Vagy legalábbis nem ellenségesek.

Gyorsan felöltözködött, belebújt a kezeslábasába, megfésülte vörös haját, majd elindult az összekötő folyosón. Senkivel sem találkozott, ami nem volt meglepő, mivel a legtöbb harcos aludni ment, hogy kipihenje magát a harc előtt. A tény, hogy Korszakov vagy a fia nem jött érte, mégis nyugtalanította Petert.

Ahogy elért a készenléti szobáig, két férfit látott fekete-arany egyenruhában. Háttal álltak neki, amikor belépett a helyiségbe. Korszakov ezredes sápadtan pillantott rá, és kezdte a bocsánatkérést, de Peter a szavába vágott.

– Nagyot csalódtam önben ezredes, és később még beszélünk.

Megragadta a hozzá közelebb álló betolakodót, és megpördítette.

– Ki a pokol vagy te, honnan jössz, és mit keresel itt?

A férfi egyetlen elegáns mozdulattal kicsusszant Peter szorításából.

– Pontosan tudod, hogy ki vagyok, Peter Davion, és azzal is tisztában vagy, hogy Solarisról jöttem. Ideje, hogy sarkon fordulj, és eltűnj innen, mielőtt romba döntenéd a Belső Szférát.

35

Zarevo űrjáró, útban Shiloh felé

Szabad Világok Ligája

3056. április 27.

Peter arca döbbentről nyers dühtől torzra váltott.

– Szóval a bátyám azt hiszi, képes leszel megállítani? – nevetett fel Peter és a fejét csóválta. – Te?

A feszült, beteges nevetés hallatán Kai hátán futkározni kezdett a hideg.

– Nem a bátyád küldött, Peter. Erről az egészről ő mit sem sejt.

– Nahát, tettél valamit az engedélye nélkül? – a hangjából áradó megvetés ostorcsapásként érte Kai-t. – Vigyázz haver, még a végén rád is olyan halálosan féltékeny lesz, amilyen Coxra volt, meg rám is.

– Peter, szedd össze magad. Sokkal többről van itt szó, mint képzelnéd. Elgondolkodtál rajta, honnan tudtam, hogy itt talállak? – Kai a tőle telhető legtöbb aggodalmat sűrítette a hangjába. – Nos?

– Majd meghalsz, hogy elmesélhesd, úgyhogy rajta – felelte Peter felsőbbrendű vigyorral az arcán, és karját összefonta maga előtt.

– A nagybátyám rászedett téged.

– Ha! Én kényszerítettem rá, hogy engedjen el erre a küldetésre. Megpróbált ellenkezni, de én ragaszkodtam hozzá!

– Pont, ahogy számította – mondta Kai, és érezte, hogy a gyomra összeszorul. – Ő akarta, hogy itt legyél, szüksége volt rád. Nélküled az egész terve összedől. Nem vetted észre?

– Én azt veszem észre, hogy itt áll egy ember, akiből hiányzik a nagybátyja bátorsága, amire pedig szükség van az Egyesült Nemzetközösség biztonságának megőrzéséhez. Te a Solarison játszadozol, miközben itt lenne a helyed az oldalamon, hogy katonákat vezess ebben a hadjáratban.

– Itt vagyok, és katonákat vezetek egy nagyon fontos hadjáratban. Egy egész zászlóaljnyi harcos vár a Taizai fedélzetén a döntésedre – felelte Kai, és leküzdötte a csalódottságát. – Használd a fejed, Peter. Még mindig nem vetted észre? Hogyan kerültem ide? Miért vonultak vissza a Vadászok? Olyan nyilvánvaló! A küldetésedet elárulták. Shiloh erői tudták, hogy jössz, és parancsuk van, hogy ne harcoljanak veled.

– Mert félnek! – Peter Kai baljára lépett, a Kozákok élére. – Be fogjuk bizonyítani, hogy a Harloc Vadászok itt vannak, mert bizonyítékként a mechjeik darabkáival fogunk ide visszatérni!

– Ha csak megpróbálkozol vele, a neved mellett az fog szerepelni a történelemkönyvekben, hogy ez az ember robbantotta ki azt a háborút, amely elpusztította a Belső Szférát. Sun-Tzu megparancsolta a Vadászoknak, hogy kerüljék el a fegyveres összecsapást. A világot a Harmadik Szíriai Lándzsások gondjaira bízzák. Ha üldözőbe veszed a Vadászokat, a Lándzsások téged fognak kergetni.

– Akkor szétverjük a Lándzsásokat – rázta fejét könyörtelenül Korszakov ezredes.

– Jaj, kiváló – gúnyolódott Kai. így jobban le tudta vezetni mérgét, és remélte, hogy a szarkazmus valaki fejében csak világosságot gyújt. – Ha összecsapnak a Lándzsásokkal, a Szabad Világok Ligája háborút indít az Egyesült Nemzetközösség ellen, ami pontosan megegyezik Sun-Tzu elképzeléseivel, hiszen ezért vonta vissza a Vadászokat!

– A Vadászok parancsairól nem tudhatsz, csak spekuláció!

– Nem, nem az. A Vadászok parancsnokától kaptam az információt. Tőle tudom, hogy itt vagytok.

– Az ellenséggel cseverészünk, Kai? – kacagott vészjósló hangon Peter.

– Ez nem méltó hozzád, Peter! Wu Kang Kuo úgy érezte, az adósom azért, mert megakadályoztam, hogy a nagybátyám ártson a még meg sem született unokájának, és mert tiszteletet mutattam a fiával vívott csata során. Viszonozta a szívességet, pedig ezáltal a karrierjét és az életét is kockára tette. – Kai a fejét csóválta. – A fenébe is Peter, használd már az eszed! Mit gondolsz, Wu honnan tudta, hogy ide jössz a Kozákokkal? Megmondom én neked: a nagybátyám kiszivárogtatta az információt a Maskirovkának, hogy foglyul ejthessenek és megöljenek. És ha így történt volna, Victornak háborút kellett volna indítania Sun-Tzu ellen, és támogatnia kellett volna Tormano kis magánháborúját.

Kai előrelépett.

– Téged kihasználtak, Peter. Egy sakkbábu vagy, és a politika nagymesterei játszanak veled. Tormano arra használ, hogy először a bátyád ellen hergel, hogy őt meg Sun-Tzunak ugrassa. Sun-Tzu továbbpasszol téged Thomas Marik ellen, hogy Thomast pedig Victor ellen használhassa.

– No és te, Kai Allard-Liao, te mire használsz engem?

– Semmire, Peter, én csak az életedet akarom megmenteni.

– Megpróbálod megakadályozni, hogy felfedjem a fenyegetést, mely az Egyesült Nemzetközösségre leselkedik! – Peter hangja metszően éles lett, dühe pedig kicsúszott az irányítása alól. – Megpróbálod a bátyám pozícióját megvédeni, pedig mindketten tudjuk, hogy az ő vezetési módszere tönkre fogja tenni az Egyesült Nemzetközösséget!

– Figyelj ide Peter, ezt a csatát már elvesztetted. Add ki parancsot, hogy fordítsák vissza ezt a hajót. Töltesd fel és ugorjatok vissza Solarisra!

– Soha! Te vagy a vesztes! Elhanyagoltad a családoddal szembeni kötelességeidet azáltal, hogy a Solarison játszadozol! Én azonban elfogadom a rám rótt feladatokat és az Egyesült Nemzetközösség jóléte érdekében végre is hajtom azokat! – Peter Kai felé bökött. – Azóta menekülsz, bujkálsz, hogy visszajöttél az Alynáról, és talán még előtte is ilyen voltál. Mindenki látta, mi mindent csinálsz, és ők szerénységnek nevezik, én azonban gyávaságnak hívom! Ez itt nem Solaris, Kai, ez nem játék, és nincsenek mechjeink. Csak egyféleképpen tudsz megállítani.

– Nem akarok verekedni veled, Peter – rázta a fejét Kai.

– Szóval a mesék, hogy elementálokkal verekedtél puszta kézzel, hazudnak, mi, Kai Allard-Liao? – Peter maga elé emelte az öklét. – Én vagyok az Egyesült Nemzetközösség jövője. Állíts meg, ha mersz!

Mandarini birtok, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

Bár tudta, hogy bele is halhat, Deirdre Lear a tettek mezejére lépett abban a szempillantásban, hogy a százados elfordult. Még mindig a bal csípőjén ült, de kezével ellökte magát a talajtól, felpattant és előreugrott. Jobb lábát nagy ívben előrelendítette, ezzel a bal térdhajlatban találta el a századost. Abban a pillanatban, ahogy a férfi lába megroggyant, felharsant körötte a fegyverek hangja. Deirdre annyira összpontosított a fiára, hogy a fülhasogató kerepelés csupán halvány háttérzajnak tűnt számára.

Bal térdére emelkedett. Mit sem törődött a körötte repkedő golyókkal és az őt körbevevő villanásokkal. A századosra figyelt, aki hanyatt vágódott, és amint a széles hát földet ért, a nő felemelt jobb keze lecsapott. Egyenesen tartott ujjakkal, tenyéréllel ütött a férfi torkára.

A harcművész tudta, hogy az ütés úgy lapítja szét az áldozat légcsövét, mint egy átázott kartoncsövet.

Az orvos tisztában volt vele, hogy a férfi meg fog fulladni.

Az anya, akinek a szeme láttára verték meg a gyermekét, köpött rá.

David kiszabadította magát a halott karjából, és az anyjához futott. Deirdre megölelte és megcsókolta, közben rettegve várta a golyót, amely kioltja életét. Nem akart meghalni, de ha már választhat, az utolsó másodperceit Daviddel akarta tölteni.

– Doktor Lear – hallotta. A hang fémes volt és távoli, egyúttal ráébresztette, hogy a fegyverek elhallgattak. Kinyitotta szemét, és azt kellett látnia, hogy az őt rabságban tartó emberek szanaszét hevernek a földön. Legtöbbjüket elrejtették az árnyékok, de esküdni mert volna, hogy látott csonka, bizonyos testrészektől megfosztott alakokat is.

David arcát a ruhájába rejtette, hogy a kicsi ne lássa a mészárlást, és felemelkedett. Megfordult, és amit ekkor pillantott meg, szinte megdermesztette – még a lélegzete is elállt. A lábai felmondták a szolgálatot, de mielőtt összerogyott volna, megacélozta akaratát, és talpon maradt.

Az árnyékokból tizenkét hatalmas emberforma alak közelgett. Az éles fény foltokat festett testük jobb oldalára, de teljes egészében megmutatta a sisakokra festett, jádezöld tollazatból elővillanó, égő borostyán szemeket. A csapat élén járó alak barátságos mozdulattal nyújtotta felé bal karját, mely gesztus gyengédsége erősen ellenkezett a háromujjú mancs és az alkar alá erősített, füstölgő csövű géppuska látványával.

Lehetetlen! Hogy kerültek ezek ide? Deirdre reszketni kezdett. Biztosan meghaltam és ez itt maga a pokol!

A kéz hívóan integetett.

– Talán nem emlékszik rám doktor, de mi már találkoztunk. A nevem Taman Malthus, ez itt pedig az én csapatom. Kai Allard-Liao kért meg minket, hogy kísérjük haza.

36

Zarevo űrjáró, útban Shiloh felé

Szabad Világok Ligája

3056. április 27.

– Ha merem, Peter, merem? – kiáltott Kai. A hangját fűtő düh őt is meglepte. Megpróbálta leküzdeni a testében forrongó indulatokat.

– Nincs is más választásom, meg kell állítanom téged.

– Ezek csak szavak, Allard, puszta szavak – vigyorgott Peter. – A tettei többet mondanak el az emberről, mint a szavai.

Peter egy másodpercre leengedte a kezét, és Kai tudta, hogy egyetlen köríves rúgással a földre tudná vinni. Az izmai megfeszültek, lélekben is felkészült, mégsem mozdult. Nem elég legyőznöm, meg is kell értetnem vele, miért nem engedhetem meg, hogy nyerjen.

– Akkor beszélj a tetteidről, világosíts fel, mit árulnak el rólad.

– Azt mutatják, hogy én vagyok Hanse Davion igazi örököse. Rámutatnak, miszerint egy Steiner-Davion sorsa az, hogy ismét megalapítsa a Csillagligát, és egyesítse az összes uralkodóházat egyetlen vezető lobogója alatt – sorolta Peter, szeme a fanatikusok lázas ragyogásával égett.

– Victor mindent tönkretesz, miatta szét fog hullani az Egyesült Nemzetközösség is, szétmorzsolják a Harloc Vadászokhoz hasonló fenyegetések, a szövetségesei pedig épp erre az árulásra uszítják és támogatják benne!

Peter közelebb lépett és egy jobb horgot próbált bevinni Kai-nak. Az lehajolt, és finoman balra húzódva elcsusszant az ütés elől. Jobb keze reflexszerűen fellendült Peter keze közt. Bár az utolsó pillanatban visszafogta magát, a tenyere alja még szájon vágta Petert.

– Bocs, Peter – hátrált el Kai a herceg kartávolságán kívülre. Larry Acuff elvett egy széket, ami Kai visszavonulási útvonalában állt. Peter döbbentnek tűnt. Megérintette felhasadt ajkát, és az ujján levő vérre meredt.

– További árulás. Victor azért küldött, hogy megölj?

– Nem, a pokolba, Victor azt sem tudja, hogy itt vagyok!

– Hazudsz! – Peter hangja fájdalomtól csöpögött, és vadul hadonászva Kai felé rontott. Kai-t ellepték az ütések, mivel túl összevissza és túl gyorsan záporoztak rá, hogy az összest hárítani tudja. Peter karja úgy járt, akár a cséphadaró, és a könyökével, karjával legalább annyiszor talált, mint ökölbe szorított kezével. Kai-t meghátrálásra kényszerítette a támadás tébolyodott hevessége.

Peter valószínűleg megérezte, hogy elárasztotta Kai testét az ütéseivel, mert lendülete megtört, amint átvette a tudatos irányítást teste felett, és a győzelemre koncentrált. Így egy olyan rést nyitott a védelmén, melyet Kai azonnal kiszúrt. Amint az ütések irama lassulni kezdett, jobb vállát leejtette, és egy hatalmas ütést vitt be közvetlenül a mellcsont alá. Peter tüdejéből egyetlen hatalmas szusszanással eltávozott a levegő, aztán a herceg a padlóra rogyott vöröslő arccal.

Kai reszketett, részben a dühtől, de inkább félelmében. Lehajolt és megragadta az övet Peter kezeslábasán. Megemelte az övnél fogva, így Peter ívben hátrahajolt, és a levegő beáramlott a tüdejébe. Ez véget vetett Peter légszomjának, de mivel elfogyott belőle a szusz, a harci kedv is elszállt belőle.

– Peter, hallgass végig. Pontosan tudom, mit érzel. Tisztában vagyok vele, milyen nyomás nehezedik rád. A Skye Felszabadító Hadsereg a véredet akarja venni, ahogy engem is üldözött a Kapellán Konföderáció és a klánok. Hatalmas felelősséget örököltél, és gúzsba kötnek a hagyományok, akárcsak engem. Sok mindent szeretnék csinálni, sok nagy célt tűztünk ki magunk elé, de korlátok közé szorítanak minket. Téged Solarisra küldött a bátyád, engem pedig – Kai lenyelte a torkát elszorító gombócot – a nagybátyám zsarol, és túszként tartja fogva a fiamat, annak érdekében, hogy ne tegyek semmit, ami megakadályozná, hogy kirobbants egy háborút.

Peter tekintete hirtelen kitisztult, teste elernyedt. Rettegés futott végig az arcán, majd becsukta szemét és a fejét rázta.

Kai elengedte Peter övét, és lassan felegyenesedett.

– Korszakov ezredes, a családom mindig nagyra értékelte az elszántságát és a tiszta Liao vérvonal iránti hűségét – mondta Kai, és próbált roppant körültekintően fogalmazni. Nem akarta megbántani az öreg zsoldos lelkét, mégsem volt hajlandó teljesen megkímélni őt a benne fortyogó haragtól. – A szolgálatai felbecsülhetetlen kincset jelentenek, egyetlen más egység sem lett volna képes ilyen közel jutni jelen küldetés sikeres teljesítéséhez.

– Ön igazán kedves, nagyuram.

– Valóban, és talán örülne neki, ha a jövőben is ilyen kedves lennék önökhöz – mondta Kai, majd itt tartott egy kis szünetet, amíg a megjegyzésbe rejtett kis fullánk minden illetékes bőre alá beágyazza magát. – Ideje, hogy távozzon, ezredes. Küldje vissza a Zarevot a Remagenre, és térjen vissza Solarisra.

– Meg kell értenie, nagyuram, hogy nem önnel van szerződésem.

Az öreg arcára kiülő dölyfös dac láttán Kai majdnem behúzott neki egyet, de aztán egy kevésbé látványos csapás mellett döntött.

– Tomano nagybátyám hamisan tájékoztatta önöket a szerződés kötésekor. Ő fizetésképtelen, de hogy a botrány okozta szégyentől megóvjam önöket, kárpótlásképp teljesítem a szerződésben foglalt összeg kifizetését – taglalta Kai és lassan karba fonta kezét. – Mármint ha most azonnal távoznak.

– De teljesítenünk kell a küldetésünket!

– Ezredes, – nincsen semmiféle küldetés, önnek nincs ki fizessen, és nincs, aki jóváhagyhatná ezt az akciót. Választhat egy teli és egy üres pohár közt, és még csak fogalma sincs róla, mennyire üres ez a második. Egyetlen szavamra az Egyesült Nemzetközösség úgy dönt, hogy soha többé nem veszi igénybe a szolgáltatásait. Ugyanez igaz a Szt. Ives Paktumra. Miután pedig beszéltem Lady Omival, aki jelenleg épp az otthonom vendégszeretetét élvezi, a Kozákok a Szövetség listáján is utolsók lesznek, ha azok valaha zsoldosokat akarnának alkalmazni. Soha nem dolgozna Sun-Tzunak, és ha még nem vette volna észre, most hatolt be erőszakkal a Szabad Világok Ligájába – ingatta fejét Kai bánatosan. – Gondolom, a Periférián azért talál magának alkalmazót.

– De nagyuram!

– Ön igazán szerencsés, ezredes, mivel sikeresen megmenekült egy háború kiprovokálásától, amely milliók vérével szennyezte volna be. Gyűlöletét tartogassa kuzinom katonáinak. Alkalomadtán csillapítani fogom a vérszomját. Értve vagyok?

– Igen, nagyuram! – A válasz merev volt és sértett büszkeségtől csöpögő, de Kai fel volt rá készülve, és megörült neki, milyen könnyen tudott hatni Nyikolaj Korszakovra.

– Mi lesz Peter herceggel, nagyuram?

– Ő velem jön a Taizai fedélzetén. A felszerelését adják le a Solarison. Isten vele, ezredes. Élvezze a nyugdíjas éveket – felelte Kai, és megragadta Peter vállát az egyik oldalon, Larry Acuff pedig a másikon támogatta a herceget. – Oké, fogom, Larry. Menj a rakétához, és szólj Wilsonnak, hogy melegítse be a motort. Hazamegyünk.

–Vettem, főnök.

Az összekötő folyosón kettesben haladtak. Egy helyen Peter megpihent a falnak dőlve, hogy összeszedje magát.

– Nem hagyhattam, hogy elindíts egy háborút, Peter.

– De a fiad, még azt sem tudtam, hogy van egy fiad... és te kockára tetted az életét... – Peter lehorgasztotta fejét, a szavak cserbenhagyták.

Kai határozott mozdulattal megfogta Peter állát, és felemelte a fejét.

– A bátyádhoz hasonló uralkodóknak a saját érdekük ellenében is cselekedniük kell, azt kell tenniük, amit muszáj, nem pedig amit szeretnének. Félre kell tenniük a törekvéseiket és a személyes ambíciójukat azért, hogy a helyes és jó utat járják végig a kényelmes helyett, és ez nem könnyű feladat. Ezt kell tenni, különben mások fogják őket a saját céljaik elérésére használni.

– Ahogy engem is – reszketett Peter, hangját átitatta a fájdalom és félelem. – Igazad volt, egy sakkfigura voltam; egy gyalog, amit felhasználnak, aztán lesöpörnek a tábláról.

Peter megpróbált elhúzódni Kai-tól, de amaz nem engedte el.

– Ne add fel, Peter, ne hagyd, hogy a kétségbeesés maga alá gyűrjön. Azok a gyalogok, amelyek túlélik a csatát, és kitartóan lépegetnek, vezérré válnak. Te mindent azonnal akarsz, mert fiatal vagy és tapasztalatlan. Van még elég időd, a türelmetlenség pedig nem más, mint duzzadó energia, és ezt olyan elfoglaltságra kéne használnod, amely jobb emberré formál – bíztatta Kai, majd elengedte és a rakétakikötő felé kísérte. – Álmaid és vágyaid a bátyád ellen fordítottak. Legyél csupán önmagad, Peter Steiner-Davion, nem pedig az anti-Victor. Ne legyél Hanse Davion reinkarnációja sem. Légy, aki vagy.

– Micsoda éleselméjűség attól a férfitől, aki az apja nyomdokaiba lépett, és ugyanazokat a győzelmeket aratta le, amiket annak idején az apja – vágott vissza gyengén és mosolyogva Peter, így Kai könnyedén figyelmen kívül hagyta a mondatban rejlő tüskéket. – Te már rájöttél, ki az a Kai Allard-Liao?

– Az önmegismerés egy ösvény, nem pedig életcél, Peter. Abban a pillanatban, hogy úgy érzed, tudod, ki vagy, tévedsz, mert ez a felfedezés megváltoztat. Csak annyit tehetsz, hogy követed ezt az ösvényt, amelyen járva hű maradhatsz önmagadhoz.

Peter bólintott, aztán elfintorodott.

– Bölcs szavak egy embertől, akinek egyetlen életcélja, hogy Solaris bajnoka legyen. Te ide jöttél, hogy megállíts, ez viszont egyéb képességeket és nemesebb sorsot hozott felszínre. Biztos vagy benne, hogy ezen az ösvényen járva hű maradtál önmagadhoz? Igazad van, nem lehetek a bátyám ellentéte, ahogy apám reinkarnációja sem. Na és te?

– Ez egy olyan kérdés – kezdte Kai, és kissé megborzongott –, amelyet sohasem mertem feltenni magamnak. A Kenotáfionon keresztül tisztelgek apám emléke előtt, de úgy, hogy az életének egy töredékén megpróbálok túltenni.

– Azaz?

– Fogalmam sincs – nevetett fel Kai, és érezte, ahogy megkönnyebbül –, de ha jobban megvizsgálom a kérdést, látom benne csillogni a választ. Ha van hozzá kedved, Peter Davion, folytathatjuk ezt a beszélgetést a Taizai fedélzetén, és mire visszaérünk a Solarisra, talán a helyes ösvényre is rálelünk.

37

Solaris City, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

3056. április 29.

Tormano meg sem próbálta palástolni meglepetését, amikor Kai az irodába lépett.

– Korábbra vártalak, öcsém. A Taizai négy órával ezelőtt landolt.

– Sok ügyben kellett intézkednem a landolás után, bátyám – felelte Kai, arca szoborszerű maszkká merevedett, ami Tormano számára kiismerhetetlen, épp ezért idegesítő volt. Az apja arcán is ez a kifejezés szokott volt ülni. – Sok minden másképp lesz ezentúl, Tormano.

– Csakugyan? Többek közt a mészárosaid által a birtokomon meggyilkolt személyzetet is pótolni fogod? – kérdezte kihívóan, és figyelte, milyen reakciót vált ki Kai-ból, aki azonban látszólag meg sem hallotta. – Elismerem, hogy hibáztam, amikor ott tartottam doktor Leart és a fiát azután, hogy átadtam neked a holográfot. Legközelebb odafigyelek erre.

– Nem lesz semmiféle legközelebb, bátyám – lépett beljebb Kai, és úgy nézett körül, mintha először járna az irodában. – Egyébként igen, kapsz személyzetet a birtokra. Fuh Teng unokaöccsei és kuzinjai fogják ellátni a biztonsági teendőket. Kínos gonddal fognak ügyelni rá, hogy jól érezd ott magad.

– Száműzni akarsz az equatusi birtokomra? – pislogott meglepetten Tormano. – Hahó, ez aztán egy merész Kai Allard-Liao! Miből gondolod, hogy mindenről lemondok?

– Le fogsz – villant át egy mosoly Kai arcán –, hiszen nem vennéd szívesen a szégyent, amint kilakoltatnak. Tudod, a birtok már az enyém.

– Tessék?

– Jól hallottad. Még mielőtt a Taizai földet ért volna, összeállíttattam egy elemzést Keith Smith-szel az anyagi helyzetedről – húzta ki magát Kai, és összekulcsolta kezét a háta mögött. – Mikor Victor herceg csökkentette a támogatást, és te kezdtél kifogyni a pénzből, a birtokot és a Solaris Cityben található lakásodat használtad zálogként néhány rövid távú kölcsön felvételekor. Abban reménykedtél, hogy majd a következő földügyi miniszter jóváhagyja a támogatásokról szóló törvényjavaslatot. Elhoztam a banktól a hivatalos papírokat.

– Azokat a kölcsönöket még három hónapig nem követelhetik vissza! Még időben szerezhetek támogatót, hogy időben visszafizessem.

– Tévedés, bácsikám. A kölcsönt addig nem lehet követelni, amíg a miniszter megadja a támogatást. Üzentem Victor Davionnak és választ is kaptam tőle. Nem kapsz támogatást. Itt minden az enyém.

– Nem lehet... – hebegett Tormano, és szíve a torkában vert. – Nem beszélhettél Victor Davionnak a testvéréről, mert akkor el kellett volna árulnod neki, hogy a Harloc Vadászok Shilohon gyakorlatoznak. Ez azt jelenti, hogy visszatartottál olyan információt, ami fontos lehet. Küldök neki egy üzenetet, amiért hálás lesz.

– Nem fog hinni neked – ingatta a fejét Kai. – Az üzenetemben elmondtam, hogy beszélgettem veled. Leírtam, hogy a Szabad Kapella mozgalom vezetése olyan nagy nyomást jelentett számodra, ami túl soknak bizonyult. Megemlítettem néhány dolgot, amiből azt a következtetést vonhatta le, hogy apádhoz hasonlóan összeroppantál, és már csak önmagad árnyéka vagy, egy szenilis vénember, aki könnyen áldozatául eshet mindenféle téveszmének.

– Ezt nem hiszem, egyetlen szavadat sem! – Tormano szája tátva maradt, miközben rettegés és ámulat hullámai öntötték el felváltva. A tény, hogy unokaöccse négy óra leforgása alatt ilyen könnyedén félre tudta állítani, megrémítette, de ugyanakkor elragadtatta. Ezen tettével Kai megcsillantotta mindazon képességeit, melyeket Tormano fel akart éleszteni benne. Kai azt kobozta el tőle, amit Tormano ezer örömmel átadott volna. – Ez lehetetlen.

– Nem, teljességgel lehetséges – villogott Kai szeme jégszilánkként a halványan megvilágított szobában. – Nyilvánvalóvá tetted, túl veszélyes vagy ahhoz, hogy felügyelet nélkül hagyjalak. A keserűség kegyetlenné tett. Majdnem kirobbantottál egy háborút, amely világok százait taszította volna végleges pusztulásba. Erre soha többé nem lesz lehetőséged.

– Erről csak egyféleképp bizonyosodhatsz meg, Kai – felelte Tormano. Kihúzott egy asztalfiókot, és kivett egy pisztolyt.

– Nem fogsz lelőni, bátyám.

– Ebben igazad van, nem teszek ilyet – mondta Tormano, és markolattal Kai felé az asztalra helyezte a fegyvert. – Most már te vezeted a mozgalmat. Azzá váltál, aminek látni akartalak. Láttam, ahogy félreállítasz és megfosztasz a hatalmamtól, és nagyon jól csinálod. Olyan képességekről tettél tanúbizonyságot, amelyekre szükséged lesz Sun-Tzu elpusztításában. De ha azt szeretnéd, hogy győzelmed teljes legyen, könyörtelennek kell lenned. Vedd fel a fegyvert és ölj meg!

– Nem.

– Nem? Ha nem teszed meg, Kai, nem szabadulsz meg tőlem – intett Tormano hüvelykujjával a háta mögötti ablakra, mely mögött Cathay látszódott. – Vannak híveim, Kai. Vannak szövetségeseim, akikről mit sem tudsz. Nem fogsz tudni a birtokon tartani. Meg fogok szökni, támogatókat és támogatást is fogok szerezni, és akkor már nem lesz hatalmad fölöttem.

– Nem foglak megölni.

– Muszáj, Kai! – kacagott a képébe Tormano. – Ez az utolsó felvonás. Meg kell tanulnod, hogy kell bánni a vetélytársakkal! Victor már tudja; ha nem hiszed el, hogy ő van Ryan Steiner meggyilkolása mögött, hát bolond vagy! Ha azt hiszed, nem meghalni küldte ide Petert, még bolondabb vagy. Boldogan halok meg, ha elég kegyetlennek bizonyulsz ahhoz, hogy megölj. Ez ugyanis azt jelentené, hogy ha eljön az idő, a kis patkányarcú kuzinoddal, Sun-Tzuval sem leszel irgalmas, hanem megteszed, amit meg kell tenned.

– Azt már meg is tettem. Berendeztem neked egy aranyketrecet. Nem foglak megölni.

– Blake vérére, Kai! Túszul ejtettem a fiadat! A meggyilkolásával fenyegettelek! – Kai felé lökte a fegyvert. – Tedd meg, ölj meg. Bizonyítsd be, hogy erős vagy!

– Kinek? Neked? – rázta a fejét Kai kérlelhetetlenül. – Nem, bácsikám, nekem semmit sem kell bizonyítanom neked, itt és most nem. Rengeteg időd, több éved lesz rá, hogy eltöprengj rajta, vajon méltó vagyok-e rá átvenni a helyed. Tudod, a helyzet az, hogy nem kell hozzád vagy Victorhoz hasonlóvá válnom, hogy helyesen cselekedjem. Én Kai Allard-Liao vagyok, és azt hiszem, ez több mint elég.

Mivel nem szokta meg, Peter Steiner-Davion számára roppant kényelmetlennek bizonyult a sarkán való üldögélés, mégis eltűrte a térdében lüktető fájdalmat. Omi Kurita töltött neki egy kis csésze teát. Peter nemrég zuhanyozott, megborotválkozott, és a Kenotáfiontól kölcsönbe kapott fekete-arany kezeslábast viselte. Most először érezte magát igazán embernek azóta, hogy elhagyta a Zarevot. Visszaúton sokat beszélgetett Kai-jal, és ezek a beszélgetések segítettek a belsejében dúló viharok feltérképezésében, ha teljesen nem is tudták elcsitítani azokat.

Négy órával ezelőtt, ahogy visszaérkezett Solarisra, Peter üzenetet küldött Ominak, amelyben kérte, hogy találkozhassanak Kai házában. Larry Acuff hozta a választ, hogy Omi szívesen látja, aztán elvitte Petert a légpárnás kocsin. A szolga, aki ajtót nyitott Peternek, bevezette az egyik vendégszobába, ahol Omi várta a teával.

Omi megkínálta a herceget, és ő enyhe meghajlással fogadta el azt. A gőzölgő italtól olyan forró volt a porceláncsésze, hogy kicsit égette a kezét, mégsem tette le. Vezekelni sokféleképpen lehet. Megvárta, amíg a nő tölt még egy csészével, aztán vele egyszerre kortyolt a teába, majd a nő példáját követve, a köztük álló alacsony asztalkára tette az edénykét.

– Köszönöm, hogy fogadott, Lady Omi.

– Nagyon szívesen, Peter herceg. Boldog vagyok, hogy ismét az Egyesült Nemzetközösség területén üdvözölhetem – mosolygott rá, és Peter úgy látta, hogy nagyon okosan csillog a szeme. – A bátyjának nagyon fájt volna az elvesztése. Rettenetesen meggyászolta volna.

Peter az előtte álló politúros asztalka fénylő lapjára nézett, amelyen egy csillogó sárkány kígyózott keresztül.

– Kis híján tömegek halálát okoztam. Ha egy fegyverrel próbálok meg lelőni egyvalakit, most gyilkossági kísérletért állok bíróság előtt. Milliók életét fenyegettem felelőtlenül, de rangom és az önhöz meg Kai-hoz hasonló jó emberek közbeavatkozása miatt büntetlenül távozhatok.

– Ha olyan megoldáshoz kell folyamodnunk, amely kizárja, hogy jóvátegyük bűnünket, az nem büntetés? – kérdezte Omi rezzenéstelen arccal, bár hangja melegen és együttérzően csengett.

– De, azt hiszem, az – sóhajtott Peter, és egyre jobban magába roskadt. – Nem hinném, hogy jóvá lehet tenni egy akkora bűnt, amekkorát elkövettem.

– Azt hiszem, hogy a hasonlata egy félreértéshez vezetheti. A Szövetségben a gyilkossági kísérlet fogalma alatt azt értjük, mikor a vádlott szeretne megölni valakit, de nem sikerül neki – beszéd közben Omi elforgatta csészéjét, és ismét belekortyolt. – Az ön esetében a szándék nem gyilkosság volt, és mivel próbálkozása nem követelt emberéletet, bűne nem számít gyilkossági kísérletnek. Talán hanyagság, vagy az élet semmibevétele, de nem gyilkossági kísérlet.

Mivel Peterben felötlött, hogy a Lyonson is ezek voltak a vádak az általa vezetett raj ellen, elpirult.

– Még az önvád terén is túlbecsülöm magamat – motyogta, és megpróbált leküzdeni egy korty teát, hogy a gyomra is olyan forró legyen, amilyennek az arcát érzi. – Lady Omi, máris olyan sokkal tartozom önnek azért, hogy kölcsönadta a Taizait Kai-nak, hogy egész életemben képtelen leszek visszafizetni.

Omi arcán zavart kifejezés suhant keresztül.

– Mit ért ezalatt, Peter herceg? A Taizai az én utazásomhoz kell, és itt van. Nem is ment sehová.

Igaz, és Kai szerint a programozói a kirándulása összes nyomát el fogják tüntetni a bolygóközi számítógép-hálózatból.

– Akkor azért vagyok adósa, hogy a kedvemért titkolódzik a bátyám előtt. Kai-nak és önnek is tartozom ezért.

– A bátyjának – rázta fejét finoman Omi –, csupán az önt érintő fontosabb dolgokról kell tudomást szereznie. Azok a dolgok, melyek nem vonnak maguk után semmilyen következményt, természetüknél fogva említésre sem méltók.

– Hogyan teheti ezt? Hogy mondhat ilyesmit? – nézett rá Peter, szívét fájdalom mardosta. – Ön és Kai igencsak kedvelik a bátyámat – úgy tűnik, sokkal jobban, mint ahogy én valaha is kedveltem –, mégis hajlandók ezt az egészet elhallgatni előle, mintha semmi jelentősége sem lenne.

– Kai nevében nem nyilatkozhatom, de én a lehetőségeket mérlegelem. Ha elmondom Victornak, kimondhatatlan fájdalmat okozok neki, és ezzel talán pont ama háború kirobbantásába taszítom bele, amelyet pár napja megakadályoztunk – felelte Omi. Tekintetük egy pillanatra találkozott, aztán a nő a távolba meredt. – A fájdalom, hogy valamit le kell tagadnom előtte, sokkal kisebb, mint amit akkor éreznék, ha látnom kéne, amint katonákat küld a halálba. Annyira pedig ismeri a bátyját, hogy tudja: ha katonákat küld harcolni, ő akar az élükön haladni. Ha felelős lennék a haláláért, az lenne a legeslegfájdalmasabb.

Peter bólintott.

– Honnan meríti az erejét?

Omi előrehajolt, és könnyedén megérintette a herceg mellkasát, majd finoman visszahúzta kezét.

– Az a szívből ered. Majd megtalálja, ha már megtanulta elfogadni önmagát.

– Kai is valami hasonlót mondott – ingatta fejét Peter. – Bár nem vagyok méltó rá, kérnék öntől két szívességet.

– Megtiszteltetés lenne, ha bármiben segítségére lehetnék, amennyiben tudok.

– Amikor innen hazaindul, egy Zaniah nevű világon meg fognak állni, hogy feltöltsék az akkukat. Van ott egy mech–harcosoknak fenntartott kolostor, Szent Marinus-háznak hívják.

– Morgan Kell tizenkét évet töltött ott – bólintott Omi.

– Igen. Ott befogadják a mech-harcosokat és segítenek leküzdeni a problémáikat. Azt hiszem, túlságosan is sokáig voltam Peter Steiner-Davion, a herceg, aki nem Victor, és aki soha nem kap esélyt, hogy a szülei által egyesített trónra ülhessen – mosolygott Peter halványan. – Életemben most először fordult elő, hogy düh nélkül voltam képes ezt kimondani. Azt hiszem, a Szent Marinus-házban segíthetnek ráébrednem, ki vagyok, és hogyan maradhatok önmagam.

Omi szélesen elmosolyodott, aztán elvörösödött.

– Bocsásson meg, Peter herceg, de az effajta lelki tisztulás keresését a mi hagyományaink igen nagyra becsülik. Megtiszteltetés, hogy én kísérhetem el eme út elejére.

– A második kérésem, hogy kérje meg Victort, hadd maradjak ott, amíg saját elszántamból haza nem térek. Csak Victor, Kai és ön fogja tudni, hol vagyok. Mondja el Victornak, hogy ha ezt nem teszem meg, belepusztulok. Remélem, meg fogja érteni.

– Jól ismerem a bátyját, Peter – bólintott Omi. – Bele fog egyezni. Nem fog örülni neki, de tiszteletben fogja tartani a döntését. És várni fogja a visszatértét.

Peter mosolygott, és a szívét szorító kétségek szertefoszlottak.

– Hogyan tudnám viszonozni?

– Ígérjen meg valamit, Peter herceg – emelte köszöntőre csészéjét Omi. – Ha egyszer megtudja, ki is valójában az a Peter Steiner-Davion, elintézi, hogy barátok legyünk.

Nancy Bao Lee megtorpant Tormano irodájának ajtajában. Nem látta a férfit, csak a feje körvonalát tudta kivenni, ahogy az a szék fejtámlájára dőlt.

– Jól van, nagyuram?

Tormano az ajtónak háttal ült, és az ablakon bámult kifelé.

– Igen, azt hiszem – válaszolt anélkül, hogy megfordult volna. – Persze kissé megrázott, hogy a fiatalabb generáció ilyen hathatósan elintézett. Kai nagyon sokban hasonlít az apjára és az anyjára is. Candace mindig is vasakaratú asszony volt, és még most is az. Nem is számíthattam volna kevesebbre attól, aki a tejét szopta.

– Tehát tönkretették? – kérdezte Nancy halkan, és belépett. Megállt a férfi mögött, kezét a férfi feszes nyak- és vállizmaira szorította. – Belenyugszik a száműzetésbe?

– Hogy tönkretettek volna? – Tormano az ablak mögött neszező világra mutatott, miközben a nő gyengéden masszírozta a vállát. – A birtokaimat elvették tőlem, de a kapcsolataimat nem. Sokan vannak a világokon, akik tisztelik a nevemet és a származásomat. Sokan mások pedig fel akarnak használni, ahogy annak idején Hanse Davion tette. Fel fognak sorakozni mögöttem, hogy Sun-Tzu ellen szegülhessenek. Ennyi támogatóval a hátam mögött nem fogok több időt tölteni a birtokomon mint Napóleon az Elbán. Ha pedig visszatérek, nem lesz semmiféle Waterloo.

– Pontosan ezeket a szavakat vártam öntől, nagyuram – suttogta Nancy. Megfordult, előhúzott a zsebéből egy selyemkendőt, és belebugyolálta a pisztolyt. Fegyverét Tormano jobb halántékához emelte.

Abban a pillanatban, hogy meghúzta a ravaszt, Tormano jobb keze megragadta a csuklóját. A férfi előredőlt és átdobta Nancyt a válla fölött. A nő hatalmas zuhanással ért földet. Tormano rátiport a kezére, összezúzta a jobb csuklóját, aztán visszakézből pofonütötte.

– Egy olyan Maskirovka ügynöknek, akit még azelőtt képeztek ki, hogy Romano a trónra ügyeskedte a seggét, lett volna annyi esze, hogy nem feltételezi rólam, miszerint egy töltött pisztolyt adok Kai kezébe – kiáltotta a férfi, túlharsogva a jajkiáltásokat. – Nem vagyok ostoba! A sötétben üldögélve rájöttem, hogy csak egyvalaki fedhette fel igazi tervemet Sun-Tzu előtt, akinek a forrásai annyira biztosak, hogy a jelentése alapján néhány időben kiadott paranccsal meg lehet gátolni az én kis háborúmat, még mielőtt elkezdődne.

– A karom, nagyuram, eltörte a karom! – vinnyogott Nancy, miközben a rajta elhatalmasodó rettegés és rosszullét ellen is küzdött. – Megőrült?

– Nagyon jól csinálja, Lee kisasszony, igazán! Tagadja csak le, hogy köze van Sun-Tzuhoz! – Tormano felszedte a pisztolyt a földről, kivette belőle az üres tárat és egy másikat csúsztatott a helyére. Ezután csőre töltötte a fegyvert. – Ne aggódjon, kedvesem, nem fogom lelőni. Élveztem a társaságát.

– Ha belegondolok – kacagott fel a mandarin –, milyen ironikus! Mikor azt fontolgattam, hogy becsempészem magát az unokaöcsém ágyába, megemlítettem, hogy ez szinte családi hagyomány. Fogalmam sem volt róla, hogy Sun-Tzu ugyanígy próbál kémkedni utánam. Okos fiú; okosabb, mint az anyja meg a húga együttvéve. Biztosan az apjára ütött.

– Szabadon elmehet, Lee kisasszony – lángolt fel Tormano tekintete. – Biztos vagyok benne, hogy a helyi Maskirovka alvezér Solaris Cityben be fogja önt fogadni. Odakísértetem, és megöletem, ha még egyszer a szemem elé kerül. Megértette?

– Igen, mandarin – bólintott Nancy, és összehúzta magát.

– Remek. Adjon át egy üzenetet Sun-Tzunak a kedvemért! – Tormano mosolya kegyetlen vigyorrá torzult. – Mondja meg neki, hogy többé már nem jelentek akkora fenyegetést a birodalmára, mint régen, de tegyen róla, hogy pontosan megértse: ez csak azért történt így, mert Kai most már sokkal veszélyesebb, mint én voltam.

38

Tharkad City, Tharkad

Donegál körzet. Egyesült Nemzetközösség

3056. április 29.

Victor Davion átolvasta a közleményt és bólintott.

– Azt hiszem, Katherine fogalmazása elfogadható – mondta, és még egy utolsó pillantást vetett rá, mintha attól tartana, hogy húga szavai megváltoztak a legutóbbi elolvasás óta, hogy a lány malmára hajtsák a vizet.

Ez állt benne:

„KELTEZÉS: Tharkad

Victor Ian Steiner-Davion arkón herceg bejelentette, hogy változtatni kíván az Egyesült Nemzetközösség kormányzásának eddigi rendjén. Korábban Tharkad és Új Avalon félévenkénti váltással töltötte be a főváros szerepét, most azonban a törvényhozás Új Avalonra költözik. Kiemelve, hogy édesanyja halála óta a parlament Tharkadon ülésezett, az arkón herceg kijelentette, hogy egy teljes évig Új Avalonról fogja irányítani a birodalmat, majd visszaállítja a korábban már megszokott, félévente váltakozó periódusokat.

Victor, arkón herceg távollétében Katrina Steiner-Davion hercegnő tölti be a kormányzói tisztséget. 'Tökéletesen megbízom a húgomban, és képességeiben. Biztos vagyok benne, hogy minden lehetséges államügyben a lehető legjobb döntést fogja meghozni. Azzal, hogy Tharkad irányítását őrá bízom, több időm marad az Egyesült Nemzetközösség egészét fenyegető súlyos gondok megoldásán dolgozni.’

Katrina hercegnő a Téli Palota szóvivőjén keresztül nyilatkozott, és kijelentette, hogy 'el van ragadtatva' attól, hogy támogathatja a bátyját, akit 'tiszta szívéből szeret és tisztel'.”

– Ez megfelel – bólintott a Sajtóiroda alkalmazottjának. – Kezdjék el a terjesztését!

– Ahogy kívánja, Felség – hajolt meg a férfi, és kilépett az iroda ajtaján. A kint posztoló őrök becsukták mögötte az ajtót, így Victor egyedül maradt Curaitisszel és Alex Mallory-vel.

– Alex – mosolyodott el a herceg –, tudom, Curaitis miért nem örül ennek a bejelentésnek, de úgy érzem, önnek sem tetszik. Mire gondol?

– Azzal egyetértek, hogy ha elhagyja Új Avalont, csökkenni fog a Skye-i feszültség – vont vállat mereven az ősz férfi. – Ryan halála átmenetileg lelassította a lázongókat.

– Vágd le a kígyó fejét, és nem tekergőzik tovább.

– Valóban, Curaitis, ez így igaz – fintorodon el Mallory. – Katherine pedig ez ügyben közvetítőnek állította be magát, úgyhogy a kormányzói kinevezése logikus lépés, és kétségtelenül előnyös. Mégis, mindent összevetve, számomra visszavonulásnak tűnik, amitől rossz lesz a szájízem.

– Értékelem az őszinteségét – mosolygott Victor. – Van néhány dolog, amiről szerintem tudnia kéne, és amely magyarázatot ad a taktikámra.

– Óvakodjék tőle Felség – emelte fel kezét Mallory –, hogy államtitkokat áruljon el nekem. Tényleg szeretnék lemondani a posztomról, amint visszatérünk Új Avalonra. Ön mellett maradok mindaddig, amíg talál valakit a helyemre, de az én generációm ideje lejárt. Attól tartok, nem tudok olyan jó tanácsokat adni, amelyekkel mások szolgálhatnak.

– Elnézést – fordult Curaitishez –, de nem ajánlhatom önt utódomul, a herceggel folytatott közeli munkakapcsolat ellenére sem.

– Nem számít – rázta a fejét Curaitis –, úgysem vállalnám.

Mallory felsóhajtott, mintha ez a kijelentés egy követ gördített volna le a szívéről.

– Bárcsak Kai Allard-Liao úgy döntene, hogy apja nyomdokaiba lépve az ön tanácsadója lesz, ahogy az apja és nagyapja is az ön édesapja mellett dolgozott. Teljesen meg kell bíznia abban az emberben, akinek a tanácsait kéri.

– Ismerek is valakit – bólintott Victor –, aki megfelel az elvárásoknak. Legyen oly kedves, és tanítsa be az illetőt!

– Ez csak természetes, Felség. Ki lenne az?

Victor az irodája északi falába épített könyvespolchoz ment. Felnyúlt, kezét becsúsztatta a polc alá, átbillentett egy kapcsolót, mire a könyvespolc fele előre- és balra csusszant.

– Amit most látni fog, az államtitok, Alex, de azt hiszem, az is marad.

A nyílásból egy szőke, Victornál jó fejjel magasabb férfi lépett elő, és biccentéssel köszönt a hercegnek. Megvakarta világos szakállát, majd előrelépett, és kezet nyújtott az idősebb férfinak.

– Mallory államtitkár úr? A nevem Jerrard Cranston.

Mallory elfogadta a felé nyújtott kezet, de aztán nem is akarta elengedni. Közelebb húzta a másikat, aztán úgy rántotta el a kezét, mintha megégette volna.

– Nem! Ez lehetetlen!

– Miért lenne az? – kérdezte Victor, miközben visszazárta a titkos átjárót. – Kai Allard-Liaot is halottnak nyilvánították Alynán, mégis visszatért a halálból. Miért tagadjuk meg ugyanezt Galen Coxtól?

Mallory szája tátva maradt.

– De miért álcázza magát? Az ön húga gyászol, értesítenie kell!

– Ez sajnos lehetetlen.

– De muszáj! Kegyetlenség lenne elhallgatni előle az igazságot –reszketett Mallory. – Az apja sohasem tett volna ilyesmit.

– Az apámnak sosem kellett ehhez hasonló helyzettel szembenéznie – mondta Victor. Már a nyelvén volt a kérés Curaitishez, hogy magyarázzon el mindent, de tudta, hogy a hallgatag biztonsági mellőzne olyan részleteket, amelyek szükségesek a teljes, tiszta kép megértéséhez. – Alex, Galen is a terv része. Hadd vezessem le az egészet, aztán eldöntheti, tényleg én vagyok a szörnyeteg, vagy az, akitől meg akarom védeni a barátomat.

– Kérem, Felség, hallgatom.

– Április tizennyolcadikán kiemelt fontosságú üzenetet kaptunk Solarisról, amely szerint Sven Newmark, Ryan szárnysegédje felhívott egy bizonyos solarisi Szergej Chout, és utasítást adott rá, hogy bérgyilkossal ölesse meg Galent. Hamarabb vettük volna hírét, de amint már tudja, volt némi gondunk az információk begyűjtésével. Azonnal Solarisra küldtem Curaitist azzal az utasítással, hogy fogja el a gyilkost, rendezze meg Galen halálát, hogy elejét vegyük az ellene irányuló további támadásoknak, és találjon bizonyítékot arra, hogy Ryan felelős anyám haláláért. Mint már tudja, anyám gyilkosa Solarisról szervezte a dolgait, és Chou közvetített neki. Newmark volt az összekötő kapocs Chou és Ryan közt.

– Galent – nézett Victor a barátjára – addig nem értesítettük a tervről, hogy megrendezzük a halálát, amíg Curaitis elé nem ment a tetőtéri lakosztályba, hogy elvigye onnét, mielőtt a levegőbe repítik a hotelt.

– Beszerveztünk egy csapat cserkészt – hunyorított Curaitis hogy foglalják le Karherine-t, nehogy felmenjen a lakosztályba a robbantás előtt.

– Miután összefutottam Curaitissel, megleptem a hírrel, hogy Katri... Katherine nagyon közel került hozzám – bólintott komoran Galen. – Egyetértettünk abban, hogy halottnak kell tartson mindaddig, amíg vissza nem ér Tharkadra, legfőképpen azért, hogy érkezésekor a médiák valóban letörtnek lássák. Ha akkor tudtuk volna, amit most, azt is tudtuk volna, hogy így is elég jól el tudná játszani – a pokolba, el is játszotta a szerepet.

– Nem értem – húzta el a száját Mallory.

– Egy picit előreszaladtunk – közölte Victor. Összekulcsolta kezét és a nyaka mögé támasztotta. – Azért, hogy az adott helyzetnek megfelelően minden normálisnak tűnjön – azaz úgy nézzen ki, mintha Katherine lett volna a merénylet célpontja –, Curaitis eltávolította őt Solarisról, és átvizsgáltatta a hotelt, bizonyítékok után kutatva. Mindent becsomagoltak és az űrjáróra pakoltak. A visszaút során az egyik ügynök, aki Katherine-re vigyázott a hotel halljában (és fogalma sem volt róla, hogy mi robbantottuk fel a bombát), megemlítette az egyik laborosnak, hogy Ryan egyik szárnysegédje adott Katrinának egy levélkét, amit az kidobott. Azért emlékezett a fickóra, David Hanaura, mert olyan idegesnek látszott, és mert az üzenetével feldühítette Katrinát. Az ügynök úgy gondolta, hogy valami fontos lehetett, talán azzal akarták felcsábítani a lakosztályába.

– Az ügynök és a laboros megtalálták a zsákot, amelyikben a hallban levő szemetesek tartalma volt, és átkutatták. Lefújták a meghívót valamilyen oldattal, ujjlenyomatokat kerestek rajta, aztán megnézték ibolyán túli fényben is. Ha jól értettem, amit találtak, az egy újfajta tinta maradéka, amivel az üzenetet írták, és ami eltűnik, ha levegővel érintkezik.

– Szerelmes Titoknak hívják – bólintott Curaitis –, és többféle csomagolásban is kapható, különböző illatokkal. Az ember megírja az üzenetet, lefújja egy illatos fixálóval, aztán borítékba zárja. Miután a borítékot kinyitották, a fixáló elpárolog, és az írás elhalványul. Nem hosszúéletű leveleknek szánták.

– Jelen esetben – csóválta fejét Galen – a Csábító Tűzliliom illat rejtette a következő üzenetet: „Galen a célpont. Meneküljön.”

– Tudta, hogy meg fogják ölni, és egy szót sem szólt? – Az idős férfi teljesen elképedt.

Galen megborzongott, az arcán ülő iszony minden szónál ékesszólóbban beszélt.

– Curaitis küldött egy üzenetet az űrjáróról, amint megérkezett, és leírta a helyzetet. Akkor úgy elöntöttünk, hogy egyelőre nem világosítjuk fel Katherine-t, hacsak ő nem szól nekünk arról, amit tudott. Én azt feltételeztem, és ezt egy pszichológus is megerősítette, hogy amíg gyászol, beszélni fog róla, hogy tudott a merényletről, mindenek előtt azért, mert bűntudata lehet, és mert megpróbálja feldolgozni. Nem így történt.

– Victor herceg ötlete alapján ellenőriztem David Hanaut, és több bizonyítékot is találtam arra, hogy már évek óta Katherine szolgálatában áll. Azon módszer alapján, amellyel megpróbálta az álcázott üzenetet átadni Katherine-nek, amatőr kémnek véltem. Ryan szárnysegédjeként jók lehettek az értesülései, és visszamenőleg megállapítottuk, hogy több alkalommal is próbált átadni üzenetet Katherine-nek attól a naptól kezdve, hogy Newmark megrendelte Galen halálát.

Mallory Galenről Curaitisra nézett, aztán Victorra.

– Tehát a húga nem figyelmeztette Galent, hogy meg akarják ölni – vakargatta az állát Mallory. – Van még itt valami más is, ugye?

– Igen – bólintott Victor. – Chou-t több különböző módszerrel fizették. Ryan esetében Chou számítógépes hackereket bízott meg, hogy egy bankszámláról leemeljék a megfelelő összeget. Más kliensek nyertes szelvényekkel fizettek, amellyel a mech csatákra fogadtak Solarison. A legszellemesebb megoldás azonban az volt, hogy viszonylag értéktelen ingatlanokat vásárolt fel olyan áron, ami alig volt több annál, amennyi földadótartozás volt rajta, aztán elképesztően sok pénzért eladta fals cégeknek.

– Nem találtuk semmi nyomát, hogy Ryan bármiféle módon pénzt adott volna Chounak az idő alatt, hogy a gyilkos Melissa arkón megölésén dolgozott – foglalta össze tömören Curaitis a nyomozás eredményét. – Találtunk azonban egy ingatlant, ezt egy olyan vállalat vette meg, amelynek a vezetője Katherine javaslatára rangot és földet kapott.

Victor elpirult dühében.

– A földet, amit ez a vállalat húszmillióért vett meg, megjelölték, hogy állami tulajdonba vegyék, és természetvédelmi területté nyilvánítsák. Ez azt jelenti, hogy a vállalat teljes adó visszatérítést kap. Gyakorlatilag az Egyesült Nemzetközösség finanszírozta anyám halálát.

– Ryan rendelte a gyilkost és az ön húga fizette ki? – rökönyödött meg Mallory.

– Igen, de nem tudjuk bizonyítani, a legkevésbé sem – vont vállat Victor. – Ha egyértelmű bizonyíték nélkül vádolnám meg Katherine-t, mindenki azt hinné, hogy csak rossz hírbe akarom keverni. Mivel sokkal népszerűbb nálam, egy ilyen vád zavargásokat robbantana ki. Máris elhatárolta magát tőlem és Ryantől is a solarisi nyilatkozatával, és könnyedén tudna tömegeket állítani maga mellé.

– Ha gyanítja – képedt el Mallory –, hogy köze volt az édesanyjuk meggyilkolásához, hogy adhat hatalmat a kezébe?

– Ha megtehetném, az Egyesült Nemzetközösség legtávolabbi bolygójának legsötétebb zugába zárnám – sóhajtott Victor. Lassan fújta ki a levegőt, és kényszerítette magát, hogy összekulcsolt ujjait ellazítsa. – Persze ez is egy lehetőség, de jelen pillanatban nem tűnik életképes ötletnek. Katherine mindenkivel elhitette, hogy ő a mi gyászoló hercegnőnk, a Belső Szféra minden sarkából kaptunk kondoleáló üzeneteket. Nagyon szeretik, és minden ellene irányuló lépés végzetes hiba lehet.

– Katherine ugyan kétszínű – vont vállat Victor, és a többiekre hunyorított –, de azért van haszna is, én pedig szeretném ezt kihasználni. A részvétnyilvánítók jó része az Isle of Skye-ból üzent. Ryan halálával a lázadók csoportja széthullik, a többiek pedig Galent siratják Katherine oldalán. így a húgom befolyása jócskán megnő a térségben, és ez temeti el a lázadást.

– De megengedte neki, hogy Ryan pozíciójába lépjen – vitatkozott Alex. – így csak fegyvert ad a kezébe, amivel önre támadhat.

– Tényleg fontos tisztséget kapott, de politikáját a békére és erőszakmentességre alapozta. Ha ezen változtat, azt nem tudja megtenni anélkül, hogy el ne veszítené a nép támogatását. Egy roppant békepárti szavazókörzetet kapott tőlem, így helyhez van kötve, és még a lehetőségeit is korlátoztuk – felelte Victor. – Vagy legalábbis remélem, hogy ezt érjük el vele.

– Ha engedjük Katherine-t az arkón trónjára ülni, azzal időt nyerünk rá, hogy feltérképezzük, mégis mit mesterkedett a háttérben – folytatta Galen és karba fonta kezét. – Amíg Hanaut fel nem fedeztük, fogalmunk sem volt, hogy neki is saját ügynökhálózata van. A kormányzói szék kényelme talán önelégültté és hanyaggá teszi, és ejt valamilyen hibát, amit ellene használhatunk.

– Szóval ha jól értem – bólintott lassan Alex –, megkapja a herceg kisujját, mert attól tartanak, hogy különben az egész karja kéne neki. Talán nem haragszanak meg érte, ha bevallom, hogy ez nem nyugtat meg.

– Vannak más problémák is, amelyekkel törődnöm kell – pattant fel a herceg, és az ablakhoz lépett, amely a hóborította fővárosra nézett. – Nemcsak, mert nem akarok polgárháborút kirobbantani, hanem azért is, mert az Egyesült Nemzetközösség többi tagjának is szüksége van rám. Mivel Kai átvette a Szabad Kapella mozgalom vezetését a nagybátyjától, arra számítok, hogy Sun-Tzu fokozni fogja a Sarna határvidéken folytatott ténykedését. Kemény kézzel akarok bánni vele, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt próbára tenne. Mi több, muszáj lesz keményen fellépni, hogy az Egyesült Nemzetközösség többi lakója ne gondolhassa azt, hogy sorsukra hagytam őket.

– És a hadgyakorlatok, amelyek elriaszthatják Sun-Tzut a butaságoktól, alkalmat adnak rá, hogy az egységek jó részét kivonjuk a Nemzetközösség ezen feléből – mosolygott Galen. – Így Katherine-nek nem lesz lehetősége bármely, de elsősorban katonai akcióba kezdeni.

– Azonban ha lekopaszítjuk az Egyesült Nemzetközösség Lyrán részét, azzal lehetőséget adunk Thomas Mariknak a támadásra! – ellenkezett Alex, aztán jobban belegondolt. – Habár a Sarna határvidéken mi sokkal többet árthatunk neki, mint ők nekünk.

– Én is pont így gondoltam – bólintott Victor anélkül, hogy megfordult volna. – Tehát a helyzet a következő: Katherine itt marad, hogy eltakarítsa a szemetet, amit Ryan ránk hagyott. Megdönthetetlen bizonyíték híján semmit sem tehetünk ellene, olyanunk pedig nincs. Ha nyilvánosságra hoznánk, hogyan szolgáltatta ki Galent, az emberek azt hinnék, én találtam ki az egészet, hogy bemocskoljam. Ezért megőrizzük addig, amikor a kívánt hatást érhetjük el vele. Nincs más választásunk, de ha már egy kígyót melengetünk a keblünkön, legalább felszedethetjük vele a férgeket.

– Nekem sem tetszik, de ez van, barátaim – mondta Victor és feléjük fordult. – Egy államot kell irányítanom. A húgom ügyei várhatnak, mert a népeméi nem.

39

Solaris City, Solaris VII

Tamarind szektor. Egyesült Nemzetközösség

3056. április 29.

Miután távozott a nagybátyja – azaz most már a saját – irodájából, Kai utasította Fuh Teng unokaöccsét, Tsent, hogy autózgasson fel és alá Solaris utcáin. Azt mondta magának, hogy gondolkozási időre van szüksége, mégis mindent megtett, hogy ne kelljen eltöprengenie. Folyamatosan diktálta sofőrjének, mikor merre forduljon. Amikor már ez sem tudta meggátolni az önelemzésben, az ablak felé fordult és kifelé bámult; hagyta a sofőrt kedve szerint haladni össze–vissza.

Kai engedte, hogy a város látványa és zaja elvonja figyelmét. Majdnem három évet töltött itt, mégis úgy érezte, hogy eddig nem is látta igazán. A fényes neonreklámok nem rejtették el a koszt és nyomort, csak kicicomázták. Az utcákon tolongó tömeg – amelyben prostituáltaktól, kerítőktől csetlő-botló turistákon át a neo-puritán Wildmon-szektabeli misszionáriusokig mindenféle ember megtalálható volt – valószínűtlenül vegyes szereposztásban adta elő Solaris nap mint nap játszódó drámáit. Légpárnás kocsija hangtalanul siklott az inkább filmbe, mintsem valóságba illő jelenetek között.

Solaris azoknak való, akik nem tudnak szembenézni a valósággal. Kai elnyúlt a kocsi bőrbevonatú ülésén. Solaris azoknak való, akik nem akarnak szembenézni a valósággal.

Eszébe jutott, hogy nem azért nem akart egyenesen hazamenni, mert gondolkodni akart, hanem mert félt. Ezt roppant mókásnak találta. Itt volt ő, Kai Allard-Liao, Solaris bajnoka, aki harcolt a klánok ellen és puszta kézzel elementálokat győzött le, miközben senkinek sem volt fogalma arról, hogy mitől rándul görcsbe a gyomra.

Egy nő és egy gyerek... ki gondolta volna? Kai megrázta a fejét. Hogy félhetek ennyire attól, hogy találkozom velük, amikor milliárdok győzik le naponta ugyanezt a félelmet?

– Tsen, kérem vigyen haza.

– Igen, nagyuram – felelte Tsen, aztán egyszer jobbra fordította a kormányt, és leparkolt Kai kocsibejáróján. – Itt is vagyunk.

– Nem úgy értettem, hogy azonnal – pillantott fel Kai.

– Még körözhetünk egy ideig, ha úgy kívánja, nagyuram.

– Nem, hagyd csak. Kiszállok – nyúlt az ajtóért, kitárta és kimászott a járműből. Becsapta az ajtót, és felsietett a lépcsőn, miközben Tsen elhajtott, hogy az utca végén álló garázsba állítsa az autót. Kai a zsebében keresgélte a kulcsát, de Keith Smith tárta fel előtte az ajtót.

– Légy üdvözölve idehaza, Kai.

– Keith? Nem számítottam rá, hogy itt talállak – rázott kezet barátjával Kai. – Van valami gond?

– Nem igazán – rázta a fejét a komputer bűvésze. – Kicsivel azután, hogy elindultál a nagybátyádhoz, jött egy Komsztár képviselő, és meghozta az engedélyt, miszerint a Jádesólymok egy elementál-csillaga Tárnán Maitus csillagezredes vezetésével Solarisra jöhet. A holodiszk az asztalodon van, a parancsot visszadátumozták március elejére.

– A Komsztár aztán tudja, hogyan fedezze a hátát – kacagott fel Kai.

– Igaz – bólintott Keith. – Árulj el valamit!

– Mit?

– Ha visszakeresnék az ugróhajók útvonalaira, mondjuk március eleje környékén, találnék egy olyat, amely a Jádesólymok közeléből indul, és itt Solarison, Joppo falujában ér véget?

– A te munkád nélkül nem tudtam volna idejuttatni őket – mondta Kai, és bal kezét Keith vállán nyugtatta. – Reménykedtem, hogy az engedély időben megérkezik, és akkor a páholyomból nézhetik a csatát, de a bürokrácia közbeszólt. Körülbelül akkortájt, amikor a Sólymok Equatusra értek, elküldettem a helyi Komsztár püspöknek egy előre felvett üzenetemet, amiben megmagyaráztam, kik a barátaim és mit keresnek itt. Azzal, hogy kész helyzet elé állítottam a Komsztárt, eléggé felgyorsítottam az eljárást, és még így is két napba tellett.

– Nem akartam titkolózni előtted, barátom, de mivel nem tudtál róla, a Komsztár nem is vonhatott volna felelősségre érte. Mivel én Szt. Ives kormányának vagyok a tagja, a Sólymok pedig „diplomáciai” feladattal érkeztek, a Komsztár ugyan haragudhat rám, de ellenem tenni nemigen tudnának.

– Köszönöm, hogy megvédtél – rázta meg Keith ismét Kai kezét. – Mennem kell. Larrynek randija van azzal a modellel, akit a nagybátyád fogadásán ismert meg. Kristinával csatlakozunk hozzájuk, és együtt elmegyünk a Kessler-show megnyitójára Sziléziába. Máris elkéstem.

– Érezzétek jól magatokat, Keith, és köszönöm, amit a fiamért tettél.

– Csodaszép gyerek, Kai. Piszok szerencsés vagy – indult Keith kifelé. – Örülök, hogy tudtam segíteni.

Kai betette az ajtót barátja mögött, de csak a márvány előcsarnok közepéig jutott, amikor Taman Malthus bukkant elő a nyugati szárnyba vezető boltíves ajtónyílásból. A páncélozatlan elementál előrelépett, és hatalmas öklében eltüntette Kai jobb kezét.

– Kai Allard-Liao, üdvözöllek újra köztünk.

– Köszönöm, Taman Malthus – rázta meg a Jádesólyom kezét Kai. – Olyan sokkal tartozom neked, hogy talán sosem tudom visszafizetni.

– Te és én, mi ketten harcoltunk egymás ellen, aztán szövetségesként, és egy egész bolygót foglaltunk vissza a Komsztártól – ingatta fejét a kékszemű elementál. – Köztünk nem szükséges számon tartani az adósságokat. Te megtiszteltél azzal, hogy rám és az embereimre bíztad a sarjadat. Ha össze kéne vetnünk, ki mivel adós, a végén én tartoznék neked, olyan régen harcoltam már egy jót.

Kai elmosolyodott, és lábujjhegyre emelkedve átlesett Malthus válla fölött.

– Biztosan nem egyedül jöttél. Hol vannak az embereid?

– A legtöbben visszamentek Joppoba összepakolni a felszerelésünket. Most, hogy megérkezett a Komsztár jóváhagyása, egy kis időt a városban töltünk – mondta Taman, majd a mennyezetre bökött. – Locke és Slane odafent vigyáz a fiadra Tormano további mesterkedései miatt.

– Nem hiszem, hogy tartanunk kéne tőle – sóhajtott mélyet Kai. – Ha lehetne, legszívesebben elküldeném veletek egy rablókat üldöző solahma egységbe. De mivel nem lehet, nyugdíjaztatom, és megfigyelés alatt tartom.

– Mi elpusztítottuk volna őt és az utódait is azért, amit tett – mondta Malthus, és tekintete rideggé változott. – Lehet, hogy a fiad szabadszülött, de a te genetikai örökségedet hordozza. Ezt megtagadni az emberiségtől megbocsáthatatlan bűn lett volna, amelyért a nagybátyád vérvonalának fizetnie és pusztulnia kellett volna.

– Ez a megoldás vitathatatlanul hatékonyabb, mint amit én szerveztem meg, de számomra sajnos nem elérhető. Nagybátyám nagyravágyó és csalódott volt, és úgy érezte, muszáj cselekednie – fintorodott el Kai.

– Ha ez a Belső Szférában főbenjáró bűn lenne, minden világ egy nagy kripta lenne.

– És ha letaroljátok az ambíciók földjét, csak helyet csináltok, hogy újabbak nőjenek ugyanott.

– Sokat megtanultál a Belső Szféráról – mosolygott fel Kai a nagydarab férfira.

– Joppo egyetlen szórakozási lehetőséget kínált, a holovid filmek nézegetését – vakarta rövidre vágott szőke haja tövét Taman. – A Halhatatlan harcos sorozat irrealitása ellenére is kétségkívül művészi munka, de a többi műsor csupán az emberek életkörülményeiről szól.

Igazán érdekes hozzáállás.

– Azt mondtad, a fiam odafent van?

– Büszke lehetsz rá, Kai. Bátor és erős – mosolygott Malthus. – És nem tiszteletlenségből neveztem szabadszülöttnek. A klánok az anyjával összeillőnek találtak volna, és hatalmas harcos tesközöket alapítottak volna utódaitoknak.

Kai válaszolni akart, de észrevett valami mozgást a szeme sarkából. Azt gondolta, a többi elementál jön le a lépcsőn, és mosolyogva feléjük fordult.

Deirdre Lear felriadt, és egy pillanatra fogalma sem volt, hol van éppen. A szobában több fényforrás is volt, többek között a dívány két oldalán álló asztalkán is égett egy-egy lámpa. Felült fekhelyén, és jobbra pillantva meglátta Davidét, aki összekuporodva aludt egy kék takaró alatt. Mögötte két elementál állt, élénken figyeltek, és kissé zavartnak tűntek.

Hangokat hallott felszűrődni a lépcső felől, először Taman Malthus mély dörmögését, aztán egy másik, halkabb hangot. Egyetlen szót sem értett, de a beszéd dallama és ritmusa alapján egyértelműen ráismert a beszélőre. Ujjaival kissé megfésülködött, lehúzkodta blúza szegélyét, aztán elsietett David fekhelye mellett, és kilépett az ajtón.

A lépcső tetején megtorpant, aztán lassan lefelé indult, de megdermedt, amint a férfi ránézett.

– Kai?

– Deirdre! – Fáradtnak tűnt, de az arcán elterülő mosoly a kimerültség minden nyomát letörölte. Ugyanazt a fényt látta a szemében játszani, amely kezdettől fogva annyira vonzotta, és ugyanazzal a kecsességgel lépett a lépcsősor aljához, amelyre még Alynán figyelt fel. – Istenem, Deirdre, túlságosan rég láttalak.

A nő szíve hevesebben kezdett verni, és érezte, hogy elpirul. Leugrált a lépcsőfokokon, gyorsabban annál, mint illett volna, de nem annyira, hogy ne vigyázna. Kai nyaka köré kulcsolta a karját és szorosan fogva tartotta. A férfi karja átölelte és magához szorította, ettől a félelem, ami a birtokon töltött idő óta kínozta, egyszeriben szertefoszlott.

Deirdre a férfi vállára csúsztatta kezét, és finoman eltolta magától. Kai lassan elengedte, kezét még mindig a nő karján tartva tett egy lépést hátra. Deirdre a szürke szemekbe nézett, aztán a földre szegezte tekintetét.

– Ostoba voltam – mondták teljesen egyszerre.

Kai hátravetette fejét és felnevetett, Deirdre pedig élvezte a csengését, amely annyira hiányzott neki. Hallotta a hangján, hogy nem változott sokat az együttlétük óta. Határozottabbnak tűnt, de a kezét óvatosan tartó ujjak gyengédsége kedvességről és tiszteletről árulkodott.

Az általa szeretett Kai felszabadította a benne rejlő gyengéd Deird-rét, és ő fejet hajtott a benne dúló harc győztese előtt.

– Kai, néhány dolgot el kell magyaráznom neked. Nagyon zavarodott voltam, hihetetlenül zavarodott, nagyon sokáig. Tévedtem kettőnkkel kapcsolatban. Olyan ítéleteket hoztam, amelyeket nem szabadott volna, és most szégyellem magam.

– Deirdre, ez már nem számít – mondta Kai, és kezével az állánál fogva felemelte Deirdre fejét. – Ami volt, elmúlt.

– Igenis számít, kérlek, Kai! – A keleti fal előtt álló párnázott padhoz vezette, amely fölött egy tükör függött. Csak mikor leültek, vette észre a távozó Taman sarkát eltűnni a lépcső tetején. – Rosszul ítéltelek meg. Mire visszaértem Odellre, már belevágtál a harcosi karriered építésébe itt, a Solarison. Azt hittem, azért jöttél ide, hogy bosszants. Első találkozásunktól kezdve az állt közénk, hogy apám itt halt meg, ezen a világon, méghozzá a te apád kezétől. Úgy gondoltam, nekem akarsz üzenni.

Egy tincset a füle mögé tűrt, aztán folytatta vallomását.

– Amikor David megszületett, mostohaapám arra bíztatott, hogy lépjek veled kapcsolatba, de addigra már híresség lettél. A média egyre csak azt hajtogatta, mennyire hasonlítasz az apádra, és ez folyamatosan mardosott. Gondolatban az elképzelhető legrosszabb fajta harcos tulajdonságaival ruháztalak fel, tivornyázó és csajozós orknak láttalak, aki csak abban lel örömet, ha megnyomorítja és elpusztítja az ellenségeit. Nem akartam, hogy bármiféle közöd legyen hozzám, és meg akartam védeni Davidét tőled.

– A legrosszabbakat akartam hinni, és ezért nem vettem észre azokat a jeleket, amik szerint még mindig a régi vagy. Rendben, sok mindenről nem is tudtam egészen a mai napig. Elbeszélgettem Keith-szel, és ő mesélte el, milyen reformokat vezettél be. Annyira eltökélten vakítottam eddig magam, valahányszor valami jó derülhetett volna ki rólad, hogy nem jöttem volna rá, mivel foglalkozol. Aztán, mikor Zürichen egy klinikán dolgoztam, amit a Kenotáfion Jótékonysági szervezet finanszírozott, úgy döntöttem, azért támogatod, mert már annyi pénzed van, hogy nem tudsz vele mit kezdeni, csak fitogtatod a gazdagságod. A segély, amit gyerekruhák formájában kaptunk, számomra csak otromba önreklámnak tűnt.

– Akkor jöttem rá, milyen vak voltam, amikor a nagybátyád bezárt minket – szorította meg a férfi kezét. – Tudtam, hogy ez gonosz tett, és hogy Tormano előnyére válhat, ha valamiképp irányítani tud téged. Ebből következik, hogy te szembeszegültél vele, ami azt is jelenti, hogy te nem a rossz oldalon állsz. Ha olyan szörnyeteg lettél volna, amilyennek képzeltelek, sorsunkra hagytál volna minket.

– Úgy is volt – sápadt el Kai, és keze reszketni kezdett.

– Nem igaz! Keith nem árulta el nekem, hova mentél, és mit csináltál ott, de ha Lady Ominak emiatt kellett titokban a házadban laknia, nagyon fontos dolog kellett, hogy legyen. Ha pedig ez nem jött volna be, Keith elmesélte, mennyi mindent elkövettetek, hogy a nagybátyád ne tudja meg, hogy ellenszegültél a parancsának. A mások jólétéért félretetted a személyes érdekeidet, ahogy mindig is tetted.

Deirdre egy pillanatra elbizonytalanodott, s egy könnycsepp gördült le arcán. Kai gyengéden letörölte.

– Ne csináld ezt Deirdre, nem kell így büntetned magadat!

– De muszáj, Kai, részben, hogy megbűnhődjek, részben pedig, hogy bocsánatot kérhessek tőled – pillantott fel, egyenesen a férfi rezzenéstelen tekintetébe. – Értsd meg, nem azért változtattalak gondolatban szörnyeteggé, mert valamit rosszul csináltál, hanem mert azt hittem, hogy amit búcsúzóul mondtam, arra használod, hogy azzal igazold solarisi versengésedet. Azért haragudtam rád, mert eltorzítottad és elárultad mindazt, amit az Alyán tanultunk meg, és mert nem használtad ki azokat a lehetőségeket, amelyektől annyira tartottam, hogy képes voltam elkergetni téged.

Kai jóízűen nevetett, ajkához emelte a nő kezét és megcsókolta.

– Igazad volt, amiért haragudtál rám. Tényleg elárultalak és egyáltalán nem érdemeltem meg, hogy a gyermeked apja legyek

– No de a jótékonykodás, a szerződések, meg amit a nagybátyád ellen csináltál? – képedt el Deirdre. – Ezekre a dolgokra mind-mind büszke lehetsz!

– Azt hiszem, igazad van.

– Azt hiszem, valamiről lemaradtam – vonta fel szemöldökét Deirdre.

–Ahogy én is, doktor... – nézett rá Kai, és nem tudta abbahagyni a

mosolygást. – Tudod, mikor szakítottunk az Alynán, azt mondtad, hogy túlságosan katonai beállítottságú vagyok. Taman és a többi elementál éppen akkor győzött meg, hogy pokoli jó harcos vagyok, és a szavaid hatására ezt gondoltam a többség véleményének. Szégyellem bevallani, de csak ez járt a fejemben, ezen kívül más se nagyon, így indultam Solarisra. Útközben tettem egy kis kitérőt, részt vettem Hanse Davion temetésén és meglátogattam apám sírját is, de a célomat egy percre sem tévesztettem szem elől.

– Meg kell értened, hogy egész életemben az apámat tartottam a létező legnagyszerűbb harcosnak. Fejembe vettem, hogy ha idejövök Solarisra és ugyanolyan sikeres leszek, mint ő, bebizonyítom, hogy én is kiváló harcos vagyok. Érvényesítettem volna a rám vonatkozó nézeteidet, és épp ez volt a célom, mert az azt jelentette volna, hogy tényleg annak láttál, ami vagyok. A klánok filozófiájának darabkái is belejátszottak, szóval miután legyőztem mindenkit, akit csak e világon találtam, úgy éreztem, apám emléke előtt tisztelgek. Minden egyes győzelem után nagyobbnak éreztem magam, és ezáltal őt is. Ezért neveztem el Kenotáfionnak az istállómat, mert az én szememben ez az egész az apámnak állított emlékmű volt. Azáltal, hogy a többi Alynán megismert embernek vagy háborús veteránnak is segítettem, ezt az emlékművet kiterjesztettem, hogy a klánok elleni küzdelemnek is emléket állítson.

– Nemrég találkoztam valakivel, akinek minden, dicsőségről szőtt álmát az én békevágyam zúzta szét – nyelt nagyot Kai. – Ahogy vele szemben álltam, ráébredtem, hogy szándékaim ellenére csúfot űztem az apámból. A leges-legfontosabb elvet, amit magamévá tettem, akkor hallottam tőle, mikor az apáddal vívott harcról mesélt. Azt mondta, hogy az emberölésnek nem szabad könnyűnek lennie, én pedig megesküdtem, hogy ezt a parancsolatot sohasem szegem meg. Épp elég embert öltem a háborúban, és azt gondoltam, apám előtt tisztelgek azzal, hogy itt a képességeimmel, nem pedig a másik harcos elpusztításával győzök.

– Egy sokkal fontosabb elvet azonban figyelmen kívül hagytam. Egyszer megkérdeztem tőle, miért hagyta itt Solarist rögtön azt követően, hogy bajnok lett? És ő azt felelte: mert a való világnak szüksége volt rá. Távol ettől a világtól ráébredtem, hogy én a való világ elől bujkáltam. Az összes jótékonykodás, az összes reform, mindaz, amit elértem, arra volt jó, hogy lekenyerezzem vele a lelkiismeretemet, és míg ezen a koncon rágódik, én itt maradhassak, hogy elkerüljem a végzetemet.

– De te sok emberen segítettél – húzta magához a férfi kezét Deirdre, és megcsókolta. – Ezek a tettek ablakot nyitnak, amelyen át kiviláglik, milyen ember vagy. Az Alynán azt mondtad, hogy hajlandó vagy elfogadni egy harcos sorsával járó felelősséget, hogy másoknak, akik nem bírnák elviselni, ne kelljen ezt tenniük. Te most is ezt tetted, méghozzá nagyon is jól.

– Igen, Deirdre, ez igaz, de nem vállaltam fel az összes felelősséget, amit kellett volna. Amikor visszaérkeztem és eldöntöttem, hogyan bánok el a nagybátyámmal, nem volt bűntudatom. Egy harcos megölte volna, de én megtaláltam a módját, hogy a semlegesítése ne kerüljön az életébe. Bírom Victor Davion bizalmát – ez egy kincs, amit itt pazarolok –, ezért elérhetőnek kell lennem, ha szüksége van rám. Felelősséggel tartozom a családomnak és a népnek, akik anyámat követik. Azáltal, hogy átveszem a Szabad Kapella mozgalmat Tormanotól, elismerem, hogy felelős vagyok sok–sok ember azon álmáért, melyben a Kapellán Konföderáció ismét egyesül.

– Rendben, újraformálom a Szabad Kapella mozgalmat – mosolygott Kai –, és úgy szervezem, hogy elsősorban a kultúránk fennmaradásáért és a Kapellán nép megerősödéséért küzdjön, de nekem kell irányítanom, mert én képes vagyok rá. Legalábbis azt hiszem. Nagyon remélem.

– Képes vagy rá – mosolygott Deirdre, amitől Kai szíve hevesebben vert. – És meg is fogod csinálni, méghozzá kiválóan.

Kai a földre szegte tekintetét, és nem volt hajlandó felpillantani.

– Aztán ott van még mind közül a legnagyobb felelősség, de azt hiszem, ennek nem tudok megfelelni... – emelte fel fejét Kai. – Legalábbis nem egymagam. Lennél...?

– Egy szót se többet! – mondta Deirdre ujját a férfi szájára szorítva.

– De!

– Nem! – Deirdre odébb csúszott, felkelt a padról, és talpra rántotta a férfit. – Gyere velem, Kai Allard-Liao, valami nagyon fontosat akarok mutatni.

Mosolya eltörölte a köztük feszülő távolságot, amelyet négy év plántált oda.

– Ideje, hogy bemutassalak a fiadnak.

UTÓIRAT

Miközben ezen a könyvön dolgoztam, részt vettem egy sci-fi kongresszuson (Wolfcon), ahol tartottak egy árverést a néhai Curtis Scott, játéktervező és konferenciaszervező emlékére. Curtis egy hónappal azelőtt lett egy közúti baleset áldozata. Felesége, Mary, és ötéves fiuk, Phillip magára maradt. Felajánlottam árverezésre a jogot, hogy valakit szereplőként beleírok ebbe a könyvbe. Keith Smith és Larry Acuff gyorsan túllicitálták a többieket. Keith nyerte meg a szerepet, de mivel Larry hajlandó volt egy további összeget áldozni, Keith és én beleegyeztünk, hogy ő is kapjon részt a regényben.

Phillip Scott iskoláztatására egy alapítványt hoztak létre. Adományokat a következő címre lehet küldeni: Phillip Anthony Scott Scholarship Fund, c/o Phyllis Lewis, Software Institute, Carnegie-Mellon University, Pittsburgh, PA 15213.

31

32

33

34

35

36

37

38

39

Veszélyes feladat