Veszélyes feladat Michael A Stackpole

Prev Next

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Michael A. Stackpole:

Assumption of risk

William Coxnak, valamint idősebb és ifjabb John Wattsnak, amiért segítettek három olyan embernek, akik sohasem merték vállalni a kockázatot, de végül mégis megtették.

Köszönetemet fejezem ki a következő embereknek, akik akarva vagy akaratlanul hozzájárultak e mű megírásához:

Patrick Stackpole, aki a fegyverekkel kapcsolatban adott hasznos tanácsokat; J. Ward Stackpole, orvosi ügyekben nyújtott segítségéért; Kerin Stackpole, aki címet adott a könyvnek; Chris Hussley és Fredrick Coff, akiknek köszönhetően őszinte tudtam maradni Kai-jal szemben; Sam Lewis, aki a szerkesztésben segített; Donna Ippolito, aki rá tudott venni, hogy helyes angolsággal írjak; John-Allen Price, akinek Cox-ot köszönhetem; Liz Danforth, aki elviselt, mialatt a könyvet írtam; Scott Jenkins, aki a műben szereplő adatokat ellenőrizte; LarryAcuff, Keith Smith és Craig Harris, akiknek a személyét felhasználtam. Végül hálás vagyok a GEnie Számítógépes Hálózatnak is, amin keresztül a könyvet és a könyv módosításait el tudtam küldeni a FASA Könyvkiadónak.

A szerző

PROLÓGUS

Új Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült Világok

3037. január 17.

Justin Allard dolgozószobájában figyelte, amint hatéves gyermeke nagy léptekkel menetelt be hozzá, mint egy katona, aki saját büntetéséért jelentkezik. A kisfiú kék kardigánt, fehér inget, csíkos nyakkendőt és rövidnadrágot viselt, és úgy festett, mintha a katonaságot próbálná parodizálni. Justin azonban tudta, hogy fia nem játszik. A fiú máris megkezdte a büntetését.

Kai odament apja székéhez, és csak arasznyira állt meg Justin fém alkarjától. Justin akkor vesztette el bal karját, mikor az Egyesült Nemzetközösség védelmében harcolt. A fiú nagyon félt, bár ezt arca nem árulta el; halk suttogása azonban bűntudatról és önmegvetésről árulkodott.

– Hibát követtem el, apám.

Justin tudta, hogy mi történt, mivel már beszélt az iskolaigazgatóval, mielőtt kocsiját elküldte fiáért, mégis hallani akarta Kai-tól, mit mond majd neki.

– Mi történt, Kai?

A kisfiúnak összeszorultak ajkai, majd nagyot nyelt. Olyan, a korára nem jellemző önfegyelemmel rendelkezett, amit Justin olykor még azokban a mech-harcosokban sem talált meg, akik legalább hatszor annyi idősek voltak, mint Kai. Megrémítette fia viselkedése, ugyanakkor büszke is volt rá, hogy gyermeke ilyen érett módon viselkedik. Tudta, hogy Kai még kisgyermek, aki, ha gyerekek között van, szaladgál és pajtásaival játszik, felnőttek között azonban úgy viselkedik, mintha ő maga is felnőtt lenne.

– Néhány fiú az iskolában holovidet nézett a slarisi mech harcokról.

– Az nem Slaris, Kai, hanem Solaris.

– Igen, Solaris. – Kai lesütötte szürke szemét, és elpirult. – Azt mondták, hogy te is harcoltál ott, és megöltél egy embert. Az a hír járja, hogy csak azért lettél hős, mert több embert is megöltél. Aztán elkezdtem vitatkozni Jimmy Kefaveurrel. Azt mondta, hogy az ő apja meg tudna verni téged, mire én azt feleltem, hogy te akár meg is tudnád ölni az ő apját. Erre elkezdett sírni – torkollott Kai vallomása fájdalommal teli, feszült suttogásba.

– Azt hiszem, ideje lenne elbeszélgetnünk – bólintott Justin. Felkelt székéből, és egészséges kezével megfogta fia balját. A szoba egyik végében levő barna bőrkanapéra ültek le, szemben a holovid monitorral. Justin a fia vállára tette jobbját, műkezébe pedig a holovid távirányítóját fogta.

– Kai, hat évszázaddal ezelőtt, amikor a nagyapád, Quintus még meg sem született, néhány derék ember megalkotta a csatamecheket. Nagyra építették őket, olyan magasra, hogy akkorák voltak, mint akár két-három ház egymás tetejére állítva. Ellátták őket erős fegyverekkel – lézerrel, protonágyúval, rakétával és ágyúval – és vastag páncélzattal. A csatamechek nagyon erősek voltak, és a háborúban olyan irányító szerepet töltöttek be, mint ahogy azt az ősidőkben a fénylő páncélzatba öltözött lovagok tették.

– Úgy, mint Arthur király vagy Nagy Károly?

Justin megsimogatta fia fejét.

– Igen, pontosan úgy. A harcok során a csatamechek rémisztő gépezeteknek bizonyultak. Sokáig harcoltak a Belső Szférában, mígnem egy nap békét kötöttek, és egyesültek a Csillagliga keretein belül. Aztán háromszáz évvel ezelőtt...

– Még mielőtt nagyapa megszületett?

– Igen – kuncogott halkan Justin még mielőtt az apám megszületett, egy Stefan Amaris nevű gonosz ember úgy szétrombolta a Csillagligát, hogy azóta sem tudta senki újjáteremteni, és emiatt a mai napig megállás nélkül dúlnak a háborúk.

– Ugye abban a háborúban vesztetted el a karod?

– Az még azelőtt történt, hogy a legutóbbi háború kitört, de nem ez a lényeg, Kai. – Justin megnyomott egy gombot a távirányítón, mire egy kép jelent meg a képernyőn. Egy másik gombbal lehalkította a holovidet.

– Látod, Kai, ez Solaris VII. Játékok Világának hívják, mert az emberek azért mennek oda, hogy háborúsdit játsszanak. Állandóan harcolnak, és mindenki Bajnok akar lenni. Mielőtt a legutóbbi háború kitört volna, Hanse Davion megkért, hogy menjek el a Solarisra harcolni, és legyek Bajnok. Engedelmeskedtem neki, hiszen ő az uralkodóm.

Kai a képernyő felé fordult.

– Ez a harc – mondta Justin, és érezte, amint Kai-t kirázza a hideg.

A holovid, amit tíz évvel korábban az egész Belső Szférában sugároztak, most egy Centurionban mutatta Justint, amint egy szintén emberszabású Griffel méri össze erejét. A csata egy Gyár nevű helyen zajlott, ahol minden arányosan a harminc méter magas csatamechekhez épült. Az egész úgy nézett ki, mint két, páncélzatba bújt ember harca.

Mivel Justin lehalkította a holovidet, az egész ijesztően túlviláginak tűnt.

– Peter Armstrong harcolt a Griffben. Nagyon bátor volt, de megbízott egy olyan személyben, akiben nem lett volna szabad. Ez az ember szörnyű ostobaságra beszélte rá Petert.

A holovid most a háború sújtotta Gyárat mutatta, benne pedig Justint a Centurionban, amint előjön rejtekéből, és fegyverét rászegezi a Griffre – ez a puskacső helyettesítette a Csatamech jobb karját. Erre a Griff széttárta karját. Armstrong azt akarta, hogy én lőjek először, mert azt hitte, hogy a Centurion karjába egy könnyű gépágyú van beépítve.

A fegyver eldördült, és a lövedék a Griff mellkasába fúródott. A Griff először megtántorodott, majd visszalőtt. A jobb vállán levő rakétakilövőből tüzelt, szitává lyuggatva a Centurion mellkasát. Majd működésbe lépett a jobb karjában található protonágyú, azúrkék színű nyalábja azonban jóval a célpont mellé ment. A lövöldözés során gomolygó füst képződött, és a Griff szemlátomást súlyos károkat szenvedett. Akármelyik mech-harcos egyetértett volna abban, hogy egy olyan mech, amelyiknek csupán ennyi tűzereje maradt, jóformán halálra van ítélve.

– Peter Armstrong azt hitte, hogy gyáva vagyok. Meg akart ölni engem, én viszont nem akartam megölni őt. Minél gyorsabban be akartam fejezni a harcot.

Justin nagyot nyelt, miközben látta a képernyőn, hogy a Centurion újabb lövéseket zúdít a Griffre. A gépágyú a Griff jobb karján levő fegyvert találta el. Szétroncsolta a kezét és alkarját, és úgy emésztette fel a mesterséges izmokat, mint ahogy néhány kiéhezett kutya falna fel egy darab finom húst. A pisztolyhoz hasonló protonágyú lehullott a szétzúzott karról, majd felrobbant, amint a gépágyú lövedéke belecsapódott.

A Centurion rubinvörös, közepes méretű lézersugarat bocsátott a Griff szívére. A burkolat leégett a Griff fúziós motorjáról és lángra lobbantotta a mech szívét.

Mikor Justin látta a monitoron, hogy a Griff arca is szétrobban, arra vágyott, bárcsak ne úgy végződne a csata, ahogyan számtalan rémálmában, melyek a harc óta gyötörték. Szinte látta lelki szemei előtt, amint Peter Armstrong katapultál a vezérlőfülkéből. Valójában azonban csak lángokat látott Armstrong helyén. A Griff kezdett összerogyni, arca helyén most már csak a pusztító tűz munkálkodott, amely megfosztotta Armstrongot emberi mivoltától.

Justin megállította a képet.

– Kai, Peter Armstrong abban a mechben halt meg. Nem akartam, hogy így legyen. Azt akartam, hogy életben maradjon. Tudtam róla, hogy családja van; gyermekei, olyanok, mint te, a nővéreid és a bátyád. Lehet, hogy felesége is volt, ahogy az én feleségem a te édesanyád, és talán voltak testvérei is, akárcsak a te nagynénéd és nagybátyád. Szülei bizonyára megsiratták, amikor meghalt.

Átölelte fiát, akinek ajkai remegni kezdtek.

– Soha ne felejtsd el Kai, amit most mondok neked: nem könnyű megölni egy embert, és soha nem is szabad, hogy az legyen. Ha mégis megölsz valakit, a tudat örökké nyomasztani fog. Most láttam életemben először ezt a csatát holoviden, de rémálmaimban mindig is elevenen élt a küzdelem. Peter Armstrongnak nem kellett volna meghalnia, és csak azért történt így, mert Phillip Capet elhitette vele: csak a gyávák katapultálnak egy mechből.

– Nem könnyű megölni egy embert, és soha nem is szabad, hogy az legyen – nézett fel az apjára Kai, és bólintott. – Soha senkit nem fogok megölni, apám.

Justin újra átkarolta fiát.

– Egy nap bizony megeshet fiam, hogy kénytelen leszel ölni egy háború során. De egészen addig, amíg vállalod a felelősséget tetteidért, amíg nem ok nélkül ölsz, addig helyesen cselekszel, fiam.

Lassan lehervadt a büszke mosoly az idősödő Allard arcáról.

– Megbántottál egy másik gyereket. Milyen felelősség terhel emiatt?

Kai összeráncolta homlokát, olyan erősen törte a fejét. Justin pedig tudta, hogy fia ezért a tettéért szigorúbb büntetést fog kiróni magára, mint amit ő választana. Ezáltal pedig Kai megtanulja a leckét.

– Bocsánatot kellene kérnem tőle. Adhatnék neki valamit ajándékba.

– Mit adnál neki?

– A kedvenc könyv holodiszkemet? – Kai ezt inkább kérdezte, mint mondta, de amikor apja bólintott, szilárd eltökéltség ült ki az arcára. – Odaadom neki a Bagoly Holdat.

– Azt hiszem, helyesen döntöttél, Kai.

– Nem utálsz? – nézett fel az apjára félve.

Justin kikapcsolta a holovidet, majd ölébe vette Kai-t. Arra vágyott, bárcsak érezne a fémkarjával, ha fiát átkarolja.

– Kai, te a fiam vagy. Bármit teszel, én mindig szeretni foglak. Nincs kizárva, hogy egyszer mégis csalódni fogok benned, de akkor is szeretni foglak.

– Én is szeretlek, apám.

Justin szorosan magához ölelte fiát, és lenézett rá.

– Te egy egészen különleges fiú vagy, Kai.

– Kérdezhetek valamit?

– Hát persze.

– Azt mondták a fiúk az iskolában, hogy te lettél Solaris Bajnoka, ez azt jelenti, hogy te vagy a legjobb – kezdte okfejtését Kai.

– Igen, Solaris Bajnoka lettem.

– Akkor miért hagytad abba?

Justin egy pillanatra habozott, mivel hirtelen nem tudta, mit feleljen. Olyan választ akart adni, amit nem csak hatéves fia ért meg, hanem ő maga is.

– Kai, Solaris egy elképzelt világ, ahol az emberek ok nélkül vívnak csatákat. Sokan viszont azért mennek oda, hogy elrejtőzzenek. Nekem ez nem sikerült. Először elmentem oda, majd visszajöttem, mert az igazi világnak szüksége volt rám.

Arc-Royal

Donegal kerület, Egyesült Nemzetközösség

3055. december 19.

Csöpögött az eső. A lágy szellő benedvesítette Kai Allard-Liao simára borotvált arcát. Úgy helyes, ha ma sír a világ. Ösztönösen behúzta vállát, nem azért, mert fázott, hanem mert kirázta a hideg, amint ott állt a sírgödör mellett, és nézte, ahogy lassan leeresztik a koporsót. Szorosabbra kötötte fekete kabátja övét, s közben érezte, hogy összeszorul a gyomra.

A pap, aki a sírkőnél állt, kisimította imakönyvének lapját.

– Salome Kell, elhantoljuk evilági testedet. Porból lettél, porrá váltál, mint minden földi halandó. Lelked azonban már átlépte az Úr országának kapuját, és ott marad mindörökkön örökké. Ámen.

– Ámen – zengte Kai és a többiekkel együtt keresztet vetett. Az emberek kezdtek elszállingózni, Kai azonban a sírnál maradt. Ott ácsorgott egyes-egyedül, és a koporsót nézte, gondolatban azonban egészen máshol járt. Sokáig állt ott, mígnem valaki megérintette a vállát.

– Köszönöm Kai, hogy eljöttél. – Phelan Ward volt az, aki Farkas klán bőrkabátjában olyan szürkén festett, akárcsak a fejük felett gyülekező viharfelhők, az arcán megjelenő halvány mosoly pedig már el is tűnt, mielőtt még megjelent volna. Phelan Arc-Royalban született, de a klánok fogságba ejtették, és az erős Farkas klán kánjává léptették elő. Legendák szóltak arról, hogy milyen erős és milyen félelmetes, de ez korántsem volt igaz. Egy szülő elvesztése olyan szörnyű tragédia, amelytől még a legelszántabb katonák szíve is meghasad, gondolta Kai.

Felnézett, és lassan bólintott.

– Én pedig köszönöm hozzájárulásodat, hogy eljöhessek.

– Megtiszteltetésnek veszem uram, hogy személyesen képviselte a Szent íves Paktumot a temetésen – lépett nehézkes mozdulatokkal a fia mellé Morgan Kell, és bal kezét Kai-nak nyújtotta. Kai kezet fogott vele, és fájdalommal töltötte el a tudat, hogy Morgan jobb kabátujja fel van tűzve a vállához, mivel hiányzik belőle a karja.

– Édesanyád és a nemzeted igazán méltányosan viselkednek velünk szemben.

Kai bólintott, és próbálta leplezni az irtózatot, amit Morgan Kell látványa váltott ki belőle. Először Provincián találkozott a zsoldosparancsnokkal, abban az évben, amikor különleges kiképzésben vett részt. A hódító klánok elleni harcra készítették fel őket. Morgan akkoriban igen erőteljes, lelkes személyiség volt. Életerejét az is bizonyította, hogy túlélte azt a bombatámadást, amely megölte feleségét és Melissa Steiner Davion arkónt is. A bomba azonban leszakította karját, és egyben megfosztotta Morgant sérthetetlen hírétől is. Most igen megfáradtnak és gyengének tűnt.

Kai érezte, hogy összeszorul a gyomra, de végül legyűrte az érzést.

– Mindent megtettem annak érdekében, hogy távol tartsam magam az állami ügyektől, csupán akkor foglalkoztam ilyesmivel, amikor muszáj volt. Osztozom fájdalmában, és nagyon nehéz volt idejönnöm Arc-Royalba. Azt azonban be kell vallanom, hogy nemcsak azért jöttem ide, hogy részvétemet fejezzem ki, hanem próbáltam egyben saját előnyömre is felhasználni ezt a látogatást.

– Igen, az apja miatt – nézett Kai szemébe Morgan, mire Kai-nak végigfutott a hátán a hideg. – Megértem önt, és emiatt még nagyobb megtiszteltetésnek veszem látogatását.

Phelan összeráncolta homlokát, szemlátomást nem értette, amit apja mondott.

– Az apád évekkel ezelőtt meghalt, pozvál?

Kai észre sem vette a klánizmust Phelan szavaiban.

– Akkor halt meg, amikor én az Alynán csapdába estem, és egyszerre kellett menekülnöm a Komsztár és a Jádesólymok elől. Azután elzarándokoltam – vagy inkább ellátogattam –, hogy megnézzem a sírját Kestrelen.

– Ismertem az apádat – bólintott Morgan Kell komoran. – Tiszteletet érdemel azért, amin keresztülment, és amilyen áldozatokat hozott a Kapellán Konföderáció elleni háború idején. Ha nem azt tette volna, amit Hanse Davion szolgálatában tett, akkor most talán nem is élnél.

– Ez így igaz – mosolyodott el Kai egy pillanatra. – Ha nem lett volna Sianon, és nem dolgozott volna Maximilian Liao-nak, valamint ha nem lett volna Davion kettős ügynöke, akkor talán soha sem vette volna feleségül anyámat, és Szent íves még mindig a Kapellán Konföderáció része lenne. – Arca most egy kissé elkomorodott. – Bár a sírjához elmentem, soha nem volt rá alkalmam... nem tudtam ott lenni a temetésen... én...

Morgan kinyújtotta bal karját, és olyan erősen megragadta Kai jobb vállát, hogy Kai őszintén meglepődött az erején.

– Megértem önt. Senki sem tagadja meg öntől, hogy elbúcsúzhasson édesapjától. – Körbenézett, és mindenfelé friss sírhantokat látott a temetőben. – Sok szerettünknek mondtunk búcsút, akár most haltak meg, akár régebben.

– Apám és én jól megértettük egymást, legalábbis ő megértett engem. – Kai-nak megint összeszorult a gyomra. – Én mindig azt hittem, hogy csak úgy mondja, hogy büszke rám, de valójában mégsem az. – Kai mellére tette egyik kezét. – Miután annyi mindent tettem Alyinán, azt gondoltam, végre tényleg büszke lesz rám, de akkor...

Phelan szeme résnyire szűkült, arca megfeszült.

– Biztos vagyok benne, hogy büszke lett volna rád. Nemrég jó okom volt arra, hogy elmenjek az Alyinára. A Jádesólymok és a Farkasok versengenek egymással, és alig titkolják egymás iránti megvetésüket. Amikor találkoztam Taman Malthussal, az alyinai helyőrség vezetőjével, látnom kellett, hogy azért tudtam vele könnyen tárgyalni, mert rád hivatkoztam. Malthus megadta nekünk, amire szükségünk volt, cserébe azért, hogy Dániel nagybácsid megígérte: nem fog támadni. És ezt azért tette, mert tisztel téged. Bármit is tettél Alyinán, nagyon lenyűgözted.

– Taman Malthus jó ember. Rá merném bízni az életemet, sőt rá is bíztam, és nem hagyott cserben – nézett Kai Kellre. – De bármit tettem is Alyinán vagy a klán-háború során bármikor, semmi ahhoz képest, amit az apám tett huszonöt évvel ezelőtt. Mindenesetre azt hiszem, most boldog lenne.

– Egy apa mindig büszke a fiára, bármit is tesz, Kai. Én is büszke vagyok a fiamra – paskolta meg Morgan a gyermeke vállát. – Azt hiszem, az ön apja boldog lenne, ha tudná, milyen kalandokban vett részt a fia Alyinán, és azt hiszem, épp olyan büszke lenne a sikereire is, amit Solarison ért el. Az ő solarisi győzelme eltörpül az öné mellett. Pedig uralkodása során számos győzelmet aratott saját embereivel együtt.

Kai tiszteletteljesen bólintott. Apám büszke lenne rám, ha tudná mit tettein, de vajon akkor is örülne, ha tudná, hogy elrejtőzni mentem Solarisra?

– A klánok elleni háborúban bizony megváltoztam. Szeretném azt hinni, hogy jó irányban, de ezt sosem tudhatja az ember.

Bár Phelan szemmel láthatóan kezdett felengedni, Kai látta rajta, hogy bizonytalan.

– A háború változásokat és megbánást hoz. A háború miatt szakadtam el a családomtól. Victor Davion hercegnek kérvényt kellett benyújtania a Komsztár kardinálisához, annak engedélyezésére, hogy képviseljem a Farkas klánt. Ő pedig az ilkánt kérte meg, hogy elbírálja az ügyet. És mindezt csupán azért, hogy részt vehessek édesanyám temetésén. Nagyon örülnék, ha mindez egyszerűbben ment volna, de gondolom számotokra is ismerős az érzés.

– Hát igen... bajtársak halnak meg és barátokat veszítünk el. – Kai habozott, mivel a sötét hajú Deirdre Lear megjelent lelki szemei előtt.

– Előfordulhat, hogy a háború során olyan dolgokat tanulunk meg, amelyek hatására elszakadunk szeretteinktől. Persze semmibe vehetjük e tanulságot, és akkor egyfajta békében élhetünk, de az igazság ott rejtőzik lelkünk mélyén, hogy egyszer csak váratlanul felszínre törjön és tönkretegye életünket.

Egy pillanatra felcsillant Phelan szeme, majd bólintott.

– Amíg erre törekszünk, Kai, addig nem leszünk ugyanazok az emberek, akik a háború előtt voltunk, és ez így is van rendjén. A háború során levetkőztük gátlásainkat, és azokká váltunk, amiknek születtünk. Ettől a ténytől nem fordulhatunk el, mert ha igen, valaki fel fogja azt használni ellenünk.

Most Kai meresztett nagy szemeket, mivel észrevette, hogy közte és Phelan között van egyfajta hasonlóság annak ellenére, hogy az élet más-más ösvényein járnak. Enélkül ugyanis soha nem érhették volna el végső céljukat. Phelan olyan szellemiségben nevelkedett, ahol a harcművészet és a bátorság minden tisztelet felett állt. Emiatt Phelan a katonák érdemeit tekintette példaképnek. Én más világban nőttem fel, Phelan, én csupán játszom, amikor katonának képzelem magam.

– Régóta nem hallottam már fiatal, mindenre elszánt katonákat filozofálni. – Morgan rápillantott a sírra, amelybe feleségét fektették, majd nehézkesen megvonta a vállát. – Túl sok háborús emlékem van, és éppen ezért jól tudom, hogy az élet sohasem áll meg. A félelem során saját egyéniségünknek mindig egy új oldalát ismerjük meg. Új kapcsolatokra teszünk szert, és új tudás birtokába jutunk, valahányszor életünk kockán forog.

Fiára nézett, és bólintott.

– Azt hittem, elveszítettem Phelant, de egy klán kánjaként tért vissza, egy gyönyörű nővel az oldalán. A halál és összeomlás küszöbén találta meg az élet igazi értelmét.

Kai lelki szemei előtt ismét Deirdre arca villant fel.

– Az ön fia nagyon szerencsés. – Kai felnézett, és négy gyászoló embert pillantott meg a temető szélénél. Három fekete, egy pedig fehér színű ruhát viselt.

– Ha akárcsak a fele is igaz annak, amit a holovízióban láttam, Arc-Royalba jövet, akkor Galen Cox és Victor nővére, Katrina között van valami. Ez egy olyan kapcsolat, amit kétségkívül a háború számlájára írhatunk.

Kellék is észrevették a négy gyászoló embert, és Kai tudta, hogy Morgan és Phelan ugyanazt gondolják, amit ő. A fehérbe öltözött nő Omi Kurita volt, akit a Drakónis Szövetség küldött, hogy képviselje birodalmát a temetésen. Ő és Victor Steiner-Davion akkor szerettek egymásba, amikor a háború során arra kényszerültek, hogy összefogjanak, és legyőzzék az őket fenyegető klánokat. Omi és Victor népe hosszú ideig egymás ellensége volt.

Phelan megrázta fejét, haja pedig rátapadt homlokára a nyirkos levegőben.

– Értem, miért szerettek egymásba, de sajnálom őket, ugyanis soha nem lehetnek együtt.

– A soha nem mindig jelenti azt, hogy soha, Phelan. – jelent meg egy ravaszkás mosoly Morgan Kell arcán.

– Nemrég még mindenki azt gondolta: a Drakónis Szövetség soha nem fogja elismerni, hogy száműzött katonái is harcoltak Solarison, de lám csak, úgy látszik, most végre ez is változik. – Morgan Kai-ra nézett. – Tudom, hogy a Taizai űrjáró elviszi Omi-sant Solarisra, és ez az utazás egyfajta jelképe annak, hogy végre megállapodás születik az ottani Drakónis közösséggel.

Kai-nak tátva maradt a szája.

– Ez lehetséges? Nem mintha kételkednék a szavaiban, Kell ezredes, de a koordinátor elküldi egyetlen lányát Solarisra? Ilyenre még nem volt példa.

– Igen, de az éppolyan váratlanul érintett engem, hogy ön egy éven belül már hetedszer akarja megvédeni bajnoki címét. Engem kértek meg, hogy minél előbb próbáljak hivatalosan is engedélyt kapni arra, hogy az űrjáró folytathassa útját. Valamint azt is elintéztem, hogy a Taizai ugyanazon az útvonalon mehessen végig, így visszaviheti önt Solarisra.

Kai végre felülkerekedett meglepettségén, és bólintott.

– Mindenesetre így gyorsabb lesz, mint ha egy kereskedelmi útvonalon mennénk, ahol még azzal is számolni kéne, hogy esetleg Drakónis ugróhajók járnak az Isle of Skye környékén. Ryan Steiner propaganda gyára már így is útjára bocsátott egy csomó olyan pletykát, miszerint Victor elhagyott engem Alyinán, és hogy összeveszett Galen Coxszal Katrina miatt. Nyilván már csak arra van szüksége, hogy fülest kapjon, miszerint szövetségi hajók működnek a Nemzetközösség területén.

– Tökéletesen egyetértek, mintha csak én mondtam volna. Szerencsére Ryan annyira gyűlöli a klánokat, hogy teljesen elvonja a figyelmét Phelan látogatása. Szemlátomást észre sem vette, hogy Omi itt van, és szívből remélem, hogy nem is fogja észrevenni. – Kai látta, hogy Morgan szeme szinte szikrákat szór, miközben beszél. Nyilvánvaló volt, hogy bármilyen súlyos sérüléseket szenvedett is Morgan, élete végéig hűségesen fogja védeni a Steiner vérvonalat, és az Egyesült Nemzetközösséget.

Morgan felnézett az égre, ahol szürke felhők gyülekeztek, majd elindult felfelé az emelkedőn, amelynek tetején Katrina, Galen, Omi, és Morgan lánya, Caitlin türelmesen várakoztak.

– Jöjjenek uraim. Eltemettük halottunkat, és háborúról, valamint élő és elhunyt ellenségeinkről beszélgettünk. De most tegyük félre ezt a témát. Menjünk, és igyunk a még élőkre, és őrizzük meg azon szeretteink emlékét, akik már eltávoztak közülünk.

Kai még egy pillanatra ott maradt a sírnál, és lehajtotta a fejét.

– Ha találkozol apámmal – mormogta –, mondd meg, hogy még mindig szeretem őt. – Még egyszer keresztet vetett, majd követte Morgant és fiát. Többé nem nézett vissza. A sűrű köd pedig már teljesen beterítette a temetőt.

2

Tharkad

Donegál kerület. Egyesült Nemzetközösség

3055. December 19.

Victor Ian Steiner-Davion anyja sírjánál állt. Belefáradt már abba, hogy tetteit mindenki félreértelmezi. Sokan azt gondolták, hogy azért jött egyedül, mert így akart búcsút venni anyjától – számtalan ember osztotta ezt a nézetet több ezer fényévre terjeszkedő birodalmában. Victor tudta, hogy ezek az emberek jórészt az apja régi birodalmában élnek, az Egyesült Világok határain belül.

A kistermetű herceg letérdelt, ügyet sem vetve a jéghideg szélre, amely szinte végigviharzott a hótakaró borította temetőn. Kigombolta hosszú szürke gyapjúkabátjának alsó gombjait és levetette fejfedőjét. A szél összeborzolta hamvas szőke haját, a hó pedig annyira esett, hogy alig bírta nyitva tartani szemét.

A sírkő lábánál egy kis gyertya pislákolt és sercegett. Körülötte azonnal elolvadtak az odatévedt hópelyhek. A gyertyát víz vette körül, amely hol megfagyott a hideg széltől, hol pedig újra elolvadt a gyertya lángjától.

Victor kesztyűben kezdett gödröt ásni a sírkő mellett, a hóban. Úgy szórta odébb a havat, mintha egy kirakós játék darabjait dobálná szét. A hópelyheket azonnal felkapta a szél, míg azokat, amelyek már kemény jégpáncéllá fagytak, meghagyta Victornak. Egy hosszúkás dobozt hozott magával a légpárnás kocsiból, amellé dobálta a kiásott havat.

Jól tudta, hogy van valahol egy újságíró, aki az ő fényképére vadászik, hogy aztán az egész világegyetem tudomására hozza, miben sántikál az Egyesült Nemzetközösség hercege, Victor Steiner-Davion. Azt is tudta, hogy majd olyan színben tüntetik fel látogatását, mintha anyját akarná kiásni a sírgödörből, vagy be akarná bizonyítani, hogy anyja kétségkívül nem egy bombatámadás során halt meg hat hónappal azelőtt. Tudta, hogy semmit sem tehet az ellen, hogy pletykák keletkezzenek látogatásával kapcsolatban, így hát csak húga, Katherine egyik mondata vigasztalta, aki azt mondta:

– Nem létezik rossz reklám, Victor. Az már önmagában reklám, ha beszélnek valamiről.

– Dehogyisnem, Katherine – reszketett Victor. Testvérét szándékosan szólította Katherine-nek, annak ellenére, hogy birodalomszerte Katrinának hívták, mivel az volt a nagyanyja neve is.

– Nagyon is félretájékoztatják az embereket, és Ryan Steiner átkozottul jól űzi ezt a játékot.

– Victor átengedte magát a Ryan iránt érzett haragnak, s közben tovább ásott a hóban. Végre előbukkantak a vastag hótakaró alól a gránit sírkőbe vésett szavak. „Melissa Steiner Davion – szerető feleség, családanya és igazságos uralkodó.” Sokadszorra olvasta el újra és újra a szavakat, és elmosolyodott.

– Boldog lennél, Anyám, ha tudnád, hogy így emlékeznek rád.

Victor hirtelen elbizonytalanodott, nem tudta, hogy merjen-e elhunyt édesanyjához hangosan beszélni. A szíve mélyén teljesen természetesnek tűnt számára, hogy anyjához beszéljen, de hamar rájött, hogy ha tényleg elkezd beszélni a sírnál, azt akár még fel is használhatják ellene. És ez persze bőven elég lenne Ryan Steiner és talpnyalói számára, hogy egész sor hazugságot eszeljenek ki, miszerint Victor egy eszement babonás, aki szellemekkel tárgyal, mielőtt döntéseket hoz.

Ez a tudat olyan felháborodással töltötte el, hogy öklével majdnem rácsapott a sírkőre, végül mégis elmosolyodott, mert rájött, hogy mégsem engedett dühének. A régi Victor hagyta volna, hogy a harag ott azonnal felszínre törjön belőle. A botrányra éhes emberek a végsőkig felnagyítanák az esetet, Ryan pedig egy ütődött, hálátlan gyerekként festené le Victort, aki saját anyja ellen fordult.

Victor már akkor tudta, hogy milyen érzés egy ilyen kíméletlen hazugsággal szembesülni, amikor Katherine megtiltotta, hogy az emberek megtekinthessék anyja szétroncsolódott holttestét. Ezt Katherine azzal indokolta, hogy édesanyjuk méltóságát és szépségét nem szabad ennyire lealacsonyítani. Victor Katherine-re bízta a temetés lebonyolítását, aki azonnal eltemettette édesanyjukat. Melissa gyermekei közül Victor volt az egyetlen, aki nem volt jelen a szertartáson.

Ryan persze azonnal levonta a következtetést, hogy Victor gyűlölte az anyját, sőt, talán ő is ölette meg. Katherine azonnali és szenvedélyes tagadása persze csökkentette a róla szóló rosszindulatú pletykák hatását, de még így is voltak olyanok az Egyesült Nemzetközösségben, akik makacsul ragaszkodtak ehhez a gusztustalan mendemondához. Bár Victor Tharkadon nevelkedett és ott is járt iskolába, egyesek szerint elárulta a Steinereket, holott az ő vérük folyt ereiben. Ezek az emberek szíves örömest támogattak volna egy olyan vetélytársat, aki újra hű akar lenni a hagyományos Steiner értékekhez.

Ezt a szerepet Ryan akarta eljátszani. Victor olyan mélyet sóhajtott, hogy a hideg levegő teljesen kiszárította torkát és még a fogai is fájni kezdtek tőle. Ryan nagyon otthonosan mozgott a politikai körökben, Katherine segítségével azonban Victor megtanult egy-két olyan dolgot, amelynek köszönhetően vissza tudta szerezni az elvesztett hont. Victor elsősorban azért jött, hogy anyja sírjánál lerója kegyeletét, de azt is jól tudta, hogy ezáltal majd sokkal könnyebben csökkentheti Ryan befolyását az emberek felett.

Victor elhessegette a politikával kapcsolatos aggodalmait, és felvette a magával hozott dobozt. Tharkadon annyira szeszélyes volt az időjárás, hogy néha még a legszebb idő is pillanatok alatt pokollá változott. Hat hónap telt el Victor anyjának halála óta, és az idő hirtelen hidegre fordult. Ezt pedig néhány világvégét hirdető személy úgy magyarázta, hogy Isten haragszik, és Karácsonykor elpusztul a világ. A herceg persze egy szót sem hitt el ebből, és titokban még örült is a rossz időnek, mert tudta, hogy így ellenségeinek lényegesen kellemetlenebb lesz utána kémkedniük.

Mosolyogva kinyitotta a dobozt. Már akkor tudta, hogy ilyen viszontagságos lesz az idő, amikor két hónappal azelőtt elhatározta, hogy ugyanazon a napon látogatja meg Melissa sírját, mint amikor a Kell Kopók eltemetik saját halottjukat a távoli Arc-Royalon. Amennyire szerette és gyászolta édesanyját, annyira bánta, hogy nem tudta személyesen kifejezni köszönetét a zsoldosoknak azért, amiért megakadályozták, hogy a Belső Szféra újabb szörnyű háborúba keveredjen a klánokkal. Mivel a sajtó számára a látszat egyenlő a valósággal, valakinek ott kellett lennie az Arc-Royal-i temetésen. Victor ezért Katherine-t és saját szárnysegédét, Galen Coxot küldte oda.

Kinyitotta a dobozt, és óvatosan kivett belőle egy gyönyörűen elkészített kristály virágot. Egy mycosia virágról mintázták, amely édesanyja kedvenc virága volt. A kristály virág valóságos mestermunka volt. Addig formálták és csiszolták, míg olyan szép nem lett, mint az eredeti. Készítőjét busásan megfizették érte. Victor újra szemügyre vette a virágot, és úgy döntött, még egyszer megjutalmazza a mestert.

Valamennyi levél és szirom egy-egy holográfiából készült. A leveleken Melissa régi-régi jó barátainak a képe volt látható, köztük Misha Auburn vagy Melissa unokatestvérei, Morgan és Patrick Kell. A csészeleveleken szüleinek, Katrina Steinernek és Arthur Luvonnak a képe tündökölt. A virág öt szirma egy-egy gyermeket jelképezett, míg közepén Melissa és Hanse Davion esküvői holográfiája virított.

Victor mondani akart valamit, de hangja elcsuklott. Óvatosan odatette az üvegvirágot a jeges talajra édesanyja sírköve mellé, majd lassan felállt. Lehajtott fejjel elmormolt egy rövid imát, majd lehajolt, és felvette a földről kalapját és a dobozt, amelyben a virágot hozta. Ezután visszaindult a hóban várakozó légpárnás kocsihoz.

Amint már majdnem odaért, egy magas ember szállt ki a fekete limuzin hátsó üléséről. Tekintete végigsiklott a temetőn, miközben nyitva tartotta az ajtót a herceg számára. Hosszú, fekete kabátja nem volt begombolva, jobb kezét pedig szabadon tartotta, hogy bármikor előkaphassa a kabátja alatt lapuló félautomata pisztolyt.

Victor el sem mosolyodott, sőt meg sem nyikkant, amíg be nem szállt a kocsiba. Curaitis nem tartotta helyesnek, hogy Victor egyedül menjen a temetőbe, és csak akkor csillapodott le, amikor Victor beleegyezett, hogy már hetvenkét órával érkezése előtt figyeltesse a területet, és nyolc órán keresztül senkit se engedjen oda. Emiatt Curaitis kollégái a Hírszerző Ügynökségnél nyilván nem fognak megszeretni, főleg azok, akik a környéket figyelték.

Victor beült a limuzin széles hátsó ülésére, félredobta a dobozt, kabátját pedig kigombolta. Curaitis, a nagydarab, sötéthajú ember is beszállt, és becsukta az ajtót. Victor megkopogtatta a vezetőt tőlük elválasztó golyóálló üveget:

– Mehetünk.

A herceg belesüppedt az ülésbe, ahogy a légpárnás kocsi turbinája beindult, és a jármű megemelkedett. A légcsavar úgy felkavarta a havat körülöttük, mintha valóságos hóvihar tombolna odakinn, de ahogy elindultak előre, gyorsan kikerültek a kavargó hófelhőből. Victor még egy utolsó pillantást vetett az elhagyatott Triád Nemzeti Temetőre, és a katonás sorban álló sírkövekre. Arra gondolt, hogy egyszer majd ő is ott fog nyugodni a többi Steinerrel együtt, akik még a Lyrán Nemzetközösséget, majd később utódját, az Egyesült Nemzetközösséget uralták.

Curaitis a másik ablaknál ült, és szintén kifelé nézett. Victor tudta, hogy Curaitis csak akkor beszél, hogyha kérdezik, de azzal is tisztában volt, hogy ezt elsősorban kötelességből, nem pedig az iránta vagy hivatala iránt érzett tiszteletből teszi. Ha azonban a titkos ügynök úgy érezte, hogy Victornak tudnia kell valamiről, akkor azt elmondta neki. Ha pedig Victor további információt kért, akkor azt meg is kapta Curaitistől.

– Mi a legújabb jelentés?

Curaitis a kezét fülén tartva bólintott.

– Csapatunk három olyan holovideográfot talált, amelyek önt figyelték, és távolabb még két másik felvevőkészüléket. Kettőt már azonosítottunk, mindketten „pletykalapoknak” dolgoznak. Szemmel tartjuk őket, de még egyikőjüket sem engedtük el. A harmadikat még nem tudtuk azonosítani, de valószínű, hogy csupán egy újságíró-növendék, aki képeket akar szerezni a féléves szakdolgozatához. A tharkadi egyetemen tanul. Mindannyiukat megfigyelés alatt tartjuk, amíg nem tudjuk őket azonosítani. Az előzetes vizsgálatok során azonban még semmi sem derült ki.

– És a két távoli felvevőkészülék?

– Az egyik valamelyik tudósítóé, míg a másikról egyelőre semmit sem tudunk, de folyamatosan figyeljük. – Curaitis kissé összevonta szemöldökét, amikor a légpárnás kocsi egy éles kanyart vett. – Ha senki sem megy érte két napon belül, akkor mi hozzuk be.

Victor bólintott, és levetette fekete bőrkesztyűjét.

– A birodalomban van valami jó hír?

Curaitis közömbösen vállat vont.

– Peter volt a házigazda a lyons-i aranypárduc visszavadításakor a Dordogne lápvidék rezervátumában. Környezetvédők és hobbivadászok egyaránt örömmel fogadták a hírt. Valószínűleg ez volt az első eset a történelem során, hogy bármiben is egyetértettek.

A herceg elmosolyodott.

– Hiszen ez jó hír. Peter beilleszkedett?

– Lehet. Az ön öccse még mindig utálja, hogy egy Lyons-hoz hasonló unalmas helyen kell állomásoznia, de hát majd csak kibírja valahogy. A mech-csapata szemlátomást kedveli őt, és bár zöldfülűek, Gardner ezredes azt mondja, hogy az ön fivére nagyszerű harcos, és ez a saját embereire is jó hatással van. Jól kijön a helybeliekkel, és nagyon nagy előrelépés volt részéről, hogy sikerült kibékítenie a párduccal kapcsolatos vita feleit, mert mindkét oldalon jó néhány befolyásos egyén van.

– És kezdenek már lenyugodni az emberek, vagy Ryan még mindig szítja a tüzet?

– Az a kevés lázadó is ártalmatlan, és mind a Bellerive vallási közösségből származnak.

Victor megrázta a fejét.

– Még mindig azt hiszik, hogy én vagyok az Antikrisztus?

– Igen, és hogy Peter az apostola – vont vállat a biztonsági őr. – Azonban semmi kapcsolatot nem látunk köztük és Ryan között, de azonnal közbelépünk, mihelyst már nem csak imádkozni akarnak önök miatt.

– Az imára aztán tényleg szükség van. Azt akarom, hogy megbéklyózzák Ryant, és ha Peter még új barátokat is szerez majd az Isle of Skye-on, az már csak hab lesz a tortán.

– De ez még nem minden.

– Mi van még?

Curaitisnak felcsillant a szeme, érdeklődése pedig csöppet sem lanyhult.

– Amikor az ön nővére és Galen Cox elmentek Ginestrára, hogy megnézzék a földrengés okozta károkat, sok ember figyelmét felkeltették azzal, hogy tevékenykedni kezdtek, és segíteni próbáltak a rászorulókon. Persze a pletykalapok azonnal tudni vélték, hogy viszony van köztük, de a komolyabb lapok is kapkodtak a friss hírek után. Katherine dicsérte Galent, amiért eszébe jutott, hogy elmenjenek Ginestrára, az pedig, hogy ön mellett szolgált, igen komoly szerepet játszik. A Ryan ellenes erők Galen mellé álltak, és azt akarják, hogy önnel versengjen, mivel Galen az Isle of Skye-ről származik, és Katherine szemlátomást rajong érte. Az a hír járja, hogy összebarátkozott Ragnar Magnussonnal, amíg önök mindannyian Provincián voltak, és részt vettek a kiképzésben. Ezáltal népszerűbb lett a Skye-ra menekült rasalhágok körében.

Victor összekulcsolta kezét, és öntudatlanul játszott mutatóujjaival. Nem igazán tudta, melyik hírnek örüljön jobban: annak, hogy Galent Ryan ellenfelének kiáltották ki, vagy annak, hogy Galenről és Victor nővéréről pletykák keringtek. Számított rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen még tréfálkozott is Galennel, amikor az elkísérte Katherine-t Arc-Royalra. Galen szálka volt Ryan szemében, és Victor ennek egyre jobban örült.

– Csak füst van, vagy esetleg tűz is?

Amint lejjebb ereszkedtek a Triád alá, Curaitis arca árnyékba borult.

– Galen nem feküdt le Katherine-nel, ha erre gondol.

A herceg egy pillanatra megrökönyödött, hirtelen eszébe ötlött a család becsülete, és annak lehetősége, hogy Galen ezen csorbát ejthet, Victort kissé elkomorította.

– Ez nem lep meg. Galen igazi úriember, és Katherine-nek is megvan a magához való esze. – Különben sem tagadhatom meg tőlük azt a boldogságot, amit én és Omi sohasem tapasztalhatunk meg. – Őszintén szólva, ha szeretkezni akarnak, arról jobb is, ha nem tudok. Engem csupán az érdekel, hogy éreznek-e valamit egymás iránt.

Amióta Victor találkozott Curaitisszel, most fordul elő először, hogy a titkos ügynök elbizonytalanodott.

– Felség, ha arra kíváncsi, hogy valaki gyilkos vagy sem, csak kérdezzen meg engem, mert biztosan tudom a választ. Azt is tudom, hogy kiből lesz jó ügynök. Például Coxból. Mások érzelmeivel azonban csöppet sem vagyok tisztában. Az ottani ügynökeim nem adtak hírt semmiféle romantikus kapcsolatról, bár őket sem erre képezték ki. A sajtó sem számolt be arról, hogy bármi is lenne közöttük. Ezen túlmenően azonban nem tudok választ adni a kérdésére.

Victor elmosolyodott, majd el is nevette magát.

– Bizony kevés embert látnék szívesen sógoromként, de ha a sógorom megfosztaná Ryant a támogatóitól Skye-on, az bizony nagyon jó lenne. Kérem, tudassa velem, ha van valami kilátásban.

– Ahogy óhajtja, felség.

– Persze, mivel eddig nem jelentette, gondolom, nem érkeztek visszajelzések afelől, hogy valaki tényleg fizetett volna egy bérgyilkosnak anyám meggyilkolására.

Curaitis a fejét rázta.

– Visszafelé haladtam a nyomon, mégis zsákutcába jutottam. Ügynökeink pedig, akiket Ryanre ráállítottam, nem találtak semmilyen összefüggést.

– A fenébe! Reméltem, hogy végre bizonyítékot találunk rá, hogy ő ölette meg az anyámat – mondta Victor, és bal keze ökölbe szorult. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Ryan sehol nem hagyott egyetlenegy apró nyomot sem, amely azt bizonyítaná, hogy gyilkosságot követett el.

– Lehetséges, hogy hagyott némi nyomot, felség, én csak annyit tudok, hogy még nem találtunk semmit. – A nagydarab ember lassan megnyugodott, ahogy a légpárnás kocsi leszállt, és beállt a helyére, a kastély alatti mélygarázsba.

– Nagyon arrogáns ember, és azt hiszi magáról, hogy legyőzhetetlen. Előbb-utóbb azonban biztosan elkövet majd egy aprócska hibát, és akkor elcsípjük.

Victor bólintott. És akkor ugyanazzal a bérgyilkossal gyilkoltatom meg, akit ő bízott meg, hogy ölje meg az anyámat.

– Remek. Akkor... – Victornak elakadt a szava, amint Curaitis odaszorította füléhez a fülhallgatót. – Valami baj van?

Curaitis a fejét rázta.

– A holovideográfus növendék tisztának tűnik. Úgyhogy elengedjük.

– Várjon.

– Felség?

Még Katherine is értékelné, amit most teszek! Victor magabiztosan mosolygott.

– Az iskolai szakdolgozatához kellenek neki képek, ugye?

Curaitis bólintott.

– Remek. Kérje meg az embereit, hogy hozzák ide az illetőt és felszerelését. A kellemetlenség után, amit okoztam, az a legkevesebb, hogy interjút adok neki, nem igaz? Jó pont lesz számomra az újságírók részéről, sőt az iskolák részéről is. – Kissé megvonta vállát. – Legalábbis remélem. Miért ráncolja a homlokát?

– Idehozatom a lányt, de akkor el kell halasztania a Tormano Liao küldöttjével megbeszélt találkozót.

Victor arcáról lehervadt a mosoly. Még az apja kezdte támogatni Tormano Liaot és a Szabad Kapella Mozgalmat, mert ez a tevékenység némiképp elterelte Romano Liao paranoiás hajlamait. Ryan állandóan belekontárkodott az Isle of Skye-ba, a klánok elleni háború pedig jóformán tönkretette az Egyesült Nemzetközösség gazdaságát, így Victor kénytelen volt csökkenteni a Szabad Kapella Mozgalomnak szánt támogatás mértékét. Cserébe megegyezett a gazdasági miniszterrel, hogy az új költségvetés elkészítését a következő év második negyedévére halasztják.

– Ha belegondolok, hogy miként kiabált velem Karla Hsing a költségvetés visszafogása miatt, rögtön eszembe jut, mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha egyszerűen átadnám az Egyesült Nemzetközösséget Ryannak. – Összeráncolta homlokát. – Szóljon valakinek a külügyminisztériumban, hogy foglalkozzon vele, és finoman hozza a tudomására, hogy a türelmem és a vagyonom is véges. Ahogy az egyik elfogy, úgy fogy el a másik is. Persze mindezt kellőképpen diplomatikusan.

– Természetesen.

– Tormano nem veszi észre, hogy ő nem más, mint egy fogatlan vén csataló, és ereje már csak halvány árnyéka az eredetinek. – Victor beleborzongott. – Az lenne a legjobb, ha Tormano visszavonulna, és rávenné Kai-t, hogy vegye át a helyét. Akkor Szabad Kapellának erős vezetője lenne, akivel ráadásul tudnék szövetkezni.

– Szerintem Tormano szíves örömest átadná a posztját Kai-nak Szabad Kapellában. Inkább Kai tűnik bizonytalannak.

– Kai eszesebb, mint bármelyikünk. – Victor elmosolyodott, amint visszagondolt barátjára. – Hsinggel is foglalkozunk majd, rendben?

– Ahogy óhajtja, uram. Igen gyorsan kezd belejönni a politikába. – Curaitis megrázta a fejét. – Az én feladatom az, hogy megvédjem önt a veszélytől, de Victor Daviont, a távolban levő parancsnokot sokkal könnyebb volt védelmezni, mint Victor herceget, a politikust.

– Hát éppen ez az, Curaitis. Az én feladatom pedig az, hogy életben tartsam az Egyesült Nemzetközösséget. Ehhez viszont az kell, hogy politikus és katona is legyek egyszerre – mondta Victor, és elmosolyodott. – De ne aggódjék, mindketten gyűlölni fogjuk új munkánkat.

Curaitis bólintott.

– Gyűlölni fogjuk, de igenis el fogjuk végezni.

– De még mennyire, Curaitis ügynök, de még mennyire!

3

Taizai űrjáró, újratöltő és transzfer állomás

Tetersen, Donegál kerület, Egyesült Nemzetközösség

3055. december 24.

A súlytalanság állapotában Kai-nak sikerült elkapnia az összekötő létra egyik fokát, majd az összekötő csatornán keresztül átlebegett a Zhanshi űrjáróból a Taizai űrugróba, mely az előbbit vontatta. A Zhanshi négy űrjáróval volt összekötve a Tetersentől a Colinason át egészen a Solarisig. Ahogy az űrugró haladt, olyan volt, mintha mégiscsak lenne gravitáció, ez az érzés azonban rögtön szertefoszlott, mihelyst a jármű megállt. Kinyílt hatalmas vitorlája, hogy begyűjtse a napenergiát, amely a hypermotort hajtotta. A súlytalanságnak köszönhetően – ha nem lett volna a tárgyaknak tehetetlensége – minden olyan tárgy lebegni kezdett volna, amely nem volt odarögzítve valamihez.

Kai elrugaszkodott, és átlebegett az ugróhajó szívébe. Áthaladt egy rövid folyosón, majd egy másik összekötő csatornához ért. Belekapaszkodott egy oszlopba, így végre elérte a padlót. A korlátba csimpaszkodva húzta magát tovább, de persze így sokkal lassabban haladt előre – mindez azonban egy cseppet sem zavarta.

A Kurita ugróhajóra tartott, mivel meghívta oda egy barátja. Ennek ellenére a meghívó igen hivatalos volt, és nem Kai-nak, Solaris Bajnokának, hanem Kai-nak, a Szent íves Paktum jövőbeli hercegének címezték.

A sarkon befordulva először a Szövetség belső biztonsági őreit pillantotta meg, amint a Taizai-be átvezető légkamránál őrködtek. Egyikük hasonlított Kai-ra, mivel sötét, mandulavágású szeme és sárga bőre volt, akárcsak egy ázsiainak. A másik őr is ferdeszemű volt, göndör, fekete haja azonban afrikai származásról árulkodott.

Kai végighaladt a folyosón, míg körülbelül két méterre meg nem közelítette az őröket, majd erősen belekapaszkodott a korlátba és megállt. Miután lába már a padlón volt, és szilárdan meg tudta magát tartani, tiszteletteljesen meghajolt.

– Konnichi-wa – mondta, majd lassan felegyenesedett. Szándékosan semleges arcot mutatott, próbálta leplezni, mekkora erőfeszítésbe kerül egy helyben maradnia. Mind a két katonai egyenruhába öltözött biztonsági őr meghajolt, majd gyorsan felegyenesedtek, hogy nagy nehezen visszatornásszák magukat a padlóra.

– Konnichi-wa. Kai-Sama, – mondta a fiatalabbik őr, és bólintott. Társa emiatt rosszalló pillantást vetett rá.

Kai úgy érezte, hogy az idősebb őr nem azért ráncolta homlokát, mert társa a keresztnevén szólította Kai-t. Az Allard-Liao nevet nagyon nehezen tudják a japán anyanyelvűek kiejteni, mivel tele van „1” és „r” hangzókkal. Valójában Kai mindig örült, ha keresztnevén szólítják, ez ugyanis a Solarison, a szövetségesek körében egyfajta bizalmat is jelentett. Az viszont, hogy Kai-t Kai-sawa-nak szólította, még ennél is nagyobb jelentőséggel bírt: ezáltal ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a két őr a Drakónis Szövetségen belül különböző oldalon áll.

Solaris, a Játékok Világa a Belső Szféra összes csillagbirodalmából vonzotta a mech-harcosokat. Solarist, a fővárost öt kerületre osztották fel aszerint, hogy melyik Belső Szféra-beli Uralkodó Ház melyik kerület élén áll. A különböző államokból odazarándokolt harcosok abban a kerületben szálltak meg, amelyikben saját embereik laktak, és az ottani arénákban is harcoltak. Solaris azon kevés világok egyike volt az egész világegyetemben, ahol a különböző nemzetiségű emberek megfértek egy helyen. A másik ilyen hely Terra volt még, ott azonban a Komsztár alkotta meg és tartotta fenn a semlegességet.

A legtöbb harcos lelkesen harcolt, hogy érdemeket szerezzen saját népének, és az ő harcaikat sugározzák újra és újra holoviden. Ebben azonban a Szövetségesek különböztek a többi harcostól. A Kurita vezetők sohasem engedték meg, hogy a nép a harcosokról szóló holovideket nézzen, és ezért nem is engedtek ilyen felvételeket a saját területükre. A csempészett holovidekkel ugyanúgy bántak, ahogy a tiltott fegyverekkel, robbanóanyagokkal vagy drogokkal. Még a magántulajdonban lévő holovideket is elkobozták olykor, ha tulajdonosuk a Szövetség területére lépett, de persze az ilyen látogatókat rögtön meg is nyugtatták, hogy mihelyst elhagyják a Szövetséget, visszakapják elkobzott dolgaikat.

Kai szerint mindennek az elszántságnak az a magyarázta, hogy a Drakónis Szövetség berkein belül a japán kultúra dominált. Az pedig a középkori bushido könyvén, avagy a harcosok kódexén alapult. Eszerint minden állampolgár élete végéig a hatalmon lévő Koordinátor tulajdona és minden tettüket tisztelet, odaadás, és felelősség kell, hogy vezérelje aszerint, hogy milyen parancsot kapnak feljebbvalójuktól. Ezek a feljebbvalók pedig hatalmukért cserébe a rangban fölöttük állónak tartoznak engedelmességgel, és így tovább. A láncolat végén a Drakónis Szövetség Koordinátora állt, így minden hatalom az ő kezében összpontosult.

A Szövetség harcosai, akik Solarison küzdöttek, roninok voltak, nem pedig bátor szamurájok, mint otthon maradt testvéreik. A roninok évezredeken keresztül vezető nélkül éltek, a japán kultúra hívei pedig egyszerre tisztelték és átkozták őket. Csodálták őket bátorságukért, mint valami modern Robin Hoodot, ugyanakkor megvetették őket azért, mert nem volt uruk, akit imádjanak. Mióta azonban négy évszázaddal ezelőtt felelevenítették a bushidót a Szövetség kultúrájában, a roninokat sokkal inkább megvetették, mint tisztelték. Mindenfajta, a solarisi játékokkal kapcsolatos tevékenységet hivatalosan szégyenteljesnek tituláltak, ugyanúgy, ahogy más államokban a pornográfiáról vélekedtek.

Kai akkor kapta a „Kai-sama” címet, amikor felfelé ívelő pályafutása során legyőzte a Szövetség legjobb harcosát, Theodore Grosst. Gross azelőtt állandóan páratlan képességeivel és verhetetlenségével büszkélkedett, támogatói pedig már előre úgy beszéltek a harcról, hogy egy gyakorlott aréna harcos majd megleckéztet egy kalandra vágyó dilettánst. Senki még csak nem is említette, hogy Kai csatamechje mintegy húsz tonnával könnyebb, és miután harminc másodperc alatt még így is legyőzte ellenfelét, szerény magaviseletével egész csapat Drakónis rajongót szerzett magának.

De ellenségei is akadtak, például Thomas DeLon, aki Gross harcait támogatta.

Kai udvariasan elmosolyodott.

– Kurita Omi-sama meghívására jöttem.

Az idősebb őr bólintott.

– Már korábban tudomást szereztünk érkezéséről. Erre, uram.

Kai követte az őrt, és csodálkozva figyelte, milyen furcsán mozog annak kikeményített tunikája és nadrágja mozgás közben. Az őr egy szót sem szólt, amíg bevezette Kai-t az űrjáróba. Rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt a folyosón. Ebből Kai arra következtetett, hogy az átjárót valószínűleg kamerákkal figyelik, és látogatását szigorúan bizalmasan kezelik.

A meghívó alapján látogatása a szokványos diplomáciai elvárások szerint lezajlónak ígérkezett, ami azt jelentette, hogy semmi közvetlenség vagy nyíltság nem volt megengedett. Omi meghívását a Taizai-ról a teterseni Komsztár állomásra küldték, onnan pedig az ottani Belügyminisztérium továbbította Kai-nak a Zhangshi-ra. Kai úgy gondolta, hogy nem az egész világegyetem előtt akarják titokban tartani látogatását, csupán az űrjárón tartózkodó Szövetségbeliek előtt. Ez pedig némiképp indokoltnak is látszott.

Lévén, hogy a Szövetség a solarisi játékokat és rajongóit rosszhírű embereknek tartotta, igencsak szégyenteljes gesztus lett volna, ha nem tartják titokban Kai látogatását. Omi solarisi utazása pedig végeláthatatlan bonyodalmakat okozhat meghívói számára, mert egy ilyen látogatás már első pillantásra is roppant gyalázatosnak tűnt. Kai nehezen tudta elképzelni, hogy Omi küldetése csupán büntetés azért, mert apja, Theodore Kurita ellen vétkezett, de azzal is tisztában volt, hogy a Koordinátor gondolatait még távolról sem ismerheti.

De én igenis ismerem Omit, és tudom, hogy mindig ügyelne rá, hogy semmilyen hátrányom ne származzon az ő hibájából. Ez a tudat némiképp megnyugtatta Kai-t, de azonnal el kellett fojtania mosolyát, ugyanis a biztonsági őr az egyik folyosó elején megállt. A folyosót egy shoji papírparaván zárta le. Az őr megszólalt:

– Itt várja meg Őfelségét.

Kai bólintott, és levetette gumitalpú cipőjét, amelyet az átszálláskor viselt. Az őr egy beépített szekrényből egy pár elasztikus cipőt vett elő, és odanyújtotta Kai-nak. A cipő nyelve olyan hosszú volt, hogy viselője egész térdét befedte. Kai felhúzta a jobb cipőt, majd a rugalmas, tépőzáras szíjjal átkötötte térdét.

Ahogy a bal cipőt vette fel, két dolgot is észrevett. Az első a cipő színe volt, amit bárki a Szövetségben észrevett volna. Szürkéje jól illett Kai szeméhez és smaragdzöld nadrágjához is. Azok az emberek, akik előkészítették Kai látogatását, előzőleg nyilván meggyőződtek arról, hogy ez a szín sem Kai-t, sem vendéglátóját nem hozza majd zavarba.

A másik dolog, amit észrevett, az volt, hogy a cipő elejére is tépőzárat varrtak, méghozzá a tépőzár tapadós, kampós felét. A cipő két pántjára, amelyet a térd köré kellett rögzíteni, ugyanilyen tépőzárat varrtak. Kai a gyakorlatból tudta, hogy azok a kis kampócskák igencsak bele tudnak akadni az ember bőrébe. A cipő nyilván nem a legfrissebb divatot volt hivatott követni. Kai gyorsan elhesegette ezeket a gondolatokat, mihelyst az őr kinyitotta a shoji falat és intett Kai-nak, hogy kövesse őt.

Ha nem lettek volna alig észrevehető bolyhos csíkok a földön található tatami szőnyegeken, Kai teaházban érezte volna magát. A szoba mindössze háromszor három méteres volt, és Kai azonnal otthon érezte magát benne, amint behúzta térdeit és belebegett. Ha állva marad, az alacsony mennyezetbe beverhette volna a fejét. Enyhén elrugaszkodott a plafontól, majd a szőnyegen landolt. Térdelve ért földet, és úgy helyezkedett el, hogy térdei és lábujjai pontosan a bolyhos csíkokat érintették. Utána azonnal meghajolt a szobában tartózkodó másik személy előtt.

– Konnichi-wa, Kurita Omi-sama. – Kai fejével megérintette a szőnyeget, majd visszadőlt ülő helyzetbe.

Omi Kurita elmosolyodott, mielőtt meghajolt. Magas, vékony nő volt, hosszú, fekete haját széles, piros szalaggal fogta össze a nyakánál. Selyem kimonót viselt, amelynek ujját és nyakát széles csík szegélyezte. A nyakán is volt egy smaragdzöld szalag. Ruhája elefántcsont színű volt, szép zöld gémeket hímeztek bele, derekát pedig szintén egy zöld selyemszalag fogta körül. Kai úgy érezte, hogy Omi kifejezetten erre a találkozóra választotta öltözékét, mégpedig úgy, hogy színe passzoljon Kai ruhájához. Az elefántcsont színű cipő sem ejtett csorbát eme szépségen.

– Örülök, hogy újra láthatom, Kai Allard-Liao. – Omi nyelve egyetlenegyszer sem botlott meg, ahogy kimondta Kai nevét. – Látogatásával megtisztel, uram.

– Én is megtisztelve érzem magam a meghívástól. – Kai óvatosságot észlelt Omi kék szemében, de csak akkor értette meg, miért, amikor kinyílt a szemközti falon található tolóajtó. Az ajtó mögött egy férfi térdelt lesütött szemmel, és mozgása olyan merev volt, hogy Kai borzasztóan formálisnak találta. Az a kevés, amiről eddig beszéltünk, kész erkölcstelenség. Persze ennek nem mi vagyunk részesei, hanem nemzeteink, amelyeket képviselünk.

Kai combjára tette kezét tenyérrel lefelé, pontosan úgy, ahogy Omi. Eközben a harmadik személy egy hosszú, keskeny ládát húzott be a szobába. Az idős ember háta legalább annyira görbült a korától, mint az alázattól. Odanyomta a ládát a szőnyeghez, míg az egy helyben meg nem állt. Elkezdett babrálni a láda tetejét zárva tartó három retesz egyikével, de Kai észrevette: nem arról van szó, hogy nem tudja kinyitni a zárat, hanem szándékosan lassan csinálja. Ez meglepte Kai-t, mert amikor a férfi azt mondta, hogy Sumimasen, hangja teljesen nyugodt maradt.

Kai összevonta szemöldökét. Gondolkodásod túlságosan hasonlít apádéhoz, és túl kevéssé anyádéhoz. A japán és kínai kultúra hasonlósága némiképp összekovácsolta a Szövetséget, a Szent íves Paktumot és a Kapellán Konföderációt. Kai az Egyesült Nemzetközösségben nőtt fel, annak ellenére, hogy anyja Candace Liao volt, a Szent íves Paktum főhercegnője, aki egyben a Kapellán Konföderáció szent trónjának is egykori várományosa volt. Megértette és büszke is volt ázsiai őseire, mégis valahányszor az élet értelmét kereste, egyre gyakrabban ereszkedett le a nyugati filozófia kevésbé elegáns és kevésbé kifinomult logikájához.

Omi odabólintott az idős embernek, mintha csak olvasna Kai gondolataiban.

– Jiro Ishiyama egy teaművész, aki már nagyapám előtt is a Koordinátort szolgálta.

Kai megkönnyebbült. Micsoda cha-no-yu, ez aztán nem akármi a súlytalanság állapotában! Omi tisztel, becsül engem, vagy inkább a népe becsüli az én népemet, függetlenül attól, ami korábban történt. Megengedett magának egy leheletnyi mosolyt, de csak annyira hogy Omi meg ne lássa, bár tudta, hogy hasonló kultúrájuk miatt Omi nagyon könnyen észreveheti.

Miközben a teaművész a teát szolgálta fel, Kai ázsiai szemmel körülnézett a szobában, és ennek köszönhetően észrevett néhány furcsaságot, amit különben valószínűleg elkerülte volna a figyelmét. A shoji falon például volt egy vízjel, amely olyan volt, mint egy sárkány. Az is feltűnt neki, hogy az idős ember köntöse fényesre kopott a könyökénél és a térdénél. Kai azon töprengett, vajon mióta használja a teaművész ezt a ruhát. Az idős embernek látszott a térde, ami azt jelentette, hogy nem viselt tépőzárat. Ennek ellenére mégis egy helyben tudott maradni, és Kai már kezdte érteni, miért tudta olyan sokáig megtartani rangját.

Kai azelőtt még sohasem vett részt teaszertartáson. Látott néhányat a holoviden, amikor drámát vagy dokumentumfilmet sugároztak, de azokat a filmeket nem a súlytalanság állapotában készítették. A filmekben asztal köré ültek a teázni vágyók, de ebben a szobában nem is volt asztal. Hogyan fogja felszolgálni a teát?

A teaművész két fényes kék tálat vett elő a szekrénykéből, és úgy helyezte el őket a levegőben, mintha egy láthatatlan asztal lenne ott. Mikor bütykös, öregecske kezeivel elengedte a tálakat, azok ott maradtak a levegőben mintegy tíz centiméternyire a tatami fölött. Az idős ember visszament a szekrényhez. A tálak a helyükön maradtak, csak egy kicsit mozdultak el egymáshoz képest. Olyan volt, mintha valaki hipnotizálná őket.

A transz csak tovább fokozódott, amikor Ishiyama még valamit elővett: egy vastag üveggömböt, amit úgy tartott kezében, mintha egy törékeny szappanbuborék lenne. Kai két nyílást vett észre a gömbön, ugyanakkor azon tűnődött, milyen tökéletes dolgokat képes egy emberi lény létrehozni. Az egyik nyílás fekete ponthoz hasonlított, körülötte rozsdamentes acél berakással, a másik pedig csak egy retesszel ellátott nyílás volt. Körülbelül a gömb átmérőjének negyede lehetett a két nyílás közti távolság. A második nyílásból egy cső indult a gömb közepe felé.

A teaművész ezt a darabot is ott hagyta a levegőben. A két edény felett lebegett, és amint lassan forgott saját tengelye körül, Kai látta, hogy valójában nem is egy vastag falú gömbről van szó, hanem két vékonyról, egy nagyobbról, és benne egy kisebbről, melyek között egy kis rés is van. Olyan, mint egy termosz. Elfojtotta a mosolyát. Ó, tehát ebben készül majd a tea.

Ishiyama még egyszer odament a ládához, és kivett belőle egy kicsi teás dobozt és egy ezüsthengert, amelynek a felső végén hegyes szórófej helyezkedett el. A teásdobozt a földre tette az idős ember, míg az ezüst henger a levegőben maradt, mint egy kis felderítő léghajó. Ishiyama végül megragadta, lecsavarta az alját és összenyomta a hengert, mire az rövidebb lett vagy három centiméterrel. Kai enyhe ropogást hallott.

A teaművész függőleges helyzetben elengedte a hengert. Most a nyolcszögletű teásdobozzal kezdett foglalkozni, melynek tetejét szinte lerántotta. Ezáltal vákuum keletkezett, és apró szárított tealevél darabkák repültek szerteszét a levegőben. Ha Ishiyama mozdulatai nem lettek volna olyan kecsesek, Kai azt hitte volna, hogy a teaművész hibát vétett.

De az idős ember nem hibázott. Leheletkönnyű érintéssel kinyitotta a teakészítő gömb reteszét, majd fellökte a gömböt, hogy utolérje a tealevél darabkákat. Mintha a nyílás egy bolygó valamelyik pólusa lenne, olyan tökéletesen mozgott a gömb, hogy elkapja a darabkákat. A levélkék lassan de biztosan egyenként fogságba estek, ahogy kavarogtak a levegőben.

Ishiyama a szeme sarkából figyelte, miként munkálkodik a gömb a levegőben. Megfogta a teásdoboz fedelét, aztán még egy csipetnyi teát felröppentett a levegőbe. Ezek gyorsabban kavarogtak, mint korábbi társaik. Kai számára nem volt kétséges, hogy ezek a darabkák is előbb-utóbb a gömb belsejébe kerülnek – végtére is csak oda kerülhettek, ha nem a fehér shoji falon akadnak fel –, de nem akarta a teaművészt megbecsteleníteni azzal, hogy rituáléjában hibát keres.

Az idős ember végül becsukta a teásdobozt, majd megfogta és visszatette a ládába. Eközben az üveggömb lassan elindult lefelé, a tatami szőnyeg felé. Mielőtt azonban elérte volna a szőnyeget, a teaművész megragadta a hengert és hegyes végét belehelyezte a gömb nyílásába. Megfogta a hengert a másik végénél levő fogantyúnál, és forró vizet spriccelt a gömbbe.

Kai elmosolyodott. Ez nyilván egy kémiai elven működő vízforraló lehet. Felforrt benne a víz, ezáltal túlnyomás keletkezett, aminek köszönhetően a forró vizet a gömbbe juttatta. Eszébe jutott, hogy már a teáskancsó formájából kitalálhatta volna, miként készíti majd el a teamester a teát, de rögtön el is hessegette a gondolatot. Az csupán tudomány. Ez viszont művészet.

A forró víz a gömb aljában gyűlt össze, és egyre jobban zubogott, ahogy még több víz érkezett a tartályba. Amikor Ishiyama már elég vizet juttatott a gömbbe, az ezüst hengert visszatette a ládába. Mindkét kezével megfogta a gömböt, és enyhén mozgatni kezdte úgy, hogy a víz kavarogni kezdett benne, és felszaladt a gömb oldalára is. A tealevélkék akkorra már átnedvesedtek, és enyhe színt adtak a víznek.

Miután már a gömb belső fala is nedves volt, Ishiyama kilencven fokkal megdöntötte. A belül háborgó víz felszíne ezüstösen csillogott. Ahogy a tealevelek kavarogtak a vízben, zöld színű hab képződött a víz tetején, és lassan egyre sötétebbé vált.

Egy idő után a víz már nem kavargott olyan vadul, ekkor Ishiyama megbillentette és egyben megforgatta a gömböt. A benne levő folyadék minden egyes mozdulatra új, csodálatos alakzatban csillant fel. Kai azon kapta magát rajta, hogy ábrákat és teremtményeket lát a folyadék tükrében, régi barátok arcát, rég elfeledett rémálmok képeit. Nem akart megjegyezni mindent, amit látott, inkább elmerült a látvány okozta élményben.

Az egész nagyon rövidnek és mégis olyan hosszúnak tűnt. Ishiyama már nem mozgatta a gömböt, inkább enyhén ringatta, hagyta, hogy a folyadék összegyűljön az alján. Olyan helyzetben tartotta a teafőzőt, hogy nyílása észak felé állt. Ekkor hirtelen, akárcsak egy bűvész, elővarázsolt egy másik tárgyat kimonója ujjából. Egy harminc centiméter hosszú, vékony ezüst tűt vett elő, melynek egyik végén egy nagy, műanyag henger helyezkedett el, amelyben a tű spirális alakot öltött. A teaművész beleszúrta a tűt a gömbbe úgy, hogy beleérjen a zöld színű teába.

Ishiyama megfogta az egyik kék edényt, és ráillesztette a műanyag hengerre. Jobb kezével a földön tartotta a gömböt, bal kezével pedig enyhén lefogta az edényt. Kai hallotta, ahogy a forró tea sziszeg és gőzölög az edényben, de mivel túl messze ült a teaművésztől, nem látta pontosan, mi is történik.

Mindezt a teaművész előbb kétszer hajtotta végre, majd pedig még kétszer megismételte, végül meghajolt, és odanyújtotta az edényt Omi-nak, aki kezében az edénnyel szintén meghajolt. Olyan finoman tartotta az edényét, mintha az bármelyik pillanatban darabokra törhetne. A teaművész megismételte a műveletsort a másik edénnyel, és azt végül odanyújtott Kai-nak.

Kai olyan óvatosan fogta kezében a csészét, mintha valaki kibiztosított gránátot adott volna a kezébe. Úgy gondolta, még az sem lehetetlen, hogy valóban így van. Bizonyára kevés olyan kalandvágyó, kíváncsi ember akad, aki a súlytalanság állapotában edény nélkül akarná meginni a levegőben lebegő teát. Kai figyelemreméltónak találta, hogy a teaművész anélkül készítette el a teát, hogy akár egy csepp is kiszabadult volna a levegőbe. A tea elfogyasztása azonban még legutóbbi bajnoki mérkőzésénél is nehezebbnek bizonyult.

Ishiyama meghajolt Omi és Kai felé is, majd még egyszer belenyúlt a ládába, és elővett egy szál piros rózsát. Markával betakarta a virágzatot, mintha az egy pislákoló láng lett volna, majd pedig elengedte és hagyta, hogy ott lebegjen a fejük fölött. Ekkor a légnyomás miatt a szirmok egyenként leváltak a virágról és kavarogni kezdtek a rózsa szára körül. Kai le sem vette a virágról a szemét, végül tiszteletteljesen bólintott Ishiyama felé, de az addigra már csendben elhagyta a szobát.

Kai lepillantott teájára, és érezte, hogy átmelegszik az edénytől. Lassan elmosolyodott. Az edény alján egy kerámiából készült gombát pillantott meg, amely tele volt lyukakkal. Ezeken keresztül jutott be a forró tea az edénybe. A csésze belsejében, körülbelül olyan magasságban, ahol a gomba teteje volt, vékony szegélyt helyeztek el, hogy a tea ne tudjon kifolyni belőle. Ettől a szegélytől kezdve egy, az óramutató járásával megegyező spirál alakú cső indult el felfelé az edény falán, egészen a csésze pereméig.

A lehető legóvatosabb mozdulattal kezdte el mozgatni a teát az óramutató járásával megegyező irányban, majd a szájához emelte a csészét, és megkóstolta az italt. Meleg, édeskés zamata gyermekkori emlékek képét idézte fel Kai-ban, olyan emlékekét, amelyek még azelőtt történtek, hogy harcossá lett volna. Megjelent lelki szemei előtt apja halála, és első solarisi látogatása is. Ugye jó, ha az ember megőriz bizonyos emlékeket, hiszen úgysem mehetünk vissza az időben?

Nyelvével befogta a cső nyílását, majd elkezdte az edényt az óramutató járásával ellentétes irányban mozgatni, hogy a tea kifolyjon a csőből. Megint elmosolyodott, majd letette az edényt. Látta a rózsaszirmokon keresztül, hogy Omi szintén elmosolyodott, és szintén letette a csészéjét.

– Kai, önnek igazán jó a megfigyelőképessége. Ha az ember először teázik, csészéje tartalma gyakran a levegőbe röppen.

– Inkább meghalok, minthogy elrontsam ezt a szertartást. – Kai hunyorgott, amint egy rózsaszirom közel került a jobb szeméhez. – Nagyon szép volt. Domo arigato.

– Szívesen. Vegye úgy, hogy ezt karácsonyi ajándékként kapja tőlem.

Kai egy pillanatra elbizonytalanodott, érezte amint arca átforrósodik.

– Ez igazán kedves öntől. Nagyon sajnálom, de én... vagyis... szóval nem hoztam önnek semmit.

Omi megnyugtatólag megrázta a fejét.

– Ne érezze magát kínosan emiatt, Én viselkedtem megtévesztően. Csapdába csaltam, bár nem állt szándékomban, hiszen ön a barátom.

– Ön pedig az én barátom. Lehet, hogy nemzeteink, akiket képviselünk, időnként szembekerülnek egymással. De bármit is kér tőlem, mindent megteszek, ami csak módomban áll.

Omi arca felragyogott.

– Nyilván tudja, hogy Solarisra készülök.

– Igen, tudom.

– És nyilván azzal is tisztában van, hogy miként vélekednek a Szövetségbeliek azokról a harcosokról, akik Solarisra mennek küzdeni.

Kai bólintott.

– Igen.

– Gondolom, el tudja képzelni, mekkora megaláztatás az, ha az embert maga a Koordinátor küldi oda.

A mech harcos összevonta a szemöldökét. Talán bajban van? Talán van valami közte és az apja között?

– Ön a barátom, Omi-sama. Lehet, hogy ami egyesek szerint megaláztatás, az az én véleményem szerint egyáltalán nem az.

Omi elmosolyodott.

– Nagyszerű. Ez esetben nyilván örömmel teljesíti majd kérésemet.

Kai szeme tágra nyílt.

– Nagyon örülnék, Kai Allard-Liao, ha jelen lehetnék, amikor megvédi bajnoki címét.

Kai-nak majdnem leesett az álla.

– Ez igazán örömömre szolgálna, Omi. Ha nem akarna eljönni, meghívtam volna oda. – Erőt vett magán, majd összeráncolta homlokát.

– De miért? Hiszen maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a Solarison készült holovideket a Szövetség egész területén tiltott áruként kezelik. Ha önnek kellemetlenségei származhatnak abból, hogy eljön Solarisra, akkor mérget vehet rá, hogy megalázó helyzetének több milliárd ember lesz szemtanúja.

– Higgye el, Kai, én ezt még magánál is jobban tudom. – Omi sokatmondóan elmosolyodott. – De tudja, ez a harca lesz az első olyan harc, amit bárki megnézhet, bárhol a Szövetség területén.

– Hogyan? – rázta meg Kai a fejét. – Ezt nem értem.

– Pedig egyszerű. Apámnak is figyelmébe ajánlottam ezt a solarisi látogatást. – Omi lesütötte szemét. – Ha a dolog kudarcba fullad, én felelek majd érte, bűnösnek mondanak majd, és meg fognak ölni.

4

Porrina

Isle of Skye, Egyesült Nemzetközösség

3055. december 24.

Ryan Steiner herceg számára a harag nem volt különös érzés. Számára a düh egy jeges, hűvös, józan lelkiállapotot jelentett. Úgy gondolta, hogy a bosszú olyan étek, amit hidegen jó fogyasztani.

Alattvalói, sőt még felesége is azt gondolták, hogy azért ilyen mogorva, mert a politika világának rabjává vált. Számára a szenvedély egyenlő volt a katasztrófával. Azóta gondolkodott így, mióta a Lyrán Nemzetközösségben harcolt, mint katonai pilóta. Minden olyan pilóta, akinek a gépe túlmelegedett, általában még a levegőben meghalt, vagy a talajba csapódott. Az a forróvérűség, amely annyira jellemző volt más harcosokra, gyakran vezetett értelmetlen harcokhoz, és ezek aztán komoly sérüléseket, nem egy esetben halált okoztak.

Az érzelmekből csak bajok származnak. Ez a gondolat úgy visszhangzott elméjében, akárcsak egy bibliai parancsolat. Keményen elfojtott magában minden olyan indíttatást, ami felhevítethette volna érzelmeit. Összeszorította állkapcsát, rápillantott a neonszínű számokra, amelyek előtte lebegtek a levegőben, majd ránézett a számok mögött, az irodájában álló két tanácsadóra.

– Igaza van, uram, tökéletesen egyetértek önnel. Valóban úgy állnak a dolgok, hogy az Isle of Skye-i hírügynökségtől egyre több hírt kapunk, miszerint jelentősen növekszik azon emberek száma, akik csöppet sincsenek tekintettel a mi érdekeinkre. – Ryan vékony ujjával odabökött a neonzöld számokra, amelyeket a hírügynökség szolgáltatott Peter Davion tevékenységeiről. – Mint láthatjuk, Peter pályája meredeken ível felfelé. De vajon miért?

David Hanau, az egyik tanácsadó, igen zömök ember volt. A kérdés hallatára idegesen vont vállat.

– Peter kiharcolta, hogy a vadászok együtt dolgozzanak azokkal az emberekkel, akik visszavadították a lyons-i aranypárducot természetes élőhelyére. Már évek óta azon munkálkodik, hogy szaporítsa, fenntartsa és visszavadítsa azokat az állatfajokat, amelyek a háborúk miatt voltak kénytelenek elhagyni természetes otthonukat.

Ryan türelmetlenül intett jobb kezével, hogy Hanau folytassa beszámolóját.

– És ez mit jelent?

Hanau habozott.

– Hát, durván annyit, uram, hogy a nagy, bundás állatokat sokan nagyon aranyosnak tartják, és így népszerűek is. A sajtó kapkod az olyan fényképek után, amelyeken Peter kis párduckölyköket simogat, vagy amelyeket erdős területeken készítettek. Peter pedig ezt nagyon jól tudja, és igyekszik állandóan a rivaldafényben maradni. Olyan sok időt tölt a környezetvédőkkel, hogy a nőkre már nem is jut ideje.

Sven Newmark összevonta sűrű szemöldökét.

– Talán homoszexuális?

Hanau elpirult, de Ryan hajthatatlan maradt.

– Kérem, válaszoljon.

Hanau kinyitotta a száját, majd becsukta. Végül megszólalt:

– Erről nincs tudomásom. Azaz utánanéztem, nincsenek-e törvénytelen gyermekei, és egész sereg nőt találtam, akikkel akkor volt, amikor az új avaloni királyi akadémiára járt. Egyikük sem számolt be olyasmiről, hogy gyermeke lenne Petertől, de a legtöbben indulatba jöttek, amint arról tudakozódtam, milyenek voltak Peter... szóval heteroszexuális képességei.

Ryan megigazította szőke haját, egy-két tincset az egyre kopaszodó feje tetejére húzott.

– Mindenesetre egy törvénytelen gyerek sokkal jobb, mint ha kiderül róla, hogy homoszexuális. Az emberek többet megtesznek a gyermekeikért, mint szeretőjükért. Talán, mert a gyerek ereiben szülei vére folyik.

A herceg összeszorította ujjait.

– Tekintélyes vagyonunk van Lyonson, ugye?

– Igen – felelte Newmark –, de nem a Lyonsi Nemzetőrségnél. Mikor Peter elkezdett dolgozni Davion titkos ügynökségénél, minden gyanús egyént áthelyeztetett. Emiatt olyan sok új katonát kellett felvenniük, hogy az Egyesült Nemzetközösség szerint csak tapasztalatlan emberekből áll az egész ügynökség. De ha semmilyen drámai esemény nem következik be – például egy újabb klán invázió –, akkor nem valószínű, hogy a Lyonsi Nemzetőrségnek bármi komoly feladata is lenne a gyakorlatozáson kívül. Az embereim természetesen figyelik Petert.

– Természetesen – mosolygott Ryan Newmarkra. Newmark egyike volt a számtalan rasalhági menekültnek, akik a klánok elől Isle of Skye-ra költöztek. Ryan akkor figyelt fel rá, amikor a menekültek egyik lapjában megjelent Newmark néhány igen kritikus hangvételű cikke, melyekben erősen bírálta Victor herceg rasalhági kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalását. Ryan azonnal személyes titkárává léptette elő Newmarkot.

Ryan szeme felcsillant, ahogy meglátott egy másik számot is az előtte lebegő elemző diagrammon.

– Úgy látszik, Galen Cox beszámolói már nem kavarnak akkora vihart, mint korábban.

Newmark helyeslően bólintott.

– Egy csomó véletlen egybeesésnek köszönhetően tudta csak magára vonni a figyelmet. De legelsősorban azért, mert Katrina Steinerrel utazik együtt.

– Katrina aztán tudja, hogyan tekerje ujja köré a sajtót.

– Valóban, uram. Mindenki őrá figyel, és aki iránta érdeklődik, az egyben minden olyan ember iránt is érdeklődik, aki Katrina közelében tevékenykedik. Cox parancsnok azonban igen szűkszavú volt az egyezségükkel kapcsolatban. Persze a sajtó azonnal megpróbált minél több információt előásni Coxról, és mint kiderült, mindez az embereket is nagyon érdekelte. Isle of Skye-on született. A 3039-es háború során elvesztette szüleit. Később a Tamari Hadtudományi Főiskolán tanult. Excellenciád tüntette ki őt a lovagi érdemrenddel a diplomakiosztó ünnepségen.

Ryan próbált visszaemlékezni, de az ünnepségen kívül más részletre nem emlékezett. Számára az csupán egy hivatalos látogatás volt, egy újabb alkalom, amelyen lenyűgözhette az embereket jelenlétével és puszta létezésével. Felesége, Morasha Kelswa a Tamar Paktum trónjának várományosa volt, és meg akarta győzni Melissa Steinert és Hanse Daviont, hogy szerezzék vissza azokat a világokat a Rasalhág Szabad Köztársaságtól. A diplomakiosztó ünnepségen tehát lehetősége nyílt arra, hogy beszéljen a frissen diplomázott fiatalokhoz, és felhívja figyelmüket arra, milyen fontos célok állnak előttük.

Newmark folytatta az elemzést.

– Cox a klán háborúk során Victor Davion parancsnoksága alatt szolgált, sőt még Victor életét is jó néhányszor megmentette. Azóta is nagyon jóban van Victorral, és egyesek szerint ő Victor megtestesült lelkiismerete, ő tartja Victort a realitások talaján. Azt, hogy a herceg mennyire megbízik Coxban, az is bizonyítja, hogy Victor őt kérte meg, legyen Katrina kísérője. Amikor szóba került, hogy újra sugározzák a Victor hercegről szóló holovid történeteket, Galen szerepét igencsak kiemelték a történetben. Valószínűleg ezért emelkedett meg ennyivel a népszerűsége.

– Értem. És ön szerint ez csak átmeneti?

Newmark határozottan bólintott.

– Alighanem.

Ryan Hanaura pillantott.

– Talán maga azért ráncolja a homlokát, mert nem ért egyet?

A sötéthajú férfi megrázta a fejét.

– Nem, uram. Cox hirtelen bekövetkezett népszerűsége nem csak a hírekben, hanem a szórakoztatóiparban is megmutatkozik. Sok helyen a róla és Victorról szóló műsorokat sugározzák az önről szóló műsorok helyett. Lévén hogy az önről, mint háborús pilótáról szóló melodrámák már régiek, csupán feleannyira népszerűek, mint a Coxról szólóak. Emellett, mivel ezek a drámák egyben Victorról is szólnak, gyakran sugároznak reklámokat Victorról, Katrináról, Peterről sőt még Kai Allard-Liao legutóbbi harcairól is. Azt nem tudom biztosan, vajon szándékosan összefogtak-e ön ellen, uram, azt azonban muszáj hangsúlyoznom, hogy Katrina nagyon ügyesen bánik a sajtóval, és ezt Victor, sőt még Peter is kezdi eltanulni tőle.

Hanau lesütötte a szemét.

– Ahogy az ő népszerűségi indexe növekszik, úgy nő Victoré is; a magáé viszont csökken.

Hanaunak annyira izgatottá vált a hangja, hogy Ryant mosolyra fakasztotta.

– Hát bizony ez azt jelenti, hogy valahogy meg kell szakítanunk a kapcsolatot Victor és a többiek között – vigyorodott el megint a herceg. – Mr. Hanau, az ön feladata az lesz, hogy elhíresztelje: Katrina és Victor között még mindig éles vita folyik arról, hogy milyen helyzetben találtak rá anyjuk holttestére. Cox pedig akkor lett Katrina közeli barátja, amikor megpróbálta őket egymással kibékíteni. Tegyen említést némi gyengéd érzelmekről is, de konkrétumokat ne mondjon. Victor megundorodott Coxtól, és emiatt küldte el őt Katrinával. Azt kell hinniük az embereknek, hogy Victor nem azért küldte Coxot, mert megbízik benne, hanem éppen ellenkezőleg, mert nem bízik meg benne. Ezért elküldte őt.

Newmark helyeslően elmosolyodott.

– Ha Galen Coxról elterjesztjük, hogy Skye hűséges gyermeke, és elterjesztjük a pletykát, miszerint Victor megpróbált megszabadulni tőle...

– Pontosan! Galen növekvő népszerűségét fogjuk felhasználni arra, hogy szakadékot teremtsünk Victor és Skye között. – Ryan egy bólintással gratulált a szőke férfinak. – Ha Victor vagy Galen megpróbálja tagadni ezeket a pletykákat, az emberek azt fogják hinni, hogy próbálják elterelni a közvélemény figyelmét arról, milyen rosszul is állnak a dolgok köztük.

A herceg Hanaura pillantott, amint az a számítógépénél ült.

– Abban viszont igaza van, hogy a rólam szóló hőstörténetek már elavultak. Több területen is új érdemeket kell szereznem. Annak is örülök, hogy megemlítette Kai Allard-Liao-t, mert eszembe jutott, hogy van egy harcos csapat Solarison, akik tartoznak nekem némi szívességgel.

Newmark bólintott.

– Ők az Oonthrax csapat. Vito Oonthrax felesége az ön feleségének távoli unokatestvére. A családja Laurent tulajdonjogát követelte, Vito-nak pedig pénzre volt szüksége ahhoz, hogy újjáépítse a csapatát. Az ön befektetése eleinte jól megtérült – tizenöt százalékos tulajdoni részesedést kapott de az utóbbi években ez a vállalkozás már nem annyira kifizetődő.

Ahogy Ryan meglátta maga előtt a pénzügyi táblázatot, legyintett.

– Itt sohasem a pénzről volt szó, hanem politikáról. Laurentet már megkaparintotta a Farkas klán, és ezt nem is bánom. Nyíltan vásárolja meg a csapatot. Rúgja ki Vitot, és nevezzen ki helyette valaki mást. Legyen a csapat új neve Skye Tigrisei, és jelentse be, hogy én lettem az új tulajdonos. Időben oda fogok utazni, hogy ott lehessek, amikor Kai Allard-Liao újra megvédi címét. Ugye nem az én egyik harcosommal fog küzdeni?

– Hanau megrázta a fejét.

– Nem, Wu Deng Tang lesz az ellenfele, aki a Tandrek istálló egyik ünnepelt sztárja. Úgy jelentették be, hogy a csata a Liao trónért folyik majd, mivel Ling is Liao harcos.

– Remek, akkor bizonyára rengeteg ember fogja figyelemmel kísérni az eseményt. – Mosolyodott el Ryan. – Mivel én is ott leszek, énrám is figyelni fognak.

Newmark összeráncolta homlokát.

– Álljunk meg egy szóra. Mit fog szólni Katrina ahhoz, hogy megpróbáljuk Victor herceget és Galen Coxot egymásnak ugrasztani?

– Semmit. – Ryan az asztalon pihentette összekulcsolt kezét. – Katrinával megértjük egymást. Nem fog ártani sem Victornak, sem pedig nekem. Buta dolog lenne tőle, ha szembefordulna bátyjával, mivel ő elszigetelheti Katrinát. Ha viszont nekem akarna ártani, az éppen ugyanolyan meggondolatlanság lenne.

A rasalhági disszidens bólintott.

– Értem. Na és Peter?

– Peternek egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy heves természete van. Próbál ugyan változtatni ezen, de eddig nem nagyon sikerült neki. Próbára kell tennünk őt, hogy meglássuk, mennyire eltökélt. – A herceg egy pillanatra lehunyta szemét. – A helyőrség az egyetlen fegyveres erő Lyonson igaz?

– Így van, uram. – Válaszolta gyorsan Hanau.

– Akkor jó. Mondd meg az ottani embereinknek, hogy nagyobb politikai elégedetlenséget akarunk. Persze fegyverek és harcok nélkül. Csupán néhány kisebb Davion-ellenes megmozdulásra van szükségünk, amelyek a fő problémának a menekülteket és a gazdasági bajokat tekintik. Azt is mondd meg nekik, hogy lépjenek kapcsolatba szélsőséges anarchista elítéltekkel.

Hanau meglepetten felnézett.

– De hiszen azok az emberek éppen annyira gyűlölik önt, amennyire a Davionokat!

– Ez igaz, de nekik megvannak a megfelelő eszközeik. – Ryan megnyugodott, miközben látta, hogy Hanau reszket. – Ha Peter valóban próbál változtatni rossz természetén, akkor valamelyik fanatikus éppen megfelelő lesz arra, hogy egyszer s mindenkorra kivonja Petert a forgalomból.

5

Zhangshi űrjáró, L3 ugrópálya

Tetersen, Donegal kerület. Egyesült Nemzetközösség

3055. december 25.

Kai Allard-Liao tiszteletteljesen meghajolt, amikor Omi Kurita belépett az űrjáró ebédlőjébe.

– Örülök, hogy ilyen hamar el tudott jönni.

Omi bólintott.

– Én pedig annak örülök, hogy meghívott. – Hosszú, leengedett fekete haja beborította selyemruhája vállát. Az öltözéke pont olyan volt, amilyet az ember oly sok helyen lát az Egyesült Nemzetközösségben, Kai azonban mégis tudta, hogy valószínűleg a Drakónis Szövetségben készült, hiszen igényes hímzés díszítette a kékszínű selymet. Ha Omit az Egyesült Nemzetközösségben készült ruhatárral látják el Egyesült Nemzetközösségben látogatása során, akkor küldetése valóban nagyon fontos lehet.

Omi gondosan szemügyre vette a szobát. Mahagóni burkolata és csillogó réz berakása élesen elütött az űrjáró ferroacél és kerámia díszítésétől. A szoba berendezése is egy rég letűnt korra emlékeztetett. Olyan volt, mintha egy luxus óceánjáró hajó egyik kabinjába lépett volna be egy évezreddel korábban.

Omi arca felderült, amikor meglátott egy apró égőkkel feldíszített műfenyőt a sarokban.

– Ez egy karácsonyfa? Hallottam már róla, hogy létezik ilyesmi, de még soha nem láttam egyet sem.

Kai vállat vont.

– Ó, ez csupán egy igen szegényes példány. Egy igazi karácsonyfán flitterek és díszek is vannak, de tudja, a súlytalanság állapotában a flitterek szétszóródnának, a díszek pedig összevissza röpködnének és eltörnének, ahogy mozgunk a szobában.

A Koordinátor lánya halkan kuncogott.

– Értem, tehát ezért nem lógnak a plafonról fagyöngyök sem?

Kai elpirult, nem számított rá, hogy Omi ilyet kérdez tőle.

– Hát, nincs senki, akit meg akarnék csókolni.

Omi elcsodálkozott.

– Senki?

Kai egy darabig habozott, ami nem volt rá jellemző, végül elnevette magát.

– Nem, a Zhangshin senki. – És máshol sem. Kai legyűrte bánatát, mielőtt az még kirajzolódott volna az arcán. – Jelenleg, ahogy azt műveltebb körökben mondani szokás, független vagyok.

– Értem.

Kai felhúzta szemöldökét.

– Tudja, ezt a kérdést akár Victor is feltehette volna nekem. Neki is megmondtam volna az igazat.

Omi kissé elpirult, miközben leült a karácsonyfa melletti bőrkanapéra.

– Nincs értelme letagadnom semmit, hiszen azzal csupán azt tagadnám le, mennyire aggódik önért. De nem csupán kíváncsiságból tettem fel a kérdést. Victor tiszteli önt, és tudni szeretné, vajon boldog-e.

– Ezt igazán nagyra értékelem. És azt is köszönöm, hogy ön fölvállalta a közvetítő szerepet köztem és Victor között. Ami pedig a tegnapi teázást illeti, azért még külön tartozom önnek. Csodálatos volt. – Kai megmarkolta fekete nadrágja szárát, és leült Omival szemben egy székre. – Örülök, hogy ön és Victor kapcsolatba tudnak lépni egymással. Néha én is szoktam vele üzenetet váltani, de Victor nagyon elfoglalt.

– Valóban, de nagy megtiszteltetés számára hogy ön neki ajánlja a harcait. Erről gyakran beszél, meg arról is, hogy ön mennyire tehetséges. – Omi visszaült a kanapéra. – Jól emlékszem még arra a harci szimulátorra, amelyben ön és Phelan Ward megölték egymást. Ön valóban nagyon tehetséges, ezt az is bizonyítja, hogy ennyi időn át megőrizte bajnoki címét.

– Nagyon szerencsés vagyok – nézett fel Kai Omira. – Természetesen eleget fogok tenni kérésének, hogy ott lehessen a csata során, amikor megvédem a bajnoki címemet. De az ön kivégzéséhez nem kívánok hozzájárulni.

Kai kezébe vett egy kis műanyag dobozt a széke melletti asztalról, és megnyomott rajta egy piros gombot. A gomb pirosan világítani kezdett.

– A szoba most teljesen biztonságos. Amiről mostantól beszélünk, soha senkinek nem fog a fülébe jutni. Miért küldték önt Solarisra? Ez kész politikai öngyilkosság, ha figyelembe vesszük, hogy a Szövetség mennyire ellenez bármit, ami kapcsolatban van Solarissal.

– Kai, abból, amit elmondott, és abból is, amit nem, látszik, hogy tisztában van a helyzettel. Apám, még mielőtt a Drakónis Szövetség Koordinátora lett volna, megújította a hadseregünket. Ezáltal rugalmasabb lett a hadsereg, és enyhültek azok a szigorú szabályok is, amelyek a hadsereget a kultúrával összekapcsolták. Amikor a világon még nagyon primitív társadalmi formák léteztek, a feudalizmus idején az emberek vakon bíztak feljebbvalójukban, és csak a nemesek voltak elég tanultak ahhoz, hogy döntéseket hozzanak.

A mech harcos bólintott.

– Terra már a huszadik században kinőtte azt a kormányzati formát, de később mégis visszatért hozzá, mert az űrbeli gyarmatosítások idején a hatalmas távolságok és nehéz helyzetek miatt olyan helyi kormányzatokra volt szükség, amelyek kapcsolatban álltak a korábbi világokkal. A Belső Szféra legtöbb nemzete azóta liberalizálta kormányát, ezzel is elősegítve a további növekedést és fejlődést.

– Igen, kivéve minket. Négyszázötven évvel ezelőtt Urizen Kurita, az őseim egyike megreformálta a bushido kódexet. – Kissé bátortalanul elmosolyodott. – Megerősítette kultúránkat, hogy jobban összetartson minket. Ennek köszönhette a Drakónis Szövetség, hogy túlélte az örökösödési háború évszázadait, miután összeomlott a Csillagliga. Nagyon jó pozícióba kerülhettünk volna, ha nem jöttek volna velünk olyan emberek, mint Hanse Davion.

– A 3028-as háború során az ő stratégiájának köszönhetően vált nyilvánvalóvá, milyen gyengék vagyunk. 3039-re azonban apám elég sok változást hajtott végre ahhoz, hogy vissza tudjunk vágni, és meg tudtuk mutatni Hanse Davionnak, hogy nem csak ő képes új taktikák alkalmazására. Aztán jöttek a klánok, és rá kellett jönnünk, hogy taktikánk nem elég új és nem elég korszerű. Még többet kell tennünk, és ehhez pedig még több változásra van szükség.

Ominak tehetsége volt ahhoz, hogy alábecsülje bizonyos dolgok fontosságát. A klánok, ahol kiváló harcosok küzdöttek kiváló csata-mechekkel felszerelve, jókora darabokat faragtak le az Egyesült Nemzetközösségből és a Drakónis Szövetségből, a Rasalhág Szabad Köztársaságot pedig teljesen bekebelezték. Mivel a Szövetség kisebb volt, mint az Egyesült Nemzetközösség, súlyos károkat szenvedett, sőt majd nem elvesztette központi világát, a Luthient. A Szövetség hagyományos taktikával küzdő harcosait kegyetlenül lemészárolták, míg az újabbak könnyebben tudtak alkalmazkodni a klánok harcmodorához.

Omi az ajkát harapdálta, majd így szólt:

– A Szövetség lakosai nagyon büszkék, és politikai álláspontjuk miatt nagyon elszigeteltek a Belső Szféra rideg valóságától. Az ön propagandistái azt mondják, ez annak az ára, hogy nincsen szabad sajtónk, de szerintünk viszont érdemes megválogatni a nyilvánosság elé kerülő híreket, ha ezáltal mocskos botrányoktól kíméljük meg az embereket.

– Nekem ezzel semmi problémám nincs, de azt nem engedhetem meg, hogy félretájékoztassák a népet.

– Nem tájékoztatják félre őket, Kai, hanem egyszerűen nem tájékoztatják őket. Mindent tudnak, amit tudniuk kell, de sajnos a többi hír is előbb-utóbb kiszivárog. Nem tudtuk titokban tartani a klánok hódításáról szóló híreket sem. És mivel mindenki abban a tudatban élt, hogy katonailag legyőzhetetlenek vagyunk, ez a hír igencsak lesújtó volt. – Omi rápillantott a mellette álló karácsonyfára. – Tudja, ez valami ahhoz hasonló, mint amikor az ember megtudja, hogy valójában nincs is Mikulás.

– Nincs? – Kai próbált meglepettnek látszani, majd végül lágyan elmosolyodott. – Ne haragudjon, csak egy régi tréfa. Tehát ott tartott, hogy...

– A hír jobban lesújtotta a Szövetség népét, mintsem gondolná. Harci szokásaink, a katonák élete a társadalmunk alapja. Ha legyőznek bennünket, egész létünk válik kérdésessé. Ha mégsem vagyunk legyőzhetetlenek, rögtön felmerül a kérdés, vajon tiszteletreméltók vagyunk-e, vajon civilizáltak vagyunk-e, és hogy vajon hűek vagyunk-e saját történelmünkhöz?

Kai bólintott.

– Amikor Alyinán voltam, egyszer volt egy földrengés. Nem volt túl veszélyes, talán ötös erősségű a Richter skála szerint, de azért rengett a föld. Ilyet azelőtt még sohasem éreztem, és rájöttem, hogy egészen addig teljesen természetes volt számomra, hogy a föld szilárdan áll a talpam alatt. Még most is gyakran beleborzongok, ha arra gondolok, hogy ez egyáltalán nem igaz.

– Igen, ez az, amikor az ember vakon bízik valamiben. Az ön esetében a valóság cáfolta meg önt. A Szövetségben viszont az emberek azon tűnődnek, vajon nem a kultúrájuk csapta-e be őket? És ez nagyon nyugtalanító.

– El tudom képzelni.

– Apám tisztában van vele, hogy a Szövetségben még több változásra lenne szükség. Nem tagadjuk meg, és nem is fogjuk megtagadni a bushidot, hiszen az tartja össze társadalmunkat. Ez bizony egy nagyon nehéz döntés, mert az olyan szamurájt, aki másképp vélekedik, megvetik az emberek. És ha nem segítettek volna Wolf Dragonyosai és a Kell Kopók zsoldosai, elvesztettük volna Luthient. Ez azonban csak még nagyobb csorbát ejtett büszkeségünkön – annak ellenére, hogy Luthient megmentették–, mert kultúránk mélyen elítéli a zsoldos katonákat.

Kai elmosolyodott, kezdte érteni Omi gondolkodását.

– A roninokat azonban nem vetették meg. A harcaikról szóló hamisított holovidek hősökké tették őket az ön népe előtt. Olyanok ők, mint a törvénykerülő emberek, akik nem hajlandók beilleszkedni a társadalomba, mert akkor nem folytathatják „mesterségüket". Ha pedig a nép figyel az ilyen emberekre, az lehetőséget ad arra, hogy levezethessük az emberekben felhalmozódott feszültséget.

– Azt mondják, felhasználhatjuk őket és hősies tetteiket arra, hogy megmutassuk népünknek, miként kell túlélni egy vereséget, majd utána ismét fegyvert fogni. A Drakónis Szövetség legnagyobb hadserege még mindig a bushido szerint él országunkban, de a roninok meg fogják engedni, hogy az emberek olyan hősöket válasszanak maguknak, mint az önök Robin Hood-ja. Ezért is vannak hősi eposzaink, és emiatt lesz elég önbizalmunk, sőt szórakozásunk is, miközben felkészülünk egy újabb háborúra a klánok ellen.

Kai elcsodálkozott azon, hogyan látja Omi saját nemzetének helyzetét. A Szövetség ritkán engedte meg nőknek, hogy bármi olyat tegyenek, ami ellentmond a hagyományoknak, legyen az otthoni munka vagy a karrier. Persze Kai tudta, hogy Omi sohasem lesz olyan visszafogott. Omi gyakran utazott a Szövetségből más világokba, amire eddig nem volt példa a Kurita történelemben. Nyilvánvalóvá vált, csakis Omi ötlete volt, hogy Solarist kell felhasználni nemzete újjáépítésére. Ez az egész ötlet és Omi hatalmas kockázatvállalása pedig azt bizonyította, mennyire elszánta magát erre.

Kai még Victortól hallotta annak történetét, hogy miként kérték meg a Tizedik Lyrán Gárdát Hohiro Kurita megmentésére – ő Omi fivére, a Sárkányok trónjának várományosa – a klánok által elfoglalt Teniente világból.

Omi meg akarta kérni Victor egységét, hogy szabadítsák ki a bátyját, és ezt az apja meg is engedte neki, de csak azzal a feltétellel, hogy utána teljesen megszakítja kapcsolatát Victorral. Ebbe Omi bele is egyezett, és mindezt el is mondta Victornak abban az üzenetben, amelyben megkérte, hogy mentse meg Hohirot. Omi tartotta is a szavát egészen addig, amíg Takashi Kurita, a nagyapja, az apja előtti Koordinátor megkegyelmezett neki hálából azért, hogy Hohiro visszatért.

– Ha a solarisi harcosok gondolkodásmódját akarja elterjeszteni saját nemzetében, az nagyon sok kockázattal fog járni, Omi. Lehetséges, hogy nem csupán új gondolatokat hoznak magukkal, de alaposan fel is borzolják az ön népének kedélyét.

Omi nyugodtan felemelte a fejét.

– Valóban?

Kai bólintott.

– Az ön apja kétségtelenül örülni fog, ha megtudja, hogy a solarisi harcok során rengeteg új, szabad szellemű taktikát és tervet vetnek be, legalábbis az erősen hagyományőrző Kuritákhoz képest. Ha hagyjuk, hogy az emberek megtanulják, miként oldják meg önállóan problémáikat, akkor az egész hadsereg rugalmasabb lesz, és könnyebb lesz fellépni a klánok ellen. Az azonban még ennél is fontosabb, hogy az ön népe nem lesz többé elszigetelve a Belső Szféra többi részétől. Az emberek pedig más harcokra is kíváncsiak lesznek, még akkor is, ha csak azokat sugározzák, amelyekben roninok aratnak elsöprő, dicséretreméltó sikereket. Ebből pedig csak még több probléma fog adódni, és az emberek idővel rájönnek majd, hol is állnak a világegyetemben.

– Nem cenzúrázzuk a csatákat. – Omi hangja még mindig nyugodt és monoton volt. – Az emberek azt fogják látni, ami a Szent íves Paktumban vagy az Egyesült Nemzetközösségben valóban történik.

– A reklámokat is beleértve?

– Nem, a kormányunk elutasít minden kereskedelmi jellegű műsort.

Kai hátán végigfutott a hideg.

– Aha, már kezdem érteni a problémát. A rugalmasság, az új kapcsolatok felvétele, reklámokat bevezetése, ezek mind-mind segítik az ön édesapját abban, hogy megreformálja a Szövetséget. A megrögzött konzervatívok szemében azonban ezek a dolgok nagy veszélyeket rejtenek.

– Mégis, mivel ezek az én javaslataim, amelyeket én fogok megvalósítani, azt gondolják, csupán arról van szó, hogy egy nőnek túlságosan megindult a fantáziája. Szerintük eleve kudarcra van ítélve a dolog, úgyhogy nem is akarják megakadályozni terveimet.

– És ha tényleg kudarcba fullad a terv, valóban azt fogják gondolni, hogy ön csupán túl nagy fába vágta a fejszéjét – rázta meg a fejét Kai.

– Szerintük önben már csak azért sem lehet megbízni, mert kapcsolatban áll Victorral, és talán azt gondolják, hogy ha önt feláldozzák, az semmiféle politikai következményt nem von majd maga után. Mégis, annak köszönhetően, hogy ön ilyen híres, vállalkozása sikerrel járhat, még mielőtt bárki is észbe kapna.

– Nem kéne elpocsékolnia figyelemre méltó tehetségét azzal, hogy Solarison harcol, Kai Allard-Liao. Ösztönösen és helyesen értelmezi a politikát.

Kai felemelte egyik kezét.

– Semmiképpen sem akarok politizálni. Pontosan ezért mentem Solarisra. – Kai látta, amint Omi szeme felcsillan, de mielőtt még a nő megszólalhatott volna, az űrjáró motorjának visszhangja elfojtotta szavát.

Kai lenyúlt székének párnázott részéhez, felhúzta a biztonsági öv két szárát, és ölében összekapcsolta őket. Omi szintén bekapcsolta magán a kanapéhoz erősített biztonsági övet. Kai hátradőlt székében, keze a szék karfáján nyugodott.

Újra feldübörgött a motor hangja, amint az ugróhajó felkészült arra, hogy elhagyja Tetersent. A Kearny-fuchida ugróhajtómű egy pillanat alatt megfelelő erőteret képzett az ugróhajó és a hozzákapcsolt űrjárók körül. Amint végre állandósult ez az erőtér, a hajó egy pillanat alatt harminc mérföldnyire távolodott el eredeti helyzetétől.

Legalábbis Kai azt hitte, hogy az egész egy pillanat alatt történt. Saját érzékei nem voltak megfelelők arra, hogy ezt felmérje, ugyanis számára olyannyira lelassult a világ, hogy szinte egy örökkévalóságig tartott, ahogy egyik gondolata megszült egy újabbat. A karácsonyfa önálló életre kelt, átlyukasztotta azt a buborékot, amely a valós világot jelentette: a szoba négy falát. Átlyukasztotta a plafont, és távozott, majd a szoba valamennyi bútordarabja megmozdult. Minden kirepült a plafonon keresztül, még Kai is.

Még akkor sem érzett fájdalmat, amikor lábai összevissza gabalyodtak a sötét lyukban. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha kifordították volna testét, aztán pedig sötét űr vette őt körül – úgy érezte, mintha valami alaposan összetörte volna. Erős nyomást érzett, ami egyre enyhült; és végül már csak onnan tudta, hogy történik valami, mert a fülkén kívülről fények villanásait észlelte.

– Most Thubannál vagyunk. Itt hagyunk két űrjárót, egy újabbat pedig felveszünk, majd megyünk tovább. – Kai összevonta a szemöldökét, amint látta, hogy Omi felettébb kíváncsian néz rá. – Valami rosszat mondtam?

Omi a fejét rázta.

– Nem, csak gondolatban még mindig az ugrás előtt járok. A háború nagyon megváltoztatta önt.

Kai meglepődött.

– Mindnyájan megváltoztunk, Omi.

– Valóban, bár ön felettébb érdekes módon változott meg.

– Hogyan?

Omi elmosolyodott.

– Emlékszem, amikor még Provincián volt. Ön volt saját maga legszigorúbb kritikusa. Victor ezt gyakran szóvá is tette. Ha azzal a Kai-jal beszélgettem volna, az egész elemzés csupán feltételes módban hangzott volna el. Minden következtetésre azt mondta volna, hogy annyira vad és valószínűtlen, hogy aligha lehet bármi alapja.

Ominak igaza van. Kai lenézett a kezére.

– A háború valóban megváltoztatott engem. – Kissé elbizonytalanodott, mert csak ő tudta, mi történt Alyinán. Még Victornak sem beszélt róla, mert attól tartott, hogy vég nélkül hallgathatja barátja okoskodását. Pedig akkor nem számított volna, miként okoskodik Victor, ő ugyanis feltétel nélkül hűséges maradt minden barátjához. – Alyinán azt hittem, hogy a klánok meg akarják ölni Victort, és közbeavatkoztam. Ezzel csaltak csapdába.

Omi szánalmasan nézett Kai-ra kék szemével.

– Önnek köszönhetően azonban Victor megmenekült a klánok fogságától, és meg tudta menteni a bátyámat.

– Erre senki más nem lett volna képes. – Kai elpirult, amint látta, hogy Omi bólint. – Vagyis senki más nem tudta volna megmenteni Hohirot.

– Maga viszont képes volt hat hónapon keresztül életben maradni egy, a klánok által megszállt övezetben, sőt segített a klánoknak visszaszerezni a bolygót a Komsztártól. Ez nagyon is önfeláldozó cselekedet volt.

– Nem voltam egyedül, volt segítségem. Különben a klánharcosok megöltek volna engem. Taman Malthus ezredes gyilkolt volna meg, ha a Komsztár nem lép közre. – Hasító fájdalom nyilallt bele Kai mellkasába. Ezt a sérülést még akkor szerezte, amikor Alyinán a klánok fogságába került. – Abban azonban igaza van, hogy Alyinán jobban megismertem saját magamat. Egyik barátom azt mondta nekem, hogy olyan magasra tettem saját magam számára a mércét, hogy nem ismertem el rendkívüli képességeimet. Ezzel Malthus és a többi harcos is egyet értett. Nekik köszönhetően tettem szert több önbizalomra.

– Az ön barátja igazán figyelmes. – Omi szelíden elmosolyodott. – Ő is egy rendkívüli ember lehet, ha azt vesszük, hogy olyasmire tanította meg önt, amire az ön családja és feljebbvalói sem voltak képesek.

Kai bólintott.

– A barátom valóban rendkívüli ember. – Kai látta, hogy Omi még többet akar hallani, ennek azonban nem tett eleget. Megbízom önben, Omi, de nem biztos, hogy magamban is megbíznék, ha Deirdre Lear szóba kerülne. – Őmiatta jöttem Solarisra, hogy valóban megtudjam, milyen rendkívüli ember vagyok.

Omi udvariasan bólintott.

– Bajnoki címe ezt ékesen bizonyítja. A barátja biztosan büszke önre.

– Ebben kételkedem. Gyűlöli a harcokat, főleg a Solarison. – Kai vállat vont. – Miután elmentem Alyináról, megszakadt köztünk a kapcsolat. Ennek pedig már majdnem három és fél éve.

Omi észrevette, hogy Kai szemlátomást nem szívesen beszél erről.

– A vacsorára szóló meghívójában az áll, hogy hagyományokhoz méltó, ünnepi étel kerül majd az asztalra. Megkérdezhetem, hogy mi lesz az?

Köszönöm, Omi, hogy megértett.

– Ó, egy egész sor csodálatos dolog. – Kai kioldotta biztonsági öve kapcsát, és felkelt székéből. – Legtöbbjük leírhatatlan, úgyhogy meg sem próbálom leírni őket. Azt hiszem, legjobb lesz, ha lemegyünk a konyhára, és személyesen győződik meg mindenről.

Kai karját nyújtotta Ominak, aki bal kezével átfogta Kai-t.

– Boldog Karácsonyt, Kai Allard-Liao. Kívánom önnek, hogy az ünnep meghitt hangulata mindig ott legyen a szíve mélyén.

– Ugyanezt kívánom én is önnek, Omi Kurita, – mondta Kai, és nagy nehezen elmosolyodott. És neked is, Deirdre Lear. Főleg neked.

Prev Next