Sián Nemzetközösség, Kapellán Konföderáció

3029. március 21.

Romano Liao a szobába lépő Tsen Shangra pillantott öltözőasztala tükréből.

– Nos, láttad őket távozni? – Dallamos hangjában ezúttal nyoma sem volt kihívásnak vagy gúnyos élnek.

– Éppen az űrrepülőtérről jövök – bólintott Tsen.

– A nővérem is ott volt?

– Igen. Majdnem ő is felszállt, hogy az utolsó pillanatig vele lehessen, amíg az űrugró el nem hagyja a rendszert.

Fogadni mertem volna, hogy ez lesz. Teljesen megszelídült, mióta Xianggal osztja meg az ágyát. Szerintem azt sem tudja, hogy háborúban állunk. Romano Tsenre mosolygott, miközben kisujjának hegyével óvatosan egy kevés ajakfényt kent a szájára.

– Miért döntött mégis úgy, hogy a földön marad?

Tsen vállat vont, és a XIV. Lajos korabeli stílusú székbe ereszkedett, mely Romano háta mögötti halványzöldre festett fal mellett állt.

– Azt hiszem, Justin megkérhette rá. Azt mondta, a támadásban résztvevők egyikének sem jöhetnek el a hozzátartozói, és problémákat okozhatna a jelenléte.

Hát persze, hogy hallgat Justinra. Biztosan képes néhány ügyes trükkre a fémkezével...

– Miért van az, Tsen drágám, hogy mindenki azt csinálja, amit ez az Egyesült Világokból érkezett renegát mond neki?

– Nem értelek – válaszolt feszengve Tsen.

Romano bosszúsan nézett maga elé néhány másodpercig, de amint kedvese felé fordult, már egy sokkal barátságosabb kifejezést erőltetett arcára.

– Már többször is beszéltünk Xiang visszatérő készenléti hálózatának szükségtelenségéről. Egyetértettél velem abban, hogy azokat az űrugrókat sokkal hasznosabban is fel lehetne használni más helyeken. Azt mondtad, csapatokat szállíthatnánk velük a Highspire felszabadítására. Mégsem szálltál vele harcba a tegnapi megbeszélésen. Miféle hatalmat gyakorol az az ember feletted?

– Nincs semmiféle hatalma felettem – válaszolt ingerülten Tsen.

– Valóban nincs? – Romano riposztjának minden szavából csak úgy áradt a metsző gúny. – Fel voltál háborodva, amiért Justin utasításokat adott McCarron Páncélos Lovasságának, de a tiltakozásod hamvába holt. Látnod kellett volna magad. Szinte kivirultál, amikor kérdéseket tett fel neked, és mindegyikre korrektül válaszoltál. Úgy hajtottad végre a mutatványokat, mint egy jól idomított majom.

– Nem igaz! – Tsen hevesen rázta a fejét. – Te ezt nem érted. Justin terve tökéletes. Az extra űrugrókra benyújtott igénye teljesen jogos. A McCarron Páncélos Lovasságának adott utasításoknak van értelme. Justin átgondolt mindent – egyszerűen nem volt mi ellen tiltakoznom.

Romano csengő hangon felnevetett.

– Milyen buta vagy, kedvesem, amikor azt gondolod, nem veszem észre, mit tesz veled Justin. Azt hiszed, azért tart maga mellett, mert szüksége van a segítségedre. Úgy érzed, az adósa vagy, mivel megakadályozta, hogy apám kivégeztessen, amikor a terved LIanse Davion csapdájába vezetett minket. – Elhallgatott, figyelmesen nézte, ahogy Tsen szégyene kiül a férfi arcára.

Romano végül megnyugtatóan elmosolyodott, mint egy anya, aki gyermekének felhorzsolt térdét vizsgálgatja.

– Szerelmem, ezt neked is látnod kellene. Megszervezel egy bonyolult műveletet – ez már önmagában is iszonyúan nehéz feladat –, amely katasztrófába torkollik. Justin Xiang ugyanekkor támadást intéz egy jelentéktelen kis bolygó ellen, és dicsőséges győzelmet arat. Nem sokkal később tervet készít Pavel Ridzik meggyilkolására, amely csúfos kudarcot vall, viszont sikeresen a Davion ügynökökre keni a dolgot. Neked együtt kell élned a szégyeneddel, ő viszont elkerüli, hogy a legkisebb folt is elcsúfítsa az aktáját.

Tsen a szőnyeggel borított padlóra meredt.

– Mit akarsz ezzel mondani, hölgyem?

– Mindössze azt, hogy Justin téged használ fel ahhoz, hogy jobb színben tüntesse fel önmagát. Több kezdeményezőkészséget kell mutatnod. – Ahogy Tsen felemelte a fejét, Romano észrevette szemében a lassan körvonalazódó tervet. – Mi az? Mit jutott eszedbe, szerelmem?

Tsen Shang elmosolyodott.

– Megtalálom azt a kémet, és átadom a fejét apádnak... – Tsen hangja fokozatosan elhalt, mosolya lehervadt, amint meglátta Romano helytelenítő arckifejezését.

– Nem, Tsen. Te mindig túl kis dolgokban gondolkodsz! – Megragadta az egyik, öltözőasztalkájára helyezett, metszett üvegből készült parfümös üvegcsét, és a férfi felé dobta. Az üveg Tsen mögött tört darabokra a falon, üvegszilánkokkal és pézsmaillatú cseppekkel hintve meg az elemzőt. – Mennyit számít egy nyamvadt kém? Mi jelentősége van egyetlen árulónak, amikor Xiang a Kapellán Konföderáció megmentését ajánlotta fel? Merésznek kell lenned, ha le akarod aratni a dicsőséget!

– Semmi más nem jut eszembe – suttogta Tsen lehorgasztott fejjel.

– Hah! – Romano jeges, malachitzöld pillantást lövellt Tsenre. – Te magad mondtad, hogy az űrugrók mennyire nélkülözhetetlenek a háborúhoz. Pontosan ezért tartottuk oly pazarlónak Xiang tervét. Miért nem bénítod meg az Egyesült Világok űrugró flottáját? Miért nem csapsz le a kathili űrkikötőre?

– Ez lehetetlen! – kiáltott fel Tsen hitetlenkedve.

Legyen már tartásod! Most mutasd meg, mennyire értékes vagy, különben ugyanabba a gödörbe kerülsz, ahová apám feleségét elföldeltettem.

– Lehetetlen? Mit mondana Justin Xiang erre a tervre? Hogy lehetetlen? Vajon egy igazi férfi mondaná, hogy lehetetlen? – Felállt, hagyta, hogy selyemköpenye lecsússzon testéről. – Talán el kellene csábítanom Justin Xiangot, és elfeledkeznem rólad...

Tsen felpattant, sötét szemében dühös láng gyúlt.

– Nem! – Félig elfordult, jobb kezének körmeivel egyetlen suhintással darabokra szaggatta a szék szaténpárnáját. – Ilyen könnyen nem hagyom magam félreállítani, Romano!

Romano szótlanul nézte, tisztában volt vele, mi zajlik a férfiban. Már azelőtt is láttam ilyennek. Ugyanígy gyötrődött magában azon az éjszakán, amikor elárulta nekem – a Justintól kapott közvetlen parancsot megszegve –, hogy az a ribanc, akit apám a feleségének nevezett, félrelép Pavel Ridzikkel. Akkor meggyengült a Xiang iránti hűsége, most pedig végleg megszűnt létezni. Apám Xiangtól kapja a Maskirovka jelentéseit, én viszont mostantól Tsen Shangtól fogom.

Tsen lassan felemelte a fejét.

– A kathili űrkikötő elleni támadás kivitelezhető. Viszont egyedül kell kidolgoznom a tervet, hogy a Maskirovkában rejtőző kém ne tudhassa meg.

Romano bólintott.

– Így van, és apámnak is csak akkor szólj róla, amikor már senki nem tudja időben figyelmeztetni a herceget.

Tsen töprengve harapta be alsó ajkát.

– Ez azt jelenti, hogy szükségünk lesz egy készenléti hálózatra a Kathilig. Ha a csapatok a hagyományos módon utaznának, túlságosan lassan érnének oda.

– Nem gond – nyugtatta meg Romano közelebb lépve. – Néhány hajót átirányíthatunk Xiang hálózatából, miután felhasználta őket. Ahelyett hogy visszahívnánk, új pozíció felvételére utasítjuk őket.

– Ezenkívül képzett csapatokra is szükségünk lesz – folytatta mosolyogva Tsen.

– A legjobbakat kapod – suttogta Romano felgyorsult lélegzettel. – Utasítom apám Halál kommandósait a támadás végrehajtására. – Előrelépett, karját Tsen dereka köré fonta.

Tsen lehunyt szemmel, görcsösen próbált gondolkodni.

– Működni fog.

Romano közelebb húzta magához, testét a férfiéhoz szorította.

– Hát persze hogy működni fog, szerelmem. Ezzel a győzelmeddel végre elfoglalod méltó helyed a Maskirovka soraiban. – Megsimogatta Tsen haját, és a válla felett hátrapillantva magabiztosan saját tükörképére mosolygott.

7

Lyons

Skye Szigete, Lyrán Nemzetközösség

3029. április 5.

Daniel Allard százados elégedetten vette át a csavarkulcsot a mech-hangárba érkező törpétől.

– Kösz, Clovis. Általában akkor nem találom ezeket a szerszámokat, amikor éppen szükségem lenne rájuk. – Dan alkarjával letörölte barna tincseiről a homlokába csurgó verejtékcseppeket, majd a villás végű szerszámmal a csatamech egyik ujjízületéhez erősítette a myomerizmot. – Ez az, kész is van. Jobb még most elvégezni a javításokat, mint harc közben.

Clovis barna szeme megvillant, miközben felmászott az egyik ládára, hogy a mech-harcossal egy magasságba kerüljön. Háta mögül előhúzott egy jéghideg sörösüveget, és átnyújtotta Allardnak.

– Hirtelenjében csak ez az egy dolog jutott eszembe, amivel viszonozhatnám a Kell Kopók segítőkészségét. – Clovis a sárgás fűvel borított mező túlsó felére pillantott, ahol a Kell Kopók harcosai dolgoztak. – A Styxen láttam először akcióban mecheket. Itt valahogy teljesen másnak tűnnek ezek a gépek.

Dan bólintott. A mech-harcosokat arra tanítják, hogy pusztító gépezeteknek tekintsék mechjeiket. „Tíz méter magasak, tömve mindenféle csúfsággal” – az egyik oktató annak idején így írta le őket. Morgan Kell éleslátása kell ahhoz, hogy valaki így is fel tudja használni a mecheket.

A mező túlsó felén, szögletes fémállványzatok erdejében humanoid harci gépek végezték munkájukat. A távolból úgy tűnt, mintha apró robotgyermekek sürgölődnének titkos támaszpontjuk felépítése körül, de Dan tudta, hogy az építmény két emeltnyivel fog a síkság fölé emelkedni. Az eredetileg más csatamechek szétszabdalására és elpusztítására tervezett lézerek erejét annyival lecsökkentették, hogy a vastag fémgerendákat a helyükre lehessen velük rögzíteni. Azok után, amit a nashirai Genyosha bázissal tettünk, kissé ironikusnak tűnik a styxi menekültek számára felépíteni New Freedom városát.

Clovis tömpe, vastag ujjaival beletúrt hosszú, fekete hajába.

– Ezeknek az épületeknek a felhúzása több hónapnyi munkánkba és nem kevés Komsztár-jegyünkbe került volna. Ez csodálatos!

Dan bólintott, és belekortyolt sörébe.

– Te és anyád kemény alkut kötöttetek, Clovis. Szabadon utazgathatunk a Bifrosttal, ti pedig cserébe kaptok egy várost.

Clovis felvonta a szemöldökét.

– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Morgan sokkal többet is kicsikarhatott volna, ha Aldo Lestrade herceg nem próbál minket kitúrni erről a világról. Két hónapot adott nekünk a telep létrehozására, pedig tudta, hogy ennyi idő alatt lehetetlen elkészülnünk. És most itt állunk, nem messze a befejezéstől, és még mindig van két hetünk a határidő lejártáig.

– Igazad van – bólintott Dan. – Morgan szinte bármit megtenne, amivel bosszanthatja Lestrade-et. – Aldo Lestrade beavatkozása a lyrán politikába már eddig is rengeteg problémát okozott. A Katrina Steiner arkón elleni gyilkossági kísérletei ugyan kudarcot vallottak, de legutóbbi próbálkozása, amellyel megpróbálta romba dönteni a Lyrán Nemzetközösség és az Egyesült Világok közötti szövetséget, kis híján Melissa Steiner életébe került. Morgan pedig elveszítette az öccsét, Patricket.

Dan ismét jól meghúzta az üveget. A hideg folyadék kellemesen csillapította szomját, és eszébe juttatta, hogy a lyrán politikánál bizony léteznek sokkal élvezetesebb dolgok is. Az üveget leeresztve cinkos pillantást vetett barátjára.

– Clovis, felkérted már Karla Brement táncolni jövő hétvégére?

Az apró férfi egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd megrázta a fejét.

– Nem.

– Blake Vérére! – kiáltott fel Dan. – Az ábrándozáson kívül semmit nem teszel, mióta meghallottad, hogy szakított azzal a fickóval... mi is volt a neve?

Clovis felkapta a csavarkulcsot, és zavartan rakosgatta egyik kezéből a másikba.

– Thor. Thornak hívták.

– Igen, valóban. – A hatalmas termetű férfi képe megjelent Dan lelki szemei előtt. – Szóval, miért nem kéred fel?

– Úgysem jönne el velem – válaszolta a törpe lesütött szemmel. – Azt sem tudja, hogy egyáltalán létezem.

Dan még egy utolsót kortyolt, majd a félig kiürült sörösüveget lerakta a Clovis melletti ládára.

– Ez nem igaz, te is jól tudod. Láttam, hogy tegnap beszélgettetek. Mosolygott és nevetett.

Clovis arca elborult. A kezében tartott szerszámmal rávágott a faládára, apró forgácsokat hasítva ki belőle.

– Igen, valóban beszélgettünk. Azt akarta, hogy magyarázzam el az osztályába járó gyerekeknek a számítógépek működését. Egy kis számítógépes tanfolyam. Semmi másról nem volt szó.

Dan töprengve nézte barátját. Valami itt nincs rendben. Sosem láttam még Clovist ilyen rosszkedvűnek.

– Nem tudom, Clovis. Ha a helyedben lennék, én biztosan kapva kapnék a lehetőségen...

A törpe bólintott, hosszú, fekete tincsei az arcába hullottak.

– Azt tettem. Beleegyeztem a gyerekek oktatásába...

– Nem érted – vágott közbe Dan. – Arra gondoltam, hogy felkérhetnéd táncolni. – Barátjára kacsintott. – Vagy ha te nem, hát majd én. Talán megjátszhatnám az erőszakos udvarlót, te pedig megmentenéd...

Clovis barna szeme dühösen villant fel.

– Még mindig nem érted, ugye? Annyira lennék képes megmenteni tőled, mint szárnyak nélkül repülni. Még erőszakosként is jobban kedvelne téged – amit szerintem nem is lennél képes eljátszani –, mint egy félembert.

– Sajnálom, Clovis. Nem akartalak megbántani. Csak nem bírom nézni, ahogy gyötrődsz. A legrosszabb ami történhet, hogy nemet mond.

Clovis állkapcsában megfeszültek az izmok.

– Tudom hogy jót akartál, Dan, de nem szeretnék többet erről beszélni. Neked nem annyira rossz érzés, mert egy szép napon egy olyan különleges teremtés, mint Jeana, igent fog mondani neked. – Lenézett a ládára ütött lyukra. – Én ezt nem mondhatom el magamról.

A lány nevének említésekor Dan keze az övéhez rögzített méteres, zöld selyemszalagra siklott.

– Jeana valóban különleges nekem, Clovis, de más számára valószínűleg nem az. Rengeteg különleges nő van még, akik számomra nem azok, és te is különlegesnek fogsz számítani egyszer valaki más szemében. De sosem fogod kitalálni, ki lehet az, amíg egy kicsit ki nem nyílsz, és nem adsz magadnak egy esélyt.

Clovis féloldalas pillantást vetett Danre.

– Fogadjunk, hogy nem tudnál összehozni engem Ríva húgoddal.

– Felteszel rá némi Komsztár-jegyet? – kérdezte Dan széles vigyorral. –Azonnal küldök neki egy üzenetet, hogy jöjjön el meglátogatni téged. – Mindketten felkuncogtak annak gondolatára, hogy Riva Allard hónapokat utazik, csak hogy eleget tegyen egy lyonsi randevúnak, de a nevetésük elhalt, amikor észrevették a Kell Kopók két feléjük közeledő gyalogosát, egy ismeretlen látogatót kisérve.

– Allard százados?

– Igen, Sullivan, mi a gond? – Dan összehúzott szemmel méregette a sárga köpenyes jövevényt. Mit keres itt egy Komsztár ministráns?

Sullivan arcáról világosan leolvasható volt a katona ingerültsége.

– Uram, én megpróbáltam elmagyarázni a ministránsnak, hogy ha nálunk hagyja a hololemezt, mi a lehető leghamarabb eljuttatjuk Kell ezredeshez, de ragaszkodott hozzá, hogy...

Dan megértően bólintott.

– Ön és Murphy visszatérhet a posztjára. Majd én foglalkozom a vendégünkkel. – A ministránshoz fordult. – Mit tehetek önért?

A keskeny arcú férfi szeme gyanakvóan összeszűkült.

– Kell ezredessel szeretnék találkozni. Üzenetet hoztam a számára.

– Nyilvánvaló. – Dan Clovisra pillantott, és elismerően konstatálta, hogy barátja emberfeletti erőfeszítéssel ugyan, de sikeresen tartja vissza kirobbanni készülő kacagását. – Sullivan tizedes említette, hogy egy hololemezt hozott.

– Akármi is az, Kell ezredesnek szól, és kizárólag csak neki adhatom át – mondta ingerülten a ministráns. – Ezek az utasításaim. Ez volt a kívánsága annak a személynek, aki feladta...

– És kifizette... – szúrta közbe Clovis.

– ...az üzenetet. – A ministráns helytelenítő pillantását Clovis tüntetően figyelmen kívül hagyta.

– Ha ragaszkodik hozzá, behívhatom az ezredest – adta be a derekát Dan.

A ministráns kurtán bólintott, mire Dan felvette Clovis rádióját az egyik láda tetejéről, és kapcsolatba lépett Morgan Kell mechjével.

– Itt Dan. Elnézést a zavarásért, ezredes, de futár érkezett a Komsztártól. Hozott neked egy hololemezt, és azt amit senki másnak nem hajlandó átadni.

Fél másodpercig csak statikus zörej szüremlett ki a rádió hangszórójából, mielőtt felhangzott volna Morgan Kell mély basszusa:

– Mi a véleményed, Dan?

Dan nyílt, kutakodó pillantással mérte végig a ministránst.

– Minden rendben levőnek látszik vele, de az üzenettel kapcsolatban ezt már nem mondhatnám. Fogadni mernék, hogy rossz hírek érkeztek.

– Indulok befelé. Össze tudnád szedni a stábot?

– Conn és a Második Mech Zászlóalj még a kőfejtőnél van; legalább két óra, amíg visszaérnek. Salome és Cat a te munkacsoportodban vannak, Scott Bradley pedig idebent tartózkodik a hangárban.

– Nagyszerű. Szedj össze mindenkit. Clovis is csatlakozzon.

– Roger, ezredes. Vége. – Dan a ministránsra vigyorogva az építési terület felé mutatott. – Ha esetleg ki akar menni, és ott találkozni vele...

A ministráns két lépést tett a hangár kijárata felé, majd hirtelen megtorpant. Megrázta a fejét, szavai ideges dadogással hagyták el ajkát.

– N-nem, n-nem szükséges.

Dan felnevetett. Morgan kell teljes sebességgel közeledő Archere a mezőn átvágva dübörgő lépteivel megrengette a földet. A titáni mech ugyanúgy lengette karjait, ahogyan egy ember tette volna, de a bal kezében felejtett I-gerenda ékesszólóan bizonyította a gépezet hihetetlen erejét. A púpos vállak és előreugró fej kegyetlen kinézetet kölcsönzött az Archernek, emiatt még fenyegetőbben nézett ki, mint pusztán gigantikus méretei miatt.

Dan megveregette a rémült ministráns vállát.

– Remélem megéri a dolog, cowboy, mert különben az ezredes... nos, nem igazán szereti, ha hiábavalóan zavarják.

Dan figyelemmel követte, ahogy Morgan Kell a lejátszóba csúsztatja a hololemezt. Egy egytől tizenhatig terjedő skálán Morgan dühe jelen pillanatban valahol harminckettő körül mozoghat – gondolta. Dan előre tudta, hogy Morgan nem fogja díjazni a ministráns fontoskodását, pláne miután megtudta, hogy az üzenet Aldo Lestrade-től érkezett.

A helyiség hátsó falát támasztó Dannek teljes rálátása nyílt a négyszög alakú eligazító szobára. A termet betöltő hosszú asztalt tizenkét szék vett körül. A gyűlés másik négy résztvevője a tölgyfa asztal közepe táján foglalt helyet, és mindannyian a helyiség távolabbi vége felé néztek, ahol Morgan állítgatta be éppen a hololemez kivetítőjét. Morgan teljes magasságában kihúzta magát, dühe egy hangos szusszanás formájában tőrt elő belőle. Hűtőmellénye és rövidnadrágja izmos testet takart, amelyen egy korabeli mech-harcoshoz képest meglepően kevés forradás látszott. Kell hosszú, fekete haját és sűrű szakállát ezüstös csíkok tarkázták, de az ősz szálak csak tovább erősítették a zsoldosvezért körüllengő méltóságteljes légkört. A sötétbarna szempárban olyan elevenség csillogott, amely láttán bárki elhihette: ez az ember örökké fog élni.

Morgan rámosolygott a jelenlévő tisztekre.

– Bocsássatok meg nekem, amiért egy ilyen jelentéktelen apróság miatt abbahagyattam veletek a munkátokat. A Komsztár ministránsának viselkedése azt sugallta, fontos dologról lesz szó. Bár az üzenet Aldo Lestrade-től érkezett, talán mégis hasznát tudjuk majd venni. Mindenesetre szeretném mindannyiatokkal megosztani a teljes tartalmát, hogy utána közösen tudjuk leküzdeni a bennünket ért sokkhatást.

Morgan megnyomott egy gombot a lejátszó távirányítóján. A képernyő kivilágosodott, megjelent rajta a Summer egyszerű, háromszögletű címere, majd lassan elenyészett, hogy átadja helyét egy masszív íróasztal mögött ülő alacsony, kövérkés férfinak. Lestrade őszes haja szorosan simult koponyájára, akár egy rosszul felhelyezett paróka, és meg sem mozdult, amikor mesterséges baljával megpróbálta eligazgatni. A herceg rezzenéstelen tekintettel bámult a kamerába.

– Kell ezredes, tartózkodom minden udvariassági formulától, mert jól tudom, hogy úgyis felesleges szócséplésnek tartaná őket. Nem kedveljük egymást, én pedig továbbra is gondosan vigyázni fogok rá, hogy ez a kölcsönös utálatunk szülte távolság megmaradjon köztünk.

Lestrade hátradőlt magasított támlájú, párnázott székében.

– Felkeltette a figyelmem, hogy ön és zsoldoscsapata tanyát vertek a területemen, mégpedig a Lyons világán. Tudok róla, hogy azon a menekültkolónián tartózkodik, melynek létrehozásához az arkón határozott kérésére hozzájárultam. – A szavak gondos megválasztása és a beszédstílus kétségtelenné tette Dan számára, hogy Lestrade szemében vörös posztó a styxi kolónia létezése, és csak azért engedélyezte a felépítését, mert a Nemzetközösség arkónja, Katrina Steiner nyomást gyakorolt rá.

A kamera kicsit hátrébb mozdult, miáltal egyre több részlet vált láthatóvá Lestrade irodájából. A falak durván megmunkált szürke kövekből álltak, melyeket mintha teljesen ötletszerűen raktak volna egymás mellé. Dan figyelmesebben szemügyre vette a képet. Ez biztosan a Lestrade kastély. Ha jól tudom, körülbelül ötszáz évvel ezelőtt kövenként telepítették át a Terráról. Meglepő, hogy épségben átvészelte a Kurita rajtaütéseket, amelyekkel Lestrade oly nagy előszeretettel példálózik.

Lestrade felkelt székéről, és megkerülte az íróasztalt.

– Bár meg tudom érteni vágyát, hogy a mélyen a Drakónis Szövetség területén végrehajtott rajtaütés után szeretne kissé a vonalak mögé húzódni, mégsem akarom, hogy a világaim bármelyikére tegye a lábát. Az arkón kisajátította csapataimat, hogy megvívja velük Hanse Davion háborúját a Drakónis Szövetség ellen, de én nem szándékozom részt vállalni ebből a konfliktusból. Ön és Kell Kopói fenyegetést jelentenek a Skye Szigete világainak békéjére és nyugalmára, ezért azonnali távozásra szólítom fel.

A kamera közelebb mozgott, ahogy Lestrade merev mosollyal ajándékozta meg nézőközönségét.

– Elismerem, hogy egy zsoldossereg mozgatása nem kevés időt igényel. Ezért az üzenet kézhezvételétől számítva két hetet kap, hogy elhagyja a Skye Szigetét. Remélem, elég érthető voltam.

A képernyő elsötétülése után Morgan kikapcsolta a készüléket. Megfordult székében, és az asztalra támaszkodott.

– Undorítóan egyenes beszéd egy Lestrade-től... – jegyezte meg. – Nos, ezek szerint két hetünk van a Lyons elhagyására. Hozzáfűznivalók? Salome?

Salome Ward őrnagy, Morgan lángvörös hajú helyettese végignézett a kis csoport tagjain.

– Mivel a Drakónis Szövetség elleni támadás miatt minden csapat elhagyta a Lyons világát, a kivonulásunk teljesen védtelenül hagyná a bolygót. Tisztában vagyok vele, hogy a Lyons jóval a vonalak mögött helyezkedik el, de a lakatlan világok valamelyikéről ideugró egyetlen mech-zászlóalj is iszonyatos pusztítást végezhetne.

Scott Bradley őrnagy, a Salome-mal szemben helyet foglaló sötét hajú mech-harcos felhorkant.

– De miért csapnának le a Lyonsra? – Bocsánatkérően Clovisra mosolygott. – Nem akarom leszólni az új otthonodat, de a modern kori hadviselés lényege, hogy elpusztítsuk az ellenség azon erőforrásait, amelyekkel képes lenne a háború folytatására. A Lyons ebből a szempontból nem számít katonai célpontnak. Ha a Szövetség rendelkezne felesleges csapatokkal egy rajtaütés lebonyolításához, akkor a világ élelmiszer és vízkészlete miatt csábító célpont lehetne, de azt hiszem, a drakónokat jelen pillanatban más problémák foglalkoztatják.

Morgan bólintott.

– Scott, egyetértek veled abban, hogy a Szövetségnek egyéb gondjai is vannak, különösen a Rasalhág Körzetben, de a Lyrán offenzíva tengelye nem húzódik tőlünk túl messze. Én nem tekinteném annyira biztonságosnak a Skye Szigetének határvidékét. Ila a Szövetség rászánná magát, könnyedén áttörhetne itt, majd egy átkaroló manőverrel csapdába ejthetné a csapatokat a marfiki szögletben.

– És miféle csapatokkal hajtaná végre a Sárkány ezt a hadmozdulatot? – kérdezte kétkedve Dan. – A Dieron Katonai Körzet csapatainak nagy része – beleértve a Genyoshát is – támadást indított a Terrai Folyosó ellen, ahol is keményen visszaverték őket.

– Ez igaz, de Davion nem támadta meg a Dieron Körzetet, hogy lekösse ezeket a csapatokat. Amennyi információnk van róluk, annak alapján akár éppen úton lehetnek a Yorii vagy az Imbros III felé, hogy csapást mérjenek a Lyonsra. – Morgan a Dan és Salome között ülő fekete bőrű férfira nézett. – Te mit gondolsz, Cat?

Cat Wilson összefonta ujjait, majd tenyereit sapkaszerűen kopaszra borotvált fejére tapasztotta.

– Azt gondolom, annyira sem bízom Lestrade-ben, mint abban, hogy odébb tudom tolni ezt a bolygót. A fickó még rejteget egy ászt a kabátujjában. Azzal, hogy kiebrudal bennünket a Lyonsról, egyértelműen Kurita tudomására hozná, hogy ő, Lestrade nem óhajt részt venni a háborúban. Akármennyire hazug, ármánykodó, hataloméhes talpnyaló is az emberünk, azért ne feledjük el, hogy a legutóbbi Kurita rajtaütés a bal lábába és bal karjába került. Kétlem, hogy egy újabb Kurita támadás lehetősége túlságosan tetszene neki.

– Helyes meglátás. – Morgan Scott Bradley mellett Clovisra pillantott. – Te vagy New Freedom polgármestere. Mi a véleményed?

– Ne feledjétek el, én csak ideiglenes polgármester vagyok. Amint anyám letesz arról, hogy Bifroston ide-oda furikázzon titeket, újra elfoglalja a helyét. – Clovis Catre nézett. – Anyám mesélt nekem történeteket arról a Kurita támadásról, amelyben Lestrade karja és lába odaveszett. Annak idején a summeri kastélyban dolgozott, és a támadáskor az életéért kellett futnia. Amit elmesélt, annak alapján Lestrade valószínűleg meggyilkolta saját apját, és majdnem biztosan ő rendezte el azt a balesetet is, amelynek során a testvérei is eltakarodtak a trónhoz vezető útból. Ez ugyan valóban nem túl jó ajánlólevél a számára, de mind ezzel együtt is Cat véleményét osztom. Nem hiszem, hogy Lestrade szívesen venne egy támadást a Drakónis Szövetség irányából a Skye Szigete ellen. És még ha úgy is lenne, miért pont a Lyonst? Ennek semmi értelme.

Clovis viszonozta Morgan pillantását.

– Van fontosabb megbeszélnivalónk is, nem? Még ebben a hónapban el kell hagynotok a Lyonst, igazam van?

– Ezt tervezzük – bólintott Morgan. – Június elején megbeszélt találkozónk van a Ryde-on. Hiába lépnénk le magunktól is a bolygóról, beleborzongok a gondolatba, hogy Lestrade utasításai szerint cselekedjem. De azt hiszem, ebben az esetben nincs más lehetőségünk. Nem késhetünk el a Ryde-ról.

Dan állkapcsa megfeszült. Morgan találkozónak nevezi, de mindannyian jól tudjuk, miről van szó valójában. Morgan és Yorinaga Kurita újra összecsapnak, hogy eldöntsék, ki maradhat közülük életben, és kinek kell meghalnia. Miközben a háború lassanként elnyeli az Utódállamokat, Morgan Kell és Yorinaga Kurita megvívja saját kis ütközetét. Ha Morgan nem lenne ennyire elkötelezettje – a pokolba is, inkább a „megszállott” a helyes kifejezés – saját konfliktusának, azonnal Aldo Lestrade-re uszítaná a Kell Kopókat, csak hogy méltó választ adjon annak az őrültnek a parancsára.

– Nos, akkor hát időben kivonulunk innen a Kell Kopókkal, csak hogy boldoggá tegyük Lestrade-et. – Morgan arca egyre inkább elborult. – De ha a szolgálatkészségünk Lestrade valamelyik kis játszmájának részét képezi, akkor esküszöm, hogy a Kell Kopók visszatérnek, és a herceg elátkozza azt a rövid időt, amennyi még az életéből hátravan.

8

Tharkad

Donegai Körzet, Lyrán Nemzetközösség

3029. április 20.

Jeana Clay az ajtó felé fordult, de előtte még megnyomta a holo lejátszó pillanatmegállító gombját. Amikor az arkón belépett, Jeana felkelt a székből, és néhány gyors lépéssel átvágott a szobán. Mielőtt az őrök becsukták volna az ajtót, átölelte Katrina Steinert.

– Hello, anya. Örülök, hogy ma is láthatlak.

Jeana hangja – tökéletes utánzata Melissa Steiner-Davionénak – nem árulta el kényelmetlen érzését. Miért jött az arkón a lakosztályomba? Valami történt Melissával? Jeana elhúzódott a magas, platinaszőke uralkodónőtől, és tisztelettudóan meghajolt.

– Bocsásson meg, arkón, de nem számítottam önre.

A szürke szemű nő könnyedén elmosolyodott, és egy intéssel visszaküldte Jeanát a székéhez, miközben ő maga helyet foglalt az ágy szélén.

– Nem történt semmi különleges, nem kell megijedni. Ha hihetek a hololemeznek, amelyet ma reggel kaptam az Egyesült Világokból, akkor Melissa jól érzi magát.

Jeana egy röpke pillantással végigmérte magát a mosdó ajtajára akasztott tükörben. A hosszú, aranyszínű haj és a gondosan metszett arcvonások minden részletükben megegyeztek Melissáéval. A tükörből szürke szempár nézett vissza rá, melyet Melissa a géneknek, Jeana pedig kontaktlencséinek köszönhetett. Kezdek kételkedni abban, hogy valaha viseltem más arcot is.

Jeana az arkónhoz fordult.

– Melissa még nem esett teherbe?

Katrina Steiner a fejét rázta.

– Nem, még nem vagy állapotos. – Mindketten felnevettek, de az arkón kacagása lassan tűnődő mosollyá szelídült. – A kinézeted, a viselkedésed, a nevetésed... néha azt gondolom, te és Melissa összejátszottatok, hogy mindenkit átverjetek magatok körül.

– Nem, arkón – tiltakozott Jeana. – A lánya együtt van a férjével, mióta az esküvőt követően elhagytuk a Terrát.

Katrina gyengéd, szerető tekintettel nézett Jeanára.

– Morgan Kelltől is kaptam ma egy üzenetet. Azt írta, a Kell Kopókat kiutasították a Lyonsról, és útban vannak a Ryde felé. Ha helyesen olvastam a sorok között, az a véleménye, hogy talán téged is érdekel ez az információ. Azt is mondta –. „A Slangmore Szalag őrködik Dan biztonsága felett.”

Jeana szíve megdobbant. Kérlek, Istenem, maradjon ez így továbbra is. Elpiruló arccal nézett fel az arkónra.

– Dannek ajándékoztam a szalagot, melyet a Slangmore-on kaptam az utolsó mech-vizsgám sikeres teljesítése után...

Katrina Steiner megértően bólintott.

– Észrevettem, mennyi időt töltöttél a társaságában az esküvő előtti rendezvényeken. Bár valójában nem vagyunk anya és lánya, tudom, hogy senkivel nem beszélhetsz ezekről a dolgokról. Ha gondolod...

Jeana elmosolyodott. Apám jól döntött, amikor sok-sok évvel ezelőtt segített neked elmenekülni Alessandro Steiner csapdájából. Te valóban törődsz a tieiddel.

– Nagyon nehéz. – Ajkát keskeny vonallá préselte össze. – Annyi mindent el szerettem volna mondani Dannek arról, ki vagyok, és mit csinálok, de nem sérthettem meg a biztonsági előírásokat. Ha az emberek megtudnák, hogy a lánya az Egyesült Világokban van, politikai ellenfelei azzal vádolhatnák, hogy kiárusította a Nemzetközösséget Hanse Davionnak.

Jeana egyenesen az arkón acélszürke szemébe nézett.

– Ami annyira csodálatra méltó Danben, hogy nem erőltette a dolgot. Mindössze azt szerette volna megtudni, vajon boldognak érzem-e magam, és azt mondta, ha igen, az már tökéletesen elegendő számára. Tudom, hogy ez az egész őrület, hiszen oly kevés időt töltöttünk együtt, de úgy tűnik számomra, mintha egész életemben ismertem volna őt.

– Nagyon szereted, igaz? – kérdezte Katrina lágyan.

Jeana bólintott.

– Emlékszem az első fogadásra a Terrán. Olyan volt, mintha örökké csak vele táncoltam volna. Annyira udvarias, ugyanakkor annyira erős és határozott volt. – Jeana a szája elé emelt kezével fojtotta el kuncogását. – Arkón, nem tudom felfigyelte rá, de az Egyesült Világok minden mech-harcosa díszsarkantyút visel a csizmáján. Mindössze apró, villa nélküli kis tartozékok, állítólag a régi idők hagyományit őrzik, amikor a lovassági csapatok gyorsan támadtak és keményen csaptak le – akárcsak a mai mech–ezredek.

– Ostoba babona – nevette el magát az arkón. – Akárcsak a Slangmore Szalag, nem igaz?

– Touché, Fenség – vörösödött el Jeana. – Szóval, miközben Dannel táncoltam, az estélyi ruhám szegélye rácsavarodott az egyik sarkantyúra. Majdnem elbotlottam, de Dan hirtelen felemelt, és egyetlen ütemet sem vétve folytatta a táncot. Aztán a következő percekben folyamatosan az elnézésemet kérte az ügyetlenségéért, amiért a sarkantyúja a ruhámba akadt. Talán nem is létezik ennyi erő, ügyesség, intelligencia és önzetlenség ilyen jóképű csomagolásban.

Az arkón bólintott.

– És mech-harcosban még ritkább. – Katrina merengve nézett el Jeana válla felett. – Nem csodálkozom, hogy Morgan a Kell Kopók közé választotta őt.

Jeana felfigyelt az arkón hangjának változására.

– Mi a baj? Bocsásson meg a kíváncsiságomért, de gondterheltnek tűnik.

Katrina Steiner meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Nem csak a lányom arcával, de a megfigyelőképességével is rendelkezel. Aggódom... Morganért. Akkor hagyta el a Zaniah kolostorát, amikor hírt kapott róla, hogy Yorinaga Kurita visszatért száműzetéséből, és megölte az öccsét, Patricket. Az az érzésem, Morgan érzelmei Yorinaga iránt elködösítik a józan ítélőképességét.

Jeana elgondolkodva harapdálta ajkát.

– Ez majdnem úgy hangzik, mintha Morgan vendettát hirdetett volna, mint egy frissen végzett hadnagy, aki most lépett ki a Nagelring vagy a Slangmore kapuján.

Katrina felállt, és a Triász kertjére néző erkély ajtajához lépett.

– Huszonhárom éve ismerem Morgant. Ott volt velem és későbbi férjemmel, Arthur Luvonnal, amikor apád kimenekített minket. Morgan, Arthur és én hosszú utat jártunk be és rengeteg tapasztalatot szereztünk abban az évben, amikor Alessandro Steiner bérgyilkosai elől menekültünk.

Nagyon sokat megtudtam Morganről abban az időszakban. Talán egy kicsit valóban vakmerő és meggondolatlan, de sosem tartozott azok közé, akik személyes megfontolásokból szállnak szembe az ellenféllel. Morgan inkább az a típus volt, aki teljes elszántsággal harcol és küzd, majd barátilag és elismerően kezet nyújt a győztesnek vagy vesztesnek. Te mech-harcos vagy, akárcsak én, tehát értened kell, miről beszélek.

Jeana is felkelt székéből, és az arkón mellé sétált. Karját a másik nő válla köré fonta, és erősen magához ölelte.

– Igen, láttam már ilyen harcosokat, és minden elismerésem az övék. Morgan mégis megváltozott 3016-ban, a Mallory Világa után. Elhagyta az ezredet, melyet Patrickkel együtt hozott létre, egyetlen zászlóalj kivételével szétszórta a Kell Kopókat, és tizenegy esztendőre visszavonult egy kolostorba. Ez nem ugyanaz a Morgan, akit ön leírt.

Katrina fáradtan bólintott.

– Azt hiszem, engem is ez rémít meg. Ha Morgan úgy viselkedne, akár egy kölyök, megpróbálná a rátermettségét bizonyítani, egyszerűen benevezném a solarisi viadalokra. A probléma ott van, hogy Morgan egyáltalán nem gyerekes. Minden cselekedete – a visszatérése, az ezred újraformálása – a Yorinaga Kuritával való végső összecsapás felé mutat. – Katrina Jeanára nézett, szemében könnycseppek gyülekeztek. – Azt hiszem, Morgan pontosan tudja, mit tesz, és végül ebbe fog belehalni.

Jeana még erősebben szorította magához Katrinát.

– Senki nem szereti nézni, ahogy egy barát a vesztébe rohan; még kevésbé akkor, ha semmit sem tud tenni ellene.

– Lehet, hogy csak kezdek túlságosan önző lenni – csóválta fejét az arkón. – Morgan és Patrick annyira Arthurra emlékeztetnek, hogy szinte látom bennük néhai férjem Szellemét. Az egység neve, a Kell Kopók is Arthurtól származik, ő hívta így kettejüket kölyökkorukban. Az ő emlékére vették fel ezt a nevet. – Katrina nagyot sóhajtott. – Ha elveszítem Morgant is, semmi nem marad meg nekem a férjemből.

– De még mindig ott lesz a lánya, Fenség. Gondoljon csak arra, milyen büszke lenne a férje Melissára, és hogy örülne a Hanse Davionnal kötött házasságának.

Katrina előhúzott egy zsebkendőt, és letörölte vele könnyeit.

– Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, és hogy ilyen sokáig képes voltál Melissa bőrébe bújni. Kiválóan szolgálod a Nemzetközösséget.

– Nagyobb megtiszteltetés ez nekem, mintsem gondolná – hajtott fejet Jeana.

Katrina megfogta Jeana kezét.

– Nem lehetsz a lányom, de azt hiszem, még vele sem beszéltem volna ilyen nyíltan. Őszintén köszönöm a barátságod, Jeana.

A kopogtatás mindössze fél másodperccel előzte meg az ajtó nyílását. Egy magas, mosolygó, fekete hajú lány dugta be a fejét.

– Mel, még mindig van kedved... ó, arkón, bocsásson meg. Én csak...

– Minden rendben, Misha – mosolygott rá barátságosan Katrina. – Melissával csak arról beszélgettünk, milyen nehéz elviselni, ha el vagyunk szakítva a kedvesünktől.

– Ha már itt tartunk – vetette közbe Jeana incselkedve –, hallottál mostanában valamit Redburn századosról?

Misha becsukta maga mögött az ajtót, majd az ágyhoz sétálva helyet foglalt.

– Kaptam tőle egy két hónapos hololemezt. Az Egyesült Világok katonai cenzúrája szerencsére szinte az egész üzenetet átengedte. Jó egészségben van, és új mechet kapott: a bizonytalan utalásokból úgy vettem ki, hogy egy Liaóktól zsákmányolt Centuriont...

Jeana leült Melissa Steiner legközelebbi barátnője mellé, és megfogta Misha jobb kezét.

– Mi történt a régivel?

Misha vállat vont.

– Nem tudom biztosan, de a Liao frontról érkezett történetek és újsághírek átnyálazása után arra a következtetésre jutottam, hogy a St. Andrén elveszítette a támadás első hullámában. Láttam elszórt információtöredékeket egy kiképzőzászlóaljról, akik bebizonyították, hogy támadó egységként is hasznukat lehet venni. Az Andytől a háború kitörése előtt hallott adatokat is figyelembe véve úgy vélem, ez lehet az ő egysége.

Katrina a lányra kacsintott.

–Azt hiszem, javasolni fogom Simon Johnsonnak a Lyrán Titkosszolgálatnál, hogy állítson rá téged a Kurita hírszerzés semlegesítésére, vagy inkább a nyilvánosság elé szánt adatok átfésülésére. Abban is biztos vagyok, hogy Quintus Allard rémülten hallaná, mit sikerült kihámoznod a Davionok háborús stratégiájából.

Jeana Mishára villantotta Melissa jellegzetes mosolyát.

– Anyám, elég jól ismered már Misha apját ahhoz, hogy tudd: az Auburn család tagjai előtt lehetetlen bármit is titokban tartani. Az udvari történészek kiválóságai! – Megveregette Misha kézfejét. – Az Auburnök az egyetlenek, akik a becsület útján tartják a Steinereket.

Misha elmosolyodott.

– Az már igaz – mondta, és az arkónra nézett. – Ha úgy gondolja, hasznos munkát végezhetnék az LTSZ-ben, boldogan közreműködöm, de nem vagyok benne biztos, hogy szívesen dolgoznék Simon Johnsonnal. A kémfőnök túlságosan ravasz számomra. Mindig úgy érzem, egy szavát sem lehet elhinni.

– Akkor te leszel a titkos fegyverünk – bólintott Katrina. – Addig azonban nagyon érdekelnének a Kuritákról alkotott gondolataid és elméleteid. Kérlek, folyamatosan tájékoztass.

– Úgy lesz, Fenség – mosolygott Misha, – ígérem.

Az arkón az ajtó felé indult.

– Hagyom, hogy tegyétek a dolgotokat, bármit is terveztetek ma délutánra. – Karját Jeana felé nyújtotta, és magához ölelte lánya hasonmását. –Jó szórakozást Melissa. És köszönöm a beszélgetést. Úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben.

9

Furillo

Bolan Tartomány, Lyrán Nemzetközösség

3029. április 25.

– A kérdés csak az, Ryan Steiner, hogy vajon szeretnél-e arkón lenni?

Ryan Steiner hosszú, karcsú ujjaival beletúrt vastag szálú, szőke hajába, és határozottan ránézett a kérdés feltevőjére. Alessandro nagybácsi, a hangsúlyod világosan elárulja, hogy az egyetlen helyes válasz az „igen”. Ezt a szót vágnám rá én is azonnal, ha nem tudnám, hogy még mindig a trón visszaszerzésében reménykedsz. Szemhéját félig leeresztette, és maga elé képzelte az Alessandro szürkés tekintetéből sütő viszolygást. Igaz, hogy a szemem sötétebb a legtöbb Steinerénél, de ez korántsem jelenti azt, hogy olyan gyenge és csökkent értelmű lennék, mint amilyennek képzelsz.

Ryan bólintott a napozóteraszon vele szemben helyet foglaló férfinak.

– Igen arkón, vágyom a trónra.

Alessandro Ryan válaszára adott mosolya némi életet lehelt az ex-arkón fáradt, ráncos arcára. Huszonkét esztendő telt el azóta, hogy Katrina Steiner letaszította az uralkodói székről. Ryan tudta, hogy Alessandro jóval megfontoltabb módon próbálja visszaszerezni hatalmát, mint mások tennék a helyében, de a többi intrikusnak esélye sincs a sikerre. Ryan nagyon szerette volna tudni, miféle terv kovácsolódik nagybátyja agyában, és miért próbálja meg belevonni unokaöccsét is.

Mintha csak Ryan gondolatai közt olvasna, Alessandro egy intéssel hellyel kínálta őt a fonott karosszékek egyikén, melyek a hololejátszó képernyőjével szemben helyezkedtek el. Felettük, a terasz üvegtetején keresztül éles, hideg tekintettel bámultak le rájuk a csillagok. Ryan mosolyogva nyugtázta, hogy a Furillo ikerholdjai közül a nagyobbik pontosan a Serpentarius konstellációban áll. Ezt mindig is jó ómennek tekintettem. Talán azt jelzi, hogy az öregember terve működni fog.

Alessandro előredőlt, könyökével térdére támaszkodott.

– Mint azt bizonyára tudod, csaknem annyi ideje tervezgetem már visszatérésemet az arkóni trónra, amióta te a világon vagy. – Szomorúan elmosolyodott. – Az évek során több tucatnyi tervem hiúsult meg, de a kudarcok nem törtek össze. A mondás szerint gyakorlat teszi a mestert, én pedig már eleget gyakoroltam ahhoz, hogy mesterré váljak a hatalomszerzés különböző módozataiban. Még mindig vannak támogatóim a Nemzetközösség egész területén, és olyan titkok birtokosa vagyok, amelyek legelkeseredettebb ellenségeimet is könnyedén együttműködésre kényszerítik.

A ráncoktól barázdált arcú öregember úgy nézett fel a csillagokra, mintha valami különös oka lenne gyűlölni őket.

– Amiből viszont már nincs sok hátra számomra, Ryan Steiner, az az idő. Még csak hetvenkét esztendős vagyok, de az élet kemény játékot játszott velem. Az orvosok szerint egy negyven évvel ezelőtti mech-csatában elszenvedett sugárfertőzés ludas a dologban. – A csillagpettyes égboltra meredő Alessandro mintha az egész világegyetemet okolta volna sérelmeiért. – A testem lassan elemészti önmagát, de nem engedem, hogy az orvosok közbeavatkozzanak. Nem akarok félemberként meghalni.

Ryan torka kiszáradt. Haldoklik? Egy ideje már tudnia kellett róla. Tehát ezért kéretett ide, hogy „segítsek” neki. Nem is a támogatásomra van szüksége, mint inkább arra, hogy a helyére lépjek.

– Mélyen megrendítenek az elhangzottak, arkón.

Alessandro vonásai viperaszerű kifejezéssé torzultak.

– Nagyon kérlek, Ryan, ne sajnálj engem. Nincs rá szükségem. Azért hívtalak ide, hogy fegyvert kovácsoljak belőled, melyet aztán felhasználhatok ellenségeim ellen. Azonnali leckére van szükséged, melynek megtanítására nincs egyszerűbb módszer. – Alessandro kézbe vette a távkapcsolót, és célba vette vele a lejátszót. – Nézd ezt meg.

A képernyő kivilágosodott, és feltűnt rajta egy előkelően megnyerő kinézetű férfi arca, aki látszólag vagy huszonöt esztendővel lehetett fiatalabb Alessandrónál, de valójában csak tizenhat év választotta el őket egymástól. A férfi szürke szeme és platinaszőke haja egyértelműsítette Steiner származását; a jobb szeme sarkából induló forradás mech-harcosra vallott. Mély, zengő hangja torzítatlanul áradt a készülék hangszóróiból.

– Köszöntelek, Alessandro.

Ryan önkéntelenül elmosolyodott. Frederick nagybácsi! Mióta vagy te ilyen baráti viszonyban az arkótinal?

Frederick képmása megnyugtató mosolyt küldött nézői felé.

– Túl régóta tart már ellenségeskedésünk. Emlékszem a szülőbolygómon tett látogatásodra, amikor még gyermek voltam. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint te, és felnőve büszkén mutogattam kettőnk képét, amelyet akkor készítettek rólunk, amikor sikeresen befejezted tanulmányaidat a Nagelring akadémián. Emlékszem, amikor elég idős lettem hozzá, helyet ígértél nekem az általad parancsnokolt mech-egységben, és onnantól fogva csak azért küzdöttem, hogy méltó legyek a bizalmadra.

Frederick szórakozottan simogatta meg ujjával a halántékán húzódó forradást.

– Elérkezett az ideje, hogy félretegyük ellentéteinket, és együtt szálljunk szembe a Boszorkánnyal. A lányát már odaajándékozta Hanse Davionnak, és attól félek, nemsokára követni fogja a Nemzetközösség többi része is. Nyíltan helyesli a most folyó háborút, és saját népünket küldi a halálba, hogy távol tartsa a Sárkányt Davion nyakától. Biztos vagyok benne, hogy a helyzet téged is legalább ugyanannyira megrémít, mint engem.

Frederick felemelte a fejét. A kamera lassan távolodott, és fokozatosan láthatóvá vált a Lyrán Nemzetközösség legtarkább uniformisa. Bár Frederick valóban becsülettel megküzdött minden egyes kitüntetéséért, sokkal inkább hasonlított felékszerezett örömlányra, mint egy hősiesen helytálló mech-harcosra.

Ryan meghökkent. A Nemzetközösség szolgálatában eltöltött évek bizonyítékaival kérkedik, miközben éppen a legnagyobb árulásról beszél. Alessandro undorodó arckifejezése elárulta Ryannek, hogy az arkón gondolatai párhuzamban állnak sajátjaival.

Frederick eközben folytatta monológját.

– Olyan időket élünk, amikor néhány egyszerű esemény mindent megváltoztathat. A Nemzetközösség a széthullás szélén tántorog a Davion-probléma és a háború miatt. Ha valami történne az arkónnal, a bekövetkező társadalmi zűrzavar elpusztítaná a Nemzetközösséget. Egyikünk sem nézheti tétlenül, hogy ez történjen.

– Alessandro, te még mindig számottevő befolyással rendelkezel a Nemzetközösség politikai berkeiben. Sajnos élemedett korod kérdésessé teszi, hogy vajon képes lennél-e létrehozni egy olyan kormányzatot, amely stabilizálja államunk helyzetét. Az én esetemben viszont nincs ilyen hátráltató tényező. Bár mindketten tudjuk, hogy megtennél minden tőled telhetőt, kénytelen vagyok rámutatni, hogy életkorod nem a te javadra billenti a mérleget ebben a kérdésben.

Frederick megpróbált nagylelkűen mosolyogni, de hataloméhes kifejezése eltorzította a gesztust.

– Itt az ideje, nagybátyám, hogy kezembe add a hatalom jogarát. Teljes támogatást várok el tőled, hogy szeretett Nemzetközösségünk a Boszorkány fatális tévedései ellenére tovább élhessen. Elérkezett a napja, hogy az én generációm kezébe kerüljön a Nemzetközösség sorsa, a te kötelességed pedig, hogy minden erőddel a segítségemre légy.

– Kérlek, válaszolj mielőbb. Nincs vesztegetni való időnk.

Alessandro megállította a felvételt. Frederick nyitott szájjal mozdulatlanná dermedt a képen, komikus kifejezést adva a mech-harcosnak. Az idős férfi mosolyogva fordult Ryan felé.

– Mit szólsz hozzá?

– Az üzenet nyíltan ellenséges és arrogáns – horkant fel Ryan. – Frederick olyan katasztrófára célozgat, amelyért Katrina Steiner tehető felelőssé. Mivel Frederick nagybácsi nem a körmönfont gondolkodásáról híres, azt gondolom, Aldo Lestrade herceg keze van a dologban. Ez viszont elgondolkodtat a terv sikeres kivitelezhetőségének esélyéről.

Alessandro komoran bólintott, csillogó szemén látszott, hogy elégedett Ryan rövid elemzésével.

– Ha Frederick azt mondta volna: „Alessandro, elviszem a Tízedik Lyrán Gárdát a Tharkadra, hogy kipenderítsem Katrinát a hivatalából”, akkor szó nélkül támogatom. Aldónak már legalább három sikertelen gyilkossági kísérlete volt Katrina ellen, és semmi bizonyítékát nem látom annak, hogy ezúttal nem fog kudarcot vallani.

Ryan felegyenesedett székében.

– Azt gondolja, újból megpróbálja eltenni láb alól?

Alessandro bólintott.

– A neutrínók mindig megelőzik a látható fényt a szupernóvában. Ameddig Katrina él, senki nem akar a helyére állni. Túl erősen tartja kezében a hatalmat, az emberek rögtön a segítségére sietnének. Katrina Steiner addig fogja irányítani a Lyrán Nemzetközösséget, amíg csak él. Még ha Frederick képtelen is ezt felfogni, Lestrade biztosan érti.

Ryan hátradőlt.

– Ön szerint mire gondolt Frederick, amikor a Nemzetközösség széthullását említette? Talán Lestrade Skye Szigetén tömörülő szeparatista

mozgalmával van valami terve?

– Nagyon jó kérdés – mondta széles mosollyal Alessandrao. – Leginkább arra tippelnék, hogy Lestrade egy esetleges Kurita támadás ürügyén deklarálná Skye Szigetének függetlenségét és semlegességét. Pavel Ridzik is valami hasonlóval próbálkozott, és a Komsztár szinte kényszerítette az Egyesült Világokat, hogy támogassák az újonnan létrejött államot. Szerintem Lestrade már beszélt is ez ügyben a Komsztár néhány vezetőjével.

– De miért támogatja a Komsztár az ilyen független nemzetek létrejöttét? – kérdezte gyanakodva Ryan.

Alessandro unottan vállat vont.

– Mivel túlságosan pacifisták, talán azon a véleményen vannak, hogy a kisebb birodalmakban könnyebb elfojtani egy háborút. Meg aztán a kisebb kormányzatok jóval könnyebben adják meg nekik az engedélyeket – például a kommunikációs hálózat fejlesztésére –, mint a nagyobbak. Maximilian Liao jól felismerhető ujjlenyomata minden egyes C-jegyen rajta található, amelyet a kormánya kiad a kezéből.

Ryan elmosolyodott a tréfa hallatán.

– Tehát tudjuk, hogy Frederick azonnal átveszi a hatalmat, amint valami történik Katrinával, és azt is, hogy Lestrade függetlenné akarja tenni a Skye Szigetét. Az az érzésem, ez utóbbi előbb fog bekövetkezni, hogy aztán Frederick újra visszafogadhassa a kiszakadt területet, bezsebelve ezzel az állampolgárok helyeslését.

– Nagyon jó, Ryan. Kitűnő! – Alessandro óvatos tekintettel mérte végig unokaöccsét. – Tehát szerinted mi lesz a válaszom Frederick kérésére?

– Visszautasítja a támogatást – bökte ki Ryan az ajkát harapdálva.

– Nem – rázta meg a fejét Alessandro. – Rossz válasz. Ha arkón akarsz lenni, meg kell tanulnod felhasználni az ellenségeidet. Adott a szituáció, amelyben Frederick áskálódik Katrina ellen. Ha Frederick kudarcot vall, az az életébe kerül. Ha sikerrel jár, Katrinával történik ugyanez. Nekem kell a katalizátor szerepét eljátszanom kettejük között, mert az egyik kimenetel sokkal előnyösebb saját... akarom mondani a te politikai előmeneteled szempontjából.

Ryan megfontoltan bólintott.

– Tehát azt mondja Fredericknek, hogy támogatni fogja, de valójában semmiféle segítséget nem ad neki. Ha győz is, nagyon legyengül. Akkor pedig ön a befolyását felhasználva engem fog támogatni, hogy leváltsam ezt a véres kezű gyilkost.

Az arkón elmosolyodott.

– Melissának meg kell osztania figyelmét férje és szülőföldje között. Magad köré gyűjtőd a Nemzetközösség Davion-ellenes mozgalmait, és a gondosan összehangolt médiakampányok révén elegendő támogatást szerzünk neked. Te leszel az arkón, Melissának pedig meg kell elégednie a férjével.

– És mi van, ha Frederick terve csődöt mond? – kérdezte Ryan.

Alessandro úgy nyalogatta szája szélét, mint egy éhes macska.

– Akkor gondoskodunk róla, hogy az arkónhoz is eljusson egy példány az előbb látott holofelvételből. Ennyi elég lesz hozzá, hogy leleplezzük Frederick árulását, Katrinának pedig ahhoz, hogy minden erejével utána vesse magát. A lekötelezettünké válik, és ezzel ismét egy lépéssel közelebb tol téged az arkóni trónhoz.

– Miért segítené őt? – komorodott el a fiatalabb Steiner. – Hiszen gyűlöli. Már több mint húsz éve próbálja félreállítani az útból. A Poulsbón még a meggyilkoltatásával is próbálkozott abban az évben, amikor megszülettem. Semmit sem értek.

Alessandro hátradőlt, összeérintette ujjhegyeit.

– Látom, te is kezded elhinni azokat a történeteket, amelyeket ellenségeim már hosszú évek óta terjesztenek velem kapcsolatban. Valóban ellenfelemnek tartom Katrina Steinert, de nem azért, mert nem tartom jó arkónnak. Már nagyon régen felfigyeltem vezetői képességeire, és sokkal szívesebben választottam volna utódomul, mint Fredericket.

Ryan nem hitt a fülének.

– De hiszen meg akarta öletni a Poulsbón! Nem úgy tűnik, mintha ő lett volna az utódjelölt.

– Nem, Ryan. Én nem küldtem utána Loki ügynököket a Poulsbo világán. Az a történet merő kitaláció. – Alessandro tekintete a távolba révedt, az öregember halkan felkuncogott. – Tudsz valamit a Heimdallról?

Ryan megmerevedett, hátán végigfutott a hideg.

– Ha jól tudom, valami kormányellenes mozgalom. Nagyon titkos, de a pletykák szerint a kormány számos magas pozíciót betöltő tagja kapcsolatban áll velük. – Ryan habozott. – Azt beszélik, a Poulsbón a Heimdall mentette meg Katrinát az orgyilkosaidtól.

Alessandro fáradtan sóhajtott.

– Igaz a mondás: a történelmet a győztesek írják. Amit a Heimdallról mondtál, mind igaz. A szervezetet több generációval ezelőtt alapította néhány nemes, akik a kormányzat túlkapásainak akartak gátat szabni – csak annak az istenverte csoportosulásnak a tagjai vannak tisztában vele, mikortól is léteznek. 3005-ben történt, hogy kiderítettem a Heimdall vezetőjének személyét. Arthur Luvonnak hívták.

Ryan szája tátva maradt meglepetésében. Katrina férje és Melissa apja!

– Donegal hercege?

Alessandro komoran bólintott.

– A Loki ügynökeit azért küldtem a Poulsbóra, hogy őt tegyék el láb alól. Nem tudhattam róla, hogy Katrina és Luvon unokatestvére, Morgan Kell is jelen lesznek az akció időpontjára eső vacsorán. Valahogy sikerült megmenekülniük, és azt hitték, Katrina volt a célpont. A következő év folyamán ez belerögződött Katrina agyába, és vele együtt a közvélemény tudatába is. Amikor előbújt rejtekhelyéről, a kapcsolatunk már romokban hevert, ő pedig teljes mértékben Arthur Luvon befolyása alá került. Hogyan mondhattam volna meg neki, hogy nem őt akartam megöletni, hanem azt az embert, akit szeret? Ha elárultam volna neki az igazságot, a bosszú gyorsan, és sokkal kevésbé könyörületesen érkezett volna.

Ryan figyelte a fáradt, magába roskadt Alessandrót. Egyik része már várja a halált, és azt kívánja, bárcsak Katrina végzett volna vele, miután megfosztotta hivatalától. A másik fele viszont, amelyik Melissa riválisává akar engem tenni, élvezettel csámcsog a tényen, miszerint elég hosszú ideig élt ahhoz, hogy kitervelje a bosszúját azért, amit a nő tett vele sok-sok évvel ezelőtt.

Alessandro váratlanul szélesen elmosolyodott.

– Most már látod, mit akartam neked megtanítani. Sose feledd el: nincs nagyobb cél a világegyetemben, mint arkónná válni. A cím elnyerése nem attól függ, mennyi előnyt tudsz szerezni ellenfeleiddel szemben. Mindössze annyi kell hozzá, hogy minden irgalom nélkül számolj le velük.

Ryan viszonozta Alessandro mosolyát.

– Akkor talán kezdjük Frederick nagybátyámmal...

10

Nashira

Dieron Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3029. április 29.

Akira Brahe elfordította fejét, és a Nashira vörös holdjának fényében szemügyre vette apja határozott vonású profilját. Az idősebb férfi arcát mintha kőből faragták volna ki. Hogyan tud egy ilyen mértékű pusztításra úgy tekinteni, hogy közben semmiféle érzelem nem látszik meg rajta! Yorinaga Kurita kissé összevonta sötét, mandula formájú szemét. Mintha megpróbálna értelmet találni a Kell Kopók Nashira elleni támadásában.

A Genyosha parancsnoki központjának tetején álló Akira tekintete követte apja pillantását, amely a zsoldosok által odalent véghezvitt rombolást pásztázta. A bázis minden egyes épületét – kivéve ezt az egyet, amelyen éppen álltak – kegyetlen dühvel pusztították el. Némelyik gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt a föld színéről. Más építményeknél a romok nem véletlenszerűen szóródtak szét, mint ahogy egy csata forgatagában történt volna, inkább az elpusztított létesítmények közvetlen környezetére koncentrálódtak.

Akira indulatosan felhorkant, homokszín szemében a düh és bosszúság haragos szikrái villantak fel. Bal kezével idegesen beletúrt rövidre nyírt, bronzvörös hajába.

– Ennek semmi értelme, sosen. Miért tették ezt a zsoldosok?

Yorinaga lassan fia felé fordult.

– Nincs értelme? Magyarázd meg, mit nem értesz.

Apja metsző hangsúlyától Akira összerezzent.

– Ezt mint az apám, vagy mint a Genyosha taisája kérded?

Yorinaga bocsánatkérően meghajtotta ezüstös hajjal borított fejét.

– Sumimasen, Akira. Elnézésedet kérem. Nem akartam szemrehányást tenni, vagy megkérdőjelezni képességeidet. – Yorinaga újra a pusztítás nyomaira nézett. – Mindössze szeretném a te szemeddel nézni mindezt. Talán az kevésbé vak, mint az enyém.

Akira bólintott.

– Mindössze furcsának találom, amit a Kell Kopók műveltek a bázisunkkal. Azt meg tudom érteni, hogy idejöttek, és elpusztították. Arra számítottak, hogy itt találnak minket, de tévedtek. – Akira az őket körbevevő romok felé intett. – Az egészben viszont az a különös, hogy a cselekedetük tejes mértékben összeegyeztethetetlen azzal, amit saját Belbiztonsági Erőnk állít a zsoldos söpredék taktikájáról.

Akira megnedvesítette ajkát. A BBE azt szajkózza, hogy a zsoldosokból hiányzik a becsület, de én nem ezt tapasztaltam a Northwinden, amikor a Banzai Csapattal vagy a Kell Kopók Harmadik Mech Zászlóaljának szerepében tetszelgő egységgel, Bradley Bérgyilkosaival harcoltunk. Ok nem csak a pénzért harcoltak. Igazi harcoshoz méltó módon küzdöttek.

Yorinaga engedélyezett magának egy futó mosolyt.

– Biztos vagyok benne, hogy az erről az incidensről készülő jelentések nem kis zűrzavart fognak okozni a luthieni udvarban. Miközben mi megtámadtuk a Northwindet, mert a BBE hírei szerint a Kell Kopók ott állomásoztak, a Kopók túljártak a Szövetség kémelhárításának eszén, és megtudták a bázisunk pontos helyét. Azonnal le is csaptak rá, csakhogy mi nem voltunk itthon, mert közben az ő nyomaikat kergettük a Northwinden.

Akira elmosolyodott.

– A Luthienen majd azon is elgondolkodnak, a Kell Kopók miért utasítottak ki minden civil alkalmazottat a bázisról, és miért adtak nekik öt teljes órát, hogy a Genyosha minden felszerelését biztonságba menekítsék az elpusztítani kívánt épületekből. – Akira letekintett az épületre, melynek tetején álltak. – És hogy miért kímélték meg a parancsnoki központot.

Yorinaga résnyire húzott szemmel nézett fiára.

– Morgan kell azért hagyta elmenekülni a civileket, és azért szállíttatta el velük minden felszerelésünket, mert világossá akarta tenni, hogy ennek a háborúnak semmi köze a Drakónis Szövetséghez, vagy akár a Genyoshához. És azért hagyta épen pont ezt az épületet, mert innen irányította a bázis tervszerű romba döntését.

Yorinaga egy törmelékkupacra mutatott.

– Látod, hol állt az uszoda? Észrevetted, hogy bár a kövek látszólag

szétszórtan hevernek, valójában kereszt alakú mintát vesznek fel a legnagyobb törmelék halom mellett?

Akira vállat vont.

– Én azt hittem, az egyik keresztény vallású civil rendezte így el a köveket egy barátja emlékére, akiről azt hitte, az épület romjai között lelte halálát.

– Következtetésed nem áll messze a valóságtól, de te egy nashirai lakos művének tulajdonítottad a dolgot. Emlékezz csak vissza: a BBE jelentése szerint Morgan Kell a Zaniah világának keresztény kolostorába vonult vissza, miközben én az Echón töltöttem száműzetésem. Kell utasítására rendezték el kereszt alakban a köveket – így jelölte meg azt a helyet, ahol az öccse meghalt.

Akira összeráncolt homlokkal koncentrálva próbált visszaemlékezni a világ nevére, ahol Patrick Kell a halálát lelte.

– A Styx? Az a rendszer mindössze egy hatalmas aszteroidafelhőből áll. – Akira hirtelen tenyerével a homlokára csapott. – Akárcsak az uszoda, amelyet apró darabokra robbantottak szét!

Yorinaga fia éleslátásával elégedetten elmosolyodott.

– Ez az épület jelképezi a Terrát, a törmelékhalmok pedig a durván százharminc fényéven belül található világokat mutatják.

Bár Akira sosem tanult asztronavigációt, elég sokat beszélgetett a különféle űrugrók legénységével ahhoz, hogy felismerje néhány világ elhelyezkedését.

– De miért, soseti? Miféle józan oka lehet egy ilyen csillagtérkép kialakításának?

Yorinaga mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna.

– Bizonyára te is rájöttél, hogy az a fajta vak, elkeseredett vagdalkozás, amelyet a Genyosha és a Kell Kopók január óta folytatnak, akár örökké is tarthat. Sosem leszünk azonos időben ugyanazon a helyen, Morgan Kell pedig a mostani lépésével gondoskodott róla, hogy az akkori események ne történhessenek meg újra.

Yorinaga az egyik északkeletre fekvő romhalmazra mutatott.

– Az a kupac az egyik Steiner világot, a Ryde-ot jelképezi. Körülötte három kisebb törmelékhalmot láthatsz – ezek más épületekből származnak, mint amelyikből a Ryde-ot kialakították. A bolygó három holdját jelentik.

Akira bólintott.

– A pozíciójuk egyértelműen jelzi, mikor legyen ott a Genyosha?

– Júniusban – mondta Yorinaga. – Mindössze egy hónap múlva.

Nincs túl sok időnk, hogy odaérjünk.

Akira kihúzta magát.

– Sumimasen, taisa, tulajdonítsa anyám skandináv vérének, vagy írja a Tizenegyedik Vegai Légiónál kapott elégtelen kiképzésem számlájára, de honnan tudja, hogy nem egy csapdába sétálunk bele?

Yorinaga lassan csóválta a fejét.

– Morgan Kell sosem tenne ilyet. Nem, ez lesz az utolsó menete egy olyan játszmának, amely tizenhat évvel ezelőtt kezdődött a Mallory Világán.

A Nashira vörös holdjának éles sugarai skarlát fényben fürdették Akira arcát.

– Az 3013-ban volt. Eddig úgy tudtam, hogy 3016-ban harcoltál Morgan Kellel.

Yorinaga behunyta a szemét, és megpróbált ellazulni, de Akira látta apja karcsú alakján a feszültség jeleit.

– Kell és én első alkalommal 3013-ban kerültünk szembe egymással. A Második Fénylő Kard általam vezetett zászlóalja sikeresen csapdába ejtette a Negyedik Davion Gárda parancsnoki századát egy sziklás kanyonlabirintusban. Repülőosztályunk uralta a terület feletti légteret, ezért a Davion Gárda felderítői nem tudtak felugrani a szikla tetejére, hogy megkeressék a többiek számára a kiutat. A vadászaink hatékony megfigyelőként működtek, így mindig tudtuk, merre keressük a prédánkat, ők viszont felderítők nélkül képtelenek voltak elmenekülni vagy elrejtőzni.

Yorinaga bal kezével masszírozni kezdte homlokát.

– Ha létezik dicsőséges küzdelem, hát akkor az az volt. Ian Davion herceg pusztán akaraterejével és személyiségével tartotta együtt embereit. Folyamatosan rajtaütésekkel zaklatott minket, de sosem hagyta, hogy hátvédje csapdába essen. Azon néhány alkalommal, amikor valódi tűzharcot sikerült kierőszakolnunk, mindig a herceg Atlasa volt az utolsó visszavonuló mech.

– Végül azonban sarokba szorítottuk a századot egy kúp alakban keskenyedő szorosban, amelynek túlsó oldalán csak egyetlen, szűk nyíláson keresztül lehetett távozni. Ian herceg azonban feltartotta az embereimet, egymás után indította útjára rakétasorozatait, melyek komoly sérüléseket okoztak csapatom mechjeinek. Amikor a rakétái kifogytak, gépágyújával és félnehéz lézereivel akadályozta előrehaladásunkat, miközben az ő emberei szépen lassan kiszivárogtak a szorosból.

Yorinaga szeme tágra nyílt.

– Látnod kellett volna, Akira. Az Atlas figyelembe sem vette folyamatos rohamainkat, mintha csak idegesítő kis legyeket hessegetett volna el magáról. A páncél félig megolvadt darabokban vált le a mech testrészeiről, de Ian Davion nem gondolt a visszavonulásra. Ott állt az Egyesült Világok vezetője, egy férfi, aki majdnem olyan fontos személy, mint Takashi Kurita, de meg sem fordult a fejében a menekülés gondolata. Szégyen, hogy egy ilyen harcos a Szövetség határain kívül született.

Yorinaga orrlyuka kitágult a visszaemlékezés hatására, Akira pedig megbabonázva figyelte apját.

– Hátraparancsoltam a csapataimat, és előreléptem a Warhammeremmel, hogy párharcot vívjak a herceggel. Mindketten tudtuk, hogy meg fogom ölni, de azt gondoltam, megnyugvást fog találni a gondolatban, hogy egy harcos halálával ajándékozom meg.

– Elképesztő elszántsággal küzdött. Olyan kecsességgel irányította az Atlast, amelyet addig csak igen kevés mech-harcostól láttam. Gépágyújának utolsó sorozata kis híján leszakította Warhammerem bal karját, lézerei pedig úgy marcangolták mechem páncélzatát, akár egy megvadult szörnyeteg karmai. Kitűnően harcolt, de én még jobb voltam.

Yorinaga teljesen beleveszett emlékeibe.

– Warhammeremet képességeinek határáig, sőt még azon is túl hajtottam. Felváltva tüzeltem részecskeágyúimmal, figyelembe sem véve a pilótafülke egyre növekvő hőmérsékletét. A verejték maró patakokban csorgott a szemembe, de továbbra is az Atlason tartottam célkeresztjeimet – sokkal inkább megérzésemre és tapasztalatomra, semmint érzékszerveimre hagyatkozva. A mechem és én egy lényként mozdultunk, miközben PPC-ink sugarai egymás után fúrták át az Atlas páncélzatát. A mech mellén felvillanó robbanások olyanok voltak, mint a viharfelhőben rekedt villámok, és tudtam, hogy a gép a végét járja. Ian herceg katapultált volna, ebben biztos vagyok, de az egyik rövid hatótávolságú rakétám pontosan az Atlas fején robbant, és véglegesen lezárta a pilótafülkét. Tucatnyi halálos sebből gomolygott a koromfekete füst, az Atlas megtántorodott, és végül a páncéldarabokkal borított kanyon talajára bukott.

Yorinaga váratlanul elhallgatott. Akira elmélyülten tanulmányozta apja árnyékok fedte arcát. Sosem láttam még ennyire dühösnek, ennyire elgyötörtnek, ennyire megalázottnak...

Amikor Yorinaga újra megszólalt, hangja rekedt suttogásba fúlt.

– Közelebb mentem, hogy megbizonyosodjam róla, él-e még a herceg. Ha így lett volna, foglyul ejtem. Ha nem, bizonyítékot vittem volna a Sárkánynak gyűlölt ellensége haláláról. De esélyem sem volt rá, hogy odaérjek.

– Mintegy varázsütésre, a Kell Kopók két százada jelent meg a sziklaperemen. Egy hang – melyről ma már tudom, hogy Morgan Kellé volt – szólalt meg a taktikai frekvenciámon. „Hagyd őt békén.” Egyszerre volt ez figyelmeztetés, kihívás és kérés, ám én ügyet sem vetettem rá.

A légifedezetet adó repülőraj egyik Shilone-ja ekkor lecsapott a magasból, és célba vette Kell Archerét. Az Archer rakétaindító állványaiból ugyanakkor két rajnyi NHR gyilkos felhője röppent elő. A rakéták fehér füstcsíkot húztak maguk után, melyek mindegyike a támadó vadász felé mutatott. Egyesült detonációjuk fél másodpercre még a napot is elhomályosította, majd a Shilone lángoló roncsa becsapódott a kanyon falába, izzó szilánkok ezreivel szórva tele a csatateret.

Yorinaga hangját düh és undor hatotta át.

– A Kell Kopók ugróképes mechjei leereszkedtek a kanyon aljába. Salome Ward Wolverine-je egyetlen lövéssel leszakította Warhammerem bal karját. Kell Archere eközben egymás után eregette az NHR-sorozatokat a mögöttem álló csapatok irányába, de úgy szervezte meg a támadást, hogy az embereim vissza tudjanak vonulni, ha akarnak. Légiraja visszaszerezte a kanyon légtere feletti uralmat, ezért képtelenek voltunk felmenni hozzá, és ott megküzdeni vele.

– Jól láthatóan nem akart többet, mint megmenteni a herceget. Helyzeti előnye ellenére csak addig erőltette a támadást, amíg el nem takarított minket Ian Davion mechjének közeléből. Megfosztott életem legnagyobb győzelmének minden dicsőségétől és diadalától.

Akira nagyot nyelt, hogy levegőhöz jusson.

– És mi történt később, 3016-ban? Mindössze vad híreszteléseket hallottam. Amikor a BBE ellátogatott hozzánk, hogy letartóztassa anyámat és engem, csak annyit mondtak, hogy szégyent hoztál magadra és a Sárkányra. Nevetve újságolták, hogy rabszolga lesz belőlünk... szerencsés esetben. – Akira apja szemébe nézett. – Miféle szörnyűséget műveltél?

Yorinaga szeme keskeny hasítékká szűkült össze.

– A herceg megöléséért Takashi Kurita előléptetett a Második Fénylő Kard taisájává; óriási megbecsülésnek számított ez. Én irányíthattam a Sárkány saját ezredét. Szabad kezet kaptam a műveletek kidolgozásában, és magam vezényelhettem a Mallory Világáért vívott ütközetet. Három évig tartott, amíg megterveztem az akciót, de ez idő alatt végig egyetlen cél lebegett a szemem előtt: nem is annyira a Mallory Világát akartam meghódítani, mint inkább összezúzni a Kell Kopókat, és bosszút állni Morgan Kellen.

Yorinaga a fiára nézve folytatta:

– Minden tökéletesen ment. A Harminchatodik Dieroni Regulárisok lekötötték a Kell Kopók Második Mech Zászlóalját, az Első pedig csapdába esett a hegyek között. Én az Első Mech Zászlóaljat jelöltem ki magamnak célpontként, mert Morgan Kell a Második Zászlóaljat vezette, és azt akartam: tudomása legyen róla, hogy az öccsével együtt semmisítettem meg az egysége felét, mielőtt rá is sort kerítenék. Azonban sikerült meglepnie, mert a parancsnoki szakaszával együtt ő is jelen volt, éppen az öccsével tanácskozott.

Akira érezte, ahogy gyomra görcsbe rándul. Most már értem, honnan ered apám higgadtsága, amelyet a száműzetése véget érte óta mutat. Ez most ugyanaz az ember, akire gyermekkoromból emlékszem, de nem vagyok benne biztos, hogy jobban kedvelem, mint azt a férfit, akit a Genyosha vezetőjeként megismertem.

Yorinaga kimonója ujjába rejtette mindkét kezét.

–Az egyik felderítőnk azonosította Y&W Archerét, és azonnal jelentette a megfigyelését. Azt is felfedezte, milyen ravaszul beásták magukat a Kopók. Az egyedüli megközelítési útvonalunk olyan átjárókon keresztül vezetett, ahová a zsoldosok könnyedén koncentrálhatták tüzüket. Nehéz támadás előtt álltunk, de mi voltunk a Második Fénylő Kard –Takashi Kurita saját ezrede. Nem veszíthettünk.

Ekkor valami teljesen váratlan dolog történt. Morgan Kell Archere előrejött erődítéseik fedezékéből, és az ezredes belekezdett vérvonalának ismertetésébe. Éreztem a halántékomban dübörgő vért, miközben a hangjára figyeltem. Kihívást intézett hozzám, párharcban akart megvívni velem. Kész volt kockára tenni az életét, hogy megmentse az embereit, én pedig elfogadtam az ajánlatát!

Yorinaga szeme felvillant, ahogy emlékezetébe idézte a csata részleteit.

– Végig kellett volna nézned, Akira – hihetetlen összecsapás volt. Kell és én megközelítettük egymást. Félnehéz lézereinek sugarai újra és újra Warhammerem-be martak, én pedig PPC-im szaggatott tüzével válaszoltam a támadására. A páncél viaszként olvadt és folyt le mindkettőnk mechjéről, de a találatok mindössze felszíni sérüléseket okoztak. Morgan körbetáncolt Archerével, elkerülte a lövéseimet, miközben ismételten belém döfött lézersugaraival.

– Jól harcolt, nagyon jól, de mégsem elég jól. Tudtam, hogy csak akkor leszek képes végezni vele, ha elkövet valami végzetes hibát, ezért amikor két lövedéke is a jobb oldali PPC-mbe fúródott, készenléti állapotba helyeztem a fegyvert, és a következő lövésváltásnál már nem használtam. Amint rádöbbent gyengeségemre, Kell megpördítette Archerét, és tovább csökkentette a távolságot, hogy közelharcba bocsátkozzon.

Yorinaga mindkét kezét előhúzta a köpeny ujjából, és úgy markolt velük a levegőbe, mintha éppen a Warhammer pilótaülésében foglalna helyet.

– Felemeltem a jobb oldali PPC-t, és tüzet nyitottam. A részecskesugár úgy hatolt át az Archer jobb vállán, mint kés a vajon, és simán leválasztotta a mech karját a törzsről. Kell gépe térdre bukott, és csak arra várt, hogy végezzek vele.

Yorinaga arca jól láthatóan tükrözte annak a rettenetes pillanatnak a fájdalmát. Akira szerette volna megvigasztalni apját, de tudta, hogy azzal szégyent hozna az idősebb férfire. Ez az ő küzdelme. Tiszteletben kell tartanom. Csendben várta hát, hogy apja folytassa a történetet.

Yorinaga hangjába hitetlenkedés szivárgott.

– Diadalmámoromban nem figyeltem fel rá, hogy célkeresztjeim nem villantak fel, amikor az Archer alakjára vezettem őket. A számítógép nem volt hajlandó befogni a célpontot, de ez akkor már nem számított. Ez már nem harc volt – inkább kivégzés. Miért lett volna szükségem a számítógép segítségére? Gondolkodás és felesleges érzelmek nélkül, minden rendelkezésemre álló fegyveremből tüzet nyitottam az Archerre.

Yorinaga felnézett a Véres Holdra.

– Minden fegyverem elhibázta. A PPC-k sugarai messze a célpont mellett húztak el, olvadt üveggé változtatva a talajt a becsapódás helyén. RHR-jeim irányítatlan spirálban húztak el, villába fogták az Archert, de semmilyen kárt nem okoztak benne. Lézereim lövései szeszélyesen hol rövidre, hol túlságosan hosszúra sikeredtek, géppuskasorozataim teljességgel hatástalannak bizonyultak. Kezdtem pánikba esni, miközben a pilótafülke hőmérséklete egyre csak emelkedett, de igazából nem a forróság rémített meg. Egyszerűen képtelen voltam eltalálni az ellenfelemet!

– Az Archer rakétaindító csöveinek védőfedelei hirtelen felpattantak, és két sorozatnyi NHR röppent elő belőlük. Bár a robbanófejeknek nem volt elég idejük, hogy élesítsék magukat, a rakéták becsapódása még így is megrázta a gépem. Mintha egy vékony bádogdobozban kerestem volna menedéket a dühöngő zivatar elől. A rakéták lehámozták mechem páncélját, és megperdítették a Warhammert, de valahogy sikerült talpon maradnom a gépemmel.

Yorinaga keze ökölbe szorult.

– Amikor a látóterem kitisztult, újra tűz alá vettem az Archert, de találatot ezúttal sem sikerült elérnem. A félkarú mech talpra küzdötte magát, miközben ügyet sem vetett folyamatos sorozataimra. Azután Morgan meghajolt felém a mechhel.

Yorinaga elhallgatott, mintha ez a legutolsó mondata mindent megmagyarázott volna, ami magyarázatra szorult. Akira hátán végigfutott a hideg. Tehát erről szólt a dolog. Apám egyszerre gyűlöli és tiszteli Morgan Kellt azért, amit tett. A meghajlással Kell képzettebb harcosnak ismerte el apámat, ám ugyanakkor megfosztotta őt a győzelemtől.

Akira halk hangon szólalt meg:

– Azt beszélik, kinyitottad a pilótafülke tetejét, és kidobtad Kellnek a katanád és a wakizashid. – Azok a kardok több mint háromszáz esztendőn keresztül képezték a Kuriták tulajdonát, te pedig személyesen a koordinátor kezéből vetted át őket. Mi kényszeríthetett erre?

– Nem volt más választásom – bólintott fáradtan Yorinaga. – Miután mindent lehetséges dolgot megtettem Morgan Kell elpusztítása érdekében, kudarcot vallottam. Abban a pillanatban megszűntem igaz harcosnak lenni. El kellett ismernem, hogy jobb nálam.

Yorinaga elfordította a fejét.

– És az is igaz, hogy elmondtam egy haikut:

Sárga madarat látok.

A szürke sárkány bölcsen elrejtőzik.

A becsület kötelesség.

– Sokan azt gondolták, ez a halál-haikum, de tévedtek. Morgan Kell-ben, képességeiben és intelligenciájában, valamint a mi kultúránkban való jártasságában megláttam valamit, ami képes elpusztítani a Drakónis Szövetséget.

– Nem értem – mondta zavartan Akira.

– Én sem értettem teljesen, csak hosszú, meditációval eltöltött évek után döbbentem rá az igazságra. – Yorinaga habozott, mintha egy ártalmas titok nyilvánosságra hozatalától rettegne, de fiának tekintete láttán végül a folytatás mellett döntött. – A Bushido révén rátaláltunk az útra, melyen elindulva félelmet nem ismerő harcossá válhatunk. A becsületet mindennél előbbre valónak tekintjük, fontosságban saját magunk elé helyezzük nemzetünket és családunkat. A Sárkány részét képezzük, cselekedeteink dicsőséget vagy szégyent hozhatnak a koordinátorra. –Yorinaga bólintott. – Morgan Kell megértette ezt. Saját győzni akarásomat használta fel, hogy megmentse emberei életét. Ha megölöm, biztosan engedélyeztem volna, hogy meggyászolják halott vezetőjüket, és elfogadtam volna semlegességi fogadalmukat. A Kell Kopók szabadsága nem Morgan Kell vérével, hanem azzal a tisztességgel lett volna megváltva, amelyet abban a helyzetben velem szemben mutatott.

– Amikor meghajolt előttem, csapdába ejtett. Mindketten önként egyeztünk bele a párviadalba, így a győztesnek módja volt megkegyelmezni legyőzött ellenfelén. Veszítettem, és mert a Bushido arra kötelezett, visszavonulásra kényszerültem. Ha másként cselekszem, talán megnyerem a csatát, de szégyent hoztam volna Takashi Kuritára. A Mallory Világáról való lemondást még elviselte, de vajon a becsülete elveszítését is túlélte volna?

Yorinaga nagyot sóhajtott.

– A Luthienre visszatérve jelentést tettem a Mallory Világán látottakról és tapasztaltakról a koordinátornak. Ezt követően lemondtam rangomról, és engedélyt kértem seppuku végrehajtására. A koordinátor az Echo V zen kolostorába száműzött, és folyamatosan visszautasította minden hasonló kérésemet. Tizenegy esztendő elteltével végre beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy előtte létrehozom és szárnyaim alá veszem elit egységünket, a Genyoshát.

Akira a Ryde-ot jelző törmelékkupacra mutatott.

– Akkor hát ott találkozunk a Kell Kopókkal?

– Pontosan – bólintott higgadtan Yorinaga. – Ugyanúgy, ahogy Morgan Kell tanulmányozott és megismert engem, hogy tudását felhasználhassa ellenem, én is mindent megtudtam róla az Echo V-ön töltött idő alatt. Ismerem őt... birtoklom a képességeit. Kell és én találkozni fogunk a Ryde-on, Akira. És ha találkozunk, elpusztítjuk egymást.

MÁSODIK KÖNYV

MEGTÉVESZTÉS

Dupla öröm túljárni a csaló eszén

– Jean de la Fontaine

11

Bethel

Kapellán Határvidék, Egyesült Világok

3029. április 9.

Justin Xiang a Leopárd osztályú Ganju űrjáró mech-hangárának közepén állt, és saját csatamechjét méregette. A nála ötször magasabb, ötven tonnás Centurion, melyet a Solaris VII viadalainak imádói csak Yen-lo-wangként emlegettek, jóval pilótája fölé tornyosult. A humanoid kialakítású gépezet bal karjának végén mechanikus kézfej látszott, míg a jobb kar vastag gépágyúcsőben végződött. A mech pilótafülkéje nyitva állt, a kabinból a gép mellén keresztül kötéllétra kígyózott a fedélzetig.

Justin magában elmosolyodott. Biztonságban átvészeltem benned a Játékok Világának összes csatáját. Reménykedjünk benne, hogy ezen a rajtaütésen sem lesz másként. Már nyúlt volna a létra felé, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Megfordult, az előbbi mosoly még mindig ott játszott ajkán.

Alexi Malenkov, Justin válságcsoportbeli bizalmasa közeledett esetlen ügetéssel. A hórihorgas, szőke férfi testét fekete kezeslábas borította sisakkal védett fejétől a lábáig és kesztyűs kézfejéig. Jobb válláról tükröződő felületű arcmaszk lógott, amely megfelelően a helyére illesztve tökéletes éjszakai látást biztosít Alexinek, valamint kiszűri a levegőből a füstöt és az ártalmas gázokat. Ormótlan hátizsákjában ejtőernyő rejtőzött gondosan összehajtogatva, a mellére erősített másik zsákba pedig teljes fegyverzetét rejtette, kivéve a bal hónalja alá erősített tokból előkandikáló tűpisztolyt.

Justin mosolya egyre szélesebbé vált.

– Azt hiszem, ha egyedül csak magát dobnánk le arra a telepre, az ellenség habozás nélkül kapitulálna – mondta, majd kuncogva végigmérte Alexit. – Elég félelmetesen fest.

Alexi is csatlakozott hozzá a nevetésben.

– Kösz. Az akció után holovid-sztár lesz belőlem. Akár még egy kommandós sorozatot is kihozhatunk belőle.

– Malenkov, a zsoldos – bólintott Justin. – Már látom is magam előtt: bábuk, holovidek, ruhák. Talán még a Örökkévaló Harcos sorozatban játszó fickónál is nagyobb pénzt fog leakasztani. Remélem, a meggazdagodása után sem feledkezik meg a barátairól.

Alexi magabiztosan bólintott.

– Ne aggódjon. – Mosolya lassan elhalt, homloka gondterhelt redőkbe gyűrődött. – Jó néhány emberünk aggodalmát fejezte ki a fegyverhasználatot tiltó utasítás miatt. Mi odalent elgázosítjuk a labort, miközben ön és a másik három pilóta a mechjeikkel őrködnek. De mit tegyünk, ha néhány remegő ujjú ellenfélbe botlunk?

– Ha ellenállásba ütköznek, az embereink viszonozhatják a tüzet, de ha elkezdenek összevissza lövöldözni, magának kell elintéznie őket. –Justin a Centurionra mutatott. – Ha beszíjaztam magam, mindenkinek újra fel fogom hívni rá a figyelmét, hogy el akarjuk lopni az aranytojást, nem pedig megölni tyúkot. Davion visszaszorításához saját hasznunkra kell fordítanunk ezeknek az embereknek a tudását.

Alexi felemelte kinyújtott hüvelykujjú kezét.

– Meglesz. Sok szerencsét.

– Önnek is, Malenkov polgártárs. – Justin gyengéden belebokszolt Alexi vállába. – Célozzon pontosan, és húzza le a fejét.

Alexi elfordult, hogy távozzon, Justin pedig felkapaszkodott a mechjéből lógó kötéllétrán. Mechanikus bal karja ellenére Justin egy majom ügyességével mászott fel a hágcsón, és rövid idő alatt elérte a pilótafülkét. A kabinba lépve rögtön lehuppant a pilótaülésbe, és megnyomott egy gombot a szék jobb oldalán, amely feltekerte a létrát, és lezárta a fülke tetejét. A kabin halk sziszegés kíséretében végezte el a nyomáskiegyenlítést.

Justin lehúzta kezeslábasa villámzárját, előbukkant az overall alatt viselt hűtőmellény. A bőrével érintkező goretex anyag és a mellény külső részét képező ballisztikus szövet rétegei közötti rést hűtőfolyadékkal töltött csövek hálózták be. Justin előhalászta a mellény töltőkábelét, és a végét bedugta az ülés bal karfájába épített csatlakozóba. Azonnal megérezte a csövekben keringő folyadék keltette csiklandozó érzést, miközben a mellény hőt vont el a testétől.

A kezeslábasa combján és felkarján vágott lyukakon keresztül Justin bőréhez tapasztotta az orvosi ellenőrző műszerek elektródapárnáit, majd félrehúzott egy panelt ülésének jobb oldalán, és előszedett belőle négy vezetéket. A kábelek végét a párnákhoz csatlakoztatta, majd átvezette őket hűtőmellényének erre a célra kialakított kampóin, és hagyta, hogy a drótvégek a nyakánál himbálózzanak.

Feje fölött hátranyúlt, leemelte a pilótaszék feletti tartóról neurosisakját. Óvatosan a fejére húzta, és addig igazgatta, amíg súlya egyenletesen oszlott el a mellény párnázott vállain, és a neuroérzékelők gyűrűje pontosan illeszkedett koponyájához. A háromszögletű arcvédő lemez beállítása után Justin néhány kapoccsal szilárdan rögzítette a sisakot, majd a torokrészen kialakított aljzatokba dugdosta a szabadon lógó kábelvégeket.

Amikor végzett, magában elvigyorodott. Túl hosszú ideje nem ültem már mechhen. Jelenlegi munkám is nélkülözhetetlen egy háborúban, de a mechemtől való távolmaradás szinte kibírhatatlan érzés. Mindenekelőtt még mindig mech-harcos vagyok, és ezt soha, senki nem veheti el tőlem.

Justin jobbjával mesterséges bal kezéhez nyúlt, majd annak középső és gyűrűsujját visszahajlította a kézfejére. Halk kattanással egy kis tárolórekesz vált láthatóvá Justin bal csuklóján. Hátrahúzta a panelt, mire a rekeszből egy rugós kábel pattant elő akár a lecsapó kobra. Justin a vezeték végét a pilótaülés bal irányítókarja alatti csatlakozóba dugta.

Ezután jobb kezével megnyomott egy gombot a műszerfal jobb oldalán. A számítógép hangja csendült fel neurosisakja belsejében:

–Yen-lo-wang vagyok. Ki kíván bemutatkozni a Kilenc Pokol Királyának?

– Alázatos szolgád, Justin Xiang.

Egy ideig csak halk statikus zúgás hallatszott a hangszórókból, mielőtt a számítógép válaszolt volna.

– Hangminta azonosítás pozitív. Halljam a kérést.

Justin szeme összeszűkült.

– A bosszú jogos igazságszolgáltatássá válik, amikor beteljesedik az igazságtalanokon. Adj erőt, hogy igazságot szolgáltathassak.

– Kód elfogadva. Mindenem a tiéd. – Amint a számítógép hangja elhalt, a mech irányítópultjának kijelzői színes villogással életre keltek. Az elsődleges képernyőn zöld és arany színnel megjelentek a Yen-lo-wang technikai adatai, valamint szokványostól eltérő fegyvereinek listája. A Centuriont a solarisi viadalok diktálta szükség szerint módosították. Normális esetben a Centurion torzójában található NHR-indító helyére Justin tárolóhelyet alakíttatott ki a gépágyúlőszerek számára. A mech jobb karjába épített Luxor gépágyút egy nehezebb Pontiacra cserélték, amely jelentős tűzgyorsasága miatt a Luxornál kétszerte gyorsabban fogyasztotta a lőszert – ezért volt szükség az extra munícióra.

Justin lenézett élettelen baljára, és a csuklójából előkígyózó színes kábelekre. Csak rá kell gondolnom, hogy kezem mozgatásával irányítom a célzókart, és máris teljes irányítást nyerek az első és hátsó lézerek felett. A jobbommal tudom vezérelni a gépágyút. Ha egy kis szerencsénk van, félrevezető akciónknak köszönhetően egyetlen mech sem fog felbukkanni a helyszínen, és senkire sem kell tüzet nyitnom.

Justin rádiókapcsolatot létesített az űrjáró fedélzetmesterével.

– Mi a helyzet odakint, Chung mester?

A másodlagos monitoron feltűnt az idősebb férfi ráncoktól barázdált arca.

– Úgy tűnik, Xiang polgártárs, hogy a Redburn századosra vonatkozó becslése helyesnek bizonyult. A képernyőn úgy nézünk ki, mintha az alacsony pályán a reaktor szerelőüzeme felé tartó Overlord űrjáró ionnyomvonala lennénk. Folyamatos rádiókapcsolatban állunk a területen működő Maskirovka sejttel. Redburn bevette a csalit, gratulálok.

Justin elmosolyodott. Felettes tisztjeként rengeteg dolgot tanítottam meg Andrew Redburnnek. Andy pontosan a megfelelő helyen fog várakozni az embereivel, hogy fogadja a Negyedik Tau Ceti Vadászok elterelő műveletét.

– Mit gondol, a Gatiju elég biztonságosan elrejtőzött a Vadászok űrjárójának radarárnyékában?

– Roger, polgártárs. – Chung futó pillantást vetett egy monitorra, majd újra a kommunikátor kamerája felé fordult. – A rádióforgalmazás teljesen normálisnak tűnik, semmi másról nem beszélnek, mint a közeledő Overlordról. Tíz perc múlva beérünk az atmoszférába, szétválás tizenötnél. Davion emberei nem küldtek fél vadászfedezetet, így a célpont zavartalan megközelítésére számítok.

– Nagyszerű – bólintott elégedetten Justin. – Folyamatosan tájékoztasson az eseményekről. Vége. – Justin egy kapcsoló lenyomásával a taktikai frekvenciára váltott, ahol már tizenkét embere várta szavait. –Figyelmet kérek. Körülbelül húsz percünk van hátra a ledobásig, és huszonöt a mechjeink elhagyásáig. Hadd emlékeztessem önöket még egyszer, hogy most nem egy „nedves” küldetésben veszünk részt. Igen, valóban felkészültünk az ellenállás leküzdésére, hogy formában maradjunk, de ettől függetlenül ez az akció nem az ellenfél felkutatásáról és elpusztításáról szól. A kancellár életben akarja tartani ezeket a tudósokat, hogy később még hasznunkra lehessenek, miután visszavertük az agresszorokat.

– Miért nem visszük őket egyszerűen magunkkal? – Ling hangja törte meg a csendet.

Ling polgártárs túl sokat kérdez – gondolta ingerülten Justin.

– Itt kell őket hagynunk, mert az elhurcolásuknak csak akkor vennénk hasznát, ha vinnénk velük a teljes laboratóriumot is. A kancellár úgy véli, okosabb ellopni a tojást, mint fizetni a tyúk fenntartását. Ez azonban nem ide tartozik. Álljanak készen a harcra, de ne öljék meg azokat, akik a gáz hatása alá kerültek. Megértették?

A rádióból a katonák beleegyező moraja hallatszott, miközben a Ganju enyhe rázkódással behatolt a bolygó légkörébe.

– Az ugrócsapat tagjai igyekezzenek a hangárba. A mech-harcosok fejezzék be az előkészületeket. Ami most következik, hölgyeim és uraim – mosolyodott el könyörtelenül Justin –, az a Davion ház végének kezdete.

Szikrazuhatag villant fel és csapkodott a Yen-lo-wang lábai körül, ahogy a mech áttörte az UATI létesítményének elektromos kerítését. Justin a nyugat felé húzódó elsötétített útra mutatott.

– Kwok, Ivanov, a Ravenjeikkel biztosítsák azt az útvonalat. Livinsky, fedezze a hátunkat a Ganju felől. Amikor a csapat visszatér, zűr esetén az ön feladata lesz időt nyerni számunkra, amíg elérjük a hajót. A Vindicatorával foglalja el a legkedvezőbb piziciót.

– Roger, Justin.

Miközben Justin Centurionjával a három emelet magas, tégla és üveg épület felé igyekezett, észrevette, hogy a tetőn feltűnő apró alak kezével vadul integetve a „minden rendben” jelet mutogatja. Justin elégedetten bólintott, és mechjét leállította az épület mellett. Öt perc alatt bepumpálták a gázt – időben vagyunk.

Justin még egy utolsó pillantást vetett a számítógépe által kirajzolt holografikus térképre. Gratulálhatok apámnak és a hercegnek. A létesítményt nagyszerűen elrejtették. Normális elektronikai szerelőüzemként funkcionál – elektromos kerítéssel az éjszakai behatolások ellen, és egy ellenőrzőponttal a nappali látogatók fogadására –, de nem építették túlságosan feltűnőre, nehogy magára vonja az illetéktelenek figyelmét. A közelben állomásozó mech-század, amelynek reagálnia kell egy esetleges rajtaütésre, sokkal inkább látszik a teleptulajdonos gondos előrelátásának, mintsem a kormányzat védelmi intézkedésének. Justin elmosolyodott. Milyen kár, hogy mi pontosan tudtuk, mit keressünk.

A műszerfal egyik gombjának megnyomásával felnyitotta a Centurion pilótafülkéjének tetejét. Székének karfájából kihúzta hűtőmellényének és mechanikus karjának csatlakozóit, majd visszagyömöszölte csuklótárolójába a kábeleket, és helyére csúsztatta a panelt. Kihúzta az érzékelők vezetékeit neurosisakjából, helyére tette a sisakot, és végül felhúzta overalljának villámzárát.

Mielőtt felkelt volna a pilótaszékből, Justin kinyitotta az ülés aljába épített tárolószekrényt, és előszedett belőle egy tűpisztolyt a hozzá tartozó hónaljtokkal együtt. Azonnal fel is helyezte őket, a tokot gondosan beigazgatva bal hónalja alá. Óvatosan tapogatózva végül a tárolórekesz tetejére rögzített tárgyat is megtalálta. Előhúzta, és kivette belőle az adathordozót.

Candace lemeze, melyet a hercegnek címzett. Az alig tizenkét centiméter átmérőjű korong szivárványszínű felületén több mint egy órányi holovid felvételt lehetett rögzíteni. A lemez túloldalán a St. Ives kék-fehér címere díszelgett, a feltűnő jelzés kényelmetlen érzéssel töltötte el Justint. Óvatosnak kell lennem, ha nem akarom, hogy valakinek felkeltse az érdeklődését, miért hagyom ezt hátra.

Justin overalljának bal combzsebébe csúsztatta a lemezt. A ruha csuklyáját a fejébe húzta, majd a szék mögötti másik tárolórekeszbe nyúlt. A kis szekrényből ugyanolyan, tükröződő felületű maszk került elő, amelyet Alexi és az emberei viseltek. Justin a szíjak beállításával szorosan arcára igazította a maszkot, majd átlépett a Centurion kabinjának peremén, és leugrott a laboratórium egy méterrel lejjebb húzódó tetejére.

Justin az épület belsejébe vezető ajtónál találkozott a másik nyolc kommandóssal. Az ajtó nyitva állt, és két embere már gond nélkül elérte a lépcső alját. A többiek csendesen követték őket, szorosan egymás mögött, akár egy kígyózó mozgással előresikló vipera.

Justin figyelte, ahogy az előőrs két tagja kilép a gyengén megvilágított folyosóra. Szinte már várta a felcsattanó fegyverdörgést, de amikor egyik férfit sem döntötte le a lábáról lövedék vagy repeszzápor, megkönnyebbülten fellélegzett. Rövidesen mindkét katona jelezte, hogy a folyosó biztonságos.

Justin mosolyogva lépett az átjáróba. Laboratóriumi technikusok hevertek szanaszét a folyosókon – mintha egy óvodai csendespihenőt szemlélt volna. Az átjáró közepén, ahol az egyik technikus elejtett néhány kémcsövet, olajos tócsává álltak össze a darabokra tört üvegedényekből kifröccsent folyadékok. Mivel a keverék nem füstölt vagy pezsgett, Justin egyszerűen figyelmen kívül hagyta.

A folyosó két oldalán nyíló ajtókra mutatott.

– Váljanak szét párokra. Szüntessék meg a veszélyhelyzeteket – oltsák el az égők lángját, állítsák le a vegyszerek forralását, és ne törjenek össze semmit. Minden fontosnak látszó dokumentumról készítsenek felvételt az önöknek kiosztott gépekkel. Fésüljék át a szintet, keressenek olyan dolgokat, amelyekre a kutatóink felhívták a figyelmünket, és kapcsolatban állhatnak a myomer programmal. Igyekezzenek, nem tölthetünk itt a szükségesnél több időt.

A feketeruhás Maskirovka ügynökök szétszéledtek a létesítményben, akár az életre kelt árnyékok. Bár a második és harmadik szint zsúfolva volt ismeretlen berendezésekkel, egyik sem keltette fel érdeklődésüket; ez első szinten, az egyik sarokban eldugott laborban azonban Ling végre rábukkant valamire.

Az ajtóhoz őrködni állított két kommandós kivételével a kis csapat minden tagja a laborba gyűlt. Ling, aki egy ősz hajú, hortyogó tudós teste mellett várakozott, rámutatott egy vastag, fekete myomerszál-kötegre. A két méter hosszú fonat egyik végét egy acél I-gerendához, a másikat pedig egy pisztolyszerű, rugós mérőműszerhez erősítették. A pisztolyba épített digitális kijelző szerint a terhelés négyezer kilogrammnak feleit meg.

Justin Alexire pillantott.

– Ez egy hajlítóizom a mech ujjából. Négyszer olyan erős, mint a Centurionom izmai! El tudja képzelni, mire lehet képes egy teljes láb vagy karizom?

Alexi megborzongott. Justin bólintására a műszer vezérlőpultjához lépett, és nullára redukálta a húzóerőt. A myomer izom összeugrott, megvastagodott. Alexi leakasztotta a végét a pisztolyról, és megrázta a fejét.

– Justin, ez a dolog elképesztően könnyű. Ezután sokkal több fegyver és páncél fér a mechjeinkre.

Maximovich, aki eközben egy hololemezekkel teli fiókot kutatott át, felnevetett.

– Azt hiszem, találtam némi dokumentációt az izmokon végrehajtott két tesztsorozatról, valamint néhány feljegyzést a kifejlesztésükről.

– Szép munka, Georgi – bólintott Justin. – Tegye el őket. – Justin Alexihez intette az egyik kommandóst. – Li, hozza magával azt az izomszálat. Úgy terveztük, hogy feldaraboljuk, de akkor még nem gondolhattuk, hogy ilyen könnyű lesz. A többieknek gyülekező az átjáróban, és induljanak el a főbejárat felé. Itt az ideje, hogy eltűnjünk innen.

Justin megvárta, hogy mindannyian kivonuljanak a helyiségből, azután ahhoz a fiókhoz lépett, amelyet Maximovitch már átvizsgált. Előhúzta Candace hololemezét a zsebéből, és a többi közé ejtette, majd a következő pillanatban felüvöltött, amint egy iszonyatosan magas, éles sikoly visszhangzott át a koponyáján.

Mindkét kezét a fülére szorította, de a hang elég gyorsan megszűnt ahhoz, hogy még éppen meghallja egy csőre töltődő tűpisztoly halk kattanását. Lassan szembefordult Anatol Linggel, és lenézett az ügynök kezében tartott pisztoly csövére. Justin felemelte a kezét, de hangja acélosan csengett:

– Mit jelentsen ez, Ling? – Remélem valaki veszi az adást és idejön megnézni, mi a helyzet.

Justin eltorzult tükörképe előre-hátra ingázott Ling arcvédő lemezén, amint az ügynök megcsóválta a fejét.

– Az a hang egy jelzavaró volt, Xiang. Senki nem hallhat meg. – A fegyver csövének apró mozdualtával Ling hátrébb és távolabb parancsolta Justint a lemeztartó szekrénytől. – Nocsak, nocsak... mit találtunk? Árulás a St. íves hercegnőjének részéről?

Justin szemrevételezte a pisztolyt. Tíz méter lehet közöttünk. Meg tudom tenni a távolságot, mielőtt másodszor is elsüthetné a fegyvert, a műanyagrepeszek pedig nem képesek megállítani a rohamomat.

– Romano Liaónak dolgozik, igazam van?

– Vág az eszed, Xiang. – Ling szinte már elismerően bólintott. – Igen, ő akarja, hogy ne térj vissza erről a bevetésről. Azonban azt hiszem, sokkal jobban fogja érdekelni ez a lemez, mint a halálhíred. Tudod az volt a kérése, hogy először ágyékon lőjelek. A halálodért hálás lesz nekem, de ez a lemez...

Amint Ling áttette jobb kezéből a balba a pisztolyt, hogy megragadja a lemezt, Justin azonnal akcióba lendült. Kissé balra mozogva elfelezte a kettejüket elválasztó távolságot, mire Ling ujja ráfeszült volna az elsütőbillentyűre. Lángoló kín robbant Justin oldalába, ahogy a repeszek éles karmokként hasították szét hűtőmellényét és bőrét. A fájdalom hatására egy másodpercre megdermedt, miközben Ling Justin gyomrához szorította a pisztoly csövét, és ismételten tüzet nyitott.

A két fegyver egyszerre dörrent. Ling arcvédő lemeze ezernyi csillogó szilánkká robban szét, ahogy a repeszfelhő arca bal felébe csapódott. A már halott ügynök megpördült a tengelye körül, és nekivágódott az egyik palatáblás asztalnak. Lassan a földre csúszott, éppen a térdelő Justin Xiang elé, aki hétrét görnyedve szorította gyomrához mindkét kezét.

Justin pont akkor nézett fel, amikor Alexi térdre ereszkedett mellette. Aggodalom és félelem sugárzott a tyihonovi elemző hangjából:

– Nyugodj meg, Justin. Kiviszünk innen. Túl fogod élni.

Justin bólintott, majd köhögni kezdett.

– Hát persze, hogy túl fogom. Az oldalamban mintha tüzet raktak volna, a gyomrom pedig pokolian fáj. – Alexi fojtott sóhaját hallván Justin felnevetett. – Azért nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy gondolod, Alexi.

Malenkov megnyugtatóan veregette meg Justin vállát.

– Sokkos állapotban vagy, Justin. Két lövést kaptál közvetlen közelről.

Justin szinte hallotta Alexi gondolatait. A tűpisztoly ilyen távolságból pástétommá változtatná a belső szerveimet. Előrenyújtotta bal karját, és kihúzta magát.

– Jól vagyok, Alexi. Akkor lennék bajban, ha nem álltam volna ilyen közel.

Justin Alexi elé tartotta bal kezét, melynek fémujjain és tenyerén ezüstös karcolások sokasága látszott.

– Ösztönösen megragadtam a pisztolyt, hogy elfordítsam a csövét a gyomromtól. A kezem felfogta a lövést közvetlenül a csőnél, mielőtt még a repeszek szétszóródtak volna. A becsapódás ereje a gyomromba nyomta a kézfejem, kiszorította belőlem a levegőt, de komolyabb bajom nem történt.

Alexi lenézett Justin jobb oldalára.

– És mi van az első lövéssel?

Justin vállat vont, lassan felállt. Óvatosan nekitámaszkodott a falnak.

– Csupán könnyű seb. A repeszek felsértettek néhány hűtőfolyadékkal teli csövet, és pokolian csípi a sebeimet, de semmi valódi sérülés. Mindössze néhány újabb karcolást szereztem.

Justin észrevette, hogy Alexi a Candace-től kapott hololemezt nézi, de a karcsú elemző végül csak vállat vont.

– Te vagy a főnököm, Justin. Biztosan tudod, mit teszel. Biztos vagyok benne, hogy nem te vagy a kém, aki után kutatunk, így hát bízom az ítélőképességedben.

Justin oldalra billentett fejjel nézett társára.

– Akkor miért jöttél vissza ide?

Justin hallotta a jókedvet Alexi szavai mögül kicsendülni.

– Nem bíztam Lingben. – Alexi, mintegy nyomatékot adva szavainak, cipője sarkával széttaposta Ling zavarókészülékét.

Justin fülébe hirtelen belerobbant csapattagjainak hangja.

– Xiang, siessen! Kwok és én négy közeledő mechet észlelünk. Kettő Valkyrie, egy Jenner, és egy Centurion. Harcba bocsátkozunk.

– Roger, Ivanov. Tartsák fel őket. Indulok felfelé. – Justin a labor ajtajára mutatott. – Alexi, vigyél ki mindenkit, és vezesd őket a hajóhoz. Mi végzünk a mechekkel, és utána csatlakozunk hozzátok. Minden világos?

– Vettem. – Alexi habozott. – És Justin...

– Igen?

A magas elemző Ling holttestére bökött.

– Örülök, hogy sikerült elkapnunk ezt a Davion bérgyilkost, mielőtt ő kapott volna el téged.

– Ámen – bólintott Justin. – Viszlát a hajón.

12

Bethel

Kapellán Határvidék, Egyesült Világok

3029. április 14.

Andrew Redburn százados Centurionjának másodlagos monitorára meredt.

– Megismételné, kapitány? Mi az ördögöt akar ezzel mondani?

Az Overlord osztályú űrjáró kapitánya a fogát csikorgatva reagált Redburn dühös hangjára:

– Azt akarom mondani, amit mondtam is, Redburn. Elrejtettek egy istenverte Leopárdot az Overlord árnyékában. Nemrég váltak szét, és a hajó egyenesen az önök bázisa felé tart.

Andrew öklével pilótaszéke karfájára csapott. Andrew, te agyalágyult idióta! Tökéletesen magtanultad, hogyan tippeld meg a közeledő ellenség landolási zónáját, és szépen el is helyezted az embereidet, de ki is tanított téged ezekre a hasznos dolgokra? Andrew megmerevedett, olyan szorosan zárta össze öklét, hogy bütykei kifehéredtek. Az átkozott! Biztosan Justin tervelte ki ezt a kis rajtaütést, és tudta, hogy be fogom venni a csalit, mint egy zöldfülű újonc. Talán ő is ott van azon a Leopárdon.

Redburn elsődleges képernyőjére pillantva látta, hogy már a teljes Delta Század – kivéve őt és három társát – kihajózott a Defiantról. – Figyelem, Delta Század. Jelen pillanatban a bázisunk felé tart egy Leopárd űrjáró, hogy felkavarja ott a dolgokat, miközben mi itt vagyunk elfoglalva. Bisot, Ridefort, St. Armand és én még nem szálltunk ki, tehát mi négyen visszafordulunk. Drew, mivel velünk van a Valkyrie-jei közül kettő, a szakaszával csatlakozzon Archie tűztámogató osztagához.

– Roger, százados.

Redburn ezután a parancsnoki frekvenciára váltott, hogy helyettesével, Róbert Craonnal is váltson néhány szót.

– Róbert, ez a maga játszmája lesz. Van huszonhárom tökéletesen működő mechje. Az Overlord harminchat mech szállítására alkalmas, bár ezek nagy része valószínűleg könnyű gép. Csapjon le, és húzódjon vissza, amíg szét nem zilálja őket, majd számolja fel az ellenállást. Ha menekülni próbálnak, engedje futni őket, de hagyjon őrséget a hasznosítható roncsoknál.

– Vettem, százados. – Craon hangja határozott volt, híján minden izgatottságnak. – Legyen óvatos.

Andrew lassan bólintott.

– Hasznos tanács. – Egy gombnyomással újra megjelenítette monitorán a Defiant kapitányának képét. – Kapitány, lekötelezne, ha kis magasságon, teljes sebességgel visszavinne minket a táborunk nyugati peremvonalához.

– Vettem és értettem a kérést – mosolygott az idősebb férfi. – Tizenöt percen belül ott vagyunk.

Andrew megborzongott, amikor megérezte a hajtómű beindításakor a hajón végigfutó vibrálást. Gerince mentén verejtékcseppek csorogtak. Biztosan a labor miatt jöttek, de honnan a fenéből tudhatták meg? A helyőrségi tiszt, akitől átvettem a szolgálatot azt mondta, a labor valódi rendeltetéséről csak az egymást váltó parancsnokok tudhatnak. A helyőrség nem lehet túl nagy, hiszen a Bethel egy jelentéktelen kis világ. Mindössze a síkságon folyik némi gabonatermesztés, és ott van még az az új palackozóüzem a hegyekben.

Andrew létrehozta a rádióösszeköttetést sietősen összeállított szakaszának pilótáival.

– Figyelem, lógósok. Könnyen lehet, hogy durvára fordulnak a dolgok. Egy Leopárd vált ki az Overlord radarárnyékából, és egyenesen a bázisunk felé indult. – Andrew egy pillant szünetet tartott. Valamit kell mondanom nekik. – A TerraDyne néhány hónappal ezelőtt híreket szivárogtatott ki a miniatürizálás terén elért technikai áttörésről. Azért tették ezt, mert remélték, hogy a bolygón található Maskirovka ügynökök érdeklődést tanúsítanak az ügy iránt, és óvatlanul elárulják magukat. Azonban úgy tűnik, valaki a Siánon komolyan vette a históriát.

Odo St. Armand hangja reccsent Andrew neurosisakjában:

– Mire számíthatunk, százados?

Andrew beütött néhány utasítást számítógépe klaviatúráján, képernyőjére vetítve a hajó központi komputerének információit. A kijelzőn megjelentek a Leopárd legfontosabb adatai, a hajó lassulásának mértéke, manőverező képessége, energia leadása.

– A számítógép szerint tele van mechekkel, mégpedig a mieinknél valamivel nehezebbekkel. Mivel Liaókkal állunk szemben, talán egy Centurion, egy Vindicator, meg jónéhány azokból az újabb konstrukciókból... talán Raven?

Andrew újabb információkat kért le, mire a számítógép megjelenítette a Raven technikai leírását. A madárszerű mech két félnehéz lézert hordozott a jobb szárnyán, egy hatos RHR-vetőt torzójának jobb oldalán, orrába pedig egy elektronikus zavaróberendezést építettek. A kijelző alján megjelenő adatok megerősítették, hogy korábbi becslése az ellenfél erejét illetően egybeesik a Leopárd repülési profilja által sugallt adatokkal.

A százados elmosolyodott.

– A számítógép azt mondja, a tippem nyolcvan százalékos eséllyel helyes. A Ravenek páncélzata papírvékony, de a zavaróberendezésük miatt nehezebb őket eltalálni. Figyeljenek oda, nehogy rajtunk üssenek. A Vindicator az egyetlen ugróképes gépük. St. Armand, annak a mechnek a PPC-je rövid úton elintézheti a Jennerét, tehát próbálja elkerülni, kivéve, ha biztonságosan a fegyver minimális hatótávolságán belülre tud kerülni.

– Roger, százados – nevetett fel St. Armand – Fiúk, ha kéritek a Vindicatort, én foglakozom a Ravennel. Ha jól sejtem, a százados a másik Centurionnal kíván párbajozni.

– Tetszik a felosztás, St. Armand – kuncogott halkan Redburn. – Kipróbáljuk, hogy az új Centurionjaik jobban működnek-e annál, amelyikben ülök. – Hirtelen egy emlékfoszlány tört utat magának gondolatai között arról a helyről, ahol rémálmait és kellemetlen élményeit tárolta. Amikor két évvel ezelőtt a Lyrán Nemzetközösségből az Egyesült Világokba tartott, végignézett holoviden egy solarisi vadak. Justin is rész vett abban a csatában, mégpedig egy Centuriont irányítva.

Abban a pillanatban, ahogy a gondolat eszébe jutott, már tudta is, hogy Justin ül abban a Liao Centurionban. Agyában ellentmondásos érzelmek csatáztak egymással. Legfőképpen dühös volt, mert személyes sértésnek tekintette a bolygó elleni támadást. Bosszút áll az apján és a hercegen. Alig másfél évvel ezelőtt orgyilkosokat bízott meg, hogy tegyenek el láb alól engem és a Delta Század törzskarát. Kétségtelenül örömmel tölti el, hogy pont mi védelmezzük kiszemelt zsákmányát.

Redburn a fogát csikorgatta, gyomra fel-le liftezett. Nem, ez nem lehet igaz. Az a Justin Allard, akit én ismertem, nem volt ilyen alattomos gyilkos. Akkor sem hittem el, és most sincs rá semmi okom, hogy elhiggyem. Andy szája íze megkeseredett. Hogyan gondolhatok ilyen szörnyűségeket arról az emberről, aki egykor a barátom volt?

Egy harmadik érzés furakodott Andrew gondolatai közé, amely elsöpörte minden eddigi következtetését. Akár ugyanaz az ember, akit régen a barátodnak neveztél, akár nem, még mindig jobb mech-harcos, mint amilyen te valaha is leszel. Láttad, mit művelt egy Valkyrie-t vezetve azzal a Riflemannel. Igaz, hogy a Valkyrie alulmaradt a küzdelemben, de elég páncélt lehámozott a Riflemanről ahhoz, hogy fel lehessen belőle építeni egy Jennert. Most pedig egy ugyanolyan Centurionnal szállsz szembe vele, s ez azt jelenti, hogy sokkal hátrányosabb helyzetben vagy. Már eddig is többet felejtett mech-harcosi képességeiből, mint amennyit te valaha is el fogsz sajátítani.

Ismét Porter kapitány arca tűnt fel Redburn főmonitorán.

– Megérkeztünk, Redburn. Készüljön fel az embereivel!

Porter hangja kizökkentette Andrew-t borús gondolataiból.

– Aki bújt, aki nem, uraim: megyünk.

Mire a hajó elérte a bolygó felszínét, Porter félig már ki is nyitotta a mech-hangár ajtajait. Az űrjáró határozott zökkenéssel landolt, St. Armand Jennere pedig már ki is száguldott a zsilipen, mielőtt a rámpa teljesen leereszkedett volna. De Ridefort és Bisot gépeik ugrórakétáit használva hagyták el a hajó fedélzetét. Védekező pozíciót foglaltak el a kijárat körül, miközben Redburn Centurionja is előbújt a Defiant belsejéből.

A Centurion gépágyúja nyugat felé lendült.

– Induljunk, de tartsák a sebességem. – Redburn egyenletes, 68 km/h sebességű futással elindult az úton, kihasználva gépének maximális sebességét. – Ráérnek a maximális sebességükkel futni, amikor kezdődik a tánc. Szerintem nem kell sokáig várniuk.

Gerald de Ridefort basszusa dübörgött fel Andrew neurosisakjának hangszóróiból:

– Mik a harci előírások, uram?

Andrew nagyot nyelt.

– Ha mozog, kinyírni. Gyorsan elintézzük a dolgot, magyarázkodni később is ráérünk.

Egy útkanyarulat és egy enyhe emelkedő után a Valkyrie-k kezdték lehagyni a Centuriont. Az út bal oldalán fekvő árnyékos ligetből Andrew hirtelen fényes, nyílszerű felvillanásokat vett észre, ahogy a két lesben álló Raven RHR-sorozatokkal tüzet nyitott. Detonációk rázták meg de Ridefort Valkyrie-jét. Két rakéta darabokat robbantott le a mech combját védő vastag páncélzatból, míg a harmadik a gép jobb bokáját borította narancsszínű lángfelhőbe. A negyedik rakéta pontosan a Valkyrie hegyes álla alatt csapódott be, mire a gépezet feje páncélszilánkokat szórva hátratekeredett. A célpontot elhibázó rakéták arany és karmazsinvörös színű, vakító robbanásokba burkolták a domboldalt.

Miközben de Ridefort Valkyrie-je hátratántorodott a támadás hatására, Andrew szembefordította Centurionját a sötét facsoporttal. A mech gépágyúja felemelkedett, és lassan célra állt, mialatt Andrew holografikus kijelzőjén meteoritként suhant át saját célkeresztje. Az aranyszín kereszt a célpontot felismerve villogni kezdett, Andrew pedig rászorította ujját a gombra.

A Luxor gépágyú vadállatként morogva, tüzet és acélt köpve életre kelt. A foszforeszkáló nyomjelző lövedékek jól látható vonalakkal kötötték össze a fegyver csövét a célponttal, majd éles szögben visszapattantak, ahogy darabjaik utat találtak a szerterepülő páncéltörmelék felhőjében. Élénk, ezüstös láng csapott ki az egyik Raven jobb oldalából, ahogy a gépágyúlövedékek leválasztották jobb szárnyát, amely vadul pörögve tűnt el az éjszakában.

St. Armand Jenneréből négy félnehéz lézer sugara röppent az erdő felé, felgyújtva az útjukba eső fákat. Három rubinvörös energiadárda mélyen beégette magát a még sértetlen Ravenbe. Kettő közülük hosszú csíkokban olvasztotta le a mech lábának páncélját, felfedve az alatta rejtőző ferrotitánium csontokat és myomerizmokat; a harmadik sugár mély sebet olvasztott a mech csökevényes bal szárnyába.

A második Raven, melyet Andrew számítógépe Bétaként azonosított, két félnehéz lézerével célba vette Bisot Valkyrie-jét. A lézersugarak éles karomként hasították végig a mech mellpáncélját. Folyékony páncélpatak csorgott le a gépezet kerámiabőrébe vágott sebből, de a Valkyrie vastag oldalpáncélja kiállta a próbát.

Bisot és de Ridefort – aki időközben visszanyerte az uralmat dülöngélő mechje fölött – felváltva tartották tűz alatt lézereikkel a Béta Ravent. Energiafegyvereik szaggatott sugarakat okádtak magukból. De Ridefort lövése nem talált, viszont Bisot pontosabban célzott. Lézersugara végignyalta a Raven bal oldalát, úgy hántva le a páncéllemezeket, mint éles kés a fakérget.

Az Alfa Raven újabb rajnyi RHR-rel vette tűz alá de Ridefort Valkyrie-jét, de a rakéták ártalmatlanul húztak el célpontjuk mellett. Andrew dacolva a pilótafülkéjében felszökő hőmérséklet okozta kockázattal összekapcsolta NHR-je és gépágyúja célzórendszerét. Ennek véget kell vetni. Célkeresztjét az Alfa Ravenre irányította, majd egyszerre nyitott tüzet mindkét fegyverével.

A Centurion NHR-jei spirális repüléssel tűntek el a koromsötét éjszakában, de rövidesen féltucatnyi vöröses robbanás fénye világította be a környéket. Páncéllemezek szakadtak le a Raven bal lábáról és karjáról: mintha elszáradt leveleket sodort volna magával egy szélroham. A gépágyú acélzivatara úgy hámozta le a Raven bal torzójának páncélját, mintha csak egy naranji héja lett volna. A Liao mech megbillent, a támadás erejétől elvesztette egyensúlyát, majd összecsuklott a lába, és hátrazuhant.

A Béta Raven ezúttal Bisot Valkyrie-jét célozta meg RHR-jeivel. A rakéták egyenes vonalban csapódtak a humanoid mech testébe. Az egyik pontosan a lézertalálatoktól meggyengült mellpáncélon robbant, míg két másik a bal kart találta el. A negyedik – és egyben utolsó – rakéta a Valkyrie fején detonált, de Bisot a szerterepülő páncéldarabok ellenére épségben vészelte át a támadást.

St. Armand Jennere ismét a Béta Ravenre koncentrálta lézertüzét. Mindössze kettő sugár találta el az elszakadni próbáló mechet. Az egyik fémdárda áthatolt a bal szárny meggyötört páncélján, és a másik oldalon folytatta útját. Szikraözön csapott ki a sebből, az irányító myomerszálak elolvadásával pedig a szárny tehetetlenül kókadt a föld felé.

A szárny sérülése és az irányítatlan pörgés kibillentette egyensúlyából a Ravent. Bal lábán még éppen időben fordult meg ahhoz, hogy a Jenner második lézersugara egyenes vonalban végighasítsa jobb oldalát. De Ridefort és Bisot lézerei is bekapcsolódtak a támadásba, derekasan megdolgozva a bajba került Ravent. Bisot lövése a mech jobb lábába fúródott, olvadt páncéllal tömítve el a fordított térdízületet.

A Raven jobbra és hátra billent, ahogy sérült lába elvétette a következő lépést. Amikor a mozdulat feltárta a mech lecsupaszított bal oldalát de Ridefortnak, a mech-harcos kihasználta a helyzetet, és lézertűzzel árasztotta el a Raven létfontosságú belső részeit. A vakító skarlátvörös sugarak robbanások sorozatát idézték elő a mech RIIR tárolójában. A detonációk egymás után villantak fel, akár egy tűzijáték rakétái, amíg a tűzgolyók láncolata végül egyetlen vakító villanássá olvadt össze. A szemkápráztató, fehér fénykitörés sötét körvonallá változtatta a Raven alakját, majd éhesen magába nyelte a gépet.

Andrew teljes sebességgel felfelé indult Centurionjával a domboldalon, miközben az Alfa Raven sikeresen talpra állt, és visszavonult a dombgerinc mögé. Máris túl sok időt vesztettünk ahhoz, hogy a nyomába eredjünk. Minél előbb el kell érnünk a telepet. Andrew beütötte a Defiant frekvenciáját.

– Porter, az egyik maguk felé menekül. Kapják el. – Andrew visszaváltott a parancsnoki hullámhosszra, mielőtt Porter válaszolhatott volna. – Ne felejtsék el, van odakint egy Leopardjuk, tehát semmi meggondolatlan lépés.

A dombtetőt elérve Andrew éjszakai üzemmódból infravörösre kapcsolta érzékelőit. A holografikus kijelző feketéje egyszeriben megváltozott, zöldes árnyalatban fürdette a környező terület szürrealisztikusan szivárványszínű képét. Az emberek és gépezetek fehér és sárga hőjeleket sugároztak magukból. Messze jobbra egy Vindicator körvonalát ismerte fel, valamint tucatnyi gyorsan mozgó fénygömböt, melyeket rohanó emberekként azonosított. A gyártelep túloldalán észrevette az épület mellett várakozó Centuriont; a tetőről éppen ekkor mászott be egy alak a gép nyitott pilótafülkéjébe.

– Bisot, de Ridefort, maguké a Vindicator. St. Armand... – Andrew hangja elhalt, minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy utasítást adjon egy mech-harcosnak a gyalogosok megtámadására.

– Elkapom a férgeket, százados – szólalt meg St. Armand.

A Vindicator, amely a jobb alkarját helyettesítő részecskeágyútól eltekintve úgy nézett ki, mint egy ember formájú óriás, megpróbálta elállni a futó alakok felé induló Jenner útját. Felemelt PPC-jéből útjára bocsátott egy azúrszínű, mesterséges villámot, de a cikcakkos energialövedék messze elhibázta a madárszerű Jennert. A sugár egy fenyőbe csapódott, egy pillanat alatt lángoló fáklyává változtatva, majd millió szikrázó szilánkká robbantva a fát.

Mindkét Valkyrie NHR sorozatokkal köszöntötte a Vindicatort. Robbanások borították el a PPC csövét, eltávolítva a védőpáncélzat nagy részét és felfedve a csillogó, kék töltőáramköröket. Öt rakéta csapódott a Vindicator mellébe, melyek lehámozták az NHR-ek indítócsöveinek páncélozott védőborítását, de súlyosabb sérülést nem okoztak. Két újabb robbanás mély krátereket vájt a mech jobb lábába, de a páncélon nem sikerült áthatolniuk.

Andrew megpróbált a Centurionra koncentrálni. Arra a régi taktikai hullámhosszra kapcsolta a rádiót, amelyet a Justinnal való kapcsolattartásra használt még abban az időben, amikor még Allard volt a parancsnoka az Első Kitteryi Kiképzőzászlóaljnak, annak az egységnek, amelyből kialakult a Delta Század.

– Ugye te vagy az, Justin?

A válaszoló hangja sokkal színtelenebb és élettelenebb volt, mint amilyet egy számítógép képes lett volna generálni.

– Menekülj, Andrew. Semmivel nem tartozom neked. Semmi nincs, ami megóvná az életed. – Az immár lezárt pilótafülkéjű Liao Centurion szembefordult Andrew-val. – Nálad kétszerte képzettebb ellenfelekkel végeztem a Solarison, százados. Valóban itt és most szándékozol meghalni?

Fattyú! Andrew Justin Centurionjára vetette NHR-je célkeresztjét, és egy sorozatnyi rakétával válaszolt. A rakéták fele mély krátereket robbantott a Yen-lo-wang jobb mellét védő páncéllemezekbe. A mech–ről lepattanó félig megolvadt kerámiaszilánkok aranyszínű csíkokat húztak Andrew infravörös kijelzőjén, a Centurion sebei pedig narancsvörös zsarátnokként izzottak a képernyőn.

A maradék öt rakéta gomolygó tűzviharba borította a harci gép fejét. Páncéldarabok repültek szét a koromsötét éjszakába, a Yen-lo-wang megingott a detonációk hatására. A mech hátrabillent, összezúzva a háta mögött álló laboratórium harmadik emeletének falát és ablakait. Andrew tisztán felismerte Justin szakértő kezének nyomát a Centurion mozdulataiban, amint a mech ellökte magát az épülettől, fél térdre ereszkedett, és letámasztott bal kezével stabilizálta helyzetét.

Justin eszelős nevetése azonban elűzte Andrew diadalmámorát.

– Tehát a kölyökkutya fogakat növesztett. Nagyon jó, Redburn. Csak így tovább. – Justin hangja fagyos suttogássá halkult. – Sosem éreztem, hogy egy ellenség iránt az ostobasága miatt kellene könyörületet mutatnom.

Andrew a fogát csikorgatta. Hogyan hihettem, valaha is barátomnak ezt az embert? A százados mozgásba lendült, rohamával jóval NHR-jeinek hatékony lőtávolságán belülre került. Mocskos és közvetlen harcot akarok, nem olyan személytelen viadalt, mint egy rakéta-párbaj. Megvárta, hogy a Yen-lo-wang körvonala gépágyújának célkeresztjébe ússzon, és megnyomta az irányítókar gombját.

A gépágyú sorozata pontosan a torzó közepébe épített félnehéz lézer csöve alatt csapódott a Yen-lo-wangba. A páncéldarabkák úgy röpködtek szerteszét, mint faforgácsok a fejszecsapás nyomán, Andrew kijelzőjén pedig fehéren izzó folt villant fel. A százados elvigyorodott. Átment a páncélon, és felsértette a reaktor védőburkát.

Justin kacagásába némi kelletlen elismerés is vegyült.

– A fenébe, és még a hűtőmellényem is sérült. Nagyon jó, Andy, csak nem elég jó. Viszlát.

Ahogy a Yen-lo-wang gépágyújának csöve felfelé lendült, Andrew torka kiszáradt. Van valami szokatlan ezen a mechen – mintha a Solarison valamiképpen módosította volna. Nem, nem! Ez egy Pontiad. A Yen-lo-wang gépágyújának panaszos üvöltése betöltötte az éjszakát. Kimerült urániumlövedékek csapódtak Andrew Centurionjának jobb combjába. A szétzúzott páncéllemezek olyan csikorgás és pattogás kíséretében porladtak szét, amely Andrew számára úgy hangzott, mintha egy vadállat próbálgatná a karmait gépének végtagján. A mech-harcos görcsbe ránduló gyomorral érezte, ahogy az újabb lövedékek a Centurion combjában húzódó, szoros kötegekben feszülő myomerszálak közé hatolnak.

A robbanólövedékek halálos sejtekként falták át magukat a ferrotitánium combcsonton. Andrew minden erejével küzdött, hogy egyenesben tartsa mechjét, miközben a szétszakadó myomerizmok pattogásának zaja töltötte be a pilótafülkét. Amikor azonban a mech törött lába kifordult alóla, már hiába próbálta visszaszerezni az irányítást. A Centurion jobbra billent, hangos döndüléssel az oldalára dőlt, majd lassan az arcára fordult.

A pilótafülkét izzó szikraeső töltötte meg. Két monitor végképp elsötétült, a harmadik precíz tárgyilagossággal mutatta a Centurion sérüléseit. A jobb láb egyszerűen eltűnt, a becsapódás pedig megrongálta a gépágyút. A belső rendszerek is sérüléseket szenvedtek, és a számítógép szerint a Centurion helyzete miatt a katapultberendezés használata is lehetetlenné vált.

Andrew érezte a Yen-lo-wang közeledésének vibrációját, és felkészült a coup de grace-re. Tűz és acél. Az a gépágyú egy pillanat alatt radarzavaró hulladékká redukálja a pilótafülkémet.

Neurosisakjában Justin hangja szólalt meg:

– Feltételezem, hogy még életben vagy, Andrew. Ezúttal életben hagylak. A Solarison ebben a kegyben csak egyetlen ellenfelemet részesítettem. Ne kövesd el az ő hibáját, hogy megpróbálod újra keresztezni az utam. – Justin szünetet tartott, majd mintegy mellékesen hozzátette: – És maradj távol a Solaristól is. Az ottani harcokban még ennyi időt sem kapnál.

Andrew mutatóujjával a naprendszer taktikai térképére bökött.

– Nézze, Porter, pont maga mondta az imént, hogy el tudnánk kapni őket. Mindössze négy órányi előnyük van velünk szemben. Ha 2,5 G-vel elindulunk, és eléggé megközelítjük a harmadik bolygót – ezt a gázóriást –, a parittyahatást kihasználva még előttük érhetnénk el az űrugrójukat. – Andrew izgatottan beletúrt gesztenyebarna hajába. – Miért nem képesek ezt megérteni?

Robert Craon és Porter kapitány tekintete összevillant.

– Redburn százados, értjük, miről beszél, de ez egy öngyilkos akció lenne. A Defiantnak egy másik Overlordclal és egy Leoparddal kéne szembeszállnia. A Liao Overlordnak mindössze annyi dolga lenne, hogy rommá lője a Defiantot, miközben Porter kapitány a Leopárdot kergeti. Nem fog működni.

Andrew szeme villámokat szórt.

– Akkor csináljuk úgy, hogy működjön!

A taktikai központ ajtaja halkan a mennyezetbe siklott. Andrew gyorsan megfordult, és azonnal felismerte a TerraDyne elnökének karcsú alakját.

– Ez zártkörű értekezlet, Anderson. Civileknek tilos a belépés.

Anderson szó nélkül belépett a helyiségbe és megvárta, hogy mögötte a helyére csússzon az ajtó. Az asztalhoz lépett, és a kijelző nyílásába dugott egy műanyag azonosító kártyát. A képernyőn megjelent a férfi arcképe, retinamintája, valamint legfelül a Kémelhárító Osztály jele. Alatta a „Richárd Dorvalle” név volt olvasható.

Dorvalle Porterre és Craonra tekintett.

– Önök sosem láttak. Leléphetnek.

A két férfi Redburnre nézett. Andrew már tiltakozásra nyitotta volna a száját, de az indulatait vezérlő düh és felháborodás addigra már elenyészett. Fáradt mozdulattal, jóváhagyólag biccentett. Amint társai kötelességtudóan elhagyták a helyiséget, metsző pillantást vetett az ügynökre.

– Szóval, mi folyik itt?

Dorvalle szögletes arca semmiféle érzelmet nem tükrözött.

– Ez most nem fontos, Redburn százados. Ami lényeges, hogy üzenetem van az ön számára a hercegtől, aki megbízott, hogy tolmácsoljam gratulációját.

Redburn előrehajolt, kezével a taktikai kijelző asztalára támaszkodott. A számítógép eközben frissítette az adatokat, még távolabb helyezve a Leopárdot és az Overlordot a Betheltől.

– És mi az ördögöt tettem, ami ennyire a megelégedésére szolgált? Nem volt tudomásom róla, hogy köszönettel vagy kitüntetéssel honorálják, ha az ember hagyja, hogy egy áruló rommá lője a mechjét.

– Állítsa le magát, Redburn. Az önsajnálattal semmire sem megy. Azzal keltette fel a herceg figyelmét, hogy a csapatát kettéosztva a Leopárd után vetette magát. A főegysége megállította a Negyedik Tau Ceti Vadászokat, és jónéhány nehéz mechet zsákmányolt. Az ön szakasza pedig két Ravent ejtett el – melyeket további tanulmányozás céljából visszaküldünk az UATI-kat –, valamint egy Vindicatort. Ezenkívül sikerült azonosítani a Centurion pilótáját.

Andrew kétkedve csóválta a fejét.

– És mi van a kémeikkel? Csak vigasztalni akar, megpróbál egy világos pontot mutatni a borús égbolton. Nem feledkezett el valamiről? Behatoltak a laborba, majd épségben távoztak onnan. A biztonság szempontjából az az épület egy chotadarba gabalyodott hemofíliással egyenértékű!

Dorvalle ezúttal engedélyezett egy mosolyt magának, akármilyen aprót és visszafogottat is.

– Százados, a herceg pontosan emiatt oly elégedett, ön pedig szintén emiatt nem fog a Leopárd nyomába eredni.

Az ügynök szavaira a felismerés fénye villant fel Andrew fejében. Hátralépett, majd a falnak dőlve lassan guggolásba ereszkedett.

– Tehát ez az egész egy csapda volt? Az a Vindicator törött karral és lábbal a kórházba juttatta az egyik Jennerem pilótáját, két Valkyrie-met pedig mindössze csupasz drótok és az imádság tart össze, és mindezt egy csapda miatt? Mi az ördögért nem szivárogtatták ki egyszerűen az információt, vagy szóltak nekem, hogy visszatarthassam az embereimet?

A kém lassan megrázta a fejét.

– Ha nem nyújtjuk az elszánt ellenállás látszatát, Liao soha nem hitte volna, hogy a megszerzett információ elég értékes. Ez nem játék, de néha félre kell vezetnünk a másik oldalt, hogy a szándékaink szerint cselekedjen. Ez működött a Csapda Hadműveletnél, és bevált itt is. Kerülhetett volna emberéletekbe (hála Istennek, nem így történt), de az akció eredményeképpen korábban véget vethetünk a háborúnak, és számtalan emberi életet menthetünk meg.

– Jól van – sóhajtott fel Andrew. – Elégedett vagyok. Örülök, hogy én nevethetek utoljára Justinon, és hogy a herceg sikeres bosszút állt rajta. – Andrew a tenyerébe temette arcát. A következő alkalom az én menetem lesz. És akkor, Justin, én leszek az, aki utoljára nevet. Ez fog a füledben visszahangozni a halálod pillanatában.

13