– Mi ez a kitaláció a Csillagligával?

– Miféle kitaláció? – Phelan várt egy másodpercet, mert tudta, hogy beszélgetésünket a többi Jaguár is figyelemmel kíséri. – A Belső Szféra elleni inváziót Leo Showers azért indította, hogy visszaállítsa a Csillagligát. Az invázió tehát elérte a célját, igaz nem úgy, ahogy várták. Nem a Terra elfoglalásával, így a klánoknak nem sikerült elnyerniük a jogot az uralkodásra. Ennek ellenére a Csillagliga újjászületett, mégpedig egy olyan okirat szellemében, amely az eredeti Alkotmányon alapul, és amelyet ugyanazon államok vezetői írtak alá.

– De ez a Csillagliga, ez az újjáalakított Csillagliga, csak egy álarc!

– Valóban? Ha a Csillagliga öt évvel Amaris trónbitorlása után alakult volna újjá, Leo Showers ilkán nem tudta volna mire alapozni az inváziót, pozvál?

Moon tétovázott. – Poz.

– Tehát mindketten egyetértünk abban, hogy a Csillagliga felélesztése indokolatlanná teszi az inváziót. Mindössze az évek számában van véleménykülönbségünk. Továbbra is fenntartom, hogy a számok nem lényegesek. Csak maga az újjáalakítás. – Phelan megvonta a vállát. – Vitatkozhat a számokon, de egyiket sem fogja tudni jobban megindokolni, mint a másikat, ezért úgy vélem, teljesen mindegy, hogy öt percről, vagy öt évszázadról van-e szó. Ön veszített. Az invázió helytelen lépés volt, és a folytatása nem csak bűncselekmény, de egyben a sárba tiprása is mindannak, amit a klánok szentnek tartanak.

– Nem tudom, mit mondhatnék – szólalt meg fájdalmas hangon Moon.

– Ismerje el a tévedését, és ragadja meg a lehetőséget a dolgok helyrehozatalára. – Phelan hangja hideg és pengeéles volt. – Ön és az emberei kapcsolatba léphetnek a társaikkal, hogy elmondják nekik a változásokat. Azután elhagyjuk ezt a bolygót, és a képességeiket annak az ügynek a szolgálatába állítják, amelynek az alapjait Nicholas Kerenszkij a klánok megalapításával lefektette. Védeni fogják a Belső Szférát a betolakodóktól, és ez lesz az eddigi legfelelősségteljesebb kötelességük.

34

Bjarred

Novamacska Megszállási Zóna

3059. július 1.

Tai-sa Katherine Oltion kimonójának halványszürke selyme lehetővé tette a Bjarred hűvös, esti levegőjének, hogy hozzáférjen a nő bőréhez, bár a tiszt tudta, hogy odabent a libabőröket csak megtalálni, és nem képezni fogja. Ugyan tökéletesen megbízott feletteseiben – még a kardinálist és Victor Daviont is tisztelte –, mégis súlyos kételyei támadtak a licittel kapcsolatban, amelyet meg kellett tennie, amikor a Novamacskák megkérdezték, milyen erőket szándékozik bevetni a Bjarred elfoglalására. Ha az volt a kívánság, hogy kövessek el öngyilkosságot, a koordinátor egyszerűen meg is parancsolhatta volna ahelyett, hogy egy szál magamat licitáljam egy egész bolygó meghódítására. Miért kell a Novamacskáknak is rész vállalniuk a halálomban?

A Szövetség Hatodik Szellem Ezrede Első Zászlóaljának parancsnoka lassan lesétált a Leopárd osztályú űrjáró rézsútos rámpáján, és elindult a Novamacskák várakozó csoportja felé. A hajó az egység legkisebb űrjárója volt, de még így is bőven elegendő tűzerővel rendelkezett ahhoz, hogy egymagában lesöpörje a föld színéről a fogadóbizottságot. Ami miatt Katherine különösen sebezhetőnek érezte magát, az az volt, hogy még saját csatamechjét sem vihette a hajó fedélzetére. Miközben a parancsok nem akadályozták meg abban, hogy magával vigye a kardjait – harcosi mivoltának jelvényeit –, a modernebb fegyverek birtoklását egyértelműen megtiltották.

A Novamacskák képviselői a harcos kaszt különféle fajtáiból kerültek ki. Hatalmas, masszív elementálok tornyosultak az apró termetű, ám nagy fejű pilóták fölé. Sokkalta normálisabb méretűnek és megjelenésűnek látszott az a mech-harcos, aki a csoport élén állt, és szemlátomást a vezetőjük lehetett. A hosszú, fekete tincsek közé keveredő ősz csík normális esetben a nő élemedett korát juttatták volna Katherine eszébe, de a klánok életkort érintő szigorát ismerve kételkedett benne, hogy valójában ez lenne a helyzet. Inkább úgy látta, a fehér tincs valamiféle genetikai örökség lehet, melyet a Novamacskák körében tisztelet övez, mivel a nő haja így tökéletesen illett fekete bőrruhájához, valamint a bal vállát és mellét díszítő fehér, szupernovára emlékeztető jelhez.

Katherine néhány lépésnyire a klánharcosok előtt megállt, és mélyen meghajolt. Miután felegyenesedett, a kapott utasítások szerinti formulát követve bemutatkozott.

– Tai-sa Katherine Oltion vagyok a Hatodik Szellem Ezredtől, jelenleg a Csillagliga Expedíciós Haderejének szolgálatában. Azért jöttem, hogy megmérkőzzem ennek a világnak a birtoklásáért.

A Novamacska mech-harcos viszonozta a meghajlást. A nő szeme nem árulkodott sem jókedvről, sem dühről, sem félelemről – semmi olyasmiről, amire Katherine számított. A másik harcos inkább tisztelettudó magatartást tanúsított, mintha a találkozó valamiféle szertartás lenne számára.

– Olivia Drummond csillagezredes vagyok, a Novamacskák 189. Támadó Csillaghalmazától. Előre láttuk az érkezését. Azért vagyok itt, hogy válaszoljak a kihívására. Az ön egy emberes licitje a világ elfoglalására igazán lenyűgöző.

– Amikor a feletteseim erre a licitre utasítottak, az volt a kívánságuk, hogy hozzam a tudomására, kihívásunkban nincs semmiféle lenézés az önök irányában.

– Nem is vettük annak. – Drummond ránézett nyílt, barna tekintetével, amelyből az elektromos áram intenzitásával áradt az energia. – A licit alapján feltételezzük, hogy ön képzett harcos. Magam ajánlkozom a harcra, és nagyon remélem, hogy méltó ellenfélnek talál majd.

A leírtak szerint követi a forgatókönyvet. Sajnos azonban a forgatókönyvnek nemsokára vége.

– Nincs kétségem felőle, hogy van olyan jó, mint én, sőt valószínűleg még jobb is. Azonban magunk között megállapodhatnánk a tudásbeli egyenlőségben, pozvál?

– Poz.

Katherine torka kezdett kiszáradni.

– Egy önhöz hasonló harcos biztosan tisztában van vele, hogy a harc két tényezőből áll: tudásból és szerencséből, pozvál?

– Poz. – A nő hangja rezzenéstelen volt, és a szeméből sem lehetett kiolvasni, hogy vonakodva játszaná a rá ruházott szerepet. És most bele az ismeretlenbe.

– Mivel a tudást kilőttük, mindössze a szerencse maradt. – Katherine a kimonója övére varrt zsebből előhúzott egy nagy méretű aranyérmét. A pénz egyik felére Sun-Tzu Liao, a Csillagliga jelenlegi Első Nagyurának arcát vésték, a másikra pedig a Csillagliga Védelmi Erők emblémáját. A perem mentén körben, római számokkal a Whitting Konferencia dátuma volt olvasható. Felemelte, és lassan megforgatta a pénzérmét, hogy a Novamacska harcos láthassa mindkét oldalát. – Azt ajánlom, dobjuk fel ezt a pénzt, és így döntsük el, ki birtokolja a világot. Feldobom, ön pedig mondja a tippjét, amíg a levegőben van. Így kizárólag a szerencse dönti el, ki lesz a nyertes.

Megpróbálta száműzni a remegést a hangjából, de nem járt sikerrel. Megnyugtattak, hogy nincs mitől félnem, de egyedül állni egy klánok által megszállt világon valahogy nem túl megnyugtató érzés.

Ha Drummond csillagezredes észre is vette hangjának reszketését, nem adta semmiféle jelét.

– Elfogadható ajánlat. Kezdjük.

Katherine az érme pereme alá csúsztatta hüvelykujját, kissé lejjebb engedte a kezét, aztán egy gyors csuklómozdulattal felpöckölte a pénzdarabot. Az érme gyorsan emelkedett az esti szellőben, az űrrepülőtér fényei szikrázva verődtek vissza az oldalairól. A tompa csendülés lassan elhalkult, amint elérte pályájának csúcspontját, és ismét felerősödött, ahogy zuhanni kezdett.

A Novamacska harcos elmosolyodott.

– Él.

Katherine leesett állal figyelte a földre hulló pénzt. Az érme megpattant a betonon, néhányszor megpördült a tengelye körül, majd újból földet ért. Néhányat még pattogott, aztán gyors pörgésbe kezdett a peremén, és végül megállapodott a földön, a Csillagliga Védelmi Erők címerével felfelé.

Katherine becsukta a száját és biccentett.

– Akkor hát elrendeltetett.

Drummond bólintott, és kezet nyújtott Katherinenek.

– Vereséget szenvedtünk, ezért mostantól ön a parancsnok. Bízom benne, hogy elfogad minket a jobbágyainak, és megadja számunkra a lehetőséget a bizonyításra, hogy újból harcossá válhassunk.

Katherine kicsomózta kimonója obiját, és a Novamacska jobb csuklójára tekerte a szürke szövetcsíkot. Azután előhúzta wakizashi-ját, és kettévágta a rögtönzött jobbágyszalagot. A szürke selyemdarabok a betonra hulltak, és lassú forgásba kezdtek a gyenge szellőben.

– Önök mindannyian újra teljes jogú harcosok, a harcos kaszt minden jogával, privilégiumával és felelősségével. – Katherine bólintott az összegyűltek felé, és elmosolyodott. – Ha már itt tartunk, sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy csapatokat áldozzak ennek a világnak a védelmére. A Csillagliga nevében ezennel megbízom önöket ezzel a feladattal. Mint tudják, más Novamacska világok is behódoltak a Csillagligának. Önök szabadon kommunikálhatnak ezekkel a világokkal és az ottani klántársaikkal, hogy döntésre jussanak a jövőjükkel kapcsolatban. Az én dolgom mindössze annyi, hogy örömmel üdvözöljem önöket a Csillagliga birtokán.

– Nagyon köszönjük, tai-sa Oltion – mondta széles mosollyal Olivia Drummond csillagezredes. – Jó érzés újra itthon lenni.

– A kérdés valójában az, Osis ilkán, hogy mennyi ideig szándékozott még eltitkolni előlünk a Belső Szféra offenzíváját? – A Kánok Csarnokának hátsó felében álló Vlad széttárta a karját, jelezve, hogy a Nagytanács többi kánjának nevében is beszél. – Az általam összegyűjtött, ám meglehetősen hiányos információtöredékek arra mutatnak, hogy több támadást is indítottak az ön megszállási zónájában fekvő célpontok ellen, a csapatai pedig egyértelmű vereségeket szenvedtek a heves harcokban.

Osis arca haragos maszkká torzult.

– Nem a megtévesztés volt a szándékom, amikor visszatartottam az információt a tanács elől!

– Akkor mi volt a szándéka, ilkán? – kérdezte Vlad könnyed hangon, de a szavai közé csempészett gunyoros tüskék célba találtak. Vlad információi kizárólag a Belső Szféra területén futtatott hírszerzői műveletekből származtak. A kán kisméretű űrjárókat dobott át a Jádesólymok megszállási zónáján a Lyrán Szövetség lakott világaira. A hajók beugrottak, rögzítették a nyilvános hírműsorok adásait, aztán gyorsan távoztak, mielőtt a bolygón állomásozó helyőrségi erők megtámadhatták volna őket. Néhány esetben akár egy tucatnyi, vagy akár még több órán keresztül vehették fel a híreket, beleértve az érdekesebbnél érdekesebb holografikus bejátszásokat a Füstjaguárok elleni harcokról.

– Úgy véltem, mindenképpen szükség van a művelet természetének és kiterjedésének alaposabb meghatározására, mielőtt szükségtelenül riadót fújnánk. – Vlad tudta, hogy ha Osis szemei lézerek lettek volna, akkor egy másodperc alatt pecsenyévé sül. – Ez egy igen bonyolult szituáció, melyben egyebek között az itt jelenlévők némelyikének árulása is felmerül.

A termet suttogó mormogás töltötte be, de Marthe Pryde kán felállt, és tiszta hangja áthatolt a zajon.

– Ilkán, talán közölhetné velünk, miről van szó.

Az ilkán arca egy pillanatra haragosról fájdalmasra változott.

– Május végén és június elején a Belső Szféra erői – nagyrészt a Szövetség egységei, de csatlakoztak hozzájuk alakulatok az egész Belső Szférából – rajtaütöttek öt, általunk megszállt világon. A Kiambán, az Asgardon, a Port Arthuron, a Tarazeden és a Hyneren csillaghalmazaink hatszoros létszámfölényben lévő ellenféllel kerültek szembe, és kénytelenek voltak feladni a világokat. Csak töredékes információk jutottak el hozzám, de azok alapján úgy fest a dolog, hogy a Belső Szféra elit egységei indítottak támadást, többnyire tőlünk zsákmányolt, vagy olyan technológiákat használva, melyeket az elmúlt hét esztendőben fejlesztettek ki.

Vlad elmosolyodott.

– Bocsásson meg a közbeszólásért, ilkán, de az ön helyzetértékelése felvet egy igen fontos kérdést: az emberei vissza tudtak vonulni, vagy megsemmisítették őket?

Osis reszketni kezdett, hangja elvékonyodott.

– Jelentős veszteségeket szenvedtünk. El kell ismernem, hogy a felkészültség nem volt olyan magas szinten, mint elvártam volna, de ezek csak helyőrségi egységek voltak.

– Ismét csak elnézését kell kérnem, ilkán, de az öt világ közül négyen első vonalbeli alakulatok állomásoztak, beleértve az ön Negyedik, illetve Hetedeik Jaguár Huszárjait. – Vlad kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Ha őket is elsöpörték, akkor valóban súlyos fenyegetésről van szó.

– Ha meg tudná állni, hogy ne szóljon közbe állandóan, Vlad kán, akkor további részleteket is közölhetnék a támadásokról. – Osis letörölte a szája sarkában összegyűlt nyálat. – Ezek mellett a támadások mellett a Belső Szféra gerillaegységeket is ledobott más világokon, hogy megzavarják és zaklassák a csapatainkat, és hogy hamis következtetéseket vonjunk le a támadások természetéről. Egy héten belül a támadások második hulláma is megkezdődött, és még folyik a részletes információk elemzése, de egy dolog már most bizonyossá vált: ezek a támadások a Novamacskák segítségével lettek végrehajtva!

Severen Leroux felállt a helyéről, miközben a többi kán felé és kántársa, Lucien Carns felé fordult. Leroux higgadtan leemelte fejéről festett sisakját, és maga elé helyezte az asztalra.

– Számítottam rá, hogy az önt ért katasztrófáért megpróbálja ránk hárítani a felelősséget, Lincoln Osis. A feltételezése természetesen téves. – Megfordult, és felnézett Marthe Pryde-ra. – Mondja meg nekem, Jádesólymok kánja, az ilkán érdeklődött öntől, hogy vajon érte-e támadás a helyőrségi egységeit?

– Neg.

Leroux tekintete most Perigard Zalmanra siklott.

– És, önt, Acélviperák kánja, megkérdezte, hogy megtámadták-e a világait?

– Neg.

Leroux bólintott.

– A Novamacskák sem lettek megkérdezve, hogy érte-e őket támadás. Mert ha megkérdezte volna – lefolytatva egy nyomozást, ahogy ilkánként tennie kellett volna –, rögtön megtudja, hogy miközben ő öt világot vesztett, mi kilencet veszítettünk el részben vagy egészben a Belső Szféra támadásának következtében. Amikor ez megtörtént, és az ilkántól semmiféle reakció nem érkezett, le kellett vonnom a következtetést: az ilkán vagy nem tud a támadásokról, vagy úgy döntött, belső problémaként kezeli őket, melyet a klánomnak egymagának kell megoldania.

– Mivel az elveszített világok között volt az Avon és a Caripare is – két olyan bolygó, ahol közös helyőrséget tartottunk fent a Füstjaguárokkal –, tudtam, hogy az első következtetésem nem állja meg a helyét. Kizárt dolognak tartottam ugyanis, hogy az ott tartózkodó Füstjaguár egységek ne tettek volna jelentést neki a megtámadásunkról. Akkor viszont azt kell hinnem, hogy kénytelenek leszünk magunk kezelni ezeket a támadásokat.

Leroux pillantása metszővé vált.

– Emellett az ilkán kénytelen elismerni, hogy jelentést tettem neki a veszteségekről, ő viszont egy szóval sem reagált ezekre.

– Hiányos és pontatlan jelentések voltak.

– Igazán? – kérdezte nyersen Leroux. Recsegő hangja elárulta, hogy igencsak benne jár már a korban. – További igazolásra várt, negvál? Arra számított, hogy több részletet tudok mondani önnek az általunk elveszített világokról, mint amennyit a sajátjairól begyűjtött, negvál?

– A jelentése hamis adatokat tartalmazott. – Osis szeme annyira összeszűkült, hogy Vlad biztos volt benne, az ilkán már csak a körvonalakat látja a teremben. – Az Avonon és a Caripare-en a csapatai csatlakoztak a Belső Szféra egységeihez, majd együtt megtámadták és megsemmisítették a Füstjaguár helyőrséget!

Leroux a fejét csóválta.

– Azt hiszem, ilkán, hogy még az önhöz érkezett töredékes jelentések is egyértelműen mutatják, hogy az Első Novamacska Gárda, valamint az Első és a Harmadik Helyőrségi Csillaghalmaz neve Első Csillagliga Novamacska Gárdára, illetve Első és Harmadik Csillagliga Helyőrségi Csillaghalmazra változott. Az új nevet akkor adta nekik a Csillagliga, amikor a bolygó általunk védett részét elfoglalták.

Amikor a Csillagliga említésére újabb suttogó moraj kelt a teremben, Vlad arcán lassan mosoly terült szét. A Belső Szférából kapott hírek a Csillagliga újjáalakításáról szóltak, de ő ezt mindössze egy újabb trükknek tekintette a Belső Szféra részéről, hogy politikailag próbálják megkötni a klánok kezét. Végül is a klánok a Csillagliga visszaállítását tekintették végső céljuknak. A Belső Szféra vezetői talán tényleg olyan bolondok, hogy elhiggyék, ez a színjáték elegendő lesz a klánok megszelídítéséhez. Vlad tudta, hogy egyik kán sem fogja elismerni a Belső Szféra fennhatóságát – különösen nem egy olyan kaszton kívüli vezető irányítása alatt, mint Sun-Tzu Liao –, de a trükk megmutatta, mennyi mindent megtanult a Belső Szféra a klánokról.

A Novamacskák átpártolására számítani lehetett, de csak a támadások megindítása után. Az emberi természetről és a világmindenségről alkotott misztikus hiedelmeik miatt ők alkották a legkevésbé harcos jellegű klánt. Vlad ugyan respektálta az ősi harcosi hagyományokhoz való kötődésüket, valamint a bátorság és hősiesség előtt tanúsított tiszteletüket, a spirituális körítés azonban valamiért idegesítette. Valamiféle felsőbbrendű hatalomban hisznek, amelynek válaszolniuk kell, pedig valójában mi határozzuk meg a klánok sorsát, nem valamilyen láthatatlan szellem, vagy háttérben meghúzódó istenség. Talán a szellemek, kísértetek vagy hasonlók sugalmazták nekik, hogy higgyenek a Belső Szféra fikciójának.

A többi kán reakciójából úgy tűnt, hogy a Belső Szféra színjátéka, megtámogatva ezzel a támadássorozattal, mégiscsak elért valamilyen hatást. Ezt még Vlad is különösnek találta egy-két másodpercre, főleg amikor észrevette Marthe Pryde merengő arckifejezését: a nő távolba révedő tekintettel nézett el mellette. Az, hogy még ő is elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt határozottan ellentmondott volna, meglepte Vladot, ezért kényszerítette magát, hogy átgondolja, milyen következményekkel járhat a Csillagliga újjáalakítása és a klánok elleni sikeres hadművelet.

Erre számítanom kellett volna. A klánok Keresztes frakciója volt az, amelyik kezdeményezte a Belső Szféra elleni inváziót. Ők voltak azok, akik a Belső Szféra államait törvénytelennek és barbárnak nyilvánították. Ők maguk akarták meghódítani a Terrát, és visszaállítani a Csillagligát. Mi sem bizonyította jobban helyes meglátásukat, döntésük jogosságát és ügyük igazát, mint az a könnyedség, amivel lehengereltek minden velük szembekerülő Belső Szférás egységet.

Ez a képzetlen csapatok ellen aratott győzelmeken alapuló meggyőződés egyben elvetette a csalódás és kétely magvait is. A tukayyidi vereséget szinte már előre meg lehetett jósolni, mivel a Komsztár egy olyan szervezet volt, amelyik elkülönült a Belső Szféra államaitól. Valójában mivel befolyást gyakoroltak az egész Belső Szférára, bárki másnál közelebb álltak a régi Csillagligához. A Komsztár harcosai szinte bűntelennek tűntek, és mentesnek az öregebb, korrupt birodalmak szennyétől. És mindenekelőtt: a klánok némelyike megnyerte a csatáját a Tukayyidon, így a vereségünk szerencsére nem volt teljes.

A többi világon, például a Twycrosson és a Wolcotton elszenvedett vereségeket a félrevezetés és a szerencse számlájára lehetett írni. A Füstjaguárok és a Novamacskák luthieni kudarcát meg lehetett indokolni Wolf Dragonyosainak – egy renegát klános alakulatnak – a jelenlétével, valamint azzal a ténnyel, hogy a Luthien sosem számított könnyű falatnak. A Jaguárok ott túlbecsülték saját képességeiket, és belebuktak a próbálkozásba. És mindezt csak azért, hogy túltegyenek a Szabad Rasalhág Köztársaság fővilágát, a Rasalhágot elfoglaló Farkasokon. Ezekből a vereségekből nem sok következtetést lehetett levonni. Jelentéktelen kivételek voltak, melyek megerősítették, hogy a Belső Szféra seregei híján vannak a becsületnek, és hogy egyszer-egyszer nekik is lehet szerencséjük.

A Füstjaguárok és Novamacskák megszállási zónája ellen indított Csillagligás támadással viszont az volt a probléma, hogy egyértelműen egy klánokra jellemző precizitással kidolgozott és végrehajtott hadműveletről volt szó. Nem egyéb kezdődött itt el, mint a Belső Szféra klános területek elleni inváziója, és Vlad szinte ugyanazt a sokkot és végzetszerűséget érezte, mint annak idején a Belső Szféra lakossága.

Ugyanúgy, ahogy a kezdeti könnyű győzelmek alátámasztották a Keresztesek küldetésének erkölcsi tisztaságát, a mostani veszteségek súlyos kételyeket ültettek el a kánokban. Vlad szinte érezte Katrina finom kezét a tervezésben és a célpontok kiválasztásában. A Füstjaguároknak, az én ellenségeimnek mentek neki. Az invázió végeredményben sokkal több hasznot hozott Vlad számára, mint amennyi kárt okozott.

Ránézett Marthe Pryde-ra.

– Sértő rád nézve, hogy nem téged támadtak meg, pozvál?

A nő szemében felvillanó tűz elárulta neki, hogy közel jár az igazsághoz, de a Jádesólyom kán, hogy leplezze gondolatait, megrázta a fejét.

– Azt hiszem, ami a Coventryn történhetett volna, az elég volt ahhoz, hogy leszálljanak a Sólymokról.

– Nem kétséges.

Marthe halkan rámordult a férfira, majd Lincoln Osis felé fordult.

– Igaz ez, ilkán? A Belső Szféra csapatai jogot formáltak arra, hogy a Csillagliga színeiben harcoljanak?

– Igen, de mindez csak hazugságok sorozata. – Osis előrehajolt, öklével támasztotta meg magát a pulpituson. – Már van is egy tervem rá, hogyan bánjunk el a támadókkal. A Belső Szféra ugyan taktikai téren sokat fejlődött, ám a műveleti és stratégiai tervezés még mindig sok kívánnivalót hagy maga után. A csapásaik olyan világokat céloztak, ahol nem találkoztak ellenállással, vagy csak helyőrségi csillaghalmazokkal kellett elbánniuk. A legjobb egységeimmel még nem kerültek szembe, és nem is szándékozom megadni nekik ezt a lehetőséget. Behatolunk a Szövetség területérc, és kiszélesítjük az inváziós folyosót.

Osis felemelte és széttárta karját.

– Itt a lehetőség, melyre mindannyian vártunk. Készen állok rá, hogy fogadjam az alakulataik kijelölésére bejelentett liciteket, hogy hozzám csatlakozva megsemmisítsük a klánokra leselkedő veszélyt!

Vlad hangosan felkacagott.

– Milyen nagylelkűen adományozza nekünk a lehetőséget, holott eddig igencsak fukarkodott az információkkal. Hat teljes hetet várt, amíg megkezdődött az invázió második hulláma és kérdőre vontuk önt a tanács előtt, hogy árulja el mi történt, és tájékoztasson minket a támadásokról. És még mindig nem mondott el nekünk mindent arról, hogy mivel kell szembenéznie.

Osis vállat vont.

– Egyébként sem hittem, hogy csapatokat fog küldeni segítségül, Ward kán, így a kifogásai nem lepnek meg, de nem is befolyásolnak semmiben.

– Nem is azért mondtam, hogy befolyásoljam önt, ilkán. A Csillagliga ellátja mindazzal a meglepetéssel, melynek kezelésére jelenleg képes. – Vlad végignézett a többi kánon. – Ilkánunk, Lincoln Osis úgy döntött, titokban tartja ezeket a támadásokat, és a Füstjaguárok belső ügyeként kezeli őket. Még akkor sem terjesztette elénk a problémát, amikor üzenetet kapott a Novamacskáktól, melyben hírt adtak róla, hogy őket is hasonló támadások érték. Most pedig előállt egy tervvel, és azt szeretné, ha mindannyian részt vennénk benne.

Vlad méltatlankodó redőkbe igazította arcvonásait, és hagyta, hogy hangja halk morgássá mélyüljön.

– Én nem egy zsoldos vagyok, akit csak úgy meg lehet vásárolni. Mit ajánlott fel nekünk az ilkán? Felajánlotta nekünk a lehetőséget, hogy saját harcosaink vérével szerezzük vissza az elveszített világokat a Füstjaguárok számára. Teljesen nyilvánvaló, miért gondolja azt, hogy az ajánlata több mint nagylelkű.

Asa Taney, a Jégördögök kánja megfordult, és mutatóujját Vladra szegezte.

– Ön könnyen beszél, Ward kán, hiszen a csapatai már a Belső Szférában tartózkodnak. Ez a mi esélyünk, hogy csatlakozzunk az invázióhoz.

– Nem, ez az önök esélye, hogy áruba bocsássák a katonáikat a Füstjaguárok asztaláról lehullott morzsákért. A tőle kapott megbízatások csak arra lesznek jók, hogy szétszóródjanak a Periférián, és a Szövetség ellen tucatnyi különböző helyről indított támadással kivonulásra kényszerítsék a Jaguár világokat megszálló egységeket. Amiről viszont a tervezés során elfeledkezett, az az, hogy nem csak szövetségi csapatok támadtak rá a világaira. Ez egy koalíciós erő, melyben a Belső Szféra legjobb egységei kaptak helyet. Ostobaság volna önöktől beleugrani ebbe a hadműveletbe.

– A Farkasok kánja igazat beszél – bólintott komoran Marthe Pryde. – Az ilkán ezt az ügyet a Füstjaguárok problémájaként kívánta kezelni, de most, amikor az események kezdenek kedvezőtlen fordulatot venni, megpróbálja a klánok közös ügyévé tenni. És ez helytelen. Mégpedig oly mértékben helytelen, hogy saját csapataimat fogom feltenni a Füstjaguárokat segíteni szándékozó licitek ellen. Bármelyik egység, amelyik jelenleg nem részese az inváziónak, csak úgy nyerheti el a jogot a részvételre, ha előbb legyőzi a Jádesólymok harcosait.

– Én pedig a Farkas klán egységeit teszem fel azok ellenében, akik átjutnak a Jádesólymokon. – Vlad fejet hajtott Marthe felé. – Nagy megelégedésemre szolgálna a Jádesólymokkal felváltva fogadni a kihívásokat, ha Marthe kán volna olyan kedves megosztani velem és harcosaimmal a feladatot.

– A Jádesólymok örömmel engedélyezik a Farkasoknak, hogy elbánjanak a kihívók egy részével – mosolyodott el Marthe Pryde. – Akkor hát ez a helyzet, kánjaim. Ha bizonyítani kívánják, hogy csapataik méltók az invázióban való részvételre, először azok ellen kell helytállniuk, akik egyszer már legyőzték a Belső Szféra seregeit.

– Nem! – Lincoln Osis öklével az asztalra csapott. – Mit csinálnak? Hát nem látják a fenyegetést?

– De látom, ilkán, – mégpedig sokkal tisztábban, mint ön. – Vlad maga elé emelt kézzel összeérintette ujjhegyeit. – Ön az ilkán, mégis úgy viselkedik, mint a Füstjaguárok kánja. Erről a veszélyről azonnal be kellett volna nekünk számolnia. Nem tette. Feltételezem azért, mert úgy gondolja, hogy ilkánként egyedül is képes megoldani a helyzetet. Vagy így van, vagy nem. Ha nem, akkor el kell ismernie, hogy alkalmatlan az ilkáni cím birtoklására. Vissza kell lépnie, és másik ilkánt választunk a helyére. Egy olyat, aki véget vet a krízisnek. Más következtetést teljesen felesleges levonni.

Osis arca hamuszürkévé vált.

– Ön megpróbálja elbagatellizálni a fenyegetést, Vlad.

– Nem erről van szó! Mindössze nem látom be, hogy a Füstjaguárok alkotnák a klánok lelkét – közölte Vlad jeges hangon. – Lehet, hogy a Belső Szféra elpusztítja a Füstjaguárokat, ám a klánok élni fognak. Túléljük a tévedéseit és törvénysértéseit akkor is, ha ön nem. Az egyedüli esélye a túlélésre, ha az elfoglalt világok visszahódítására készített terve működőképesnek bizonyul. Mert ha nem, egy új ilkán foglalja el a helyét, aki a megfelelő időben cselekedni fog.

35

Barbarossa űrjáró

Nadír újratöltő állomás, Wolcott

Pesth Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3059. július 27.

Victor Ian Steiner-Davion még egyszer, alaposan szemügyre vette a tiszti étkezde közepén elhelyezett kivetítő felett lebegő adatokat.

– Nem egészen erre számítottunk.

A kardinális higgadtan csóválta a fejét.

– De nem is ért váratlanul minket. – Megigazgatta szemfedőjét. – A Füstjaguárok parancsnoka összetéveszt engem Hannibállal, és megpróbálja eljátszani Scipio Africanust. Azt gondolja, öt szövetségi világ megtámadásával rákényszeríthet, hogy visszavonjuk a csapatainkat, és megpróbáljuk megvédeni a Szövetséget a további hódításoktól. Tudtuk, hogy ez megtörténhet.

– Igen, és pont ezért terjesztettük ki a második hullámot azokon a világokon túlra, ahonnan a Jaguárok könnyen támadást indíthatnak a Szövetség világai ellen. Abban reménykedtünk, hogy a vonalak mögötti tevékenységünkkel és az utánpótlásuk veszélyeztetésével kijjebb csalogathatjuk az átugrott egységeket. A Szövetség elleni csapást az első hullám utánra vártuk, nem pedig a harmadikat megelőzően. Ez baj.

– Valóban? – nézett rá Focht felvont szemöldökkel.

– Igen, de talán nem leküzdhetetlen az akadály. Három ezredünk állomásozott ezeken a frontvonali világokon, amikor megkezdtük a második hullámot. Ezeknek az erőknek egy részét előremozgattuk ide, hogy felkészüljenek a harmadik hullámra – amely így olyan világokat is érinteni fog, melyeket eredetileg csak a negyedik hullámban szándékoztunk elfoglalni –, és így át tudunk csoportosítani néhány egységet a frontvonal meg nem támadott világairól.

A kardinális bólintott.

– És ne feledkezzen meg róla, hogy ezeken a világokon nyolc éve készülnek a klánok inváziójára. A Szövetség kiépítette a védelmet és felkészítette a lakosságot az ellenállásra. Az erősítés megérkezésével a klánosok rájönnek majd, hogy ezeket a bolygókat bizony nem könnyű bevenni. Arra számítanak, hogy ugyanolyan könnyű csatákat kell vívniuk, mint az invázió kezdetekor, de nem ezt fogják kapni. Hosszú időre fel lesznek tartva, ami azt jelenti, hogy olyan erőkkel tudunk reagálni, amekkora biztosan elegendő a megsemmisítésükhöz.

A herceg megfontolta Focht szavait. A Szövetség határvilágain tett látogatásai alkalmával meggyőződött a magas készültségi fokozatról. A helyőrségi egységek folyamatosan gyakorlatoztak, és az évek során olyan veteránok mellé osztották be őket, akik már maguk is harcoltak a klánok ellen, valamint olyan újoncokhoz, akinek a fiatalos lelkesedése szolgáltatta a stratégiák kivitelezéséhez szükséges hajtóerőt. Erődítményeket emeltek a klánok ostromának visszatartására, a lakosságot pedig anti-klán taktikára képezték ki. Bár a túlélési esélyük valószínűleg igen alacsony lesz, az előkészületek és a gyakorlatok következményeként egész bolygók váltak fegyveres táborokká, ami azt jelentette, hogy a klánok egyetlen szövetségi világon sem fognak békére lelni.

– Jobban szerettem volna saját világaikon szétverni ezeket az egységeket, de végeredményben az sem rossz, ha a Szövetségben veszik nyomuk. Én a helyükben nem szeretnék leszállni azokon a világokon. – Victor elmosolyodott. – Remélem, a klánosok is gyűlölni fogják.

– Biztosan. – A kardinális témát váltott. – Átnéztem a schuyleri támadás csapatbeosztását, és láttam, hogy ön fogja vezetni a Tizedik Lyrán Gárda Első Zászlóalját.

– A Kísérteteim. Természetesen én leszek a parancsnokuk.

– És ha úgy határozok, hogy távol tanom önt a harcoktól?

Victor gyomra görcsbe rándult.

– Azt hittem, amikor bevettük a Tizedik Lyrán Gárdát a támadó egységbe, nyilvánvaló volt, hogy én is velük tartok. Kai vezeti a Lándzsásokat, Hohiro az Első Genyoshát, Phelan pedig a Negyedik Farkas Gárdát. Nekem is ott a helyem a Kísértetek élén.

– Nem – rázta meg a fejét Focht. – Várjon, mielőtt ellenkezni kezdene, válaszoljon egy kérdésre: miért kell önnek vezetnie őket?

– Mert az én embereim. Én választottam ki őket. Együtt gyakorlatoztam velük. Együtt mentettük ki Hohirót a Tenientéről. Nem engedhetem őket egyedül harcba, nem kérhetem meg őket, hogy vállalják a veszélyt és a kockázatot, csak ha én is velük együtt felvállalom.

– Victor, ön már régebben vállalta ugyanezt a kockázatot, a bátorsága nem képezi vita tárgyát – mutatott rá Focht. – Nem könnyű a háttérbe húzódni, és úgy irányítani, hogy nem veszünk részt a csata sűrűjében. A Tukayyidon mindennél jobban szerettem volna bemászni egy mech pilótafülkéjébe, és magam is a klánok után eredni. Úgy éreztem, minden halált meg tudtam volna akadályozni, ha ott vagyok, hogy cserbenhagytam az embereimet, amikor hagytam, hogy nélkülem induljanak harcba.

– Pontosan ez az. Tehát ön is tudja, miért kell ott lennem.

– Nem. Én azt tudom, miért gondolja, hogy ott kell lennie. – Focht komoran bólintott. – Ráadásul szerintem ön azt hiszi, hogy a politika is megköveteli a személyes jelenlétét a hadműveletben. Attól fél, hogy ha nem harcol, ha nem teszi kockára az életét a klánok ellen, abból is csak a húga húz hasznot.

Victor gerincén bizsergés kúszott fel.

– Nem tagadom, ez is egy szempont, ám korántsem a legfontosabb. – Keze lassan ökölbe szorult. – Ön már elég régóta van jelen ahhoz, hogy átlássa a Belső Szféra politikai machinációit. Emlékszik arra, amikor nagyanyám eltávolította a hatalomból Alessandro nagybácsiját, és elfoglalta az arkóni trónt. Bizonyára nem felejtette el Ryan Steiner színjátékát és Frederick Steiner kétbalkezes politikai húzásait sem. Ő vezette a Tizedik Lyrán Gárdát, és jobban tette volna, ha megmarad a katonai oldalon, mivel politikusként teljesen használhatatlan volt.

– Emlékszem. – Focht ép szeme összeszűkült. – De nem látom át, hová akar kilyukadni ezzel a történelemleckével.

– Oda akarok kilyukadni… – Victor nagyot sóhajtott, megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Akkor történt, amikor meghaltam… vagyis amikor azt hittem. Tudom, hogy az orvosok hoztak vissza az életbe, de amíg ez megtörtént, rájöttem néhány dologra önmagammal kapcsolatban. Örökségemnél, hajlandóságomnál és képzésemnél fogva elsősorban és mindenekelőtt harcos vagyok. Ez az amihez értek, ez az ami vagyok, és ez az amit jól tudok csinálni. Olyan telivér vagyok, akinek állandóan futnia kell, mert ha nem teszem, az a halálomat jelenti. Ez nem ugyanaz, mintha egy közönséges szociopata lennék, aki csak azért indít háborút, hogy egy mech pilótafülkéjébe ülve gyilkolhasson. Olyasvalaki vagyok, aki érzi, ha tennie kell valamit, és aki vállalja a felelősséget a tetteiért, hogy gondoskodjon a népe szabadságáról.

– Nézze, én is tudom, hogy az egész művelet legfontosabb része a tervezés és a kiértékelés. Élvezem a feladatot, nagy lelkesedéssel csinálom, és azt hiszem, elég jól is végzem a dolgom.

– Így van.

– A probléma azonban az, hogy mindez csak elméleti feladat. Nekem arra van szükségem, hogy leszálljak egy világra, körbemenjek a mechemmel, és beleolvadjak a háború realitásába. E nélkül olyan hibákat fogok elkövetni, amilyeneket nem engedhetek meg magamnak. – Victor felnézett Fochtra. – Ön már elegendő tapasztalatra tett szert az élete során, hogy ne kelljen többé harcolnia. Rendelkezik azzal a lelki beállítottsággal és ellenállóképességgel, amivel én még nem.

– És ha meghal, miközben megpróbál szert tenni ezekre?

– Akkor nem vagyok alkalmas arra, hogy másokat vezessek. – Victor az asztal lapjára helyezte tenyerét. – Ezenkívül folyamatosan harcolnom kell, hogy fenntartsam a katonák tiszteletét. Lássuk be, az eddigi eredményeim nem valami fényesek. Az első egységemet a Trellwanon megsemmisítették. A Twycrosson mindannyiunkat lemészárolták volna, ha Kai nem menti meg a helyzetet. Az Alyinán megint csak Kai húzott ki a bajból. És igaz, a Tenientén a Kísértetek ugyan megmentették Hohirót, de csak az ő egységének a közbelépése miatt nem kerültem kínos helyzetbe. És végül a Coventryn megvívtunk egy majdnem-csatát, ami még jól is jött, mert ha nyertünk volna, élőerőben és hadianyagban akkor is súlyosabb veszteséget szenvedünk.

– Kai, Hohiro és Phelan tisztelnek téged, ez pedig átragad a csapatokra is.

– Igen, de ez az érzés halványulhat. – Victor megvonta a vállát. – Talán csak képzelődöm, de úgy érzem magam, mint egy szélhámos. Magamra vállaltam egy csomó felelősséget, mégis tele vagyok kételyekkel. Állandóan arra várok, hogy valaki leleplezze a blöffömet és bebizonyítsa, hogy nem vagyok méltó arra a pozícióra, melyet elfoglalok. Van ennek valami értelme?

– Természetesen – válaszolt mosolyogva a kardinális. – Azt hiszi, ön az első vezető, akinek ilyen kételyei támadnak? Az igazán jók mind ilyenek. Azt hiszem, az apja is sokat gyötrődött a döntései felett, a nagyanyja pedig biztosan. Ők tudták, mikor vezessenek, és mikor harcoljanak.

Victor bólintott.

– Tehát azt mondja, itt az ideje, hogy harc helyett inkább vezessek?

– Nem egészen. – A kardinális melegen Victorra mosolygott. – Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy valóban harcolni akar, és nem birtokolni a harcot. Ha arra készült volna, hogy leszáll a Shuyleren csak azért, hogy a csata végén a mechjében odasétáljon a Jaguárok főhadiszállásához és bejelentse a győzelmét, nem engedtem volna.

– Gondolja, képes lennék ilyesmire?

– Addig nem, amíg sokkal inkább harcos, mint politikus – válaszolt Focht. – Menjen, nézze meg, készen áll-e az egysége. Én pedig utasítom a tartalékot, hogy induljanak, és számolják fel a Jaguár offenzívát. Mire végzünk, a Jaguárok tudni fogják, hogy nem tréfálunk, és még több csapatot küldenek ide, miközben nyitva hagyják előttünk a Huntresst. Meglátják majd, hogy mi is tanulmányoztuk Scipio Africanust, és hogy sokkal több közös vonásuk van a karthágóiakkal, mint szeretnék.

Füstjaguár vagyok – vadász, nem pedig elejtésre váró vad! Vulcan Bowen elementál csillagkapitány legszívesebben ezeket a szavakat üvöltötte volna rádiójába, miközben keresztülvágott Fuun városán. A 19. Támadó Csillaghalmaznál töltött ideje alatt a Belső Szféra számos világán járt már, de a Szövetséghez tartozó Matamoros világa volt mind közül a legrosszabb. Annyira sivár, hogy az embereket biztosan csak büntetésből ítélték arra, hogy itt töltsék le az életüket. A helyőrségi egység, a Második Éji Vadászok az éjszakai műveleteikről híresültek el, és Bowen úgy vélte, ennek fő oka az lehet, hogy a nappali órákban még ők sem bírták elviselni a hely látványát.

Az éjszaka viszont nem volt a barátjuk. Fuun városa a Wazukana erődtől ötven kilométerre keletre feküdt. Az Első Szabad Világok Gárdaezred itt állította fel főhadiszállását, a 19. Támadó Csillaghalmaznak pedig nagy nehézségeket okozott kimozdítani őket a helyükről. Fuun városi milíciájának folyamatos szabotázsakciói hátráltatták a Füstjaguárok ostromát, ezért a támadók úgy döntöttek, a probléma megér egy licitet. Az eredeti licitet nem Bowen nyerte.

Jeremiah Furey csillagkapitány volt a győztes, aki kevesebb, mint egy pontnyi erőig lelicitálta magát. Fureynek és két társának úgy veszett nyoma a városban, hogy még segélykérő üzenetet sem tudtak küldeni.

Bowen és négy elementálból álló egysége megtalálták társaik holttestét, akiket a város közepén álló dombocskán durván ácsolt keresztekhez kötöztek. Ami meglepte, és kicsit nyugtalanította is Bowent, hogy őrjáratuk során az életnek semmiféle jelét nem tapasztalták egészen addig, amíg el nem érték a városközpontot. Még a keresztek körüli porban sem látszottak lábnyomok. Mintha Fureyt és elementáljait fantomok szippantották volna ki a páncéljukból, hogy megöljék őket.

Aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül lángok csaptak ki a környező épületekből. A nehéz géppuskák és Infernó rakéták tüze leterítette Carsont. Bowen habozás nélkül kiadta a parancsot, hogy induljanak előre, és géppuskájával megszórta a tér északi szélén álló épületet. A többiek követték őt a masszív, téglából emelt ház felé. Ha beérnek, a fal már védelmet biztosít számukra, nyugodtan megtisztíthatják az épületet, és folyamatosan előretörve felszámolhatják az ellenállást.

Trevor félúton rálépett egy gyalogsági aknára, amely hangos dörejjel detonált az elementál jobb lába alatt, és a magasba dobta a férfit. Trevor egy pörgés után a fején és a vállán landolt. Bowen tudta, hogy a harcosnak némi szédülésen kívül valószínűleg nem esett más baja, de amikor Trevor talpra állt, a parancsnok látta, hogy társa eléggé zavarodott. Trevor rohanni kezdett a tér nyugati végében álló épület felé.

A déli és a nyugati épület második szintjéről érkező kereszttűz darabokra szaggatta az elementált. Páncélozott öltözékének darabjai repkedtek a levegőben, ahogy a lövedékek megpördítették a tengelye körül. A páncél hasadékain fekete, nyúlós folyadék szivárgott, amely megpróbálta elzárni a sebeket, de rögtön szét is fröccsent, ahogy az újabb lövedékek áthatoltak rajta és a páncél alatti emberi testen. Trevor a földre zuhant, de még ott is tovább rángott a folyamatos golyózáporban.

Bowen hatolt be elsőként az északi épületbe, menet közben szakítva ketté egy férfit a bal alkarja alá szerelt géppuska sorozatával. Jobbra fordult, és a másik karjába épített könnyű lézerrel egy újabb ellenállót változtatott élő fáklyává. Mindkét milicista a homokzsákokkal körbekerített géppuskafészek mögé rogyott. Grace és Adrienne is elérte a bejáratot Bowen után, ahol rögtön kettéváltak, hogy biztosítsák az előcsarnokból nyíló helyiségeket. Bowen zajt hallott felülről, ezért megpördült, és géppuskájából megszórta a mennyezetet. Próbálkozását hangos sikoly jutalmazta.

Éppen időben fordult vissza ahhoz, hogy lássa, amint Adrienne lába alatt beomlik a szomszédos szoba padlózata. A nő eltűnt a nyílásban és Bowen rádöbbent, hogy csapdába csalták őket. Felülről valami belehullott az elementált elnyelő lyukba. Nem tudta pontosan kivenni, mi lehetett az, de kétségkívül fémből volt, mérete meghaladta a másfél métert, és meglehetősen súlyosnak látszott. A tárgy becsapódásakor megérezte az épület alapzatán átfutó remegést, és tudta, hogy Adrienne páncélja egy pillanatig sem állhatott ellen.

Odavakkantott egy parancsot Grace-nek, és mindketten elindultak a hátsó kijárat felé. Bowen úgy tervezte, hogy átszökken a homokzsákokkal védett géppuskaállás felett, majd egy újabb ugrással távozik az ablakon keresztül, de bal lába megcsúszott első áldozatának zsigerein. Ennek következtében egy pillanatnyi késéssel rúgta el magát a talajtól, és jobb lába beleakadt az ablak keretébe. Bowen önkéntelenül kinyújtotta testét, és egy szaltó után keményen a hátára érkezett.

Rendhagyó távozása mentette meg az életét. Grace kecsesen, minden nehézség nélkül követte, és ellenség után kutatva gyorsan körbenézett a mellékutcában. Először balra pillantott földön heverő parancsnoka felett, majd jobbra fordult volna, de ebben a pillanatban a keskeny utcában parkoló, ütött-kopott légpárnás jármű felrobbant.

Az elementált narancsszín fénykoszorú vette körül, amely előbb sárgává, majd fehérré változott, a páncélos alakból pedig mindössze egy fekete sziluett látszott. Bowennek az jutott eszébe, hogy a nő valahogy Novamacskává alakult, mert az egész páncélja fekete volt, kivéve a bal vállánál egyre terjedő izzó, fehér foltot. A parancsnok csak akkor döbbent rá igazán, mi történt valójában, amikor társa karja pörögve elszállt a feje felett, és sötét körvonala térdtől felfelé feloldódott a fényben.

A robbanás ereje felkapta a férfit, és Grace karja után hajította. Feje a falnak ütközött, aztán érezte, hogy pörögve száll a levegőben. Ismét nekirepült valaminek, ezúttal a vállával. Teste tovább bukdácsolt a mellékutcában, bokája hangos roppanással tört darabokra, ahogy páncélozott lába porrá zúzott egy téglafalat. Felkészült a fájdalomra, de energiapáncélja már el is kezdte a nyugtatók pumpálását a szervezetébe, eltompítva a kínt és megnövelve ellenálló képességét.

Kigurult az utcára, és amilyen gyorsan csak tudott, felállt. Hallotta a páncéljáról lepattanó puskagolyók kopogását. Egy kósza lézernyaláb is eltalálta, de ezek a személyelhárító fegyverek csak annyira zavarták, mintha az eső esett volna. A helyiek nyilván a rajtaütésre összpontosították komolyabb arzenáljukat, a támogató csapatnak már csak a könnyebb fegyverek jutottak. Igaz, hogy ezekkel nem igazán árthattak neki, viszont jelenthetik a pozícióját és elég ideig feltarthatják, amíg előkészítenek egy újabb rajtaütést.

Ha nem mozgok, meghalok. Körülnézett, hogy merre menekülhetne, de egyetlen útvonalat sem talált a szabadság felé. Az észak-déli irányú főúton semmi forgalom nem volt, de a járdán parkoló járművek bármelyikében lapulhatott egy ugyanolyan bomba, mint amelyik megölte Grace-t. Mint ahogy valószínűleg lapult is. Akkor van a legnagyobb esélyem, ha az épületeken keresztül próbálok kijutni a területről.

Átviharzott az úttesten, és beugrott az egyik étterem falán tátongó nyíláson. Miközben az asztalokat borogatva és az egyik tűzhelyet darabokra törve keresztülcsörtetett az épületen, megpróbált rádiókapcsolatot létesíteni, a 19. Támadó Csillaghalmaz főhadiszállásával. Az összes frekvencián csak hangos, vibráló statikus zörej hallatszott. Zavarják. Nem csoda, hogy Furey nem tudott jelentkezni.

Bowen az étterem hátsó falán áttörve egy keskeny, észak-déli irányú sikátorba jutott. Dél felé fordulva még éppen látta, ahogy egy kopaszodó, sárgás bőrű öregember belép a mellékutca végén, és egy muzeális értékű szakállas puskát emel a vállához. Az öreg vakmerő pimaszsága meglepte Bowent. Tudta, hogy az elöltöltős nem árthat neki, így még egy gyors tisztelgést is megengedett magának, miközben a férfi meghúzta a ravaszt. Az ütőszeg lecsapott, szikrát vetett a lőporserpenyőbe, és a fegyver hatalmas, fehér füstfelhőt okádva magából elsült.

A nehéz lövedék Bowen mellének közepét találta telibe, és néhány lépésnyit hátralökte az elementált. A diagnosztikai képernyőre vetett gyors pillantás meggyőzte róla, hogy a páncél sértetlen maradt, de a lövés eszébe juttatta Bowennek, hogy öltözéke nem teljesen ellenálló a fizikai behatásokkal szemben. Egy alaposan felgyorsított, megfelelő tömegű tárgy képes áthatolni rajta.

A füst eloszlása után Bowen látta, hogy az öreg az életéért fut: a sikátor végétől egyenesen egy közeli épület bejárata felé vette az irányt. Bowen utána vetette magát, és tüzet nyitott a menekülő lázadóra. Elhibázta, és a férfi vörös kimonója meglebbent, ahogy átbotladozott az ajtón. Bowen egy másodpercig fontolóra vette, hogy merészségéért megjutalmazza az öregembert az életével, de gyorsan elvetette az ötletet.

Biztosan a fájdalomcsillapítók hatása. Megpróbált megölni. Ha életben hagynám, azzal csak a többieket bátorítanám. Pusztulnia kell. Bowen két hosszú sorozattal megszórta az épület homlokzatát, aztán felsőtestét kicsit elcsavarta jobbra, és behúzta a fejét, hogy a lehető legkisebb időveszteséggel jusson át az ajtón. Egy mozgó célpontot nehezebb eltalálni.

Ahogy belépett, Bowen maga előtt megpillantotta prédáját, néhány egymásra halmozott homokzsák mögött kuporogva. Az öregember széles, majdnem fogatlan vigyora tökéletesen passzolt a mellette ülő lány mosolyához. Nyilvánvaló elégedettségük meglepte Bowent, de csak azért, mert nem ismerte fel azonnal, hogy a berendezés, ami mögött ülnek, tulajdonképpen egy fegyver.

A valamilyen szárazföldi járműből kiszerelt lemezrugót egy két méter hosszú födémgerenda-darabhoz erősítették. A rugó íves végeit vastag acélsodrony – egy darab nagy szakítószilárdságú fémkábel – feszítette meg, melyet V-alakban hátrahúztak, és egy egyszerű rugós retesszel rögzítettek. A gerendán egy másfél méter hosszú vasrudat fektettek végig, melynek egyik végét kihegyezték, a másikba pedig hornyot vágtak, hogy simán illeszkedjen a kábelhez. A rugós reteszhez egy hosszú rudat erősítettek, és miközben Bowenben kezdett derengeni, hogy mit lát, az öreg rátaposott a rúdra a lábával.

Bár eredetileg nem arra tervezték, hogy egy házi készítésű számszeríj alkatrésze legyen, a laprugó megállta a helyét. Olyan iszonyatos erővel lökte előre a vasrudat, hogy a fémhegy gond nélkül fúrta át az elementál páncéljának jobb oldalát. Bowen érezte, ahogy a rúd átmegy rajta, és a másik oldalon előbukkan a páncélon keresztül, de igazából csak a nedves, loccsanó hang tudatta vele sérülése komolyságát.

Megpróbált visszavetődni az utcára, de a rögtönzött lövedék végei beleakadtak az ajtófélfába, és meghiúsították a kísérletet. Miközben támolyogva előrebotladozott, lézerével elkezdte szétégetni a számszeríjat, de ellenfelei már rég nem voltak ott. Körbefordult, hogy megkeresse őket, de törött bokacsontja végkép felmondta a szolgálatot, és Bowen elterült a padlón. A jobb oldalára zuhant, amitől a vasrúd még jobban belenyomódott a testébe, majd a hátára fordult.

Görcsösen felköhögött, vért ízlelt a szájában. Amikor felnézett, vércseppek borították sisakja kémlelőnyílását. Érezte, ahogy a páncél újabb adag drogot pumpál a szervezetébe, és egy kis lámpa villogása azt is tudatta vele, hogy helyzetjelzője működésbe lépett. Csakhogy mindent zavarnak.

Tombolni akart, harcolni a nyugtatók ellen és kijutni Fuunból, de már nem volt hozzá elég ereje. Fel akart kelni, és lemészárolni minden embert a városban, de tudta, hogy ezzel nem mentené meg az életét. Most döbbent csak rá, hogy azok az emberek, akikkel az invázió folyamán eddig összehozta a sors, soha nem merészeltek volna rátámadni. Ám hosszú éveket biztosítottunk számukra, hogy túllépjenek a félelmeiken. És most megfizetjük az árat.

Bowen felpillantott, és látta, hogy az öregember közeledik felé, kezében egy magasra emelt pöröllyel. Az elementál megpróbált parancsot adni a karjának, hogy emelkedjen fel és égesse hamuvá a városlakót, és valószínű volt, hogy sikerült is neki, de soha nem bizonyosodhatott meg róla teljesen, mert a homályos szilánkokká robbanó kémlelőnyílással együtt ő is mindörökre elvesztette az eszméletét.

36

Mitsuhama-gerinc, Schuyler

Füstjaguár Megszállási Zóna

3059. augusztus 13.

Amint a légűrvadászok befejezték második, és egyben utolsó támadásukat, Victor beindította madárlábú Daishi omnimechjét, és nekivágott a Mitsuhama-gerincre vezető árnyékba borult, kanyargós hegyi szerpentinnek. Bár kétségkívül nem ez volt a Tizedik Lyrán Gárda mechjeinek leggyorsabbika, az általa Prométheusznak elnevezett nehézkes behemót meglehetősen masszív gépezet volt, és jelentős mértékű sérülést kibírt. Klános technológiával szerelték fel, és hosszú idővel ezelőtt kapta ajándékba, hogy egyenlő eséllyel vehesse fel a harcot ellenfeleivel.

Az Alyinán és a Tenientén megóvott, miközben a klános harcosokra vadásztam. Bár tudta, hogy mivel elsőként lép a gerincre, pompás célpontot fog nyújtani, Victor különös módon nem érzett félelmet. A klánosok vonalát áttörték, és a Negyedik Jaguár Regulárisok egy trináriát különítettek el a gerinc e gyenge pontjának védelmére. Keletre és nyugatra a Nehézgárda EHCS és az Első Genyosha a Négyesek szárnyait fenyegette és helyhez kötötte őket, így a Tizedikre hárult a feladat, hogy áttörjék a klános centrumot, és szétszórják a Jaguárokat.

A Schuyleren állomásozó másik alakulat, a Tizenkettedik Jaguár Regulárisok már összeomlott az Olasin-fjordnál a Negyedik Farkas Gárda, az Első St. Ives-i Lándzsások és a Komgárda 91. Divíziójának nyomására. Igaz, hogy ezek csak helyőrségi csillaghalmazok voltak, azaz vegyesen rendelkezetek első-, illetve második vonalbeli mechekkel, a Tizenkettesek bátran küzdöttek, a Négyesek pedig megszilárdították a vonalaikat, amint elérték a gerincet.

A Daishi a szerpentin egyik kanyarjához ért, és Victor rögtön észrevett egy mechet, amelyik sziklás fedezékéből kiemelkedve már célba is vette őt. Számítógépe Grendelként azonosította. A közepes méretű mech jelentős tűzerőt birtokolt, de nem az a fajta ellenfél volt, amelyik képes megállítani egy Daishit. Kivéve, ha nagyon-nagyon szerencsés a fickó.

A Grendel felemelte bal karját, és tüzet nyitott az alkarja felső részére szerelt félnehéz lézerekkel. Az egyik rubinvörös sugár messze a célponttól balra húzott el, de a másik végigszántott a Daishi bal karján, és leolvasztott némi páncélzatot. A Grendel jobb karjába épített nehéz lézer is életre kelt. A lövedék Victor mechjének bal oldalába fúródott. A megolvadt páncéldarabok alaktalan, gőzölgő masszaként hullottak a földre. Következtek a közepes mech mellébe és fejébe ültetett félnehéz lézerek. A felvillanó fegyverek energiája elpárologtatott egy kevés páncélt a Daishi jobb karjáról is, és olvadt szélű forradást hagytak maguk után, amely a megszólalásig hasonlított a másik karon lévőhöz.

Victor gondolkodás nélkül az ellenséges mech körvonalára vezette célkeresztjét, és egyszerre hozta működésbe a jobb kar nehéz impulzuslézereit, valamint a bal Gauss-ágyúját. Az impulzuslézerek mindegyike talált, az energianyalábok a Grendel bal karjának, jobb lábának és jobb oldalának páncélzatát tépázták meg. A Gauss-ágyú ezüstös lövedéke akadály nélkül süvített át az olvadt páncélrepeszek zivatarán. A nagy sebességű fémtömb a Grendel jobb karjába csapódott, leszedte a végtag összes páncélzatát, és elgörbítette a ferrotitán-ötvözet csontokat.

Az iszonyatos ütés ellenére a klános pilóta valahogy álló helyzetben tudta tartani mechjét. A Grendel ismét célba vette Victor gépét a fegyvereivel. Két félnehéz lézer az omnimech bal oldaláról fejtette le a páncéllemezeket, a Grendel fejéből érkező rubin fénysugár a bal karról égette a le a védőréteget, a nehéz lézer smaragdzöld nyila pedig a Daishi jobb lábát gyötörte meg.

Renny Sanderlin Faltörője bukkant ki a kanyarból Victor mögött, és a mellébe ültetett impulzuslézerekkel rögtön el is kezdte a Grendel megdolgozását. Az egyik sugár mellément, de az összes többi eltalálta a kisebb mechet. Az első felemésztette a Grendel jobb karját, és ezzel együtt elpusztította az ott lévő nehéz és könnyű lézereket. A másik két lövedék a mech oldalairól párologtatta el a páncélt. A jobb oldali sugárnak sikerült áthatolnia a védelmen, és használhatatlanná tette a rövid hatótávolságú rakéták kilövőberendezését. Az utolsó két lövés pontosan a mellkas közepébe fúródott, és a rövidesen megjelenő fekete füst azt mutatta, hogy valószínűleg a hajtóművet is megrongálhatta.

Victor már rá se hederített a földre zuhanó Grendelre; inkább egy Árnyékmacska kötötte le a figyelmét, amelyik a szerpentin felső szakaszáról vette őt tűz alá. A mech páncélja magán viselte a vadászok támadásának nyomait, és ezáltal sokkal inkább ki volt téve a sérüléseknek a Daishival szemben, mint egyébként lett volna. Az Árnyékmacska méret és páncélzat tekintetében nagyjából egyenértékű volt a Grendellel, bár fegyverzetében valamivel elmaradt tőle. A Daishi eddigi sérülései miatt elméletileg lehetséges lett volna, hogy a kisebb mech komoly károkat okozzon, de ezzel együtt nem sok esélye volt rá, hogy kivonja a forgalomból az omnit.

Victor ujjai rászorultak az irányítókarok gombjaira. Miközben az Árnyékmacska nehéz lézerei végigszántottak a Daishin, Victor lézercsapása forró párafelhővé változtatta ellenfele mechjének bal karját. A Gauss-ágyú darabokra törte a jobb kart védő páncéllemezeket, és összelapította a vállízületet. A másik két impulzuslézer energianyilakkal szórta meg az Árnyékmacska bal lábát és jobb oldalát, elegendő páncélt égetve le ahhoz, hogy a pilóta már ne tudja kompenzálni a mech hirtelen súlyponteltolódását. Az Árnyékmacska elvágódott, beszorult a hegyszoros fala és egy hatalmas sziklatömb közé.

Azonban az Árnyékmacska támadása sem maradt eredmény nélkül. Mindkét nehéz lézer zöld sugara végigszántotta a Daishi mellét. Az egyik eltávolította a páncélzatot a mech szíve fölül, a második pedig áthatolt az így meggyengített védelmen, a mellkas bal oldalán. A lézersugár megsütött néhány belső kiszolgálóegységet és komolyan fenyegette az RHR kilövőt, de a Daishi további működését még így sem veszélyeztette.

Vakító, ezüstös fény öntötte el a hegyszorost, amint Renny Faltörője Victor Daishija elé ereszkedett.

– Hadd segítsek, Victor. Mindjárt fent vagyunk.

Victor visszanyelt egy káromkodást. Rennynek igaza van, megsérültem. Renny Sanderlin Victor szobatársa volt a Nagerlingen az utolsó évben, de már előtte is jó barátságban voltak egymással. A termetes mech-harcos mindig készen állt rá, hogy támogassa Victort, vagy megvédje őt a veszélytől. – Roger, Renny. Fedezem a hátad.

A gerinc pereme mögül egy hatalmas, megviselt páncélzatú omnimech lépett elő, hogy elzárja az útjukat. A robosztus, humanoid alkatú Man o' War mindössze tíz méter magas volt, de ahogy ott állt a szerpentin végében, háta mögött az égbolttal, Victor úgy érezte magát, mint Dávid Góliát előtt. A Füstjaguár mech kézfej nélküli karjai felemelkedtek, és láthatóvá váltak a jobb alkart alkotó iker részecskeágyúk, valamint a bal csuklóból előmeredő négy lézer csöve. Az omnimech félelmetes ellenfélnek számított, de Victor tudta, hogy alul fog maradni, mert alul kell maradnia.

A Man o' War lőtt elsőként. Az első PPC mesterséges villáma végignyalta a Faltörő mellének bal oldalát, a második ragyogó, kék sugár pedig a mellkas közepébe fúródott. A bal kar félnehéz lézereiből érkező skarlát energianyilak zápora elpárologtatta az EgyNem mech bal lábáról a páncélzat jó részét, és alaposan meggyengítette a végtag védelmét, ám egyik lövésnek sem sikerült rajta átjutnia.

Renny visszalőtt, és a mech felsőtestébe ágyazott hat lézer lövése közül öt ismét betalált. Kettő az ellenséges mech bal karjáról párologtatta el a páncélréteget, a harmadik fegyver sorozata végigszórta a bal lábát, egy másik pulzáló fénysugár az omni jobb karját nyitotta fel, s végül az utolsó a mech széles mellkasa felett változtatta gőzzé a fémlemezeket.

Victor is célkeresztje közepébe igazgatta a Man o' War alakját. A zöld energiasugarak vihara is leolvasztott némi páncélt a mech bal karjáról és törzséről, de a harmadik nehéz impulzuslézer és a Gauss-ágyú okozta a legnagyobb kárt, amikor lövedékeik a már sérült jobb karba csapódtak. A Gauss-ágyú fémtömbje szinte az össze páncélzatot letakarította a végtagról, a lézer pedig elintézte a maradékot. Az impulzuslézer többi sugara a vállat vette kezelésbe. A cseppfolyóssá vált ízület miatt a kar megbénult, majd néhány másodperccel később az alkar egyik PPC-je is felrobbant.

A Man o' Wart ért szörnyűséges sebek ellenére a pilóta továbbra is működésben tartotta gépét, és még arra is maradt energiája, hogy visszalőjön. A bal kar két félnehéz lézere a Faltörő jobb karjába és bal oldalába vájt, a PPC azúrkék sugara azonban elhibázta a mechet, mert a beragadt vállízület miatt nem tudott pontosan ráállni Renny gépére. A nehéz impulzuslézer sugarát viszont semmi nem akadályozta abban, hogy mélyen a Faltörő jobb oldalába fúródjon, gőzzé változtassa a maradék páncélzatot, és tönkretegye az egyik lézert – bár az utolsó pillanatban még az is tüzet nyitott.

Renny összes impulzuslézere talált. Az alacsonyabbra tüzelő trió lehámozta az omnimech lábait védő páncélréteget, a másik kettő pedig a mech mellkasának közepét izzította fél. Azonban az utolsó okozta a legnagyobb sérülést: a jobb kart átégetve elpusztította a megmaradt PPC-t. A végtag megfeketedett roncsa döngve hullott a földre.

Victor folytatta a támadást a Füstjaguár ellen. Egyik lézere leégette a páncélt a mech mellén, míg a másik a bal kar maradék védelmét is múlt időbe tette, és elkezdte megsütni a myomerszálakat és a ferrotitán csontokat. A harmadik impulzuslézer megszabadította az utolsó réteg páncélzattól is a jobb lábat, és átégette a felső mozgató rendszert, a mesterséges izomzat szakadt végei pattogva rángatóztak. A Gauss-ágyú lövedéke pont ezen a lyukon hatolt be, és kettéroppantotta a Man o' War combcsontját.

A titáni mech keményen a jobb oldalára dőlt, majd lassan a hátára fordult, és mozdulatlanul meredt a füstös égboltra.

Renny kissé lelassított, hogy ő és Victor egyszerre érjenek ki a gerincre. Victor a Faltörő jobb oldalára húzódott, hogy omnimechjével takarja a mech jobb oldalán tátongó lyukat, és Renny is hasonlóképpen fedezhesse a Daishi törzsének szitává lyuggatott bal oldalát. A két hátrahajló lábú, előretolt testű titán lenyűgöző és halálos látványt nyújtott: két gép, melyet egyetlen célra hoztak létre.

Balról egy apró Hankyu bukkant elő, és nyitott tüzet a Faltörőre. A kisméretű mech a karjaiban elhelyezett félnehéz lézerekkel megszórta Renny mechjének bal karját és lábát, a mellében helyet kapó impulzuslézerekkel pedig a jobb kart és a törzs jobb oldalát vette tűz alá. A Faltörőről füstölögve hullottak a páncéldarabok, de egyik lövés sem volt olyan súlyos, hogy kárt okozzon az érzékeny belső szerkezeteknek.

A Faltörő választüze megrázta a Hankyut. A két impulzuslézer végigsorozta a törzs mindkét oldalát, míg a harmadik a mech jobb karjáról szaggatott le néhány páncéllemezt. A maradék két lézer energianyilainak zápora átégette a páncélt a klános mech jobb lábán, és behatolt az izmok és a szintetikus csontok közé. A Hankyu ennek ellenére állva maradt, jelezve a pilóta szakértelmét és értelmetlen hősiességét.

Victor jobbján egy Vándorsólyom csatlakozott a harchoz. A humanoid mech páncélzatát mindenhol elegánsan lekerekítettre tervezték, beleértve a félnehéz impulzuslézereknek helyet adó, alkarra szerelt fegyverágyakat is. A mech fegyvereiből előröppenő csillogó, rubinvörös fénydárdák a Daishi jobb oldalába és karjába fúródtak. A támadást egy nehéz impulzuslézer tüze egészítette ki, melynek sugara szintén a jobb kart vette kezelésbe, ám némi páncélveszteségen kívül más kárt nem okozott az omnimechen.

A herceg mintegy mellékesen jobbra lendítette a Daisbi jobb karját, és viszonozta a tüzet. A zöld energianyalábok végigsöpörtek a mechen, kettő közülük szinte az összes páncélzatot eltávolította a Vándorsólyom lábáról. Ez azonban már nem sokat számított, mivel a harmadik lövés leégette a Vándorsólyom mellpáncélját, és így a Gauss-ágyú lövedéke szinte akadálytalanul hatolhatott át a nyíláson. A nagy sebességű lövedék darabokra zúzta a mech belső kiszolgáló rendszereit. A Vándorsólyom hátratántorodott a találat erejétől, majd esetlen bucskázással összeesett, törött páncéldarabokkal terítve be a környéket.

A Faltörő és a Hankyu eközben folytatta a párviadalt. A könnyű mech ismét minden fegyverével talált. Olvadt fémpatakok csorogtak a Faltörő mellpáncélján és jobb karján, egyre gyengítve a védelmet ezeken a testrészeken. Két újabb lézersugár a bal láb utolsó páncéllemezeit is eltávolította, és utat talált magának a végtag belsejébe. Ennél azonban sokkal kellemetlenebb volt, hogy az utolsó két lövés behatolt a Faltörő mellének jobb oldalán, megsemmisített két lézert, és olvadt masszává változtatta a belső szerkezetek jó részét.

Renny válaszcsapása darabokra tépte a Hankyut. Két impulzuslézer ugyan csak a mech bal karjáról és lábáról füstölt el némi páncélzatot, azonban a másik három lövés tűzvihara teljesen felemésztette a gépezet jobb karját és lábát, illetve a törzs jobb oldalát védő páncéllemezeket. A támadás energiája megperdítette a tengelye körül az apró mechet, amely egy kisebb földhányásra zuhant, majd begurult egy keskeny vízmosásba.

– Renny, minden rendben?

– A mech javításra szorul. Jammer leszedi a fejem, de a techek arra születtek, hogy szenvedjenek. Én jól vagyok.

– Nálam is hasonló a helyzet – sóhajtott Victor, miközben megállapította, hogy az egész testét elöntő verejték nem csak a pilótafülkében felhalmozódott hőnek köszönhető. – Tartsd nyitva a szemed.

– Azt hiszem, nem szükséges.

– Hogy érted ezt?

A Faltörő a horizont irányába nyújtotta karját.

– Szerintem azok ott űrjárók, azt a porfelhőt pedig a feléjük tartó mechek verik fel.

Victor egy gombnyomással megnövelte holografikus kijelzője nagyítását. Renny igazat mondott, de Victor nem mert hinni a szemének.

– De hiszen ezek Füstjaguárok, klánosok. Ők sosem menekülnek.

– Nem menekültek, Victor. Egészen a mai napig. – Barátja hangjából mintha hitetlenkedés érződött volna.

Victor megrázta a fejét, és szemügyre vette a kétoldalt fekvő, füstölgő mecheket.

– Akkor ez csak egy Omega Csillag lett volna, akiket azért hagytak itt, hogy feltartsanak minket, amíg a többiek lelépnek?

– Úgy tűnik, ez a helyzet. – A Faltörő tisztelgésre emelte a kezét, miközben a Gárda többi tagja is elérte a fennsíkot, és gyorsan elkezdtek szétszóródni, hogy biztosítsák a peremvonalat. – Mosolyoghatsz, Victor, méghozzá nagyon szélesen. Megtörtük őket. Győztünk.

Victor Phelan Kellről Anastasius Focht kardinálisra nézett, majd vissza a kánra, miközben a hadműveleti szoba közepére kivetített hologramon lassan gördült felfelé a Komsztár csatornáján keresztül érkezett legutóbbi jelentés. A mitsuhama-gerinci csata óta már eltelt néhány óra, ők pedig berendezkedtek a Negyedik Jaguár Regulárisok Tsurara Cityben felállított főhadiszállásán. A herceg szédült és fázott. Tudta, hogy ezek lehetnének akár az egész napos csata és a győzelem utóhatásai is, de úgy gondolta, inkább az imént olvasott jelentések tehetnek róla.

– Kardinális, mennyire tartja megbízhatónak ezeket az információkat?

Focht egy pillanatra elfordult az asztaltól, és elgondolkodva megdörzsölte az állát.

– Az ügynökeink mindeddig megbízhatónak bizonyultak. A jelentések mintegy fele a támadásokban résztvevő Komsztár alakulatoktól származik, ezért úgy gondolom, az ő adataik is vannak olyan pontosak, mint a mieink. Úgy tűnik, akárcsak itt a Schuyleren, a Füstjaguárok a Schwartzon, a Rocklanden, a Coudox-n és a Garstedten is csak jelképes ellenállást fejtettek ki, azután gyorsan elmenekültek. Az Idlewindet és a Richmondot elhagyó Jaguárokról szóló beszámolók is hitelesnek látszanak, és a főhadiszállások, valamint a világok nagyobb ipari létesítményeinek elpusztítása nem csak arra mutat, hogy a mi dolgunkat akarják megnehezíteni, de arra is, hogy nem szándékoznak visszatérni.

– Én is így látom – bólintott Victor. – Phelan, neked mi a véleményed?

Victor most első alkalommal látta zavarban unokatestvérét.

– Tapasztalataim szerint ez a lépés abszolút váratlan és példa nélkül álló. Amikor arra kényszerítetted Marthe Pryde-ot, hogy vonja ki a csapatait a Coventryről, hegirát ajánlottál neki. Ezt csak olyan ellenféllel lehet megtenni, akivel harcba szálltál, és le is győzted. Az, hogy szabadon hagyod távozni a rendszerből az űrjárókat, de facto szintén hegira. Egy támadás vagy kihívás előli visszavonulás azonban… nos, ilyenről még sosem hallottam.

– Van valami elképzelésed, mi okból tehették?

Phelan vállat von, jól láthatóan kényelmetlenül érezte magát a kérdéstől.

– Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy a Füstjaguárok nagyobb veszélyre számítanak valahol máshol. Lehetséges, hogy háborúba kezdtek a Novamacskákkal valahol a hátországban, vagy hogy egy másik klán Beolvasztással fenyegeti őket. Ez indokolttá tenné, hogy a Jaguárok visszavonják a csapataikat a Huntressre, feltöltsék és átcsoportosítsák az alakulatokat, és úgy induljanak el harcolni. És ne bízzuk el magunkat. Súlyos veszteségeket okoztunk nekik, és néhány elit egységük is ráment a támadásunkra, de nem pusztítottunk el mindent, amivel rendelkeznek, vagy amihez hozzá tudnak férni.

Victor tudta, hogy Phelannak igaza van.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy a harci kötelékünk megérkezik a Huntressre, és ahelyett hogy egy gyengén védett világot találnának – mivel a klán nagy része itt harcol velünk –, belefutnak mindenbe, ami a Jaguároknak megmaradt?

– Nagyjából – mondta komoran Phelan. – Persze az is lehetséges, hogy a visszavonulás csak egy csel.

– Jó meglátás – bólintott Phelannak a kardinális. – Talán csak azért húzódnak vissza, hogy kevesebb világra koncentrálják az erejüket abban a reményben, hogy úgy majd sikerül megállítaniuk minket. Így megint csak ők választhatnák meg a harcteret, mégpedig oly módon, hogy a lehető legelőnyösebb legyen számukra.

– De mennyi ennek a valószínűsége? – Victor felkelt a székéről, és járkálni kezdett a hadműveleti helyiség rövidebbik fala mentén. – Ennek a taktikának az alkalmazása azt jelentené, hogy számítottak a támadásunkra, és szándékosan feláldoztak többtucatnyi egységet, hogy hamis felsőbbrendűségi érzésbe ringassuk magunkat. Mivel az ő módszereik szerint folytatjuk a hadviselést, a batchallt és a bevetni kívánt erők megnevezését is beleértve, nyugodtan visszavonulhattak volna a támadásunk előtt, és ugyanazt érték volna el vele anélkül, hogy feláldoztak volna ennyi embert és felszerelést. Ráadásul, ha annyira jól szervezett lett volna a visszavonulás, akkor ugyanazt véghezvitték volna a többi világon is, amit a Richmondon és az Idlewinden megtettek: azaz elpusztították volna a hadjáratunk folytatásához nélkülözhetetlen utánpótlást előállító ipari létesítményeket.

– Egyedül a zsákmányból három ezrednyi klános mechet tudtunk kiállítani, nem beszélve arról a Jaguár csillaghalmazról, amelyet beolvasztottál a Harmadik Farkas Légióba.

Phelan egyetértően bólintott.

– Fel kellett vetnem a lehetőséget, bármennyire csekélynek is véltem az esélyt rá, hogy erről legyen szó.

– Azaz fontolóra kell vennünk az elképzelhetetlent, a Füstjaguárok korai összeomlását. – Victor a fejét csóválta. – Négy hónap alatt véghezvittük azt, amire négy évet szántunk, és a tervezett veszteségeknek csak a felét szenvedtük el. Ez természetesen csodálatos eredmény, viszont szembesít minket egy újabb problémával.

– És mi lenne az? – nézett rá a kardinális.

– Egy Huntressre induló expedíció megtervezése.

Focht felvonta a szemöldökét.

– Éppen úton van egy.

– Tudom. – Victor összefűzte az ujjait, majd mindkét kezével a kardinálisra mutatott. – Ha valóban egy teljes visszavonulás tanúi vagyunk, akkor ezek a Jaguár csapatok most mind a Huntressre tartanak. Egészen biztos, hogy Morganék előtt érnek oda, ami azt jelenti, hogy őt és az embereit egészen egyszerűen lemészárolják. Nem küldhetünk nekik üzenetet, mert abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán elér hozzájuk, a Jaguárok viszont könnyen elfoghatják, ami csak tovább növelné a rájuk váró nehézségeket. Victor szétválasztotta ujjait, és ökölbe szorította a kezét.

– Mondhatjuk azt, hogy kiterjesztjük a hadműveletet a Perifériára, és ott folytatjuk a Jaguárok elleni támadásokat. A Szövetség képes kézben tartani a híráramlást, és ez most elsődleges fontosságú, mert nem engedhetjük meg, hogy a nyilvánosságra került információk a klános csatornákon előbb érjék el a Huntresst, mint mi.

A kardinális mintha aggódott volna.

– Tudja, hogy ezzel ön és a hadereje legalább másfél évig távol lesz a Belső Szférától?

Victor bólintott.

– Van más választásom?

– Szerintem igen. – A kardinális széttárta a karját. – Felelősséggel tartozik az emberei irányában. Ha elmegy, senki sem tudja megjósolni, mit fog tenni a húga a távollétében. A Huntressre való utazás sosem képezte részét a klánok elleni hadjáratunk tervének, és ha így teszünk, felborítjuk a Belső Szféra kényes egyensúlyát

– Ha viszont nem, akkor Morgan és a többiek meghalnak.

– Ezt nem tudhatja, Victor.

– De feltételeznem kell, kardinális.

Focht határozottan rázta a fejét.

– Morgan Hasek-Davion ravasz vezető. Ha odaér és látja, hogy az esélyek ellene szólnak, a lehető legbölcsebben fog cselekedni.

– Én is szeretném ezt hinni, de Morgan hajlamos olyan lelkesedésbe hajszolni az embereit, hogy azt gondolják magukról, képesek még a lehetetlenre is. Ha mindenképpen támadást indítana, és meghalna akció közben, én… – Victor keze kinyílt, majd újra ökölbe szorult. – Nem akarom, hogy odakint lelje a halálát, főként, ha tehetek valamint, hogy megakadályozzam.

– Vannak dolgok, melyeket még ön sem tud megakadályozni, Victor. – A kardinális hangja jeges suttogássá halkult. – Veszélyes ösvényen halad, ha olyan döntéseket hoz, melyeket később még megbánhat. Ne vegye félvállról ezeket a dolgokat.

– Nem fogom.

– De, azt hiszem igen. A szavaiban mintha saját régi döntéseimet hallanám visszhangozni. – Focht a terem csukott ajtajára nézett, majd felemelte az állát. – Úgy látszik, a Steiner vérvonalból kétféle típusú ember kerül ki. Az egyik a kiemelkedő képességű harcos – ön testesíti meg a család eme aspektusát. A másik a politikus – olyan, mint az ön Katherine húga. Bizonyos esetekben ezek az előnyös képességek keverednek, és a nagyanyjában mindkettő erősen megmutatkozott, de az ilyen személyek nagyon ritkák. Azt próbálom elmagyarázni önnek, Victor, hogy éppen egy katonai döntés meghozatalára készül, miközben elsiklik a lehetséges politikai következmények felett.

– Ez így van, kardinális. A családomra való rálátása figyelemre méltó, ám ez nem tartozik a tárgyhoz.

– De igen, Victor. Ismeri a híres Santayama idézetet?

– Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.

– Pontosan – bólintott Focht komoran – Én vagyok a múlt, Victor. Nem engedhetem – a Belső Szféra nem engedheti –, hogy megismételje ugyanazt az ostobaságot, amit én is elkövettem három évtizeddel ezelőtt.

– Nem értem.

– Gondoltam, hogy nem fogja. – Focht óvatosan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta Victor felé. – Victor Ian Steiner-Davion, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Frederick Steiner vagyok, az ön rokona két generáció távlatából.

Victor szája tátva maradt. A herceg hátratántorodott, és teljes súlyával nekidőlt a falnak.

– Ez… ez lehetetlen! Ön meghalt a Dromini VI-on, a Drakónis Szövetségben. Hős volt, akit öngyilkos küldetésbe hajszoltak a Tizedik Lyrán Gárdával, mert összeesküvést szőtt Aldo Lestrade-del. Nyitva hagyta a Nemzetközösséget egy Szövetség felől érkező támadás előtt. Ön nem lehet Frederick!

– Biztosíthatom róla, Victor, hogy én vagyok, de egy DNS próbával ez egyszerűen bizonyítható. Ha meg szeretne róla bizonyosodni, vegyen tőlem vért, és személyesen felügyelje az ellenőrzés folyamatát.

Victor csak a fejét rázta. Jól ismerte már a DNS próbák eredményességi mutatóit. Egy hasonló DNS összehasonlítás derített fényt arra is, hogy Thomas Marik csupán egy hasonmás. Phelanra nézett.

– Nem látszol meglepettnek.

A Farkas a fejét csóválta.

– Az ilkánnak végzett munkáim közül az volt az egyik, hogy derítsem ki a kardinális valódi személyazonosságát. Nem volt olyan egyszerű, mint egy sima vérvétel.

– Ki tud még róla?

Focht vállat vont.

– Theodore Kurita, Mori prímás, és talán még néhányan – vonta meg a vállát Focht. – Mostanában már nem törődöm vele, ki voltam egykor. Azért választottam ezt a nevet, mert durva fordításban „újjászületett harcost” jelent, és pontosan annak is tekintem magam. Képességeimet arra használtam, hogy biztonságosabbá tegyem a Belső Szférát. A politikai játszmák juttattak oda, ahol most vagyok, elvágva a hatalomtól, a családomtól és a tradícióimtól. Megtanultam beilleszkedni ebbe az új életbe, de kétlem, hogy önnek is ezt kellene tennie.

Victornak eszébe jutott, mennyire szívesen áldozott volna fel mindent azért, hogy szabadon élhessen Omival, és megrázta a fejét.

– Téved, mint ahogy a Steinerek öröklött belső tulajdonságaival kapcsolatban sincs igaza.

– Hm?

Phelan mosolyogva ült vissza a székére.

– Ez talán nem is baj.

Victor ellépett a faltól, és amennyire csak tudott, kiegyenesedett.

– A születésekor ugyanúgy nem volt eldöntve, hogy önből kiváló harcos válik, mint ahogy a húgomról sem, hogy gyilkos boszorkány lesz belőle. Ezek nem belső tulajdonságok, hanem tanult viselkedésminták. Maga a tanulás képessége az, amit a magunkénak mondhatunk. A harcosként bizonyított szakértelme, beilleszkedése az új életébe a Komsztár kötelékén belül, a klánok legyőzéséhez szükséges módszerek kidolgozása: mindez tanult képesség, márpedig a tanulásban én is nagyon jó vagyok.

És ha valamit tökéletesen megtanultam, az az, hogy nem árulhatom el azoknak az embereknek a bizalmát, akiknek az élete tőlem függ. Morgan és az emberei esetében pedig pontosan ez a helyzet. Katherinenek rengeteg munkát fog adni Thomas Marik és Sun-Tzu Liao, így a próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve. Befejeztük a klánok elleni hadművelet ránk eső felét, és lehetőségünk van rá, hogy segítsünk a barátainknak végrehajtani az ő részüket is. És ezt meg is fogjuk tenni.

– Harcosként beszél – bólintott Focht.

Victor ajka mosolyra húzódott.

– Azt hiszem, Katherine hajlamos problémákat okozni, amennyiben munka nélkül hagyjuk. Arra a nagyon valószínűtlen esetre, ha Thomas és Sun-Tzu nem adna neki elegendő elfoglaltságot, előkészítettem néhány apróságot, ami majd ellátja egy kis gondolkodnivalóval.

A kardinális megkockáztatott egy mosolyt.

– Davionként beszél.

– Szükség is van rá, mert a Steiner felemnek az elkövetkező kilenc hónapban mindent meg kell tanulnia egy koalíciós erő egybekovácsolásáról, hogy a feledésbe tudjunk küldeni egy klánt. – Victor szeme összeszűkült. – Meg kell szerveznünk a kiképzést, az utánpótlást, a javításokat, a behajózás menetrendjét, a biztonságot, a médiakapcsolatokat…

Phelan nevetve szakította félbe.

– Ezeket inkább rád hagyom, Victor. Csak szólj, ha indulni kell. Victor a cipője orrára szegezte tekintetét, majd felnézett Phelan zöld szemébe.

– Te és az embereid nem jöhettek, Phelan.

– Tessék? – Phelan felpattant a székből. – Korábban azt mondtam, hogy nem vezetünk el titeket a Huntressre vagy a Strana Mechtyre, de azt sosem állítottam, hogy ha te odamész, nem fogunk hozzád csatlakozni.

– Tudom, és nagyon szeretném, ha velem jönnél. De nem engedhetem. Nem engedhetjük. – Victor felsóhajtott. – A hadművelet fő célja, hogy bebizonyítsuk a klánoknak: a Belső Szféra igenis képes legyőzni őket. A te részvételed ebben létfontosságú, mert most már ti is a Belső Szférához tartoztok. Ugyanúgy, ahogy a CSVE-hez csatlakozó Novamacskák is, de őket sem vihetem magammal. Sem a Füstjaguár jobbágyokat. Bármit is csinálunk a klánűrben, azt kizárólag a Belső Szféra csapatainak kell végrehajtaniuk. Lehet, hogy az ő felszerelésükkel harcolunk, viszont az ő tenyésztett harcosaik nélkül. Csak így bizonyíthatjuk be nekik, hogy a felsőbbrendűségük csupán illúzió, és hogy egy közösen megtervezett jövő sokkal jobb egy konfliktusokkal kísértnél.

Victor hangja ellágyult.

– És van egy másik, sokkal fontosabb oka is, amiért szeretném, ha itt maradnál. Annak ellenére, amit a kardinálisnak mondtam az imént, tudom, hogy Katherine képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, és a távollétemben megpróbál majd valami zűrt kavarni. Ha viszont te itt vagy, és kéznél vannak azok a csapatok, amelyeket hátrahagyok a maradék Füstjaguár ellenállás felszámolására, nem mer majd túlzottan kalandos vállalkozásokba kezdeni. Tudnom kell, hogy Yvonne-nak van kihez fordulnia, amennyiben az irányítás kezd kicsúszni a kezéből. Nem hiszem, hogy bárki másra jobban számíthatnék, ha meg kell őt védeni.

– A pokolba veled, Victor Davion. – Phelan öklével nyitott tenyerébe csapott. – Felkészültem rá, hogy bármilyen indokot elhárítsak, amivel maradásra akarsz bírni, aztán arra kérsz, hogy gondoskodjam Yvonneról. A fenébe! Tudod, azt hiszem, mindig is ő volt a kedvencem a családodból.

– Aha. Nos, ha már itt tartunk, én sokkal jobban szeretem Caitlin húgodat. – Victor pillantása találkozott Phelan zord tekintetével, aztán hirtelen mindketten elnevették magukat. – Te leszel itt a horgony, Phelan. Tartsd fenn a békét, amíg visszaérünk.

– Csak próbáljatok meg sietni, Victor. – Phelan a hercegre és a kardinálisra szegezte ujját. – Ha ti ketten úgy határoztok, hogy Kerenszkij példáját követve leléptek innen, és vissza sem jöttök, nem úszod meg szárazon. Megkereslek és visszarángatlak ebbe az őrültekházába, hogy te magad rendezd le a hátrahagyott ügyeidet.

EPILÓGUS

Királyi Palota, Triád

Tharkad City, Tharkad

Donegal Körzet, Lyrán Szövetség

3059. szeptember 1.

Katrina Steinert határtalanul bosszantották saját korlátjai, mert nagyon úgy érezte magát, mint amikor valaki egy hirdetőtáblán dicsőíti saját szelídséget. Nagyon szívesen hagyta volna lecsúszni az érzelmeit kordában tartó pórázt, hogy romba dönthesse saját irodáját. Vagy arra is igencsak vágyott, hogy elrendeljen egy légicsapást a nyaraló ellen, melyet Victor használt a Whitting Konferencia idején. Megérdemelné.

Két hír is eljutott hozzá, melyek ellentétes érzelmek kavargását indították el benne. Az első Victor luthieni sebesüléséről szólt. Kimondottan idegesítette, hogy bátyja nem volt hajlandó eltávozni az élők sorából. Halála egész sornyi problémától szabadította volna meg a Belső Szférát. Azt is zavarónak találta, hogy a hír mindössze szóbeszéden alapult, és semmiféle meggyőző bizonyíték nem utalt rá, hogy a sebesülés egyáltalán megtörtént. Ráadásul a Szövetség területén zajló harcokról érkezett legutóbbi jelentések azt mutatták, hogy Victor ismét kitüntette magát a harcmezőn, ám könnyű sebesülést szenvedett, ami után maradt rajta néhány forradás. Ezzel meg lehet magyarázni a mellét átlyukasztó katana nyomán keletkezett sebhelyeket!

Visszaült az íróasztala mögé, és hátradőlt a fehér, bőrhuzatú karosszékben. Nyilvánvaló: ha a halálát akarom, nekem kell megtennem a megfelelő lépéseket.

Az e téren szerzett tapasztalata volt a másik ügy, ami felkeltette a figyelmét, és aggodalommal töltötte el. Frances Jeschkének nyoma veszett. Nem volt Tommy nevű fiú, nem volt a Coventryn eltűnt férj, nem volt feljegyzés az adoptálásáról, sem arról, hogy Galen Cox apjának házasságon kívül is született volna gyermeke. A nő, aki előző novemberben segítségért fordult hozzá, egyszerűen felszívódott, és a létezését bizonyító számítógépes feljegyzések törlődtek.

Az egész különös incidensből csak egyetlen dolog maradt meg: a Galen Cox és Jerrard Cranston DNS-mintája közötti egyezés. Egy ilyen hasonlóság esélye körülbelül egy a négymilliárdhoz volt. És ha ez még nem lett volna elég, a két férfi képének műszeres összehasonlítása több egyértelmű átfedést is mutatott. Még a hangminták is egyeztek.

Katrinának az adatok birtokában le kellett vonnia a megfelelő következtetéseket, és felidéződött benne a Victorral lefolytatott beszélgetés anyjuk sírjánál. Nagyon sokat tanult. Először elküldte hozzám a nőt, majd szépen eltüntette, hogy a tudomásomra hozza: tudja, milyen szerepet játszottam anyánk halálában. Talán még bizonyítéka is van, de nem használhatta fel túl korán, mert azzal még a megalakulása előtt darabokra zúzta volna a Csillagligát. Azért küldte hozzám Jeschkét, amiért én is megtettem volna hasonló helyzetben. Hogy kínozzon, és hogy rettegjek a visszatérésétől.

Élesen felnevetett.

– Azzal, hogy elláttál aggódnivalóval, Victor, egyben időt is biztosítottál számomra, hogy megszüntessem a problémát.

Ryan Steiner meghalt, és ezzel egyharmadával csökkent azoknak az embereknek a száma, akik tudtak az ő szerepéről Melissa meggyilkolásában. A második személyt David Hanaunak hívták. Alig emlékezett a pocakos férfira. Ő volt az ügynöke Ryan táborában, és becsületesen szolgálta Katrinát. Jelenleg a Poulsbón élt a feleségével egy birtokon, melyet az arkón nagylelkűségének köszönhetett. Katrina nem érezte magát fenyegetve ebből az irányból, de ő is egy elvarratlan szál volt. Majd eljuttatom részvétnyilvánításomat az özvegyének.

Az egyedüli ember, aki esetleg még tudhatott a dologról, Sven Newmark volt, Ryan személyi titkára, egy rasalhági menekült, aki Ryan halálának pillanatában ott tartózkodott a szobában. A különféle eszement összeesküvés-elmélet gyártók tudatlanságból, helytelen és hibás következtetésekből, valamint vad ábrándokból arra az eredményre jutottak, hogy valójában Sven gyilkolta meg Ryant. Newmark, akit a hatóságok tisztáztak mindenfajta bűnrészesség vádja alól, néhány hónapig még állta a gyanúsítgatásokat, aztán hirtelen nyoma veszett.

Nem engedhetem meg, hogy esetleg újra megjelenjen. Meg kell találnom, és meg kell bizonyosodnom róla, hogy senkinek sem fog mesélni. Katrina elmosolyodott. Szerencsére egy egész kormány erőforrásaival rendelkezem, hogy pontot tegyek az ügy végére. Ha ő eltűnik, Victor képzeletbeli bárdja sem függ többé a nyakam felett. És ha ezt a mesterséges pórázt eltávolítom, egyedül csak én szabhatok gátat saját tetteimnek.

Helspring Üdülőtelep, Crescent Harbor

New Exford

Arc-Royal Védelmi Kordon

A nagy, sötét lencséjű napszemüveg lehetővé tette Francesca Jenkins számára, hogy alaposan szemügyre vegye az előtte elsétáló Sven Newmarkot, miközben úgy tett, mintha a kézi elektromos olvasóján megjelenő szöveget tanulmányozná. A magas, karcsú férfi elnyújtózott egy törülközővel leterített kempingágyon, a medence mellett. Newmark hiába festette be feketére hajának jó részét és szemöldökét, sápadt bőre megőrizte eredeti színét. Az ügynök más körülmények között talán hibának tartotta volna, hogy a férfi nem változtatta meg teljesen hajának színét, de Newmark új személyazonosságot hozott létre. Ő volt Reginald Starling, a különc művészember. És mint ilyen, a változó hajszín és a jobb fülében lévő két karika egyfajta szociális lázadónak állította be őt.

Francesca elismeréssel adózott a férfi bátorságának, amiért olyan személyiséget választott magának, amely a nyilvánosság reflektorfényébe helyezi őt, de ez az álca valójában csak egy újabb páncélréteget húzott elé, hogy még nehezebb legyen felismerni. A legtöbb elrejtőzni vágyó ember gyakorlatilag remetévé válik: ásnak egy mély lyukat, belemásznak, aztán betemetik maguk mögött. Azzal, hogy egyfajta hírességet csinált magából – mégpedig olyat, akinek az elismertsége meglehetősen illékony, aki szinte már kórosan képtelen igazat beszélni, és aki állandóan meg tud újulni –, gyakorlatilag önmaga karikatúrájává vált. Még ha kiállt volna a nyilvánosság elé, és bejelenti, hogy ő Sven Newmark, akkor sem vette volna senki komolyan.

Francesca sem ismerte volna fel Starlingben Newmarkot, ha nem árulja el a művészete. A Newmarkkal kapcsolatos kutatásai közben az egyik solarisi lemezmagazinban felfedezett egy érdekes cikket. A férfi neve egy hosszabb listán volt elrejtve, ahol azokat az embereket sorolták fel, akik eredeti műalkotásokat adományoztak egy jótékonysági aukció számára. Egy hétig vadászott az árverés katalógusának egy másolatára, amelyben megtalálta Newmark festményének digitalizált képét. Mivel semmi más nyomon nem indulhatott el, számítógép segítségével minden szempontból analizálta a képet, aztán elkezdte átvizsgálni a hírműsorokat és a művészeti adatbázisokat, hátha talál valami hasonló alkotást.

Rengeteg egyezést talált színválasztásban, témában, anyagfelhasználásban, sőt még névben is – egy hamisító Newmark nevében készített egy teljes képsorozatot, amely a bérgyilkos lövésétől szétrobbanó fejű Ryan Steinert ábrázolja –, de ezek közül csak egyetlen egy vezetett nyomra. A jótékonysági aukcióról szóló cikkben lévő aláírás és Starling szignójának „S” betűje megegyezett egymással. Azután Francesca már csak Reginald Starlingre koncentrált. Hízelgő rajongóinak csak „Star”, a műveit gyűlölő kritikusoknak pedig „Reggie”.

Kritikusból ugyancsak kevés volt, azok is nagy távolságokra egymástól. A férfi művészetének volt egyfajta sötét aspektusa, ami látszólag megragadta a határ mentén, a klánok fenyegetésében élő embereket. A Jádesólymok coventry-i akciójával népszerűsége az egekbe szökött, és jó néhány művét sikerült szép summáért elpasszolnia. Reginald Starling a New Exford hírességévé vált, ami sokkal inkább árulkodott a bolygó kulturális szintjéről, mint a művész kisugárzásáról vagy tehetségéről. Kétségkívül nem volt rossz festő, ám rámenőssége és udvariatlansága miatt önmagában már az is izgalmas eseménynek ígérkezett, ha meghívták egy társasági összejövetelre.

Mindaz, amit sikerült összeszednie Starlingről, valami halvány párhuzamot mutatott Newmark személyiségével, ezért ő és Curaitis a New Exfordra utaztak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a festőt.

Francesca a férfi széke mellé érve úgy tett, mintha megcsúszott volna az egyik apró víztócsában. Miközben hátrazuhant, hagyta, hogy vastag frottírköpenye szétnyíljon. Az elektromos olvasó kisiklott a kezéből, és Newmark mellett landolva darabokra tört, a felpattanó műanyagszilánkok végigsorozták a férfi oldalát.

– A fenébe!

Newmark felült, tekintete először a nő mellére siklott, azután pislogott egyet, és átlendítette lábát a szék peremén.

– Megsérült?

– Nem, semmi komoly, de legyen óvatos. A lába alatt minden tele van szilánkokkal.

– Valóban. Kösz. – Newmark testhelyzetet változtatott, feltérdelt a székre, és elkezdte összeszedegetni az olvasó darabkáit. Felvette a lemezt és megvizsgálta. – Breyer: A szökevény tévedése.

– Igen. Egy kis könnyű olvasmány. – Francesca maga alá húzta a térdét, és félig összehúzta magán a köpenyt. – Borzalmasan sajnálom. Ez nem az én évem.

Newmark meglóbálta a lemezt.

– Valóban szörnyű lehetett, ha a Tévedést könnyű olvasmánynak tartja.

Francesca visszaült a földre, és gondosan megigazgatta magán a fürdőruháját, miközben ujjai végigsiklottak a bal csípőjén végighúzódó, egyenetlen szélű forradáson. – Az Áthelyezési Ügynökségen azt mondták, Breyer könyve az átköltözött emberek bizalommal és alkalmazkodással kapcsolatos problémáiról szól. Eddig a Zurichen éltem, de pont belecsöppentem a harcokba, és alig sikerült megmenekülnöm. – Rámutatott a mellcsontja alatti és a csípőjén lévő hegekre.

– Miután kiengedtek a kórházból, visszatértem a szüleim coventry-i otthonába. A klánok azonban ott is megjelentek, így hát ismét továbbálltam. – Melegen a férfire mosolygott. – Hagytam, hogy a számítógép véletlenszerűen válassza ki a következő úticélomat, és most itt vagyok.

Newmark visszaadta neki a lemezt.

– Mióta?

– Hat hónapja. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, ha túlélem az első fél évet, eltöltök egy hétvégét ezen a nyaralótelepen. Tudja, kezd elegem lenni ebből a helyből.

Newmark nevetve dőlt hátra a kempingszéken.

– Igen! Végre valaki, aki büntetésnek érzi, hogy itt kell lennie!

Francesca felsóhajtott.

– Igen, és most, hogy az olvasóm is tönkrement, valószínűleg mehetek a zárt osztályra. Csak a könyvek miatt sikerült az ép eszemnél maradnom.

– Biztosan vannak barátai – mondta meglepetten a férfi. – Ha máshonnan nem, a munkahelyéről.

Francesca megrázta a fejét, világosszőke haja a vállát verdeste.

– Nem, szabadúszó kutató vagyok. Bibliográfiai tanulmányokat végzek. Ha egy alkotó vagy tudós valamilyen kutatási programba akar kezdeni, én szedem össze számára az összes elérhető anyagot, aztán besorolom őket, ellátom keresztutalásokkal és rendszerezem a jegyzeteket. Érdekes munka, és nem is fizet rosszul. Ez különösen igaz, mióta megtanultam, hogyan dolgozzam a régi Csillagliga-éra keresőprogramjával, és hogyan nézzem át vele az új adatokat, amelyek a Szürke Halál Légió által felfedezett memóriabankokból származnak. Azonban ez meglehetősen magányos feladat.

– Ha olyan jól fizet, vehet másik olvasót.

– Azért nem olyan, mint egy igazi munka – fintorodott el Francesca. – Már belekezdtem a munkába, de csak a teljesítéskor fizetnek. Éppen három projekt közepén vagyok, de egyiknél sem állok közel a befejezéshez. Ha nincs eredmény, nincs pénz sem.

– Értem – bólintott Newmark. – Velem is ugyanez a helyzet..

– Ó, mi a foglalkozása?

– Festő vagyok.

– Igazán? – Francesca barátságosan rámosolygott a férfira. – Talán felfogadhatnám magát, hogy fesse ki a lakásomat. A tojáshéj, a krémszín és az arany valahogy nem az én stílusom.

– Elnézést, ha nem fogalmaztam érthetően. Én művész vagyok. – Newmark ismét felült, és a kezét nyújtotta Francescának. – A nevem Reginald Starling.

– Ó. Fiona Jensen. – Kezet rázott Newmarkkal, majd szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Hallanom kellett volna önről?

A kérdés mintha egy pillanatra meghökkentette volna Newmarkot, de aztán elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Talán nem.

– Van valahol kiállítása? – Francesca lelkesedést csempészett a hangjába. – Megnézhetem? – Egy másodpercre összeráncolta a homlokát. – Úgy értem, biztosan vannak kiállítások Crescent Harborban. Én szeretem a művészetet, igazán, de nincs…

Newmark előrehajolt, és mutatóujját Francesca ajkára helyezve belefojtotta az érveket az ügynökbe.

– Ahogy mondta, ön túlságosan keményen dolgozik. – Mereven nézte a nőt, kék szeme fogva tartotta annak tekintetét. – Mondok valamit, Fiona. Elviszem önt az egyik kiállításra. Az enyém pont ma este nyílik, de nem szándékoztam megjelenni rajta – a sértődött vendégek mindig vásárolnak valamit, hogy a magukénak mondhassák annak a művésznek egy darabját, aki udvariatlanul bánt velük. Félelmetes, hogy a semmirekellők és tehetségtelenek mindig azt hiszik, valóban birtokolhatnak egy ilyen nagyszerű alkotást. Menjünk, és érezzük jól magunkat.

Francesca habozott.

– Egy kiállítás megnyitójára? Örömmel mennék, de nincs semmim, amit felvehetnék.

– Velem lesz, kedvesem – mosolyodott el Newmark. – Bármit is visel, az alkalomhoz illő lesz, és dicsérni fogják érte. – Egyik kezével elsöpörte Francesca haját a füle mellől. – Igen, talán egy új fülbevaló és némi festék, és máris csodálatosan fog festeni.

Francesca finoman kihúzta a haját a férfi tenyeréből.

– Barátként, vagy a legújabb alkotásaként leszek jelen?

Newmark összehúzta a szemét és beharapta az ajkát, majd biccentett.

– Touché, Miss Jensen. Ahogy önnek, azt hiszem nekem sincs egyetlen barátom sem ezen a sziklán. Talán itt az ideje, hogy változtassak.

– Hogy a jó irányba változtasson. – Francesca felmosolygott rá. – Én nagyon jó barát tudok lenni, de ehhez szükség van három dologra: bizalomra, támogatásra és őszinteségre. A barátaimmal nincsenek titkaink egymás előtt, mindent megosztunk egymással. Ha ön nem képes erre…

Newmark vidáman felnevetett, és Francesca mintha megkönnyebbülést érzett volna a férfi hangjában.

– Az én titkaimról ön nem akar tudni.

– Ezt hadd döntsem el én magam, kedves barátom. – Megérintette a mellei között húzódó sebhelyet. – Ha ön megbirkózik az én titkaimmal, többé már semmin sem fog meglepődni.

– Ezt tartsa észben, Fiona – mondta Newmark széles vigyorral. – Ha jó barátokká válunk, majd leteszteljük ezt a hipotézist, mégpedig jó alaposan. Fiona Jensen, mától új élet kezdődik az ön számára Crescent Harborban, és megígérem, a legkisebb mértékben sem fog hasonlítani semmihez, amit eddig tapasztalt.