Victor halkan felköhögött, fájdalmasan elfintorodott, de végül sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. Mellkasa kétszer-háromszor megemelkedett és visszasüllyedt, bőre megfeszült a kötést a sebre szorító ragtapasz alatt. A herceg megpróbálta leszedni magáról az oxigénmaszkot.

– Mit mondasz? – Kai megrázta a fejét, és közelebb hajolt.

– Semmi… Fáj…

Kai nevetni kezdett.

– Ne viccelj, Victor. A halál kapujában álltál.

– Azon túl. – Victor lassan végignyalta kiszáradt ajkát. – De visszajöttem.

– De még mennyire, hogy vissza! – Kai Omira nézett. – Rendbe fog jönni.

– Hai – suttogta Omi halkan. Megsimogatta Victor arcát. – Az orvosok azt mondták, nem kell sok idő, és olyan leszel, mint régen.

– Jó. – Victor hangjába lassanként erő költözött. – Legyőztem a halált. – Tekintete megkeményedett. – Most jönnek… a Füstjaguárok.

29

A Csendes Szentély Palotája, Császári Város

Luthien

Pesth Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3059. január 7.

Édes Istenem, adj erőt, hogy bírjam végig! Victor Davion behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta, és óvatosan változtatott a testhelyzetén. Negyvennyolc órával a harca után ismét a kertben találta magát, ugyanabban a ruhában, ugyanazokat a kardokat viselve. Mégsem volt déja vu érzése, főként mert a belé diktált gyógyszerek és fájdalomcsillapítók bizonyos fokú objektivitást adtak neki. Inkább úgy érezte magát, mint a bűnöző, aki visszatért a tett színhelyére.

Jobb fülében az apró, fülhallgatóval egybeépített mikrofonból Kai hangja visszhangzott.

– Victor, velünk vagy?

A herceg csak annyira nyitotta ki a száját, hogy válaszolni tudjon a kérdésre. A mikrofon saját fülén és Eustach-kürtjén keresztül vette fel a hangot, aminek Victor kifejezetten örült, mert úgy érezte, képtelen lenne egyszerre annyi levegőt a tüdejébe szívni, hogy suttogásnál erősebb hangot adjon ki magából. – Itt vagyok, Kai.

– Minden rendben? Nem fázol?

Victor nem tudott azonnal felelni. Véráztatta kimonóját éppen csak ráterítették, így jobb karja és mellének jobb fele fedetlenül maradt. Sebeit csak a legapróbb tapaszokkal fedték el, melyeket fehérre festettek, hogy ne látszódjon a kötést átitató vér. A kimonó elrejtette megduzzadt bal könyökét. A mágneses rezonanciás vizsgálat egy hajszálrepedést fedezett fel a singcsontjában. A kötést, melyet viselnie kellett volna, valahol a palotában hagyta, mert nem jutott neki szerep a kertben rövidesen lejátszódó drámában.

– Semmi baj, Kai. Mennyi van még hátra?

– Hatvan másodperc és csökken.

– Mi van a szövetségi hírzárlattal?

– A kardinális itt áll mellettem. Semmi nem jut át a Komsztáron, csak ha te zöld utat adsz. – Hangjában mintha csökkent volna a feszültség. – Azt mondja, mire a Blake Szava kidolgoz valamilyen titkos terjesztési tervet, elég holovid felvételünk lesz a tevékenységeidről ahhoz, hogy bármivel is állnak elő, azt egyszerűen csalásnak bélyegezzük.

– Remek. – Victor halkan felköhögött, és érezte az egész testén átcsapó fájdalomhullámot. Leginkább amiatt aggódott, hogy sebesülésének híre eljut az Egyesült Nemzetközösségbe. A Drakónis Határvidék azonnal felbolydulna, és talán még katonai műveleteket is indítanának a Szövetség ellen, hogy bosszút álljanak érte. Néhány rövidlátó, forrófejű őrült elég lenne hozzá, hogy nullára csökkentsék a klánok megsemmisítésének esélyét.

Attól is tartott, mit tenne Katherine, ha megtudná a hírt. Bármilyen gyengeség a részéről azonnal lehetőséget adna arra, hogy egy kis bajt keverjen. Nem tudta biztosan, hogyan próbálna hasznot húzni a balszerencséjéből, de ez is eggyel több probléma volna, amit meg kell oldania. Eggyel több mellékvágány, amely eltérít valódi célomtól. Ezt nem engedhette meg magának, ezért a helyzet egyedüli megoldását a Szövetség határain kívüli holovid hírzárlat jelentette. Bármennyire is szerette a szabad és független médiát, néha a Szövetség autokratikus berendezkedésének is hasznát lehetett venni.

Victor nagyot nyelt, amikor Omi belépett a kertbe. A herceg balján a holokamerák lámpái kigyulladtak, ahogy rögzíteni kezdték a lány érkezését. A reflektorok szemkápráztató fénye egyszerű ruhából ragyogó aurává varázsolta Omi fehér selyemkimonóját. A világítás éteri szépséget kölcsönzött neki, és Victor kényelmetlen érzéssel emlékezett vissza arra a helyre, ahol apjával és Takashival beszélgetett. Olyan, mintha az itteni és a túlvilág közti átjáróban lebegne.

Omi elsétált mellette anélkül, hogy tudomást vett volna a jelenlétéről. Léptei semmiféle zajt nem csaltak elő a kőzúzalékos gyalogútból, és kimonója is csak alig hallhatóan suhogott, ahogy letérdelt a Victor lábához terített tatamira. Előtte a szőnyegen lakkozott faasztalka állt – alig nagyobb egy tálcánál –, rajta egy szakésüveg, egy csésze, egy darab fehér rizspapír és egy pengeéles tanto. A kés nyelét fekete szalaggal tekerték be, a keresztvasat és a markolatgombot platinából öntötték.

Omi bal kezébe fogta a szakésüveget, két kortynyi folyadékot töltött a csészébe, aztán visszatette az üveget a helyére. Victor látta, hogy az üveg oldalán egy cseppnyi szaké gördül lefelé, és elszorult a torka. Meg akarta állítani, félrerúgni a tálcát és a kést, de tudta, hogy ebben a felvonásban nem ez a szerep jutott neki.

Omi az ajkához emelte a csészét. Két korttyal kiürítette, majd visszatette azt is. Kezét a combjára helyezte és felnézett, egyenesen a holokamerákba.

– Komban-wa. Omi Kurita vagyok. – Rövid szünetet tartott, de csak annyit, hogy egy mély lélegzetet vegyen, és folytatta. – A Cserdes Szentély Palotájából szólok önökhöz. Két évvel ezelőtt itt vártam, hogy bátyám, apám és nagyapám megküzdjön a Füstjaguárokkal, és meghiúsítsa a klánoknak a Luthien elfoglalására tett kísérletét.

Omi szavai Kai szinkrontolmácsolással jutottak el Victorhoz, de csak a lány hangjából érződő visszafojtott háborgás adott nekik igazi értelmet. A klánok támadása alatti tartózkodási helyét nyilvánvalóan azért közölte, hogy összhangba kerüljön hallgatóságával, és emlékeztesse őket, hogy ő is osztozott a tapasztalatukban. Hangjából ugyanakkor azt is megállapíthatták, hogy ő is ugyanúgy rettegett és kételkedett, de legyőzte félelmét, és velük együtt készen állt rá, hogy elfogadja a sors döntését, bármilyen végzetet is szánjon a világot védő harcosoknak.

– És két nappal ezelőtt ugyanitt történt az is, miközben barátommal, Victor Davion herceggel osztoztam a legünnepélyesebb pillanatokban, hogy három férfi kis híján végrehajtotta azt, ami a klánoknak nem sikerült. Végiglopakodtak Luthien kihalt utcáin, és a falon keresztül behatoltak a szentélyembe. Behatoltak ebbe a kertbe. – Omi a holokamerák felé mutatott, de kissé megemelte a kezét, nehogy a közönség azt gondolja, hogy őket veszi célba. – Azért jöttek, hogy megöljenek.

Omi halk suttogással folytatta.

– Ezek az emberek azzal vádoltak, hogy megsértettem a Tisztaság és Harmónia előírásait. Azt állították, hogy Davion-szajha vagyok. Meg akartak gyilkolni, és sikerült is volna nekik, hiszen itt, azon az éjszakán teljesen védtelen voltam. Meghaltam volna, ha nincs itt Victor. Bár súlyos sebet kapott a harc során, végzett az orgyilkosokkal, azt a katanát használva, melyet apám ajándékozott neki a megérkezésekor.

Victor rezzenéstelen arccal hallgatta Omi csúsztatásának fordítását. Ő csak két gyilkost ölt meg. Omi volt az, aki felkapta az első támadó katanáját, és lefejezte vele a halott társa fölé hajló harmadik férfit. Bár a szamuráj hagyományok tele voltak női harcosokról szóló történetekkel, és Omi volt olyan képzett, mint bármelyikük. Róla, mint a Ház Becsületének Őrzőjéről sokkal finomabb és tisztább képet alakítottak ki a Szövetségben. Senki nem kételkedett volna benne, hogy képes volt megölni az egyik támadóját, de ez a realitás nem illett bele abba a fikcióba, melyet a nemzet számára tálaltak. Az ő biztonsága – és az enyém – érdekében ennek a hazugságnak igazsággá kell válnia.

– Ahogy Victor azon az éjszakán az őrzőm volt, most ugyanúgy fog a kaishakumként szolgálni. Ugyanazzal a karddal fog megmenteni a szégyentől, amellyel az orgyilkosoktól óvott meg. – Felemelte az odakészített rizspapírt. – Meg fogja érteni, hogy csak a szív fájdalmát érzékelem, nem a testét.

Omi belenézett a holokamerába.

– Az orgyilkosok azt állították, megsértettem a Tisztaság és Harmónia törvényeit, és úgy vélem, önök is hasonlóképpen gondolkodnak rólam. Képtelen vagyok elviselni az ítélet becstelenséget, mert nincs benne semmi igazság. Sokkal jobban fáj, mint képzelnék, hogy azt hiszik, ilyen kevésre tartom önöket, a nemzetünket és hagyományainkat, hogy önös érdekből képes lennék megsérteni őket. A Szövetségért éltem, és továbbra is a nemzetnek szenteltem volna az életem. Semmit nem érek, ha nem szolgálhatom önöket.

Nem tagadom, hogy szeretem Victor Daviont, hiszen már évek óta a barátom. Saját nemzete haragját kockáztatta, amikor a kérésemre kimentette bátyámat, Hohirót a klánok markából a Tenientén. És Victor mindvégig tisztességesen viselkedett. Amiben szívünkben és lelkünkben osztozunk, az a testünk számára nem engedélyezett. A szerelmünk nem megszegi, inkább meghatározza a Tisztaságot.

Felemelte az állát, hogy nézőközönsége is láthassa torka feszes, sápadt bőrét, melyet nemsokára felvág a tantóval.

– Érzelmeinkkel diszharmóniát sem okoztunk. Teljes mértékben, maradéktalanul eleget tettem apám utasításainak a kapcsolatunkat illetően. Amikor megkértem Victort, hogy mentse meg a bátyámat, apám azt az árat követelte cserébe, hogy függesszem fel a levelezést és a kapcsolattartást vele. Meg is tettem, bár a tilalom minden egyes napjával meghalt egy darab a lelkemből. Azonban kész voltam ezt is kiállni, hogy a Szövetség visszakapja a bátyámat, hogy a Sárkány örököse életben maradjon. Ez volt az ígéretem, a fogadalmam, melyet be is tartottam.

A tiltást nagyapám, Takashi-sama oldotta fel. Döntésével megbocsátotta Victor iránti érzelmeimet, és támogatásáról biztosított. Nem hiszem, hogy bárkinek is megfordult a fejében a gondolat, hogy nagyapám engedte volna az unokájának, hogy becstelen dolgot műveljen saját magával, vagy a nemzetével szemben. Ő jól ismert engem. Tudta, mit fogok tenni. Tudta, hogy megbízhat bennem, mert semmi olyasmit nem követek el, amivel szégyent hoznék a házamra. Apám látta nagyapám döntésének bölcsességét, és akkor sem újította fel a tiltást, amikor elfoglalta a Sárkány Trónját.

Omi a rizspapírral megfogta a tanto pengéjét úgy, hogy abból csak mintegy három centiméter maradt szabadon. Miközben beszélt, lassan a torkához emelte a tőrt.

Victor észrevette, hogy Omi keze enyhén remeg, miközben a penge elért a nyakáig. A lány mozdulatlanná vált, a herceg pedig előhúzta a katanát a tokjából. Bal kezével szilárdan ráfogott a markolatra, jobbjával pedig magasan a feje fölé emelte a fegyvert. Az ő dolga volt, hogy egyetlen, gyors csapással lefejezze Omit, mielőtt felhasított torkának fájdalma kiülne az arcára.

A tanto hegye milliméterről milliméterre közeledett a lány bőréhez. Victor várt. Bal karját ólomsúlyúnak érezte, mellében rákos fertőzésként terjedt szét a fájdalom. Omi kezének remegése, ahogy az acél enyhe nyomot hagyva a nyakához ért, hűen tükrözte saját, kardot tartó kezének reszketését.

Ebben a pillanatban látta, hogy a lány kezének remegése abbamarad, és tudta, hogy Omi elszánta magát a seppuku végigvitelére. Miközben énjének egy része azt sikoltotta, hogy ez őrültség, ő is megmarkolta a katanát és felkészült, hogy végezze a dolgát. Az én kötelességem, hogy könyörületet mutassak iránta. Sérülései és gyengesége ellenére tudta, hogy tisztán, gyorsan és erősen fog lesújtani. A szíve megszakadhat, de nem hagyja cserben.

– He!

A palota kapujában álló Theodore kiáltására Victor hátrafordította a fejét. Bár az előre megbeszéltek szerint számított a koordinátor közbeavatkozására, Victor azt hitte, előbb fog bekövetkezni. Victor csak akkor fogta fel, mennyire magába szippantotta őt és Omit a drámai helyzet, amikor Theodore katonásan ritmusos, határozott lépteivel, az út mentén már átvágott a kerten. Mindketten készen álltak rá, hogy a végsőkig játsszák szerepüket. De a szerepjátszásból teljes átélés lett. Theodore bármikor leállíthatott volna minket, de egészen addig várt, amikor már mi sem kételkedtünk a döntésünkben és szándékunk komolyságában.

Theodore felemelt bal kezével leeresztette Victor kardját. Megfordult, és kivette Omi kezéből a tantót. A lány már csak a tiszta, fehér rizspapírt markolászta. A koordinátor alaposan szemügyre vette a kis méretű kés pengéjét, azután undorodva félrehajította a fegyvert. A tanto beleállt a lakkozott asztalkába. A szakésüveg a levegőbe emelkedett, a csésze pedig pörögve esett a földre;

– Én vagyok a Sárkány, és megtiltom, hogy huszonnégy órán belül seppukut kövess el. – Egy szigorú kézmozdulattal csendre intette Omit. – A szégyen, melyről beszélsz, nem a tiéd. Ez a szégyen, ez a szándék, mellyel a legrosszabbat tételezték fel rólad és Victor-samáról, csakis olyan szűklátókörű egyének agyában születhetett meg, akik hozzákötötték magukat a soha vissza nem térő múlthoz.

Theodore széttárta a karját.

– Ostobaságuk legmeggyőzőbb bizonyítéka maga az a nap, melyet a támadásra kijelöltek. Ki az közülünk, aki azon a napon megfeledkezett a klánok létezéséről? Az volt az a nap, amikor a Luthien a Szövetség hűséges fiainak és lányainak vérében úszott. Az a nap, amikor a Hanse Davion parancsára ide érkező zsoldosok a vérüket ontották a Luthien védelméért. Az a nap, amely a klánok inváziójának fordulópontját jelentette. Az a nap, melyen bebizonyítottuk, hogy a klánokra is lehet döntő vereséget mérni. Ekkor kezdtünk hinni abban, hogy a klánok teljes legyőzése nem pusztán a fantázia szüleménye.

– Ezek az emberek azt vallják, hogy én, apám, a fiaim és a lányom egy ilyen fantáziavilágban élünk, amiért megbízunk a Davionokban. De vizsgáljuk meg kicsit jobban ezt az elképzelést. Hanse Davion és én megegyeztünk abban, hogy amíg a klánok fenyegetést jelentenek, Davion csapatok nem teszik be a lábukat a Szövetség területére. Hanse Davion betartotta a megállapodást, és zsoldosokat küldött – az egyedüli rendelkezésére álló csapatokat, melyek még időben elérhettek a Luthienre anélkül, hogy a szerződés sérült volna –, hogy az oldalunkon harcoljanak a klánok ellen. Nem sokkal később az EgyNem egységei valóban behatoltak a Szövetségbe, de a lányom kérésére és az én engedélyemmel, hogy kimentsék a fiamat a klánosok karmai közül. Mi képtelenek lettünk volna csapatokat elkülöníteni erre a feladatra, de Hanse Davion – körülzárt birodalma szorongatott helyzete ellenére –, mintegy biztosítékképpen saját fiát küldte a veszélybe, hogy megmentse az enyémet.

– És most, itt a Luthienen, ebben a szentélyben, amely a klánok támadásának idején menedéket nyújtott a lányomnak, szintén egy Davion volt az, aki végzett három orgyilkossal, akiket saját embereim küldtek, hogy gyilkolják meg Omit. Egy Davion az életét kockáztatta, a vérét adta, hogy megmentse a lányomat, és végzett az összes támadóval. Az orgyilkosnak, aki a mellébe döfte a katanáját, ezt mondta: „Ennél több kell egy Davion megöléséhez.” Igaz harcosként, aki még akkor sem bújik ki a kötelesség teljesítése alól, ha azzal az életét kockáztatja, Victor Davion többet tett a lányom biztonságáért, mint közülünk bárki.

Theodore mindkét kezét ökölbe szorította.

– Így hát semmi bizonyíték sincs a Davionok hitszegésére. A klánok eljövetele óta pajzsként szolgáltak a Kurita család számára. Megmentették Hohirót, megmentették a Luthient, most pedig megmentették a lányomat. És mindeközben óvták a Szövetséget, és együttműködtek velünk, hogy szembeszállhassunk közös ellenségünkkel.

– Ezek az emberek azt is mondják, hogy szégyent hoztam saját lányomra – és ezzel a családomra is –, mert engedtem neki, hogy Victor Davionnal barátkozzon. Saját szájából hallhatták szerelmük valódi mivoltát. Ha a bejelentése nem elegendő bizonyíték a tisztaságára és az akaraterejére, akkor nézzenek ide mögém. Nézzék meg a sebet Victor Davion mellén, és a vérfoltokat a kimonóján. Az ő népe körében azt tartják, hogy nincs nagyobb szerelem annál, mint amikor egy ember önként fekteti az életét egy másik lába elé. Nálunk viszont a bizonyított szerelem felmenti az embert a kötelessége alól, bármennyibe is kerüljön ez neki. Azzal, amit tett, Victor egyértelműen, mindkét értékrend szerint bebizonyította, hogy szereti a lányomat. Becsülettel közeledett Omikóhoz, aki hasonlóképpen viszonyult hozzá, és mégis, a kötelességérzetük, a Tisztaság és Harmónia iránti elkötelezettségük arra kényszerítette őket, hogy megtagadják maguktól az egyesülést, amely után szívben és elmében egyaránt vágyakoztak.

Theodore leeresztette a kezét, és megsimogatta Omi arcát.

– A szívükben lakozó fájdalomnak mi vagyunk az okozói. Ők teszik a kötelességüket, és távol tartják magukat egymástól, mi mégsem mutatunk semmi könyörületet. Vajon könnyebb lenne, ha nem szeretnék egymást? Nekünk, többieknek biztosan, hiszen akkor gondolatban sem kellene túllépnünk annak a világnak a határvonalain, amelyben felnőttünk. Amiben ők ketten osztoznak, az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna számunkra, ám az egyesült Csillagliga most egyszerre hozta elénk a jövő hírnökét és a múlt kivetülését.

– Az imént már céloztam rá, hogy a múlt nem idézhető vissza, viszont újjá lehet teremteni. A hagyományok, melyek eddig erőssé tettek minket, továbbra is erőt adnak majd. De nem csak nekünk, hanem másoknak is – mint például Victornak, akinek így sikerült legyőznie az orgyilkosokat. Ezek a tradíciók képezik az alapzatot, melyre a jövőnket építhetjük.

– Azok, akik bántani akarták a lányomat, erre az alapzatra sújtottak le. Miközben azt gondolják, a hagyományainkat őrzik, valójában elpusztítják azokat. Ha valóban éreznének némi tiszteletet az elveink, a történelmünk, a becsületünk iránt, akkor saját maguk cipelnék a terheiket ahelyett, hogy megpróbálnák egy nőre testálni, legyen az a nő bármilyen erős is.

– Nem kétséges tehát: az egyedüli diszharmónia Victor és Omi körül abból származik, hogy kénytelenek távol tartani magukat egymástól. A tisztaság hiánya pedig az a félrevezetés, amellyel saját magunkat sújtottuk, hogy megtagadjuk kapcsolatuk mélységét és szépségét. Victor több módon is bebizonyította, hogy megérdemli a lányomat, nem csak az érte hullajtott vérrel, Omi pedig hasonlóképpen igazolta, hogy méltó párja lehet Victornak. Azok, akik kételkednek állításom helyességében, egy olyan korszak menekültjei, amely többé már nem létezik. Nekik két választási lehetőségük maradt: vagy beilleszkednek, és dolgozni kezdenek egy új jövő érdekében, vagy kiszolgáltatják magukat a történelemnek és egy rég halott korszaknak, amely létrehozta őket.

Theodore lehajolt, és talpra segítette Omit. Letörölgette a könnycseppeket lánya arcáról, és miközben a holokamerák fényei sorban kialudtak, a palota bejárata felé indult vele. Elhaladtak Victor mellett, de egyikük sem nézett rá. A herceg megértette belső vívódásukat, és nem akarta megzavarni őket. Visszadugta katanáját a hüvelybe, és némán figyelte távozásukat.

Csak akkor eszmélt rá, hogy nincs egyedül, amikor Kai finoman megérintette a vállát, és átnyújtotta neki a kezét rögzítő kötést.

– Köszönöm, Kai. És köszönöm a tolmácsolást is.

– Lehetett volna jobb is. Theodore felváltva beszélt a legudvariasabb kifejezésekkel és a legvulgárisabb szavakkal. Ezek között váltogatni elég nehéz feladat.

– Mégis jó munkát végeztél. – Victor lenézett a fehér kövekre, feleslegesen kutatva a csatára utaló vérnyomok után. – Azt hiszem, elsiklottam néhány finom árnyalat felett.

– Nem kétséges, azokat csak a vájtfülűek érthették. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült mindent elcsípnem, de Theodore beszédének volt némi rejtett jelentése is. – Kai megvakarta bal kezének tenyerét. – Gyakorlatilag egy új nemzeti érzést hívott életre a Szövetségen belül. Úgy tálalt téged és Omit, mint ennek a nemzetiességnek a példaképeit. Olyan embereket, akik büszkék és tisztelettudóak, ugyanakkor elfogadják a kihívást, és segítik szövetségeseiket. Nem kérte a népétől, hogy hagyjanak fel felsőbbrendűségi nézeteikkel, inkább azt sugallta, hogy nem tanácsos ezzel indokolni a tomboló idegengyűlöletet és paranoiát.

– Példaképet csinált belőlünk?

– Gyakorlatilag titeket, és az egymás iránti érzelmeiteket hozta fel példaként arra, hogy mik lehetnek ennek az új jövőnek a legelőnyösebb oldalai. A ti boldogságotok a nemzet boldogsága lesz, az elkötelezettségük ez iránt a jövő iránt pedig a Szövetség népeinek elkötelezettsége. – Kai habozott. – A nemzet egyesítésére használja fel az Omival elképzelt jövőtőket.

Victort meglepte a következtetés és a benne rejlő veszély, melyet Theodore felvállalt.

– Gondolod, működni fog?

– Erre csak az idő adhat választ. Victor bólintott.

– És Theodore csupán huszonnégy órát adott a döntésre.

Három órán belül ott hevert Theodore Kurita palotájának lépcsőjén három konzervatív politikus feje. Senki nem tudta, hogyan kerültek oda, a miértet azonban mindenki ismerte, és ez több volt, mint elegendő.

30

Az Egység Palotája

Császári Város, Luthien

Pesth Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3059. május 13.

Victor Ian Steiner-Davion az eligazító asztal fölött lebegő, lassan forgó hologramot nézte.

– Úgy tűnik, ez jó lesz. Készen állunk az indulásra. – Végignézett tanácsadóin. – Utolsó észrevételek?

Az asztal túlsó végén a Kell Kopókat képviselő Daniel Allard felemelte a kezét.

– Csak újból ellenőrizni szeretném a második hullámba beosztott, vagy ha az első hullám a vártnál nagyobb ellenállásba ütközik, akkor erősítésként bevethető egységek prioritását. A Vadászkopó Hadművelet során aránylag kis egységekkel próbáltok zavart okozni a Füstjaguárok által megszállt világokon, még a mi megérkezésünk előtt. Ezeknek a világoknak a nagy része az első hullámban elfoglalásra kerül, de ott van például Raymond Százada a Cogdellről, akik a Yamarovkára mennek, ahová mi a legjobb esetben is csak hat héttel utánuk érkezünk meg. Mi történik akkor, ha jelentést kapunk róla, hogy le fogják mészárolni őket? Elinduljunk a megmentésükre, vagy sem?

Victor elgondolkodott.

– Senkit nem szándékozok feláldozni, ha van bármi esély a támogatásukra vagy a kimentésükre, de nem fogok csapatokat küldeni a húsdarálóba csak azért, hogy ők is odavesszenek. A Kopók és az első hullám többi tartalék egysége készen fog állni arra az esetre, ha a Novamacskák meggondolnák magukat, és meg kell védenünk magunkat ellenük. Elég gyorsan meg fogjuk tudni, ha ellenségesen akarnak fellépni velünk szemben. Ha viszont nyugton maradnak, akkor elegendő tartalék fog rendelkezésünkre állni a Yamarovkához hasonló célpontok elleni támadások támogatására.

– Barátaim, ne álltassuk magunkat: lesznek veszteségeink. Arra törekszem, hogy minimalizáljuk ezeket a veszteségeket, és a Jaguárok elleni kopó akciónknak pont az a célja, hogy lekössük vele néhány egységüket. Ezek az alakulatok addig sem fognak ránk lőni más világokon, ami azt jelenti, hogy könnyebben elérjük a célunkat, és már mehetünk is tovább. Keményen és gyorsan lecsapunk, aztán már ott sem vagyunk. Pontosan úgy, ahogy annak idején a klánok is tették velünk. Azt akarjuk, hogy nekik kelljen reagálniuk a mi lépéseinkre, és ne tudják magukhoz ragadni a kezdeményezést. Egy ilyen típusú háborút egyszer már elveszítettünk, és nem szeretnénk, ha ez most is megismétlődne.

A kardinális felállt a székről, melyet az eligazítás korábbi szakaszában Victor foglalt el, és felváltotta a herceget az asztalfőnél. Az idős férfi rámosolygott Victorra, amitől a fiatalembert a teljesség érzése öntötte el. Egy olyan érzés, amelyben apja halála óta nem volt része. Erre a feladatra születtem, és most végre fel is esküdtem rá.

– Victor, köszönjük a besorolásokról és a célokról szóló áttekintést. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy sikerünk kulcsa a cél és az akarat egyesítésében rejlik. Minden hadműveletünk többnemzetiségű, mégis minden egység a Csillagliga zászlaja alatt fog harcba indulni. – A kardinális elmosolyodott. – Hasek-Davion marsall hadereje már megkezdte hosszú menetelését a Huntressre, így bizonyos értelemben mi biztosítjuk számukra a fedezetet. Kurita koordinátor, szeretne mondani valamit?

Theodore Kurita felemelkedett az asztal közepe táján elfoglalt helyéről.

– A Drakónis Szövetség egy olyan nemzet, amely mindent megtett azért, hogy tiszteletben tartsa az általunk bushidónak – a Harcos Útjának – nevezett viselkedési és becsületkódexet. Önök számára, akik már harcoltak ellenünk, a bushido az a dolog, amely engesztelhetetlen ellenfelekké tette harcosainkat. Soha nem kértünk, vagy adtunk kegyelmet, viszont oly mértékű tiszteletet tanúsítottunk a hősiesség, a bátorság, az önfeláldozás és a merészség iránt, amit önök már-már túlzottnak tarthattak.

A koordinátor Dan Allardra nézett.

– Allard ezredes és a Kell Kopók sokat mesélhetnének a Szövetséggel való konfliktusaikról, mégis részét képezték annak a haderőnek, amelyik segített feltartóztatni a klánok invázióját a Luthienen. Az ellenségeskedésnek segítőkészséggel való viszonzása annyira idegen volt számunkra, hogy a népünk még most is képtelen teljes egészében megérteni, de ennek a hatalmas seregnek az egyesítése a klánok visszaszorítása érdekében olyan dolog, amiért a Szövetség polgárai nagyon hálásak. A lényeg, hogy nem fogják fel, miért vannak itt, de respektálják, elfogadják, és támogatják az erőfeszítéseiket.

– Ami engem illet, én megértem, miért hoznak ekkora áldozatot. Tudom, hogy mindez az emberiség egészének érdekében történik, viszont az azonnali haszonélvező a Szövetség lesz. Bár tisztában vagyok vele, hogy ez messze nem elegendő, de köszönetet szeretnék mondani a magam és az embereim nevében, és ígéretet teszek, hogy a Szövetségért tett erőfeszítések soha nem lesznek elfeledve.

A tucatnyi befolyásos vezető a kardinális vezetésével felállva, tapssal üdvözölte a koordinátor beszédét. Victor szívből jövő örömmel csatlakozott hozzájuk. Egyrészt Theodore szavai miatt, másrészt pedig azért, mert észrevette, hogyan kezd megváltozni a koordinátor. Apám soha nem hitte volna, hogy ez lehetséges.

A sebesülése óta eltelt négy és fél hónapban Victor belevetette magát a Szövetség kultúrájának megismerésébe. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy nem volt más alternatíva. Felépülése lelkiismereti kérdéssé vált az egész Szövetség számára. Egy teljes lakosztályt kapott a Csendes Szentély Palotájában, ahol éjjel-nappal csak a gyógyulásával törődtek. Japántudása sokat fejlődött, mert a mellé beosztott szolgálók jó része sem az angolt, sem a németet nem beszélte. Úgy öltözött, akár egy Kurita harcos, az ételeit is jellegzetes szövetségi alapanyagokból készítették, és csak olyan táplálékot kapott, ami segített helyrebillenteni teste harmóniáját, és gyorsította az orgyilkosok által okozott sebek gyógyulását.

Még a fizikoterápiája is az elfogadott szövetségi gyakorlatokat követte. Hohiro saját vívómestere oktatta Victort. A DEST kommandó instruktorai kondicionáló tréningeket végeztettek vele, és még Omi öccse, Minoru is mutatott neki néhány gyakorlatot, melyek a fai chi chuan mozdulatait ötvözték bizonyos énekekkel és bonyolult ujjgyakorlatokkal, mindezt a szellem megerősítése céljából. Victor visszautasította volna Minoru közreműködését a rehabilitációjában, ha nem látja a fiatalember tekintetében az eltökéltséget, és az nem említi meg neki, hogy tud a Takashi Kuritával lezajlott párbeszédről – pedig Victor senkinek sem számolt be az élményéről.

Egy hónapnyi intenzív terápia után Victor visszatérhetett feladataihoz. Ezek nagyrészt abból álltak, hogy meg kellett látogatnia az offenzíva felfejlődési területeként kijelölt világokat. Minden támadás élét a Szövetség csapatai alkották, melléjük pedig EgyNem, Komsztár, vagy más Belső Szférás egységek voltak kijelölve támogatásként, és hogy mindenkivel elhitessék, itt valójában a Csillagliga akciójáról van szó, Phelan Farkasai, valamint a támadásban résztvevő különféle zsoldosegységek az első hullámban csupán támogató szerepet kaptak. Ők a második hullám során bizonyíthatnak majd.

Victor úgy találta, hogy a különféle alakulatok vezetői – akik elég egyértelműen kinyilvánították, hogy harcolni jöttek, és részt akarnak vállalni a hadműveletből – megértették annak szükségességét, hogy a Kuriták vállalják a harc oroszlánrészét, amikor a Szövetség bonyolult társadalmi struktúrájának elmagyarázásával kifejtette nekik, miért kell engedniük.

Ahogy Victor egyre inkább megértette a Szövetség működését, sokkal könnyebben szót értett a Kurita parancsnokokkal is. Ahol azelőtt csak kiadta volna az utasításokat, elvárva, hogy a helyi parancsnokok szó nélkül teljesítsék őket, ott most minden szemszögből megvizsgálta az esetleg felmerülő feszültségeket, és még azelőtt elsimította őket, hogy valódi problémákká nőtték volna ki magukat.

Képes volt elmagyarázni a parancsnokoknak, hogy azért fontos minden csapásban külön célokat meghatározni a nem-szövetségi egységeknek, mert azok vezetőinek is megvannak a saját elképzeléseik a becsület fogalmáról. A szövetségi főtisztek nagy része belátta, hogy sokkal jobb ez a megoldás, mint ha később kényszerülnének segítséget kérni, amennyiben komolyabb ellenállásba ütköznek.

– Könnyebb a dicsőségben osztozkodni, mint a vereség szégyenével együtt élni. – A herceg a nagyobb hatás kedvéért sűrűn idézte a mondást. Victor átalakulása nem ment volna végbe Omi segítsége nélkül. A lány felépülésének minden lépcsőfokát figyelemmel kísérte, és tanácsokkal látta el a herceget. Ha ő nincs, Minoru sem ért volna el eredményt Victorral, és az EgyNem orvosi stábja szaktanácsadás helyett teljesen átvette volna a kezelését. Victor időnként azt kívánta, bárcsak olyan szolgálók vennék körül, akik több nyelven is beszélnek, vagy a japánon kívül más nyelven is hajlandóak szólni hozzá.

Rájött, hogy a Szövetség kultúrájának átvétele legalább annyira szolgálta Omi túlélését, mint az övét. Theodore azt mondta az embereknek, hogy Victor méltó a lányához, de ezt csak úgy lehetett bizonyítani, ha a herceg elfogadtatja magát a Szövetség népével. Ha képtelen meggyőzni őket, akkor csak elutasításban lesz része, Omi pedig tényleg beszennyeződik és megszégyenül. Azért, hogy ezt megakadályozza, és megnövelje a hadművelet sikerének esélyét, Victor mélyen beleásta magát a Szövetség kultúrájába.

Amíg gyenge volt, Omi gondoskodott fizikai igényeinek kielégítéséről. Segített cserélni a kötéseket, és meggyőződött róla, hogy betege mindig az előírásnak megfelelően bevegye a gyógyszereket. Arról is gondoskodott, hogy Victor soha ne mulasszon el egyetlen gyógyterápiás foglalkozást sem, ezenkívül mindig kiválasztotta az alkalomhoz illő ruhát, és felügyelte Victor utazásainak előkészületeit. Victor számára legtöbbször úgy tűnt, hogy a lány már azelőtt megtalálja a problémára a megoldást, mielőtt maga a probléma egyáltalán tudatosult volna benne.

Mire felépült, csontjai összeforrtak és sebe begyógyult, a lábadozása miatt létrejött fal is leomlott köztük. Még mindig élénken emlékezett az első éjszakára, amikor a lány eljött hozzá, és a sötétben becsúszott mellé az ágyba. Bőrét forrónak érezte, ahogy testét az övéhez szorította – Omi melegsége átáramlott belé. Felidézte, ahogy végigsimított Omi testén: a lány bőre olyan hibátlan simaságú volt, hogy Victor szinte elszégyellte magát a mellén és a hátán lévő forradások miatt. Azonban egy csók és egy simogatás meggyőzte róla, hogy Omit nem a bőre érdekli, hanem az alatta lévő ember.

Szeretkezésüket azon az éjszakán a sietség jellemezte, mintha mindketten attól féltek volna, hogy az orgyilkosok, akik kis híján tönkretették a boldogságukat, visszatérhetnek. Apró figyelmetlenségek – összekoccanó fogak, egy rossz helyen lévő könyök, vagy egy zavaró térd – nyomán elfojtott kuncogások, elsuttogott bocsánatkérések keltek. Ezek a figyelemre sem méltó hibák ugyan megakadályozták, hogy tökéletes legyen az élmény, viszont valahogy sokkal intimebbé varázsolták a hangulatot. Az Egyesült Nemzetközösség hercegének és a Kurita Ház Becsülete Őrzőjének egyesüléséhez talán valóban a tökéletesség illett volna, ám az ő szeretkezésük esetlen, játékos és szenvedélyes volt, mint két teljesen átlagos emberé, és ott, a sötétben ők ketten tényleg azok is voltak. A címek egyébként sem fokozhatták volna az élmény intenzitását, ezért el is feledkeztek róla, akár az ágyneműről a pillanat hevében.

Az első alkalom után minden éjszakát együtt töltöttek, amikor csak egy naprendszerben tartózkodtak. Miközben felhőtlenül élvezték egymás társaságát, az állandó együttlét utáni sóvárgás túlnőtt a szerelem fizikai dimenzióinak felfedezése utáni vágyon. Az egyszerű érintések, az éjszakai csókok, az elsuttogott álmok, sőt a takaró birtoklásáért folytatott játékos birkózások is betekintést engedtek nekik a másik valódi énjébe, és a hálószobán kívül együtt töltött idő csak kiszélesítette ezt a tapasztalatot.

Victor több alkalommal is azon kapta magát, hogy olyan dolgokat mond, vagy olyasmit cselekszik, amit a szülei között látott egy-egy meghittebb pillanatukban. Meglepte, mennyi minden megmaradt benne apjából és anyjából amellett, hogy egy teljesen külön, önálló személyiséggé fejlődött. Azonosította azokat a viselkedésmódokat, melyeken változtatni szándékozott, és mindent megtett, hogy a jó irányba fejlődjön – Omi és a küldetés érdekében.

Victor összerándult, amikor valaki a hátára csapott, és kirántotta őt ábrándozásából.

– Bocsáss meg, Kai. Mondtál valamit?

Barátja elmosolyodott.

– Tudhattam volna. Felismerhettem volna ezt az üveges tekintetet.

A herceg elvörösödött, és magában hálát adott érte, hogy kettejük kivételével már mindenki elhagyta az eligazító szobát.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Láttam már rosszabbat is.

– Amikor egy évre az Új-Avalóni Katonai Akadémiára vezényeltek, nem te voltál az véletlenül, aki egyfolytában valami nő után koslatott?

– De igen. Wendy Sylvester – bólintott Kai. – Most a Davion Nehézgárdánál teljesít szolgálatot.

Victor egy másodpercnyi gondolkodás után biccentett.

– Wendy Karner kommandant. Néhány évvel ezelőtt férjhez ment.

– Igen, méghozzá egy költőhöz – vigyorgott Kai.

– Viccesnek találod?

– Nem. Azt hiszem, hirtelen elhatározás lehetett. Megszegte a családi hagyományokat, akárcsak te. – Kai vállat vont, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Örülök neki, mint ahogy neked is.

– Oké. – Victor gondterhelten nézegette cipője orrát. – Akkor talán tehetnél nekem egy szívességet.

– Bármit.

Victor beszívta az alsó ajkát, ahogy felemelte a fejét.

– Te, Morgan és a harci kötelék szinte minden tagja hátrahagyja a kedvesét. Én sosem csináltam ilyesmit. Sosem volt még senkim, akit valóban szerettem volna, és most nem tudom, mit mondhatnék.

– Értem. A „holnap meghalhatok” típusú frázisok ugyan elég pontosak, viszont nélkülöznek minden őszinteséget. Bármi más viszont a veszély lebecsülésének tűnhet, és ez triviálissá és közhelyszerűvé teszi a hátrahagyottak félelmeit.

– Te is sokat töprengtél ezen.

– Deirdre eléggé realista, így az egyedüli járható út az ő esetében, ha szembesítem az igazsággal. – Kai Victor vállára tette a kezét, és barátja szemébe nézett. – A legfontosabb, hogy megoszd vele, amit a szívedben érzel. Jusson eszedbe, hogy talán sosem lesz többé alkalmad beszélni neki a valódi érzéseidről, és hogy ezek a szavak lesznek az utolsók, melyek emlékeztetni fogják rád. És ami még fontosabb, amit most mondasz, az fogja őt kitartásra bírni azokon a hosszú éjszakákon, amikor majd azon gondolkodik, vajon életben vagy-e még, vagy esetleg éppen a haláltusádat vívod valamelyik légkör nélküli planétán.

– Bölcs ember vagy, Kai Allard-Liao.

– Nem igazán, Victor, nem igazán – mosolyodott el Kai. – Ha valóban olyan bölcs lennék, már rég kitaláltam volna valamilyen megoldást a klános kérdésre, hogy ne kelljen itt hagynunk a szeretteinket.

Ezen az éjszakán Omi a palota kertjében várt Victorra. A helyszínt több száz gyertya fénye világította be. Meglepte, hogy itt találja a lányt, mivel a kert fájdalmas emlékeket idézhetett fel benne. Közös boldogságunk a palota más részeihez kötődik.

Omi az első csikorgó léptekre megfordult, és mintegy mellékesen letörölte az arcán csorgó könnycseppet. Victor alig vette észre a mozdulatot.

– Komban-wa, Victor-sama.

Victor meghajolt, és átnyújtotta neki a Császári Városban talált, egyetlen tökéletesen kék rózsát.

– Ennek a rózsának kéne inkább könnyeznie, mert szépsége elhalványul a tiéd mellett.

Omi elmosolyodott, és finom mozdulattal átvette a virágot.

– Igazán kedves tőled.

– Zavarba hozol ezzel a fogadtatással. – Victor felemelte a kezét, hogy megelőzze Omi válaszát. – El kell neked valamit mondanom, és nem hiszem, hogy még egyszer képes lennék belefogni, ha most nem beszélhetek, ezért nagyon kérlek, hallgass végig.

Omi bólintott, és elhelyezkedett egy fehérre festett kőpadon.

Victor járkálni kezdett, de gyorsan abba is hagyta, mert a talpa alatti ropogó kavicsok hangja az összezúzott mech-páncélok csikorgására emlékeztette.

– Omi Kurita, sokkal jobban szeretlek, mint amennyire valaha is hittem volna, hogy szeretni lehet valakit. Néha azt kívánom, bárcsak költő volnék, hogy szonetteket írjak hozzád, vagy művész, aki képeket fest neked. Harcos vagyok, aki büszke a hivatására, ám a lemészárolt ellenfelek felajánlása nem a legszerencsésebb módja a szerelem bizonyításának, de sajnos pontosan ez az, amit tenni fogok. Harcba bocsátkozom a klánokkal, mert arra törekednek, hogy elpusztítsanak téged és mindent, ami kedves neked. És én nem hagyhatom, hogy ez történjen.

Itt, ebben a kertben, azon az éjszakán néhány hónappal ezelőtt készen álltam rá, hogy meghaljak érted. Amikor odabent feküdtem a földön, és megláttalak véres kimonóban közeledni, azt hittem, téged is megöltek, és boldog voltam, hogy a túlvilágon végre együtt lehetünk. Most már tudom, hogy még magánál az életnél is többet jelentek számodra, és hogy soha nem akarok elválni tőled. Ez nem olyan, mintha te és én egy egész két fele lennénk, mert azt gondolom, ennél mindketten többek vagyunk, és amivé együtt válhatunk, az valami felfoghatatlan. Ha mellettem vagy, el sem tudok képzelni tökéletesebb életet magam számára.

Victor nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkában képződött csomótól.

– Akármennyire is nem szeretnék elszakadni tőled, mégis meg kell tennem. Kénytelen vagyok meghozni ezt a döntést, mert csak így tudok gondoskodni arról, hogy soha többé ne kelljen elválnunk. Bocsáss meg. Ne feledj el és ne félj, mert vissza fogok térni.

Omi lassan bólintott, aztán felemelte tekintetét a könnyáztatta rózsáról, és rámosolygott Victorra.

– Hiszek neked, Victor, mert tudom, hogy sosem hazudnál nekem. Csak azért hagylak elmenni, mert biztos vagyok benne, hogy visszajössz hozzám. – A rózsával a palota felé intett. – Amikor megláttalak ott, saját véredben fekve, úgy éreztem, elszáll belőlem az élet. Csak egyetlen célja volt az életemnek, hogy téged megmentselek. Ha meghaltál volna, én is csatlakozom hozzád, és így egyesülhettünk volna a halálban.

Omi felállt, széttárta a karját.

– Azon az éjszakán azért hívtalak meg ebbe a kertbe, mert ez az én saját szentélyem. Itt őrizted a biztonságomat és a józanságomat a klánok luthieni támadása idején. Azután azon a borzalmas éjjelen ismét megvédtél engem az elpusztításomra törő hatalmaktól. Azóta mindketten kerültük ezt a helyet a gonosz métely miatt, amely megfertőzte. Ma, az elutazásod előtti estén, amikor az emberiség eddigi legnagyobb háborújába indulsz, egy apró szívességet szeretnék kérni tőled.

– Bármit kérhetsz, megteszem.

Omi keze lassan a kimonóját összefogó öv felé csúszott.

– Mielőtt visszafoglalnád a világainkat a klánoktól, segíts nekem visszafoglalni ezt a kertet a hozzá kapcsolódó gonosz emlékektől. Amikor elmész, és én meglátogatom ezt a helyet, úgy szeretnék ránézni, mint a szerelem és az élet szentélyére, nem pedig a gyűlölet és a halál kertjére. Szeress engem itt, Victor Davion, hogy újra az én szent helyemmé váljon, és képes legyek kitartani a visszatérésedig.

31

Ragnarok-síkság, Asgard

Füstjaguár Megszállási Zóna

3059. május 27.

Annak ellenére, hogy Pusztítójának páncélozott pilótafülkéjében ült, Wendy Karner nagyon is sebezhetőnek érezte magát. Különös módon, nem azért aggódott, mert zászlóalja az Odin Menedéke hegyeit a Ragnarok-síksággal összekötő, a hirtelen átmenetet kissé megtörő dombokon meglehetősen nyílt pozícióban helyezkedett el. A Davion Nehézgárda EHCS Első Mech Zászlóalja nagyon is megalapozott indokkal foglalta el ezt a helyet, és az éjszaka közeledtével tudta, hogy pozíciójuk megválasztásának bölcsessége vagy ostobasága még hajnal előtt meg fog mutatkozni.

Sebezhetőségének érzete – jött rá hirtelen – onnan származott, hogy a Pusztító teljesen új volt. Még soha nem ült olyan mechben, amelynek még a szagán is érezni lehetett, mennyire új. Képzése a családi agromechen kezdődött, és onnantól kezdve az Új-Avaloni Katonai Akadémián és a Klánháborún keresztül mindig egy olyan mech pilótafülkéjében harcolt, amelyik jóval idősebb volt nála, sőt a Pusztító előtti gépét még a nagyszülei is használták a Nehézgárdánál. Tudta, hogy az új nem feltétlenül jelent rosszat is, és a mech kitűnő konstrukció, de még így is furcsán érezte magát benne.

Minden kényelmetlen érzése ellenére, kedvelte a tíz méter magas, széles vállú csatamechet. A kezek hiánya zavarta valamelyest, de mivel mindkét kar egy-egy hatalmas Gauss-ágyúban végződött, könnyen megfeledkezett erről a hátrányról. A gép mellrészének mindkét oldalába részecskeágyúkat építettek, közvetlenül a félnehéz lézerek alá. A mech másik két félnehéz lézere a fejben, illetve hátul, gerinctájékon kapott helyet, így a pilóta a háta mögött lévő célpontokra is tüzelhetett. A humanoid mech jelentős mennyiségű páncélt hordozott, így nem csak nagy távolságra tudott jelentős erejű csapást mérni, de egy elhúzódó tűzharcban is képes volt állni a sarat.

Wendy biztos volt benne, hogy az előttük álló harc nem fog nagyon hosszú ideig tartani. De amennyivel rövidebb lesz, annyival kegyetlenebb is.

Az asgardi támadást meglepően könnyen hajtották végre. A Negyedik Jaguár Dragonyosok egyetlen, első vonalbeli mechekből álló csillaghalmazt állomásoztattak a bolygón. Így nagyjából hatvan harci géppel rendelkeztek, körülbelül feleannyival, mint a Nehézgárda EHCS. Mindent figyelembe véve tehát Jaguárok és az EHCS közel egyenlő erőket sorakoztattak fel.

A konvencionális katonai filozófia szerint a támadó erőnek legalább háromszoros túlerőben kell lennie ahhoz, hogy elfogadható veszteségek mellett győzni tudjon. Ezért a Csillagliga asgardi támadó csapatteste egy szövetségi és egy Komsztár vegyes ezredet foglalt magában. A Harmadik Prosperinai Huszárok alkották a támadó élt, és a Harmadik Benjamini Regulárisok egészítették ki megerősített ezreddé az alakulatot. Azért a Regulárisok vettek részt az akcióban, mert eredetileg ők veszítették el a világot a Jaguárok ellenében, és minden vágyuk az volt, hogy a visszafoglalásával helyreállítsák becsületüket. A Komsztár a 278. Divízióval, egy Rasalhágból menekült elit egységgel járult hozzá a művelethez.

Amikor a Csillagliga hadereje megérkezett az Asgard rendszerébe, a Negyedik Jaguár Dragonyosok Vernanban, Asgard déli kontinensének legnagyobb városában állomásoztak. Tai-sa Angus McTeague ott szeretett volna megütközni velük, mert a Regulárisokat 3052-ben Vernanból űzték ki az Odin Menedékéig, és onnan a síkságig. A Jaguárok mintha megérezték volna a szándékát, visszahúzódtak a Menedék sziklás hegyei közé. McTeague ezért a hegyvonulattól délre helyezte el a Komsztár egységet, a Davion Nehézgárdát pedig valamivel mögéjük, hogy le tudják zárni a keleti menekülő útvonalat, amikor a Szövetség két zászlóalja nyugat felől átkergeti a Jaguárokat a hegyeken. Ugyanúgy, ahogy hét évvel azelőtt ők tették a Regulárisokkal.

– Kalapács Egyes, itt Daniel Hét.

Wendy bekapcsolta a rádió mikrofonját.

– Mondja, Daniel Hét.

– A passzív detektorok mozgást érzékelnek a lefelé vezető úton – Az előretolt tüzérségi megfigyelő habozott. – A huszonháromharminchatos szektor felé tartanak.

– Huszonháromharminchat, vettem, Dániel Hét. Szép munka volt. Hozza ki az embereit a Jaguárok fészkéből.

– Roger, kommandant. – A férfi hangjában szinte tapintani lehetett a megkönnyebbülést. – Két percen belül eltűnünk.

– Roger, Hetes. Igyekezzenek, mert rövidesen befutunk arrafelé. – Wendy a zászlóalj taktikai frekvenciájára kapcsolt. – Kalapács egy a zászlóaljnak. Megérkeztek. A számuk egyelőre ismeretlen, de egyenesen felénk tartanak a kettő-három-három-hatos szektoron keresztül. Csak akkor nyissanak tüzet, ha tiszta célpontjaik vannak.

Megnyomott néhány gombot a kommunikációs konzolon, és máris az ezred tüzérségének frekvenciáján találta magát.

– Itt Kalapács Egyes. Zárótüzet kérnék a huszonháromharminchatos – kettő-három-három-hatos – szektorra pontosan egy perc múlva, ismétlem, egy perc múlva. A második sorozat rá harminc másodpercre jöhet.

– Roger, Kalapács Egy. Maga a főnök.

Végül visszaváltott saját zászlóalja taktikai frekvenciájára.

– Oké, Kalapácsok, világítsuk meg őket. – Felnézett a holografikus szenzor kijelző szeme elé vetített képére. A berendezés százhatvan fokra szűkítette össze a mech környezetének háromszázhatvan fokos ábráját. A kép két szélén arany csíkok jelezték az elülső fegyverek tüzelési szögét. Gyorsan bekapcsolta a nagyítást, és éjszakai üzemmódba váltott az érzékelőkkel, hogy minél többet lásson a lebukó nap egyre gyengülő fényében.

A távolban, jóval túl mechje fegyvereinek maximális hatótávolságán egy tizennyolc harci gépből álló mech egységet vett észre. A mechek eredetileg a Füstjaguárok által leginkább kedvelt foltos fedőréteget viselték, de a festék nagy része már eltűnt a gépek páncéljáról. Minden jel azt mutatta, hogy pokoli harcokon vannak túl, és ha az Odin Menedékének csúcsa közelében felvillanó fények jelentettek valamit, akkor a csata még mindig teljes erővel tombolt.

Bár az Első Zászlóalj kísérletet sem tett jelenlétének leplezésére, sőt, szinte magukra vonták a veszélyt azzal, hogy sziluettjük jól láthatóan kirajzolódott a dombgerincen, a szenzorok bekapcsolása egyértelműen tudatta a Jaguárokkal, hogy a Gárda nem óhajt megfigyelői szerepben maradni. Az érzékelők üzembe helyezése egyenértékű volt azzal, mint amikor réges-rég egy terrai lovag kihívásul arcon legyintett egy másik lovagot a kesztyűjével.

A mostani kihívással csak egyetlen probléma volt: a klános csatamechek már ebből a távolságból is képesek voltak tüzelni. Túl keményen nem csaphatnak ugyan le, de büntetlenül garázdálkodhatnának, mivel a Gárda pilótái nem tudnak visszalőni. Sokak számára ez talán nem tűnik sportszerűnek, de Wendy már megtanulta, hogy a háborúban a tisztesség csak az írók gondolataiban létezik, akik sosem láttak valódi harcot, és azoknak a szegény ördögöknek az elméjében, akik már azelőtt fűbe harapnak, hogy visszalőhetnének.

– Felkészülni, emberek – szólt bele a mikrofonba. – Pontosan ott vannak, ahol szerettük volna.

Fegyvereik nagyobb hatótávolságát kihasználva, a Jaguárok szétszóródtak, és tüzet nyitottak a gárdistákra. Az éjszakát nehéz lézerek koherens fénydárdái döfték át, és fúródtak bele a Gárda mechjeibe. A klános harci gépekre erősített indítókból nagy hatótávolságú rakéták röppentek elő, füsttel és tűzzel töltve meg a levegőt. Wendy Pusztítóját két rajnyi rakéta is eltalálta, a robbanások letépték a páncélzatot a mech melléről és bal bokájáról. A mechen remegés futott végig, de a sérülés elhanyagolható mértékűnek bizonyult.

A rádióból a kárjelentések hangjai szűrődtek ki, de senki nem kapott súlyos találatot. A Davion Nehézgárdát a legnagyobb mechekkel szerelték fel, ami azt jelentette, hogy több sorozatnyi találatot is kibírtak, mielőtt a földre kerültek volna. Úgy tűnik, a Füstjaguárok tartják magukat a hagyományaikhoz, és egyes célpontokat választanak ki ahelyett, hogy egyesítenék tűzerejüket egy-egy mechünk leszedésére. Egy pillanatig szinte nemesnek találta ezt a hozzáállást, de aztán inkább ostobaságnak érezte, majd ez az érzés fokozatosan átcsapott sajnálatba és bámulatba.

Célkeresztjét az egyik nehéz mechre irányította, melynek kézfejek helyett hatalmas acélkarmokat építettek a karjaira. Célzókomputere nem fogta be a célpontot, de informálta, hogy a kérdéses mech egy Kodiak. Wendy elmosolyodott. Tehát a Jaguárok is használnak Kodiakokat. Helyes, legalább lesz egy kis tapasztalatunk velük szemben, mielőtt vadászatra indulnánk a Szellemmedvék ellen.

Az első tüzérségi csapás akkor érte a Jaguárokat, amikor azok a második nagy hatótávolságú támadásukra készülődtek a gárdisták ellen. A támadást néhány kisebb detonáció jelezte előre, azután arany és vörös tűzlepel borította el a szektort. Egy másodpercig úgy látszott, mintha maga a levegő robbant volna fel. Egy pillanattal később a zárótűz dübörgő moraja elérte a gárdistákat. Wendy elfintorodott. Senki nem érdemli meg ezt a poklot, de inkább ők haljanak meg, mint hogy hagyjam legyilkolni az embereimet. Azt hiszem, nincs más választásom.

A füstből előbukkantak a túlélő klánosok. A tüzérségi tűz egyharmadukat megsemmisítette, de főként a kisebb, gyengébb mecheket, a nehezebb gépek folytatták a harcot. Az enyhe emelkedőn gyorsan közeledtek a rájuk váró gárdisták felé. Fegyvereik izzottak az alkonyatban, a fényvillanások az egyik pillanatban rémálomszerű képekké fagyasztották a mecheket, aztán a következőben újra elnyelték őket az árnyékok.

– Gárdisták, tüzelhetnek. – Wendy egy Kodiak sziluettjére vezette a célkeresztet. Fogalma sem volt róla, hogy vajon ugyanezt a gépet látta-e az imént, de igazából nem is törődött vele. Abban a pillanatban, amikor a kereszt közepén felvillant az aranyszínű pont, tüzet nyitott a Pusztító mindkét Gauss-ágyújával.

A fegyverek csövéből két ezüstös fémtömb röppent ki a Kodiak irányába. Mindkét szuperszonikus lövedék a klános mech bal oldalát találta el. Az egyik lehámozott egy tonnányi páncélzatot a bal karról, míg a másik a mech lábszárán változtatta ócskavassá a páncéllemezeket. A dupla becsapódás balra pördítette a mechet, és Wendy egy pillanatra azt hitte, el is fog dőlni, de a tapasztalt pilóta ügyesen megtartotta gépét.

A Kodiak a mellébe épített nehéz lézerből viszonozta a tüzet. A zöldes fénysugár a Pusztító jobb lábát kapta telibe. A több kilojoule-nyi energia olvadt szélű barázdát szántott a páncélozott combba. A páncélveszteség ellenére a végtagon még mindig elég védelem maradt ahhoz, hogy több hasonló erejű támadást átvészeljen. De nem hiszem, hogy lesz esélyed még néhány ilyen lövésre.

Ted Mooraine Solymásza is célba vette a Kodiakot. A Solymász bizonytalan gépezetnek látszott, főként csípőből előretolt teste miatt, amely gyökeresen eltért a Kodiak, vagy a Pusztító egyenes felépítésétől. Mooraine azt állította, így kisebb célpontot nyújt az ellenségnek, Wendy azonban tudta, hogy túlélését sokkal inkább köszönheti hozzáértésének, mint mechjc alacsony felépítésének.

A mech bal karjába épített részecskeágyú szaggatott szélű, azúrszín nyalábot köpött a Kodiakra. A PPC energiából szőtt ostora lefejtette a páncélzatot a klános mech bal karjáról. Félig megolvadt ferroszálas páncéllemezek hullottak le a végtagról, és felgyújtották az alacsony füvet. A Solymász bal karjának Gauss-ágyúja is megszólalt, lövedéke a Kodiak mellének közepébe vágódott. Pontosan oda fúródott, ahol egy embernek a szegycsontja lett volna, és összeroncsolta a maradék páncélzatot, amely egy darabban zuhant a földre.

A Kodiak, amely időközben elég közel került ahhoz, hogy a többi fegyverét is hatékonyan használhassa, most a Solymászra koncentrálta támadását. Wendy szerint semmi értelme sem volt a célpontváltásnak, hiszen a Solymász még sértetlen volt, és abból a távolságból sokkal kevesebbet árthatott a Kodiaknak, mint ő. Mintha a pilótát felingerelte volna, hogy Ted beleavatkozott a párbajunkba. Ha így van, akkor a most következőknek sem fog igazán örülni.

A Kodiak minden bevethető fegyverével tüzet nyitott a Solymászra, igen meggyőző bemutatót tartva a klános mech tűzerejéről. A mech mindkét öklét előrelökte, és célzásra emelte a karokba épített félnehéz lézereket. A jobb végtag négy lézere közül három talált. A sugarak jobbról balra haladva komoly mennyiségű páncélt párologtattak el a Solymász torzójáról. A bal kar lézerei szintén hetvenöt százalékos pontossággal dolgoztak, aminek a Solymász bal melle, karja és lába látta kárát. Bár egyik lövés sem hatolt át a védelmen, hogy komolyabb belső sérülést okozzon Mooraine mechjének, az iszonyatos mértékű páncélveszteség kibillentette egyensúlyából a gépet. A Solymász imbolyogni kezdett, azután lassan a bal oldalára dőlt.

– Ted, kelj fel és tűnj innen! Gárdisták, még egy kör, és visszavonulni! – Wendy is hátrálni kezdett Pusztítójával, de célkeresztjét továbbra is a Kodiakon tartotta. A jobb oldali Gauss ezüst lövedéke a Kodiak bal mellét találta el, tovább növelve a Solymász által okozott károkat. A második fémtömb a medveszerű mech jobb karját vette célba, és páncélrepeszek kerámiaszilánkjaival borította be a környéket. A pusztítás ellenére a klános pilóta még mindig talpon tartotta a gépét, és folyamatosan közeledett.

Wendy zászlóalja fegyelmezett rendben vonult vissza. Ted Solymásza gyorsan távolodott, a Pusztító pedig fedezte a hátát a domb túloldali lejtőjén. Wendy a kijelzőjén látta, hogy a másik oldalon a Solymász megfordul, és célba veszi fegyvereivel a dombgerincet, kihasználva az emelkedő nyújtotta természetes fedezéket. Tudniuk kell, hogy itt várunk rájuk, de mi más választásuk lenne, minthogy tovább támadnak?

A klánosok teljes sebességgel keltek át a gerincen. Olyan lendülettel érkeztek, hogy valószínűleg már akkor is késő lett volna számukra, ha meg akarnak állni. Ha ez is volt a szándékuk, ennek semmi jelét sem mutatták, inkább bátran rohamoztak annak ellenére, ami odalent várta őket.

Ellentétben a Szövetség egységeivel, akikkel a Füstjaguárok az Odin Menedékénél csaptak össze, az Egyesült Nemzetközösség csapatai az összfegyvernemi taktikára alapozták háborús doktrínájukat. Egy ezredharccsoport nem csupán egy ezrednyi mechből és a kiszolgáló alakulatokból állt, hanem egy olyan egységet képezett, amely szorosan együttműködött a páncélos, gyalogsági, légi és tüzérségi támogató csapattestekkel. A tüzérség már bemutatkozott a klános mecheknek, a légierő pedig lesöpörte a Jaguár vadászokat az égről. A visszavonuló mechek most egy olyan mélyedésbe csalogatták a klánosokat, ahol az EgyNem páncélosai csak arra vártak, hogy a Halál Völgyévé változtassák a területet.

Igaz, hogy a csatamechek voltak a valaha kifejlesztett legerősebb fegyverrendszerek, de azért a páncélosok is megtartották valamennyire a szerepüket. A Gárda EHCS nehézpáncélos ezrede a domb lejtőjén felfelé beásva várakozott fedezékben, tüzelésre készen. Amint saját visszavonuló mechjeik áthaladtak a vonalukon, közvetlen közelről teljesen tiszta lővonalát kaptak klános ellenfeleik felé.

Elsőször fél tucatnyi Alacorn Mk VII nehézpáncélos nyitott tüzet. Mindegyik jármű tornyában három Gauss-ágyú kapott helyet. A Kodiakot két tank is becélozta. Az első harckocsinak két lövése talált. Az egyik a mech bal mellének védelmét gyengítette meg, a másik pedig a bal láb páncélzatát zúzta össze. A második Alacorn támadása még kritikusabbnak bizonyult, mert két lövedék szintén a Kodiak torzójának bal oldalát kapta telibe. A mech páncélzatának maradéka is megsemmisült a csapás alatt, és a második lövedék behatolt a mellkasba. Éles fémszilánkok záporoztak a mech oldalából, és egy másodlagos robbanás után füst kezdett szivárogni a Kodiak mellébe épített gépágyú csövéből.

Ám a Kodiak még mindig állva maradt, és továbbra is fenyegetést jelentett.

Wendy becélozta a mechet a Gaussokkal, és ő is tüzet nyitott. Csak egy lövedék találta el a Kodiakot, de az szinte az összes páncélzattól megfosztotta a klános mech jobb karját. A három félnehéz lézer sugara követte a Gauss-ágyút. Az első nyaláb a törzs bal oldalán olvasztott le némi páncélt, a második a bal kart gyengítette tovább, a harmadik pedig pontosan a mellkas közepén tátongó kráterbe fúródott. Forró gőz csapott ki a mech szíve feletti lyukból, és a Kodiak megrázkódott.

Giro találat! Wendy figyelte, ahogy a hatalmas mech a talpon maradásért küzd. Akármilyen képzett is volt a klános pilóta, Wendy utolsó lövése megrongálta a giroszkópot, ami segített állva és működésben tartani a mechet. A Kodiak tántorgott, végtagjai összevissza csapkodtak, majd végül elzuhant. A pilóta ugyan utolsó kísérletként még megpróbálta letámasztani a jobb karját, de a hatalmas feszültség hatására a támogató rendszerek felmondták a szolgálatot, és a végtag vállból leszakadt a mech törzséről. A kar gurulni kezdett a domboldalon a gárdisták felé, a Kodiak pedig hatalmas porfelhő kíséretében, olajos, fekete füstöt okádva elterült a földön.

A dombgerinc többi pontján a klánosok még rosszabbul jártak. Két Brutus támadó páncélos dupla nehéz lézereit bevetve tűzbe borította egy apró Hankyu mech törzsét. Szinte felfoghatatlan volt, hogyan maradhatott életben eddig a könnyű kis csatamech. Amikor a sugarak megtalálták és keresztülégették magukat a páncélján, minden ízületéből zöld energia sugárzott. Ezt hamarosan füst követte, és a mech megállt, füstölgő, mozdulatlan alakká dermedt a domb tetején.

Egy másik Kodiak két zömök Faltörővel került szembe. A Belső Szférás mechek fél tucatnyi félnehéz impulzuslézert hordoztak, melyekből halálos fénynyilakkal árasztották el az óriásgépet. Az energiatüskék végigsöpörtek a mech egész felületén, olvadt fémpatakokká változtatva a páncéllemezeket, és az egyik lövedéknek sikerült átfúrnia a mech felsőtestének közepét. Fekete füst ömlött ki a nyílásból, miközben a klános mech a hátára borult.

Wendy kicsit előrébb jött Pusztítójával, és végignézett a csatatéren. A klános mechek a földre kerültek, némelyik füstölgött, némelyik lángolt, másoknak egy-egy végtagja hiányzott, és olyanok is voltak, amelyekre rá sem lehetett ismerni. Miközben a tető felé indult, rávezette célkeresztjét arra a Kodiakra, amelyiknek a leterítésében ő is segédkezett, és a Gaussból egy golyót pumpált a bal könyökébe. A lövés szilánkokra törte az ízületet és leszakította az alkart, véget vetve ezzel a klános pilóta talpra állási kísérleteinek.

– Szakaszok, jelentést.

A visszajelzésekből kiderült, hogy már egyetlen klános mech sem működőképes. Saját egysége nem szenvedett súlyos veszteségeket. A legtöbb mech csupán némi páncélt dobott le magáról, viszont három gépnek leszakadt valamelyik végtagja, és egy pilóta meghalt, amikor a fülkét összelapította az egyik klános Gauss-ágyú lövedéke. A páncélosok parancsnoka jelentette, hogy egysége harcra kész, mindössze két tankot vesztett, azokat is a földre omló mechek temették maguk alá.

Wendy az ezred hullámhosszán szólt bele a rádióba:

– Kalapács Egy Bázisnak.

A hangszóróból Anna Adelmara marsall hűvös hangja válaszolt: – Jelentést, Kalapács Egy.

– Az ellenséggel harcba bocsátkoztunk, és megállítottuk őket. Tizennyolcan – egy-nyolcan – jöttek ki a Menedékből. Mindegyik semlegesítve. A veszteségeink minimálisak.

– Nagyon jó, Karner, kitűnő. Ön hűen követi családja hagyományait a szolgálatban. A drakónok megtisztítják a Menedéket, esetleg még összeakadhat egy-két csellengővel. Maradjon a helyén. Két zászlóalj érkezik hamarosan a barátai után, és nemsokára küldöm a roncsmentőket is.

– Értettem, uram. – Wendy önkéntelenül elmosolyodott, és visszaváltott a zászlóalj taktikai frekvenciájára. – Figyelem! Biztosítsák a területet. Nemsokára baráti egységek érkeznek a klánosok nyomában. Csak óvatosan, de azért büszkék lehetnek magukra Tukayyid óta ez az első alkalom, hogy megmutattuk a klánosoknak: bármilyen jók is a harcban, korántsem ők a legjobbak.

32

Wolcott, Drakónis Szövetség Szabad Zóna

Füstjaguár Megszállási Zóna

3059. május 30.

Victor megdörzsölte égő szemét, azután újra az elsötétített eligazító szoba közepe felett lebegő holografikus adatkijelzőre nézett. A vörös és zöld ikonok és alfanumerikus jelek karácsonyi színpompával festették meg a kardinális khaki overallját, és Victor egy másodpercig arra gondolt, hogy a karácsony a Belső Szféra számára valóban ilyen korán beköszöntött. Igaz, hogy jelentős erőt koncentráltunk mindössze öt világra, de az eredmény még így is szinte hihetetlen.

Victor előrehajolt, kezével megtámaszkodott az asztalon.

– Ha ezek az eredmények szimuláción jöttek volna ki, azt gondolnám, hogy hibás adatokkal dolgoztunk.

Phelan Kell bólintott.

– Apád már bizonyította, hogy jelentős túlerővel rövid úton el lehet bánni az ellenséggel. Amivel viszont nem számoltunk, az a drakónok vágya a Jaguárok megleckéztetésére. – A Kiamba világát jelképező ikonra mutatott. – Hohiro az Első Kestreli Gránátosokkal és a Harmadik Drakónokkal megszállta a Collins-gerincet, aztán az Első Genyosha és a Komgárda Tizenegyedik Divíziója terelni kezdte a 362. Támadó Csillaghalmazt a Hecate-mocsár felé. A Jaguárok még jól emlékeztek rá, miféle trükkel próbálkoztak a drakónok, amikor első alkalommal elfoglalták a világot a Szövetségtől. Nem akartak csapdába esni, ezért rendezetlenül, és sokkal gyorsabban próbálták elhúzni a csíkot, mint szabad lett volna. A Gránátosokat és a Drakónokat viszont nem sikerült kimozdítaniuk a gerincről, így a nyílt terepen a Genyosha darabokra szedte őket. A kardinális bólintott.

– A Tarazeden a Hetedik Jaguár Dragonyosok elindultak a Mosaikan Kanyon Rezervátum felé abban a reményben, hogy a szakadékok útvesztőjében szét tudják húzni erőinket. A Második Genyosha azonban sokkal gyorsabban mozgott, mint azt a Dragonyosok lehetségesnek tartották, és keményen lecsaptak az utánpótlást szállító konvojukra. A Harmadik Donegáli Gárda EHCS-t úgy telepítették, hogy elvágja a Dragonyosok útját a Rezervátum felé, aztán Kai és az Első St. Ives-i Lándzsásai csatlakoztak a Genyoshához, és együtt felmorzsolták a Jaguárokat.

Victor elmosolyodott.

– Kai ezenkívül megadásra bírt egy csillagnyi omnimechet, amikor párbajra hívta és legyőzte a csillagkapitányukat. Azt hiszem, nagyon megkedvelte azt a Faltörőt, amelyiket a Solarison vezetett először, és meglehetősen jól boldogul vele.

– Kai győzelme nem meglepő – mondta Phelan. – Mint ahogy az sem, hogy egy Jaguár felteszi a csillagát csak azért, hogy hírnevet szerezzen magának a harcban.

– Nem biztos, hogy tudom önt követni, Kell kán – mondta a kardinális.

– Pedig egyszerű. Az Asgardon megsemmisítettük a Negyedik Jaguár Dragonyosokat, miután rákényszerítettük őket, hogy ugyanazon az útvonalon vonuljanak vissza, amelyiket hét évvel ezelőtt a Benjamini Regulárisok is használtak. A Hyneren a Második Fénylő Kard átviharzott a Harmadik Jaguár Lovasságon, az Első Regulani Huszárokra és az ön Kilencedik Divíziójára hagyva a tisztogató munkát. – Phelan a Port Arthurt jelképező pontra bökött. – A Port Arthurra induló szövetségi egységek nem számítottak ellenállásra, de aztán beleszaladtak a 168. Helyőrségi Csillaghalmazba, amelyik az utolsó jelentések szerint a Labreán kellett volna, hogy állomásozzon. Bár az Ötödik Fénylő Kard elég zöldfülű egységnek számít, megvetették a lábukat a Zouave-völgyben, amíg a Tizenhetedik Benjamini Regulárisok és a Második Vegai Légió átjött a Disherről, és elverte a port a Jaguárokon.

Victor felvonta a szemöldökét, és a hologramon keresztül unokatestvérére nézett.

– Hová akarsz kilyukadni?

– Oda, hogy a Jaguárokat sikerült álmukban meglepnünk. Az előzetes információk arra mutatnak, hogy nem is gondoltak a védekezésre, vagy arra, hogy egyáltalán támadást indíthatunk ellenük. Egy defenzív felálláshoz képest túl sok nagy hatótávolságú rakétakilövő és gépágyú volt az omnimechjeiken. Ha szabad találgatnom, akkor arra tippelnék, hogy az invázió kiszélesítésére, netán megújítására készülődtek.

Victor kiegyenesedett, karját összefonta melle előtt.

– Ahhoz szükségük van egy új ilkánra.

– Valószínűleg. – Phelan elmosolyodott. – Szerintem már meg is választották, és erős a gyanúm, hogy éppen egy Füstjaguárt.

Focht hunyorított ép szemével.

– Most csak találgat, vagy valóban rendelkezik információkkal a klánokról?

– Azt akarja megkérdezni, elhallgatok-e valamit ön elől?

Victor felemelte a kezét.

– Nem ez volt a kérdés, Phelan. A kardinális és én elég jól ismerünk ahhoz, hogy tudjuk, nem hallgatsz el semmi fontosat előlünk. Azt is tudjuk, hogy hagytál kémeket a Farkasok között, és ha ez az információ tőlük származik, akkor az sokkal biztosabb adat, mint a te találgatásaid. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne ismernénk el a hozzáértésedet a témában.

A Farkas kán megenyhülten bólintott, de Victor érezte, hogy még meg kell fizetnie az árát, amiért ilyen könnyen elfogadta a magyarázatát.

– Mindössze annyit tudok, hogy a kánok visszatértek a Strana Mechtyre új ilkánt választani. Amikor elindultak, még csak három szóba jöhető jelölt volt a posztra, és abból, hogy a nem inváziós klánok még mindig nem kezdtek el beszivárogni a Belső Szférába, arra lehet következtetni, hogy a választáson nem született meglepetés.

– A három jelölt Marthe Pryde a Jádesólymoktól, Vlad Ward a Farkasoktól, és Lincoln Osis a Füstjaguároktól. Azt hiszem, Osis lett a nyertes.

Victor egy másodpercig töprengett.

– Úgy gondolod, a Sólymok és a Farkasok még mindig túlságosan gyengék ahhoz, hogy az ő kánjaikat szavazzák ilkánná?

– Részben. Az invázió egy Füstjaguár, Leo Showers vezetése alatt kezdődött el. Utána Ulricot választották ilkánná, de ő beleegyezett a tukayyidi Fegyverszünetbe, és ezzel megfékezte a klánokat. Emiatt a klánok vonakodnának ismét egy Farkast választani, ráadásul Vladnak még nincs akkora hírneve, hogy bízzanak benne. Az, hogy megölte az ideiglenes Jádesólyom ilkánt, túlzottan megfoghatatlanná tette őt a többi kán szemében ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat a vezetése alatt.

– Meggyilkolt egy ilkánt? – kérdezte meglepetten Victor. – Azt hiszem, össze kéne hoznom a húgommal.

Phelan a fejét rázta, és elmosolyodott.

– Nem is tudom hirtelen, melyiküket sajnálnám jobban. Igen, Vlad megölte Elias Crichellt, de csak miután végzett a másik Jádesólyom kánnal, Vandervahn Chistuval. A Jádesólymok vezető kánja jelen pillanatban Marthe Pryde. Kitűnő hírnévvel rendelkezik, ám a coventry-i fiaskó ezt erősen kikezdte. Óvatos és intelligens vezető, ezért nagy valószínűséggel még több időt akar hagyni a Sólymoknak, hogy felépüljenek a Farkasok elleni háborúból, mielőtt újra csatába vezetné őket.

A kardinális megdörzsölte az állát.

– Így hát marad Lincoln Osis. Azt hiszem, vele még nem találkoztam.

– Nem, én sem hiszem. Nem tartozott Leo Showers kíséretéhez. Osis egy elementál, aki Tukayyid után vált igazi kánná, bár már előtte is így hívták.

– Ez mit jelent? – kérdezte Focht.

Phelan a tarkóját vakargatta.

– A Füstjaguárok kissé szabadabban dobálóznak a kán titulussal, mint a többi klán. Azokat a harcosokat, akik éles helyzetben kiemelkedő vezetői képességekről tesznek tanúbizonyságot, gyakran nevezik kánnak a művelet időtartama alatt. Osis minden bizonnyal kiérdemelte a címet is, és a kinevezést is. Kemény munkával és merész taktikával jutott fel a csúcsra. – A Farkasok kánja vállat vont. – Megítélésem szerint ő amolyan taktikai lángelme.

– Ez nem jó hír. – Victor újra az ikonokra nézett. – A tervünk azon az elképzelésen alapult, hogy a Füstjaguárok sokkal inkább ragaszkodnak a hagyományokhoz, mint például a Farkasok, ami azt jelenti, hogy sokkal nagyobb rugalmassággal járhatunk el velük szemben. Ha Osis a vezetőjük, az súlyosbítja a helyzetünket.

– Victor, legközelebb próbáld megérteni, amit mondok.

A herceg összevonta a szemöldökét.

– Jó, akkor kezdd elölről, de ezúttal egy kicsit lassabban.

– Azt mondtam, hogy Osis egy taktikai lángelme. Ennek nem sok hasznát veszi ellenünk. – Phelan Victorra mutatott. – Ti itt a stratégiai és műveleti részleteket dolgozzátok ki, de a taktikai döntéseket a helyi parancsnokokra hagyjátok. Miért?

– Mert az összes támadás lehető legaprólékosabb kidolgozása a leggyorsabb út a garantált kudarchoz – húzta el a száját Victor. – Oké, vettem az adást. Tehát ebben a helyzetben nem állja meg a helyét.

A kardinális elmosolyodott.

– Azt hiszem, a nehézségei csak fokozódnak, amikor megindítjuk a második hullámot.

– Egyetértek – bólintott Phelan. – Az eddigi támadások sikerét figyelembe véve nem tervezed a határidők módosítását?

– Szívesen tenném, de ennél a pontnál még nem lehet – csóválta a fejét Victor. – A felfejlődési és utánpótlási műveleteink ugyan a határidőn belül mozognak, de nem számíthatunk rá, hogy mindig ilyen simán fog menni minden. Most emberek és gépek több tíz – vagy bizonyos esetekben száz – fényévnyi távolságra való mozgatásáról van szó, és nem olyan könnyű ezt felgyorsítani.

– De azt hittem… a roncsmentésről, feltöltésekről és javításokról szóló előzetes jelentések azt mutatják, hogy rengeteg Jaguár eszközt és muníciót zsákmányoltunk. – Phelan a lebegő számokat tanulmányozta. – Ezeknek jó hasznát tudnánk venni.

– Egyetértek, és ezt is tesszük. Az első vonalas egységeinknek száz százalékos harcértékűnek kell lenniük, amikor megkapják a következő feladatukat, a hátramaradó helyőrségi alakulatokat pedig a megmaradó zsákmánnyal erősítjük meg. Ez azt jelenti, hogy korábban juttathatom el a hadianyagot a harmadik hullámhoz, azaz korábban elindulhatnak és felzárkózhatnak, de ez csak akkor következhet be, ha a második hullám is ugyanolyan jó eredményt ér el, mint az első.

Victor kételyt hallott saját hangjában, és őszintén szégyellte magát miatta, de tudta, hogy uralkodnia kell az első hullám sikere felett érzett lelkesedésén, különben a jövőben teljesen irreális eredményeket fog elvárni a támadásoktól. Az ő dolga az volt, hogy felkészüljön a legrosszabb eshetőségre is, és reménykedjen a legszerencsésebb kimenetelben. Így tett a támadás első hullámánál, és így fog tenni a másik négynél is.

Phelan tekintete szigorúvá vált.

– Értem amit mondasz, de nem lehetsz ennyire csökönyös. Az első hullám öt világot érintett, a második nyolcat fog – bár én belevenném a Nykvarnt, a Teknőcpartot és a Labreát is. A kimenetel ugyan változó lehet, de neked most a lendület a fontos. Azt mondtad, taktikai szinten kell sokkoló csapást mérni a klánokra, és ha így teszel, az egyenesen Osis agyáig fog hatolni. Ha kicsit ráhajtunk, és kétszer annyi világot foglalunk el, mint az előző hullámban, teljesen össze fog zavarodni.

A herceg sziszegve fújta ki tüdejéből a levegőt.

– A Nykvarnon mindössze egy Ideiglenes Helyőrségi Csillaghalmaz állomásozik.

– A Ryuken-go ezred készen áll az indulásra. – Phelan hüvelykujjával az ajtó felé bökött. – Alig várják, hogy puskavégre kaphassák a Jaguárokat. A Hatodik An Ting-i Légió sosem szerez tapasztalatot itt a Wolcotton, Sun-Tzu Vörös Lándzsás Ezrede pedig ugyanolyan NHR-támogatást tud nyújtani, mint bármelyik másik alakulat. Tudom, hogy ezek a csapatok mind a tartalékodat képezik, de képesek elfoglalni a Nykvarnt, és ami még ennél is fontosabb, meg is tudják védeni egy ellentámadástól.

– Nem rossz elképzelés – bólintott Victor. – Az elemzésed van olyan jó, mint Doc Travenáé.

– Doc, Ragnar és én már beszélgettünk erről – vonta meg a vállát a Farkasok kánja. – Ha azt akarom, hogy vevő legyél egy elképzelésemre, akkor tetszetős csomagolásban kell tálalnom.

– Oké, kié lesz a Teknőcpart?

– A három Vegai Légióé. A Másodiké, a Tizenegyediké és a Tizenhatodiké.

– A Vegai Légióké? – kérdezte komoran Victor.

– Figyelemreméltó – bólogatott lelkesen a kardinális. – A Füstjaguárok elpusztították a Tizennegyedik Vegai Légiót a Teknőcparton – Hohiro Kurita és Shin Yodama a maroknyi túlélő között volt. Miután kitörtek a börtönből, elrejtőztek, és lázadást szítottak a bolygón. A Füstjaguárok megtorlásul orbitális bombázással romba döntötték a fővárost, Edót. Ha a Légiókat vetjük be a visszafoglalásnál, azzal helyreállíthatják elveszített becsületüket. A sikerük esetén a koordinátor ázsiója is emelkedne, mivel régen ő vezette a Tizenegyedik Vegai Légiót.

Victor beütött néhány utasítást az asztal végébe épített billentyűzeten. A levegőben forogni kezdett a Teknőcpart hologramja, de a kép mellett megjelenő szövegben említés sem esett klános egységekről.

– Tisztának tűnik, de ezt gondoltuk Port Arthurról is.

– Port Arthuron teljesen más okból voltak csapatok – mutatott rá Phelan. – Az a gyanúm, hogy a Jaguárok helyőrséget sem hagytak a Teknőcparton, mert a világot képtelenek voltak pacifikálni. Az ottani emberek mindegyike emlékszik Edóra. Tudják, hogy ha egy Jaguár úgy dönt, meg kell halniuk, akkor meg is halnak, ezért semmi vesztenivalójuk nincs, ha szembeszállnak a megszállókkal. A népesség kiirtásán kívül a Jaguárok nem tudtak más módszert kitalálni a világ biztonságossá tételére, ezért inkább pacifikáltnak nyilvánították és továbbálltak. – Megköszörülte a torkát. – Harc nélkül elfoglalhatjuk, és el sem tudom képzelni, hogy a Jaguárok valaha is megpróbálnák visszaszerezni tőlünk.

– Felveszem a célpontok listájára – bólintott Victor. – Mivel az első világok között volt, amelyet a klánok lerohantak, egy gyors visszafoglalással csak tovább növeljük a sokkhatást. De miért a Labrea? Azt hiszed, védelem nélkül maradt, mert a 168. Helyőrségi Csillaghalmaz, amelyik feltűnt a Port Arthuron, előzőleg itt állomásozott?

– A Labreán vannak csapatok – ingatta a fejét Phelan. – Nagyon is jó csapatok.

– Ezt tudja is, vagy csak találgat? – kérdezte felemelt kézzel a kardinális. – Persze nem szeretnék tiszteletlen lenni…

– Nevezzük jól megalapozott találgatásnak – válaszolt Phelan. – A Füstjaguár egységeket kapcsolatok egész hálózata köti össze egymással. Körülbelül ahhoz hasonlít, ahogy a sportkoncessziók fenntartanak néhány kisebb csapatot, amelyek ellátják őket új tehetségekkel, csak a Jaguároknál pont fordítva működik a dolog. A 168. Helyőrségi Csillaghalmaz a Hatodik Jaguár Dragonyosok alárendelt egysége. A Hatosok oda küldik a lerobbant harcosokat, a használt felszerelést, meg ilyesmiket. A Dragonyosok ezenkívül amolyan kiszolgáló egységként használják a 168-asokat: ők takarítanak fel utánuk, illetve ők készítik elő számukra a terepet. A 168-asok azért érkeztek a Port Arthurra, hogy előkészítsék a felfejlődési területet a Hatodik Jaguár Dragonyosoknak a Szövetség elleni támadáshoz.

– Tehát szerinted a Hatodik Jaguár Dragonyosok a Labreán vannak? – Victor előhívta a Labrea képét, és kinyitott egy adatkijelző ablakot. – Mit tudsz róluk?

– Legendás egység, amely rengeteg alkalommal került összetűzésbe a Farkasokkal, de ez még jóval az én időm előtt történt – mondta Phelan vágyakozó mosollyal. – Az invázió folyamán részt vettek a Tarnby, a Byesville és a Yamarovka elfoglalásában. Gyors győzelmeket arattak, túl gyorsakat ahhoz, hogy dicsőséget hozzon nekik. 3050 októberében egy elementál binária – ez ötven elementált jelent – úgy foglalta el a Byesville-t a helyi milíciától, hogy fél tucatnyi lövés sem dördült el.

Victor elvigyorodott.

– És ennek az elementál akciónak a vezetője Lincoln Osis volt?

– Pontosan. A Hatodik Jaguár Dragonyosok a Tukayyidon is harcoltak, a Dinju-hegységben. A Komsztár 299. és 323. Divíziója elég keményen lecsapott rájuk, és akik megmenekültek, azoknak is csak azért sikerült kijutniuk, mert Osis megszervezte a visszavonulásukat. A vereség keserű pirula volt, melyet le kellett nyelniük, de végül is megtették, Osist pedig tettei elismeréseképpen megválasztották kánnak. Azóta jelentős mennyiségű erőforrás felhasználásával újjáépítette egységét. Meggyőződésem, hogy saját, egyszemélyes show-jának tekinti a dolgot. Ők a legjobbak, akiket a Jaguárok nyújtani tudnak. A Labrea elfoglalásánál sokkal fontosabb ennek az alakulatnak a megsemmisítése.

– Jó meglátás. – Victor a kardinálisra pillantott. – Ha bevetjük az Első Genyoshát, az Első St. Ives-i Lándzsásokat, a Tizedik Lyrán Gárdámat és az ön 79. Divízióját, letörölhetjük őket a térképről.

– Nem, Victor, ez nem fog működni.

– Hogy érted ezt? – kérdezte zavartan a herceg Phelantól. – Hohiro, Kai és én éppen az ilyen műveleteket gyakoroltuk együtt, a 79. Divízió pedig a Komsztár egyik legjobb egysége. Igazi álomcsapatot fogunk alkotni.

– Igen, de itt most nem álmokra van szükség, inkább rémálmokra – mondta élesen Phelan. – Mi akarunk Lincoln Osis rémálma lenni.

A kardinális felkapta a fejét.

– Mi a szándéka, Phelan Kell?

– Adják nekem a Labreát.

– Tessék? – Victor értetlenül meredt unokatestvérére. – Minden támadásunk kombinált hadművelet, a Csillagliga zászlaja alatt. Ez is részét képezi annak, hogy bizonyítsuk legitimitásunkat és az uralkodáshoz való jogunkat.

– Tudom, és mi is a Csillagliga színeiben fogunk harcba szállni, de hallgass végig. – Phelan teljes súlyával az asztalra támaszkodott. – Először is, az Osist övező tisztelet szoros kapcsolatban áll a Hatodik Dragonyosokkal. Ha egy Belső Szférás egység győzi le őket, akkor becsületbeli ügyet csinál belőle, hogy megbosszulja őket, és visszaszerezze jó hírét. Ha viszont én zúzom szét őket – és én is fogom –, akkor dühös lesz rám, dühös lesz Ulricra, dühös lesz Vladra, és mindenki másra, akit csak hibáztathat érte, hogy szétvertem az egységét. Másodszor: azzal, hogy a Csillagliga zászlaja alatt bocsátkozunk harcba, csak még zavarosabbá tesszük a helyzetet. Ha elég keményen csapunk le, biztos vagyok benne, hogy el tudjuk kapni a túlélőket. Azután szabadon engedjük, és visszaküldjük őket a többi helyőrségi világra, vagy hagyjuk őket kapcsolatba lépni más világokkal, így mindenki meg fogja kérdőjelezni a megszállásuk jogosságát.

– Jó indokok, de a tieid közül még senki sem működött együtt más egységekkel ezt megelőzően.

– Akkor hadd mondjam el a végső érvemet. – Phelan arcát egyre inkább eltorzította a düh. – A Hatodik Jaguár Dragonyosok egyike a legkeményebb egységeknek, melyekkel szembekerülhetünk a Huntress innenső oldalán. Vérontás nélkül képtelenség semlegesíteni őket. Az én embereim készek meghalni. Szükségem van erre a műveletre, hogy mindenki számára bebizonyosodjon, a harcosaim valóban a Belső Szférához tartoznak. Ha más egység is jelen lesz, és veszteségeket szenved, azt fogják mondani, hogy pajzsként használtuk fel őket. Ha viszont kimaradnak az ütközetekből, a Farkasokat önzőnek fogják bélyegezni, amiért maguknak akarják az összes dicsőséget, vagy pedig ostobának, amiért nem veszik igénybe a segítséget egy ilyen nehéz harcban. Ezt én nem akarom. Ez az én esélyem rá, hogy végre összekerüljek a klánosokkal, és a tudomásukra hozzam: mi itthon vagyunk, nekik pedig semmi keresnivalójuk errefelé. Nem akarom, hogy bárki az utamba álljon, amikor ezt teszem. Megnyerjük neked ezt a csatát, utána pedig az oldaladon fogunk harcolni, mert rászolgáltunk a bizalomra.

Victor higgadtan méregette rokonát.

– Kiket viszel magaddal?

– Három csillaghalmazt: a Negyedik Farkas Gárda Roham Csillaghalmazt, az Első Farkas Légió Csillaghalmazt, és az Első Farkas Támadó Csillaghalmazt. A kivonulásunkkor még csak az első létezett, a másik kettőt akkor állítottuk össze, amikor újraszerveződtünk az Arc-Royalon. A Második Légió és a Második Támadó Gránátosok még így is megmaradnak neked a tartalékban, akik jelenleg a Kell Kopók mellé vannak rendelve.

– Kitűnő egységek – bólintott Victor. – Oké, a Labrea a tiéd.

– Tényleg?

Phelan meglepett kérdésére Victor elmosolyodott.

– Azt hitted, visszautasítom?

– Nos… hát, igen. – Phelan kihúzta magát. – Amikor említetted, hogy te is részt veszel a támadásban, úgy gondoltam…

– Úgy gondoltad, hogy magamnak akarom a dicsőséget.

– Túl régóta vagy leopárd ahhoz, hogy most cseréld le a foltjaidat, Victor.

– Rá fogsz jönni, Phelan, hogy ennél azért valamivel egyenesebb a gerincem. – Victor megdörzsölte a mellén lévő sebhelyet. – Az én dolgom az, hogy a legkisebb veszteséggel a legtöbbet érjem el. Igazad van a csapataid megbízhatósági faktorát illetően, én pedig vak voltam, hogy eddig nem vettem észre. De többé nem lesz így. Menjetek a Labreára, szedjétek szét a Hatodik Jaguár Dragonyosokat, aztán gyertek vissza ide. Rengeteg munka vár rád és az embereidre a jövőben.

33

Colodney-folyóvölgy

Colodney, Labrea

Füstjaguár Megszállási Zóna

3059. június 29.

Nem úgy jönnek, mint a harcba induló Füstjaguárok. Sokkal inkább hasonlítanak a vágóhídra menetelő birkákra. A fennsík pereméről Phelan belátta az egész Colodney-folyóvölgyet, egészen odáig, ahol a folyó beletorkollott az Északi-tengerbe, és ahol Colodney városa feküdt. Az invázió idején az Ötödik Jaguár Regulárisok a végtelenül tágas síkságot választották a Harmadik Királyi Labreai Védelmi Ezred megsemmisítésének helyszínéül. Két, páncélosokkal is támogatott zászlóalj elkeseredett kísérletként egy klános trinária, és az otthonukat jelentő város közé ékelték magukat. A bolygó dús, zöldellő aljnövényzete azóta már teljesen eltüntette a régi csata sebhelyeit, bár a mech érzékelői jelezték, hogy az indákkal benőtt alacsony dombok alatt valamikori páncélosok formátlanná görbült roncsai rejtőznek.

És most a Jaguárok visszatérnek ide meghalni. A teljes Hatodik Jaguár Dragonyos Csillaghalmaz besétált a völgybe. Az alakulat trináriákba – egyenként három, öt-öt mechből álló csillagba – rendeződött, mintha Phelan kívánsága szerint a kán minden csillaghalmazának fel akarnának áldozni egy csapatnyi mechet. Az élő- és tűzerő ilyen arányú elpocsékolása megmagyarázható lett volna, ha a Dragonyosok védelmi pozícióban, beásva maradnak, de ők előrerontottak a völgyet övező dombok sekély lankáin, átgázoltak a középen hömpölygő folyón, és felsorakoztak a Farkasokkal szemben, sokkal nagyobb harciasságról, mint katonai hozzáértésről téve tanúbizonyságot.

Phelan a kihívó frekvenciára kapcsolta a rádiót, melyet az emberei előzőleg, még az atmoszférába való behatolás közben állítottak be számára.

– Phelan Kell kán vagyok, a Csillagliga expedíciós haderejének parancsnoka. Logan Moon csillagezredes, a felállásuknak semmi értelme. Miért könnyíti meg a dolgunkat?

A választ statikus recsegés szőtte át.

– Engem személyesen Lincoln Osis ilkán bízott meg ennek az egységnek a vezetésével. – Logan Moon hangja erőtől duzzadónak hatott, de Phelan megérezte benne a hamis magabiztosságot. – Az alakulat tagjait egyenként válogatták össze, hogy folytassák a Hatodik Jaguár Dragonyosok dicsőséges hagyományait.

– És ön ezt is fogja tenni. Az itteni mészárlás méltó folytatása lesz a Dinju-hegységbeli fiaskónak.

– Ön ezt állítja, hamis kán, ám még egyetlen lövés sem dördült el, tehát a jóslatát kénytelen vagyok komolytalannak tekinteni.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen könnyen fogadja a halált, Moon.

– Én pedig képtelen vagyok elhinni, hogy bármilyen módon túlélném ezt a találkozást, Kell.

Phelan megborzongott.

– Kérni szeretne tőlem valamit, Logan Moon? Esetleg zellbringent óhajt? Ha én győzök a párviadalban, isorlaként magammal viszem a Dragonyosait. A tulajdonommá válik.

– Kizárólag saját Alfa Trináriám nevében beszélhetek, de az ajánlata elfogadható.

– A többi trinária parancsnoka pedig elfogadja ugyanazt az egyezséget, ha az embereim legyőzik őket, pozvál?

– Poz.

– És azt is tudja, hogy az önök győzelme esetén semmiféle engedményt nem kapnak tőlünk, pozvál?

– Nem engedélyezik, hogy visszavonuljunk a bolygóról? – kérdezte a Füstjaguár parancsnok meglepetten.

– Ezt a bolygót kizárólag győztesként, Farkasként, vagy halottként hagyhatják el, de ezen nem kellene meglepődnie. Miközben behatoltunk a rendszerbe, mindenre megesküdtem, hogy elfoglalom ezt a világot, ön pedig ugyanúgy megesküdött, hogy mindenáron megvédi. Vagy a Jaguároknak időközben inukba szállt a bátorságuk?

Moon válasza kissé rezignáltan hangzott.

– Mindössze azt szerettem volna, ha van lehetőségem megvinni a Huntressre a halálhírét.

– Amennyiben ez a célja, még jó hosszú ideig kell várnia. – Phelan Gladiátor Alfájával lassan elindult a lejtőn a völgy alja felé. – Kivéve persze, ha le tudja rövidíteni.

– Mindent meg fogok tenni érte.

Phelan visszaváltott a parancsnoki frekvenciára.

– Ranna Kerenszkij, a Bravó Trinária parancsnokával fog harcolni. A tét a trinária birtoklása. – Az adatkijelzőre pillantva Phelan észrevette, hogy a Jaguárok harmadik trináriája közepes méretű mechekből áll. – Ragnar, tiéd a Charlie Trinária.

A három páros egyre közelebb ért egymáshoz. Páncélzat tekintetében mindenhol a Jaguárok voltak előnyben. Phelan egy Daishival nézett farkasszemet, amelyik gond nélkül képes elbánni vele, ha hagyja magát kimanőverezni. Ranna, Natasha Kerenszkij vérjogának elnyerője egy Turkina Bravo ellen vezette madárlábú Masakari Charlie-ját. Ha a két mech közel kerül egymáshoz, Ranna a legrosszabbra számíthat. Ragnar nagyjából egyenlő esélyekkel szállhatott szembe a Jaguár Árnyékmacska Alfával. Számára az lett volna a legjobb, ha minél előbb közelharcot tud kezdeményezni.

A Farkasok triója egy vonalban jött le a peremről, de amint elérték a völgy talaját, szétszóródtak. A Jaguár parancsnokok is megindultak előre, az egységeik pedig kissé hátrébb húzódtak. Bár a hat mech egymással fog harcolni, a területen elég nagy esély volt rá, hogy egy kívülálló gép is megsérülhet. Csak mert egy lézersugár elhibázza eredeti célpontját, még nem jelenti azt, hogy nem képes leolvasztani egy mech páncélját, vagy halálra sebezni a pilótát.

Phelan a kihívó frekvencián beleszólt a rádióba:

– A Csillagliga nevében kihívom önt, Logan Moon csillagezredes, a trináriájának és a Labrea világának birtoklásáért.

– Én, Logan Moon csillagezredes a Füstjaguár klánból elfogadom a kihívást. Mindenki, aki tanúja e párviadalnak, fogadja el a végeredményt, amíg a csillagok ki nem hunynak, és az emberi faj emlékké nem halványul.

A csatamechje pilótaülésébe szíjazott Phelan bólintott. Egy költő veszett el benned, Logan Moon. Csak akkor öllek meg, ha rákényszerítesz. Miközben becélozta a Daishi alacsony, madárlábú sziluettjét, Phelahnak eszébe jutott, hogy ezer évvel ezelőtt a szórakoztató holovideken gladiátorok csaptak össze hasonló testfelépítésű velociraptorokkal. Fantáziaként meglehetősen szórakoztató egy ilyen párosítás, most azonban igencsak veszélyes. Nála van az előny, de ez még nem garantálja a győzelmet. Célkeresztje felvillant, és Phelan megnyomta a kioldógombokat.

A Gladiátor bal karjának három nehéz impulzuslézere zöld energianyilak záporával töltötte meg a levegőt. A sugarak felhólyagosították a páncélzatot a Daishi szíve fölött, és végigszántották a mech bal karját és lábát. A Daishi kicsit megbillent, de Moon egyensúlyban tartotta a mechet, és egyre közelebb került Phelanhoz.

Moon mindegyik, ebből a távolságból használható fegyverével viszonozta a tüzet. A Daishi egyik nehéz impulzuslézere zöld fénysugarakkal szórta meg Gladiátor bal oldalát, lefejtve róla a páncélzat felét. A másik hasonló lézer ugyanilyen mértékű sérülést okozott a törzs középvonalában. A harmadik impulzuslézer és a bal kar Gauss-ágyúja elhibázta a célpontot, így Phelan mechje megmenekült a Daishi teljes dühétől.

Phelan azonnal megpróbált kitérni jobbra, hogy védje mechjének sérült oldalát, és valamivel nagyobb esélye legyen Moon Daishiját balról tűz alá venni. Manővere közben szemtanúja lehetett a Ranna és a Turkina közötti első lövésváltás eredményének. A zömök, madárszerű Füstjaguár mech a jobb oldalán feküdt, a torzója közepén tátongó nyílásból fekete füst gomolygott. Phelan semmiféle sérülést sem látott Ranna Masakariján, ami vagy azt jelentette, hogy a Turkina pilótájának első sorozata teljesen elhibázta, vagy pedig azt, hogy a találatok mechje bal oldalát érték.

Kicsit távolabb Ragnarnak sikerült közelebb kerülni ellenfeléhez, amivel kitette mechjét az Árnyékmacska megnövelt hatótávú nehéz lézerei tüzének. A két vastag lézersugár mélyen belefúródott a Fenris jobb karjába és lábába, de a sérülés alig lassította le Ragnart, aki azonnal viszonozta is a tüzet. A négy félnehéz impulzuslézer sugara leolvasztotta a páncélzatot az Árnyékmacska karjairól, és megsértette a lecsupaszított végtagok érzékeny belső alkatrészeit. Az egyik hűtőegység sárgászöld gőzfelhővé robbant szét. A két kisebb mechet ért sérülések ellenére mindkét gép állva maradt, és továbbra is tökéletesen üzemelt.

Phelannak a manőverével sikerült tartania a távolságot közte és a Daishi között, de tudta, hogy ez nem marad így sokáig. Ha folytatja a körözést, nemsokára meredekebb terepre ér, ami le fogja lassítani, és ezzel a Daishi ismét közelebb kerülhet. Ha annyira meg tud közelíteni, hogy bevethesse a rövid hatótávolságú rakétáit, nekem befellegzett. Phelan jobbra tekerte a mech törzsét, becélozta a Daishit, és minden fegyverével tüzelni kezdett.

A nehéz lézerek közül kettő tűzbe borította a Daishi mellét, és még több páncélt párologtatott el a mech felsőtestéről, a többi zöld energiadárda pedig a jobb láb védelmét gyengítette meg. A Gladiátor jobb karjába épített megnövelt hatótávú félnehéz lézerek vörös sugarai is a Daishiba csapódtak. Az első három lövés szinte teljesen eltávolította a mech bal karjának páncélzatát, a negyedik pedig a Daishi mellpáncéljának maradékába rágta be magát.

– Stravag! – szitkozódott Phelan, miközben a pilótafülkét forró hőhullámok árasztották el. Az összes fegyver használata túl nagy falat volt mechje hőcserélő rendszerének, a kijelző mutatója azonnal a vörös tartományba ugrott. A gép kissé nehézkesen reagál, ami lehetővé tette a Daishi számára, hogy csökkentse a köztük lévő távolságot. Tudtam, hogy ez fog történni, ha minden fegyveremmel egyszerre lövök. Miért nem egy olyan géppel harcol, amelyiket könnyebb legyőzni – például egy Kodiakkal? Miért nem teszi meg nekem Moon azt a szívességet, hogy szépen lefekszik a földre?

Azért, mert ő is harcos. Csakis azért. Phelan megpróbált felkészülni a Daishi válaszcsapására. A Gauss-ágyú lövedéke ismét ártalmatlanul suhant el mellette, amiért Phelan nem győzött hálát adni az égnek. Mintha ezt a hibát akarná kijavítani, Moon egyik nehéz lézere Phelan számára szinte természetellenes pontossággal újból eltalálta a Gladiátor jobb oldalát, és leégette róla a maradék páncélzatot is. Ha még egyet bekapok oda, nekem végem. Nehéz ügy.

A másik két impulzuslézer találata is ült, és bár az elsőhöz képest nem okoztak számottevő sérülést, azért tovább gyengítették a Gladiátort. Az energianyilak második sorozata a mech jobb karjáról párologtatta el a páncéllemezeket, az utolsó lövés pedig áthatolt a mellpáncélon, és súrolta a hajtóművet. Phelan pilótafülkéjében azonnal felszökött a hőmérséklet, és egy pillanatra fekete füstpamacsok takarták el előle a kilátást.

Phelan a gravitációval hadakozva sikeresen tartotta álló helyzetben gépét. Érezte, hogy a behemót lassanként visszatér az irányítása alá, és folytatta az elszakadást a Daishitól. Phelan elvigyorodott, majd ez a vigyor széles mosollyá változott. A füst eloszlott előle és észrevette, hogy a Daishi a földre került. Figyelte, ahogy Moon megpróbálja talpra küzdeni a hatalmas gépezetet, de az első kísérlete kudarcot vallott. A mech visszazuhant, melléről és pilótafülkéjéről páncéldarabok szakadoztak le. A második próbálkozás már sikerrel járt, ám a sérülések szemmel láthatóan összezavarták a pilótát.

Phelan a Daishi mögött látta, hogy társai is jól állnak saját párharcukban. A Turkina, Ranna ellenfele időközben felállt, de egy újabb támadás ismét visszalökte a fűbe. A Turkina lövései ugyan leszedtek némi páncélzatot a Masakari jobb karjáról, de ez nem gátolta a harcban a mechet.

Az Árnyékmacska két zöld sugarat küldött a Fenris felé, de az egyik nem talált. A másik smaragdzöld energianyaláb leolvasztotta a Fenris jobb lábának maradék páncélzatát is, védtelenül hagyva a végtagot a további támadásokkal szemben, és befúrta magát a belső szerkezetek és a myomerizmok közé. Ragnar négy impulzuslézerével válaszolt. A három célba érő sugárnyaláb jelentős károkat okozott ellenfele gépén. Az első gőzzé változtatta az Árnyékmacska előreugró pilótafülkéjének páncélzatát, a második átégette a mech jobb karját, felrobbantott egy újabb hűtőegységet, és használhatatlanná tette a végtagba szerelt nehéz lézert. Az energianyilak utolsó, skarlát vihara beleette magát a mech jobb oldalát védő páncélrétegbe, megfeketedett ronccsá változtatva a gépezet mellkasának jó részét.

Itt az ideje, hogy végezzek Moonnal és a mechjével. Túlmelegedési problémái miatt Phelan egyszerre csak két impulzuslézerrel tudott lőni. Egy szabályos ütközetben ez elhanyagolható tűzerő lett volna, de ebben a párbajban a többi sérülést figyelembe véve könnyen halálosnak bizonyulhatott. Egy pillanatig még várt, hogy célkeresztje pontosan ráálljon a Daishi szíve fölötti, szaggatott szélű forradásra, aztán megnyomta a gombot.

A zöld energiasugarak mindkét sorozata áthatolt a Jaguár mech torzóján, zöld tűzzel töltve meg a harci gép mellkasát. Az óriás mech enyhén megremegett. Phelan úgy vélte, a girót találhatta el, melynek segítségével Moon talpon és mozgásban tudta tartani gépét. A Daishi megtántorodott, és teljesen egyértelmű volt, hogy el fog esni, de ez nem akadályozta meg Moont abban, hogy visszalőjön a Gauss-ágyúval.

Ez alkalommal a Jaguár Gauss fegyvere pontosan célra állt. Az ezüstös golyó a Gladiátor bal karját kapta telibe, apró kerámiaszilánkokká zúzva szét rajta a páncélzatot. A találat a végtagot védő páncélzatnak csaknem a kétharmadát leszakította, de ez nem túlzottan zavarta a Daishi újbóli elzuhanását figyelő Phelant. Az esés következtében a bal kar páncélzata megszűnt létezni, ami nagyon jól jött, ám korántsem jelentett végzetes sérülést. Most lent van, de ez a mech minden sérülése ellenére még mindig veszélyes.

A Rannával harcoló Turkina időközben ismét felállt, de Ranna nem hagyott neki sok esélyt, hogy hatékonyan részt vehessen a harcban. Impulzuslézerének lövése messze mellément, de a részecskeágyúk ikervillámai behatoltak a Turkina mellpáncélja alá, és szupernóvaszerű robbanást idéztek elő. Fehéren izzó, füstöt okádó belső szerkezeti elemek záporoztak a lyukon, és újabb tüzeket okozva landoltak az aljnövényzetben. A Turkina melléből apró lángnyelvek csaptak elő, melyet fekete füstoszlop követett. A füstködön átszüremlő újabb detonáció ezüstös fénye jelezte az egyik ugróhajtómű halálát.

A Turkina válaszcsapása a mech bal karjába szerelt iker nehéz impulzuslézerekből jött. A zöld lövedékek zápora megtépázta a Masakari felsőtestének közepét és jobb oldalát, de esélye sem volt rá, hogy áthatoljon a sértetlen omnimechet védő páncélrétegen, vagy megtorpanásra késztesse a gépet.

Az Árnymacska eközben bal oldali lézerével tüzelni kezdett Ragnar Fenrisére, de a lövés túl alacsonyra sikeredett. Az aljnövényzet azonnal lángra kapott, fekete füstöt terítve szét a két csatamech között, de Ragnar impulzuslézereinek vörös nyilai áthatoltak rajta, és könnyedén fejtették le a páncélzatot az Árnyékmacska felsőtestéről és lábairól. A Füstjaguár mech nagy ívben kitért jobbra, hogy sértetlen oldalát mutassa Ragnar felé.

Egy olyan harcoshoz képest, aki meghalni jött ide, Moonon még van mit dolgozni. Phelan szinte csodálattal figyelte, ahogy a Jaguár harcos nagy nehezen talpra állítja haldokló mechjét, és tántorogva elindul felé. Phelan szerencséjére a domboldal, amely az előbb lelassította őt, most Moon üldöző manőverének is véget vetett. A Daishi nehéz impulzuslézerei felemelkedtek, és zöld energiát köptek a Gladiátorra.

Olvadt páncélpatakok csorogtak a földre, ahogy az energianyilak vihara végigsöpört a mechen. A másik lézer a Gladiátor jobb karját dolgozta meg, a Gauss-ágyú lövedéke pedig leszaggatta a páncéllemezeket a mech bal lábáról.

Phelan mozgásban tartotta a gépét, és a találatok okozta hatalmas ütés ellenére megpróbált állva maradni. A pilótafülkében tombolt a hőség, ám ő a nehézségek ellenére mechje bal kezével becélozta a Daishit. Csak kettővel tüzelhetek. Elégnek kell lennie.

A lézerek dupla sorozata ismét a Daishi mellébe fúródott. Az egyik sorozatot felfogta a törzs jobb oldalának érintetlen páncélzata, ám a másik behatolt a mellkas középső részén tátongó hatalmas lyukon. – Zöld villanások szüremlettek át a sűrű füstfüggönyön, miközben a gépezet olvadt fémalkatrészeket okádott ki magából. A Daishi feje lebillent, amint a törzs középső részének tartóelemei fémgőzzé váltak. A pilótának így csak a föld felé volt kilátása, miközben az egyre növekvő lángörvény, amely egykor a reaktor, a giro és a központi tartóváz volt, fényárba borította a fülkét. Az egyensúlyát vesztett mech jobbra billent, aztán összegabalyodott végtagokkal a földre zuhant.

Ragnar Fenrise ismét mind a négy impulzuslézerrel tűz alá vette az Árnyékmacskát. A skarlátvörös energiasugarak zápora felemésztette az ellenséges mech bal karját, és a harci gép másik nehéz lézerét is megsemmisítette. A többi lézersugár a mech bal mellén és lábán olvasztotta meg a fémet, az utolsó találat pedig az Árnyékmacska jobb oldalába mart.

Bár Ragnar támadása alapjaiban rázta meg az Árnyékmacskát, a Füstjaguár visszalőtt nehéz lézerével, és eltalálta a Fenris bal lábát. A lövés eredetileg feljebb ment volna, de a szétolvadt kar egyre lejjebb ereszkedett, egészen addig a pontig, ahol a fegyver már nem jelentett fenyegetést Ragnarra. A végtag, mintha csak elszégyellte volna magát, olvadt fémcseppek felhőjében a földre zuhant.

A kar nélküli, visszatámadásra képtelen Árnyékmacska a Fenrisre rontott. Az ütközésből származó sérülés komoly károkat okozhatott volna a Fenrisnek, bár Phelan nem tartotta valószínűnek, hogy Ragnar mechje megbénulna tőle. Ragnar azonban nem hagyott sok esélyt ennek a lehetőségnek. Mechjevel kitért balra, és becélozta azt a tátongó nyílást, ahol nemrég még az Árnyékmacska oldalpáncélzata volt. A vörös energianyilak tájfunja akadálytalanul hatolt be a résen, megolvasztva a mech belső szerkezetét, majd elpárologtatta a stabilitást biztosító girót.

Az Árnyékmacska előredőlt, barna sebhelyet szántva a völgy dús vegetációjába. A karja helyén sötétlő lyukakból és a sérült hajtóműből füst gomolygott, elsötétítve a Labrea egét.

Phelan a fekvő Daishi mellé lépett Gladiátorával. Bekapcsolta a külső hangszórókat, mert nem tudta megállapítani, hogy Moon életben van-e még, és ha igen, akkor működnek-e a pilótafülke rádiókommunikációs berendezései. Rákapcsolta a rádiót is a mikrofonra.

– Vége, Logan Moon. A csillaghalmaza és a világa az enyém. A Csillagliga nevében győzelmet arattam ön felett, de kitűnően harcolt, ezért a klánok módján tiszteletet tanúsítok ön iránt. Mindannyian a jobbágyaim lesznek, de az első adandó alkalommal visszanyerhetik harcosi címüket.

Logan Moon hangján fájdalom és kimerültség érződött.

– Csak egy dolgot áruljon el, Kell.

– Ha tudom, megteszem.