Victor habozott.

– Tudom, hogy ez volt apám célja, sőt a Csillagliga megszűnése óta a Belső Szféra minden uralkodójának célja, de azt hiszem, engem sosem fertőzött meg ez a vágy. Mindig is azt feltételeztem, hogy apám végül elnyeri a címet. Azután megérkeztek a klánok, és a fontossági sorrend megváltozott. Ha lehet választani, hogy a történelem a Csillagliga Első Nagyuraként, vagy egy olyan emberként ismerjen, aki legyőzte a klánokat, egy másodpercnyi habozás nélkül az utóbbit választom. Az Első Nagyúri cím egyébként is főleg ceremoniális jellegű, és te is tudod, hogy nem vagyok oda ezekért a szertartásokért.

– Tudom. Azt viszont nem veszem be, hogy emiatt utasítottad el a ma esti meghívást Tharkad Citybe, Katherine születésnapi összejövetelére.

– Küldtem ajándékot – vonta meg a vállát Victor. – Valami bolygót, vagy ilyesmit.

– Eddig rendben is van, de ez a parti lesz a megpecsételése mindannak, amit itt véghezvittünk. Öt nap múlva az Alkotmány aláírásra kerül, és a Csillagliga újjászületik. – Kai Victor vállára helyezte a kezét. – Jogod van az ünneplésre.

– Úgy gondolod? Ha minden a tervek szerint alakul, hat hónapon belül megindítunk egy olyan támadást, amelyben százezrek, vagy talán milliók lelik halálukat. Olyan mészárlás lesz, melyről épeszű ember még csak nem is álmodik. – Victor orrából párafelhő szállt fél. – Hogyan öltözhetnék fel és ünnepelhetnék, amikor egy ilyen tettet készülünk végrehajtani?

– Megteheted, és meg is fogod tenni, mert az ünnepségen való részvételeddel megerősíted a műveletet könnyebbé és zökkenőmentesebbé tevő kötelékeket. Az ott elejtett megjegyzéseid – pozitív hangvételű megjegyzéseid – körbejárnak majd. Ki fognak szivárogni, és minden harcba küldött katona tudni fogja, hogy annyira biztos vagy a sikerben, hogy még egy kis kikapcsolódást is megengedhetsz magadnak. A jelenléted a te morálodat nem fogja ugyan javítani, másokét viszont igen.

– Nem akarok menni, Kai – ellenkezett Victor. – A családos vendégeknek nincsenek problémáik a gyermekmegőrzéssel? Ezt fogom tenni – figyelek Davidre, George-ra és Melissára, amíg te odavagy és jól érzed magad.

Kai halkan köhögött.

– Ó, Victor, igazán nem szeretnélek lehangolni, de minden gyereknek van felügyelője, és annyi biztonsági őr vigyázza a nyaralódat, hogy semmi bajuk sem történhet. Továbbá rámutatnék, hogy valószínűleg még életedben nem cseréltél pelenkát. Olyasmiről beszélgetünk, ami felettébb nagy bátorságot igényel.

– Oké, biológiai veszéllyel járó munkát nem vállalok. – Victor lapos oldalpillantást vetett Kaira. – Ugye te sem hiszed el ezt a morálnövelő dumát?

– Ha eljössz, az én morálomat biztosan megemeled.

– Hogyan?

– A feleségem figyelmeztetett, hogy egy bizonyos hölgy igencsak szomorú lenne, ha távol maradnál.

– És a te feladatod volt, hogy rávegyél a részvételre? Kai bólintott.

– A fenébe, mindig a legveszélyesebb feladatokba rángatsz bele – vigyorgott Victor. – Távol álljon tőlem, hogy szomorkodni hagyjam Dr. Leart.

– Kösz – mosolyodott el Kai is. – Szóval, miféle bolygót ajándékoztál Katherinenek? Egy gázóriást?

– Nem is rossz ötlet. Talán majd jövőre. Nem – rázta meg a fejét Victor –, egy élettelen kis golyóbist: hideg, kemény és a velejéig csúf. Rá emlékeztet. Remélem tetszeni fog neki.

Victor olyan elmélyülten figyelte a táncparketten az apjával keringőző Omit, hogy észre sem vette a felé közeledő nőt, csak amikor az megérintette a vállát. Megfordult, és kedvesen rámosolygott.

– Marik hercegnő. Remélem, kellemesen tölti az estét.

– Isis, ha kérhetném – mosolygott vissza melegen a lány. – Hívhatom Victornak?

– Ha lenne olyan kedves.

– Nem akartam meglepni. – Isis mogyoróbarna haját a feje tetejére tornyozta, karcsú testét csillámló, ujjatlan, ezüstszínű estélyi ruha takarta. – Gondolom, most szóvá tehetném, hogy észre sem vette a közeledésemet, de az ilyesfajta kicsinyesség inkább Katherine húgára jellemző, nem igaz?

Victor köhögést mímelve a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse meglepetését.

– Bocsásson meg. Valójában láttam önt, de meg sem fordult a fejemben, hogy velem szeretne beszélni. A családjánál nem harcoltam ki túl sok jóindulatot.

Isis megértően bólintott.

– Joshua halála valóban nagy csapás volt, de hálával tartozom önnek mindazért, amit tett, hogy megpróbálja őt életben tartani. Tudom, hogy az apja kezdte meg a kezelését, de a klánokkal kötött fegyverszünet után ön félbe is szakíthatta volna. Akkor már nem volt értelme túszként maguknál tartani az öcsémet.

– Ez embertelenség lett volna – válaszolt Victor. – Tudom, a történtek fényében ez kicsit furán hangzik tőlem, de nem voltak vele gonosz szándékaim, – mint ahogy önnel, az édesapjával és a nemzetükkel sincsenek.

– Sosem ismertem igazán Joshuát, így aztán nem is alakultak ki köztünk érzelmi kötelékek. Mindig is úgy tekintettem rá, mint egy falra, amely elválaszt a tébolytól.

– Tessék?

Isis arcáról szomorúság sugárzott.

– Tudja, én házasságon kívül születtem az idő alatt, amíg Thomas – nehezen tudok az apámként gondolni rá – eltűntnek volt nyilvánítva. Anyámnak és nekem gondunkat viselték, de félre voltunk állítva az útból. Csak akkor törvényesítettek, amikor fény derült Joshua leukémiájára, és olyan pozícióba kerültem, melyet igazából sosem szerettem volna. Gondoljon csak bele: én lettem a következő a sorban egy olyan birodalom trónja előtt, ahol az orgyilkosság a hatalmi struktúra váltásának egyik megszokott módja. Azután csontként odalöktek Sun-Tzu elé, hogy olyan hatalom reményével kecsegtessem, melyet sosem fog megszerezni.

Victor a torkát köszörülve meglazította gallérját.

– Meg vagyok lepve, Isis. Nekem az volt a benyomásom, hogy ön…

– Gondolom most az jár a fejében, amikor a Provincián flörtölni kezdtem Sun-Tzuval és Kai-jal, és kirobbantottam azt a vitát. – Elvörösödött. – Fiatal voltam még, nagyon fiatal, és megszédített az a sok egyenruha és az összejövetelek. Ott voltak önök, fiatal uralkodók, és mindannyian ismerték egymást. Úgy éreztem, valamiféle benyomást kell keltenem magamról. Sikerült is, csak nem olyat, amilyet szerettem volna.

Megmarkolta Victor alkarját.

– Nem szeretném, ha azt gondolná, csak azért vagyok itt, hogy játsszam önnel. Nyilvánvaló, hogy kire vár. Ő gyönyörű és nagyon kedves.

Victor odapillantott, ahol Omi táncolt az apjával. A lány estélyi ruhája hasonló szabású volt, mint Isisé, beleértve a mély hátsó kivágást és a könnycsepp alakú dekoltázst, de a fekete szövetet vörös sávok díszítették a szegélyeken. Mint a fürdőruhája.

– Omi elbűvölő.

– Azt hiszem, megérdemlik mindazt a boldogságot, amit nyújtani tudnak egymásnak – mosolygott Isis. – Mindössze meg szerettem volna köszönni, hogy támogatta Sun-Tzut és segített neki, hogy ő lehessen a Csillagliga Első Nagyura.

Victor bólintott.

– Nem lenne becsületes tőlem, ha nem vallanám be, hogy a szavazással csak a húgomat akartam bosszantani.

– Tudom. Nem könnyű őt kiismerni, de azért nem is lehetetlen. – Isis elengedte Victor karját. – Azonban amit a felelősségről és a gyűlöletről mondott neki, az szerintem eljutott a tudatáig. Azt hiszem – tudom –, az egész életét azzal töltötte, hogy várt valakire, aki eljön hozzá, hogy elpusztítsa. Úgy vélte, ez a valaki Kai, ön, vagy Thomas lesz, mégis úgy provokálta magát, mintha esélye lett volna túlélni egy támadást, és keresztülhúzni a számításait. Sosem érezte úgy, hogy ön tiszteli őt, és neheztelt azért is, mert a klánok több figyelmét kötötték le, mint ő.

– Szereti őt, ugye? – kérdezte Victor.

A lány teste megfeszült, kezét összekulcsolta maga előtt, és lehajtotta a fejét.

– Remélem, emiatt nincs rossz véleménye rólam.

– Egyáltalán nem. Sőt, irigylem önt.

– Hogyan? – kapta fel a fejét Isis.

– Irigylem. – Victor megveregette a karját. – Önnek legalább van rá lehetősége, hogy időnként együtt legyen azzal, akit szeret. Ez jóval több, mint ami nekem megadatott.

Isis megrázta a fejét.

– Ugyanannyi esélye van a boldogságra, mint nekem.

– Ez esetben mindketten el vagyunk veszve, mert nekem semmi esélyem sincs rá, hogy valaha is együtt lehessek Omival, és feleségül vegyem őt.

– Hogy mondhat ilyet?

– Attól tartok, sajnálatra méltóan egyszerű a dolog számomra – vont vállat Victor. – Ha elvenném Omit, a Drakónis Határvidék népe úgy venné, hogy elárultam őket. Megkérdőjeleznék a józan ítélőképességem, és az eredmény nyílt lázadás lenne. Katherine nyilvánvalóan mindent megtenne, hogy fokozza a zűrzavart. Rámutatna, hogy a Lyons szeglet – melyet a Szövetség a Komsztár kérésére, és az én jóváhagyásommal szállt meg – a bizonyíték rá, hogy egybe akarom olvasztani a Drakónis Szövetséget és az Egyesült Nemzetközösséget. Ráadásul úgy állítana be engem, mint az egyesítés alárendelt partnerét. Nem, a házasságunk csak katasztrófát szülne.

– Kinek, Victor? – Isis barna szeme kissé összeszűkült, ahogy a táncparketten mozgó vendégekre mutatott. – Ha végignéz rajtuk, látja, amit én látok? Nézze meg Kait és a feleségét, vagy Morgan Hasek-Daviont és a nejét, vagy akár Thomast és Sherrylt. Mindannyian boldogok, mert találtak valakit, akivel megoszthatják az életüket. Senki nem kérdőjelezi meg az ítélőképességüket, és senkinek sincs joga megkérdőjelezni. A legnagyobb esztelenség volna öntől, ha elengedné Omit.

Victor hallotta a lány szavait, és érezte, ahogy a lelkében rezonálnak. Hogyan lehetséges az, hogy emberek milliárdjai vonulnak velem a háborúba, mégis azonnal képesek fellázadni, ha feleségül veszem azt, akit szeretek? Ha nem bíznak bennem annyira, hogy elhiggyék, képes vagyok meghozni a helyes döntést a magánéletemben, ha nem képesek elfogadni, hogy saját álmaimat hajszoljam, akkor hogyan képesek elfogadni az uralkodójukként?

Ránézett a lányra és elmosolyodott.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy rámutatott az őrület és a józanság közötti határvonalra.

– Victor, én tanúja voltam anyám élete végéig tartó mélységes bánatának, mert soha nem lehetett újra együtt azzal a férfival, akit szeretett. Rettegésben élek, mert nem tudom, mikor döntenek úgy Thomasék, hogy el kell válnom Sun-Tzutól. Amit magamnak szeretnék, azt nem kaphatom meg, viszont önnek és mindenki másnak ezt kívánom. – Óvatosan elmosolyodott. – Ön is ugyanazt a szívfájdalmat érzi, mint az összes többi ember. Ez az, ami egyenlővé tesz minket. Ne hagyja, hogy mások elvárásai megfosszák önt emberi mivoltától.

– Igaza van. Nem hagyhatom – mosolygott rá Victor. Közben a zene véget ért, és Omi a koordinátorral együtt csatlakozott hozzájuk. – Azt hiszem, Isist már ismered.

– Örülök, hogy újra látom, hercegnő.

Isis szélesen elmosolyodott.

– Nagyszerűen táncolt, annyira elegáns volt. Én is szívesen mentem volna, de Sun-Tzu nem szeret táncolni.

– Fel kellett volna kérned – nézett Omi szigorúan Victorra. A herceg zavartan pislogott.

– Én megtettem volna, de…

–…de akkor is önre gondolt volna, miközben velem táncol, Omi – szakította félbe Isis. – Túl udvarias hozzá, hogy kimondja, de ki tudom olvasni a szeméből. Menjenek csak ketten, és táncoljanak. Én majd élvezem az örömüket.

Victor felkínálta a karját Ominak.

– Ha megtisztelne vele… Omi Isisre nézett.

– Nem lenne helyénvaló magára hagyni önt.

– Nem, én voltam udvariatlan, hogy a jókedvük útjába álltam. Kérem, ne érezzék kellemetlenül magukat miattam.

Omi bólintott, és követte Victort a táncparkettre.

– Okos nő ez az Isis. – Victor Omi szemébe nézett. – A Provincia óta sokat fejlődött.

– Igen – mosolygott le rá Omi. – Miről beszélgettetek?

– Erről-arról – válaszolt elgondolkodva Victor. – Adott nekem – vagyis nekünk – egy kis töprengenivalót.

20

Strana Mechty

Kerenszkij Csillaghalmaz, Klánterület

3058. november 19.

A Nagytanács csarnokának hátsó részében Vlad Ward, a Farkasok kánja visszaült a helyére, és egymásba fűzte ujjait. Megkockáztatott egy halvány mosolyt, főként azért, mert tudta, hogy ezzel felbőszíti Asa Taneyt, a Jégördögök kánját. Vlad még a sisakját is maga elé tette az asztalra olyan pozícióban, hogy Taney biztosan rálásson. Azt már tudja, ki döfte a kést a hátába, most viszont azt is meg kell tudnia, kiforgatja meg a sebben.

Az új ilkán megválasztásához vezető heteket Taney kemény munkával töltötte – megpróbált összehozni egy koalíciót az otthoni klánok között. Folyamatosan arra ösztönözte az új és fiatal harcosokat, hogy gyakoroljanak nyomást a vezetésre, és próbálják rávenni őket, hogy álljanak mögé. Vlad nem avatkozott közbe egészen addig, amíg a kísérlet nem járt látható eredménnyel, amikor azonban Taney kezdett lendületet nyerni, rögtön közbelépett, és véget vetett a játéknak.

Taney érvelésének jóvoltából mindenki számára világossá vált, hogy a Jégördögök kánjának győzelme nélkül az otthoni klánok nem csatlakozhatnak a Belső Szféra elleni harchoz. Vlad, akinek klánja újjáépítéséhez még rengeteg tehetséges harcosra volt szüksége, hagyta, hogy eltökélt szándéka egy sorozatnyi úgynevezett „begyűjtő háborúba” torkolljon, melyek során a különböző klánok alakulatait hívta ki, azt követelve, hogy győzelme esetén a nyereménye ezeknek az egységeknek a birtoklása legyen. A legtöbb harcos rövidesen rádöbbent, hogy a Belső Szféra elleni harc sokkal elérhetőbb közelségbe kerülne, ha ők is a Farkasokhoz tartoznának. Ha Taney győz is, az őt támogató klánoknak még mindig harcolniuk kell, hogy jogot szerezzenek a megújított invázióban való részvételre, így az egyes harcosok esélye arra, hogy a Belső Szféra ellen vonulhassanak, nagymértékben csökken.

Amint a „begyűjtő háborúk” híre terjedni kezdett az otthoni klánok között, a Farkasok parancsnoki központját elárasztották a megelőző batchall ajánlatok. Vlad mindegyikre azt válaszolta, hogy az új ilkán megválasztásáig semmit sem tehet, de mindannyiszor erős utalásokat tett rá, hogy a status quo megváltozásával a Farkasok részvétele az új invázióban kérdésessé válhatna. Taney mozgalmának lelkesedése ettől nagyon hamar elpárolgott.

Balra pillantva Vlad kurtán biccentett sakánjának, Marialle Ra-dicknak. Itt az ideje, hogy még mélyebbre döfjünk.

Vlad apró termetű, mézszőke hajú klántársnője felállt, és leemelte sisakját.

– Törvénymester, javaslatot szeretnék beterjeszteni az ilkáni pozíció betöltésére.

A terem elülső végében ülő Kael Pershaw felnézett a nőre.

– Joga van hozzá, Radick kán.

– Hogy megkíméljem Asa Taney kánt a vereség szégyenétől, Lincoln Osist javaslom ilkánnak. – Marialle a sötétbőrű elementálra mutatott. – Ott harcolt az invázió első vonalában, és klánja érdekében a harcmezőn végzett hősies, állhatatos munkájának köszönhetően káni rangra emelkedett a Füstjaguárok között. Már az is figyelemre méltó, hogy egy elementál vérnevet szerezzen magának, de Lincoln Osis még a káni pozíciót is megszerezte. Ha az inváziós klánok soraiban létezik is ennél nagyobb teljesítmény, én nem tudok róla.

Severen Leroux a Novamacskáktól felállt, és jelezte, hogy támogatja a jelölést. Leroux annak idején Elias Crichell jelölését is ugyanígy támogatta. Nem kétséges, hogy ebben a választásban a klánok jövőjének egy fontos építőkövét látja. Nincs szükségem a vízióikra, de ha azok az én érdekemet szolgálják, semmi okom rá, hogy szembeszálljak velük.

A Törvénymester bólintott Lincoln Osisnak.

– Osis kán, önt jelölték az ilkáni pozícióra. Tudomása van bármi olyan okról, amely miatt nem töltheti be ezt a posztot?

Vlad mosolya kiszélesedett. Valaki nem szerette volna, hogy Éliás Crichell korai elmozdításának példája megismétlődjön, ezért iktatták be ezt a mondatot a választási procedúrába.

Lincoln Osis lassan felállt.

– Nem tudok olyan indokot mondani, amely miatt megválasztásom esetén ne szolgálhatnék ilkánként. – Hatalmas kezét ökölbe szorította, azután megfordult, és jeges tekintetét Vladéba fúrta. – Ha van valaki, aki nem ért velem egyet, megkérem, hogy most sorolja fel érveit.

Vlad csendben maradt.

A félig ember, félig gép Törvénymester megnyomott néhány gombot számítógépe billentyűzetén.

– Lincoln Osis neve ezennel jelölésre kerül. Mindannyian szavazhatnak, igennel vagy nemmel. Amennyiben Osis kán a szavazatok ötven százalékát, plusz egy szavazatot kap, abban az esetben nyer. A szavazás egyenként történik.

Pershaw a terem elején kezdte, és folyamatosan haladt hátrafelé. Osisnak csak a kánok szavazatának többségére volt szüksége. A tizenhét klán két-két kánjának voksaiból összesen tizennyolcat kellett megszereznie – vagy kevesebbet, ha a kánok némelyike tartózkodik a szavazástól. A Füstjaguárok, Jádesólymok, Novamacskák, Acélviperák és Szellemmedvék támogatásával ennek már több, mint felét teljesítette is – pontosan Vlad számításainak megfelelően. A fennmaradó szavazatok egyenlő megoszlása esetén már nyert ügye volna, ráadásul már a szavazás kezdetétől nyilvánvalóvá vált, hogy Taney koalíciója összeomlott.

Marialle Radick Osis mellett voksolt, Vlad és Marthe Pryde viszont ellene. Kurta mosolyt váltottak egymással, azután felállva tapsolták meg az eredmény kihirdetését. Osis huszonkettő-tizenkettő arányú, fényes győzelmet aratott.

Osis most még magasabbnak tűnik, ahogy az emelvényhez vonul.

Az elementál odaért a Törvénymesterhez, kezet rázott vele, azután szembefordult az összegyűlt kánokkal.

– A megválasztásommal bölcsen döntöttek. Olyan harcos vagyok, aki ismeri a diadalt, és aki még nem feledte el, mi kell a győzelemhez. Győzelemre fogom vezetni a klánokat a Belső Szféra barbárai ellenében.

Asa Taney felállt.

– Amikor arról beszél, hogy győzelemre vezeti a klánokat, akkor arra céloz, hogy megváltoztatja az inváziós klánok összetételét, hogy esetleg mi is részt vehessünk a támadásban?

Osis arca elkomorult.

– Mit tett ön azért, hogy kiérdemelje ezt a jogot?

– A szemében látom a választ saját kérdésére – fintorodott el Taney. – Nyilvánvalóan semmit, pozvál?

– Akkor miért kér olyasmit, amire nem szolgált rá?

Vlad felemelte a kezét.

– Azt hiszem, ilkán, hogy Taney kán valójában arra kíváncsi, vajon van-e még rá idő, hogy a Jégördögök kihívják az egyik inváziós klánt, és így harcolják ki az új invázióban való részvételi jogot.

– Talán. Ha elég gyorsak lesznek. – Osis sötét szeme felcsillant. – Az a célom, hogy azonnal megkezdem a támadó műveleteket.

Marthe Pryde emelkedett szólásra.

– Úgy gondolom ilkán, hogy joga van bejelenteni szándékát a tanácsnak a támadások mielőbbi folytatásáról, ám nem egyedül az ön kiváltsága újrakezdeni ezt a háborút.

– A Jádesólymok talán fáradtak a harchoz, Marthe Pryde?

– Hah! – Marthe fehér fogai vészjóslóan megvillantak, ahogy nevetett. – Olyan sokáig harcoltunk a Belső Szféra ellen, hogy kissé valóban beleuntunk a másodrangú egységek elleni küzdelmekbe. Igazán nem zárkózunk el előle, hogy megélesítsük a karmunkat bármelyik klánon, amelyik el akar foglalni tőlünk néhány meghódított világot. Nem látom be, miért ne adhatna lehetőséget erre a többieknek – kivéve persze, ha attól fél, hogy a Füstjaguárok felvonulási terület nélkül maradnak az invázió kezdetére.

Jól csinálod, Marthe. Vlad bólintott.

– Én is szívesen tennék próbát a klánommal a hátramaradottak ellen. – Minél több harcot kezdeményezünk a klánok között, annál nehezebbé válik Osis feladata, és annál több ideje marad a Belső Szférának, hogy felkészüljön a védekezésre a Füstjaguárok támadása ellen.

Az ilkán ajka keserű, haragos grimaszba görbült, szeme körül megfeszült a bőr.

– És mennyi ideig szeretnének háborúsdit játszani? Hat hónapig? Egy évig?

Marthe Taneyre mutatott.

– Erre a kérdésre természetesen a kihívóknak kellene válaszolni, de úgy vélem, nincs olyan, a becsületére valamit is adó klán, amelyiknek kilenc hónapnál többre lenne szüksége hozzá, hogy lerendezze az ügyet.

– Kilenc hónap több mint elegendő idő arra, hogy bebizonyítsuk, helyünk van az inváziós klánok között – bólintott Taney.

Vlad elmosolyodott.

– Ilkán, talán ön is megfogalmazhatná ezt a tanács számára, nehogy azt gondolja, hogy önre erőltettük az akaratunkat.

Osis jobb kezével megmasszírozta bal öklét.

– Akkor hát ilkánként azzal a javaslattal állok elő, hogy a következő hat hónapot minden klán a Belső Szféra ellen indított hadjárat megtervezésével és előkészítésével töltse. Minden kihívást az inváziós klánok ellen, minden Birtoklás Próbáját, amely az inváziós folyosóban lévő világokat érinti, mától számítva három hónapon belül be kell jelenteni, és onnantól számolva kilencven napon belül végre kell hajtani. Minden további vitás kérdésben a Nagytanács dönt. A klánoknak így három hónapjuk marad az invázió előtti felkészülésre.

Osis szavai halkan, fagyosan csengtek, telve csalódottsággal és haraggal.

– Elfogadható?

– Seyla – bólintott Vlad.

A többi kán egyöntetűen visszhangozta az ősi esküszót, így jelezve, hogy elfogadják az ajánlatot. Osis fejet hajtott a gyülekezet felé.

– Így legyen, amíg mindannyian el nem enyészünk.

Úgy van. Vlad visszaült a helyére, és pont sikerült elkapnia Marthe Pryde biccentését. Lincoln Osis bukása ezennel megkezdődött.

21

Nagy Bálterem, Királyi Udvar Triád

Tharkad City, Tharkad

Donegal Körzet, Lyrán Szövetség

3058. november 21.

Bár Victor szívből gyűlölte az államügyekkel együtt járó felhajtást és fényűzést, a Csillagliga Alkotmányának aláírását körülvevő ceremóniát mégis helyénvalónak, sőt még élvezetesnek is találta. Valahogy helyesnek érezte, hogy összeomlása után három évszázaddal a Csillagliga újbóli felélesztését színpompás zászlók és a Liga harsogó himnusza jelképezze. Az alapító államok zászlait tartó díszőrök a rég elmúlt korszak archaikus, mégis királyi pompát sugárzó egyenruháját viselték.

Victor figyelte a magas üvegasztal felé közeledő húgát, ahol az Alkotmány nyolc másolata várta, hogy aláírja őket. Katherine hosszú, tündöklően fehér brokátruhát viselt, felette pedig ugyanolyan színű és anyagú kosztümkabátot. A haját hátrafogó tiara szemkápráztatóan csillogott, ragyogó fényszivárványt varázsolva a feje köré. Már csak szárnyak kellenének, és a megszólalásig hasonlítana egy angyalra. Victor megcsóválta a fejét. A Halál Angyala.

Katherine sorban aláírta a dokumentumokat, mindegyiket külön tollal. Minden aláírás után félrerakta az éppen használt tollat, és egy újat vett a kezébe. A tollakat azután majd átadják a segédeknek és kísérőknek, hogy örökké birtokukba vehessék a történelem egy darabkáját. Victor normális esetben kihagyta volna ezt a gesztust, de ez alkalommal örömmel használt volna külön tollat akár a neve összes betűjéhez is. Bárcsak elegendő emlék lenne itt, hogy minden harcosnak, akiket arra kérünk, hogy harcoljanak értünk, átnyújthassak valamit.

Amikor végzett az aláírásokkal, Katherine a jobb oldalon felállított kristálypódiumhoz sétált, és a szemébe világító lámpákra ügyet sem vetve elmosolyodott.

– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk az emberiség legnagyobb és legnemesebb kreációja, a Csillagliga újjászületésének. Több évszázadnyi háborúskodás kellett ahhoz, hogy eljussunk idáig, ám a Csillagliga mégis békében, nem pedig viszálykodás közepette teremtődik újjá. Nem számít, meddig fogok élni, vagy milyen tetteket viszek még véghez életem során, azzal, hogy helyet biztosítottam ehhez a műhöz, és segítettem a létrehozásához szükséges feltételek megteremtésében, elértem pályafutásom csúcsát. A Csillagliga újjászületése emlékműként fog magasodni azok számára, akik aláírták a ratifikációt, és azok számára is, akiknek a nevében aláírták. A mai nappal ismét egyesítjük a Belső Szférát, és ez a lépésünk mindenütt félelemmel fogja eltölteni ellenségeink szívét.

Elhagyta a pódiumot, és a terem jobb oldalán csatlakozott azoknak az uralkodóknak a csoportjához, akik már aláírták az Alkotmányt. Sorban kezet fogott velük: a kardinálissal, Thomas Marikkal, Candace Liaóval, Theodore Kuritával és Magnusson herceggel. Sugárzó mosollyal elfoglalta helyét a sor végén, és nyilvánvaló elégedettséggel hallgatta a Nagy Bálteremben visszhangzó tapsvihart.

Sun-Tzu következetett saját példányainak aláírásával. A sorrendet a többség akarata alapján határozták meg, és Victor örült, hogy ő lesz az utolsó. Ez azt jelenti, hogy bármit mondhatok az összegzésemben, nem kell attól félnem, hogy valaki megsértődik, és visszalép az aláírástól. Az eddigi kommentárok egyaránt pozitív hangvételűek és bátorítóak voltak, bár Victor számára túlságosan banálisak. Egyedül a kardinális jegyezte meg, hogy ez lehet az első lépés a Belső Szféra jövője felé – de ő megengedhette magának a hazardírozást, hiszen ő volt Tukayyid győztese, és a kézjegye az Alkotmányon létfontosságú lehetett a klánok meggyőzése szempontjából. Victor úgy tervezte, beszédével majd kihangsúlyozza a helyzet komolyságát, még ha ezzel tompítja is kissé az ünnepélyes hangulatot.

Azt hiszem, a bejelentésem ismét bombaként fog robbanni, és elsőrangú címlapsztorit szolgáltat az újságoknak. Victor visszafogta mosolyát, amikor észrevette, hogy Katherine őt figyeli. Sun-Tzu megválasztása és Morgan fenyegetése elbizonytalanította Katherine-t. Helyes. Nagyon remélem, hogy a Sun-Tzu ellenében való manőverezés miatt a következő három évben is ez a trend folytatódik.

Sun-Tzu közben elfoglalta helyét a pódiumon.

– A legnagyobb örömmel és a legmélyebb alázattal adtam aláírásomat a Csillagliga Alkotmányához. Mielőtt ez a szervezet felbomlott, példát mutatott nekünk a valódi civilizációból és emberségből. A Csillagliga megszűntével sajnos mi is elveszítettük ezeket az erényeket, és sokkal kevesebbé váltunk, mint amik lenni szerettünk volna. Pusztulása a mi pusztulásunk volt, újjászületése pedig a mi újjászületésünk.

Nem találok szavakat annak a büszkeségnek és őszinte hálának a kifejezésére, melyet a Belső Szféra többi államának vezetője iránt érzek, amiért engem választottak meg a Csillagliga Első Nagyurává. Uralkodásom időszaka három évre szól, és feltett szándékom, hogy ez idő alatt a lehető legmagasabbra tegyem a mércét az utánam következők számára. Ez a hivatal számomra nem pusztán ceremoniális célokat szolgál. Egy szent erkölcsi kötelességet testesít meg, amely felett tudásom legjavát adva fogok őrködni. Uralkodásom végén a Csillagliga még a mostaninál is sokkal pompázatosabb lesz, és remélem, hogy ezáltal az egész emberiség érdekét fogja szolgálni.

Victor a ködösítést kereste Sun-Tzu szavai mögött, vagy esetleg a mohóság nyomait. Semmi ilyesmit nem tapasztalt, de ezen nem lepődött meg. Sun-Tzu az anyja kebelén nagyszerűen megtanulta, hogyan rejtse el szándékait és érzéseit. Vagy talán mégis több van e mögött, mint képzeltem. Talán Isisnek igaza van: egy ilyen felelősség felvállalása esetleg perspektívát biztosíthat számára. Nem tudom. Csak abban reménykedem, hogy nem próbál meg akadályokat gördíteni a készülő hadjárat elé.

Victor megvárta, hogy Sun-Tzu elfoglalja a helyét a sorban Katherine mögött, azután határozott léptekkel az asztalhoz sétált, ahol az aláírásra váró dokumentumok hevertek. Az asztal pereme vagy tíz centivel magasabban volt a köldökénél, de Victor nem törődött vele, hogy a bútor magassága még jobban kihangsúlyozza apró termetét. Ha az aláírók közül bárkit is a fizikai méret alapján próbálnának megítélni, kénytelen lennék ostobának bélyegezni az ítélethozókat.

Lehúzta az első toll kupakját, és papírra vetette vele a címét. Élvezettel hallgatta a papírlapon sikló tollhegy halk sercegését, és figyelte, amint a kék tinta a rostok közé szívódva kifakul, megszárad. A vezetéknevéhez másik tollat emelt fel, és újabbat a középső nevéhez. Családneve leírásához még két tollat használt el, majd rátért a következő másolatra.

Felfigyelt rá, hogy Sun-Tzu és Theodore kanjit használt az aláíráshoz, és hogy Katherine szignatúrája alig volt több kacskaringós macskakaparásnál, jól észrevehető törésekkel azokon a helyeken, ahol tollat váltott. Bár Victor írástudományát korántsem lehetett tökéletesnek nevezni, gondosan ügyelt rá, hogy neve olvasható maradjon, és a végén egy lendületes mozdulattal még alá is húzta a szignót.

Miután végzett a szerződés utolsó másolatával is, visszahelyezte a kupakot a tollra, de nem tette le, hanem magával vitte a pódiumra. Elárasztotta a fényözön – olyan erős volt a megvilágítás, hogy érezte a lámpákból felé áradó hőhullámokat. Kicsit lejjebb húzta a mikrofonokat, egyrészt hogy kényelmesen tudjon beléjük beszélni, másrészt pedig hogy ellásson felettük. Hagyott magának egy másodpercnyi időt a koncentrálásra, hogy összeszedje a gondolatait, azután nyelt egy nagyot, és belekezdett.

– Az előzőekben olyan hozzászólásokat hallottak, melyekben a felszólalók tisztelegtek a Csillagliga létrejötte előtt, illetve megemlékeztek az általunk elvégzett, valamivel több mint hat hétig tartó, kemény munkáról. Művünk természetesen arra az alapra építkezett, melyet az első Csillagliga Alkotmányának megfogalmazói fektettek le, de annak a dokumentumnak az adaptálása oly módon, hogy a mai zavaros időkben is érvényes legyen, túlságosan nehéz feladat lett volna. Ezért mindannyian – segédeinkkel, tanácsadóinkkal, stábunkkal együtt – fáradhatatlanul dolgoztunk azon, hogy ez az Alkotmány tökéletesen illeszkedjen a mi korunkhoz. Ez az aláírási procedúra, melynek az imént tanúi voltak, győzelem minden férfi, nő és gyermek számára az egész Belső Szférában, és még azon is túl.

Victor elszántan próbált a vakító lámpák mögé nézni, és megkülönböztetni a médiagalérián helyet foglaló emberek arcát.

– Ahogy az eddigiek során egy mások által lefektetett alapra építkeztünk, úgy mostantól folytatnunk kell egy hibátlan építmény megalkotását, amely majd a jövőbe vezet minket. Ne lepődjenek meg, amikor azt mondom, hogy bár a Belső Szférát veszélyes ellenség fenyegeti kívülről, belső rivalizálások nem gyengítenek minket. A Csillagliga újraélesztésével véget vetünk a pusztító belháborúknak, melyek már évszázadok óta fertőznek bennünket. Most, szellemben és lélekben egyaránt egyesülve, a klánok felé összpontosítjuk minden figyelmünket, és véget vetünk az általuk jelentett fenyegetésnek.

Azonban ne ringassák hamis illúziókba magukat: szembeszállni a klánokkal nem gyerekjáték. A legnagyobb elszántságot igényli a harcmezőn szolgálatot teljesítő emberektől, és az őket támogató és kiszolgáló stábtól egyaránt. Mindannyiunk együttes erőfeszítésére lesz szükség, mert ha nem sikerül visszaszorítanunk a megszállókat, sosem fogunk megszabadulni a félelemtől, amely jelen pillanatban is áthat bennünket.

Victor elmosolyodott.

– Tudom, mi jár most a fejükben. A legtöbben azt gondolják, szép és jó, hogy mi itt most egyezségre jutottunk, de ez valójában nem változtat meg semmit. Úgy vélik, képesek vagyunk összehangolt, közös hadműveletet indítani a klánok ellen, de e mögött valójában nyoma sincs igazi egyesülésnek. Megértem a kételyeiket – mindannyiunkat többszörösen képmutatónak és mélységesen cinikusnak látnak. Ha én volnék az önök helyében, én is hasonlóképpen gondolkodnék.

– Azonban én nem vagyok az önök helyében, és ez nem csupán egy születési jognak köszönhető. Részt vettem a Whitting Konferencián. Tanúja voltam az álláspontok megváltozásának és a szellemek egybeolvadásának. Valóban egyesültünk, és elköteleztük magunkat egy fényes, új jövő mellett. És akarjuk is, hogy megvalósuljon.

Victor várt egy másodpercet, és hagyta, hogy mosolya önelégült vigyorrá keskenyedjen.

– Önök jogosan kérnek bizonyítékokat minderről – jeleket, hogy ezek a változások már folyamatban vannak. Ígérem önöknek, hogy hamarosan megkapják őket, és biztosíthatom önöket, ez nem csupán üres fogadkozás. Máris átnyújtok önöknek egy bizonyítékot – a legelsőt egy hosszú sorban, melyeknek a közeljövőben a tanúi lehetnek. Innen a Tharkadról a Drakónis Szövetség koordinátorának meghívására a Luthienre utazom. Barátaimmal és szövetségeseimmel együtt ott köszöntöm az újévet, és az emberiség új korszakának kezdetét.

A döbbenet és a botránkozás moraja belefulladt a robajló tapsorkánba. Victor felemelt fejjel, elégedett arccal állt a pódiumon, de vigyázott rá, nehogy túl diadalmasnak tűnjék. Katherine húgom, temérdek pénzt öltél a kilövőállomás felépítésébe, de végül nekem sikerült a levegőbe emelkednem.

Magasba emelte a kezét, és lecsendesítette a harsogó tömeget.

– Vannak önök között olyanok, akik egész életükben úgy gondolták, ha egy Davion a Luthienre teszi a lábát, az az apokalipszis kezdetét jelzi – hogy ez lesz az ismert univerzum végének előhírnöke. Hadd nyugtassam meg önöket, hogy ez utóbbiban teljes mértékben igazuk van. A régi világegyetem, az Utódlási Háborúk bölcsője nincs többé. Úgy döntöttünk, új univerzumot teremtünk magunknak és önöknek. Az önök támogatásával és beleegyezésével ledöntjük a közöttünk emelkedő korlátokat, és elindulunk az emberi faj fényesebb jövője felé.

22

Sigfried Gleccser Rezervátum Environs,

Tharkad City Tharkad

Donegal Körzet, Lyrán Szövetség

3058. november 22.

Victor Steiner-Davion kényelembe helyezte magát a nehéz tölgyfa íróasztal szélén, amely mögött annak idején Alessandro Steiner szövögette áruló terveit, és rámosolygott Morgan Hasek-Davionra.

– Gyerünk, bontsd fel az ajándékot. Már majdnem karácsony van – a szerencse kísérjen utadon vállalkozásod során.

Morgan hátradőlt a barna bőrkanapén, és letépte a csomagolópapírt a négyszögletes dobozról. Egy ideig a papírral a kezében bámulta a dobozt, aztán amikor elolvasta a címkét, elmosolyodott.

– Glengarry Black Label, Special Reserve! Victor, te aztán tudod, mi az a scotch!

– Nem, igazából Cranston ügynökei tudják, szerinted mi az a scotch – mosolygott ártatlanul Victor. – A rólad szóló anyaguk meglehetősen részletes, és feljegyezték, hogy mostanában lefekvés előtt mindig bekapsz egy pohárkával. Azt is mondták, hogy ez a kedvenc mérged.

Morgan jókedvűen felkacagott.

– Nem is ismered ezt a nedűt, ha méregnek hiszed. És valóban rászoktam egy ideje, de csak egy kortyot iszom, mielőtt aludni mennék.

– Helyes. Szereztem egy rekesszel, amit magaddal vihetsz az útra. Nem hiszem, hogy elég lesz, de ha rendesen felpakolnálak…

– Akkor az emberek kíváncsiak lennének, hová indulhatunk, ahol nem tudok hozzájutni. Majd óvatosan osztom be. – Morgan a dobozra nézett, majd vissza Victorra. – Meglep, hogy egy egész rekesznyi Glengarryt sikerült szerezned.

– Nem nekem – vigyorgott a herceg. – Jerry mondta, hogy némelyik különleges ügynöke kezd berozsdásodni, ezért tartottak egy kis gyakorlatot Katherine alkoholraktárában a születésnapi összejövetele időpontjában. Az emberei jó munkát végeztek.

– Az biztos. – Morgan maga mellé tette a dobozt a kanapéra. – Szóval, mi szerepel még rólam abban az anyagban?

– Semmi különös, csak szolgálati és orvosi jelentések. Ha már itt tartunk, gratulálok a fizikai kondíciód miatt. Az orvosok szerint jobb formában vagy, mint a nálad húsz évvel fiatalabbak. – Victor ünnepélyesen bólintott. – Ez a hadjárat nem lesz leányálom számodra, de a dokik azt mondják, bőven alkalmas vagy a feladatra.

– Remélem, nem tévednek.

– Mire gondolsz? – kérdezte Victor. – Te vagy az egyedüli alkalmas jelölt erre a műveletre. Megvan a tapasztalatod, a hírneved és az intelligenciád ahhoz, hogy végigcsináld.

– Szeretném azt hinni, hogy igazad van, de ami engem igazából aggaszt, az a koalíciós erő összetétele. Mi ugyan megegyeztünk az együttműködésről, azonban nem hiszem, hogy a sereg egyes részei ezt ugyanígy kidolgozták egymás között.

– Erre való a kiképzési időszak, Morgan – hogy jobban megismerjék és megszokják egymást. – Victor lehuppant az asztalról, és a szoba sarkában berendezett italbárhoz sétált. – Iszol valamit?

– Vizet kérnék. – Morgan előrébb hajolt, kezei között idegesen gyűrögette a skarlátvörös csomagolópapírt. – A kiképzés valóban sokat segíthet, de a Huntressig nagyon hosszú utazásnak nézünk elébe. Rengeteg alkalom kínálkozik majd, hogy a súrlódások problémát okozzanak.

Victor visszatért, és átnyújtott neki egy pohár vizet.

– Amíg a vezetés egységet mutat, könnyedén úrrá lesztek ezeken a problémákon.

– Ez igaz, de a vezetés egysége is fellazulhat, ha bizonyos kérdésekben már a kezdetektől fogva nem jutunk közös nevezőre.

– Mint például?

– Műveleti biztonság – fintorodott el Morgan. – Nem lesznek meg az erőforrásaink a klános túszok fogva tartásához, de nem is engedhetjük szabadon őket, mert ha az ellenség rájuk talál, tudomásukra jut, hogy egy ismeretlen flotta halad át észrevétlenül a megszállási területükön.

Victor elgondolkodva kortyolt bele saját ásványvizébe. A biztonság megkövetelte, hogy Morgan harci köteléke teljes kommunikációs csendben tevékenykedjen. Nem küldhettek üzenetet senkinek, és nekik sem üzenhettek itthonról. A klánok elfoghatnák ezeket az üzeneteket, és még ha nem is lennének képesek feltörni a kódot, elkezdenék keresni a feladót vagy címzettet. Az egység korai felfedezése ahhoz vezethetne, hogy már a Huntress felé menet harcba kellene bocsátkozniuk, vagy ami még rosszabb, Morgan és az emberei egy megerősített, ostromra felkészített világra érkeznének.

Mivel nem ejthettek foglyokat, meg kellett tőlük szabadulniuk. Az is egy megoldás lett volna, hogy kirakják őket egy kommunikációs eszközök nélküli világon, de hacsak nincs különösen nagy szerencséjük, hogy ráakadjanak egy lakható, de még kolonizálatlan bolygóra, akkor Morgan erői kizárólag élettelen, lakhatatlan világokon fognak keresztülhaladni. A foglyok visszaküldése egy hajón a lebukás számtalan veszélyét rejtette magában, ráadásul ezzel jelentősen csökkentenék a harci kötelék rendelkezésére álló erőforrásokat.

A másik alternatíva a foglyok kivégzése lett volna. Kivéve azokat az eseteket, amikor az ellenség viselkedése lehetővé teszi a rögtönítélő bíróság összeillését és az azonnali kivégzést, nem könnyű elrendelni a meggyilkolásukat, bár az emberek halálával garantálhatjuk a Belső Szféra szabadságáért harcba induló harci kötelék biztonságát, mégsem lehet ezzel igazolni a közönséges gyilkosságokat.

Victor egyenesen Morgan zöld szemébe nézett.

– Hogy éreznéd magad, ha parancsot kellene adnod a foglyok megölésére?

– Természetesen nem tetszik az ötlet, de ha csak ez a megoldás marad, akkor azt hiszem… nos, nem tudom. A teljesen egészséges embereket, akik harcba szállnak ellenünk, könnyebb lenne megölni, mint ártatlanokat és gyermekeket, de egyszerűen nem tudom. Azt hiszem, minden esetet egyedileg ítélnék meg, és reménykednék benne, hogy találok valamilyen módot a nem harcoló foglyok kivégzésének elkerülésére. – Morgan megrázta a fejét. – Van ennek valami értelme?

– Körülbelül ez az egyetlen dolog, aminek van értelme – sóhajtott Victor. – Nehéz döntés lesz, de tudom, hogy ha arra kerül a sor, a legjobb határozatot fogod hozni. Minden attól függ, mennyire vagy hajlandó kockára tenni az embereid biztonságát. Ha a műveleted kudarcot vall, a Belső Szférának rengeteg kiontott vér árán kell teljesítenie azt, amit a sikered esetén, remélhetőleg sokkal kevesebb veszteséggel és halállal is megoldhatunk.

– Ó, értem én, mekkora a tét, csak abban nem vagyok biztos, hogy tetszik-e ez a játék, amibe belekényszerültünk. – Morgan kiürítette a poharát, és óvatosan egyensúlyozva a kanapé karfájára helyezte. – Biztos vagyok benne, hogy sok segítséget fogok kapni a döntéshez.

Victor elmosolyodott.

– Igen, én is szívesebben gyámkodnék egy csapatnyi ázott macska felett, mint hogy a koalíciós erő koordinációs feladataival foglalkozzam. Innen egyenesen a Tukayyidra megyek, ahol részt kell vennem néhány egyeztető megbeszélésen, azután irány a Luthien, hogy elvégezhessem az utolsó simításokat. Bizonyos szempontból irigyellek, amiért olyan sok időt tölthetsz távol a Belső Szféra zűrzavarától.

– Legalább addig itt leszek, hogy láthassam a Luthienre való megérkezésed által kiváltott reakciókat. – Morgan hitetlenkedve rázta a fejét. – Egy Davion, mint megbecsült vendég a Fekete Luthienen. Sosem hittem volna, hogy megérem ezt a napot.

– Én sem. – Victor idegesen felnevetett. – Sokkal könnyebb lesz szembeszállni a klánokkal, mint ott megvetni a lábam.

– Nem hiszem – szólalt meg az ajtóból Yvonne. – Bocsássatok meg a zavarásért, de úgy hallottam, hogy Morgan nemsokára elmegy, és szerettem volna elbúcsúzni tőle.

Odalépett Morganhez, aki időközben felállt, és melegen megölelte.

– Vigyázz magadra, Morgan, és fizess meg nekik mindazért a szenvedésért, amit okoztak nekünk.

Victor nem hallotta Morgan válaszát, de Yvonne elengedte a férfit, és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

– Bárcsak ne kellene elmenned – bárcsak egyikőtöknek se kéne.

A hangjából kihallatszó félelem meglepte Victort.

– Meg kell tennünk, Yvonne – ugyanúgy, ahogy neked is el kell foglalnod a helyemet Új-Avalonban. Teljes mértékben megbízom benned.

– És én is – mosolygott rá Morgan. – Tudod mi, vörös hajúak, természettől fogva okosabban vagyunk, és sokkal jobban bírjuk a megterhelést a többieknél.

– Nagyszerű, akkor azt hiszem, hozzád hasonlóan én is hamarosan megőszülök. – Yvonne minden erejével azon volt, hogy bátor kifejezést varázsoljon az arcára, de a próbálkozás láttán Victornak eszébe jutott, mennyire fiatal még a húga. – Én erre nem állok készen, Victor.

Mielőtt Victor válaszolhatott volna, Morgan megfogta Yvonne vállát, és maga felé fordította a lányt.

– Egyikünk sem áll készen arra, amit tenni készülünk, Yvonne, és tudod, hogy miért? Mert az ilyen helyzeteket csak megfelelő mértékű tapasztalattal lehet kezelni. Ezt a tapasztalatot pedig csak úgy szerezhetjük meg, ha legjobb tudásunk szerint fogadjuk a ránk nehezedő kihívásokat. Megteszünk mindent, amit lehet, megfigyeljük a hibáinkat, és tanulunk belőlük. Te elég okos vagy hozzá, hogy észrevedd ezt, és elég okos vagy ahhoz is, hogy elkerüld azokat az apró hibákat, melyeket a te helyzetedben bárki más elkövetne.

Yvonne a bátyjára nézett.

– És mi van akkor, ha Victor apró hibája az, hogy megbízik bennem?

Morgan elmosolyodott.

– Victor azon kevés emberek közé tartozik, akik csak nagyon ritkán vétenek hibát – ami alapján arra a megállapításra jutottam, hogy valójában ő is vörös hajú, csak álcázásképpen, hogy minket megtévesszen, átfestette más színűre.

Victor megsimogatta Yvonne karját.

– Meg tudod tenni, Yvonne. Amikor ilyen idős voltam, én sem álltam készen rá, hogy ekkora felelősséget vegyek a nyakamba, de ez csak azért volt, mert azt gondoltam, mindössze annyi képzésre van szükségem, hogy harcos lehessen belőlem. Legnagyobb sajnálatomra azonban megtanultam, hogy nem egészen így van. Neked megvan az intelligenciád, a képzettséged és a tanácsadóid, melyek átsegíthetnek az akadályokon. Hallgass Tancredre, és hallgass Morgan feleségére, Kymre. Ők segíteni fognak, hogy az állam ügyei zökkenőmentesen haladjanak.

– Nem vagyok benne biztos – ellenkezett a lány.

– Hé, gondolj csak arra, milyen jól fog festeni a szakmai önéletrajzodban az Egyesült Nemzetközösség kormányzása! – mosolygott rá Victor. – Abba a jogi iskolába jelentkezhetsz, amelyikbe csak akarsz. Jó ajánlást fogok írni rólad.

– Úgy legyen. – Szürke szeme összeszűkült. – És mi van akkor, ha úgy döntök, nem adom át a trónt, amikor visszatérsz?

Victor lelki szeme előtt átsuhant Omi képe.

– Ha ez történik, még mindig előállhatok egy olyan megállapodással, amelytől mindketten boldogok leszünk.

– Engem a te mielőbbi biztonságos visszatérésed tenne boldoggá, Victor. És a tiéd, Morgan.

Az Egyesült Nemzetközösség Fegyveres Erőinek marsallja egy lépést hátrált, és mélyen meghajolt a lány előtt.

– Kívánságod parancs.

Yvonne összeszorította a száját.

– Victor, mit kezdjek Katherine-nel?

Victor gyomrában jeges csomó formálódott, melyből minden irányban éles tüskék döfködték a belsejét.

– Azt hiszem, Katherinenek most elég sok minden összejött – ezek majd lefoglalják egy darabig. Ha mégsem, lépj kapcsolatba Curaitis ügynökkel a hírszerzésen keresztül. Ő tudni fogja, mi a teendő.

Morgan magabiztosan elvigyorodott.

– Ne aggódj a nővéred miatt. Az idejének nagy részét azzal fogja tölteni, hogy kitalálja, miképpen húzzon hasznot Victor győzelmeiből. Ez egy teljes munkaidős feladat.

Victor mindkettőjüknek a vállára csapott.

– Reméljük, így lesz. Végül is, ha sikerül meghódítanom a Luthient, a klánok már nem jelenthetnek kihívást.

23

Királyi Palota, Triád

Tharkad City, Tharkad

Donegal Körzet, Lyrán Szövetség

3058. november 23.

Akármennyire fájdalmas is volt az érzés, Katrinának el kellett ismernie, hogy bátyja jóval nagyobb elismerést érdemel, mint amekkorát a múltban szentelt neki. Az az idő már a múlté, amikor Victornak még fogalma sem volt a politikáról. Sokat tanult – mindig is ez volt a legerősebb oldala. A hadjáratban való részvételével azonban ismét elindult a katonai lét felé vezető úton, ami egy időre távol fogja tartani őt a politikától. Nem ez a megfelelő időpont számára, hogy folytassa a tanulmányait.

Katrina a lehető legrészletesebben elemezte Victornak a Whitting Konferencián nyújtott teljesítményét, és arra a következtetésre jutott, hogy egész idő alatt veszélyes mértékben alábecsülte bátyját. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Tharkadra lépett, mindent megtett kitűzött célja – a klánok elleni háború elindítása – érdekében, és nem hagyta, hogy bármi is eltántorítsa ettől a céltól.

Egyenes gondolkodása nem lepte meg Katrinát, hiszen egész életében együtt élt vele. Ennek segítségével volt képes a háttérből olyan szituációkba kényszeríteni Victort, amelyeket csak az ő közreműködésével sikerült megoldania. Ilyen esemény volt például, amikor anyjuk halála után Victor őt ültette a Lyrán Szövetség trónjára. A birodalom később kettészakadt ugyan, de ez a szétválás vér nélkül ment végbe, és a Szövetség érintetlenül az ő kezén maradt.

Victor két cselekedete viszont teljes meglepetésként érte. Az első Sun-Tzu Első Nagyúrrá választásának támogatása volt. Ezzel a megmozdulásával voltaképpen legitimálta Sun-Tzut, és a Belső Szféra legnagyobb uralkodóinak szintjére emelte a kancellárt. Megerősítette pozíciójában, ami könnyen felbillenthette a Káosz Határvidék hatalmi egyensúlyát, ahol Sun-Tzu azon fáradozott, hogy visszaszerezze az egykor a Konföderációhoz tartozó világokat. Katrina hihetetlennek tartotta, hogy Victor az áldását adja valamire, ami olyan világokba kerülhet neki, melyeket még az apja hódított meg. Hanse Davion kultuszának mindig is Victor volt a legfőbb ministránsa. Semmi értelme sincs annak, hogy amíg ő van hatalmon, engedje, hogy apja győzelmeiből vereség váljék.

Kivéve persze, ha valaki elhiszi Victor locsogását arról, hogy a Belső Szféra iránti elkötelezettsége előbbre való a saját birodalma feletti aggódásnál.

Katrina abban a pillanatban, amikor meghallotta, már tudta is, hogy színtiszta hazugság az egész. Victor erőfeszítése, mellyel csatlakozni akart a klánokat elpusztító hadművelethez egyértelműen a hatalom utáni hajsza megnyilvánulása volt. A kardinális azt mondta, ő már túl öreg, ezért számít Victor támogatására, és ezzel gyakorlatilag hagyta, hogy a herceg arassa le a győzelmekért járó babérokat. Bátyja szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy a klánok legyőzése után Alexander Kerenszkij reinkarnációjaként térjen vissza a Belső Szférába, és jogot formálhasson hőshöz méltó helyére a Csillagliga élén.

Ebben a megvilágításban már érthetővé vált Sun-Tzu támogatása. A kancellár egyértelműen alkalmatlan erre a posztra. Lényéből adódóan túl fog nyúlni saját korlátain, és végül kudarcot vall, akárcsak nagybátyja, Tormano. Sun-Tzuval összehasonlítva Victor tűnik majd a Csillagliga legnagyszerűbb vezetőjének, ezért az uralkodói palást őrá fog szállni következőként.

És soha többé nem veszi le magáról. Az elégedett parancsnokok és katonák majd megerősítik pozíciójában, és megakadályoznak minden, az elmozdítására irányuló kísérletet. A véleménykülönbség árulásnak fog minősülni, és a Csillagliga jóval több lesz egyenlő államok szövetségénél. Victor szorítása a hatalmon egyre szorosabbá válna, és az egész Belső Szféra számára az a végromlás lenne a végállomás, amely felé jelenleg is vezeti az Egyesült Nemzetközösséget.

Victor második meglepő húzása az volt, hogy Yvonne-t választotta régenssé. A helyében Katrina inkább Peter öccsét jelölte volna ki a feladatra – neki viszont a solarisi kalandja óta nyoma veszett. Az arkón kételkedett benne, hogy Victor megölette volna. A bérgyilkosság olyan megoldás volt, melyre a herceg csak akkor fanyalodott rá, ha nem hagytak neki más lehetőséget. Sosem ölette volna meg Ryan Steinert, ha én nem erősködöm, hogy lakolnia kell Galen Cox meggyilkolásáért.

Másik testvérük, Arthur még mindig a Robinsoni Harci Akadémián tanult, és nem lett volna igazán megfelelő választás a régensi szerep betöltésére. Arthur nyíltan viselte érzelmeit és vállalta fel lojalitását, ugyanakkor hajlamos volt az uralkodó széljárás szerint mozogni. Robinsoni jelenléte egyben azt is jelenthette, hogy hozzácsapódott valamilyen anti-Kurita érzelmű csoportosuláshoz, így ő lett volna az utolsó ember, akit Victor a trónon szeretett volna látni, különösen mialatt ő a Luthienen tartózkodik. Ráadásul Arthur mindig is inkább a szívével, mint az eszével cselekedett – ami tökéletesen megfelel a ceremoniális kötelezettségek teljesítésére, de nem egy olyan uralkodó számára, akinek a kezében nagyon is valóságos hatalom összpontosul.

Yvonne érdekes választásnak tűnt, de ugyanakkor az egyetlen logikus alternatívának is, mivel Morgan Hasek-Davion elvállalta a hosszú távú csapásmérő egység vezetését. A lány sokat változott a néhány év alatt, mióta Katrina utoljára látta, de úgy látszott, beszélgetéseik alatt még mindig visszatér a régi nagy testvér-kis testvér viselkedésmódhoz. Még eléggé bizonytalan magával kapcsolatban, ezért sebezhető a manipulációkkal szemben. Victor nem is tudja, mekkora szívességet tesz nekem azzal, hogy őt küldi Új-Avalonra. Elegendő időm marad rá, hogy elbánjak a Kellekkel, mielőtt róla gondoskodnék.

Katrina lassan kezdte dühbe lovalni magát, de gondolatait gyors kopogtatás szakította félbe, és már nyílt is az ajtó, mielőtt engedélyt adott volna látogatójának a belépésre. Az arkón haragja azonnal az égbe szökött, és ha Tormano Liao egyedül érkezik, minden bizonnyal rá is zúdítja a férfire.

– Mit akar, mandarin?

– Kérem, bocsásson meg nekem, arkón, de biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha ennek az asszonynak át kellene küzdenie magát a bürokrácia útvesztőin. Csak ön tud rajta segíteni, és az idő sürget, ezzel magyarázható a sietségem. – Tormano oldalt lépett, hogy Katrina jobban láthassa a törékeny, sötét hajú nőt, aki fülig vörösödve állt a szobában, és gondosan ügyelt rá, nehogy véletlenül az arkón szemébe nézzen. – A neve Frances Jeschke.

Tormano olyan hangon mondta ezt, mintha Jeschkében a Dalai Láma következő megtestesülését mutatta volna be. Katrina jóindulatú mosollyal nyújtott kezet a nőnek.

– Üdvözlöm az irodámban, Miss Jeschke. Miben segíthetek önnek?

A nő remegve fogott kezet Katrinával.

– Mrs. Jeschke, Fenség. – Rémült kifejezés suhant át szemrevaló arcán. – Elnézést, nem állt szándékomban kioktatni… Megfelel a Miss is, elvégre a férjem eltűnt.

– Ön özvegy?

– Azt hiszem. – Jeschke alsó ajka megremegett. – Nem tudom… A férjem a Coventryn dolgozott, és egy ideje már nem hallottam felőle. De nem igazán számít, mert elhagyott engem és a gyermekemet. Viszont nem is hibáztatom érte.

Tormano átkarolta Jeschke vállát, és az egyik kanapéhoz vezette a nőt.

– Frances két okból kereste fel önt, Fenség. Az egyik, hogy felfigyelt rá, mennyire szívén viseli a súlyos betegségben szenvedő gyermekek sorsát. A kisfia, Tommy, nem differenciált non-Hodgkin lymphomában szenved.

– Csontvelő-átültetésre van szüksége, különben meghal – szólalt meg Frances a kezét tördelve. – Az apja eltűnt, én pedig nem vagyok megfelelő donor.

Katrina leült mellé, és megsimogatta a haját.

– Mindent megteszünk, hogy segítsünk. – Az arkón a nő feje felett olyan pillantást vetett Tormanóra, amelyik még egy mech ferroszálas páncélzatát is megolvasztotta volna. – Mandarin, van esetleg valami, amire fel szeretné hívni a figyelmemet?

– Van, arkón. – Tormano mosolya elég kenetteljes és magabiztos volt ahhoz, hogy Katrina úgy határozzon, súlyos árat fog fizettetni vele, ha Jeschke nem bizonyul olyan értékesnek, mint reméli. – Mrs. Jeschke magánszorgalomból végzett egy kis nyomozómunkát, és talált egy megfelelő donort a csontvelő-átültetésre: Jerrard Cranstont, a bátyja tanácsadóját.

Katrina a homlokát ráncolta. Keveset tudott a fiatalkori betegségekről és a csontvelő-átültetésről, de úgy emlékezett, elhanyagolható esélye van annak, hogy a családon kívül megfelelő donort találjanak.

– Cranston mintavételének eredménye bekerült az anyagai közé?

– Igen. – Frances felnézett rá. – Azt reméltem, ön majd felkéri, hogy vállalkozzon a feladatra. Reménykedtem, mert… nos…

Tormano mosolyogva folytatta:

– A donor keresése közben kiderült, hogy Francest adoptálták. Nyomozni kezdett a szülei után, és kiderítette az apja nevét, aki Anderson Cox. A férfi viszonyba keveredett Frances anyjával, és ebből a kapcsolatból született meg ő.

Katrina megborzongott.

– Ismerem ezt a nevet.

Frances bólintott.

– Anderson Cox Galen Cox apja volt. – A nő megszorította Katrina kezét. – Nem tudom, mennyi igazság van abban, amit a holovidben mondanak, de reméltem, van önben annyi szeretet a féltestvérem emléke iránt, hogy megpróbáljon esélyt biztosítani az unokaöccsének az életben maradásra.

Katrina gyengéden viszonozta a szorítást, és felpillantott Tormanóra.

– Nem tudtam róla, hogy Galennek volt egy féltestvére.

– Galen nyilván nem tudott Anderson félrelépéséről. Átnéztem Galen anyagát, és kiderült, hogy ha nem ölték volna meg, tökéletes donor lenne Tommy számára. Pontosan olyan tökéletes, mint Jerrard Cranston.

Katrinába mintha villám csapott volna. Ha Galen Cox nem halt meg a Solarison, ha ő Jerrard Cranston… Agya lázasan dolgozott. Victor nem lehetett olyan kegyetlen, hogy titokban tartsa előle Galen életben maradását, miközben ő javában gyászolja a férfit. Victor csak abban az esetben tett volna ilyet, ha tudomása lett volna róla, hogy a Galen életét kioltó pokolgép Ryan Steiner ajándéka volt. Ryan megpróbált üzenetben értesíteni arról, hogy veszélyben forog az életem. Victor azt gondolja, tud az anyánk életének véget vető összeesküvésről, de ha valóban kezében a bizonyíték, akkor miért nem állt elő vele mostanra?

Katrina testén végigfutott a hideg. Biztosan nincs semmiféle bizonyítéka. Annak alapján, amit tudni vél, illetve Morgan Kell gyanúsítgatásából anyám megölését illetően úgy tűnik, hogy már nem jár messze a szükséges bizonyíték megszerzésétől, mellyel leleplezhet engem. Ha ez a nő nem kerül elő, soha nem láttam volna át Victor szerepét az ügyben, csupán Morgan Kellét. Csak egy figyelmeztetést kaptam, hogy Victor még nem akar elkapni.

Katrina megpróbálta mentálisan ráhelyezni Galen arcát Jerrard Cranstonéra, de rájött, hogy túl kevés alkalommal látta Cranstont a konferencia alatt. Victor kétségtelenül számított rá, hogy felismerhetem, de ugyanakkor oly mértékben támaszkodik rá, hogy nem tudta hátrahagyni az Új-Avalonon, pedig akkor csak később, sokkal később jöttem volna rá a valódi kilétére.

Katrina mosollyal leplezte megrázkódtatását. Ujjával megemelte Jeschke állát, hogy a nő egyenesen a szemébe nézzen.

– Örömmel teszek meg mindent annak érdekében, hogy a fia annyi csontvelőt kapjon Jerrard Cranstontól, amennyire csak szüksége van. Semmi sem állíthat meg! Az ön gyermeke lesz a birodalom jövőjére nyíló kapu szimbóluma. Biztos lehet benne: a Lyrán Szövetség és az ő gyarapodása szent célként lebeg majd a szemem előtt, amely célt el is fogom érni, nem számít, milyen áron.

Amint Frances Jeschke elhelyezkedett a légpárnás taxi hátsó ülésén, hagyta, hogy leolvadjon róla a gyermekéért aggódó anya álcája. Felnézett a visszapillantóba, és pillantása találkozott a sofőr jeges tekintetével.

– Feladat teljesítve. Ha Katherine Tormano Liao halálát akarta volna, azt sem lett volna nehéz elintézni. Tormano úgy bevette a történetemet, hogy a legfelületesebb ellenőrzés nélkül vezetett be Katherine dolgozószobájába.

A kormány mögött ülő Curaitis ügynök felhorkant.

– Mivel a konferencia a legapróbb incidens nélkül zajlott le, most mindenki kiengedett egy kicsit. Sajnálatos, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, de ez volt a herceg kívánsága.

Francesca Jenkins szorosabbra húzta magán a kabátját.

– Tudom, hogy nem ad magyarázatot, de rá kell jönnöm, mi folyik itt. Az arkón reakciójából a történetem hallatán úgy tűnt, hogy Jerry Cranston és Galen Cox egy és ugyanaz a személy, vagy legalábbis azt szeretnénk elérni, hogy ő ezt higgye. Cox a Solarison halt meg egy pokolgép robbanásától, melyet eredetileg Katherinenek szántak. Ryan Steiner nem sokkal későbbi meggyilkolása arra a következtetésre vezet, hogy Cox halála miatt kellett meglakolnia. Mivel Ryan hatalmi törekvéseit a Skye Szigetén Katherine – előtte pedig Melissa – rendre meghiúsította, és mindkét arkónt ugyanúgy próbálták megölni, a leglogikusabb feltételezés, hogy Ryan gyilkoltatta meg Melissát.

– Elég nyilvánvalónak tűnik, nem?

– De igen. Katherine most arra fog gondolni, hogy Cox életben maradt, és megpróbálja kitalálni, miért nem mondta el neki a bátyja, hogy a gyilkossági kísérlet kudarcot vallott. A logikus következtetés, hogy Victor valamiért nem bízik benne. A Lyrán Szövetség kiszakítása az Egyesült Nemzetközösségből valóban megmutatta, hogy nem megbízható, ám ez az esemény már jóval a szóban forgó események után következett csak be. Katherine elszakadása még akkor sem járt volna sikerrel, ha Melissa él, így marad az a feltételezés, hogy Victor azt hiszi, Katherinenek is része lehetett anyjuk halálában.

Jéghideg szempár meredt rá a tükörből. Francescának elakadt a lélegzete.

– Az arkón meggyilkoltatta a saját anyját?

– A biztonsági besorolása ebben a pillanatban lépett fel Alfa Egyes fokozatba. Ennél magasabb már csak akkor lehetne, ha képes lenne olvasni a herceg gondolataiban.

Francesca egyszeriben úgy érezte, mintha lehűlt volna a levegő a járműben.

– Több volt ebben az akcióban, mint Katherine elméjének megvilágítása, igaz?

Curaitis biccentett.

– Mivel önnek nyoma fog veszni, miután elhullajtotta az információt Katherinenek, az arkón megpróbál majd rájönni, miért akarta Victor, hogy tudjon róla, tisztában van vele, mit követett el. Számításaink szerint ennek hatására megkísérli eltüntetni a nyomokat…

– És felfedi előttünk az általunk eddig nem ismert gyenge pontjait. Mutatni fogja nekünk az utat a bizonyítékok felé, melyek igazolják bűnösségét Melissa Steiner meggyilkolásában.

– Legalábbis reménykedünk benne. Van néhány gyenge nyomunk, és már rájuk is álltunk, de Katherine-t is szemmel fogjuk tartani, hátha elvezet minket valahová. – Curaitis az egyik közlekedési lámpánál megállt, és hátrafordulva Francescára nézett. – A herceg arra készül, hogy megmentse a Belső Szférát a klánoktól, és minket bízott meg azzal a feladattal, hogy megmentsük a Lyrán Szövetséget a húgától.

A nő úgy érezte, mintha a rászakadó felelősség súlya az ülésbe préselné.

– És ki tudunk tartani addig, amíg vissza nem jön, és meg nem teszi a szükséges lépéseket?

– Ha szerencsénk van. – Curaitis jeges tekintete megvillant. – Katherine nem ostoba. A lehetőségünk ablaka könnyen bezáródhat előttünk, ha hamarabb éri el a célpontot nálunk. Ha kudarcot vallunk, továbbra is egy gyilkos fog uralkodni a Lyrán Szövetség élén, és jó esély mutatkozik rá, hogy a hataloméhsége addig nem csökken, ameddig mindent az uralma alá nem hajt.

MÁSODIK KÖNYV

SÖTÉT HADJÁRAT

24

Tukayyid

Komsztár Helyőrségi Körzet,

Szabad Rasalhág Köztársaság

3058. december 15.

Victor észrevette, hogy Kai keze lejjebb ereszkedik, és gyorsan lebukott a fejére célzott köríves rúgás alá, mielőtt Kai lába félútig jutott volna. A herceg a jobb lábára helyezte testsúlyát, ahogy a rúgás elsuhant felette, azután a balját erőteljesen meglendítette. A lendületes lábsöprés pontosan a térdhajlatában kapta el Kait, akinek a lába előrebicsaklott, és a mech-harcos háttal elterült az olajzöld gyakorlószőnyegen.

Kai hangos puffanással ért földet, de Victor már nem látta a landolását. Ugyanazzal a lendülettel továbbpördült, és jó három méterrel távolabb védekező állásba helyezkedett. Kesztyűs keze felett Victor a földön fekvő Kait figyelte, csupasz, verejtékben fürdő mellkasa fujtatóként emelkedett és süllyedt. Aztán Kai felemelte a fejét, elmosolyodott, és megadása jeléül tenyerével kétszer a gumiszőnyegre csapott.

Victor lassan leeresztette a kezét, és hirtelen úgy érezte, mintha karjai ólomból lennének. Testének minden porcikája sajgott és bizsergett, kezdve a szőnyeg okozta horzsolásoktól, a többszörös zúzódásokon keresztül, a bal lába kisujjában lüktető kínzó fájdalomig. Annak ellenére, hogy egy kötéssel a mellette lévő ujjához rögzítette, alig bírta megmozdítani. Tegnap valószínűleg még nem, de ma már biztosan eltört.

Kai kiköpte a fogvédő gumit, és elkezdte kifűzni párnázott fejvédőjének állszíját.

– Vagy én lassultam le, vagy te lettél sokkal gyorsabb. Azzal a rúgással le kellett volna, hogy terítselek.

Victor elmosolyodott, és egy pillanatig fontolgatta, hogy nem árulja el Kai gyenge pontját.

– Amikor kezdesz fáradni, kicsit leereszted a kezed a magas rúgások előtt, hogy kiegyensúlyozd magad.

– A rossz beidegződések visszatérnek – fintorodott el Kai. – Az apám is felfigyelt rá régen, és hasonló kezelést adott rá.

– Viszont egy valódi harcban nem hinném, hogy az ellenfeled elég ideig maradna talpon ahhoz, hogy lásson téged elfáradni. – Victor leereszkedett a szőnyegre, lehúzta a kesztyűit, aztán kivette a fogvédőjét. – Ha minden erődet beleadod, most olyan lila lennék, mint a Marikok címere.

– Ez talán igaz lett volna néhány hónappal ezelőtt, de többé már nem. – Kai ülő helyzetbe tornászta magát, azután hátradőlt, és a könyökével megtámasztotta a testét. – Nem neveznélek a világ legnagyobb harcosának, de gyors vagy és okos, ami azt jelenti, hogy előre látod a támadásokat, és ügyesen kerülöd el a sérüléseket. Már nem kalapállak el olyan könnyen.

Victor lehúzta a fejvédőjét, és megrázta a fejét mire a levegőben verejtékcseppek repkedtek.

– Valójában sosem tudnálak legyőzni, igaz?

– Engem? – Kai vállat vont. – Valószínűleg nem, de csak azért, mert én tudom, mennyire veszélyes vagy. A méretem előnyt biztosít számomra veled szemben, amit soha nem felejtek el kihasználni. Mások, a nálad nagyobb termetű emberek viszont alábecsülhetnek téged, és ezzel esélyt kapsz rá, hogy meglepetést okozz nekik.

– A legnagyobb meglepetés az lenne számukra, amikor a testőreim a nyakukba szakadnának.

– Ez igaz – ismerte el mosolyogva Kai. – De egyvalamit ne felejts el: ha valaha is egy harc közepén találod magad, az vérre menő küzdelem lesz. Üsd meg a fickót, a kezed ügyébe eső legnagyobb tárggyal, amilyen keményen csak tudod és ütlegeld folyamatosan, amíg fekve nem marad.

– Azt hiszem, ez a stratégia még a klánok ellen is kiválóan beválik majd. – Victor felnézett, és köszönésképpen biccentett a kardinálisnak, aki ebben a pillanatban jelent meg a gyakorlóterem ajtajában.

– Megengedhetik, hogy felálljunk, de azzal csak azt érik el, hogy a lelket is kiverjük egymásból.

Focht mosolyogva akasztotta be hüvelykujját keki kezeslábasa derékszíjába.

– Irigylem önöket a fiatalságuk és az erejük miatt. Nem szándékoztam zavarni, de van néhány dolog, amiről feltétlenül tudniuk kell. Morgan Hasek-Davion beleegyezett, hogy a Defiance világát használja kiképzési és felvonulási területként. A csapatai már úton vannak. Azt mondja, legkorábban áprilisban tud indulni, de sokkal valószínűbb a júniusi vagy júliusi időpont.

– Morgan szeret óvatosan bánni a becslésekkel – mondta az Egyesült Nemzetközösség hercege. – Hacsak nem merül fel valamilyen súlyos probléma, le merem fogadni, hogy az erői májusra, vagy legkésőbb június elejére készen állnak az indulásra. Ha erre az időhatárra összpontosítunk, mire Morgan megkezdi az utazását, mi is olyan helyzetbe hozhatjuk a csapatainkat, hogy készen álljanak a Jaguár világok megszállására.

– Egyetértek a becslésével – bólintott a kardinális. – A különféle csoportok között kétségtelenül fel fognak merülni nézeteltérések, de nagyon remélem, hogy korlátok között tudjuk őket tartani. Ezzel együtt igen kevés az esélye annak, hogy a klánok kiszimatolják, mire készülünk. Morgan csapatainak a tartalékhoz való besorolása magyarázatot szolgáltat rá, miért vonulnak el gyakorlatozni, és amikor megindulnak a Szövetség felé, úgy fog tűnni, mintha elfoglalnák pozícióikat a támadás előtt.

– Morgan és az emberei szolgáltatják a kevésbé fontos hírt – szólt közbe mosolyogva Kai. – Most mindenki Victor luthieni utazására figyel.

Victor érezte a torkában növekvő gombócot.

– Nagyon érdekes lesz.

A kardinális és Kai összemosolyogtak, amitől Victor úgy érezte, mintha csapdába esett volna. Nehézkesen talpra állt. – Jól van, ki vele.

– Mivel, Victor? – kérdezte zavartan Focht.

– Amire gondolnak.

Kai lustán keresztbe tette egymáson a lábait.

– Nos, én arra gondolok, hogy sokkal kevésbé látszol lelkesnek, mint amennyire számítanék rá egy olyan embertől, akit Omi Kurita fog kalauzolni a világán. Azt hittem, szereted őt.

– Így is van.

– És? – hajolt előre Kai.

Victor mondani akart valamit, de inkább mégsem tette. Túl sok gondolat kavarog bennem.

– Bármit mondanék, butaságnak hangzana.

– Úgy beszél, akár egy szerelmes férfi – mosolygott rá Focht.

– Ugyan mit… – Victor elhallgatott, és karba fonta a kezét. – Sajnálom. Annyi időt töltöttünk már együtt súlyos problémák megoldásán fáradozva, hogy úgy éreztem, ismerem önt, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Azt akartam kérdezni, mit tudhat ön a szerelemről, de szinte semmit sem tudok önről. Legjobb tudomásom szerint…

A kardinális Victor vállára tette a kezét.

– Legjobb tudomása szerint akármennyi nőt megkaphattam, bármit megtehettem, és bármit letagadhatok. Bocsánatát kérem, ha ez a bizalom hiányának tűnik, de biztosíthatom róla, hogy nem erről van szó. Azt hiszem, az Anastasius Fochttá válásom előtti életem vajmi kevés értékkel bírt. Elvesztegettem a fél életem, mert nem koncentráltam eléggé a valóban fontos dolgokra. Ám hogy a témánál maradjunk, volt egy nő, akit szenvedélyesen szerettem, de az ambícióimat előbbre valónak tartottam. Elvesztettem őt, és elvesztettem még sok minden mást is.

– Nem akartam tolakodó lenni.

– Tudom – mosolygott nyájasan Focht. – Mint az imént mondtam, irigylem önöket a fiatalságukért. Ha újra kezdhetnék mindent, elkerülnék jó néhány hibát, melyet elkövettem. Ám mivel ez nem lehetséges, azzal, hogy megosztom önnel a tapasztalataimat, talán segíthetek megakadályozni, hogy ön is ugyanarra az ösvényre tévedjen.

Victor bólintott, és felnézett Focht ép szemébe.

– Akkor árulja el, az én helyemben mit érezne, ha a Luthienre kellene mennie?

– Ezt nem nekem kéne elmondanom. – Focht hátralépett, és csípőre tette a kezét. – Azt hiszem, először is meghatároznám a fontossági sorrendet. Például honnan tudja, hogy szereti Omi úrnőt?

A kérdés meglepte Victort.

– Tudom, mert… tudom, és kész. Mindenben különbözik tőlem, és mégis a legapróbb részletekig ismer. Előre látja a cselekedeteimet, akárcsak én az övéit. És nem csak gyönyörű, de nagyon okos is.

– Ez nagyon úgy hangzik, mint a szerelem – nevetett fel Kai.

Focht bólintott, és halvány mosolyra húzta a száját.

– Teljesen. A családjával már találkozott, tehát ezzel nem lehet sok probléma.

– Nem, nem igazán – merengett el Victor. – Persze először ellenségesen viselkedtek. Az apja megtiltotta neki, hogy a klánháború alatt levelezzen velem, de a nagyapja felülbírálta Theodore döntését. Hohiro szintén gyanakodva szemlélte a kapcsolatunkat, de aztán felengedett. Theodoreról ezt nem mondanám, de legalább már nem ellenséges. Az anyjával és az öccsével, Minoruval még nem találkoztam.

Miközben Victor a Szövetség királyi családjának tagjait vette sorra, hirtelen rájött zaklatottságának okára.

– Azt hiszem, kedves barátaim, igazából attól félek, hogyan fog rám reagálni a Luthien népe. Tartok tőle, hogy kellemetlen helyzetbe hozom Omit és az apját. A kultúrájuk több száz merev szabályt tartalmaz, melyek bármelyikét megsérthetem egy helytelen pillantással, egy rosszul kiejtett szóval, vagy bármi mással, ami itt, nálunk teljesen mindennapos dolognak számítana.

– Ha jobban aggódsz érte, mint magad miatt, akkor nem lesz semmi baj – jelentette ki Kai. – Ha magad miatt aggódnál, egyik hibát követnéd el a másik után, és végül teljes zűrzavart okoznál.

– Köszönöm a bizalmat.

A kardinális felemelte a kezét.

– Amit Kai mond, az nagyon fontos, Victor, és jobban tenné, ha hallgatna rá. Két dolgot kell átgondolnia. Az első, hogy mi luthieni látogatásának célja?

– Több célom is van vele. Az egyik, hogy elvonjam a figyelmet Morganről és a hosszú távú csapásról. A másik, hogy megmutassam a Belső Szféra népének, hogy az új Csillagligában valóban egyesültek a nemzetek. A harmadik pedig, hogy meggyőzzem a Szövetség állampolgárait, valóban elköteleztük magunkat a terv mellett, és vissza szándékozzuk szerezni a klánoktól a birodalmuk részét.

– Nagyon jó – bólintott Focht komolyan. – A puszta jelenléte a Luthienen már fél siker ezen célok elérése felé. Senkinek, aki látja önt a Luthienen, nem marad kétsége afelől, hogy a régi módszereket és elveket félretették, vagy egyenesen el is temették. A Luthienre érkezésével egy új kor kezdődik a Belső Szférában.

Ennek Victor számára is volt valami homályos értelme.

– Nagyszerű. És mi a második dolog, amit meg kell fontolnom?

– Hogy milyen véleménnyel lesznek a látogatásáról a Szövetség polgárai. Sokkal jobban fel vannak csigázva, mint ön, Victor. Odamegy hozzájuk, meglátogatja és megismeri őket. Ön egy olyan birodalom vezetője, amelyik nem szenvedett annyit a klánok hadjáratától, mint a sajátjuk. Az ön erőfeszítései nélkül Theodore fia mára már halott lenne. Olyan lesz számukra, akár egy isten, aki leereszkedik hozzájuk megnézni, hogy vajon rászolgáltak-e a segítségére.

– A legnagyobb tisztelettel felhívnám a figyelmét rá, kardinális, hogy szerintem egy kicsit eltúlozza a dolgokat.

Kai viszont nem értett egyet vele.

– A kardinális szavaiban több az igazság, mint gondolnád. A Szövetség egészen a közelmúltig számos dologtól távol tartotta az embereit. A média feletti befolyásuk hatására a népesség jóval kevesebbet tud a Belső Szféráról, mint a te birodalmadban, az Új-Avalonon és a Tharkadon mégis nagy tisztelettel tekintettek rád, a lejáratásod céljából készült botrányos videofilmek ellenére. A hírnév hatalma sokkal nagyobb a Szövetségben. Theodore is tudja ezt, és nyilvánvalóan ezért kért fel a látogatásra.

A herceg néhány pillanatig töprengett Omi beszélt a nemrég lezajlott gyilkossági kísérletről Theodore ellen, ami bizonyos belső problémákra utal a Szövetségben. Talán ha felhívjuk az emberek figyelmét egy sokkal nagyobb horderejű ügyre, az elsimítja ezeket a viszályokat. A kardinális nem is jár olyan messze az igazságtól.

– Tehát azt gondolja, a Luthien és a Szövetség lakosai sokkal jobban fognak törődni azzal, nehogy valamivel megsértsenek engem, mint azzal, hogy a hibáimat lessék?

– Azért ebben nem bíznék száz százalékig. Az alkalmazkodási kísérleteit bizonyára jó néven veszik, és néhány hibát hajlandóak lesznek elnézni, feltéve, hogy nem állítja be magát túlzottan barbárnak. – Focht bólintott Kai felé. – Szerencsére ott lesz önnel Kai is, hogy tolmácsoljon és kihúzza a pácból, ha kell. Tény azonban, hogy ők mindenképpen megpróbálnak majd jó benyomást tenni önre.

Victor bólintott és leeresztette karját.

– És mennyi az esélye annak, hogy veszélybe kerülök?

– Veszélybe? Hogy érted ezt? – Kai előregördült a térdére, majd felállt. – Ha sikerül egyedül maradnod Omival… nos, akkor már el is vagy veszve.

– Testvér, fogalmad sincs, miről beszélek – sóhajtott Victor, és felidézte magában a szaunát. – Fizikai veszélyre gondolok. A Luthienen reakciós elemek is vannak.

Focht arca elkomorodott.

– Egy nemrégiben lezajlott incidens következtében semlegesítették a keményvonalasokat. Ezzel a csoporttal tehát nem kell törődnöd. Hogy az Omival való kapcsolatod milyen reakciókat fog kiváltani, azt nehéz lenne megmondani. Az egymáshoz való viszonyotok szinte teljesen ismeretlen a Szövetségben.

– Mi van azoknak a reakciójával, akik tudnak róla?

– Vegyes és visszafogott. Néhányan azt gondolják, Omi hozzád adása lenne a legeredményesebb módja annak, hogy támogatást szerezzenek tőled a klánok elleni harchoz a Szövetség számára. – Focht megigazította a szemfedőjét. – Mások úgy vélik, ez szégyenteljes tett lenne, és hajlamosak azt hinni, hogy te kényszeríted Theodore-t: adja hozzád Omit a támogatásért cserébe. Aztán van egy kicsi, ám befolyásos női csoportosulás, akik a románcotokat felettébb érdekesnek és izgalmasnak tartják, és Omi úrnő boldogságát tekintik a legfontosabbnak.

Victor felsóhajtott.

– Tudod, Kai, kezdem azt hinni, hogy te tetted jól. Rátaláltál a megfelelő lányra, és nem hagytad, hogy bármi is közétek álljon.

Kai furcsán nézett Victorra.

– Ó, ez csak a revizionista történet, Victor. Egyszerűen gyűlölte a képemet, és csak az Alyinán, a Jádesólymok előli bujkálás hónapjai alatt kezdett el bízni bennem. De még akkor is visszautasított. Csak akkor kerültünk össze ismét, amikor a nagybátyám megpróbálta megölni őt.

– Persze-persze, de a részletek nem számítanak. – Victor megdörzsölte a szemét. – A lényeg, hogy mindennek ellenére arra tudtál koncentrálni, ami igazán fontos volt. Te szeretted őt, ő szeretett téged, és most együtt vagytok.

– De én nem vagyok uralkodó.

– Te vagy a St. Ives Paktum trónörököse.

– Az nem ugyanaz, Victor – rázta meg a fejét Kai. – Amellett kész vagyok lemondani a húgom, Kuan-Yin javára. Ő rendelkezik az ehhez szükséges temperamentummal és bölcsességgel. Te azonban nem teheted meg azt, amit én igen.

– Miért nem?

A kérdésre döbbent kifejezés költözött a másik két férfi arcára. Kai küzdötte le hamarabb a meglepetését.

– Most komolyan beszélsz?

– Én vagyok az Egyesült Nemzetközösség hercege. Ki állíthatna meg engem? – Victor megrántotta a vállát. – Abba sem halnék bele, ha nem én lennék a herceg.

Focht lenézett Victorra.

– A személy, aki megállíthatja önt, Victor, saját maga. Ön a Róka fia, és az az ember, aki meg fogja semmisíteni a klánokat. A hatalmával nem csupán a Belső Szféra jövőjét képes szavatolni, de alakítani is tudja azt. Ön a herceg, de annak is kell maradnia. Nagy felelősséggel és kötelezettségvállalással tartozik a Belső Szférának. Lemondani erről a kötelezettségről, amikor csak ön képes a feladat teljesítésére olyan mérvű gonoszság volna, melyhez csak az eredeti Csillagligát elpusztító Stefan Amaris tette mérhető.

Focht mondatainak vehemenciája megrázta Victort. Kai a kardinálisra bámult.

– Nem gondolja, hogy ez egy kicsit erős volt?

– Egyáltalán nem. – Focht az egyik fiatalemberről a másikra nézett. – Az önök számára a legnagyobb gonoszt mindig is a klánok jelentették. Igen, még emlékeznek a 3039-es háborúra, de akkor még gyermekek voltak, és nem érezték át annak a borzalmát, amikor két nemzet egymásnak ugrik. Én viszont jól emlékszem, és tudom, hogy egy olyan erős egyéniség nélkül, mint amilyen ön, Victor, a Belső Szféra újra darabokra hullana. Ön szerint Katherine nem arra törekszik, hogy ő legyen a Csillagliga Első Nagyura? Azt hiszi, Sun-Tzu képes lesz nyugton maradni addig, amíg egyetlen világon is, amely valaha a Kapellán Konföderációhoz tartozott, az Egyesült Nemzetközösség zászlaja lobog? Kai, netán ön is úgy gondolja, hogy Sun-Tzu nem akarja visszaolvasztani a St. Ives Paktumot a Kapellán Konföderációba? És Thomas Marik? Vajon hagyja, hogy birodalmát darabokra szaggassa a külső és belső ellenség, vagy rá lesz kényszerítve, hogy Sun-Tzut, esetleg Katherine-t kövesse?

– Én már öregember vagyok, aki tanúja volt csaknem egy évszázadnyi konfliktusnak, melyek olyan vezetők miatt robbantak ki, akikből hiányzott a morális nagyság és a belső tartás ahhoz, hogy ellenálljanak a kapzsiságnak és a hatalomvágynak. A történelmünk, az emberiség történelme tele van ilyen gyenge jellemekkel, akik szerencsés esetben nem is kerülnek a hatalom közelébe. Azok, akik távol tartják őket a tűztől, erős és előrelátó vezetők, akárcsak önök ketten – és ilyennek is kell maradniuk. Victor, én teljes szívemből kívánom önnek a boldogságot, de nem hagyhatja, hogy ez a kötelességéről való lemondással járjon. Ez önt és Omit egyaránt elpusztítaná.

Victor egy darabig némán bámulta a padlót, azután felemelte a fejét.

– De nincs járható út arra, hogy én, az Egyesült Nemzetközösség hercege feleségül vehessem Omi úrnőt. A birodalmunk népe fellázadna.

– Talán így van, Victor. Talán az Egyesült Nemzetközösség hercege valóban nem kérheti meg Omi úrnő kezét. – Focht ép szemével hunyorított. – Azonban nem hiszem, hogy annak az embernek, akit a Belső Szféra megmentőjeként fognak tisztelni, bárki megtilthatja, hogy a szerelmével együtt boldog legyen. A Belső Szféra jövőjének biztosításával a saját jövőjét is elnyeri, Victor. És az első lépés e felé a győzelem felé egyben az első lépése a Fekete Luthienen is.

25

Zetsuentai Terminál, Takashi Kurita Memórial Űrkikötő

Császári Város, Luthien

Pesth Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3058. december 29.

Victor Ian Steiner-Davion herceg torkában dobogó szívvel várakozott a Leopárd osztályú űrjáró bejáratánál a jelre, hogy az alagúton keresztül elindulhasson a Császári Város űrkikötőjének fogadócsarnoka felé. Bár az űrkompon érkező Kurita hivatalnokok már a rendszerbe befelé jövet megszállták a hajót, és két napon keresztül sulykolták Victorba és Kaiba a szükséges tudnivalókat, a herceg még mindig katasztrofálisan felkészületlennek érezte magát. Azt hiszem, még egy mech pilótafülkéjében ülve sem állnék készen arra, ami most jön.

Mindent úgy készítettek elő, hogy érkezésük a lehető legnagyobb hatást keltse. Kioktatták őket a megfelelő viselkedésről, ellátták őket az alkalomhoz illő ruházattal, és még az öltözködésben is segítettek, hogy minden ruhadarab jól álljon rajtuk. Ami nem volt éppen rossz ötlet.

Victor az alagút szájánál álló Kaira pillantott. Kai úgy viselte kimonóját, a hakamának nevezett redőzött, túlméretezett nadrágot és a bő ujjú, hosszú szárnyú, kiugró vállrészű haori zakót, mintha azokban jött volna a világra. Kai ruhái fekete selyemből készültek és arany csíkok díszítették a szegélyeknél, a kézelőnél és az övnél – ezek voltak Kai solarisi istállójának színei. A kimonó és a haori hátára, mellére és ujjaira címereket hímeztek. Kai esetében a címer egy szupernova körül összezáródó fekete, mechanikus kezet ábrázolt. A csillag egy kék-vörös jin-jang jelet formázott – a Kenotáfion Istálló szimbólumát. A jól ismert címert mindenhol a Solaris egykori bajnokához társították, és sűrűn lehetett vele találkozni Belső Szféra-szerte sapkákra, ingekre és kabátokra nyomva.

Victor ruhája sötétzöld selyemből készült, fekete szegélyekkel, hogy hasonlítson a Sárkánykarmok, a koordinátor elit testőrségének uniformisára. A rajta lévő címer azonban nem a Sárkánykarmoké volt, és nem is az Egyesült Nemzetközösség páncélos ököl és napkitörés szimbóluma. Victor címere ehelyett egy fehér szellemalakot ábrázolt, melyet egymás körül kergetőző vörös, kígyószerű sárkányok zártak körbe. A Kísértetek címere – azé az egységé, melyet azért hoztam létre, hogy szembeszálljak a klánokkal, és kimenekítsem a frontvonal mögött rekedt Hohiro Kuritát a Tenientéről. A sárkányokat a Szövetség ajánlására, toldották a címerhez, hogy még jobban kihangsúlyozzák, milyen fontos szerepet játszottak a Kísértetek a nemzet történelmében.

Valaki jelzett az alagút belsejéből, és a menet elindult az űrkikötő felé. Victor megpróbált kilesni előre, hogy megnézze, hogyan fest közelről a létesítmény, mert részletesebb szemlélődésre eddig nem nyílt módja. Az űrjáró ereszkedését az atmoszférába késleltették, amíg a Császári Városra le nem szállt az éjszaka. Amikor erre rákérdezett, közölték vele, hogy biztonsági megfontolásokból cselekednek így, de Victor biztos volt benne, hogy az éjszakai landolásnak nem ez a fő oka. Egy magánbeszélgetésük során Kai arra a következtetésre jutott, hogy a klánok támadásának sebhelyeit a Luthienen még hét esztendő múltán sem sikerült teljesen begyógyítaniuk, és a Kuriták nem akartak szégyenkezni vendégeik előtt bolygójuk állapota miatt.

Victor úgy gondolta, Kai közel jár az igazsághoz, de a Katherine-nel kapcsolatban szerzett tapasztalatai azt súgták, hogy van itt még valami más ok is. A sötétség, illetve ez a világosság felé vezető alagút olyan érzést kelt, mintha újjászületnénk a Luthienre. Az első benyomásaink pontosan olyanok, amilyennek Theodore Kurita akarja, hogy legyenek. Azt látjuk, amit ő láttatni enged, azt halljuk, amit ő akar, hogy halljunk, és azt érezzük, amit szerinte éreznünk kell. Több évszázadnyi kölcsönös bizalmatlanságnak kell most nyugvópontra jutnia, és egy ilyen döbbenetes látványosság talán elegendő lesz hozzá, hogy elvégezze a feladatot.

A látvány pedig tényleg döbbenetes volt. Az űrjárótól a folyosó teljes hosszában lefektetett vörös szőnyeget márványszürke mintázat díszítette, amely erősen emlékeztetett a Füstjaguárok mechjeinek és elementáljainak páncélzatára festett jelekre. A kárpitba kis madármintázatokat is szőttek. Mindegyik madár kitalált fajtájú, illetve különféle méretű és formájú volt, csak kanárisárga színükben hasonlítottak egymásra. Victor elég bizarrnak találta a mintázatot, de aztán eszébe jutott a Kuriták mitológiájának egy fejezete, melyet sok-sok évvel azelőtt tanult. A sárga madár a Sárkány egyetlen valóban veszélyes ellensége. Azzal, hogy egyesítették a Füstjaguár mintázattal, és Kai-jal együtt végigsétálunk rajtuk, letiporjuk őket. Mindenki tudni fogja, hogy a Sárkány ellenségének elpusztítása végett jöttünk ide.

Victor egyszerre tartotta felpezsdítenek és hátborzongatónak, hogy ilyen szimbolizmussal hatni lehet az emberekre. Ezt az egészet a babonás népesség manipulációjának tartotta, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy saját állampolgárai is ugyanilyen sebezhetőek a manipulációval szemben. Számos vészmadár van, akik az itteni látogatásomat megpróbálják a Theodore előtti behódolásként és a birodalmam feladásaként beállítani, és jó néhány ember lesz, akiket a sugárzott képek fognak befolyásolni ahelyett, hogy az utazásom jelentőségét mérlegelnék.

Kai és a kíséret mellett Victor megpillantotta a fogadócsarnokot. Az épület háromemeletnyi magasságba emelkedett, a mennyezetet vastag teakfa oszlopok tartották. A szarufákról hatalmas arany, zöld és fekete selyemzászlók lógtak. Enyhe szellő lebegtette őket, némi mozgást és életet kölcsönözve az egyébként teljesen statikus és halott látképnek. A szimbólumok hiánya a zászlókon a várócsarnokban összegyűlt emberek fontosságát hivatott kihangsúlyozni.

Az alagútból kilépve Victor felzárkózott Kai mellé, és meghajolt vendéglátóik felé. Meghajlásuk mély volt és tiszteletteljes, és egy-két szívverésnyi idővel tovább tartott, mint ahogy tanították nekik. A velük szemben álló Theodore Kurita, Hohiro, Omi és másik két alak viszonozták a mozdulatot. Theodore nem hajolt olyan mélyre, és nem is marad lent olyan sokáig, mint Victor, de a herceg ezt nem vette sértésnek. Theodore világa, Theodore szabályai.

Victor azonnal felismerte a Kurita család másik két tagját. Az Omi mögött álló nő egészen biztosan az édesanyja volt. Tomoe Kuritáról Victor nagyon keveset tudott. A Hírszerző Iroda által összegyűjtött anyag egyértelműen tele volt hibákkal, és főleg feltételezéseken, illetve szóbeszédeken alapult. Mindössze annyi volt biztos, hogy Theodore már csaknem tíz évvel azelőtt megismerte és feleségül vette a nőt, hogy házasságkötésük nyilvánosságra került, és hogy mindhárom gyermekük a bejelentés előtt született. Takashi Kurita, az előző koordinátor nem volt megelégedve fia választásával, de a későbbi években felengedett Tomoéval szembeni fagyossága, amikor annak gyermekei bizonyították hűségüket és intelligenciájukat.

A másik pedig biztosan Minoru. A HI anyaga róla is bosszantóan hiányos volt. Az apró termetű, arcához képest túlságosan nagy szemüveget viselő Minoru sokkal fiatalabbnak látszott huszonnyolc événél, bár valójában csak két évvel járt Omi mögött. Az adatok közt az is szerepelt, hogy Minoru valószínűleg valami misztikusféle, aki okkult rituálékba mélyedve próbálja megacélozni a szellemét. Victor hírszerzési elemzői rámutattak, hogy a fiatalember tevékenysége meggátolja őt abban, hogy jelentős szerepet játsszon a Szövetség politikájában, Victor azonban úgy gondolta, véleményük pusztán a hitetlenségükből fakad, mert kételkednek benne, hogy ezek a fajta tanulmányok bármilyen eredményre vezethetnek. Bár Victor szívesen vette volna például a chi létezésének tapasztalati bizonyítását, a harcművészetekkel és a kenjitsuval kapcsolatos tapasztalatai azt sugalmazták, hogy az emberi lélekben jóval több rejtőzik, mint amennyit a tudomány hagyományos eszközeivel mérni lehet. De amíg oda nem ítélik valakinek a Nobel-díjat a kreativitás képletének leírásáért, addig megőrzöm a fenntartásaimat.

Victor és Kai a kísérők gyűrűjében tíz lépést tett előre, majd a fogadócsarnok közepén térdre ereszkedtek. Mindkettejük térdei egy-egy sárga madár fején nyugodtak. Victor a sarkára ült, kezét pedig tenyérrel felfelé a combjára helyezte. Ellenállt a kísértésnek, hogy megtörölje a kezét, inkább Kai példáját követve megpróbált a légzésére koncentrálni.

Theodore Kurita először Kaihoz lépett. Hohiro követte apját, és letérdelt annak lábához. Kezeiben két kardot szorongatott. A hosszabbik egy katana volt fekete, lakkozott tokban, arany keresztvassal és kardgombbal. A fegyver markolatára fekete szalagot tekertek, mely hurkot alkotva lógott le a gombra. A wakizashi pengéjének hossza csaknem elérte a fél métert, azaz a katanáénak körülbelül a kétharmadát.

Theodore átvette fiától a katanát, és átnyújtotta Kainak. Kai egy szó nélkül, tekintetét folyamatosan a padlóra szegezve, bal csípője mellett becsúsztatta a pengét széles selyemövébe. A wakizashi következett, azután Kai mélyen meghajolt Theodore előtt. A koordinátor még mindig állva, elismeréssel viszonozta a meghajlást, majd amikor Kai felegyenesedett, egy lépést balra lépett.

Most Omi lépett az apja mellé, narancsszín és barna kimonója úgy suhogott, akár az őszi levelek a szélben. Letérdelt, és ő is két kardot nyújtott Theodore-nak. A pengék festett, zöld hüvelyben rejtőztek. A markolatokat zöld szalagokkal tekerték be, a keresztvasat és a kardgombot pedig edzett acélból kovácsolták. A fegyverek minden valószínűség szerint ugyanolyan hosszúak lehettek, mint Kai-é, bár Victornak úgy tűnt, mintha az ő katanája egy-két centiméterrel hosszabb lenne.

Victor átvette a katanát Theodore kezéből, és érezte, ahogy az idő semmivé olvad körülötte. A fegyver súlyával, tokjának sima tapintásával, valamint a markolat végén lévő dupla rojt hipnotikus himbálózásával visszaröpítette Victort egy sokkal primitívebb korba, ahol a kezében tartott fegyverhez hasonló kardokkal vívták a párbajokat, és ahol még nem létezett a harmincegyedik század harcaira jellemző távolság és közöny. Tetszeleghetünk a fénylő páncélú lovagok, vagy a hűbérurukért harcoló szamurájok szerepében, de az őseink akkor is sokkal elemibb és kegyetlenebb küzdelmeket vívtak. A csatamechek humanoid kialakítása miatt abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy a mi harcunk egyenértékű az ősi terrai hadviseléssel, de nem így van. Ezzel a pengével olyan ellenféllel bocsátkoznék harcba, akinek a tekintete az enyémbe kapcsolódna, akinek a lélegzete az arcomba csapódna, és akinek a vére engem áztatna.

Victor sokat hallott Hohirótól a harcos és a fegyver eggyé válásáról, és Tancred Sandoval is gyakran emlegette, hogy a kard a harcos karjának meghosszabbítása, de most első alkalommal kezdte megérezni, mi takar pontosan ez az egyesülés. A harcos és a fegyvere külön-külön nem győzhet. A fegyver a harcos akaratának eszköze, a harcos pedig a hajtóerő, amely lehetővé teszi a fegyver számára, hogy teljesítse azt a feladatot, amire megalkották. Ezeknek a fegyvereknek a segítségével képes vagyok felfogni, átérezni és tisztelni ezt a kapcsolatot. Az egész mindig több, mint a részek összessége.

Victor ugyanakkor érezte, hogy veszélyes volna ezt a filozófiát kiterjeszteni a mechekre és a mech-harcosokra. Mivel el vagyunk választva attól, amit teszünk, és nem látjuk azokat, akiket meggyilkolunk, az egyesülés egy szemernyivel sem tesz minket jobbá. Ahhoz, hogy a harcos egyesüljön a gépével, fel kell áldoznia valamennyit emberi mivoltából. A lelke egy darabjával fizet azért, hogy ily mértékű pusztítást hozzon az ellenségeire. Egyértelműnek tűnt számára, hogy ez a veszteség is szerepet játszott a klánok felfogásának elferdülésében. Vigyáznunk kell rá, nehogy mi is beleessünk ebbe a csapdába. Még akkor sem, ha legyőzzük a klánokat, mert ebből a gödörből nincs visszatérés.

Victor beletűzte a katanát, majd a wakizashit az obijába. Mélyen meghajolt, orrát hozzáérintette a szőnyeghez, azután felegyenesedett. Tekintete Omira villant, de a lány földre sütött szemmel várakozott. Aztán anélkül, hogy a hercegre nézett volna, felállt, és elfoglalta eredeti helyét anyja mellett.

A koordinátor elfordult tőlük, és odasétált egy vicsorgó, összetekeredett sárkányt ábrázoló, földre terített szőnyeghez. Egy pillanatra összetette a kezét, aztán felnézett, pontosan a vele szemben felfüggesztett két zászló közötti résbe. Egészen eddig a percig Victor fel sem figyelt a holovid kamerák hiányára.

Természetesen mindent rögzítenek és sugároznak, de a kamerákat elrejtették, hogy ne zavarják a ceremóniát. Victor magában összerezzent annak gondolatára, milyen közönséges képet festene saját nemzetének médiája a ceremóniáról. Bár teljes mellszélességgel kiállt a szabad és független média mellett, magában elismerte, hogy esetenként bizony nem ártana, ha lenne felettük némi befolyása.

Theodore széttárta a karját a rés felé, mint a gyermekei hazatérte felett örvendező apa.

– Komban-wa, Drakónis Szövetség polgárai. Bocsánatukat kell kérnem, amiért kénytelenek végignézni az egész ceremóniát, de úgy véltem, elég nagy jelentőségű esemény ez ahhoz, hogy mindannyian részesüljenek benne. Ma egy Davion látogatott el a Luthienre, mezítláb és fegyverek nélkül, lábával ellenségeinken taposva. Mint azt az imént láthatták, megajándékoztam őt egy daishó-val. Az ikerkardokkal elismertem harcosi nagyságát és szakértelmét; e szerint is fogjuk őt kezelni itteni szolgálata, egész élete, és emlékének fennmaradása idejére.

Theodore rövid szünetet tartott, ami lehetővé tette Kai számára, hogy befejezze suttogó tolmácsolását.

– Tényleg ezt mondta?

Kai alig észrevehetően bólintott.

– Néhány udvariassági formulát nem fordítottam le közvetlenül, – de ennél még sokkal több elismerő kifejezést használt.

A koordinátor folytatta beszédét.

– Magával hozta szintén nagy tudással, és még nagyobb bátorsággal megáldott társát. Kai Allard-Liao harcosok gyermeke, nemes házak ivadéka. Elpusztította a Jádesólymokat a Twycrosson, megmentette Victor Davion életét az Alyinán, és addig gyötörte a Sólymokat, míg azok végül kénytelenek voltak szövetséget kötni vele, hogy együtt mérjenek vereséget közös, gyűlölt ellenségükre. Azután apja emléke előtt tisztelegve Kai a Solarisra utazott, és újra egy Allard lett a játékok világának bajnoka. Ez a harcos kiérdemelte a daishót, és emléke mindaddig megmarad köztünk, amíg csak az idő folyása meg nem szűnik.

Ezek a férfiak a Szövetség területére érkező nagyobb sereg előfutárai. Az elkövetkező időkben még több embert kell vendégül látniuk szülőbolygóikon. Találkozni fognak az egységeikkel a világaikon, együtt fognak felkészülni a mi csapatainkkal, és közös hadgyakorlatokon vesznek majd részt. És látni fogják, hogy mindannyian a Csillagliga zászlaja alatt fognak gyülekezni. Egyesültünk velük célban és szellemben.

A koordinátor fejet hajtott a holokamerák felé, majd ismét felnézett.

– Hét évvel ezelőtt a Füstjaguárok eljöttek a Luthienre, és megpróbálták összeroppantani a Sárkány szívét. Kudarcot vallottak, mert a mögöttem térdelő két férfi apja elég merész volt ahhoz, hogy saját csapataikat küldjék a megsegítésünkre. Azok a harcosok – és még jóval többen –, akik akkor az oldalukon küzdöttek, ismét ellátogatnak hozzánk. A céljuk, a mi célunk, hogy belépjünk az élet ciklusának következő szakaszába. Hét esztendővel ezelőtt a Füstjaguárok jöttek el a Luthienre, és most, csaknem hét év elteltével arra készülünk, hogy visszavigyük a háborút a klánokhoz.

– Bizonyára vannak önök között olyanok, akik ennek a segítségnek az elfogadását szégyenteljes döntésnek tartják, de biztosíthatom önöket, hogy nincs igazuk. Az a harcos, aki nem fogadja el az ingyen felajánlott segítséget, amikor pedig szüksége lenne rá, egyszerűen ostoba. A háborúban pedig az ostobák meghalnak, és velük hal a nemzetük is. Mi harcosok nemzete vagyunk, a győztesek nemzete. Elérkezett az ideje, hogy emlékeztessük magunkat ezekre a tényekre, és megtanítsuk rá az ellenségeinket is.

26

Királyi Palota, Triád

Tharkad City, Tharkad

Donegal Körzet, Lyrán Szövetség

3059. január 3.

Miközben a bátyja luthieni fogadtatásáról készült holovid felvételt nézte, Katrina Steiner továbbra is csalódottságot érzett Victor miatt, bár tudta, hogy a herceg viselkedésével kapcsolatos elvárásainak semmi realitása sincs. Amikor Theodore Kurita átadta Victornak a kardokat, reménykedett benne, hogy bátyja próbára teszi a szerencséjét, és ott helyben levágja a koordinátort. Tudta, hogy ez nem fog megtörténni, de egy pillanatig akkor is arra gondolt, hogy Victor talán visszatér a gyökereihez, és eliminálja az Egyesült Nemzetközösségre és a Lyrán Szövetségre leselkedő Kurita fenyegetést.

A következő két nap eseményeinek felvételei bátyja luthieni tartózkodásáról egyaránt csalódást jelentettek számára. Úgy tűnt, Victor a legjobb formáját hozza. Sztoikus nyugalommal tűrte a tradicionális japán színházi előadásokat és koncerteket, melyek őt hangvilágukban leginkább a tüzelő macskák vonyítására emlékeztették. Victornak végig kellett kóstolnia mindenféle helyi csemegét, mint például a fugut, de a szakács tökéletes munkát végzett, és megóvta bátyját a lassú kínhaláltól.

Tulajdonképpen mindent ki lehet bírni, Victor viszont egyenesen úgy viselkedett, mint aki kitűnően érzi magát. Sokat mosolygott, még akkor is, amikor elválasztották Omitól, és Katrina tudta, hogy ez nem a herceg általa jól ismert „mindjárt belehalok az unalomba” mosolya. Katrina úgy vélte, elméletileg lehetséges, hogy bátyja kialakított valamiféle kapcsolatot a Szövetség népével – a harcosok iránt érzett hódolatuk és tiszteletük könnyen alapot szolgálhatott egy ilyen kötelékhez. Victor nem csak, hogy életben maradt egy halálos csapdában, de még ki is virult benne.

Katrina intett Tormano Liaónak, akit azért hívott magához a dolgozószobájába, hogy együtt nézzék végig a felvételt.

– Kérem, mandarin, kapcsolja ki. Ha még egy kicsit nézem, megkristályosodik a vérem. A Szövetség szerkesztői órákat dolgozhattak, hogy összeállítsák ezt a szégyenteljes műsort.

Tormano a holovid képernyőjére mutatott a távkapcsolóval, és megnyomott egy gombot. A kép elsötétedett, és a mandarin az arkón felé fordult.

– Az embereim megkockáztatták, hogy el fogják rontani a napját, de azt állítják, hogy vágatlan anyagot, és nem beállított jeleneteket tartalmaz a felvétel.

– Ezt nehezen tudom elhinni. Victor nem tudna ennyire spontánul viselkedni, csak ha rengeteget gyakorolt előtte – húzta el az orrát Katrina. Megkerülte az íróasztalát és leült a székébe, arra kényszerítve ezzel a díványon helyet foglaló Tormanót, hogy kényelmetlenül kicsavarja a testét, ha látni akarja őt. – Ezeket a felvételeket a Szövetség állami média szervezetei etették meg a mieinkkel?

– Egy részét. Igazság szerint eddig példa nélkül álló hozzáférést tettek lehetővé a holovideo anyagikhoz a Belső Szféra többi állama számára. Azoktól a találkozóktól és megbeszélésektől eltekintve, ahonnan kitiltották a felvevő berendezéseket, mindent megkapunk, amit csak akarunk. – Tormano vállat vont. – Legalábbis elegendő mennyiségű felvételt ahhoz, hogy Victor idejének nagy részével el tudjunk számolni. Ha az események némelyike megrendezett, az azt jelenti, hogy a bátyja mindössze két órát alszik éjjelente.

– Nem érdekel, mennyit alszik – villant meg dühösen az arkón kék szeme. – Van valami hír róla, hogy kivel tölti az éjszakáit?

Tormano a fejét rázta.

– Nem, de kétlem is, hogy ezen a téren bármilyen takargatnivalójuk volna. A Szövetség becsületkódexe minden másnál előrébb helyezi az erkölcsi tisztaságot és a harmóniát. Omi Kurita a Házi Becsület Őrzője, és úgy tűnik, kinevezése erre a posztra nagyon jó ómennek számít a Szövetségen belül. 2333-ban a legelső Őrzőt is Omi Kuritának hívták.

– Biztos vagyok benne, hogy a drakónok ezt felettébb lenyűgözőnek tartják.

– Bocsásson meg nekem, arkón, de amiről beszélek, az nagyon is érinti a bátyja szexuális életét. – Tormano összefűzte ujjait, és mindkét kezét a kanapé háttámlájának tetejére helyezte. – Az első Omi Kurita azután kezdte el összeállítani saját becsületkódexét, hogy apja kivégeztette húgát a Tisztaság és Harmónia törvényeinek megsértéséért. A történet szerint a fiatal Shada Kurita szeretője egy közember volt, akitől teherbe esett, és ezzel nem felelt meg többé a Tisztaság eszményének. Apja utasította, hogy vetesse el a magzatot, de ő a Harmónia szabályaival dacolva ellenállt neki. Ezért az életével kellett fizetnie.

– Semmi utalás sincs rá, hogy mi történt Shada szeretőjével?

– Nincs, de nem tudom elképzelni, hogy túlélte volna a koordinátor lányát.

– Ó, akkor talán még van remény, ha Victor nem bír magával – mondta Katrina a mennyezetre függesztve tekintetét. – Mennyire terjedtek el ezek a felvételek?

A kapellán elmosolyodott.

– Némelyiket felhasználták a híradásokhoz, de csak kisebb töredékeket. Utasításba adtam, hogy az összes anyagot ide küldjék először azzal az indokkal, hogy majd dokumentumfilmet készítünk belőle. Rendelkezésünkre áll egy forgatókönyv-vázlat, amiből dolgozhatunk, és hamar előkészíthetünk néhány szerkesztett változatot a birodalom különböző részeibe. Kicsit megvagdossuk a mondatokat, hogy emlékeztessük a nézőket a Szövetség múltbéli atrocitásaira, és megerősítjük bennük azt a véleményt, hogy Victor valójában lepaktált az ellenséggel.

– Kitűnő – mondta ravasz mosollyal Katrina. – El tudnának készíteni egy olyan változatot is, amelyik alkalmas lenne az Egyesült Nemzetközösség Drakónis Határvidékén való terjesztésre?

Tormano habozott. Az arkón könnyedén olvashatott zavart arckifejezéséből.

– Arkón, a tervezés során nem vettem figyelembe a bátyja birodalmát.

– Megértem a figyelmetlenségét, Liao mandarin, de a jövőben nem szeretnék hasonló tévedéseket. – Katrina a holovid lejátszó felé intett. – A bátyám most távol van, hogy szövetségeseket nyerjen magának, akiket a klánok elleni háborúba vezethet. Addig a húgomat ültette az új-avaloni trónra, de mindketten tudjuk, hogy ő nem rendelkezik egy nemzet biztonságos irányításához elegendő tapasztalattal. Ugyanúgy, ahogy a bátyám tulajdonának tekinti a Lyrán Szövetséget, én is aggódom az ő birodalma miatt. Az ilyen dokumentációk csak elősegítik az állampolgárok teljesebb tájékoztatását. És egy jól informált társadalom mindig a helyesebb döntést hozza, ha saját jövőjéről van szó.

– És nem gondolja, hogy ezt az ügyeibe való beavatkozásnak fogja tekinteni?

– Természetesen annak fogja, de csak ha bizonyítani tudja, hogy az én kezem van a dologban. Azt hiszem, mandarin, hogy a bátyámról szóló holovid dokumentációk terjesztése jelentős mértékű haszonnal kecsegtet. Mivel az ön által vezetett Szabad Kapella mozgalom közvetlen támogatása nyílt háborús uszításnak tűnne részemről, arra gondoltam, hogy az emberei részt vehetnének a termék előállításában és forgalmazásában, és a profitot közös célunk elérése érdekében használnánk fel.

Tormano arcán lassan mosoly terült szét, ahogy bekapta a horgot.

– Mint bizonyára tudja, arkón, az embereim már dolgoztak hasonló feladaton egy holovid sugárzását illetően, amely Sun-Tzut még veszélyesebb ellenségnek tünteti fel a Káosz Határvidék számára.

– Pontosan az előző projekttel elért eredményei miatt gondoltam önre, mandarin. Azt hiszem, a Sun-Tzuról készült holovid egy továbbfejlesztett változata, egy kicsit nyomatékosítva benne Victor lepaktálását az ellenséggel a hírneve növelése érdekében, érdekes hatással volna az Egyesült Nemzetközösség Kapellán Határvidékére.

– Mikorra?

– Hat hónapunk van. Addigra Victor teljesen belefeledkezik a háborúba. Ha helyesen járunk el, destabilizálhatjuk az Egyesült Nemzetközösséget. Mivel a háborút folyamatosan támogatni kell, nem szeretném, ha teljesen megbénulna az állam. Viszont mire Victor hazatér, addigra mindenfelé felüti a fejét az elégedetlenség. – Katrina hátradőlt a székében, és lábát az asztalnak feszítve kitámasztotta magát. – Ráadásul miután kiűzte innen a klánokat, valószínűleg már unalmasnak fogja találni a Belső Szférát. Mi pedig nem szeretnénk, ha hazajönne, és nem lenne semmi tennivalója, igazam van?

King of Monkeys űrugró

Zenit Újratöltő Állomás, Marik

Marik Nemzetközösség, Szabad Világok Ligája

Sun-Tzu a Drakónis Szövetségből érkezett holovid felett elmélkedett. Elsőként és mindenekelőtt azt jegyezte meg, hogy az érkezési ceremónia milyen tökéletesen volt megszervezve, mennyi figyelmet fordítottak még a legapróbb részletekre is. Nagyon jól tudta, hogy azoknak az embereknek a számára, akik egy olyan kultúrában nőttek fel, amelynek a gyökerei Ázsiáig nyúlnak vissza, és akik egyszerű betűk helyett egész szavakat jelentő, jelekből álló írással kommunikálnak, a szimbolikus jelentés ugyanolyan fontossággal bír, mint a valódi. Az ómeneknek és előjeleknek sokkal nagyobb szerepe és befolyása van, a formák pedig bárminek a jelentését kiszínezhetik. Ha Kai vagy Victor például eltüsszentette volna magát a köszöntés alatt, a Theodore által megkomponált illúzió elillan, és ez a baleset rányomja a bélyegét az összes utána következő eseményre.

Az, hogy a fogadás ilyen tökéletes sikerrel zajlott le, minden bizonnyal hasonló hatást eredményezett. Bárhová is mentek, Victort és Kait egyöntetű lelkesedéssel fogadták – ami a Luthien legtöbb polgárának nyomorúságos és elnyomott helyzetét figyelembe véve igazán meglepő volt. Egészen eddig hajlamos voltam azt hinni, hogy a Luthien gyárainak munkásai nem is tudnak az Egyesült Nemzetközösség létezéséről. A legtöbb szövetségi iskola tananyagában még el sem ismerték az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség egyesülését.

Victor elfogadása egyáltalán nem irritálta Sun-Tzut, mert a hercegnek meg kellett nyernie az embereket, ha csatába akarja vinni őket a klánok ellen. A műveletek általános irányítása a kardinális kezében összpontosul, de Victor lesz az első számú harctéri tábornoka. A csapatok Victor körül gyülekeznek, és azért fogják pusztítani az ellenséget, hogy az ő elismerését kivívják. Az, hogy Victor látszólag mindig tudta, mit akar tenni, és minden erőfeszítésével megpróbálta életben tartani a katonáit, biztosan nem fog ártani a csapatok harci moráljának.

Kai luthieni látogatása azonban már sokkal jobban zavarta Sun-Tzut, főként azért, mert alapjaiban kérdőjelezett meg egy olyan feltételezést, melyet már azóta dédelgetett magában, mióta csak az eszét tudta. Amikor Hanse Davion és az első Katrina Steiner megegyeztek a szövetségről, Maximilian Liao – Sun-Tzu nagyapja – szintén megállapodást kötött Janos Marikkal és Takashi Kuritával, a Szabad Világok Ligájának és a Drakónis Szövetségnek a vezetőivel. A Kapteyni Konkordátum egy kölcsönös védelmi szerződés volt, amely azóta is érvényben maradt. Sun-Tzu mindig azt képzelte, hogy ha ő támadó lépéseket tesz a St. Ives Paktum irányába, akkor a Szövetség majd elegendő fenyegetést fog jelenteni az Egyesült Nemzetközösség számára, hogy a próbálkozása ne ütközzön semmiféle akadályba.

A holovid felvétel azonban súlyos kételyeket ültetett el benne. Sun-Tzu tudta, hogy Kai a Solaris Bajnokaként népes rajongótáborra tett szert a Szövetségen belül is, mindazonáltal eddig nem fogta fel ennek a támogatottságnak a valódi jelentőségét. Ha Kai tényleg ennyire népszerű, akkor egy szülőföldje elleni akció negatív visszhangra találna a Szövetség részéről. Ráadásul ha Kai kulcsfontosságú szereplőnek tünteti fel magát a klánok elleni harcban és a Szövetség megmentésében, a drakónok akár nyíltan szembe is szállhatnak a hatalomátvételi kísérletemmel.

Isis Marik jelent meg kabinja ajtajában.

– Bejöhetek?

– Természetesen, kedvesem. – Sun-Tzu megnyomott egy gombot a távkapcsolón, és a holovid képe eltűnt. – Mi újság?

– Látom, a luthieni látogatásról készült holovid felvételt nézted.

– Azt.

– Szembesültél a fő problémával?

Sun-Tzu bólintott, de gyorsan figyelmeztette is magát. Isis nem volt buta nő – messze nem volt az –, az érzékei mégis teljesen más dolgokra voltak ráhangolódva, mint amik őt foglalkoztatták.

– Rengeteg különféle problémát láttam. Melyikre gondolsz?

Isis a füle mögé tűrte mogyoróbarna hajának egyik elszabadult tincsét.

– Úgy látszik, Victor herceg fényes sikert aratott. Az emberek látszólag szeretik őt.

– Azt hiszem, pontosan erre számíthattunk, miután Theodore felöltöztette őt a Sárkánykarmok egyenruhájába, szamurájjá avatta, azután neki és Kainak tulajdonította a Luthien megváltását. – Sun-Tzu vállat vont. – Szerintem ebben semmi rossz sincs, hiszen Victor áll majd a klánok elleni harcok élén. Theodore azért szervezte meg így a köszöntést, hogy ezzel is elősegítse Victor elfogadását a csapatai körében.

– Pontosan – bólintott Isis komoran. – És ez a probléma kulcsa.

– Miféle probléma?

Isis összevont szemöldökkel nézett rá.

– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Victor világainak huszonöt-harminc százaléka a Drakónis Határvidék övezetében található. A Sandoval család már régóta gyanakodva tekint a Szövetségre, és minden alkalmat megragadnak, hogy a drakónokkal kötött szövetség ellen agitáljanak, mert azt hiszik, a Szövetségben nem lehet megbízni. Victor Yvonne Davion tanácsadói közé jelölte Tancred Sandovalt. Azaz egy olyan embert juttatott jelentős hatalmi pozícióba a kormányon belül, aki ferde szemmel nézi a herceg tevékenységét.

– Ez elég buta lépés volt Victor részéről, nem?

– Különösen, ha belegondolunk, mit fog tenni Katherine azzal a több gigabájtnyi holovid félvétellel, amit az imént te is néztél.

– Valóban. – Sun-Tzu körülnézett a gyéren berendezett kabinban és elmosolyodott, amint elképzelte magában, hogyan reagálhatott Katherine Victor fogadtatására. – Mindent meg fog próbálni, hogy ellene hangolja a Drakónis Határvidéket. Ha sikerrel jár, növekedni fog a feszültség a Szövetséggel közös határ mentén. A Drakónis Határvidék hatékony korlátként szolgálhatna a Szövetség St. Ives-i akciói ellen, és elég figyelmet követelne ahhoz, hogy az Egyesült Nemzetközösség visszavonulásra kényszerüljön a Paktumból, és átengedje a terepet nekem.

Isis bólintott.

– És mit szándékozol tenni?

Sun-Tzu vállat vont.

– Ha Katrina destabilizálja az Egyesült Nemzetközösséget, azt hiszem, előnyünkre használhatnánk fel a kialakult helyzetet.

– Mégpedig?

A kancellár zavarba jött.

– Nem értem a kérdést.

– Ez nyilvánvaló. – Isis megfogta a férfi vállát, és tettetett bosszúsággal megrázta. – Te vagy a Csillagliga Első Nagyura. Megadatott számodra a lehetőség, hogy biztosítsd a helyed a jövőben, és beírd magad a történelemkönyvekbe. Most nem gondolhatsz pillanatnyi előnyökre és összeesküvésekre, melyek emberek millióinak okozhatnak szenvedést. A felelősséged sokkal nagyobb, mint eddig bármikor. Amit az elkövetkező három évben teszel, az meghatározza a Belső Szféra jövőjének alakulását, és azt is, hogy mekkora esélyed lesz még egyszer az Első Nagyúri posztra kerülni. Sun-Tzu elkomorodott.

– Azt mondod, ne húzzak hasznot egy Davion bukásából? Azok után, amit a birodalmammal tettek?

– Semmi ilyesmit nem mondok. – Elvette a kezét, de éles hangsúlya nem változott. – Csak azt mondom, nézd a realitásokat. A Kapellán Konföderáció a leggyengébb a Belső Szféra öt nagy háza körül, politikai téren mégis sikerült egy szintre kerülnöd a sokkal nagyobb birodalmak vezetőivel. Miért? Mert a Kapellán Konföderáció súlyos veszteségeket lenne képes okozni bármelyik másik Nagy Háznak. A birodalmad ugyan azután nem létezne többé, de oly mértékben meggyengítenéd a másik Házat is, hogy az már nem lenne képes megvédeni magát az ellenségeiből.

– Értem – bólintott elgondolkodva Sun-Tzu.

– Vagy nézzünk egy kicsit előrébb, drágám. Ha – vagy amikor – Victor visszatér a klánok elleni háborúból, egy olyan sereg élén fog állni, melyhez hasonlót a Belső Szféra még nem látott. A katonái magas fokon képzettek, gyakorlottak, tapasztaltak lesznek, és hihetetlenül büszkék arra, amit véghezvittek. Azt fogják várni, hogy egy olyan Belső Szférába térnek vissza, ami semmit sem változott – legalábbis nem negatív irányba – a távollétük alatt. Bármiféle kalandos vállalkozás azonnali bosszúvágyat fog kiváltani belőlük, és nem hiszem, hogy szeretnél a figyelmük középpontjába kerülni. Vagy tévednék?

– Van valami abban, amit mondasz.

– És gondolj át még valamit. Katherine Steiner három és háromnegyed év alatt társasági hölgyből a Belső Szféra öt Nagy Háza egyikének trónjáig emelkedett. Nyilvánvalóan arra számított, hogy elveszíted az Első Nagyúr pozíciójáért kiírt szavazást, és a nevezésed körül támadt vita lecsillapításával majd ő lesz megválasztva helyetted. Csak azért nyerhettél, mert Victor úgy döntött, keresztbe tesz a húgának.

– Te most azt próbálod elhitetni velem, hogy az arkón nem megbízható.

– Pontosan.

Sun-Tzu előrenyúlt, és megsimogatta Isis arcát.

– Ezt én is tudom, kedves. A nagybátyámra támaszkodik, ami egyaránt bizonyítja butaságát és megbízhatatlanságát. De megfogadom a tanácsaidat. Első Nagyúrként a jövő építésére kell felhasználnom a hatalmam, nem arra, hogy rövid távú előnyöket harcoljak ki magamnak.

A nő büszke, szerető arckifejezéssel rámosolygott.

– Így van. A Csillagliga a legjobb választás a Belső Szféra számára. – Isis megcsókolta vőlegénye tenyerét. – Irányítsd bele az energiáidat, fejleszd és erősítsd, és a jutalmad minden képzeletet felülmúlóan nagy lesz.

27

A Csendes Szentély Palotája, Császári Város

Luthien

Pesth Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3059. január 5.

Victor tudta, hogy ennyi program után, melyben egy hét alatt a Luthienen része volt, iszonyatosan fáradtnak kellene lennie, de az izgalmak termelte energia egyre csak hajtotta tovább. A tervező és stratégiai értekezletek között csoportosan bejárták az egész Császári Várost. Járt gyárakban és csatatereken, meglátogatott temetőket és imádkozott templomokban. Minden új élménnyel egyre jobban megismerte a Szövetség népét és szokásait, és viszonzásképpen ő is egyre inkább kitárulkozott.

A klánok eljövetele előtt egy ilyen körút szóba sem jöhetett volna. A Luthieni Fegyverművekben például nem csak, hogy eddig példa nélkül álló hozzáférést biztosítottak számára mindenhez a csatamecheket előállító gyárban, de a próbapályán ki is próbálhatott egy Nagy Sárkányt. A Nagy Sárkány mindig is az Egyesült Nemzetközösség csapatainak mumusa volt, és a pilótafülkében ülve Victor már értette, hogy miért. A nagy hatótávolságú rakétakilövő és a megnövelt hatótávú részecskeágyú kitűnő tűztámogató képességekkel ruházta fel a mechet, míg a félnehéz lézerek triója és a vastag páncélzat miatt közelharcban is képes volt megállni a helyét, és súlyos károkat okozni ellenfeleinek.

Victor Shin Yodama és Hohiro Kurita kíséretében a Császári Várost körbeölelő harcmezőket is meglátogatta. Megmutatták neki, hol keltek át a klánosok a Tairakana-síkságon, és hol lelték halálukat a Kadoguchi völgyet övező dombokon. Szavaik hatására Victor is megérzett valamit abból a feszültségből, ami átitatta azt a hét évvel azelőtti napot. A Szövetség csapatai és az EgyNem zsoldosok megtörték az egyesített Füstjaguár-Novamacska rohamot. Bár néhány Novamacska mech eljutott a Császári Városig, nem sikerült komolyabb károkat okozniuk, mielőtt Wolf Dragonyosainak légicsapása megsemmisítette őket. Az egyik Novamacska harci gép még mindig ott állt mozdulatlanná dermedve, szétroncsolt és összeégett teste ékes emléket állított ama néhány alkalom egyikének, amikor a Belső Szféra bénító erejű vereséget mért a klánokra.

Az összes program közül azonban a Takashi Kurita sírjához tett látogatás volt a legkülönösebb. Bár ő is úgy találta, hogy az eljárás tökéletesen illeszkedik a Kuriták őszinteségről és körültekintésről alkotott elképzeléseihez, de ezzel együtt is kényelmetlenül érezte magát. A szürke gránittömb közepén elhelyezett, méternyi hosszúságú korallpanelbe a tradicionális szamurájpáncélba öltözött Takashi képét vésték. A lábánál egy sárkány feküdt összetekeredve, feje felett pedig a Luthien egyik holdja lebegett glóriaként. Victort egy szentre emlékeztette.

A szerény kőemlékműre lenézve Victorban ellentétes érzelmek kavarogtak. Takashi Kuritában a Davionok az ördög megtestesülését látták. Hanse Davion őt hibáztatta bátyja, Ian halála miatt. Takashi testesítette meg mindazt a veszélyt, melyet a Szövetség jelentett az Egyesült Nemzetközösség számára. Megátalkodott volt és kiismerhetetlen, ellentétben a fiával, Theodore-ral, aki hajlandó volt változtatásokat bevezetni a klánok legyőzése érdekében.

Victor kitérhetett volna a Takashi Kurita síremlékénél tett vizit elől, mégis úgy érezte, hogy adósa a halott koordinátornak. Theodore Kurita elszántan ellenzett mindenfajta kapcsolatot Victor és Omi között. Amikor Omi megkérte Victort, hogy Kísérteteivel mentse ki a bátyját a Tenientéről, az engedély ára az volt, hogy teljesen szakítsa meg a kapcsolatot Victorral. Hogy bátyja életét megmentse, elfogadta apja feltételeit.

Victor már felkészült rá, hogy soha többé nem fogja látni, és nem is fog hallani felőle, amikor Takashi Kurita közbeavatkozott. Míg Omit kötötte a tradíció, hogy a harmónia tiszteletben tartása érdekében engedelmeskedjen apja kommunikációs tilalmának, Theodore-nak ugyanúgy engedelmeskednie kellett Takashinak, amikor az feloldotta a tiltást. Victor tudta, hogy gyűlölnie kéne Takashit, de a Davionok örök ellensége élete vége felé megjutalmazott egy Daviont azzal, hogy elismerte saját lánya önfeláldozását.

Gyors hálaimát mormolt Takashi sírja előtt, azután hagyta, hogy tovább vezessék a Csendes Szentély Palotájába. A Palota egyike volt a Luthien kirívó jelenségeinek. A bolygót hatalmas gyárkomplexumok borították, körülöttük egyre terjeszkedő metropoliszokkal, melyek otthont adtak az üzemek folyamatos működéséért felelős munkásoknak. A levegőszennyezés egy időben olyan méreteket öltött, hogy a bolygó kiérdemelte a Fekete Luthien becenevet. Az ökológiai kár felszámolását célzó erőfeszítések ellenére a ragadványnév megmaradt, bár a Szövetség ellenségeinek körében a „fekete” előtag sokkal inkább az uralkodók lelkére, mint magára a világra utalt.

A Császári Város nem sokban hasonlított a bolygó többi részére. Az építészeti megoldások a Terra korai, feudális időszakáig nyúltak vissza. Számos épületet lebontottak, és kövenként szállították a Luthienre, de körülöttük is egyre újabb és újabb építmények emelkedtek ki a földből, akár a gazdanövényt körbevevő gombák. Az Egység Palotája szinte kizárólag teakfából készült, és legalább annyira számított művészeti alkotásnak, mint építménynek.

Az Egység Palotájától fél tucat kilométerre emelkedő Csendes Szentély Palotája sem volt kevésbé lenyűgöző jelenség. A kő, fa és zsindely együtteséből épített palota mintha egyenesen a tizenharmadik századbeli Terráról került volna ide. Magas fal választotta el a város többi részétől, mintha csak egy nemesebb, sokkal kevésbé hektikus korszak számára őrizné az épületet. A külső kapun átlépve Victor úgy érezte, mintha visszament volna az időben.

Omi az előcsarnokban várt rá. Hímzett, rózsaszín cseresznyevirágokkal díszített fehér kimonót viselt. Arra a ruhára emlékeztette Victort, amit a lány négy évvel azelőtt az Arc-Royalon viselt. Felötlött benne az az éjszaka, amikor a kertben sétálgatva megcsókolta a lányt. Annyira szerettem volna a karomba kapni és elvinni valahová, ahol megoszthatjuk egymással a szerelmünket, de mindketten tudtuk, hogy ez nem lehetséges.

A lány meghajlott előtte.

– Komban-wa, Davion Victor-sama.

Viszonozta a meghajlást.

– Komban-wa, Kurita Omi-sama. – Felegyenesedve elmosolyodott. – Eszembe juttattál egy arc-royali éjszakát.

– Akárcsak te nekem. – Rámosolygott a hercegre. – A kimonód is hasonlít arra, amit akkor viseltél. A kardok csak ráadás, de jól állnak.

Victor elkezdte kihúzni a katanát és a wakizashit az obijából, de a lány lefogta a kezét.

– Ezek a kardok az itteni rangod szimbólumai, Victor. Ha letennéd, az diszharmóniát keltene, és egy ilyen éjszakán az különösen szerencsétlen dolog volna.

Victor a kezébe zárta a lányét, és bólintott.

– Bármit kívánsz tőlem, Omi, azt megteszem.

– Megtisztelsz a bizalmaddal, Victor. – Kiszabadította a bal kezét Victor jobbjából, és körbemutatott a csarnokban, hogy a palota többi részére irányítsa a herceg figyelmét. – Megmutatom az otthonomat.

Victornak végre sikerült elszakítania tekintetét Omiról, és a látvány szinte letaglózta. A palota belső terét teljes egészében természetes színében meghagyott tölgyfából alakították ki. A padlózat tölgyfadeszkái tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, és az oszlopok is hézag nélkül kapcsolódtak össze a keresztgerendákkal, így az illesztéseket szinte lehetetlen volt észrevenni. Emellett a művészek, akik a belső teret alakították és összerakták, különösen nagy gondot fordítottak arra, hogy a fa természetes erezete szinte egymásba olvadjon, ezzel azt az érzetet keltve, mintha az élettelen anyag mozogna és lélegezne. A belső tér életet és békeséget sugárzott magából.

Omi elkezdte keresztülvezetni őt az épületen.

– A klánok pontosan ma hét éve támadták meg a Luthient. Január ötödikéhez egy olyan csata kapcsolódik, amely hajnaltól jóval napnyugta utánig tartott. A küzdelem szörnyűséges és ádáz volt, és akik ott voltak, azoknak az emlékezetében még ma is élénken él. Ezen a napon, január ötödikén az emberek a Luthien minden vidékén visszatérnek oda, ahol a klánok támadásakor tartózkodtak, és arra használják fel ezt az időt, hogy emlékezetükbe idézzék azokat a dolgokat, melyek igazán fontosak számukra. Gyászoljuk azokat, akik meghaltak, és köszönetet mondunk az életben maradottaknak.

Victor érezte, hogy jeges hidegség kúszik fel a gerincén.

– Hét évvel ezelőtt én az Alyinán voltam. A Jádesólymok ellen harcoltam. Tudták, hogy ott vagyok, és direkt miattam jöttek oda. Már csapdába ejtettek, amikor a semmiből egyszer csak megjelent Kai. A támadók egy részét megsemmisítette, és akkor azt hittem, ő is velük együtt halt meg.

Nyakához nyúlva kimonója selyme alól előhúzott egy jádezöld, majmot formázó medált.

– Ezt karácsonyra kaptam Kaitól. Sun Hou-tzu, a Majmok Királya. Azt mondta, szerencsét hoz nekem, és arra fog emlékeztetni, hogy mindig legyek önmagam. Amikor kivonultunk az Alyináról, arra gondoltam, hogy mindössze ennyi maradt meg nekem Kaiból, mindössze ez maradt, hogy emlékeztessen rá. Akkor én is átéltem azt a gyászt és áldozatot, melyről a mai napon megemlékeztek.

– Tudom, hol voltál Victor. – Omi átvezette őt néhány ajtón, és végül eljutottak egy sötétzöld növényektől, gondosan nyírt bokroktól és illatos virágba borult fáktól pompázó kertbe. – Itt voltál velem, egész nap és egész éjjel.

– Itt? – hökkent meg Victor. – A klánok a Császári Várost fenyegették, nem lehettél itt az idő alatt. Apád bizonyára valamilyen biztonságosabb helyre menekített.

– Megpróbálta, de én itt maradtam. – Lenézett a bejárat előtti, félkört formázó, zúzott kőből kialakított kavicsóceánra. – A bátyám azt mondta, te megérted a giri és a ninjo, a kötelesség és a könyörület alapelveit. Bár apám azt szerette volna, ha elhagyom a Császári Várost, nem adott utasítást a távozásra. Tudtam, hogy ugyanúgy, ahogy ő, a bátyám és a nagyapám odakint a síkságon fogják védelmezni a várost, nekem is kötelességem maradni. A klánokkal csatázó férfiak és nők odakint jól tudták, hogy a mi nemzetünkért és jövőnkért harcolnak, így a jelenlétem segített nekik az összpontosításban. Egyáltalán nem vigasztaló a tudat, hogy egy nemzet megőrzése érdekében áldozták az életüket.

– Galen Cox is ezt mondta nekem, amikor elhagytuk az Alynát – bólintott Victor. – Azt mondta, Kai az én életem megmentése érdekében áldozta fel a sajátját. Úgy vélte, kötelességem tenni róla, hogy az áldozathozatala ne legyen hiábavaló.

– Ugyanúgy, mint ahogy nekem is kötelességem gondoskodni népem önfeláldozásának hasznosságáról. – Omi ellépett tőle, és felemelt karral megfordult a tengelye körül. – Ezért itt tartózkodtam, miközben odakint tombolt a harc. Hallottam a robbanások egyre erősödő moraját, ahogy a klánok kezdték visszaszorítani csapatainkat. – Ujjával a nyílt égboltra mutatott. – Figyeltem a találatot kapott, pörögve zuhanó vadászgépeket. Láttam, ahogy a célt tévesztett lézernyalábok beégetik magukat a levegőbe, és végig arra vártam, hogy mikor talál meg az egyik engem is.

Karjait a teste köré fonta.

– Soha életemben nem féltem még ennyire. Rémületemben újra és újra felidéztem közös emlékeinket. Visszaemlékeztem a csókunkra a Provincián, és arra, hogy milyen biztonságban éreztem magam a karodban. Az együtt töltött időre, a közös nevetésre és szomorúságra. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha érdemes vagyok rád és a szerelmedre, akkor a rémület nem a leghelyénvalóbb reakció.

Victor kinyújtotta felé az egyik kezét, azután magához vonta és karjaiba zárta a lányt.

– Bárcsak itt lettem volna, hogy csillapítsam a félelmeidet.

– Hiszen itt voltál. – Jobbjával megsimogatta Victor arcát. – És ha fizikailag is itt lettél volna a Luthienen, biztosan a mechedben üldözöd odakint a klánosokat. Bármennyire is szerettél volna vigaszt nyújtani nekem, a kötelességérzetet befolyásolta volna a döntésed. Nem, ne tiltakozz! Ez nem hiba vagy gyengeség. Én megértem ezeket a konfliktusokat.

Omi gyengéden szájon csókolta, azután kisiklott az öleléséből, és behátrált egy cseresznyefa árnyékába.

– Tudod, hogy én vagyok a Házi Becsület Őrzője?

Victor bólintott.

– Te döntöd el, mi számít helyes és helytelen viselkedésnek. – Melléhez szorította a karját, hogy megőrizze bőrén a lány melegségét.

– És ismered a két ideált, amely itt a Szövetségben minden más felett uralkodik? – Kék szemében apró fénypontok táncoltak, melyek utat törtek maguknak a fa lombozatán keresztül, sokkal légiesebbé varázsolva a lány megjelenését. – Itt mindent a Harmónia és a Tisztaság ural. Ezen ideálok elérésére törekszünk.

– Értem.

– Biztosan? – Omi óvatosan fürkészte Victor arcát. – Ma az emlékezés és a gyász napja van, de holnap, a nagy győzelem utáni nap az ünneplésnek van szentelve, de az ünnepnek is igazodnia kell a Harmóniához és Tisztasághoz. A családok úgy kezdik a holnapi napot, ahogy hét évvel ezelőtt is tették. Körbejárnak a környékükön, másokkal együtt kijavítják a megrongálódott kerítéseket, összeszedik a szemetet, lenyírják a sövényt és kihúzkodják a gyomokat. Mindent megtesznek, ami módjukban áll, hogy szebbé tegyék a világukat, hogy eltüntessék a tisztátlanság és diszharmónia sebhelyeit, melyeket a klánok, illetve a köztünk élő meggondolatlan és figyelmetlen emberek okoztak. Csak ezután kerül sor az ünneplésre.

Victor megborzongott. Tudta, hogy számtalan család házimunkával és kertgondozással tölti a szabadnapjait, de az Omi által leírt megszállott közösségi tevékenységet képtelen lett volna elképzelni saját birodalmának határain belül. Nem kételkedem benne, hogy a népem ugyanúgy szereti a Nemzetközösséget, mint az itteni emberek a Szövetséget, mégis önálló polgárok nemzetének tekintjük magunkat, nem egy nagy filozófiák által kötött, merev társadalomnak.

– Bár az én birodalmam működése nem hasonlít a tiétekhez, de azt hiszem, itt tartózkodásomnak köszönhetően értem, hogy miről beszélsz. Úgy látom, a tartalom itt sokkal fontosabb, mint a forma.

– Valóban, de vannak módszereink arra is, hogy formát adjunk a tartalomnak és vice versa. Szerelmem, a Becsületkódex tele van anekdotákkal, szabályokkal és aforizmákkal, melyek többféle árnyalatot adnak a dolgoknak. Amikor például az apád ideküldte a Kell Kopókat és a Wolf Dragonyosokat a klánok ellen, az látszólag a diszharmónia tipikus megnyilvánulása volt. A te apád és az enyém megállapodtak abban, hogy tiszteletben tartják egymás birodalmának határait. Apád tudta, hogy segítségre van szükségünk, de a klánok fenyegetésének megszűnéséig nem adhatott parancsot az Egyesült Nemzetközösség csapatainak a határon való átlépésre.

Omi elmosolyodott, és kilépett a palota ajtajain keresztül a kertbe szüremlő fénybe.

– Apád azt a megoldást választotta, hogy zsoldosokat küldött a Luthienre. Mivel az Egyesült Nemzetközösség csapatai nem voltak jelen, Hanse megőrizte a Harmóniát, miközben a céljait is sikerült elérnie.

– Hasonlóképpen sokan azt gondolják, hogy a Tisztaságot a szűziesség és a szexuális önmegtartóztatás szolgálja leginkább, de ez nem igaz. – Omi széttárta karját, és közelebb lépett a herceghez. – Ha így volna, a Szövetségben nem születnének gyermekek. A Tisztaság ilyen értelemben a hűséget és a diszkréciót jelenti, a megfelelő partner kiválasztását, és a köztük történtek bizalmas kezelését.

Omi hozzásimult Victorhoz, karját a férfi válla köré fonta.

– Victor, úgy szeretnék veled lenni ma éjjel, ahogy hét évvel ezelőtt elképzeltem. Meg akarom adni neked azt a kényelmet, amit akkor szerettem volna, és azt akarom, hogy te is add meg nekem azt, amit akkor kívántam tőled.

Victor átkarolta Omi derekát, és szorosan magához húzta a lányt.

– Sokkal jobban szeretném, mint hinnéd, Omi, de nem akarok diszharmóniát okozni azzal, hogy megszegetem veled az apádnak tett ígéreted.

– Csend, szerelmem. – Keze közé fogta Victor arcát. – Nem tudom megszegni az ígéretem, ha olyasvalamit teszek, ami nincs megtiltva.

Nincs megtiltva? De hiszen a koordinátornak tudnia kellett, hogy ez megtörténhet. – Apád tudja…?

– Azt tudja, amit tudni akar. – Megcsókolta Victor homlokát, aztán az ajkát. – Ez a hely az én világom, a mi világunk. Akkor idéznénk elő diszharmóniát, ha megtagadnánk az érzelmeink tisztaságát. Ma éjjel az én szentélyem a mi szentélyünk lesz.

Victor előrehajolt, hogy megcsókolja Omi nyakát. Beszívta a lány bőrének illatát, amely cseresznyevirág parfümével keveredve mámorító elegyet alkotott. Kimonójának selyme alatt érezte melegségét és puhaságát, karcsúságát és erejét. Omi kibontott haja kézfejének hátát csiklandozta.

Felemelte a fejét, és csókot lehelt a lány állára.

– Szeretlek, Omi.

– Én is szeretlek, Victor.

– He!

Szerelmüknek ez az acsargó tiltása váratlanul csapott közéjük, és szétrebbentette őket.

Victor hátrafordulva három, tetőtől talpig feketébe öltözött alakot látott. A fény megcsillant a szemük előtt viselt, éjszakai látást biztosító szemüvegen. Mindhárman katanát szíjaztak a hátukra, melyet az elöl álló férfi gyakorlott könnyedséggel húzott elő. Az éles penge felvillant a halvány fényben, és Victor torka egy csapásra kiszáradt.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Omi éles hangon, amilyet Victor még sosem hallott tőle.

– Megakadályozzuk, hogy ez a barbár bemocskolja önt. – A beszélő Victor mellére mutatott a karddal. Bár négy méter választotta el őket egymástól, Victor tudta, hogy élete a férfi kezében van. – Nem akarjuk, hogy Davion-szajha legyen önből.

Victor fenyegetően emelte fel az ujját.

– Hogy merészeled őt így megszégyeníteni?!

– Hah! Hogy én? Már megszégyenítette saját magát ezzel a kapcsolattal. – Az álarcos a fejét rázta. – Megöllek, azután végignézzük Omi úrnő öngyilkosságát. Csak így mentheti meg a becsületét.

– Nem – jelentette ki határozottan Victor. – Ő nem tett semmi rosszat. Szamuráj becsületemre esküszöm.

– Mit tudsz te a szamurájok becsületéről?

– Tisztában vagyok a Harmóniával és a Tisztasággal. – Victor a válla felett hátranézett Omira. – Tudom, hogy ártatlan, és semmivel sem mocskolta be magát. A halála megtörné a Szövetség harmóniáját. A becsületről pedig tudok annyit, hogy ha a szamuráj a legjobb tudása szerint teljesíti a kötelességét, akkor képes könyörületet is mutatni mások iráni.

Victor külön kihangsúlyozta a kötelesség és könyörület szavakat, azután bal kezét kimonója nyakához emelte. – Valójában engem akartok, nem őt. Megteszem a kötelességem – szamurájként halok meg –, de ti is tegyétek meg a tiéteket, és egyetlen vágással végezzetek velem. Mondjátok azt, hogy a segélykiáltásaira jöttetek ide, és azt láttátok, hogy meg akarom becsteleníteni az úrnőt. Váljatok hőssé, és hagyjátok őt békén.

– Nem, Victor. – Omi megragadta a karját. – Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.

– He, Omiko-sama, meg kell tennem. – Victor felemelte az állát, és megvakarta nyakát. – Megegyeztünk?

– Hai! – A csapat vezetője az embereire nézett, biccentettek egymásnak, majd előrelépett. – Megadom neked a dicsőséges halált, pedig nem érdemelted ki.

– Elfogadom. – Victor kiszabadította a karját Omi szorításából, előrelépett, és fél térdre ereszkedett. Bal kezével a melle előtt átnyúlva megfogta jobb tricepszét, és előrehajtotta a fejét. Így már jobb. A kőzúzalék megcsikordult, ahogy az orgyilkos megállt Victor előtt. Ahogy a férfi felemelte a kardját, Victor katanája markolatára csúsztatta jobbját, és miközben fellendítette magát, előrántotta a fegyvert. A visszakezes vágás gyengére sikeredett, de az orgyilkos arcát találta el, és leverte róla a szemüveget. A férfi felsőtestét elfordítva megkísérelt kitérni a támadás elől, miközben Victor egy csuklómozdulattal százhúsz fokkal körbefordította a kard hegyét. Immár két kézzel fogva a markolatot lefelé és balra vágott a karddal, tisztán átmetszve az orgyilkos gerincét.

A penge kiszabadult, és fekete vércsíkkal festette meg a fehér köveket.

– Fuss, Omi! Fuss! – Victor a katanát forgatva a lány és a két megmaradt betolakodó közé ugrott. – Rohanj!

– He, Victor, nem futok el.

Félelmet és beletörődést hallott a hangjában, de a második támadó már közeledett, nem hagyott időt rá, hogy megpróbálja meggyőzni Omit. Az orgyilkos támadása gyors és heves volt, azonnali hátrálásra késztette Victort. Jobbra, majd balra tért ki, megpróbálta rákényszeríteni az álarcost, hogy megismételje társa hibáját. Az éjjellátó szemüveg erősen korlátozza viselője látóterét. Amikor fél térdre ereszkedtem, néhány másodpercig gyakorlatilag eltűntem a fickó szeme elől. Ez a másik viszont okosabbnak tűnik a cimborájánál.

Victor látta, hogy ellenfele mögött Omi letérdel az első támadó holtteste mellé. A harmadik gyilkos is fél térdre ereszkedett mellette, és egyik kezével társa nyakához nyúlva megpróbálta kitapintani annak pulzusát. Victor ennél többet nem látott, mert ellenfele a palota kapuja felé kényszerítette őt, majd a tölgyfamennyezetű helyiségben újabb támadást indított.

Victor hárított egy visszakezes fejvágást, aztán megpróbálta szabaddá tenni a pengéjét, és mellmagasságban visszatámadni, de ellenfele elhátrált a támadás elől. Az orgyilkos ráadásul bal kezével lekapta a fejéről a szemüveget. Victorhoz vágta a látókészüléket, és amikor a herceg elhajolt előle, rögtön támadott. Victor blokkolta a keresztvágást, azután lebukott egy fejére irányzott csapás alá, és visszatámadott. A pengék hangos csengéssel találkoztak, mire a herceg karján bizsergés kúszott felfelé. Kipördült egy szúrás elől – bordáin érezte a találat égető csípését –, és egy alacsony tölgyfakorláton átlendülve bevetette magát egy keskeny átjáróba. Az orgyilkos következő csapása szilánkokat hasított le a korlátból, aztán ő is átküzdötte magát az akadályon, és még elszántabban eredt Victor nyomába.

Victoron kezdett elhatalmasodni a pánik, de egyelőre még uralkodott magán. Ellenfele törzsének közepére koncentrált – nem a karját vagy a lábát, hanem a szívét és a mellkasát figyelte. Minden mást csak elmosódottan érzékelt, de figyelmének fókuszálásával meglátta a közelgő támadásokat, és felismerte a cseleket. Victor szűkítette saját reakcióinak szögét is. Blokkolta a támadásokat, mielőtt azok sebet ejtettek volna, de nem hagyta, hogy pengéjét túlságosan oldalra kényszerítse egy-egy színlelt támadás.

Victor ismét hárított egy csapást a bal vállánál, majd egy körkörös, kardvívásban alkalmazott mozdulattal, melyet Tancred Sandoval mutatott neki, átvezette kardját ellenfele pengéje felett. Amint a katana hegye szembekerült a gyilkos mellével, a herceg előredöfött. A penge átszúrta a férfi ruhájának bal oldalát, és egy fájdalmas szisszenés tudatta Victorral, hogy csele sikerrel járt, bár úgy sejtette, csupán felületi sérülést okozott a bordák felett.

Az orgyilkos keze minden figyelmeztetés nélkül előrevágódott, és telibe találta Victor arcának bal felét. A herceg szeme előtt csillagok jelentek meg, és hátratántorodott. A világ elfeketedett előtte egy pillanatra, éppen csak egy szívdobbanásnyi időre, de amint visszanyerte a látását, tapasztalnia kellett, hogy elveszítette az egyensúlyát, és már zuhan is a föld felé. Bal könyökének csattanását a keményfa padlón éppen egy másodperccel azelőtt hallotta meg, hogy megérezte a karjába nyilalló fájdalmat. Újabb fél másodperccel ezután keményen landolt a hátán. Valahogy sikerült megóvnia a fejét az ütődéstől, de a megrendítő erejű becsapódás hatására kicsúszott a kezéből kardjának markolata.

Katanája csattanva hullott a földre, az orgyilkos pedig a halál árnyékaként magasodott a herceg fölé. Úgy emelte fel katanáját, mint egy áldozótőrt, és egyenesen lefelé döfött vele, miközben Victor balra hajolt, és jobb lábfejét ellenfele ágyékába mélyesztette.

Egy pillanattal azelőtt, hogy a fájdalom ezüstös nyilai a testébe fúródtak volna, Victor megérezte a bordáján áthatoló katana nyomását a mellkasa jobb felén. A penge simán átszaladt rajta, és beleállt a tölgyfa padlódeszkába. Sikoly tört elő a torkából, és a hang egy szívdobbanásnyi időre még a testét emésztő iszonyatos kínt is elnyomta. A fájdalom egy pillanatra csökkent, mintegy engedélyezve Victor számára egy másodpercnyi tisztaságot, ami alatt rádöbbenhetett, hogy sokkal súlyosabb sebet kapott, mint eddigi élete során bármikor.

Düh lobbant benne, és magára parancsolt, hogy hagyja abba a nyüszítést. Nem fogok nyivákolva menni a halálba, mint egy kivert macska! Összeszorított foggal próbálta megszüntetni a hangot, és csak ekkor jött rá, hogy az nem is tőle származik. Fejét felemelve elnézett a melle jobb oldalából kiálló acéllap mellett, és meglátta az ágyékát markolászva vinnyogó, összegörnyedt emberi alakot a földön.

Nem halhatok így meg. Továbbra is összeszorított foggal előrenyúlt, és megragadta az őt földhöz szegező katana markolatát. Minden erejéből, amit csak össze tudott kapargatni, balra rántotta, de a fegyver alig moccant. Ekkor jött rá, hogy a bal karját szinte egyáltalán nem érzi, és a könyöke sem működik valami jól. Nem számít. Sikerülni fog. Nem egy rovar vagyok, hogy így felszúrjanak, és betegyenek bárkinek a gyűjteményébe!

Ismét ráfogott a markolatra, majd jobb kezének élével a keresztvasra csapott. A penge kiszabadult a padlófából, és valamivel kijjebb csúszott a melléből. Érezte, ahogy az acél végigsúrolja a törött csontvéget. Minden pattanás, minden apró rezgés iszonyatos kínokat okozott. Meg akart állni, hogy néhány másodpercig pihenjen és összegyűjtse az erejét, de tudta, hogy időlegesen ártalmatlanná tett ellenfele nem ad neki még egy esélyt, ezért tovább húzta a kardot.

A penge bugyborékoló sziszegéssel szabadult ki a sebből. Tüdősérülés. Rossz hír. A kétségbeesés sötét hullámai átcsaptak rajta, és rátelepedtek. Térdét felhúzta a melléhez, és összegömbölyödve várta, hogy alábbhagyjon a fájdalom.

Nem! Csak a halál szabadíthat meg, de itt és most nem szabad meghalnom! Ominak még szüksége van rám. Victor a jobb oldalára gördülve kezével feltolta magát, hogy maga alá tudja húzni a lábait. Félredobta az orgyilkos kardját, és megragadta sajátját, melyet esés közben ejtett el. Centinként küzdötte magát előre, majd az ellenfeléhez érve feltérdelt, és keresztülfektette a pengét a férfi torkán.

– Te… ostoba… szarházi. – Victor borzalmasan szerette volna, ha elég jól tud japánul a hibátlan és folyamatos káromkodáshoz. – Ennél több kell egy Davion megöléséhez.

Eredetileg úgy képzelte, hogy felemeli a kardot, és egyetlen csapással lefejezi támadóját, de tudta, hogy nincs hozzá elég ereje. Bal tenyerét ezért nem messze a katana hegyétől a pengére tette, aztán előredőlt, és teljes súlyával a kardra nehezedve átfűrészelte a férfi torkát. Az első vágás átmetszette a nyaki verőeret. A felspriccelő vér összekente Victor arcát és mellkasát. A második véget vetett a gyilkos elfojtott sikolyainak, a harmadik pedig kettéválasztotta a gerincoszlopot. Az orgyilkos saját vérében fürödve, bugyborékoló hörgés kíséretében halt meg.

De nem kevés van itt az enyémből is. Victor a kardra támaszkodva talpra küszködte magát, de megcsúszott az egyre növekvő vértócsában, és keresztülzuhant előbbi áldozatán. Bal kezével próbálta tompítani az esést, de a végtag azonnal összecsuklott, ahogy az égető fájdalom cikázott végig rajta. Jobb válla a padlónak csapódott, de nem túl keményen, így nem kellett eleresztenie a katanát.

Sietnem kell. Omi még veszélyben van. Lemászott a holttestről, és kúszni kezdett előrefelé. Megközelítette a falat. Talpra, Victor! Gyorsabban!

Ismét felállt, és a gyötrő fájdalom ellenére kipréselt magából egy gyenge mosolyt. Egy-két métert előretántorgott, de minden lépést tompa hörgés és nedves köhögés kísért. Feje elnehezült, és neki kellett támaszkodnia a falnak, hogy megtartsa az egyensúlyát. Mozogj!

A melléből előtörő sziszegő hang, és a tüdejében érzett égető fájdalom emlékeztette rá, milyen komoly sérülést szenvedett. Túl sok vért vesztettem. Karját a sebre szorította, de érezte a hátán, a kimeneti nyíláson át távozó véres buborékokat. Nincs sok időm. Meg kell mentenem Omit. Nincs időm. Gyerünk!

Újabb lépés következett, aztán egy újabb földre esés. A zuhanásra nem is emlékezett, de érezte, ahogy az arca végigsúrolja a padló tölgyfadeszkáit. Megpillantotta saját szellemszerű tükörképét a fa fényezett felszínén, és megpróbált rávigyorogni. Mindig gyönyörű tetemként szeretted volna végezni.

Látótere peremén sötét foltok tünedeztek fel, de ekkor valami zajt hallott, és kényszerítette magát, hogy a hang forrása felé forduljon.

A távolban egy elmosódott alakot látott, egy nőt, amint felé közeledik egy aranyszínű fényalagútban. Felismerte a fehér kimonót és a cseresznyevirág mintázatot, de először nem értette meg, miért másmilyenek a ruha ujjai. Látta, hogy csuklótól könyékig mélyvörös színben játszanak, de az okot képtelen volt meghatározni.

Aztán hirtelen fizikai ütésként csapott le rá a felismerés. Felvágta az ereit. Ő is halott.

Megpróbált rámosolyogni a lányra. Ne félj, Omi. Végre együtt leszünk. A halálban megtaláljuk a Harmóniánkat.

Beleegyezésért és megértő mosolyért esdekelve nézte Omit, de a sötétség mindent elvett tőle, mielőtt megkaphatta volna a választ.

28

A Csendes Szentély Palotája, Császári Város

Luthien

Pesth Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3059. január 5.

Kai Allard-Liao számára az este szürrealista szertartásként indult, de hamarosan olyan események részese lett, melyeket elképzelni sem mert volna. Ő és a kardinális, aki két nappal Kai és Victor után érkezett a Luthienre, meghívást kapott egy Theodore és Hohiro Kuritával eltöltendő tradicionális, szövetségi vacsorára. Minden jól indult, de Kai hamarosan rádöbbent, hogy a Drakónis Szövetség koordinátorával és Anastasius Fochttal, a klánok tukayyidi legyőzőjével térdel egy asztalnál.

Egy idő után biztosan észrevesznek, és elküldenek csomagolni. A találkozó különleges volta nem Kaitól függött. Könnyen el tudta képzelni, amint a következő generációk történészei az összejövetel fontosságát és tanaimat elemezgetik. Úgy tűnt, Theodore és Focht olyan kapcsolatot épített ki egymással, melyről ő semmit sem tudott, és nem volt kétsége afelől sem, hogy a történések több szinten is zajlanak – köztük olyanokon is, melyek létezéséről eddig még csak álmodni sem mert.

Theodore biccentett a kardinális felé.

– Azt hiszem, áttörést értünk el a Novamacskákkal zajló tárgyalásokon. Az összekötő tisztjeink elvitték nekik ajándékba a Csillagliga Alkotmányának aláírásáról készült holofelvételt, valamint magának a dokumentumnak egy másolatát. A holovid lemezre rögzítettük Victor itteni megérkezését is.

Focht elmosolyodott.

– Sikerült lenyűgözni a Novamacskákat?

– Amennyire megállapítottuk, mindkét felvétel képei megegyeznek a Novamacskák kánjai által nemrégiben látott víziók bizonyos részeivel. Először két évvel ezelőtt kezdtünk tárgyalni a Novamacskákkal, és úgy láttuk, leginkább akkor találhatunk valamiféle megoldást a problémáinkra, ha – vagy amikor – a kánjaik, vagy valamelyik neves harcosuk olyan látomást él át, amelyik illik a kialakult helyzethez. – Theodore arca felragyogott. – Victor Davion szamurájként való megjelenése azt sugallta számukra, hogy komolyan gondoljuk a Csillagliga céljainak megvalósítását. Ez valamiféle lelkiismereti válságot idézett elő náluk. Mire az ellen-invázió megindul, szerintem sikerül meggyőzni őket, hogy garantálják a semlegességüket.

– Képzeld el, mi lenne, ha csatlakoznának hozzánk – mondta mosolyogva Hohiro.

Kai bólintott.

– Phelan Farkasai is elég veszélyesek, de ha egy újabb klán csatlakozna a harcunkhoz, az súlyos gondokat okozna a Füstjaguároknak.

Mielőtt Theodore Kurita válaszolhatott volna, egy megrettent szolgáló lehajolt, és belesúgott valamit a fülébe. A koordinátor szeme elkerekedett, aztán gyors parancsot vakkantott a szolgának, egy másikat Hohirónak, de olyan hirtelen, hogy Kai semmit sem értett belőle. Theodore felpattant, és kiviharzott a szobából.

– Mi történt? – kérdezte Kai. A klánok visszatértek a Luthienre a vereségük évfordulójára?

– Valami súlyos – állt fel Hohiro. – Apám azt kérte, vigyelek titeket a húgom palotájába.

Victor ott töltötte volna az estét Omival.

– Hohiro, mi baj van?

– A részletek zavarosak. Ha odaérünk, többet fogunk tudni.

Kai és Focht követték Hohirót, aki egy légpárnáshoz vezette őket. A jármű sebesen repítette őket a sötét utcákon keresztül az Omi otthonául szolgáló palota felé. Ahogy közelebb értek, Kai egy mentőjárművet látott szembejönni villogó fényekkel és üvöltő szirénával. Torkában jeges csomó növekedett. Valami történt Victorral. Ez nem jó, egyáltalán nem jó.

A Csendes Szentély Palotáját körbezáró luthieni rendőrök megpróbálták visszafordítani a légpárnást, de a sofőr mondott nekik valamit, mire szó nélkül átengedték. A jármű néhány rendőrautó mögött állt meg. Az ajtók kinyíltak, és a három férfi futva indult a palota bejárata felé.

Az ajtón belépve Kainak azonnal görcsbe rándult a gyomra. Rengeteg vért látott: nem apró cseppeket, hanem keskeny patakokat. Kicsit odébb a helyszín filmre rögzítését végző holokamerák reflektorai világítottak vakító fényözönnel. Hohiro nyomában átvágott a palotán és belépett a kertbe, ahol Theodore-t pillantotta meg. A koordinátor egy rendőrnyomozónak látszó férfival beszélgetett.

Két holttest felett álltak, és Kai felfigyelt rá, hogy az egyik hulla fejét elválasztották a testétől.

Theodore felnézett, biccentett a nyomozónak, és elindult Kai felé.

– Fogadja őszinte sajnálatomat az incidens miatt. Még nem ismerem a teljes történetet, és nem is fogom, amíg nem beszéltem a lányommal. Azt mondták, megrázták az események, de fizikailag sértetlen. Victorral együtt úton van a Jihen Katonai Kórház felé.

– Victor jól van?

– Az embercink mindent megtesznek érte. – Theodore keze ökölbe szorult. – A nyomok alapján az történhetett, hogy három férfi átmászott a kert falán, és megközelítette Omiékat. Azzal fenyegetőztek, hogy megölik mindkettejüket, de Victor felajánlotta az életét a lányoméért cserébe. Ahogy az első támadó előhúzott karddal hozzá lépett, Victor fél térdre ereszkedett, majd egy iai kardlerántás-vágás kombinációval megölte. A gyilkosnak van egy vágás az arcán, a gerince pedig kettévált.

A koordinátor a másik testre mutatott.

– Miközben a második orgyilkos megtámadta Victort, a harmadik férfi megnézte, milyen állapotban van a társa. A lányom az első támadó katanájával lefejezte a behatolót.

Kai megborzongott. Elég jól ismerte Omit, hogy tudja, a lány rendelkezik lelkierővel és fizikai adottságokkal ahhoz, hogy szükség esetén szinte bármit megtegyen. Mégis, egyszerűen lefejezni egy ellenséget olyan cselekedet volt, melybe még a legerősebbek is beleborzonganának. Kai ismert olyan embereket, akik rendkívüli dolgokat műveltek, ha veszély fenyegette az életüket, de egy másik személy megölése nem számított mindennapi eseménynek. Ezzel együtt, ha úgy érezte, ő és Victor is veszélyben van, egy másodpercig sem habozhatott.

A kardinális visszanézett a palota ajtajára.

– A második orgyilkos bekergette Victort a palotába?

– Hai. – Theodore habozott. – Nem lesz szép látvány. Victor harcolva vonult vissza a palotán keresztül, amíg el nem értek egy folyosóig.

Kai némán haladt Theodore nyomában, amíg el nem értek a kérdéses folyosóig. A koordinátor és a helyszínelő technikusok mögött mindenütt vért látott. A vértengerből szigetként emelkedett ki egy újabb holttest. Véres lábnyomok távolodtak tőle, a falat pedig véres kézlenyomatok borították. Még a mennyezetet is finom vérpermet pettyezte, mintha az óceánban gázoló valaki mozdulatai még oda is vért fröccsentettek volna.

– Itt sem tudjuk, mi történhetett pontosan, de Victor a földre került, és a folyosó végében egy mellén átszúrt katanával a földhöz szegezték. Megtaláltuk a lyukat, ahol a kard a testén keresztül a fába szúródott. Ám abban a pillanatban, amikor a támadó átdöfte őt, Victor is harcképtelenné tette a férfit. Ezután Viktor kiszabadította magát, megölte a bérgyilkost, és megpróbált visszajutni a kertbe. – Theodore a legközelebbi, elmaszatolt vérfoltokra mutatott. – Idáig jutott, amikor Omi rátalált.

Miközben a koordinátor beszélt, Kai lelki szemei előtt újra lejátszódott a küzdelem. Látta, ahogy Victor elesik, és a kard átszalad a testén. Látta, ahogy barátja a hátán fekve, csapdába esve rángatja a katanát, centiméterről centiméterre húzva egyre kijjebb, azután megöli támadóját. Hallotta Victor szaggatott lélegzetvételét, ahogy a herceg megcsúszik, elesik, de újra talpra küzdi magát. A Victor szürke szemében égő tűz véres maszkból sugárzott felé, aztán látta, hogy barátja még egyszer, utoljára elzuhan.

Kai lassan térdre ereszkedett, a torkát szorongató érzelmektől szinte lélegzethez is alig jutott. Victor mindig hitt benne, támogatta és segítette őt. Olyan barát volt, aki a maximumot követelte meg mindenkitől, de sosem fukarkodott az erőfeszítésekért járó elismeréssel. Ha nincs Victor és a bátorítása, sosem váltam volna azzá az emberré, aki most vagyok. Ő a legjobb barát, akit csak kívánni lehet, és mégis, amikor szüksége lett volna rám, nem voltam mellette.

Kai egy kéz szorítását érezte a vállán. Felnézve látta, hogy a kardinális áll mellette.

– Semmit sem tehetett volna. Nem volt rá mód, hogy ön is itt legyen.

– Igaza van, kardinális, de ettől még nem érzem magam feloldozva a bűntudat alól.

– A bűntudatot nekem kell viselnem. – Theodore hangja fáradt, érzelmektől elfúló volt. – A lányom számára felfoghatatlan volt, hogy valaki esetleg ártani akar neki és Victornak. Igaza volt, hiszen őt szeretik az emberek, de az én ellenségeim bármikor felhasználnák őt és Victort ellenem. Amikor megkért, hogy együtt tölthesse ezt az estét Victorral ezen a helyen, ahogy a luthieni csata alatt is tette, úgy döntöttem, a kedvében járok.

– Semmiféle őrség nem volt itt ma éjjel? – hitetlenkedett Focht. Theodore felemelte a fejét.

– Nem hagytam őt védtelenül. Tiszteletben tartom a magánéletét, de azért cirkáltak járőrök a körzetben. Nyilván szándékosan távol maradtak.

Engedélyezte, hogy Omi és Victor egyedül legyen itt, ma éjjel? Kai felállt.

– Megbízott Victorban, hogy vigyáz a lányára.

Theodore bólintott.

– Sajnálom, amiért ily módon kellett kiderülnie, hogy a bizalmam nem volt alaptalan, de egyébként sem voltak kételyeim.

Kai és Focht sokatmondó pillantásokat váltottak, azután visszafordultak Theodore-hoz, amikor egy nyomozó lépett hozzájuk. A férfi súgott valamit a koordinátor fülébe, és Theodore elsápadt. Bólintott a nyomozónak, mire az azonnal elindult a főbejárat felé, parancsokat kiabálva egy egyenruhás rendőrnek.

Theodore egy intéssel jelezte, hogy kövessék.

– Gyerünk, a kórházba kell mennünk.

Kai torkát hideg borzongás szorította össze. – Victor?

– Hai. – A koordinátor hangja alig hallható suttogássá halkult. – Komplikációk léptek fel.

Victor egy helyen találta magát, és minden másnál jobban megrémült attól, hogy képtelen rájönni, pontosan hol van. Mintha egy átlátszó gömbben lebegett volna, melyet belső, hideg fénytől izzó, fehér köd vett körül. Magasan a feje felett, a távolban egy ragyogó fénykorongot látott, amely a felhőfátyolon átsütő napra emlékeztette.

Felfigyelt a néma csendre. A ködben semmi sem mozdult.

Lenézett a mellkasára, és meglátta az egyenetlen szélű sebhelyet nagyjából három centiméterrel a bal melle alatt. Túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy ekkora fájdalmat okozhasson. Emlékezett rá, hogy a kimeneti seb sokkal jobban fájt, mint a bemeneti. Az átlyukasztott tüdejéből elszökő levegő sziszegésének hiánya sokkal jobban meglepte, mint meztelensége. Valami itt nincs rendben.

– Ez bizony helyes meglátás.

Victor gondolkodás és tudatos mozgás nélkül megpördült, és szembe találta magát egy fehér köpenyt viselő férfivel. Felismerte az arcát, de csak a pénzérmékről és a régi holovidekről emlékezett rá.

– Úgy néz ki, mint az apám.

– Mert én vagyok az apád. – Hanse Davion elmosolyodott. – Azután veszítesz egy kis szürkeséget a hajadból, egy kis súlyfelesleget a derekadról, majd úgy fogsz kinézni, mint fénykorodban.

– Azután?

Hanse enyhén összevonta a szemöldökét.

– Halott vagy, fiam. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.

– He! – Újabb hang, ezúttal jóval nyersebb és türelmetlenebb hatolt be a kör belsejébe. Egy másik, vörös szamurájpáncélzatot viselő férfi materializálódott Victor mellett. A Hansénél valamivel alacsonyabb, de ugyanolyan büszke tartású jövevény fejet hajtott Victor előtt. – Ő inkább velem jön.

– Miről beszélsz? – kérdezte gúnyosan Hanse. – Ő itt az én fiam, és büszke vagyok rá. Hozzám tartozik, Takashi. Bár nem vagyok meglepve, hogy meg szeretnéd kaparintani, hiszen mindig is magadnak akartad azt, ami az enyém.

– Hah! Én csak a hozzá nem értésedtől szerettem volna megmenteni a tulajdonaidat. – Omi nagyapja ravaszan elmosolyodott. – A fiad az unokám életének védelmében halt meg. Szamurájként harcolt a becsületéért, és szamurájként fogadta a halált. Ami azt jelenti, hogy az örökkévalóságban is szamurájok között kell lennie.

Hanse kék szeme elkeskenyedett.

– A halála mikéntjét inkább szóba sem hoznám, mivel nem is történt volna meg, ha a néped nem lenne annyira elnyomva, hogy az önkifejezés eszközei közül egyedül csak a gyilkosság maradt meg számukra.

Victor tátott szájjal, ámulva hallgatta a vitát. Nem akarta elfogadni, hogy meghalt. Tudta, hogy valami olyasmit él át, amit mások „halálközeli élménynek” hívnak, de azt is tudta, hogy a tudósok véleménye szerint ezek a dolgok kizárólag a képzelet szárnyalásának köszönhetőek. A semmi közepén lebegő fényfolt annak eredménye volt, hogy teste érzékelő rendszerének működése teljesen leállt, és csak tűhegynyi ablakot biztosított neki a való világra. Mindez csak a fejemben játszódik le.

Takashi szigorúan ránézett.

– Ez valóban megtörténik veled, Victor. Ha nem így lenne, ha nem haltál volna meg, nem látnánk a gondolataidat.

– Ha ez csak a képzelet szüleménye, természetesen látjátok a gondolataimat, mivel úgy képzellek el titeket, hogy beleláttok a fejembe.

– Mindig mondtam, hogy okos fiú vagy – mosolygott Hanse.

– És pontosan ezért fog úgy dönteni, hogy velem tart. – Takashi kinyújtotta a kezét Victor felé. – Bebizonyítottad, hogy tökéletes harcos vagy. Megismerted a nagy győzelmeket és a nagy vereségeket, mégis mindig új magasságokba törtél, új kihívásokat kerestél. Ez tesz téged szamurájjá.

– Ez nonszensz, Takashi. Ez teszi őt Davionná. – Hanse is előrenyújtotta a kezét. – Gyere velem, fiam. Bízz bennem. Én tudom, mi a legjobb neked. Kövess, és meglátod.

– Nem.

– Nem? – Hanse meglepettnek látszott. Takashi sugárzott a boldogságtól.

– Velem jön.

– Nem! – rázta meg a fejét Victor. – Egyikőjükkel sem megyek. Hanse összefonta a karját melle előtt.

– Ideát nem járhatod a saját utad. Takashi egyetértően bólintott.

– Nem engedélyezett. Senkinek sem engedélyezett.

– Akkor visszamegyek oda, ahol járhatom.

Mindkét férfi felnevetett.

– Fiam, csak véges számú út áll előtted – mosolygott rá elnézően Hanse. – Egész életed során a Davionok ösvényét jártad, most pedig a Kurita ösvénnyel kacérkodtál. Számodra nincs több választás.

– Ez nem lehet igaz.

Takashi elmosolyodott.

– Hai, de így van.

Victor jobb kezével a torkához kapott, meglepte a két férfi egyetértése. Meztelensége ellenére érezte a Kaitól kapott jádefüggő hideg kövének simaságát. Sun Hou-Tzu. Kai azért adta, hogy emlékeztessen rá, mindig legyek önmagam. Victor szája lassan mosolyra húzódott, ahogy meglátta apja savanyú ábrázatát. Mindig legyek önmagam. Hátravetett fejjel, teli torokból felkacagott.

– Apám, egész életemben az általad felállított normákhoz mértem magam. Hányszor mondtam másoknak, hogy képes lennék túltenni rajtad, ha hagynának, pedig valójában ők sosem tartottak vissza. Csak te.

– Én nem tartottalak vissza. – Hanse szemében harag szikrázott.

– Nem, nem is te, hanem a bálványod. – Victor bocsánatkérően nyújtotta apja felé a kezét. – Te jó apa voltál, olyan jó, amilyent mindig is akartam, de volt egy félelmetes, mély hatást keltő kisugárzásod. Hozzád hasonlítva, én szinte semmi sem vagyok, de ez csak azért van, mert egy másik időben élek, és a kihívások is különböznek. Mégis, amikor tehettem volna valamit, amivel túlszárnyallak téged, amivel elhomályosítom a tetteidet, habozni kezdtem, mert ezzel a te érdemeidet kisebbítettem volna. Ahogy nőttem, ahogy egyre távolodtam tőled időben és tapasztalatban, egyre kevésbé képezted részét az életemnek, és én nem akartalak elveszíteni.

Victor megfordult, és rámutatott Takashi Kuritára.

– Önnel is ugyanez a helyzet. Egy kérlelhetetlen, legyőzhetetlen ellenség. Apám számára igazi istencsapása volt, ám mielőtt én is kipróbálhattam volna magam ön ellen, egyszerűen meghalt! A halála megfosztott annak lehetőségétől, hogy bebizonyítsam, vagyok olyan jó – vagy még jobb is –, mint ön. És most, miután megismertem a fiát és az unokáit, miután annyi mindent megtanultam a birodalmáról és a szokásaikról, erősebb és jobb lettem, de a szelleme még mindig ott ólálkodik a háttérben. Mindig felmerül a kérdés, vajon elfogadná-e azt, amit teszek, amit a fia és az unokái tesznek, de erre a kérdésre sosem fogjuk megkapni a választ.

Takashi megvetően legyintett.

– A félelmed, hogy elveszítesz valamit, a vágyad, hogy megtudd, mit jár a fejünkben – ez az, ami gúzsba köt téged. A probléma benned van, nem bennünk.

– Egyetértek, mert tudom, miért tekintek így önre és az apámra. – Victor Hanséra szegezte az ujját. – Te vagy a legendák Hanse Davionja, a férfi, aki bekebelezte a Kapellán Konföderáció felét, és nászajándékul adta a feleségének. Ön pedig, Takashi Kurita, az az ember, akit a sírkövére vésve láttam. Még mindig abban a korban él, amikor átvette meggyilkolt apja helyét, és reformokat vezetett be, hogy enyhítse az általa okozott szenvedéseket. Mindketten legendává váltak, és most én is ezt az ösvényt taposom.

– Itt és most megértettem, hogy az egész dolog valójában nem rólam, vagy arról szól, hogy ki is vagyok én valójában. Vagyok aki vagyok, és ez így is marad, amíg meg nem halok. Öt, tíz, tizenöt vagy ötven év múlva viszont már senki sem fogja tudni az igazat rólam, rólad vagy önről. Az, hogy kik voltunk, örökre elveszik. Amit viszont tettünk, arra emlékeznek, ítélkeznek felette, imádják vagy lebecsülik hosszú éveken át. A Belső Szféra jobb, vagy rosszabb hellyé vált az uralkodásom alatt? Szeretném azt hinni, hogy jobbá, de még sok mindent kell tennem ahhoz, hogy ezt garantálni is tudjam.

Victor egymáshoz szorította ökleit.

– Ezért nem tarthatok egyikőtökkel sem. Visszamegyek. Nem akarok meghalni.

Hanse felkuncogott.

– Szép monológ volt, de nem ismered a visszavezető utat. Victor ismét megérintette a medált.

– Én nem, de ő igen.

– Ez a holmi nem segít rajtad – nevetett Takashi.

– Biztos vagyok benne, hogy igen. – Victor megdörzsölte a követ, és érezte, hogy átmelegedik az érintése alatt. A jade majom növekedni kezdett, és egy idő után eleresztette a Victor nyakába akasztott bőrszíjat. – Látjátok, ha mindez csak a képzeletem szüleménye, akkor azt is el tudom képzelni, hogy Sun Hou-Tzu kivezet engem innen. Ha viszont a természetfeletti birodalma, és valóban a halálhoz vezető kapu… Nos, akkor túljárt Yen-lo-wang eszén, és megmentett egy embert a Holtak Királyától, tehát megint csak én nyertem.

Takashi kényszeredetten biccentett Hansénak.

– Valóban okos fiú.

– Annak kell lennie.

Victor elmosolyodott, és megfogta a jade majom kezét.

– Nem fogok, és nem is akarok azon töprengeni, mire gondolhattok, vagy mások mit gondolnak a tetteimről. Igaznak kell maradnom önmagamhoz és ahhoz, amit helyesnek vélek. Ha bármi mást tennék, becsapnám magam, és azt mindenképpen el akarom kerülni.

Kai Allard-Liao felpillantott a Victor mellé helyezett székről. Nyaka megfájdult a kényelmetlen pózban való alvástól, de amikor felajánlották, visszautasította a jóval kényelmesebb körülményeket. Nem akarta otthagyni Victort.

Az ágy másik oldaláról Omi nézett rá mosolyogva.

– Hallottad?

Kai bólintott és felállt. Lenézett Victorra. A herceg szemhéja megremegett, majd felnyílt.

– Pihenj, Victor, rengeteg időd van.

Omi megfogta, és gyengéden megszorította Victor jobb kezét. Arcán könnyek csorogtak, és Kai is érezte, hogy valami szorongatja a torkát.