Epilógus

Megérkeztek az első bíborosok a Vatikánba, válaszul a pápai felhívásra. A szentatya beszélgetni kezdett velük, mikor Richard Borden, a Vatikán pápai külügyminisztere félbeszakította őket.

Ahogy belépett a terembe, Borden olyan arckifejezést vágott, amit a pápa nem tudott megfejteni.

– Elnézést kérek szentségedtől, amiért bátorkodtam megzavarni ilyenkor, de azt hiszem, hogy erről sürgősen értesülni szeretne.

Azzal átnyújtott egy sárga faxot, és távozott a szobából.

A pápa háromszor olvasta el az üzenetet. Ennyi időbe telt, mire valóban kezdte felfogni a szavak valódi jelentőségét. A fax az innsbrucki püspöktől érkezett.

Negyedjére is végigfutotta az üzenetet, majd a vendégei felé fordult, akiket ekkorra már majd elemésztett a kíváncsiság.

Gondosan kiszűrve az örömöt a hangjából, a pápa komoly ünnepélyességgel bejelentette: Neils Braun bíboros érsek meghalt.

A szobában mindenki levegő után kapkodott.

– Hogyan? – kérdezte a párizsi érsek.

– Hol? – hangzott szinte egyszerre a milánói érsek szájából.

A pápa odanyújtotta nekik az üzenetet, és ismét minden erejével igyekezett elleplezni arcán és hangjában a belül érzett örömöt. Kisfiú kora óta most először újra hinni kezdett a csodákban.

– Elmondanánk egy imát eltávozott testvérünkért?

Azzal a pápa részvétteljes, a bíboros lelki üdvéért könyörgő imát mondott A szívében pedig hálaima zengett.

A faház egy modem A-vázas épület volt, amit rendszerint a helyi bajor plébánia használt spirituális elvonulás céljából. Az egyházközség vezetője Hans Morgen közeli barátja volt. Az egész épületben mindenütt lakkozott fa ragyogott, és egy szabadon álló fémkályhában égő fahasábok lobogása és pattogása töltötte be a szobát. Seth Ridgeway újabb felhasított deszkadarabot rakott a tűzre abból a kupacból, amit az imént hozott be. Majd bezárta a kályha fémajtaját, és odalépett Zoe-hoz, aki a magányos, örökzöld fenyvessel borított alpesi völgy lejtőke néző, hatalmas ablaknál állt A nő közelebb dörgölőzött hozzá, ahogy hátulról átölelte.

– Ehhez hamar hozzá tudnék szokni – szólalt meg Zoe.

– Igen, értem, mire gondolsz – felelte Seth.

– Tudom, csak egypár napja történt, mégis olyan, mintha egy egész élet telt volna el azóta.

A bíboros fészke tényleg egy másik életben létezett.

Hosszú ideig némán álltak, és figyelték ahogy a napsugarak áttűznek a felhőkön, és zöld lángokként játszanak a fenyőlombok között.

– Isten jó hozzánk – jelentette ki Zoe.

– Ha te mondod – Seth hangja sötéten csendült. – Remélem, igazad van. Tényleg szeretnék hinni benne, de egyszerűen nem tudok többé.

Zoe megszorította a kezét.

– Majd fogsz! – biztatta. – Csak adj magadnak egy kis időt!

– Sokkal többre lesz szükség ehhez az időnél.

Újra hallgattak egy darabig. Figyelték, ahogy a szél végigsöpör a völgyön, fagyos ecsettel borzolva végig a fák csúcsait Aztán mindketten egyszerre vették észre a mozgást. Odalent, a nyáron turistaösvényként szolgáló szerpentines út kanyargását követve a fák között, kivehették Hans Morgen hosszú, meleg zekéjének vörös pöttyét. Több mint két órával ezelőtt pattant fel a snow-mobil nyergébe, hogy lehajtson vele a városba. A mögé kötözött kicsiny, vitorlavászonnal borított szánkó magasan megpakolva púposodott. A jármű motorjának brummogása alig hallatszott a tűz pattogásában.

– Talán az majd segít, ha visszatérsz a tanításhoz – vetette fel Zoe.

– Talán… – visszhangozta Seth a fejét csóválva. – De nem hiszem. Mindazok után, amit megtudtam a Sophia-passióról és az összes többi dologról… azt hiszem, el kell dobnom a sillabuszomat, és kezdeni mindent elölről.

Zoe szembefordult vele.

– Talán pont ez a válasz!

– Hmm?

– Eldobni az összes régi nézetet és hiedelmet, és az egészet elölről kezdeni. – Egy pillanatra elhallgatott. – Én megtettem. Egyszerűen nem kapaszkodhattam egy olyan hitbe, amibe korhadt szálakat fontak. Valami újra volt szükségem, ami egyenesen a lelkemet szólítja meg. Talán neked is ezt kellene tenned!

Seth csodálattal mosolygott rá.

– Te aztán nem semmi vagy… – Egy pillanatig némán állt. – Nem tudom… Azt hiszem, még soha életemben nem éreztem ilyen irányvesztettnek magam… ilyen céljavesztett, kipányvázatlan csónaknak.

– Én is így éreztem, amikor ráébredtem, hogy milyen csaló és ámító az anyaszentegyház, amiben addig hittem – felelte a nő.

– De én nem akarok hozzád hasonlóan hosszú éveket tölteni arra várva, hogy visszatérjen a bizonyosságom.

– Talán csak egy hamis bizonyosság volt, ami most elveszett benned – kockáztatta meg Zoe. Elfacsarodott a szíve, ahogy a férje fájdalomteli szemébe tekintett. – Talán minden bizonyosság csupán illúzió.

– Köszönöm, professzorom! – bólintott Seth.

– Nem, nem úgy értettem…

Seth szélesen elvigyorodott.

– Minden oké. Tényleg. – Azzal a karjába zárta a nőt, és megcsókolta.

Mögöttük tompa puffanással megroskadt néhány fahasáb. A motoros szán zaja egyre erősödött.

– Azzal, ahogy megszabadultál a hamis bizonyosságtól… Isten valójában talán épp ily módon akar ráébreszteni arra, hogy mindez már a legelején sem volt igaz – mondta végül Zoe. – Az új sillabusz azt jelenti, hogy el kell kezdened új ideák, új igazságok után kutatni. Én azt hiszem, Isten örömét leli a keresésünkben. Talán a végső igazság az, hogy nincs is végső igazság… hogy igazából egész életünkben folytatnunk kellene az utána való kutatást.

– Hát, ez igazán megnyugtató…

A snow-mobil motorzaja egészen hangossá vált a házikó előtt, majd elhallgatott.

– Miért, van jobb ötleted? – kérdezte Zoe.

Seth megrázta a fejét.

– Thalia rengeteg kutatást végzett, és nagyon sok forrásanyaga meg jegyzete van. Majd ő segít, mikor ideér – mondta Zoe. – Az alabástromfrízről már nem is beszélve.

– Ha egyáltalán vissza tudod szerezni.

– Számítok rá – bólintott Zoe. – A művészeti adatbázis anyagában, amit letöltöttem, minden benne van: dátumok, nevek, árak, szállítási kódok… Minden, ami ahhoz kellhet, hogy bebizonyítsam: azokat a műkincseket ellopták – ráadásul kétszer –, és hogy igazoljam: jogom van visszaszerezni őket.

– Rengeteg embert nagyon fel fogsz vele bőszíteni! – jegyezte meg Seth. – Az a sok prominens múzeumi kurátor, azok a befolyásos vevők… Ez nem sokat használ majd a mi ügyünknek.

Morgen lépései tompán dobbantak mögöttük, a ház előtti teraszon. Mindketten megfordultak.

– Nem igazán érdekel – vont vállat Zoe. – Azt kapják, amit megérdemelnek. Gerinctelen alakok egytől egyig, akik a lelküket is eladnák az ördögnek, csak hogy bármi áron hozzájussanak a műkincsekhez. Engem nem annyira az üzlet érdekel, mint hogy visszajuttassam a lopott műkincseket jogos tulajdonosaikhoz, és azok örököseihez. Ha ehhez tönkre kell tennem a bizniszüket, ám legyen.

– Én viszont még mindig nem tudom, hogy vissza akarok-e menni tanítani – mondta Seth. – Valaha egész jó detektív voltam. Talán egyszerűen segíthetném a munkádat.

– Mért, mit tudsz te a művészetről? – tréfált vele Zoe.

– Nagyjából annyit, mint te a vallásról! – vágott vissza Seth vigyorogva.

Mindketten nevettek, mikor egy hósapkás Hans Morgen viharzott be az ajtón, mint valami jeges felhőből és szélfútta hóból született jégember. Az egyik kezében olajbarna vászon hátizsákot tartott.

– Szép jó napot kívánok! – köszöntötte őket szívélyesen, miközben szabad kezével lehúzta magáról a motorosszemüveget. – Nincs jobb egy kis alpesi hónál, hogy újra harminc évvel fiatalabbnak érezzem magam! – indult feléjük, közben pedig belenyúlt a zsákba. – A plébánia papja üzeni, hogy a barátnője, az a Thalia holnap érkezik. Rögtön iderepül az apja temetése után.

– Gazemberek! – mormolta Seth.

Morgen bólintott.

Szegény lánynak fogalma sem volt róla, hogy az öreg szép csendben elaludt, és álmában távozott, alig pár héttel azután, hogy ő Zürichbe került. – Azzal előhúzta az International Herald Tribüne egy példányát a zsákból, és Zoe-nak nyújtotta.

– Mi volt az? – kérdezte Seth, miközben a nő széthajtogatta a napilapot.

– Gutaütés – felelte Morgen. – Abban a pillanatban meghalt. Egy fagyasztóba tették a testét.

Seth lassan megcsóválta a fejét.

Ó! – sóhajtott fel Zoe, ahogy a címlapra nézett.

Egy pillanatig némán olvasott, majd átnyújtotta Sethnek az újságot. A vezércikk beszámolt a vatikáni tulajdonban álló, Innsbruck melletti menedékház leégéséről. Az újság közölt egy légi felvételt is a lángoló épületről, amit még a helikopter pilótája készített egy kis kézikamerával, közvetlenül a felszállást követően. A fotó mellett Braun arcképe díszlett, alatta a felirattal: „A tűz áldozata lett”.

Seth figyelmesen végigolvasta a történetet.

– Tessék! – bökött végül az egyik bekezdésre a cikk vége felé. – A rendőrség még mindig keresi a tűz azon két túlélőjét, akiket az a helikopter mentett ki, amely arra várt, hogy az innsbrucki repülőtérre vigye a bíborost.

– Ezek mi vagyunk. Biztos, hogy tudják a nevünket. Mért nem hozták nyilvánosságra? – kérdezte Seth Morgent. – Nem vadásznak ránk? Az Interpol nem tesz még mindig tűvé értünk mindent?

– Mondtam már, hogy a vatikáni szövetségeseinknek megvannak a maguk barátai – mosolygott Morgen. – Az önök segítsége miatt pedig még hálásabbak nekünk a pápai kúria romlatlan tagjai, beleértve magát a szentatyát is. Egészen biztos vagyok benne, hogy máskülönben nem adta volna áldását az ezen a csodálatos menedékhelyen való tartózkodásunkra. – Azzal Morgen az ajtó felé fordult. – Olvassák el azt! – mutatott az újság felé. – Megvannak a komputerek, amiket rendeltek. Megyek, behozom őket.

– Hadd segítsek! – mondta Seth és Zoe csaknem egyszerre.

Morgen megrázta a fejét.

Ma olyan erősnek érzem magam, mint egy oroszlán.

– Valóban? – kérdezte Zoe kétkedve.

– Abszolúte! – felelte Morgen, azzal kisietett.

Seth az ajtó felé indult. Zoe megragadta a karját.

– Ne! Csak megsértenéd a büszkeségét – Seth egy pillanatig kétkedve meredt rá, utána azonban hagyta, hogy Zoe visszahúzza őt az ablak melletti két egyszerű, falusias székhez. A távolban egy terepsíelő páros szlalomozott lefelé egy tágas hegyi réten.

Miután kényelmesen elhelyezkedtek a székben, Zoe hangosan felolvasta az újságban talált rövid cikket –,,A FALUSIAK VALLÁSI KAPCSOLATOT LÁTNAK A ROMOK KÖZÖTT”, írja a főcím. Ez a Braun nekrológjához mellékek cikk „A tűz után a helyszínre érkező munkások elmondták, hogy az egész ház porig égett, leszámítva egy linóleumfokot, amely – mint kiderült – a konyhát borította. A linóleumdarab egyesek szerint egy női alakot formázott.

„–Volt neki szeme, keze, meg minden – nyilatkozta állítólag az egyik munkás. – Esküszöm, tisztán látszott. Igazi csoda ez, isteni jel!” A képet a legtöbben elvetették mint újabb példáját annak, hogy az emberek azt látnak ki egy romos épület falának véletlenszerű mintázatából, az árnyékokból, tintapacákból, a festékmázas üvegablakokon átszűrődő fényfoltokból és egyebekből, amit épp látni akarnak. Az innsbrucki tűzoltók vezetője az újság idézete szerint így nyilatkozott „A tűz néha fura dolgokra képes. Sok példát láttunk már arra, hogy egy leégett épület maradványai között mintha egy emberi arc rajzolódna ki. De olyasmi ez, mint az állat alakú felhők, vagy a holdkorongon egy arc felfedezése. Az egész pusztán az emberi képzelet terméke.” Innsbruck püspöke a tűzoltóparancsnokéval összhangban álló nyilatkozatot tett.

A későbbi évek során egy újabb pápának vitára kellett kelnie az innsbrucki templomba járók kicsiny, ám harcias csoportjával, akik követelték, hogy a Vatikán nyilvánítsa az arcmás helyszínét szent hellyé. Az a pápa ugyanazt a választ adta, mint elődje, aki akkor ült a helyén, mikor a bíboros menedékháza leégett: „A láthatatlan dolgokba vetett hit mindig erősebb, mint az, ami a látható, tapintható, anyagi dolgokon alapszik. A felsőbbrendű, égi hatalomba vetett hitünk legigazibb próbája az, hogy hajlandóak vagyunk-e hinni benne anélkül, hogy látnánk. Hosszú távon pedig a keresztény egyházak – és ami azt illeti, minden hit minden vallása – jobban járnak, ha efféle jól látható jelek nélkül maradnak. Mert mindig lesznek akik látnak, és mégsem hisznek. De Isten szemében különösen áldottak azok, akik nem látnak, mégis hisznek.” A pápa soha, senkinek nem árulta el nyíltan, hogy ő vajon hitt-e a jelben.