Huszadik fejezet

A zürichi Bahnhofstrasse kevesebb mint egy mérföld hosszan fut a vonatállomástól a tóig. Ám ezen a rövidke távon a látogató csaknem mindent megtalálhat, ami miatt ez a svájci kisváros olyan nemzetközi hírnévre tett szert, miszerint még az utcakövei alatt is arany lapul.

A Bahnhofstrassén egymást érik a bankok és az ékszerboltok. A bankokban pénzt, drágaköveket, aranyat, és még az aranynál is értékesebb tárgyaltat őriznek. Az ékszerüzletek aranyat, ritka drágaköveket árulnak pénzért, aranyért, néha az aranynál is értékesebb dolgokért. A bankárok és ékszerészek régóta egymás szövetségesei, ám sehol sem szövődött közöttük olyan szorosra a kapcsolat, mint éppen itt, Zürich Bahnhofstrasse nevű utcáján. Az összes nagyágyú itt található: a Swiss Credit, az Union Bank, a J. Vontobel & Co., az A. Sarasin & Cie. és mások.

Az impozáns, merész főhomlokzatú, páncéllemezekkel vonalazott, csiszolt mahagóni ajtajú nagy banképületek árnyékában pedig magánbankok húzódnak meg kicsiny, exkluzív cégek, az egész titoktartó bankszakmán belül is a legtitkolózóbbak. A bejárati ajtóikon díszlő réz névtáblákon általában egyetlen rövid név szerepel, mint például Bertholdier et Fils, vagy esetleg egy egész névsor, mint az ügyvédi irodáknál. Sehol semmi nem jelzi, hogy esetleg bank rejlik az egyszerű névtábla mögött. Ha a látogató nem tudja, hogy bankról van szó, akkor semmi dolga ott.

A bankokat egymástól elválasztó ékszerüzletekkel nagyjából ugyanez a helyzet. A nagyobbak bejárata fölé vonzó, gyakran hivalkodó nyilvános cégéreket terveztek, hogy magukhoz csábítsák a burzsoáziát, mellettük pedig – csak magánliftek és arra felhatalmazott védőkíséret mellett megközelíthető – szalonok azok számára, akik minden valószínűség szerint valamelyik kicsiny, páncéllemezes mahagóni ajtajú banklétesítményből érkeztek.

Seth kifizette a taxiját a Bahnhofstrasse tó felőli végénél. Ragyogó idő volt; a hideg, tiszta levegőben élesen kirajzolódott egy magányos vitorlás, ahogy a fagyos habokat szelte a távolban. Seth kilátópontjáról úgy tűnt, mintha egy viasszal bevont varázslósipka siklana a vízen. Ridgeway megállt egy pillanatra, és egy több mint hat hónappal azelőtti nyári napra gondolt, mikor egy kis vitorlást bérelt egészen fenn a Zollikon-tónál, miközben várta, hogy Zoe visszatér.

Hirtelen hátat fordított, múltba révedő gondolatainak éppúgy, mint a rájuk emlékeztető fizikai látványnak. Szaporán lépkedni kezdett. Átvágott egy kicsiny parkon, és máris elvegyült a karácsonyi vásárlók egyre sűrűbb tömegében. December huszonkettedike volt. Már csak két nap karácsonyig.

A Bahnhofstrasse járdái zsúfolásig teltek a vásárlókkal, eladókkal, csellengő turistákkal, téli szünidejüket töltő iskolásokkal, itt-ott pedig makulátlan, jól ápolt úriemberekkel és úrhölgyekkel. A nők legtöbbje vastag, drága prémbundát viselt, méltóságteljesen vonulva tették meg a limuzinjuk és bankok valamint ékszerüzletek közötti utat.

Seth a Bahnhof, vagyis a vasútállomás felé tartott; hozzáigazodva a tömeghez, meglassította lépteit. Egy rövid időre megtorpant az egyik villamosmegálló melletti kicsiny, háromszögletű plázán, hogy tanulmányozza a reggel, még távozása előtt a recepción kapott turistatérképet. Körülnézett, és az úti céljának megfelelő irányba forgatta a térképet.

Jobbja felől Zürich óvárosa húzódott, a maga kanyargós, macskaköves sikátoraival, középkori, valamint reneszánsz épületeivel. Yost boltja az egyik keskeny mellékutca végében állt, ami két háztömbbel feljebb keresztezte a Bahnhofstrassét. Ahogy visszagyömöszölte a térképet kabátzsebébe, Seth megérezte a Magnum fémcsövének halálos hidegét.

Krisztusom! – gondolta, miközben előrenyomakodott a tömegben. Árnyékként követ a halál. Először Rebecca Weinstock a hajóján, azután Tony Bradford. Majd pedig a pap az amszterdami parkban.

És Zoe.

Hagyd abba! – förmedt magára. A feleségem él. Életben kell lennie! Majd egy gúnyos belső hang folytatta: Halál! Halál követ téged! Zoe meghalt. Halott. Ismerd be! Csak áltatod magad!

Seth mélyen a kabátzsebébe süllyesztette a kezét, lehajtott fejjel tovább nyomult előre, immár úgy igyekezve, mintha ily módon megszökhetne kísértő, kínzó gondolatai elől. Ha a felesége halott volna…

Próbálta végiggondolni ezt a hát, de egyszerűen képtelen volt elképzelni az életét nélküle. Tovább nyomakodott a tömegben.

Már majdnem elérte a kereszteződést, ahol jobbra kell fordulnia az óvárosba vezető utcán, mikor meghallotta a halk, magával ragadó hangot: egy fülbemászó zenei dallamot, ami mintha betöltötte volna a levegőt körülötte, és teste minden egyes porcikáját vonzotta volna, nem csak a zenei érzékét. Megtorpant, körbefordult, igyekezvén megtalálni a hang forrását, ami mintha mindenünnen áradt volna, és nem valami konkrét, meghatározható helyről. Körülötte a legtöbb ember szintén megállt.

Mellette lehajolt egy nő, és odaszólt a lányának – Ott! – intett németül. A lánya abban a pillanatban megindult a mutatott irányba, az anyja pedig utána furakodott a tömegben. Seth követte őket.

Az utca túloldalán, a járdára tett kalapja előtt egy szakállas, húsz év körüli, hagyományos alpesi öltözéket viselő fiatalember egy havasi kürtöt fújt. A jó háromméteres, megnyújtott tajtékpipára emlékeztető fa hangszer mintha izzott volna a hangoktól, ahogy a srác egy sor dallamot játszott rajta, amik végigrezonáltak az épületek között.

Egy jól öltözött nő odalépett a fiatalember kalapjához, beledobott egy papírpénzt, majd visszaolvadt a tömegbe. Hamarosan többen követték példáját, ahogy a fiú sorra eljátszotta az egyszerű melódiákat és üzeneteket, amik segítségével a régi havasi emberek egymással kommunikáltak még a telefon megszületése előtt, a máskülönben izolált csúcsok és hegygerincek között.

Seth az egész testével hallgatta őt. Előbb az egyik hang a fülét kényeztette, majd egy másik mintha egyenesen a mellkasában vibrált volna, egy harmadik pedig a fejében. Végezetül egy amerikai ötdollárost dobott a srác kalapjába, majd vonakodva a Yost üzletéhez, és – reményei szerint – néhány válaszhoz vezető utcácska felé vette az irányt.

Seth alig tíz perccel később megtalálta Yost boltját, a pillanatnyilag az Eden au Lac páncélszekrényében pihenő festmény hátulján szereplő címen. Az épület az elmúlt csaknem ötven év során több bővítésen és átalakításon is átesett, a környező üzletek közül nem egyet átvett és magába olvasztott, ezért Ridgeway most az Augustinergasse 13 alatt találta a bejáratot, valamivel lejjebb az eredeti címtől.

Seth elhátrált a szemközti járdaszegélyig, megszemlélte az üzlet homlokzatát. Egy zsúfolt, homályosan megvilágított boltocskára számított, kicsiny kirakattal, telepakolva a napfénytől kifakult keretmintákkal. Ehelyett egy olyan létesítményt talált itt, ami legjobb tudomása szerint úgy festett, mint valamelyik ékszerüzlet odalenn a Bahnhofstrassén. „Jacob Yost és Fiai, szépművészet” – olvasta a reneszánsz kori épület első emeleti kőfalába igényesen beillesztett, diszkréten csillogó rézbetűket. A helyiség most már nem csak egyszerű képkeretező, de egyben galéria is volt. A kőből épült homlokzaton az ablakok magasságában féltucatnyi beüvegezett fülke látszott, amelyekben bekeretezett műalkotásokat állítottak ki. Egyiken sem szerepelt árcédula. Vagy nem voltak eladóak, vagy olyan embereknek szánták őket, akik tudták, hogyan licitáljanak a szépművészeti műremekekre.

Seth minden tőle telhetőt megtett, hogy elfojtsa izgatottságát. Gyorsan átkelt az utcán, és a dupla üvegajtón át belépett az üzletbe.

Odabenn elegáns, meleg szoba fogadta, amelynek magas mennyezetű falait az elképzelhető legváltozatosabb festmények borították. Egyedül az volt a közös bennük, hogy minden egyes darab rendkívül drágának tűnt. A helyiség padlóját üresen hagyták, leszámítva a sötét mahagóni bútorzatot a féltucatnyi, borvörös bársonnyal bevont széket, több kisebb asztalkát, középen pedig, mindezt egységbe foglalva, egy márványborítású alkalmi asztalt. Két székre szőrmebundát terítettek; úgy festett, mintha holt állatok pihennének rajtuk.

A márványlap közepén egy sherrynek látszó folyadékkal teli, metszett kristályüveg állt ezüsttálcán, körülötte szintén kristály sherryspoharak körben elrendezve. A szabályos alakzatot két helyen hézag törte meg, és ahogy Seth végigpásztázta a fenti galériát, hamar kiszúrta a két hófehér hajú asszonyt, akik épp az ajkukhoz emelték a tálcáról hiányzó poharakat. Egy harmincas éveiben járó, alacsony, köpcös férfi két oldalán álltak, aki először egy bizonyos képre mutatott, majd egy másikra, és halk, tiszteletteljes hangon magyarázott valamit. Miközben beszélt, mindkét nő bólogatott.

– Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte valaki angolul.

Seth meglepődve fordult a hang felé. A két nőt istápoló férfihoz hasonlóan kövér, ám valamivel fiatalabb kiadású alak bukkant fel a semmiből a jobbján. Formális, sötét öltönye és rövid nyakkendője azt a képzetet keltette a szemlélőben, mintha temetkezési vállalkozó volna.

Seth egy hosszú pillanatig némán meredt rá, igyekezvén összeszedni a gondolatait. Egyáltalán nem számított rá, hogy Jacob Yost és fiai ilyen… választékosak és elegánsak.

– Sajnálom, ha megriasztottam – kezdte a férfi, majd egy pillanatra elhallgatott. – Maga amerikai, nemde? – Tekintetével végigmérte Seth mindennapos öltözékét: a szürke gyapjúnadrágot, a fekete bőrcipőket, a tengerészkék, magas nyakú pulóvert, felette pedig a piros sízekét. A férfi tekintete azt sugallta, hogy bár nem örül az efféle öltözéknek az üzletében, mindazonáltal tiszteletben tartja az amerikaiak különcségeit, akik mindezzel együtt igen gazdagok is lehetnek.

– Igen – nyögte ki végül Seth, miközben a saját pulzusa a fülében dobogott. – Úgy értem, igen… amerikai vagyok, de folyékonyan beszélek németül, ha úgy kényelmesebb önnek A férfi megrázta a fejét, és kinyújtotta a karját.

– Félix Yost vagyok – mutatkozott be. – Két évig tanultam az USA-ban, a kaliforniai Getty Museumban. – Seth kezet rázott vele. Yost kézfogása húsos volt, ugyanakkor határozott és meleg. – Minden alkalomnak örülök, ami lehetőséget nyújt, hogy gyakorolhassam és frissen tarthassam az angoltudásomat.

Seth bólintott.

– Seth Ridgeway vagyok – mondta. – Pár napja telefonáltam, beszéltem az édesapjával egy… egy festmény ügyében. – Figyelte, ahogy a férfi halványan ráncolni kezdi a homlokát, majd újra kisimulnak a vonásai. Seth a pénztárcájáért nyúlt, előhúzta belőle azt a fotót, amit még Rebecca Weinstock adott neki.

– Szeretnék az édesapjával beszélni erről a képről. – Átnyújtotta a húsos fiatalembernek a felvételt, amit az összevont szemmel, gondosan tanulmányozni kezdett. Hosszú csend következett. Seth közben tisztán hallotta a galériáról a két fehér hajú asszony vitatkozását. Az egyikük meg akart venni egy képet, mondván, hogy jó pénzbefektetés. A másik tiltakozott, és szemet bántóan ízléstelen látványnak nevezte.

– De drágám, gondolj csak bele, milyen értékes ízléstelenség! – felelt a barátnője. Ebben a hangulatban folytatták miközben Seth és Yost között egyre kényelmetlenebbé, feszültebbé vált a csend. Úgy tűnt, a fiatalembernek nem akaródzik felpillantania a fotóról.

– Mikor korábban telefonáltam, azt mondták, az édesapja szívesen lát engem – jegyezte meg végül Seth.

Amit Félix Yost ezután tett, az teljesen készületlenül érte Sethet.

– Tessék! – sziszegte Yost, miközben visszalökte a képet Ridgewaynek. – Vigye innen ezt a szemetet, és hagyjon minket békén!

Seth elvette a fotót, elképedve meredt Yostra.

– Süket maga? – kérdezte Félix. – Mi finom úriemberek vagyunk, és nem hagyjuk, hogy egy ötven évvel ezelőtti tévedés örökké kísértsen minket! Táguljon innen! Távozzon most azonnal, különben kénytelen leszek értesíteni a hatóságokat!

Uh… – Seth szavakat keresett, amik az Istennek sem akartak az eszébe jutni. Mi siklott így félre? Mi ez az egész? A festmény hátulján szereplő név volt az egyetlen nyom, amin elindulhatott Zoe felé – az egyetlen esélye, hogy kitalálja, mit jelent a festmény. Mi miatt gondolta meg magát Yost? Talán beszélt vele valaki? De miről?

Yost megragadta Seth felkarját, megpróbálta kitessékelni a boltból.

– Kérem, Mr. Ridgeway, vagy akárkinek is nevezi magát. Kérem, távozzon! Nem akarunk semmi bonyodalmat, ezért semmit nem akarunk tudni a képről, amiről ön beszél.

– De hát miért? – Seth kiszabadította a karját Yost szorításából, és szembefordult vele. A férfi egy egész fejjel alacsonyabb volt nála. – Semmit nem tudok erről a festményről, azt leszámítva, hogy szoros kapcsolatban áll a feleségem eltűnésével, és legalább három ember halálával.

Yost szemei egyre jobban elkerekedtek, miközben Seth szavait hallgatta.

– Pontosan ez az, amiért nem szeretnénk, hogy bármi közünk is legyen ehhez a festményhez! – Yost folyékony angolsága darabossá vált, a német nyelvtani szerkezeteket kezdte felölteni, ahogy izgatottsága egyre fokozódott. Újból megragadta Seth karját, és az ajtó felé kezdte vonszolni. Kérem, ne akarja, hogy hívjam a rendőrséget! – rimánkodott. – De kénytelen leszek, ha nem távozik haladéktalanul!

Seth másodszor is kitépte magát a férfi szorításából, háttal az ajtónak megvetette a lábát, reszketve a haragtól és frusztráltságtól. Szája dühödten tátogott, mint egy partra vetett halé, ahogy igyekezett megszabadulni az elméjét elöntő, artikulálatlan indulattól.

Végezetül nekinyomta a tenyerét Yost puha, hájas mellkasának, és olyan erővel taszította meg, hogy a köpcös kis alak szélmalomként hadonászó kézzel hátratántorodott, és fenékkel egyenesen nekizuhant a márványasztalon álló metszett üvegpoharaknak.

A szilánkokra törő csiszolt kristályok vékony, fülsértő csörömpölése követte Sethet a kinti, ragyogó napfénybe, és csak akkor halkult el, mikor az ajtó hangos csattanással bevágódott mögötte.

– Elment!

Az apát szemmel láthatóan megrándult, ahogy meghallotta a fiatal pap szavait. Az apátság kétségbeejtő anyagi helyzete most egyszerre elillant az elméjéből, miközben irodája ablakából kinézett a Frauenkirche ikertornyaira, amik ott magaslottak München óvárosának háztetői felett. Lassan szembefordult az ifjú pappal.

– Hogy érted azt, hogy „elment”? – kérdezte lassan, tagoltan. Hangja metszett, mint a borotva. A papnövendék arca úgy elfehéredett, mintha belisztezték volna.

Én… – próbálta idegesen megköszörülni a torkát. – Bekopogtunk az ajtaján az ebéddel. Ő azt… azt mondta, nem érzi jól magát. Ágyban töltötte a délelőttöt. Ő nagyon… nagyon…

– Beteg. Igen, tudom, tisztában vagyok az egészségi állapotával! – vágott közbe az apát türelmetlenül. – Többet tudok az ő egészségi állapotáról, mint a magaméról, úgyhogy csak folytasd!

– Azt kérte, hogy hagyjuk magára ma délelőtt, és mi… mi azt feltételeztük, hogy alszik. Tudja, atyám, már korábban is csinált ilyet. – Az ifjú pap reménykedve keresett némi rugalmasságot mesterében. Majd, mikor semmi ilyesmit nem látott az apát fagyos ábrázatán, folytatta. Alig egy perce kopogtattunk be hozzá újra. És mikor semmi választ nem kaptunk, attól féltünk, hogy… meghalt, vagy valami ilyesmi… Úgyhogy beléptünk a szobába, és akkor láttuk, hogy eltűnt. Nyoma veszett.

– Eltűnt? Csak így, egyszerűen nyoma veszett? – kérdezte az apát. A fiatal pap bólintott.

A mestere válasza halkan kezdődött, mint távoli morajlás a horizonton, majd fokozatosan erősödött, míg végül szavai olyan erővel mennydörögtek a szegény tanoncra, hogy az szinte meghátrált a süvöltés súlyos csapásai alatt.

– Mindössze azt a feladatot adtam neked, és másik öt inkompetens emberi lénynek, akik papnak merészelik képzelni magukat, hogy tartsatok szemmel egy gyenge, félig nyomorék öregembert, és te azzal jössz nekem, hogy valahogyan eltűnt az éles szemetek elől, ráadásul fényes nappal?!? Én… – Az apát fuldoklott haragjában. Az arca teljesen kivörösödött, összeszorított öklei reszkettek az oldala mellett. Egy hosszú pillanatig némán meredt a fiatal papra. Majd: – Tűnj innen! Te, és a mihaszna társaid szobafogságot kaptok Majd később gondom lesz rátok!

A fiatal pap mintha kővé dermedt volna.

– Kifelé! Most!

A legény erre hirtelen megelevenedett, és kirohant a szobából.

Az apát odament az irodája ajtajához, halkan becsukta. Majd az asztalhoz lépett és súlyosan belerogyott a székébe. Miért én? – tűnődött lehunyt szemmel, miközben kézfejével fáradtan megdörzsölte az arcát. Miért?

A telefonért nyúlt. Ahogy a kagylóhoz ért, egy pillanatra tétovázni kezdett, mintha a készülék valami mérges hüllő lett volna. A keze reszketett; immár inkább félelmében, mint haragjában, miközben a HK egyik irodáját tárcsázta. Neils Braun bíboros nem az az ember, aki higgadtan fogadja a kudarcot.