Tizedik fejezet

Mire Seth Ridgeway a Playa del Rey-beli háza kocsifelhajtójára gördült Volvójával, a viharfellegek eléggé felszakadoztak ahhoz, hogy finoman átszínezzék őket a lenyugvó nap utolsó sugarai. Ridgeway figyelte, ahogy a kihunyó fény erőtlenül igyekezett szétválasztani a szürke eget a szürke tengertől. Szorosan megmarkolta a Volvo kormányát, ahogy visszagondolt azokra az időkre, mikor ő és Zoe egymást átölelve, együtt élvezték ezt a látványt. Több se kellett nekik; ez már önmagában elegendő indokot jelentett ahhoz, hogy megvegyék a házat Az épület egy kis, kétszobás bungaló volt, ami a ‘30-as években készült az art deco stílus kaliforniai értelmezésében. Az eredeti tulajdonosai nyaralónak építették, méghozzá egy meredek szirt legszélére, amely jó húszméternyire emelkedett a tengerpart fölé. Tiszta időben úgy tűnt, mintha a Szent Katalin-szigetek közvetlenül a kocsifelhajtó másik oldalán várnának rájuk.

Seth leállította a Volvo motorját, és hosszú percekig mozdulatlanul ült, hallgatva az óceán felől süvítő, a vihartól még mindig heves szél tombolását. Majd vonakodva elszakította a tekintetét az óceán látványától, és a házukra nézett… ami most már csak az ő háza volt. A lenyugvó nap nikotinsárgára festette a fehér gipszstukkókat. A karcsú cédrusok amelyeket még együtt ültettek a kert elé, most hosszú, mély árnyékokat vetettek a pázsitra, és felkúsztak a ház falaira. A nappali egyik öbölre néző ablakában egy pillanatra felragyogott a nap, és a fényvisszaverődés egyenesen a szemébe tűzött. Ahogy hunyorogva bámult a tükröződésbe, még erősebbé váltak komor arcán a ráncok.

Az elmúlt két nap teljes őrület volt, és nem tudta eldönteni, hogy féljen vagy dühöngjön. Akkor éjjel a Nemzetbiztonsági Hivatal moteljében maradt, rémálmokkal és bizarr víziókkal küzdve a zaklatott, inkább kimerítő, mint pihentető álmok foglyaként.

Különösen irritálta, hogy mi mindent megengedett magának Stratton és csapata. Az amerikai tisztogató brigádja azonnal megjelent a kikötőben, alig pár pillanattal azután, hogy sietve kirángatták a limuzinból. A csapat megkopasztotta a hajót, kivitte a nyílt vízre, és elsüllyesztette. A kabinokból kiszedett személyes holmijait bepakolták a garázsába, tájékoztatta Stratton.

Seth tudta, hogy ezek az óvintézkedések megkímélik őt a nehéz kérdések megválaszolásától. Mégis bosszús volt, amiért a brigád nyilvánvalóan átkutathatta az összes holmiját a hajón, a festményt keresve.

Azon töprengett, vajon Stratton emberei nem voltak-e érintettek a házra irányuló korábbi betörésekben, míg ő a hajón lakott. Mostanra nyilvánvalóvá vált a számára, hogy minden bizonnyal olyasvalaki kutatott náluk aki a festményt kereste.

Megengedett magának egy ironikus mosolyt, miközben kiszállt az autóból, a garázsajtóhoz ment, és kinyitotta. A festmény nem volt itt; soha nem is lehetett. Tegnap reggel előtt még a puszta létezéséről sem tudott, nemhogy arról, hol lehet. Most azonban már tudta, és azt is, hogy biztonságban van. És eltökélte: nem hagyja, hogy Stratton, vagy bárki más megkaparintsa magának.

Seth átnézte a vitorlás felszereléseit és a személyes holmijait, amiket az amerikai ügynök emberei a garázspadlóra pakoltak. Az egész úgy festett, mint valami tengerészeti bolhapiac. Pár pillanatig a kupacokat pásztázta, majd tekintete megállapodott egy kisebb lexikon méretű, bőrkötéses könyvön. A hajónapló volt az, amit még Zoe-tól kapott karácsonyra, majd’ három éve. Lehajolt, felvette. Az esőcseppek sötét foltokat hagytak a borítón. Mikor kinyitotta a naplót, egy fotó hullt ki a lapok közül. Seth elkapta, mielőtt az a padlóra ért volna.

Lassan becsukta a könyvet, és a félhomályban a papírra meredt. A kép őt és Zoe-t ábrázolta, és közvedenül a zürichi utazásuk előtt készült. Az esküvőjükön násznagyként szereplő Doug Denoff kapta le őket, ahogy épp a Valkyrie fedélzetét súrolták egy hosszú, egész hétvégés Katalin-szigeteki hajóút után.

Amint a képet bámulta, érezte, hogy a sötét űr egyre növekszik a mellkasában. Zoe-ból valami csendes szépség ragyogott: olyan, ami nem reklámozza magát, egyszerűen csak van – halvány visszfényeként és beharangozójaként a bőre alatt lakozó mélységes szépségnek.

Most visszagondolt arra a napra; arra, milyen átlagos, megszokott alkalomnak tűnt, és hogy kiemelkedő jelentősége csak sokkal később tudatosult benne. Ez volt ugyanis az utolsó alkalom, hogy együtt vitorláztak. Most azt kívánta, bárcsak tudta volna akkor, milyen különleges is valójában az a kirándulás. Azonban vannak drága, ritka pillanatok, amelyek sosem harangozzák be előre magukat, csak utólag derül ki különlegességük, mikor már túl késő kiélvezni őket.

Még egy pillanatig nézegette a fotót, majd belesüllyesztette viharkabátja egyik belső zsebébe. Egy pillanatra úgy érezte, hogy menten elbőgi magát, majd hirtelen összecsapta a naplót, és visszalökte a hajóholmik kupacai közé. A Valkyrie is odalett. Egyszer elvitorlázott rajta egészen Hawaii-ig és vissza, megszökött vele egy csendes-óceáni hurrikán elől Los Cabos közelében… Sok-sok emlékezetes pillanatot töltött a feleségével a Valkyrie-n. A hajó emléke olyannyira összefonódott Zoe-val, hogy szinte helyénvalónak tűnt, ahogyan mindkettőt egyaránt elragadták tőle ezek az eszelős emberek, akiket a jelek szerint semmi sem állított meg egy középszerű náci festő vacak képének a megszerzésében.

Seth, zsebében a fotóval, elfordult a felszerelések kupacaitól, és a garázsból a konyhába vezető ajtó felé indult. Strattonra gondolt, Weinstockra, és a gyilkosokra a mólón. Mindannyian az ő festményét akarták, méghozzá olyan kétségbeesett elszántsággal, ami már önmagában elegendő okot jelentett a számára, hogy távol tartsa azt tőlük… Egyelőre legalábbis. Ez jelentette most számára az egyetlen előnyt. Zoe sorsa, és ami azt illeti, a sajátja is teljesen egybefonódott ezzel a festménnyel. Csak akkor hagyja, hogy bárki is megszerezze, ha már biztos lehet benne, hogy visszakapja a feleségét.

Ha még él egyáltalán…

Élnie kell!– gondolta. Muszáj!

Seth belépett a sötét konyhába. Becsukta maga mögött az ajtót, és egypár pillanatig mozdulatlanul ácsorgott az egyre mélyülő homályban. A régóta szellőzetlen épület áporodott szaga betöltötte az orrát. A lenyugvó nap beszűrődő sugarai halvány derengésbe vonták a bútorok, a főzőpult éleit és a berendezést. Rápillantott a Cuisinart konyhakészletre, amit Zoe-tól kapott ajándékba a születésnapjára, az esküvőjük évében. Akkoriban még élvezte a szakácskodást. Mióta azonban Zoe eltűnt, rászokott a hidegkosztra és a konzervvacsorára.

Anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, átment a konyhából az étkezőbe, majd a nappaliba. Zoe emléke mindenütt ott kísértett. Nem tudott olyan helyre nézni, ami ne viselte volna magán a felesége keze nyomát; ahol ne lett volna valami apróság, amit tőle kapott, vagy ő adott neki. Lehunyta a szemét, és igyekezett visszafojtani a kérlelhetetlenül feltörő könnyeit. A szemhéja megreszketett egy pillanatra, majd felpattant, ő pedig kezével megtörölte az arcát, mintha ezzel a mozdulattal a szomorúságtól is megszabadulhatna. Szipogott egyet, azután odalépett az öbölre néző ablakhoz. A kúszónövény, amit még Zoe akasztott oda, mostanra száraz, barna csomóvá aszott. Már épp elfordult volna az ablaktól, hogy a locsolókannáért induljon, mikor észrevette. Egy világos Toyota parkolt az utca másik oldalán, négyháznyival arrébb.

Seth – le nem véve a tekintetét az autóról és sofőrjéről – lassan visszahátrált a nappali védelmező sötétjébe. Ismerős volt neki az autó. Lehunyta a szemét, igyekezett visszaemlékezni, helyre tenni magában. A forgalom. Igen, határozottan a forgalomban látta, hazafelé vezetve a tengertől. De nem itt, valahol másutt. Hol is?

Kinyitotta a szemét, és az autóra meredt. A sofőr fejének és vállának csak halvány körvonalait tudta kivenni a sötétben. Azután beugrott neki. Annál a motelnél látta parkolni az autót, ahová Stratton vitte. Stratton követte őt.

Logikus, gondolta Seth. Ő maga is ugyanígy tett volna a férfi helyében. Egy kissé még megnyugtató is volt most tudni, hogy megfigyelés alatt áll. Jól jöhet még ez, ha váratlan látogatókat kap. Azonban pár órára meg kell tőlük szabadulnom, ébredt rá, amíg megszerzem a festményt. És anélkül kellett ezt megoldania, hogy az eltűnése szándékosnak tűnjön. Nem akarta arra provokálni Strattont, hogy túlságosan gyanakvóvá váljon, és alaposan kivallassa őt – Seth tudta, ez drogok talán hipnózis segítségével történő kihallgatást jelentene. Ettől egyelőre biztonságban volt, és megőrizhette a szabadságát mindaddig, míg Stratton azt hiszi, hogy Sethnek fogalma sincs a kép hollétéről.

Elég könnyű volt eltűnni a szemük elől. Ám a legtöbb módszer, amit még korábban, zsaruként alkalmazott, gyanúsnak tetszett volna. Tudta: természetesen kell felszívódnia. Ez kizárta a vad autós üldözéseket és a liftekbe való, utolsó pillanatban történő bevetődéseket. Seth hosszú pillanatokig meredt a sötétbe. Fontolóra vette a felszívódást egy kosármeccsen, a Fórumon. Az autórádióban hallottak szerint a Lakers valakivel játszik ma éjjel. Nem… Túl bizonytalan, és könnyen észrevennék ha eltűnik A moziknak és koncerteknek ugyanez a hátránya.

Leült az ágy lábához, és céltalanul körbepillantott a szobában. Elvetette azt is, mint túl komplikált akciót, hogy megrendezzen egy váratlan áramszünetet valami nagyáruházban, és a sötétség leple alatt kisurranjon a tömeggel. Nem: a dolognak összhangban kell állnia a szokott életével. Elkezdte számba venni a helyeket, ahová általában járt, és ahol az adott helyzetben várható volt, hogy megjelenjen.

Csaknem egy órán keresztül teljes mozdulatlanságban ült, és töprengett, míg végül széles mosoly terült szét az arcán.

A Kaliforniai Egyetem kutatási könyvtára masszív, hétszintes építmény a campus északi részében. Mikor Seth megérkezett, az egész tömve volt diákokkal. A tanulók akik közül páran felismerték és üdvözölték kitartóan sürögtek a fényesen kivilágított könyvesállványok között.

Seth, bal kezében az aktatáskájával, az ötödiken lépett ki a liftből. A táska nehéz volt a belepakolt eszközöktől, és megállt, hogy átvegye a jobbjába. Odasétált az emelet térképvázlatához, és őszinte érdeklődéssel tanulmányozni kezdte. A katalógusszámokra pillantott, amiket felfirkált egy jegyzettömbbe, majd vissza a térképre. Hamarosan hallotta, ahogy a másik lift surrogva közeledik Seth továbbra is érdeklődést színlelt a vázlat iránt, miközben lopva figyelte, ahogy a liftajtók szétcsusszannak és kilép a világos Toyota sofőrje.

A vékony, piszkosszőke hajú fiatalember jóval több mint száznyolcvan centi magas volt. A húszas évei közepén járhatott. Vastag szemüveget viselt, ami felnagyította a szemét, ezáltal állandóan meglepett arckifejezést kölcsönözve neki. Kényelmes, mindennapos öltözéket viselt sportcipőt, farmert, magas nyakú pulóver fölött viharkabátot. Úgy tűnt, minden ruhája vadonatúj, és kifejezetten erre az alkalomra vásárolták őket.

A férfi két lépést tett a lifttől, majd megtorpant. Seth visszafordította a tekintetét az emelet térképére, utoljára még a kezében tartott papírlapra pillantott, majd a művészettörténeti részleg felé vette az irányt.

A férfi profin követte: szorosan a nyomában maradt a Playa del Reytől az egyetemi campusig, majd a parkolóháztól a könyvtárig. Seth ügyelt rá, hogy még jobban megerősítse álcáját: a komputerben a művészettörténettel, a náci Németországgal és Stahllal kapcsolatos címszavakat keresgélt. Arra is gondja volt, hogy a kutatómunkája nyomait „ott felejtse” a képernyőn, hogy az őt követő alaknak pontos elképzelése legyen róla, mi után is kutakodik. Azt akarta, hogy az őt követő fickó azt higgye: úgy viselkedik, mint egy normális tudós, aki utánaolvas az anyagnak, mielőtt cselekedni kezd.

A rá következő másfél órában Seth könyveket húzott elő a polcokról, papírcetlikkel jelölte meg, és lecipelte őket a másodikra, a fénymásoló masinákhoz, hogy több oldalról is másolatot készítsen. Egyik lapot a másik után firkált tele jegyzeteivel a sárga notesztömbben, és nyíltan szem előtt hagyta őket A fénymásolt anyagok kupaca nőttön-nőtt, az olvasófülkéjében felhalmozott könyvhalom úgyszintén. Minden alkalommal magával vitte a táskáját, és látványos jelenetet rendezett azzal, hogy előhúzott egy tízcentesekkel és egyéb érmékkel teli dobozt a fénymásoló gépnél. Egy komoly kutató tökéletes benyomását keltette, aki a szakmája szükséges kis kellékeit cipeli magával az ütött-kopott táskában.

Seth nagy gonddal építette fel ezt az illúziót, épp csak annyi időre hagyva szabadon a jegyzeteit, míg előkeresett valami másik dokumentumot. Ott voltak a feljegyzései, a kabátja a szék háttámlájára akasztva lógott. Azt akarta, hogy Stratton kopója szokjon hozzá az ő rövidebb– hosszabb idejű távozásaihoz táskával és egy kupac könyvvel a kezében.

A terve bevált. A fickó három alkalommal követte őt a fénymásoló helyiségbe, és egyszer a North Campus Union épületében üzemelő gyorsbüfébe. Ott végignézte, ahogy Seth megiszik egy csupor kávét, elmajszol egy állott fánkot, mielőtt visszatér a könyveihez. Ezt követően a kopó leült egy közeli kutatófülkében, és úgy tett, mintha egy könyvet olvasna elmélyülten. Meg volt róla győződve, hogy Seth nem távozik a jelentős mennyiségű kutatási anyag nélkül, amit addigra összegyűjtött.

Mikor titkos megfigyelője már nem követte őt a második emeleti fénymásolókhoz, Seth fokozatosan egyre hosszabb ideig maradt távol.

A könyv szavai most összefolytak Seth szeme előtt, ahogy az olvasófülkéjében ült, és igyekezett elkapni a megfelelő pillanatot. Ha nem jár sikerrel, Stratton beviteti, és mindent bevetnek ellene, amijük csak van. A drogok kétségtelenül szóra bírnák, a nemzetbiztonság megszerezné a festményt, ezzel pedig az ütőkártyáját is, amire szüksége van, hogy visszakaphassa Zoe-t.

Már ha életben van még egyáltalán.

– A francba! – mormolta Seth a bajusza alatt. Megtörölte az arcát, megdörzsölte lehunyt szemét. A kétségek, a félelmek a bánat – mind ott tomboltak gondolatai felszíne alatt, és alámosták szilárd elszántságát. Életben kell lennie, gondolta Seth. Ha még sincs, akkor sütnivaló bolond lenne bármi mást tenni, mint hogy átadja a festményt Strattonnak és brigádjának.

Kinyitotta a szemét, az órájára pillantott. 9:17. A könyvtár kevesebb mint két órán belül bezár. Cselekednie kellett.

Követője alig emelte fel a fejét, mikor Seth felkelt, és a lifthez ment, egyik kezében a táskával, másikban egy vaskos kötettel, benne tucatnyi könyvjelző cetlivel. Szeme sarkából látta, ahogy a férfi röviden felpillant, majd tekintete visszatér az előtte az olvasóasztalon kiterített könyvre.

Seth az elsőn szállt ki a liftből, és miután bedugta a könyvet egy gyűjtőkosárba, kisétált a könyvtár főbejáratán, majd lesietett a főlépcsőn. Egyenesen a North Campus Union felé indult. Ott töltött egy újabb műanyag pohárnyi kávét. Leült egy asztalhoz, és jó öt percen át az ajtót figyelte. A kopónak nyoma sem mutatkozott Seth hanyagul felállt, és fogta az aktatáskáját. Kezében a félig teli kávéspohárral kilépett a North Campus Union meleg, kivilágított épületéből. Délnek vette az irányt a széles betonjárdán, amit diákok élénk csoportjai tarkítottak. A tanulók izgatottan beszélgettek a világ megmentéséről, a multinacionális vállalatok hatalmának megdöntéséről, az igazság természetéről, valamint mindenféle prózaibb, hétköznapi témáról: dolgozatokról, szerelmekről, szakításokról, családi problémákról.

Öregnek érezte magát. A világ már nem az ő öröksége. Soha nem is volt az. Ebben hinni a fiatalok kiváltsága. Most mindössze annyit tehetett, hogy kikönyökölt magának belőle egy kis személyes életteret.

Megszaporázta a lépteit, ám igyekezett nem túl sietősnek tűnni, ahogy átvágott a téli fák csupasz ágainak girbegurba árnyékai között, amiket az utcai fények a sétányra vetítettek.

A tömeg megritkult, ahogy a campus négyszögletű főudvara felé közeledett. Seth ellenállt a kísértésnek hogy hátraforduljon, és ellenőrizze, nem követi-e mégis Stratton kopója; ehelyett balra fordult, lesétált a Haines Hall alagsorába vezető rövid rámpán. Az ajtó engedett a nyomásnak ő pedig magabiztosan belépett a folyosóra.

A filozófia tanszék egy emelettel feljebb helyezkedett el. Ha a nyomkövetője hirtelen felbukkanna, az irodája felé indul, és úgy tesz, mintha egy könyvet vagy aktát keresne, majd visszatér az olvasófülkéjéhez a könyvtárba.

Ám tartalék terve ellenére Seth érezte, hogy a keze kihűl, és nem csak a hőmérséklet miatt. Elhagyta a liftet, majd a lépcsősort, és a folyosó kivilágítatlan vége felé vette az irányt.

Hosszú pillanatokig állt ott sötétségbe burkolózva, egy sima faajtót bámulva, rajta egyszerű ajtógombbal és biztonsági zárral. Belepróbálta a zárba a munkahelyi kulcsát. Nem működött. Nem is várta, hogy fog. A raktárt ritkán használták, és csupán Tonynak és Karennek volt hozzá kulcsa.

Seth letette a földre a táskáját, benne a rendőrségnél töltött napjai óta használatlanul heverő álkulcskészlettel, és egyéb eszközökkel, majd felnyitotta. A félhomályban tapogatózva előhúzott egy svájcibicskaszerűen összehajtogatható tolvajkulcskészletet. Évekkel ezelőtt használta utoljára a szerszámot, ezért először a gömbkilincs alatti, egyszerűbb zárat vette célba.

Rozsdás, elmerevedett ujjai esetlenül matattak a peckekkel, azonban néhány perc elteltével lassan működésbe léptek a régi, beidegződött reflexei. A régi szép időkben egy ilyen zárral másodpercek alatt végzett volna. A retesz és a gomb zörögve tiltakozott, ahogy a félhomályban ügyködött velük Végezetül megnyugtató kattanással adták meg magukat.

Seth várt egy pillanatig, mielőtt a tolóreteszes zárhoz látott volna. Jobb kezével felnyúlt, hogy kisöpörjön egy tincset a homlokából. Az ujjai nedvességet tapintottak, és váratlanul tudatára ébredt, hogy az egész arca verítékben úszik és a hónalja körül is hideg, nyirkos foltok terjengenek.

Miután vett egy nagy levegőt, Seth közelebb hajolt a zárszerkezethez, és gondosan tanulmányozni kezdte. Leguggolt, előhúzott a táskából egy apró, toll vékonyságú zseblámpát. Az extra világítás végre lehetővé tette a számára, hogy elolvassa a jelzéseket és megszemlélhesse a szerkezetet. A zár olcsó volt; egyeden céljául az szolgált, hogy megakadályozza a bejutást egy olyan raktárszobába, amelyet telipakoltak régi, poros könyvekkel, ósdi felszerelésekkel, pótszékekkel, Tony Bradford teljes National Geographic sorozatával 1946-ig visszamenőleg, Seth Ridgeway továbbított postájával, és olyan folyóirataival, amelyek túlságosan terjedelmesek lettek volna, hogy az asztalán tárolja őket – valamint egy felbecsülhetetlen értékű festménnyel.

Már épp az ócska zár elleni erőszakot kezdte fontolgatni, amikor hirtelen beszédfoszlány szűrődött le a lépcsőn. Seth kikapcsolta miniatűr zseblámpáját, megdermedt. A hangok – egy férfié és egy nőé – egyre erősödtek. Pillanatokkal később meghallotta a női cipősarkak könnyű kopogását, egy férfi lépteinek tompább, súlyosabb neszét, ahogy a páros az alagsor felé közeledett. Seth gyorsan összeszedte a szerszámait, és a lépcső alatti legsötétebb árnyak közé vetette magát.

A páros szavai egyre kivehetőbbé váltak ahogy a lépcső aljához közeledtek. Mint megtudta, a fiatal nő szobatársa már belefáradt abba, hogy mindig távozzon, és használhassák az egész apartmant. Miért nem költözik ki a férfi a testvériség házából, és szerez egy saját lakosztályt? Mindössze egy csendes, sötét, kényelmes helyre van szükségük hangzott a felelet, és talán valahol nyitva maradt egy iroda az épületben. Seth felismerni vélte a fiatalember hangjában az egyik diákjáét. A páros közben teljesen leért a lépcsősor aljára, és folytatta a beszélgetést. A lány szerint a szex a véletlenül nyitva felejtett irodákban megalázó, és cseppet sem romantikus, inkább kiábrándító dolog volna. A fiatalember hangja, ami először olyan megtévesztően hasonlított egy érett férfiéra, fokozatosan kamaszos nyafogássá vékonyodott. Seth most már határozottan felismerte az orgánumot. Korábban már sokszor hallotta ezt a nyávogást. A gazdáját az egyik átlagon aluli diákjaként azonosította, akire előreláthatólag hamarosan felfüggesztés vár.

A páros folytatta az egyezkedést a lépcső aljában.

Gyerünk, tűnjetek már el!– gondolta Seth, ahogy az órája foszforeszkáló számlapjára pillantott. Az idő gyorsan szaladt. Máris elmúlt este tíz. Stratton embere nem vár rá örökké.

És azok ketten még mindig csak alkudoztak szenvedélyes ígérgetésekbe bonyolódva. Amennyire Seth meg tudta állapítani, a lány a lehető legjobbat hozta ki az üzletből. Még egy-egy házasságra való utalást is elejtett. A fiú lázas izgalmában persze olyan dolgokba is beleegyezett, amiket később hiába is próbálna tagadni. A srác engedményei azután egyre hajlandóbbá tették a lányt a javaslataira.

– Gyere, erre lesz! – hallotta Seth a szavait. – A lépcső alatt van egy régi raktár, amit néha nyitva hagynak. Még egy pamlag is van odabenn.

Sethben meghűlt a vér. Így semmiképp nem kerülheti el, hogy észrevegyék őt.

– Úgy tűnik, sokat tudsz a helyről! – A lány hangja kissé fagyosan csengett. – Gyakran hozod ide a randipartnereidet?

– Nem… nem, izé, én csak… Tudod, a raktár a filozófia tanszéké. Egyszer segítettem nekik lecipelni pár aktát, ez minden. Még sohasem hoztam le ide senkit! Becsszóra!

Hosszú csend következett. Seth végül meghallotta a lány nevetését A kislányos kuncogás mögött a győzelem acélos hangja bujkált.

És mielőtt Sethnek ideje lett volna bármit is kisütni, a páros máris belépett a lépcső alatti mély árnyak közé, és gyorsan szemtől szembe került vele. A fiú egyik kezét a lány dereka köré kulcsolta, a másikat pedig becsúsztatta a blúza alá.

A lány a meglepetéstől felsikkantott, majd hátraugorva a szája elé kapta a kezét. A fiú arca olyan volt, mint egy felgyorsított filmfelvétel: félelem, zavar, szégyen, felismerés, majd ismét félelem futott át rajta. Mindkét fiatal holtra sápadt, és arcuk úgy derengett a félhomályban, mint valami ikerhold.

Valószínűtlenül hosszúnak tűnő ideig senki nem szólt semmit. Seth gyomra görcsbe rándult. Egyfelől a kar dolgozójaként rendelkezett a szükséges ranggal és tekintéllyel. A filozófia tanszék rendes tagjaként ráadásul vitathatatlanul joga volt a raktárhelyiségben tartózkodni, akár még ilyenkor is. Másfelől azonban nem akarta, hogy felfedezzék, amint ott lapít, és akaratlanul is kihallgatja a fiatalok nagyon is személyes párbeszédét.

– Professzor úr… – szólalt meg végül a fiú, ám a szavak mintha a torkán akadtak volna.

– Jó estét! – nyögte ki Seth esetlenül. A szavai ostobán csengtek, de egyszerűen semmi más nem jutott az eszébe hirtelenjében.

A srác egyszerre vad szóáradatba kezdett, olyan mentegetőzésbe bonyolódva, ami ahelyett, hogy enyhítette volna, csak tovább fokozta kínos zavarodottságát. A lány hűvösebb macskatermészetű ösztönei erősebbnek bizonyultak. Csendesen odaszólt a srácnak, hogy fogja már be a száját, és visszavonta őt a folyosó megvilágított része felé.

– Jó estét, professzor úr! – felelt azután higgadtan és udvariasan. – Ez egy… Nos, kissé váratlan meglepetés volt így önbe botlanunk.

Ahogy a lépteik nesze beleveszett a folyosó távoli végének sötétjébe, majd teljesen megszűnt, Seth azon tűnődött, vajon a fiúnak volt-e egyáltalán bánni fogalma arról, mennyire túljárt az eszén.

Mikor hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögöttük a folyosó végén, Seth a legsötétebb árnyékok között hagyva a táskáját újra munkához látott a záron. A mechanika összetettsége ellenére alig egy bő percébe telt, mire az végül megadta magát erőfeszítéseinek.

Seth visszarakta a tolvajkulcsot a táskába, és kinyitotta az ajtót. A sötétben valamik viharos sietséggel mozdultak A folyosóról beszűrődő kevés fény erőtlen volt hozzá, hogy áthatoljon a benti feketeségen. Odanyúlt a kapcsolóhoz, ám hiába fordította el, nem gyulladt fény a raktárban. A jelek szerint kiégett az izzó. Majd jól felbosszantja Tonyt. A főnök alkalmanként szeretett lejárni ide, leülni a vén szófára, és mindenféle szokatlan furcsasággal megtöltött szendvicseket majszolni. Seth előhúzta zseblámpáját viharkabátja zsebéből, és belépett a küszöbön. Halk, surranó lábak tipegését hallotta, egy sor kaparászást és folyamatos zizegést.

Felkapcsolta a zseblámpát. Az első kép, amit az apró lámpa felfedett, a figyelemre méltó káosz volt. Valaki feltúrta az egész raktárszobát. A bútorok felborogatva hevertek a polcok tartalma a padlóra lett söpörve. Mindezeken pedig szanaszét szórva egész halom papír. Valaki kinyitotta a postája minden egyes darabját, amit Karen olyan gondosan megőrzött neki.

A szíve egyszerre úgy elnehezült, hogy úgy érezte, mintha menten ki akarna szakadni a mellkasából. Biztos, hogy megtalálták a festményt. Benne kellett lennie az Eden au Lac által utána küldött nagy halom holmiban a hotelszéfből, amit kijelentkezéskor elfelejtett kiüríttetni. Ezzel elveszett minden előnye, és vele a remény, hogy visszakaphatja Zoe-t.

Ahogy ott állt a döbbent csendben, szórakozottan pásztázni kezdte a szobát a fénysugárral. A zseblámpa egy pillanattal később olyan rettenetes jelenetet tárt elé, amire még a rendőrségi pályafutása legrázósabb pillanatai sem készíthették fel.

Tony a szoba távolabbi sarkában hevert összerogyva; a homlokában, mint valami harmadik szem, egyeden véres, golyó ütötte lyuk tátongott. A vállán egy jókora barna patkány mélyesztette orrát Tony nyakába. A rágcsáló Seth felé fordult, és arrogáns módon visszabámult rá; pislogó gombszemei vörösen izzottak a zseblámpa fényében.

Seth teljesen megbénulva állt ott. Ahogy az iszonyattól dermedten figyelt, egy újabb patkány tűnt fel Tony nadrágja szárában; az orra vértől csillogott. Seth lehajolt, hogy felvegyen valamit, amit az undok döghöz vághat, mikor valami meleg és szőrös vetődött oldalról az arcának Önkéntelenül is elakadt a lélegzete, és vak pánikban ütött a sötét, bundás izé felé. Egy pillanattal később hallotta, ahogy az a falnak csapódik Reszkető kézzel fordította arra a zseblámpáját, és meglátott egy elkábult, a hátán heverő patkányt. Az azonban gyorsan magához tért, és eliszkolt a sötétbe.

Seth küzdött a közelgő hisztéria ellen, ami egyre jobban összepréselte a mellkasát, és jeges, láthatatlan ujjakként zárult a torka köré. Vadul végigsöpört a fénycsóvával a helyiségen, míg végül megtalálta, amit keresett. Igyekezvén nem odafigyelni a patkányok nyirkos, cuppogó harapásainak neszére, a raktár közelebbi végéhez ment, és megragadott egy fanyelű seprűt.

A harag és frusztráció könnyes őrjöngésében meglóbálta az eszközt, mint valami buzogányt, és lesöpörte vele a férgeket Tony holttestéről. A klausztrofóbikus, ablaktalan helyiség megtelt pánikszerű, iszkoló neszekkel, kaparászó hangokkal, és a nagyon magas, egymástól megkülönböztethetetlen visítások folyamatos kórusával. Seth még jóval azután is folytatta a holttest körüli terület tisztogatását, hogy az utolsó rágcsáló is kiiszkolt az alagsori folyosóra.

Eldobta a seprűt, és letérdelt Bredford mellett. Jobbjával előrenyúlt, óvatosan megérintette vállát. A test még mindig jóval melegebb volt a szoba hőmérsékleténél. Nemrég végezhettek vele. Seth felállt, körbevillantott a sugárral a test körül. Nem verték össze a támadói. A nagy kaliberű lőtt homloksebtől eltekintve egyedül a patkányok okoztak neki bármilyen egyéb sérülést.

Öntudatlanul kihátrált az ajtón a folyosóra. Felszínes, szaggatott, pánikszerű légzés hangjai töltötték be a fejét, és körül kellett néznie, hogy rájöjjön: a saját zihálását hallja.

Kilépve a raktárban terjengő émelygősen édeskés vér– és halálszagból, Seth a hideg betonfalnak vetette a hátát, és mozdulatlanul állt a sötétben. Térdei össze akartak csuklani alatta; megálljt parancsolt nekik és kétségbeesetten igyekezett rendszerezni a gondolatait.

Az események láncolata fokozatosan derengett fel előtte. Valaki tudomást szerzett arról, hogy a leveleit itt tárolják. De kicsoda? Nem Stratton emberei, gondolta. Azt biztosan említették volna neki. Így nem is lett volna semmi okuk, hogy kövessék őt. Hisz mostanra már náluk volna a festmény. Akkor hát ugyanazoknak kellett lenniük, akik megtámadták a hajóját. De hogyan? Hogy sikerült megtudniuk? Seth egy pillanatig gondolkodott, majd hirtelen felidéződtek benne a párbeszédek, amiket aznap reggel Karennel és Tonyval folytatott. Mind a ketten említették a leveleit és a raktárat. Valaki bizonyára lehallgatta a telefonját, és kiderítette, hol tartják a leveleit. Ugyanúgy betörtek a helyiségbe, mint ahogy ő is az imént. Tony pedig valószínűleg úgy döntött, hogy beváltja fenyegetését, és kidobálja az összes postáját; nyilván megzavarta őket, miközben épp áttúrták a leveleket. És ezért meg kellett halnia.

Seth csupán pillanatokkal azelőtt érezte meg az émelygést, hogy a gyomra tartalma a torkába tolult. Előrehajolt, és vadul öklendezni kezdett. Addig folytatta, míg már nem jött belőle semmi, majd megtörölte a száját, és a táskája felé támolygott.

Valahogyan sikerült bezárnia, és eljutott a második emeleti férfimosdóba anélkül, hogy bárki meglátta volna. Az egyik mosdókagyló lefolyóját betömte papírvattával, és az egészet teleengedte hideg vízzel. Belemerítette az arcát. A nyirkos, hideg sokk lassanként elűzte hányingerét. Ott állt lehunyt szemmel, reszketve, és igyekezett újra normálisan lélegezni, miközben a szíve próbált kevésbé vadul zakatolni.

Fokozatosan visszatértek elméjébe a racionális gondolatok. Hívnia kell a rendőrséget, és értesíteni őket Tony haláláról. Hívnia kell valakit, mielőtt a patkányok visszatérnek. Ezúttal szóba sem jöhet, hogy belekeveredjek a dologba, gondolta, ahogy az ajtó felé indult, és kilépett a férfimosdóból. Már ezt megelőzően is nyomós oka volt, hogy elkerülje a törvénnyel való összeakadást. A hajóján történt gyilkosságok hosszadalmas vizsgálata őt is gyanúba keverné, és ezzel erősen hátráltatnák a festmény és Zoe utáni kutatómunkáját.

De a képnek most nyoma veszett, gondolta magában, ahogy bizonytalanul a filozófia tanszék irodái felé közeledett. A festmény eltűnt, és ezzel az ő egyeden ütőkártyája is odalett. Át kell adni az ügyet további nyomozásra a nála jobban felszerelt és felkészültebb embereknek. A falnak dőlt a tanszéki iroda ajtaja mellett, és a kulcsa után kezdett matatni. Most legalább hisznek majd nekem, gondolta, ahogy a megfelelő kulcsot keresgélte. Most nem kap olyan szkeptikus szemrehányásokat, mint Zürichben.

Seth kinyitotta a zárat, belökte az ajtót, és felkapcsolta a villanyt a külső recepciós szobában. A fluoreszcens fények egy pillanatig pislákoltak, majd kékes fényárba borították Karen Bradford ütött-kopott íróasztalát, és a vele átellenben a fal mentén sorakozó, rozoga székeket.

Gyorsan jobbra fordult, átvágott az irodájához vezető rövid, sötét folyosón. Kinyitotta az ajtót, és odament a kari tagoknak kiosztott standard szobácskákhoz. A Murphy Hall adminisztrációs bürokráciája vastag szőnyeggel, mindenféle hivatali dísszel kényeztette magát, azonban akik a tényleges papírmunkát végezték az egyetemen, azoknak csak a klausztrofóbiásán szűk fülkékbe beszuszakolt, háborús készletekből maradt bútorok jutottak. Seth pillantása a szürke fémasztala mögötti feliratra tévedt. Még Zoe készítette neki.

Akik tudják, csinálják.

Akik nem tudják, tanítják.

És akik tanítani sem tudják,

azokból lesznek ügyintézők

A szavak pontosan tükrözték a saját véleményét, ami meglehetősen népszerűtlenné tette őt az egyetemi adminisztráció szemében. Az igazság mindig fájdalmas dolog.

Seth leült az asztalához, már épp emelte a kagylót, hogy hívja a rendőrséget, mikor a figyelmét hirtelen megragadta egy a nevére címzett boríték. Karen Bradford kézírása díszlett rajta, és az asztali lámpa ernyőjéhez lett celluxozva, hogy biztosan észrevegye.

Visszatette a kagylót a helyére, és lefejtette az odaragasztott borítékot.

„Tony nagyon mérges volt rád – kezdődött a levél. – Tudom, mennyire megrázott téged Zoe eltűnése. Es azt is tudom, hogy az utóbbi időben valóban nem voltál önmagad. Mint ahogy Tony sem. Attól tartottam, valami elhamarkodott dologra ragadtatja magát a leveleiddel, ezért ma reggel, miután beszéltünk, lementem a raktárba, és kiválogattam neked minden olyan küldeményt, ami fontosnak tűnt. Az iratszekrényembe tettem őket, az alsó fiókba, leghátulra. Mellékelem a fiók kulcsát.”

Aláírásként pedig egyetlen „K” szerepelt.

Ridgeway izgatottan előkotorta a kulcsot a borítékból. Olyan hevesen állt fel, hogy a széke csattanva dőlt hátra a padlóra. Seth – Tony Bradfordról pillanatnyilag teljesen megfeledkezve – Karen asztalához sietett. A kétfiókos fémszekrény ott pihent mögötte.

A sikolyok akkor kezdődtek, mikor leült Karen székébe, és előrehajolt, hogy bedugja a kulcsot az irattartó fiók zárjába.

Először a női sikolyt hallotta. A meglepetés vékony sikkantásaként kezdődött, ami gyorsan az iszonyat kiváltotta, sokkos rikoltozássá erősödött. Azután a férfi hangját. Az inkább üvöltés volt, semmint sikítás. Majd újra a női hangot, ami most reszketeggé válva, egyre élesebb sipítozássá vékonyuk, és minden egyes hanggal egy lépéssel közelebb jutott a hisztérikus önkívületig.

Ridgeway felismerte az alig pár perce hallott hangokat. A fiatal pár visszatért – feltételezte: kétségbeesetten vágyva egy zugra, ahol „nyélbe üthetik” a megállapodásukat. Nem lakatolta vissza az ajtót, azok ketten pedig gyorsan felfedezték Tony Bradford holttestét.

A lány folytatta a sikoltozást. Úgy tűnt, a hang egyre fokozódik, vagy pusztán a tüdeje fokozódó erőfeszítése miatt, vagy mert felfelé közeledtek a lépcsőn.

Seth gyorsan helyére tolta a kulcsot. Sietnie kellett. A filozófia tanszék irodája volt az első a lépcső tetején. Meglátják majd a lámpafényt, és be akarnak jönni, hogy használják a telefont, és értesítsék a rendőrséget; így pedig nem jut vissza időben a könyvtárba. Még mindig minden azon múlt, hogy Stratton embere gyanút fog-e, vagy sem.

A szekrény könnyen kinyílt. Seth kihúzta az alsó fiókot, és azonnal kiszúrta a küldeménykupacot, amit Karen a levelében ígért.

Előhúzta a fiókból.

Seth a sikolyokról megfeledkezve, őrülten szortírozta át a nyalábot. Ujjai gyorsan rátaláltak arra, amit keresett: egy könyvméretű, barna papírba csomagolt küldeményre, rajta az Eden au Lac postacímével. A csomagolás gyorsan engedett Seth határozott mozdulatainak. Félrelökte a biztonsági kartonos és buborékos védőcsomagolást, és a következő pillanatban máris egy alpesi rétről készült festményre meredt. A keret hátuljára a Megváltó Miasszonyunk otthona címet nyomtatták. Visszadugta a képet a védőcsomagolásába, és a többi postájával együtt felmarkolva, az egész kupacot visszavitte a saját irodájába. Mindent az aktatáskájába söpört, és az ajtó felé indult.

Ahogy kilépett a folyosóra, Seth lépteket hallott a lépcső felől, és a fiú hangját, ahogy igyekezett megnyugtatni a lányt, akinek eddigi acélos higgadtsága végül mégis megadta magát. Seth a hóna alá kapta a táskát, és kirohant az épületből.

Zoe leküzdötte magában a vágyat, hogy imádkozni kezdjen, ahogy a cellája közepén állt, és megpróbálta elképzelni, hogyan menekülhetne el.

Mielőtt bezárták ide, nem hitt egy olyan istenben, aki meghallgatja az emberek imáit. Ha most imádkozni kezdene, az pont az a fajta álszent képmutatás volna, amit mindig is oly mélyen megvetett.

Az édesanyja megpróbálta szigorúan fundamentalista protestánsnak nevelni őt. Minden áldott vasárnap elmentek egy kis téglaépítésű templomba Orange megyében, Los Angelestől délre. A gyülekezeti krédó úgy tartotta, táncolni bűn, és a megtestesült antikrisztusnak tekintették Ronald Reagan balján a legtöbb megválasztott politikust. „Tudták”, hogy a világ teremtése i. e. 4004-ben történt, mert a Biblia ezt állította, és senki nem vonta ezt kétségbe, mert a Szentírás minden egyes szavát maga a Zeusz-szerű, haragvó és bosszúálló Isten keze vetette papírra, aki egyenesen a szörnyűséges, örök pokolra kárhoztatja őket, ha nem hisznek az ő egyszülött fiában.

Az édesapja sosem ment el abba a templomba, és ez, valamint a kérdés, hogy mihez kezdjenek a lányuk rendhagyó „színeket hallásával”, számtalan heves, vég nélküli vitát és feszültséget szült. Zoe kamaszéveiben egy csendes pillanatban apja elárulta neki: „Tekintettel arra, hogy hány templom létezik a világon, és hányféle hit, szerintem förtelmesen arrogáns dolognak tűnik, hogy ezek szinte mindegyike úgy véli: az övé az egyedüli helyes út, és hogy mindenki más pokolra fog jutni. Talán alaposan meg kellene rostálnunk a vallásokat, hogy kiszemezgessük belőlük az igazság morzsáit” Az egyház vallotta hit ellen nem volt nehéz lázadni. Zoe visszájára fordította apja krédóját, és míg az elismerte, hogy a legtöbb vallásban valószínűleg ott rejlik az igazság magja, addig ő úgy döntött, hogy az egyes vallások közötti elvetemült, véres konfliktusok csak azt jelenthetik, hogy egyáltalán nincs bennük semmiféle igazság.

Mikor Zoe nem volt hajlandó templomba járni, az anyja még fanatikusabbá vált. Az egyik vasárnap, egy különösen heves reggeli vitát követően az anyja elment a templomba, és soha többé nem jött haza.

Mint ahogy a jelek szerint a férfikórus egyik baritonja sem. Zoe sosem hallott többé az anyjáról.

Az ő eltűnése bőségesen elegendő bizonyíték volt Zoe-nak, hogy Isten csak egy szélhámos alak az emberek pedig balekok. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Karl Marxnak, ha másban nem is, ebben tulajdonképpen teljesen igaza volt.

Így hát most, egy zürichi raktárépület belsejében csapdába esve, Zoe leküzdötte a saját képmutatását, a sürgető késztetést, hogy imádkozni kezdjen.

Zuhanó gépen nincsenek ateisták tartja a mondás. Számára ez azt jelentette, hogy a kétségbeesés megfelelő, kényelmes hitbe kényszeríti az embereket, ami az önámítás hamis komfortérzetébe ringatja őket. Az imádkozás iránt feltámadó vágya először meglepte őt, utána azonban felismerte a késztetést annak ami, és úgy döntött, megőrzi a saját személyes méltóságát, és nem kezd el megszabadításért rimánkodni egy olyan istennek akiben korábban nem hitt.

Azt kívánta, bárcsak hinne Istenben, hogy alkut köthessen vele.

Juttass ki innen, és hinni fogok benned; megteszek bármit, amit kérsz Zoe a gondolatai miatt szégyenkezve megrázta a fejét. Mi haszna egy olyan istennek akit a pillanat hevében egy olcsó alkudozással ide– oda rángathat?

– Milyen reménytelen! – sóhajtotta magának halkan. Thalia segített neki felvillanyozódni és megőrizni az optimizmusát, ám minden éjjel, valahányszor visszahozták őt a cellájába, a depresszió mintha újra előszivárgott volna az árnyak közül.

Lassan körbenézett, egyesével szembefordulva a három tömör betonfallal, és a negyedikkel, amelyet csupán egy súlyos vasajtó tört meg, rajta dupla zárral, és az egyik végükön odaforrasztott forgópántokkal, hogy ne lehessen leemelni őket a sarokvasakról. A ventilátort az ajtóhoz hegesztették egy olyan kicsiny nyílás elé, amelyen a feje is alig fért volna ki. A lába alatti betontáblára, majd a feje feletti mennyezetlapokra pillantott. Ha nagyon figyelt, a cella folyamatos háttérzaján túl kivehette a felette elhelyezkedő irodában a lépések erőtlen morzéját.

A reménytelenség súlyos üressége telepedett a szíve köré, és olyan sötét veremmé vált, amely ott tátongott alatta, és magába akarta szippantani.

Mindig hinned kell benne, hogy létezik megoldás – buzdították Zoe-t apja emlékezetében visszhangzó szavai. – A te feladatod hogy rátalálj erre; nem számít, milyen lehetetlennek látszik, mert semmi haszna nincs, ha előre feltételezed a kudarcot.

Már csaknem tíz éve nem gondolt ezekre a szavakra. Apja intelmének hirtelen felbukkanása, méghozzá olyan tisztán és élesen, mintha a saját fülével hallotta volna az imént, teljesen felvillanyozta, és olyan érzéssel töltötte el, mintha a bőre tüzet fogott volna.

Egy pillanat alatt élénken felidéződött benne az apja hevenyészett művészeti stúdiójában lezajlott jelenet. Egy négytonnás acéltömbön dolgozott éppen; a készülő szobrot a galériája megnyitójának központi darabjául szánta. A mű Az elme tüze címet kapta, a problémát pedig az jelentette, hogyan formáljon egy betonsúlyos acéldarabot úgy, hogy az a levegőnél is könnyebbnek tűnjön.

Zoe most tovább folytatta a lassú körbefordulást, ám amit közben a betonfalakon túl látott, attól sok év és egy félvilágnyi távolság választotta el.

Mikor a logika csődöt mond– hallotta apja hangját –, keresd a választ az illogikusban!

Végezetül rögtönzött egy új polírozási technikát, amihez dióhéjat és egy elektromagnetikus felfüggesztő szerkezetet használt.

Ha az elméd cserbenhagy, fordulj a megoldásért a szellemedhez. Az elme tüze többért kelt el, mint amit apja az azt megelőző hét évben gépészként összesen keresett. És még további hét évig élt, mielőtt egy óriási bronzöntvény rázuhant, és agyonzúzta. Zoe az örökségből alapította meg első művészeti galériáját.

El kell képzelned magad, ahogy keresztüljutsz az akadályokon – folytatta a belső hang. – Kapcsold ki a gondolataidat, és engedd szabadjára az érzéseidet!

– Küldj nekem valami sugallatot, apu! – suttogta Zoe, visszanyelve a könnyeit. – Ez most tényleg a képzelet mesterműve kell, hogy legyen! Apu, segíts!