Tizenkilencedik fejezet

Zoe félig lehunyt szemhéján át nézte az éjszakát, az elsuhanó fényeket, miközben George Stratton gyakorlottan kormányozta a bérelt Volvót Zürich havas utcáin. Hátul egy Gordon Highgate néven bemutatkozott férfi ült.

Noha szeme majd lecsukódott a kimerültségtől, fájdalomtól, és az elmúlt hat hónap felgyülemlett terheitől, mégis túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon. Az elmúlt két óra eseményei a színek és érzelmek tarka montázsaként kavarogtak a fejében: félelem és életöröm, győzelem és fájdalom, a kétségbeesett menekülés a bezártság elől, az ismeretlen kezek keltette pánik – koromsötét éj, szabadság, megkönnyebbülés.

Egy zárt teherautóban valami irodaféleségbe vitték, ahonnan engedélyt kapott, hogy felhívja Sethet. A férje azonban nem vette fel a kagylót. Három hívás, és mindannyiszor csak az üzenetrögzítő kapcsolt be. Hol lehet vajon? – tűnődött, majd ráébredt, hogy Los Angelesben most tíz órával korábban járnak; ott még csak délelőtt tizenegy lehet. Így azután felhívta az egyetemi irodáját. Semmi válasz.

– Milyen nap van ma? – kérdezte végül.

– Szombat.

– Hát persze! – gondolta, miközben igyekezett erővel változtatni a rabság alatt beléidegződött gondolkodásmódján, és visszatérni a normális kerékvágásba. Bizonyára a hajón van.

Azonban ott sem vette fel senki a kagylót. A francba! A francba! Kétségbeesetten vágyott rá, hogy beszéljen a férjével, hogy újra hallja a hangját. Ehelyett visszanyelte csalódottságát, újra felhívta a házat, és üzenetet hagyott a rögzítőn.

Szeretlek! – ismételte újra meg újra. Végül pedig, mielőtt a magnószalag lejárt volna, meghagyta neki, hogy hívja fel az Eden au Lac Hotelban.

Mindeközben ott tombolt benne a harag. Legfőképpen és mindenekelőtt a harag. Hat hónap!! Azok a bunkók ott a raktárépületben hat teljes hónapot raboltak el az életéből!

Stratton és Highgate azt akarták, hogy töltse az éjszakát egy biztonságos helyen, Zürich külvárosában. Nem! Zoe megmakacsolta magát az Eden au Lac lesz a hely, mondta nekik, különben egy átkozott fikarcnyival sem jobbak, mint azok a gengszterek, akik először elrabolták őt. Vitatkoztak vele. Ő győzött.

Most, ahogy a Volvo áthajtott az állomás előtti téren, Zoe odahajolt Strattonhoz.

– Meg tudna ott állni egy pillanatra? – mutatott a Bahnhoffstrasse, a fő vásárlóutca felé. – Hat hónapig fogságban tartottak, és nincs egy rongyom, amit felvehetnék. – Lepillantott Levi’s farmerére. – így mégsem sétálhatok be az Eden Hotelba!

Zoe látta a férfi vigyorát; az ügynök csaknem felnevetett.

– Hogyne, természetesen.

Stratton keresztülmanőverezett a szűk utcán tolongó karácsonyi bevásárlók tömegén. Highgate bement a nővel, míg Stratton kinn maradt, és fel-alá körözött az autóval. Nos, a kitérő végül nem csak egy pillanatba telt. Csaknem egy órával később, aminek a felét azzal töltötte Zoe, hogy az American Expressnek bizonygatta: tényleg él, jól van, és minden rendben, ő és Highgate kiléptek a butikból. Olasz cipőt, ragyogó vörös szvettert, felette pedig stílusos, meleg új kabátot viselt. A keze teli volt méregdrága, becsomagolt dobozokkal teli bevásárlószatyrokkal. Highgate szabad keze a fegyverén pihent, ölésre készen fürkészte az utcácskát, miközben visszatértek az autóhoz.

Stratton azután egyenesen az Eden au Lachoz hajtott.

Zoe feje lágyan billent az autó fej támaszának. Lehunyta a szemét, és elképzelte magában Seth arcát, mikor hazatér, és meghallgatja az üzenetét. Remélte, hogy nem hívja, míg be nem jelentkezik a hotelba. Milyen tökéletes hely! Ott folytathatják, ahol hat hónapja abbahagyták. A férje majd felül egy járatra, iderepül hozzá, ő pedig még több új ruhát vásárol, mielőtt Seth ideér, és ismét gyönyörűvé varázsolja magát – de legalábbis megpróbálja.

Zoe szeme már csaknem lecsukódott, mikor a Volvo lágyan megállt az Eden au Lac macskaköves autóparkolója előtt. Kinyitotta a szemét, felült.

Előttük egy uniformist viselő hordár több aranyozott zsinórral, mint egy orosz generális, épp drága bőrtáskákat és bőröndöket pakolt ki egy Mercedes csomagtartójából. Átellenben, a bejáratnál, egy hasonlóan díszes kapus épp kinyitotta az ajtót egy ősz hajú úriembernek és egy vastag coboyprémet viselő hölgynek. Zoe látta az üvegajtón keresztül a melegen ragyogó fényeket, és a kényelmes, ráérősen sétáló vendégeket. Ő és Seth itt váltak külön, és a nő elképzelni sem tudott ennél jobb helyet ahhoz, hogy újra elkezdjenek közel kerülni egymáshoz.

Egy nagydarab férfi elvált az ajtónál ácsorgó kisebb csoporttól, és feléjük indult. Stratton odaintett neki.

– Ő Richard Cartiere, az ön fő testőre – jelentette ki, miközben kikapcsolta a motort. – Ha bármi történne, majd ő vigyáz magára. Egykori SAS-tiszt, és száznegyven kilónyi garantáltan komoly problémát jelent mindenkinek aki megpróbál akár csak egy ujjal ártani önnek.

Ahogy a férfi megkerülte a járművet, hogy kinyissa neki az ajtót, Zoe-nak az a képzete támadt, mintha egy egész mozgó hegy közeledett volna feléjük.

– Jó estét! – üdvözölte Zoe a hatalmas fickót. Az elmosolyodott, és főhajtással viszonozta a köszönést. Zoe hamar rájött, hogy testőre a tettek, és nem a szavak embere.

Kiszállt, követte Cartiere-t az előcsarnokba. Az egyik kapus elősietett, hogy gondoskodjon az új ruháit rejtő csomagjairól.

Seth Ridgeway alig hallhatóan káromkodott, ahogy a taxi az Eden au Lac előteréhez húzott, és megállt. Az összes átkozott hely közül, amit el akart kerülni, ez volt az egyetlen tisztességes hotel egész Zürichben, ahol tudott szobát foglalni. A francba! Egyik hotelt hívta a másik után az állomáson. „Sajnáljuk Mein Herr, de nyakunkon a karácsonyi szezon” – mondták neki mindenütt. Partik látogatás, vidékről felutazó emberek hogy vásároljanak és ünnepeljenek. „Attól tartok, még hetekig nem lesz üres szobánk. Talán…” Seth mindegyiknek udvariasan megköszönte, és letette a kagylót, hogy egy újabb számmal próbálkozzon. Azután taktikát váltott, és személyesen kereste fel a hotelokat Ugyanazzal az eredménnyel. A Schweizerhof segítőkészebbnek mutatkozott a többinél. A recepciós több társára is rátelefonált más hoteloknál, és végül sikerült Ridgewaynek szobát találnia.

Az Eden au Lac Hotelban! – jelentette ki az alkalmazott büszkén. – Remek hely, de kissé sajnos távolabbra esik a fő vásárlóövezettől. Ez az oka, hogy sikerült egyáltalán szobát szereznem önnek.

Seth megpróbált lelkesnek tűnni a segítőkész recepciós kedvéért, busás borravalót adott neki, és visszasétált a kint várakozó taxihoz.

Átmenetileg elhalasztva az elkerülhetetlen utat a hotelhoz, ahová egy porcikája se kívánkozott, Seth meghívta a sofőrt vacsorázni. Bekapcsolva hagyták a taxiórát, és Seth mindent kifizetett. A fickó egy török emigráns volt, aki alig beszélt németül, angolul pedig gyakorlatilag semmit. A családja Törökországban maradt, ő pedig csaknem minden taxizással megkeresett pénzét hazaküldte nekik. Egy felesége volt és hét gyermeke, a legidősebb tizenkét éves fiú. Mindannyian hiányoztak neki. Ezentúl azonban a nyelvi korlátok megakadályozták, hogy bármilyen igazi beszélgetésbe fogjanak.

Így azután jórészt taglejtésekkel, arckifejezésekkel kommunikálva ügyetlenkedték végig a vacsorát. Koccintottak, és mindketten tósztot mondtak az üveg Cháteau borral, amit Seth rendelt. Egyikük sem értette, mit mond a másik, mégis mindketten megtisztelve érezték magukat. Osztoztak egymással az idegenek univerzális nyelvén, akik egyedül vannak egy idegen országban, elválasztva azoktól, akiket szeretnek.

Azonban az idő végül lejárt. Sethnek oda kellett érnie a hotel recepciójához, mielőtt kiadják a szobát valaki másnak.

Amint megérkeztek az épület elé, a taxisofőr azonnal ugrott, és kinyitotta neki az ajtót. Majd felnyitotta a csomagtartót is, és intett egy hordárnak. Azon kevés német szófordulat egyikével, amit ismert, a sofőr megkérte a portást, hogy bánjanak óvatosan a csomagokkal. Végül Seth előhúzott egy köteggel Weinstock pénzéből, leszámolta a taxióra mutatta összeget, majd az egészet megduplázta, és a sofőrnek nyújtotta.

– Boldog karácsonyt! – bólintott a töröknek. Az kiszállt, megölelte, és kétfelől arcon csókolta őt. Majd visszaült a kocsiba, és elhajtott.

Seth nem vett tudomást a portás és kapuőrök kíváncsi tekinteteiről, miközben fordult, és a bejárat felé indult. Azt remélte, a pénz, amit adott, jobbá teszi a karácsonyát, és talán az egész életét a Svájcban keményen dolgozó férjnek és a Törökországban maradt feleségnek meg a hét gyermeküknek.

Egy porosz nemes méltóságteljes magatartását tanúsító kifutófiú felvitte Seth poggyászát a szobájába, felakasztotta a ruháit, beállította a termosztátot, megágyazott, és megmutatta Sethnek a whiskysüvegekkel, szíverősítőkkel teli minibárt, majd a hűtőt, benne pezsgővel, fehérborral, gyümölcslevekkel és palackozott vízzel. A fiú neve Klaus volt, és hibátlanul beszélt angolul.

Seth elég busás borravalót adott neki ahhoz, hogy emlékezzen rá, ha valaha is szívességet kellene kérnie tőle a későbbiekben. Futólag fontolóra vette, hogy felbont egy doboz narancslevet, majd ledőlt az ágyra, hogy végiggondolja, mit is szeretne. Ám azon ruhástól álomba zuhant.

Messze délen, az ausztriai szél végigsüvített az Inn folyó völgyén, és nekivetette fagyos erejét a házikó vaskos gerendáinak. A fél évszázados fa nyikorogva tiltakozott a hevesebb széllökések ellen. Hajnali kettőre járt, és csak az egyik ablakban pislákolt fény, magasan a bíboros fészkének legfelső emeletén. Ezek mögött az ablakok mögött Neils Braun bíboros fel-alá lépkedett a hálószobában, és figyelmesen hallgatta a vonal másik végén beszélő embert.

– Nagyon jó! – mosolygott bele a kagylóba. – Tudtam, hogy helyesen döntök, mikor megbíztam önben!

Braun a füléhez tartotta a mobiltelefont, és tovább hallgatta a jelentést, miközben fel-alá járkált személyes dolgozószobája hűvös sötétjében. Felkapcsolva a feje fölötti lámpát körbepillantott. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, rajtuk többek között hét saját művének bekötött példányai. Mindegyiket nemzetközi hírnevű, profitorientált kiadók jelentették meg. Filozófia, teológia, történelem. A művek jórészt magyarázatul szolgáltak a vatikáni hierarchiában betöltött saját fontos, ám egyházi szempontból korlátozott szerepén jelentősen túlmutató befolyására.

Miközben továbbra is a szinte magánkívüli izgatottsággal beszélő férfit hallgatta a vonal másik végén, Braun a könyvespolchoz lépett, leemelte azt a művét, ami miatt az emberek világszerte emlegetni kezdték a nevét, és ami kiemelte őt a pápai kúria ismeretlenségéből, hogy Szent Péter trónjának ígéretes várományosává tegye.

Szórakozottan rámeredt a kezében tartott kötetre. A kommunizmus, mint Antikrisztus. Az évekig tartó, állhatatos kutatómunkáján és a nem hívők pápai titkárságának vezetőjeként saját titkos tapasztalatain alapuló könyv egyaránt szólt egyházi kollégáinak és a világi laikusoknak. Műve a hidegháború legrosszabb napjai alatt az egyház és az állam közötti konfliktusokkal foglalkozó komoly tudósok fő tankönyvévé, szinte bibliájává vált. Ezenfelül a szabad világ csaknem minden országában népszerű bestseller lett, ami miatt idővel az orgyilkosok egyik legfőbb célpontjává vált.

A könyv kiadása után igen keresett vendége lett a televíziós műsoroknak, népszerű szónokká vált a különféle vallási és világi eseményeken. Ez pedig cseppet sem ártott a Vatikánon belüli bizánci hierarchiában való egyre magasabbra kapaszkodásának.

Művei sikerével párhuzamosan pedig minden gond nélkül össze– gyűjthette maga köré a legnagyobb hatalommal rendelkező embereket ökumenikus tanácsába. A kisebb erejű tagokat befolyásosabbakra cserélte le. Azok, akik nem voltak hajlandóak önként lemondani és átengedni a helyüket másoknak, rendszerint rövid időn belül túl beteggé váltak, hogy tovább teljesíthessék egyházi szolgálataikat. Az ökumenikus zsinat befolyása együtt növekedett a sajátjával. Az oroszok fenyegetéseinek, vádemeléseinek és propagandájának egyre elkeseredettebb célpontjává vált. És minden egyes támadásukkal, minden gyilkossági kísérletüket követően egyre erősebbé vált a saját támogatóinak tábora az egyházon belül. Egyik bíboros kereste fel a másik után, és mind ugyanazt mondták: Neils Braun lesz a következő pápa. Csupán idő kérdése az egész.

Azonban nem az időn múlt, gondolta Braun bosszúsan, miközben visszacsúsztatta a könyvet a helyére, és az asztalához lépett. A fene essen a szovjetekbe! A pokolba áthozott, ügyefogyott inkompetenciájukkal. Az ő titkos, színfalak mögötti munkája meggyengítette a rezsimjüket, és csak siettette a kommunizmus összeomlását világszerte. Azonban túlságosan gyorsan elbuktak…

Pillantása kerülte az asztal mögött, a falon függő pápai képmást. Ha ránézett, az csak még jobban feldühítette. Azon a képen az ő arcmásának kellene lennie! Azonban amikor a kommunizmus összeroskadt, és mindent magába szippantott a saját intellektuális vákuuma által keletkezett fekete lyuk, a figyelem, amiben addig fürdött, váratlanul másfelé fordult – mint ahogy az az egyhangú vélemény is szétoszlott, hogy ő lesz a következő pápa, mivel csupán ő tud sikeresen szembenézni a nemzetközi kommunizmussal.

Braun hátat fordított a portrénak, kihúzta székét az íróasztal alól. Ó, persze sohasem hagyta, hogy a haragja megmutatkozzon! Nem ám! Még a kúriabeli legközelebbi szövetségesei számára sem volt ő egyéb, mint a vereségben is nagylelkű, nemes szívű társ. Fiatal még, mondogatták támogatói. Eljön majd egy újabb lehetőség, egy újabb idő, újabb választások.

Ahogy az asztalához ült, Braun a saját vereségére gondolva, némán átkozódott. Túl kevés az idő! A hívőknek minden nappal egyre többet és többet kell szenvedniük. A hitetlenek napról napra egyre nagyobb teret nyertek; az egyház ezzel párhuzamosan hátrálni kényszerült. A jelenlegi egyház gerinctelenné vált, elvesztette azt a fegyelmét és könyörtelenségét, ami egykor a világ legfényesebb fároszává emelte a hívők számára. Jobban foglalkoztatta őket a múlt miatti mentegetőzés és bocsánatkérés, mint a jövendő nagyságának víziója.

Senki nem ismerte fel. Sem a jelenlegi pápa, sem a bíborosok testülete. Egyikük sem ébredt még rá, milyen kevés idejük maradt valójában. Csupán ő, a bécsi érsek-bíboros volt vele tisztában. S még ez a kevéske idő, amijük maradt, még ez is szertefoszlik, ha a hitetlenek megkaparintják Sophia leplét. Valamit sürgősen tenni kell, és Braun jól tudta, ismét csak ő az egyeden ember, aki képes erre.

Merengésének hirtelen vége szakadt, ahogy a férfi befejezte jelentését.

– Természetesen! – felelte Braun a legnyájasabb, megnyugtató lelkipásztori hangján. – Továbbra is remekül helytáll majd, és az egész küldetésünket áldás kíséri, ha ezentúl is szilárdan kitartunk a Jézus Krisztusba vetett hitünk mellett.

Bontották a vonalat, Braun pedig tovább merengett dolgozószobájában. Tudta, minden megváltozik majd, amint a kezébe jut a Sophia-passió, egy olyan Messiás testamentuma, amit – ezt szilárdan eltökélte – bármi áron titokban tart.

Miután Sophia titkai pápává emelték, összehív majd egy sor tanácskozást, a világ nagyobb vallásainak vezetőivel. A Sophia-passió ereje, és az általa képviselt fenyegetés a legtörténelmibb jelentőségű engedményekre kényszeríti majd őket – ha talán nem is újraegyesülésre, de legalábbis mélységes, alapvető átszerveződésre, egy olyan összetartásra, amely révén a világ vallási erői az ő irányítása alatt egyesülnek majd.

Működni fog a dolog, erről teljesen meg volt győződve. Braun ismerte a világ szervezett egyházainak bürokrata rendszereiben olyan mélyen gyökerező önfenntartási ösztönt. Sophia a nyugati világ szervezett, vallásainak egész rendszerére halálos veszedelmet jelentene. És Braun tudta, hogy az emberek, akik eme struktúrák élén állnak, mindent megtesznek majd, hogy fenntartsák egyházukat, megőrizzék saját pozíciójukat a vallási hierarchiában.

Előre, keresztény katonák! Braun támogatása megadja majd nekik azt az erkölcsi tekintélyt, amire szükségük van, hogy a saját ellenségeik ellen vonuljanak. A kormányok és az egyház ellenségei ugyanazok lesznek. A politikai nézeteltérés a vallási szakadársággal együtt enyészik majd el.

Braun nem kevesebbet látott víziójában, mint a Német-római Birodalom visszatértét, ahol a császárok és pápák nevezték ki egymást, és ahol mindkettő a másik autoritásával uralkodott, mindig Isten nevében. Ám ami még ennél is jelentősebb, Braun a hit egyöntetűsége általi egységről, békéről, harmóniáról beszélt. Ez volt az ő keresztes hadjárata. Isten az én pallosom! Érezte, ahogy az öröm felfakad a mellkasában.

Az idő is épp megfelelő volt a Nyugaton. A politikusokat, katonai hivatalnokokat, de még az átlagembereket is frusztrálta a terrorizmussal és általános társadalmi hanyatlással szembeni tehetetlenségük. Mindannyian frusztráltak voltak, és bizonyosan kapva kapnak majd az alkalmon, hogy megszabaduljanak ettől a kínzó tehetetlenségtől. Az egész folyamat az erkölcsi tekintéllyel veszi majd kezdetét. Braun lassan, óvatosan megszilárdítja saját erkölcsi hatalmát. Azután majd beszél azokkal a militáris és kormányhivatalnokokkal, akiknek további erkölcsi tekintélyre van szükségük hogy azzal takarózhassanak.

Onnan kezdve pedig megkezdik működésüket a figyelemre méltó „közvélemény-formáló gépezetek”, a propagandisták hatalmas seregei a maguk kifinomult módszereivel, hogy manipulálják a tényeket, és azokkal együtt a közvéleményt. Amit pedig nem képesek manipulálni, azt titokként kezelik. Ezek az emberek pontosan tudják, hogy mit művelnek. Tisztában vannak vele, hogyan használják fel Isten eszméjét és a hazafiságot az emberek vezetésére. Megtalálják majd, melyik húrt kell megpendíteniük amellyel a tömegek szentimentalizmusa együtt rezonál majd. Azután az erőszak vérontás, vallási türelmetlenség. Az én országomnak van igaza, vagy sem. Az én Istenem mindig igaz, sosem téved.

A rejtett áramlatok máris ott voltak: a keresztény jobboldal éppúgy megcsapolta, mint az ajatollahok és a szélsőségesen ortodox rabbik Amerikában és Izraelben. Ők egy dühödten tomboló földalatti áramlatból nyerték az erejüket, és neki feltett szándékában állt, hogy mindegyiket a maga hasznára fordítja.