TIZENKETTŐ

Szörnyű igazságok

Caliban

A Császár Nagy Hadjáratának 200. évében

A borzalom és undor szinte maga alá gyűrte Zaharielt. Dühében felordított, amikor meglátta az előtte álló gonoszt – majd érzékei ismét átváltottak.

Sápadt fény árasztotta el a folyosót, elöntve űrgárdista testvéreit és a torz retteneteket, amikkel harcoltak. Egyik pillanatról a másikra, a világ szinte mozdulatlanságig lassult, és a kétségbeesett küzdelmet borús élőképpé alakította. Zahariel átlátott barát és ellenség testén; látta a dobogó szíveket és a pulzálva lüktető, forró vérrel teli artériákat. Látta az iszonyú férgek testét eltöltő fekete váladékot, és a bennük lakozó visszataszító romlottságot. Az egyik szörnyeteg megragadta Attias testvért, körülfogta felsőtestét, és rágóival fémmel borított fejét csapkodta. A teremtmény szájából egy hosszú, tűszerű csonthegy állt ki, körülötte erőteljes izomzattal, amely egy Attias fejének irányított golyó sebességével lökte ki az agyart. A csonttű belsejében üreges csatorna húzódott, tele szennyes méreggel.

Zahariel iszonya átalakult színtiszta haraggá. Magához szólította az immatérium őrjöngését, és botjával széles ívben suhintott, sistergő fehér fénycsápokat vetve minden lényre, amit csak látott. Azok villámcsapásokként mélyedtek a szörnyek húsába és felforralták nedveiket. A könyvtáros érezte, ahogy erei megfagynak, és szívei agonizálva rándulnak össze, aztán a világ hirtelen ismét mozgásba lendült.

Egy tucat teremtmény robbant szét, kitinzúzalék zuhatagával és bűzlő, gennyes váladékkal terítve be az osztagot. Zahariel hátrahőkölt a látomás intenzitásától. Terrorlátás, így nevezte Israfael. Csupán egyetlenegyszer tapasztalta meg eddig, amikor a calibani oroszlánnal harcolt. Tudatát egy pillanatra kivetítette a hipertérbe. Pszichikus csuklyája kábelei olyan hidegek voltak, hogy égették a bőrét. Beleremegett a gondolatba, hogy mi történne, ha csuklyája védelme nélkül tárná fel magát az átjáró romlott energiáinak.

A folyosó sötétjében torkolattüzek villantak, ahogy az osztag összefogott a páncélozott férgek hirtelen támadása ellen. Astelan káptalanmesternek még mindig sikerült állva maradnia, pisztolya jól irányzott lövéseivel két szörnyeteget robbantott darabokra, lánckardja suhintásával pedig egy harmadikat vágott ketté. Gideon testvér talpra ugrott, lerázta magáról az imént megölt férget és kettészelt egy másikat, amelyik épp egy harcostársa hátára akaszkodott. Attias előrerohamozott, hogy segítsen kiszabadítani egy földre rogyott bajtársát, félelmetes, koponyára hasonlító maszkja a pisztolytűz pokolbéli fényét verte vissza.

Zahariel ádáz üvöltéssel vetette magát a küzdelembe. Dühét a kezében tartott botba koncentrálta, és pszichikus erő recsegő aurájával vonta be. Ahány férget csak eltalált, mindet kék lángok és sistergő mennydörgés emésztette el, és a levegőbe lódította összeroncsolt tetemeiket. Másodpercek alatt fél tucat férget pusztított el, majd amilyen hirtelen kezdődött, a csata ugyanolyan hirtelen egyszer csak véget ért. Az űrgárdisták szabálytalan körben álltak, arccal kifelé, páncéljukon karcolásokkal és horpadásokkal, füstölgő pisztolyokkal a kezükben. A kilőtt töltények kék párája lebegett az őket körülvevő, sűrű levegőben, lábuknál pedig több mint egy tucat szétzúzott féreg teste hevert. Számos astartesen apróbb sebek éktelenkedtek, de egyiküket sem találták el a férgek félelmetes fullánkjai.

– Mik ezek a lények? – kérdezte Zahariel, megbökdösve botja végével az egyik tetemet.

– Útonálló férgek – mondta Astelan, miközben csizmájával odébb rúgta az egyik halott teremtményt. – Gyerekkoromban vadásztunk rájuk, de ahonnét én jövök, ott sosem nőnek fél méternél hosszabbra.

Zahariel a legtöbb calibani gyerekhez hasonlóan hallott az útonálló férgekről, de még sosem látott egyet sem. Ez a lény átok volt számos emberi település számára, amely az apróbb állatokat és a háztáji jószágot tojásai élő inkubátorává alakította. A férgek körülfonták áldozatuk nyakát, fullánkjukat a préda gerincébe mélyesztették, és elképesztő mennyiségű neurotoxint pumpáltak bele. A méreg elpusztított minden magasabb agyi funkciót, de a vegetatív rendszereket érintetlenül hagyta, és nagyban megnövelte az áldozat idegrendszerének vezetőképességét. A még mindig áldozatához kapcsolt féreg ezután enzimeket választott ki a zsákmány gerincvelőjébe, amely révén képes volt irányítani annak alapvető motoros funkcióit. A féreg így azután szó szerint visszavezette a prédát a közös fészekbe, ahol a még mindig élő áldozatba belepetézett a fészek királynője. A férgek olykor friss emberi sírokba is utat találtak, és megpróbáltak meglépni a holttesttel, az elhunyt rokonainak legnagyobb borzadályára. Zahariel libabőrös lett a sisakjára akaszkodott féreg gondolatára, és a tőrszerű fullánk emlékére, amely megpróbált beledöfni a koponyájába.

– Azt hiszem, tudjuk, mi történt a Jaegerekkel – szólt zordan. – És feltehetően a legtöbb munkással is.

– A legtöbbel? – kérdezte Astelan.

– Nem egy féreg küldte a rádiójelet Aldurukhba – mondta Zahariel.

– A Császár óvjon minket – sziszegte undorodva a káptalanmester.

– Ez már nem először történik – mondta Attias. – Lupus Lovagjai is ellenünk fordították a bestiáikat, emlékszel?

– De Lupus Lovagjai már nem léteznek – felelte élesen Astelan. – És a hatalmas bestiákat is kipusztítottuk. Szóval honnét kerültek elő ezek az izék?

– Ez most nem fontos – mondta Zahariel, aki el akarta terelni erről a szót. – Ha a férgek elhurcolták a Jaegerek testét, akkor az azt jelenti, hogy van valahol idelent egy fészkük és egy tojásrakó királynőjük.

Astelan egyetértően bólintott.

– A királynők sokkal nagyobbak, mint a dolgozók – figyelmeztetett.

– Akkor előttünk kell lennie, a hőmag közelében – jelentette ki Zahariel. Ellenőrizte boltpisztolya tárát, majd a tokjába dugta, és egy repeszgránátot akasztott le az övéről. – Először gránátok, azután roham. Én megyek előre. Van kérdés?

Nem volt, természetesen. Az osztag harcosai megkapták a parancsaikat. Az űrgárdisták ismét felvették alakzatukat és habozás nélkül előkészítették fegyvereiket. Zahariel elfoglalta Astelan helyét a csoport élén, és gyorsuló ütemben megindult előre a folyosón. Menet közben ismét összegyűjtötte hatalmát és végigfürkészte vele az előttük nyíló átjárót. Még több rajtaütésre váró férget érzékelt a folyosó túlsó végén, és a pszichikus energia hullámával végigsöpört a szörnyeken. Förtelmes nyüszítés töltötte be a levegőt, és erőteljes, páncélozott testek robbantak elő az őket rejtő gyökerek közül, haláltusájuk közepette rángatózva. Zahariel ismét lesújtott rájuk, haragja utolsó cseppjét is a csapásba sűrítette, és a férgek lila és indigókék lángok sivító máglyáivá változtak.

Zahariel élesítette a kezében tartott gránátot.

– A Császárért! – kiáltotta, és lehajította a folyosón. Egy szempillantás múlva kilenc másik követte, melyek alacsony, precíz ívekben szálltak el a feje mellett, hogy aztán éppen a magterem bejáratán túl robbanjanak. Még több sikoltás rengette meg a levegőt, ahogy a repeszek széthasították az ajtó mögött bujkáló lényeket. Zahariel saját veszedelmes ordításával válaszolt, és futásnak eredt, fáklyaként világító botjával a kezében.

Egy hordányi útonálló féreg fogadta a rohamukat, készen arra, hogy megvédjék a fészket. A könyvtáros pszichikus lángok özönét zúdította rájuk, leterítve egy tucat lényt és elkábítva a többit. Ő és testvérei egy másodperccel később érkeztek, és kezdetét vette a csata. Zahariel recsegő ívet írt le botjával, és megölt még két, jobbról lendülő férget. Egy másik szörnyeteg balról érkezett, rágóival az űrgárdista keramit vállvértjébe akaszkodott; Zahariel szélsebes mozdulattal előkapta boltpisztolyát és egyetlen, jól irányzott lövéssel lefejezte a teremtményt. Körülötte lánckardok bömböltek és boltpisztolyok dörögtek, ahogy a Sötét Angyalok ellenfeleiket mészárolták.

A terem egy óriási, ember vájta barlang volt, amelynek ívelt, kupolaszerű mennyezete harminc méterrel emelkedett a fejük fölé. A helyiség közepét maga az irdatlan, henger alakú hőmag uralta, amely egy ötszáz méter mélyre, a bolygó kőzetébe vájt furatból emelkedett ki és a kupola csúcsán lévő nyiladékban tűnt el, ahonnét majd a geotermikus energiát a bolygó többi részét ellátó energiaelosztókhoz szállítja.

A hatalmas tér levegője ragacsos volt a hőségtől és a rothadás bűzétől. A hőmag körüli levegő remegett, akár a délibáb, és Zaharielen eluralkodni készült a kiszakadás erőteljes érzése. Pszichikus csuklyájának kábelei beleégtek a koponyájába, és a tompítócsuklya ellenére is lappangó agónia tövise hatolt az elméjébe. Az immatérium és a fizikai világ közötti határ itt elvékonyodott, és az őrület és romlottság szinte tapinthatóvá vált, mint egy olajos bevonat a bőrén. Boszorkányság munkálkodott ezen a helyen, súgták neki az ösztönei és az ismeretei, és a központja csupán pár tucat méternyire lehetett tőlük.

A terem közepén, pontosan az oszlopszerű hőmag lábánál, egy óriási halom holttest hevert. A felső réteg, ahogy Zahariel látta, vérfoltos, mohazöld egyenruhát viselt: a Jaegerek, akiket a területre küldtek. Azonban mellettük még sok száz másik tetem hevert a halomban, mérte fel a könyvtáros – valószínűleg az üzem teljes munkásállománya.

Az útonálló férgek fészkének védelmezői sziszegve és sikítva vetették magukat minden oldalról a Sötét Angyalokra. Zahariel boltpisztolyának páros lövéseivel a levegőből robbantott ki egyet, két másikat pedig botja suhintásával változtatott égő tetemmé. Az űrgárdisták fenntartották nyolcszögletű formációjukat, mindig arccal kifelé, és lánckardjukkal széthasítva bármelyik szörnyet, aki elég közel merészkedett. Légiós kiképzésük – és az azt megelőző Rend rítusai is – jó szolgálatot tettek a Caliban harcosainak, és ellenfeleik holttestei egyre csak gyűltek a lábuk körül. De akárhányszor levágtak egyet a szörnyek közül, Zahariel érezte, hogy a helyiségben kavargó, láthatatlan energiák egyre viharosabbá válnak. Akármilyen sötét erőket is szabadítottak el, az ő ténykedésük csak tovább hizlalta.

– Tovább előre, testvérek! – kiáltotta Zahariel, és az osztag azonnal reagált; az alakzatuk lépésről lépésre haladt a hőmag felé. A túlélő férgek megkettőzték erőfeszítéseiket, és a harcosok alakzatában észlelt rések felé lendültek, de minden kísérletüket kaszáló pengék csapása vagy boltpisztolyok torkolattüze fogadta. A Sötét Angyalok rendületlenül nyomultak keresztül a termen, nyomukban összetört, vérző szörnyeket hagyva. Ám a levegő minden lépéssel egyre nyomasztóbbá és nyomasztóbbá vált. Furcsa sziporkázás recsegett végig a magon, és földöntúli nyögések harsantak fel az űrgárdisták körül. Ahogy egyre közelebb értek a tetemhalomhoz, Zahariel észrevette, hogy azok egy óriási spirálon belül rendeződnek el. Az ívelt vonalat gondosan megformált rúnák sorozata alkotta, melyeket plazmafáklyával véstek a padlóba, és alvadt vér töltött meg. A szimbólumok a retinájába égtek és csorba tűket szúrtak az elméjébe, amikor megpróbált rájuk fókuszálni, a hatás pedig egyre erősebb lett, ahogy a spirál mentén a tekintete egyre messzebbre révedt.

A túlélő férgek felhagytak eszeveszett támadásukkal, és szabálytalan körben menekültek az űrgárdisták elől, fürge, kígyózó testük végigcsúszott a nedves földön, ahogy a lánckardok hatótávolságán kívülre siklottak. Zahariel osztagának tagjai folytatták véres munkájukat, boltpisztolyaik gondosan becélzott lövéseivel szedték le a szörnyeket. A halál energiái azonban csak még jobban felerősítették a förgeteget, egyre inkább felszítva a láthatatlan tüzeket. Zahariel a fogát csikorgatta a tarkójában lángoló fájdalomtól, és osztagát makacsul vezette tovább lépésről lépésre. Immáron tízméternyire értek a tetemkupactól; a könyvtáros látta, hogy mindegyik testre rúnákat pingáltak, és áttetsző nyálkával vonták be őket, amely halványan csillogott a fejük felett vibráló, furcsa energiák fényében. Ahogy felvillant egy gömbvillám, Zahariel valamiféle pecsétet pillantott meg, amelyet a hőmag oldalára festettek, nagyjából tizenkét méterrel a testhalom felett. De mielőtt arra koncentrálhatott volna, hogy mi is az, a férgek hirtelen megfordultak és ismét az osztagára vetették magukat.

Zaharielen rettenetes balsejtelem lett úrrá. Mielőtt még figyelmeztető kiáltást hallathatott volna, kilenc boltpisztoly ugatott fel, és minden megmaradt féreg szétrobbant egyetlen, szimultán leadott sortűzben. A halálenergiák pörölycsapásként vágtak végig az éteren, és a teremben felgyülemlett erők elszabadultak.

Zahariel érezte, hogy a kiszakadás érzése drámaian élesedik, ahogy a síkok közötti határ oszladozni kezd. Megtántorodott, miközben pszichikus tompítója túltöltődéssel fenyegetett, és az agónia sajgó töviseit lövellte az agyába.

Előtte a tetemek halmai kavarogni kezdtek.

Egy röpke pillanatig Zahariel tévesen azt hitte, hogy túlerőltetett idegei sülnek ki, és megtréfálják őt. De akkor az egyik halott Jaeger hátrahúzta a karját és ügyetlenül ülő helyzetbe küzdötte magát, felfedve a testét és nyakát borító, borzalmas sebeket. A halott katona arca petyhüdten csüngött, a szája eltátva, a szeme pedig földöntúli zöld fénnyel ragyogott.

Egy újabb test mozdult meg, majd egy újabb, amíg az egész halom mozgásba nem lendült. A Jaegerek alatt a munkások szürke overálját viselő férfiak és nők felpuffadt, rothadó tetemei hevertek, nyálkával borított arcukat agónia és borzadály torzította el. Penészfoltok és tekergő nyüvek kolóniái borították őket; sokukról cafatokban foszlott a bőr vagy törött csontvégeket viseltek végtagjaik helyén. És mégis, az, amit ezek a borzalmak rejtettek rothadó tömegük alatt, még sokkal iszonyatosabb volt.

Ahogy a több száz tetem csoszogni, tántorogni és mászni kezdett az űrgárdisták felé, egy tucat felpuffadt, tekergő lárvát fedtek fel, amelyek egykor emberek voltak. Csontjaik felpuhultak, izmaik pedig kinyúltak, amíg majdnem teljesen elvesztették emberi alakjukat; csak erőtlenül verdeső végtagjaik és elkínzott, elgyötört arcuk árulkodott arról, mik voltak egykoron. Zahariel tisztán látta a zselészerű torzóikban feltekeredett fekete útonálló férgek testét, amelyek, ahogy fejlődtek, lassan zabálták fel gazdáik még mindig élő testét.

A lárvák visszahúzódtak a nyílt színről, és hiábavalóan igyekeztek bevergődni az óriási féreg páncélozott tekervényei alá, amelyik a terem boszorkánykörének közepén feküdt. Istenkáromló rúnákkal díszített és nyálkától csillogó testét megfeszítve, a féregkirálynő felemelte masszív koponyáját, és dühében a birodalmába betolakodókra üvöltött.

A látvány bármely kevésbé bátor férfit megtört volna, de a kemény fegyelem és a testvériség köteléke helyükön tartotta az űrgárdistákat. Astelan káptalanmester tett néhány lépést előre és Zahariel mellé állt.

– Mik a parancsaid? – kérdezte acélos hangon, miközben az élőhalott horda egyre csak közeledett.

Zahariel felidézte az Israfael által tanított mantrákat, amivel megzabolázta a koponyájában lüktető gyötrelmet, mielőtt még az maga alá gyűrte volna.

– Tűzvonalba rendeződni! – parancsolta.

A legközelebbi tetemek már csak öt méterre járhattak tőlük. Ahogy a nyolc megmaradt astartes előrerohant, hogy vállt vállnak vetve csatlakozzanak Zahariel és Astelan oldalára, a könyvtáros felkiáltott:

– Tárakat cserélni!

Kilenc kéz egyként mozdult, kioldották boltpisztolyaik majdnem kiürült tárait és újakat löktek a helyükre. A töltőszegek olajozott csendüléssel kattantak.

A csoszogó csőcselék kétméternyire lehetett az űrgárdisták vonalától, majdnem karnyújtásnyi távolságra.

– Osztag! – kiáltotta Zahariel. – Egy lépés hátra! Ötös sorozatok! Tűz!

Tíz pár, egymás mellé zárt csizma döndült a permatonon. Boltpisztolyok dörgő sortüze ugatott fel. Zölddel borított testek rándultak össze és robbantak fel a tömegreaktív töltények viharában. A tetemek első sorát a sortűz megsemmisítette.

– Egy lépés hátra! Ötös sorozat! Tűz!

A boltpisztolyok ismét feldörögtek. Mindegyik töltény célba talált, és újabb ötven testet robbantott véres cafatokká. A csőcselék maradéka továbbtántorgott, kinyújtott kezük alig méternyire csapkodott az astartesektől.

Zahariel parancsára az osztag tett egy utolsó lépést hátra, és újabb öt lövedéket küldött az előrenyomulókba. Az ütőszegek üres tárakra csattantak vissza, miközben újabb ötven test robbant véres salakká. A csőcseléket húsz másodperc leforgása alatt megfelezték, de a fennmaradók továbbra is közeledtek.

Zahariel a lövések füstjétől övezve felemelte recsegő botját.

– Hűség és becsület! – üvöltötte. – Roham!

A Sötét Angyalok ádáz ordítással lódultak a szörnyetegek közé, láncpengéik bömböltek. Az emberfeletti erővel lendített kardok minden csapással torzókat szeltek ketté és végtagokat csaptak le. A tetemek összeestek Zahariel erőbotjának érintésétől, rothadó húsuk sistergett a könyvtáros pszichikus erejének csapásától.

Az élőholtak körbevették a mogorván harcoló űrgárdistákat, és páncélba bújtatott alakjaikat karmolták és markolászták. Amit erőben és ügyességben nélkülöztek, azt a létszámukkal pótolták, de a Sötét Angyalok a vérontás mesterei voltak, és a holtak sorai úgy olvadtak szét, akár a jég a forró acélon. A csata állása pillanatok alatt kérlelhetetlenül az astartesek javára billent – azután lecsapott a féregkirálynő.

Csupán egy időben felvillanó villám figyelmeztetett a jöttére. A szeszélyes fény végigperzselte a magot, és Zahariel észrevette, ahogy a hatalmas féreg teste felágaskodik, akár egy marni készülő kígyó. A könyvtáros oldalra vetette magát, éppen akkor, amikor a teremtmény egy gyorsvonat erejével vágott az osztag közepébe.

Zahariel egy kiáltással szembefordult a bestiával miközben a királynő felcsévélte magát, akár egy rugó, és ismét kivágott, ezúttal a rágójával elsodorta Gideont és két tetemet. Az ívelt harapófogók óriási ollókként zárultak össze. A két testet egyszerre szelte ketté; Gideon páncélja még kitartott fél másodpercig, mielőtt utat engedett volna a mandibuláknak.

Astelan és Jonas sarkon fordultak és őrjöngve a királynőre vetették magukat, de lánckardjaik alig hagytak sekély karcolásoknál többet a féreg testének vastag lemezein. A dühtől sivító királynő oldalt rántotta csontos fejét, és félreütötte Jonast, majd Astelan felé lendült véres rágóival. A káptalanmester az utolsó pillanatban ugrott félre, és kitört egy jókora darabot az egyik hatalmas rágóból, mielőtt fürgén félregurult volna. A féreg újabb fél tucat tetemet roppanton szét iszonyú tömegével, miközben ismét felcsévélődött egy újabb támadáshoz. Három astartes rohanta meg a szörnyet különböző irányokból, és iszonyatos csapásokat mértek rá, amelyek azonban csak karcolásokat hagytak a féreg vastag, fekete páncélján. Az egyik Sötét Angyal egy pillanattal tovább maradt a szörny hatótávolságán belül, és leterítette a királynő kivágódó farka. A hatalmas harcost a rettenetes ütés megperdítette, így arccal érkezett a földre. Egy boltpisztoly ugatott fel; Gideon, saját vérének tócsájában fekve, újratöltötte fegyverét és célzott lövéseket küldött a féreg szemei felé. Kettő közülük váladékeső közepette robbant szét, mire a királynő vergődni és sikoltozni kezdett a fájdalomtól, de a sérülések látszólag a legkevésbé sem lassították le a teremtményt.

Zahariel eldobta üres pisztolyát és két kézzel ragadta meg erőbotját. Mielőbb véget kellett vetnie a csatának, mielőtt a szörnyeteg megöli vagy megnyomorítja osztaga többi tagját is. A könyvtáros az akaratát a pszifegyver nyelébe ültetett pszichoreaktív mátrixokban koncentrálta.

Ibolyaszín fény recsegő ívei kéltek a fémnyél körül, és villámló dicsfénybe vonták a csúcson díszlő kétfejű sast. Zahariel fegyverét a feje fölé emelve ádáz esküt kiáltott, aztán egyenesen a lény felé rohant.

A bot mozgása és villanó fénye megtette a kívánt hatást. A királynő vérző fejét körbelendítette és Zahariel felé lódította, rohama közben találta telibe a könyvtárost.

A becsapódás iszonyatos volt, túltöltötte Zahariel érzékeit. Az egyik pillanatban még a lény felé száguldott, a következőben már a hátán feküdt, a féreg rágói pedig a dereka köré kulcsolódtak. Villogó, bíbor rúnák tucatjai pislogtak látótere szélén, kiterjedt szervomotorkárról és páncélátszakadásokról tudósítva. Látása hol működött, hol eltorzult, ahogy a lény ollószerű rágói elvágták a hátán lévő energiaegység kábeleit. Hallotta a keramit-lemezek nyögését és pattanását, ahogy megadják magukat a rágok borzalmas erejének. Látta saját, megviselt páncéljának képét visszatükröződni négy fekete, tányér nagyságú lélektelen szem miriádnyi lapocskáján, melyek karnyújtásnyira voltak tőle.

Zahariel recsegő botja nyelével lesújtott a királynő koponyájára, pontosan a szörnyeteg szemei közé.

A bot kék-fehér fényvillanás és haragos villámcsapás közepette átütötte a vastag csontot, miközben a könyvtáros pszichikus energiájának minden morzsáját a teremtmény testébe fókuszálta. Idegek lángoltak fel és agyszövet forrt el; a féreg megmaradt szemei kirobbantak és a páncéllemezei felrepedtek, ahogy belsejéből gőz robbant elő. Zahariel egyetlen szempillantás alatt magának a hipertérnek a dühöngő szeleivel oltotta ki a lény életerejét. Amaz velőtrázó sikolyt hallatott, és fejét haláltusájában Zahariellel együtt a földhöz csapta, elég erővel ahhoz, hogy a harcos elveszítse az eszméletét.

Amikor magához tért, Zahariel a hátán feküdt, néhány méterre a féreg füstölgő tetemétől. Astelan mellette térdelt, és éppen a lábát csavarta vissza a megfelelő helyzetbe. Haloványan érezte elméje peremén a fájdalomcsillapítók csiklandozását.

– Maradj veszteg pár pillanatra, amíg a csontok összetapadnak – mondta neki a káptalanmester, miközben helyére illesztette Zahariel vádliját és nekiállt megvizsgálni a térdkalácsa körüli szervomotorokat. – A legtöbb aktuátorod kisült, de fogsz tudni mozogni.

Zahariel bólintott, gondolatait arra összpontosította, hogy felgyorsítsa gyógyító-képességeit és számba vegye páncélzata sérüléseit.

– A királynő? – mormogta.

– Meghalt – nyugtatta meg Astelan. – És a tetemek ugyanabban a pillanatban összeestek. Szép munka volt, testvér. Luther büszke lesz.

– Mi van Gideon testvérrel? – kérdezte Zahariel.

– Kómában van. A páncélja elég stabilan tartja az életfunkcióit ahhoz, hogy visszavigyük Aldurukhba.

A könyvtáros elégedetten engedte vissza a fejét a padlóra, és a következő másodperceket izomzata és csontjai próbálgatásával töltötte. Páncéllemezek nyikorogtak és bíbor rúnák villogtak sürgetően a szeme sarkában, ahogy előbb óvatosan megfeszítette a bal, majd a jobb lábát. Még pár percig gyenge lesz, amíg a teste helyrehozza a károkat, de már funkcionál. Astelan a kezét nyújtotta felé, és ő boldogan elfogadta, ahogy óvatosan talpra állt.

A féregkirálynő tetemét fekete füstcsíkok övezték. Zahariel lassan odasétált a szörnyeteg testéhez, és kihúzta botját a lény homlokából. A testek, amelyeket irányított, most zsinórjukat vesztett bábokként hevertek szerteszét.

Zahariel mozgást érzékelt a terem túlsó végén. A királynő lárvaszerű gazdái rángatózva és tekeregve igyekeztek eliszkolni a vérontás elől, valamely ősi ösztöntől hajtva, a hőmag biztonságos ábrándja irányába. Zahariel lassan utánuk sántikált, ismét megidézve a hipertér pszichikus hatalmát. Az energia vonakodva jött, végigfolyt a tompítón, majd elöntötte a botot. Nem is hasonlított a tomboló áradathoz, amit előtte érzett, és megkönnyebbülten észlelte, hogy a kiszakadás érzése is vesztett az erejéből. A romlás olajos érintése azonban még mindig itt lappangott, beszennyezte a terem padlóját és meggyűlt a földbe vésett, véráztatta rúnákban. Zahariel egyesével sújtotta agyon a lárvákat, a bot hatalmával előbb leölte a gazdát, majd kioltotta az odabent rejlő szörnyeteg életét. Az utolsó förtelem elérte a hőmag alját, elkínzott fejét és vékony karjait felfelé nyújtogatta, mintha valami névtelen, atavisztikus hatalomhoz fohászkodna segítségért.

A könyvtáros felnézett a magra, miközben az utolsó lárva elégett. Most elég közel volt, hogy lássa a hőegység oldalára festett szimbólumot. A képet több száz apró rúna alkotta, amelyek marták a szemét, amikor megpróbált rájuk fókuszálni, de az általuk alkotott kép így is könnyen felismerhető volt: egy óriási kígyó, amely a saját farkába harap. Egy uroborosz, gondolta Zahariel. Hirtelen egy hang reccsent a voxegységében, és felriasztotta merengéséből.

– Angelus Hat, itt a Kettő-Egyes Rabló. Angelus Hat, jelentkezz!

– Itt az Angelus Hat – felelte Zahariel.

– Jó hallani a hangod, testvér – felelte a Land Rabló vezetője. – Ismét fogjuk a határon túlról érkező jelzéseket. Seraphim sürgősen helyzetjelentést kér.

Zahariel vetett még egy utolsó pillantást a hőmagon lévő szimbólumra, majd visszafordult az osztagához. Azt, amit Luthernek kellett mondania, nem lehetett a voxhálón keresztül.

– Értesítsétek Seraphimot, hogy biztosítottuk az Alfa Objektumot és visszatérünk a bázisra! Személyesen fogok neki jelentést tenni. Tíz percen belül ismét a felszínen leszünk.

– Rabló Kettő-Egyes vette, Angelus. Készen állunk.

– Astelan az egykori boszorkánykör közepén állt, jócskán távolabb többi testvérétől. Levette sisakját és a kőbe vájt rúnákat tanulmányozta. A káptalanmester felnézett Zaharielre, ahogy a könyvtáros közelebb ért. Arckifejezése riadt zavart tükrözött.

– Mihez kezdünk ezzel? – kérdezte halkan.

Zahariel tudta, mire céloz Astelan. Felnyúlt és levette saját sisakját, majd elfintorodott a levegőt átitató ózon és rothadás különös egyvelegétől.

– Majd én gondoskodom róla – mondta. – Szedd össze az osztagot! Azonnal vissza kell mennünk és jelentenünk kell Luthernek.

A káptalanmester bólintott és elfordult. Zahariel követte, közben beütött valamit voxegységébe.

– Pallos légiegység, itt az Angelus Hat.

A válasz ezúttal hangosan és érthetően érkezett; a természetellenes interferencia teljes mértékben eltűnt.

– Itt Pallos légi egység, vétel – felelte a Viharmadár pilótája.

– Az Alfa Objektum kompromittálódott; ismétlem, az Alfa Objektum kompromittálódott – felelte Zahariel.

– Tizenöt perc múlva kivonjuk magunkat. Azt követően hajtsák végre a Damoklész Műveletet!

A Viharmadár pilótája habozás nélkül válaszolt.

– Megerősítve, Angelus Hat. Damoklész Művelet egy-öt perc múlva.

Zahariel meggyorsította a lépteit, elhaladt Astelan és az osztaga többi tagja mellett. Az űrgárdisták felzárkóztak mögé, soraik között cipelték Gideon testvér ernyedt testének mindkét felét.

Kevés vesztegetni való idejük maradt. Tizenöt percen belül a Pallos légi egység Viharmadarai a földdel teszik egyenlővé a Szigma Öt-Egy-Hetet, megsemmisítve az itt történtek minden bizonyítékát.

Kizárólag a Sötét Angyalok ismerik majd az igazságot. Különben a Caliban bizonyosan elpusztulna.