KETTŐ

A mellőzöttség zsarnoksága

Caliban

A Császár Nagy Hadjáratának 200. évében

A bronz holoíró apró logikai meghajtói halkan duruzsoltak, ahogy adatokat véstek a hordozható memóriaközpontra. Zahariel várt, amíg a munkamemória kiürül, közben átnézte a saját memóriájában tárolt adatokat és ábrákat. Amikor az írógép tetején felvillanó fény borostyánról zöldre váltott, folytatta jelentését.

– Luther testvér bolygószerte zajló toborzása folyamatos, húsz százalékos emelkedést mutat, és immáron sorozatban harmadszorra kellett megnövelnünk a kiképzőkörleteket, hogy el tudjuk helyezni az új pályázókat. A Magos Apothecarium pedig jelentette, hogy az új szűrési modellünkkel drámaian lecsökkent a beültetett személyek közötti szervkilökődések száma. Sőt, a legutóbbi két kiképzési ciklus óta egyetlen elhalálozást sem jelentettek, és a magos biztosra veszi, hogy ez a tendencia korlátlan ideig fenntartható.

Zahariel kissé kihúzta magát, kezét szorosan összefogta a háta mögött, fejét magasra emelte, és az író lencséibe bámulva elképzelte, ahogy közvetlenül a primarchához és rangidős tisztjeihez intézi szavait.

– Ezért hát büszkén mutatok be négyezer-kétszáztizenkét új astartest, akik készek csatlakozni testvéreikhez a légió frontvonalbeli káptalanjaiban. Ez egyúttal majdnem kilencvennégy százalékos hitelesítési arányt is jelent, amely a Császár bármely légiójának sztenderdjei szerint is rendkívüli teljesítménynek számít. Emellett szintén büszkén jelentem, hogy Logistum magos kétezer új Mark IV-es páncélt, száz új taktikai csatagigász öltözéket és kétszáz új Thyrsis mintájú hátirakétát hitelesített a Mars kohóiból a flottához történő továbbküldésre. Az itteni calibani manufaktúrák ezt kiegészítik a flotta fegyvertára számára kétezer új lánckarddal és tizenkétmillió bolt lövedékkel. A következő két hónapban számítunk egy páncélozott járműszállítmányra a Mechanicumtól, melyeket a hitelesítést követően azonnal továbbküldünk. Ha minden a terv szerint zajlik, akkor a Calibanről csatlakozik hozzájuk két új Jaeger divízió, akik ebben a hónapban végzik el végső gyakorló manővereiket.

Zahariel egy fél szívdobbanás erejéig elhallgatott, és fejben átfutotta a grafikonokat, hogy biztos nem hagyott-e ki valamit. Miután meggyőződött róla, bólintott az írónak.

– Ezzel jelentésem végéhez értem. Mire kézhez kapják, addigra megkezdjük tizenkilencedik kiképzési ciklusunkat. Luther testvér és a kiképzőmesterek egyetértenek abban, hogy a kiképzési ciklus idejének további redukálása csak rontaná az új katonák állóképességét, ezért elértük a huszonnégy hónapos optimális kiképzési időt, melynek során a felgyorsított sebészeti eljárásokat belefoglaltuk a kondicionálás és oktatás folyamatos ütemtervébe. A jelenlegi előrejelzések szerint újabb ötezer astartes áll majd csatára készen a 315. év végére. A Mechanicum biztosított afelől, hogy a hadianyag ellátmányok továbbra is gyorsított ütemben érkeznek, amíg máshogy nem rendelitek.

Arca elkomorult, ahogy jelentése utolsó tételéhez érkezett.

– Utószóként sajnálattal értesítelek, hogy Remiel mester élete száztizenkettedik évében elhagyta a légiót. Büszkén mondhatom, hogy lóháton távozott, kezében lándzsával indult a Vándorok Útján. Mindannyian, különösen Luther testvér, gyászoljuk elvesztését. Több hozzá hasonló nem lesz. Bízom benne, hogy ez a jelentés a Császár Hadjáratának élvonalában talál titeket, amint az Öreg Éj árnyait szorítjátok vissza és öregbítitek nagytiszteletű légiónk hírét. Luther és a kiképző hadtest többi tagjának nevében, maradunk hű és szolgálatkész bajtársaitok.

Mélyen meghajolt az író felé.

– Victoria ut Imperator. Zahariel könyvtáros testvér kijelentkezik.

Zahariel kinyúlt és egy kattintással lekapcsolta az írót. A logikai meghajtók zúgva és kattogva vitték fel az üzenet maradékát a memóriaközpontba. Ahogy hallgatta a gép zörgését, azon gondolkodott, hogy folytassa-e. Vajon kivívná vele a primarcha haragját? Nem tudhatta. Másrészt viszont, gondolta bánatosan, mi a legrosszabb, ami történhet, ha netalán mégis?

Az író befejezte a munkát. Az űrgárdista megállt, összeszedte a gondolatait, majd átállította a tárcsákat a gép elején. A masina kattogva állította be az újabb üzenet fejlécét, és Zahariel visszalépett a lencsék elé. Amikor a borostyánszín fény kétszer felvillant, így szólt:

– Kiegészítő üzenet, besorolás négy-alfa, sztenderd kódolás. Címzett: Oroszlán El’Jonson primarcha, Első Légió.

Amikor a fény ismét zöldre váltott, Zahariel mély levegőt vett és belekezdett kérésébe.

– Előre is bocsánatodat kérem, nagyuram, és remélem, nem veszed tolakodásnak szólásomat, de elhanyagolnám kötelességemet, ha nem tennék meg mindent légiónk boldogulásáért ezekben a vészterhes időkben.

Hezitált, alaposan megválogatta a szavait.

– Kiképző hadtestünk az elmúlt fél évszázadban szorgalmas munkával finomította toborzási és kiképzési procedúráinkat, hogy teljesítsük a Császár által ránk rótt feladatokat. Úgy vélem, hogy jelentéseim, valamint a harcosok és a felszerelés folyamatos utánpótlása tanúsítja odaadásunkat és sikerünket. Olyan sebességre és hatékonyságra tettünk szert, amelynek egyetlen másik légióban sem akad párja, ezért büszkék is vagyunk teljesítményünkre. Ezen a ponton eljárásainkat alaposan kidolgoztuk és nagy teljesítményű infrastruktúra áll a rendelkezésünkre az indukciós eljárás folytatásához. Amire a légiónak most szüksége van, az az, hogy a veterán harcosok hazatérjenek és megosszák mindazt a tapasztalatot, amit az elmúlt ötven év során szereztek. Ugyanezen okokból itteni calibani testvéreink egyre égetőbben érzik saját tapasztalataik korlátait és mohón vágyják, hogy képességeiket a Császár ellenségei elleni frontvonalban csiszolhassák. Ez kiváltképp igaz Luther testvérre, aki, úgy hiszem, sokkal jobban szolgálná a légiót az oldaladon, mint a toborzások élén itt a Calibanen.

Zahariel nyugalmat és összeszedettséget erőltetett az arcára, miközben agya lázasan igyekezett megtalálni a legmegfelelőbb érvet, amivel talán meggyőzheti a primarchát.

– Azt hiszem, kimondhatom, hogy mi megtettünk ideát mindent, amit tehettünk, és a légió érdekeit azzal szolgálhatnánk tovább, ha visszairányítanának bennünket szülőkáptalanjainkhoz a flottába. Ez különösen Luther testvérre vonatkozik, akinek mind jól ismerjük harci és diplomáciai képességeit. Ha csak egyikünket szólítasz vissza magad mellé, nagyuram, akkor az ő legyen.

A háta mögött összekulcsolt keze ökölbe szorult. Mást is akart még mondani, de attól félt, már így is eléggé próbára teszi a szerencséjét. Zahariel fejet hajtott a lencsék előtt.

– Remélem, hogy miután megtekintetted jelentésem, megérted kérésem indokait. Mindannyian szolgálattal tartozunk a Császárnak, nagyuram; mi csak esélyt szeretnénk arra, hogy ezt a számunkra rendelt módon teljesítsük – ellenségeinek pusztításával és az emberiség elveszett világainak visszahódításával.

Zahariel ismét kurtán meghajolt, majd, mielőtt még engedett volna a kísértésnek, hogy tovább beszéljen, gyors mozdulattal előrenyúlt és lekapcsolta a felvevőt. Az apró irodára csend borult, melyet csak az író logikai meghajtóinak zúgása és a szomszédos műveleti központ moraja tört meg. Az ifjú könyvtáros halk sóhaj kíséretében elfordult a szerkezettől, majd végignézett a zsúfolt, ám takaros rendezettségű helyiségen, a sima, szürke íróasztalba ágyazott kommunikációs hololitegységen és a rendezett halmokban álló helyzetjelentéseken, melyek a kiképzések időbeosztásától a muníciótermelési kvótákig mindent tartalmaztak. Az asztalon túl egy magas, keskeny ablak nézett el az Angyalok Tornya mellett a légió mindent elborító fegyvertárainak, barakkjainak és kiképzőtelepeinek déli szektorára. Csúcsos tornyok emelkedtek ki a délutáni szmogból, vörös és zöld navigációs vészfények villanásai sejlettek át a párán. Kinézett a kinti zsongó sürgés-forgásra, a háború eme energikus ipartelepére, és azon tűnődött, mi történhetett Remiel mesterrel.

Fogaskerekek kattogása hallatszott, és az író kiköpte a memóriaközpontot. Zahariel óvatosan kihúzta az apró cilindert a foglalatból és becsúsztatta egy díszes, réz szállítócsőbe, melyet a légió címerével láttak el. Ahogy ellenőrizte belső kronóját, látta, hogy éppen elég ideje maradt, hogy elérje a különítményt, mielőtt azok a felszállópályára indulnak. Felkapcsolta voxgyöngyét és hívott egy szállítót, majd a fejére borította karingének csuklyáját és a műveleti központ túlsó végében álló liftek felé indult. Lépteit rossz előérzet kísérte, ahogy belépett a felvonóba és alászállt a nagy hegy gyomrába.

Zahariel nem tudta volna megmondani, hogy az évek az utóbbi időben miért kezdték mázsás súllyal nyomni a vállát. Az elmúlt fél évszázad nagy része kimondottan gyorsan telt, szinte elveszett a kemény munka örvényeiben és a toborzási stratégiák, kiképzési sémák, és az ipari terjeszkedés látszólag véget nem érő ismétlődésében. Luther azonnal átlátta, hogy nem elég egyszerűen felgyorsítani a kiképzés folyamatát; a primarcha által előírt objektívák teljesítése óriási háttérstruktúra kialakítását kívánta meg, amely az egész bolygót beborította. Herkulesi feladat volt, és eleinte Zahariel azt mondogatta magának, hogy megtiszteltetés, amiért Jonson őket bízta meg vele.

Luther a bolygóadminisztráció minden aspektusában részt vett, a dézsmarendszertől az ipari és arkológiai építkezésekig, Zahariel pedig mindenhova vele tartott. Luther egyre több ügyben számított rá, olyan döntésekkel bízta meg minden nap, amelyek több tízmillió embert érintettek. Először a felelősségének puszta súlya is elborzasztotta. De összeszedte a bátorságát és felnőtt a feladathoz, eltökélte, hogy visszaszerzi a primarcha megbecsülését. Caliban erdőségei megfogyatkoztak, helyüket átvették a bányák, finomítók és ipartelepek. Hatalmas arkológiák emelkedtek ember emelte hegyekként szerte a tájon, ahogy a bolygó lakossága egyre dagadt. A civilizáció szétterjedt a planétán, a légió sorai pedig egyre nyúltak, ahogy Luther módszereivel a nyolcéves kiképzési ciklust fokozatosan két esztendőre csökkentette. Mindeközben Jonson hőstetteinek a híre is eljutott a Calibanre, és büszkeséggel töltötte el a szívüket, ahogy a Sötét Angyalok egyik diadaltól a másikig meneteltek. Több száz távoli világról származó szállítóhajó hordta a primarcha és légiója vitézségéről tanúskodó csatajelvényeket és harci trófeákat Aldurukhba. A kiképző hadtest tagjai minden egyes testvéreik által visszaküldött darabot ámulattal csodáltak, és bajtársi jókedvvel ecsetelték, miként múlják majd felül őket, ha Jonson visszahívja őket a csatába.

Ám az évtizedek csak múltak, és hívás nem érkezett meg. Jonson sosem tért vissza a Calibanre; két tervezett látogatást is az utolsó pillanatban mondtak le, a Császártól érkezett új parancsokra vagy az aktuális hadjáratban történt váratlan fejleményekre hivatkozva. Az ígéret, amelyet Luther a várudvaron a hadtestnek tett, minden eltelt évvel kissé üresebben csengett, de közülük egyetlen harcos sem hibáztatta emiatt. Sőt, a száműzetésük alatt iránta érzett hűségük csak nőtt. Osztozott terheikben és dicsérte sikereiket, kemény munkája, alázata és személyes karizmája pedig inspirálta őket. Bár letagadták volna, ha megkérdezik, Zahariel úgy vélte, hogy fivérei közül sokan erősebb lojalitással viseltettek Luther, mint távoli primarchájuk iránt, és ez az idő előrehaladtával egyre jobban aggasztotta.

Csak a bizalmas pillanatokban, amikor a manufaktúra-ellenőrzések kapcsán beutazták a Calibant, vagy amikor hosszú órákat dolgozott Lutherrel a nagymester szentélyében, akkor látta csak a vívódást a nagy ember szemében.

A hírek mostanság lassan érték el a Calibant, ahogy az expedíciós flották egyre messzebbre hatoltak a galaxisban. A hadizsákmánnyal és trófeákkal megrakott szállítók az utóbbi időben megritkultak. Majd nemrégiben megkapták a hírt, hogy a Császár kinevezte Hórusz Lupercalt Hadúrnak, és elhagyta a hadjárat légióit, hogy visszatérjen a Terrára. Luther először azt remélte, hogy titokban tudja tartani a hírt, de ez dőreségnek bizonyult. Rövid időn belül valamennyi csatafivérük a történtekről beszélt, és hogy ez mit jelent a számukra. Nem voltak ostobák. Látták, hogy a Nagy Hadjárat végső fázisába lép, és a legvégső, dicsőségbe vetett reményük is örökre odaveszni készül.

Hosszú percek után a lift megérkezett Zahariellel a hegy lábához, a légió barlangszerű jármű-összeszerelő csarnokaiba. Plazmafáklyák sziszegtek és fröcsögtek, ahogy a technogárdisták és szervitorok a frontvonalról a Calibanre visszaküldött, súlyosan károsodott Rinó és Ragadozó tankokat javították. Amint kilépett a liftkamrából, egy négykerekű csapatszállító gördült ki a járműparkból és megállt a könyvtáros mellett. Belépett a nyitott tetejű utasfülkébe, amely elég nagy volt két teljes vértezetes űrgárdista befogadásához.

– Negyvenhetes szektor, ötös kiképzőkörlet, fő szerelőcsarnok – utasította a szervitort a vezetőfülkében, mire a szállító azonnal útnak indult, és egyre nagyobb sebességgel tartott a barlang átjáróinak egyike felé.

Zahariel gondolatai elkalandoztak, miközben páncélozott csapatszállítók, tankok és harci járművek hosszú sorai mellett suhantak el. Megforgatta kezében a memóriaközpontot, és az elméje hátsó traktusában egyre erősödő aggodalmon tűnődött. Még Israfael meditációs technikái sem tudták eltompítani rossz előérzetét. Akár egy szálka a bőre alatt, folyamatos fájdalom emlékeztetett a jelenlétére, és ellenállt minden eltávolítási kísérletnek.

Nem tudta volna megfogalmazni, miért olyan fontos, hogy Luther visszatérjen Jonson oldalára. Mindannyian sztoikus nyugalommal és elkötelezett szolgálatkészséggel viselték száműzetésüket, ahogyan bármely űrgárdista tette volna, és Luther még inkább. Zahariel természetesen tudta, miért; a légió másodparancsnoka feloldozást keresett azért, amit a Győzhetetlen Értelem fedélzetén majdnem elkövetett. Luther felfedezte a bombát, amit a saroshi delegáció a Sötét Angyalok csatabárkájára csempészett, és nem tett semmit. Rövid időre hagyta, hogy az Oroszlán El’Jonson érdemei iránt érzett irigysége eluralkodjon a józanságán, de az utolsó pillanatban észhez tért és megpróbálta jóvátenni. Ő és Zahariel majdnem odavesztek a saroshi bomba hatástalanítása közben, de a primarcha valahonnét megsejtette Luther korábbi botlását, és ezért száműzte a Calibanre. Most pedig Luther azért dolgozott, hogy bűnét gyökerestül kitépje, de erőfeszítései észrevétlenek maradtak.

Ugyanakkor mi más választása lett volna Luthernek? Ha ellen akart volna szegülni Jonson kívánságának, milyen lehetőségei lettek volna? Követelje az igazságos elszámoltatást és a frontvonalra való visszatérést? Ehhez el kéne hagynia a Calibant és felkeresnie a primarchát, amellyel ellenszegülne Jonson közvetlen parancsainak, és ez nyílt lázadást jelentene. Luther sosem vetemedne ilyesmire. Ez szinte felfoghatatlan volna.

De ha Jonson nem tesz semmit, ha hagyja, hogy ezek a hű harcosok itt üljenek, miközben a Hadjárat lassan a végéhez ér, az olyan sebet ejtene a testvériségen, amely sosem hegedne be igazán. Az ilyen sebek pedig idővel hajlamosak fekélyessé válni, amíg a végén az egész testet veszélybe sodorják. A régi időkben ez számtalanszor megesett a Calibanen.

Zahariel felnyúlt és kezével megdörzsölte a homlokát, miközben a szállító az alagútból kiért a délutáni napsütésbe. Nem tudta elképzelni a légión belüli nyílt ellentétet, de a gondolat mégis ott motoszkált a fejében.

A könyvtáros megszorította az üzenőcsövet. Ha ezzel kivívja a primarcha haragját, ám legyen. Ez annál sokkal fontosabb.

Majdnem egy órába telt a hegytől a káptalan negyvenhetes szektorban lévő kiképző létesítményeihez érni; védőfalak és ellenőrzőpontok egymást követő gyűrűin keltek át, mire végre megálltak és a három oldalról barakkokkal, lőterekkel és harci szimulátorokkal határolt, széles felvonulási tér szélére kanyarodtak.

Zahariel felegyenesedett ültében, ahogy a szállító lefékezett, szemöldöke aggodalmas ráncba szökött. A tér üres volt.

Ismét ellenőrizte a kronóját. A felszállási ütemterv szerint ezer astartesnek kellett volna itt teljes harci felszerelésben, felszállásra készen várakoznia egy magas orbitálisra tartó hajóra.

– Várj itt! – mondta a szervitornak, majd kiugrott a várakozó járműből és gyors léptekkel a káptalanmester körlete felé indult. Zahariel beütötte az ajtó nyitókódját és a készenléti szobába lépve ott találta a káptalanmestert, amint éppen könnyed eligazítást tart az újonnan képzett osztagparancsnokainak. A fiatal űrgárdisták odafordultak a könyvtáros érkezésére, és nem tudták véka alá rejteni zavarodottságukat. – Astelan káptalanmester, mit jelentsen ez? – kérdezte Zahariel nyugodt, de határozott hangon. – Az űrgárdistáid ebben a percben a felszállásra kellene készüljenek, de a tér üres.

Astelan összeszűkült szemmel nézett a közelgő könyvtárosra. A calibani légióban szolgáló kevés terrai egyike volt, akit nagyjából tizenöt évvel Luther és a kiképző hadtest többi tagja után küldtek Aldurukhba. Veterán harcos volt, aki gyorsan felemelkedett a káptalan vezető posztjába Jonson primarchává válását követően, és hirtelen áthelyezése épp akkora rejtély volt Zahariel számára, mint a sajátja. Feltételezte, hogy Luther tisztában van a körülményekkel, de ha Astelant hozzájuk hasonlóan tényleg száműzték is az expedíciós flottából, a Caliban mestere ezt nem hozta nyilvánosságra. Ehelyett azonnal beosztotta a terrait az egyik újonnan felállított kiképző káptalan élére, és ugyanolyan tisztelettel és megbecsüléssel kezelte, mint a többi csatafivérét. Luther karizmája és vezetői készsége hamar megnyerte magának a férfit, és mostanra Zahariel nehezen tudott volna megnevezni bárkit a légióból, aki nála lojálisabb lett volna a Caliban mesteréhez.

– A felkészülést két órával ezelőtt lemondták – felelte Astelan mély hangon. Nyers, szögletes arca volt, mélyen ülő szemét előreugró szemöldökcsontja árnyékolta. Jobb szemöldökét vékony, fehér heg szelte ketté, mely végighúzódott a homlokán, egészen a skalpjáig. Amikor a Calibanre érkezett, haját hosszú, szoros fonatokban viselte, de rögtön az első napokban leborotválta a fejét és azóta is így hordta.

– Kinek a parancsára? – követelte Zahariel.

– Lutherére, természetesen – felelte Astelan. – Ki máséra?

A könyvtáros összeráncolta a szemöldökét.

– Nem értem. A harcosaidat hitelesítették az induláshoz. A saját szememmel láttam a jelentést.

Astelan keresztbe fonta a karját.

– Ennek semmi köze a harcosaimhoz, testvér. Luther minden világon kívüli szállítmányt törölt. – Zahariel hirtelen a kezében szorongatott üzenőcsőre gondolt. – Az nem lehet – mondta. – Az lehetetlen.

Astelan sebhelyes szemöldöke kissé megemelkedett.

– Luther láthatóan másképp gondolja – jegyezte meg. Az egyik osztagparancsnok felkuncogott, de a káptalanmester egy odavetett pillantással elhallgattatta. – Itt ő a parancsnok, nem igaz?

Zahariel elengedte a füle mellett az Astelan hangjában csengő élt.

– Miért törölte a szállítmányokat? A flotta számít azokra az erősítésekre.

A káptalanmester vállat vont.

– Ezt tőle kell megkérdezned, testvér.

Elharapva egy csípős visszavágást, Zahariel sarkon fordult.

– Így lesz, Astelan – szólt az ajtó felé menet. – Ebben biztos lehetsz!

Luthert az erőd legmagasabb tornyának tetején találta, amint a nagymester termeiben dolgozott. Jonson és Luther a szebb időkben hatalmas munkaterületen osztoztak, ahol először a Rend, majd a légió jövőjét formálták. Mint mindig, most is írnokok és segédek nyüzsögtek a szomszédos szobákban, akik a birodalmi előírások szerinti számtalan feladataikat látták el.

Luther asztala egy masszív, északi vadonbeli tölgyből készült, polírozott bástya volt, amely önmagában felfogta volna egy boltpuska lövedékét, még mielőtt a nehéz hololitikus kijelzőt és a kogitátorokat installálták volna bele. A parancsnok afféle mellvédként használta a bútordarabot az idelátogató bürokraták kartávon kívül tartására, ahogy azzal sokszor viccelt. Pontosan az asztal mögött egy keskeny boltív nyílt, amely egy apró, nyitott erkélyre vezetett. Zahariel észrevette Luthert odakint a napsütésben, amint elgondolkozva kémleli a felhőtlen égboltot. Megkerülte az asztalt és az erkély széléhez lépett, még jelen helyzetben sem akart tolakodó lenni.

– Beszélhetnék veled egy percre, testvér?

Luther átpillantott a válla felett és közelebb intette Zaharielt.

– Ha jól sejtem, hallottál a szállítmányokról – mondta.

– Mi történt? – kérdezte Zahariel. – Talán híreket kaptunk a primarchától?

– Nem – válaszolta Luther. – Sajnálatos módon. Itt, a Calibanen történtek... fejlemények.

Zahariel összevonta a szemöldökét.

– Fejlemények? Mit jelent ez?

Luther először nem válaszolt. Nekitámaszkodott az erkély kőkorlátjának, és lenézett a több ezer lábnyi mélységben húzódó ipari területre. Zahariel látta, hogy gondterhelt.

– Nyugtalanságról kaptunk híreket Viharvégről és Széltőről – mondta. – Munkássztrájkok. Protestálások. Néhány szabotázs is történt a fegyvermanufaktúrákban.

– Szabotázs? – kiáltott fel Zahariel, aki képtelen volt leplezni a meglepetését. – Mióta tart ez?

– Több hónapja – felelte sötéten Luther. – Talán már egy éve is. Pár izolált incidenssel kezdődött, de a gondok úgy hatoltak be a külső területek felől, akár egy kaszalián, belevájtak minden résbe és hasadékba. Most pedig száz sebből véreztetnek ki minket. A munkaleállások tizenöt százalékkal csökkentették a tölténygyártást.

Zahariel megrázta a fejét. Felemelte az üzenőcsövet.

– Az nem lehet. Személyesen készítettem el a jelentéseket. A kvóta felett vagyunk. Luther bánatosan elmosolyodott.

– Azért, mert azzal pótoltam a hiányt, hogy hatalmas mennyiségű muníciót hozattam fel az erőd készenléti tartalékaiból.

A könyvtáros hosszasan kifújta a levegőt.

– A készenléti tartalékokat azért tároljuk, hogy megvédjék a Calibant az ellenséges támadástól. Jonson tombolna, ha megtudná, hogy kiürítettük a raktárakat. És mi van a csendőrséggel? Miért nem vetettek véget ennek?

– A csendőrség cseppet sem segítőkész – felelte Luther, jelentőségteljes pillantást vetve Zaharielre.

– Úgy érted, segítik ezeket a... lázadókat?

– Közvetve, igen – mondta Luther. – Nincs bizonyítékom, de más módon nem tudom megmagyarázni. Kevés letartóztatás történt, és az ellenállókat összefogók felkutatása eddig semmilyen eredményt nem hozott.

Zahariel végiggondolta a hallottak jelentését.

– A csendőrség magasabb pozícióit leginkább a kihalt lovagrendek harcosai töltik be – tűnődött hangosan. Az elméje hátuljában keringő rossz előérzet ismét erősödött. Jobb kezének ujjbegyeit a homlokához nyomta.

– Én is ugyanerre gondoltam – mondta Luther. – Sok régi nemes és hatalmas lovag van, akik szakítottak a Renddel, amikor hűséget esküdtünk a Császárnak.

Közülük sokan figyelemre méltó vagyonnal és befolyással bírnak a régi birtokaikon.

– De ezek a lázadók mit akarnak?

Luther odafordult Zaharielhez. Sötét szeme ezúttal hidegen villant.

– Még nem tudom, testvér, de rá fogok jönni – felelte.

– De ehhez megbízható harcosokra lesz szükségem, ezért további értesítésig töröltem minden szállítmányt.

Zahariel az erkélynek támaszkodott. A döntés logikus volt, de attól félt, hogy Luther a szakadék szélén táncol.

– A primarchának a Pajzsvilágokban van szüksége azokra a harcosokra – mondta. – Ha késleltetjük őket, annak katasztrofális következményei lehetnek.

– Rosszabbak, mintha a Caliban anarchiába süllyedne? – vágott vissza Luther. – Ne aggódj, testvér. Alaposan átgondoltam. Először a Jaegereket küldjük be. Ha úgy látjuk, jól kézben tartják a dolgokat, akkor a többi astartest azonnal átengedem a flottának.

Zahariel bólintott, de még mindig nyugtalan volt.

– Meg kell találnunk a főkolomposaikat – mondta.

– Kirángatni őket a nyílt színre és szembesíteni őket a bűneikkel. Ez majd véget vet ennek a törvényszegésnek.

Luther bólintott.

– Már hozzáfogtunk – mondta. – A Lord Cypher most is őket keresi, miközben beszélünk.