HÉT

Bajtársak

Diamat

A Császár Nagy Hadjáratának 200. évében

Nemiel osztaga végigrohant a keskeny úton az Ekhó Négy lezuhant kapszulájának irányába, készen arra, hogy bármelyik pillanatban újabb lázadó egységekbe botolhatnak.

Az Astartes-osztagok és az ellenséges erők közötti harc hangjai visszhangot vertek a szürkezóna hosszában, méghozzá egyre hangosabbat, ahogy a lázadók elkezdtek válaszolni a közéjük hullott veszedelemre. Nemiel hallotta az automata ágyúk ugatását, itt-ott pedig a tankok csataágyúi tették hozzá a maguk mennydörgését a csatazajhoz.

– A következő sarkon délnek fordulunk – kiáltotta az egységének. – Az Ekhó Négynek valahol a keresztutca bal oldalán, nagyjából négyszáz méterre kell lennie.

– Értettük – mondta Yung testvér, az élen haladó két harcos egyike. Nemiel figyelte, ahogy az űrgárdisták a sarokig rohannak, majd mellkasuk előtt keresztben tartott bolterrekkel egy kiégett kirakatnak vetik a hátukat. A két harcos egyike – Cortus testvér, vélte Nemiel – a fal végéhez csusszant és kilesett a sarok mögül.

Nemiel hallotta a csataágyú lövését és látta, ahogy az épület, aminek a sarkánál Cortus állt, egyetlen szívdobbanás alatt megsemmisül. A két astartes eltűnt a porrá omló kő és szerkezetacél-darabok förgetegében. Gomolygó por- és füstfelhő takarta be a kereszteződést, majd hömpölygött végig az utcán az osztag többi része felé.

Az egység többi tagja reflexből fedezékbe vetette magát, törmelékhalmok mögé húzódtak vagy épületek falának lapultak. Nemiel ellenőrizte sisakja kijelzőjét és látta, hogy Cortus testvér állapotjelző ikonja zöldről borostyánsárgára vált. Megsérült, talán súlyosan is, de még mindig működőképes volt. Az épület falai minden bizonnyal megóvták az űrgárdistát a robbanás javától.

Kevesebb mint egy perc múlva Yung testvér bukkant elő a füstfelhőből, fekete páncélját barna por borította. Félig cipelte, félig húzta maga után Cortus testvért. Nemiel felemelkedett a fedezékből és Yunghoz kocogott, aki addig egy szétzúzott lakóegység oszlopának támasztotta a sérült harcost.

Cortus felnyúlt és a sisakján kezdett matatni. A keramitsisak egyik oldala részben betört, szétroncsolva a jobb szemlencsét, és a fejtetőtől a nyakszirtig szétnyílt. Yung segített a sebesült astartesnek levenni a sisakot.

– Státusz? – kérdezte Nemiel.

Cortus testvér elhajította a szétesett sisakot, ami végigpattogott az utcán. Arca jobb oldalán a bőr mélyen felhasadt a csapástól, ami helyenként csontig hántotta le a húst. Jobb szeme véres roncs volt, de a kráternyi sebben gyorsan alvadt a vér, hála Cortus megnövelt gyógyulási képességének.

– Egy csatatank és négy PSZH, háromszáz méterre délre – mondta, hangja reszelős volt a fájdalomtól. – Nagyjából egy szakasz gyalogság, talán több, sietve felvett védelmi állásokban.

– Én a fejedről beszéltem, testvér.

Cortus kábán a káplánra pillantott, megmaradt jó szemével pislogott.

– Ja, az – felelte nemtörődöm hangon. – Az semmi. Látta valaki, mi történt a bolteremmel?

– Nesze – felelte Yung szűkszavúan, és átnyújtotta Cortus porlepte fegyverét.

A sérült harcos arca felderült.

– Kösz szépen, testvér – mondta. – Kohl ezért megnyúzott volna.

– Így igaz – morogta Kohl őrmester, miközben lehajolt Nemiel mellé. – Úgy tűnik, a lázadók előbb értek ide az Ekhó Négyhez – mondta a megtartónak. – Talán már el is késtünk.

– Vagy talán éppen időben vagyunk – vetette ellene Nemiel. – Háromszáz méter túl nagy távolság egy szép találathoz az olvasztárpuskával. Közelebb kell jutnunk.

– Visszanézett arra, amerről jöttek, egy sikátor után kutatott, amelyen keresztül átkarolhatnák az ellenséget, de nem talált egyet sem. – Át kell vágnunk az épületeken – döntött. – Őrmester, te és Askelon menjetek elöl!

Kohl bólintott és odaintette a technogárdistát. Nemiel talpra segítette Cortust, majd követte az őrmestert a lakó-egység tátongó kapunyílásán át.

Az osztagnak tíz percébe került átverekedni magát a részben összeomlott épületen. Kohl és Askelon átvágták magukat minden útjukba kerülő törmeléken; helyenként a technogárdista szervokarjával tartotta a sérült tartóelemeket, hogy az osztag tovább tudjon menni anélkül, hogy rájuk omlana a rom. Egy kitört kilátón keresztül kiértek az épületből, átszeltek egy keskeny, mocsokkal borított sikátort, majd a túloldalon ismét beléptek egy másik épületbe.

A második építmény szinte teljesen beomlott, így az űrgárdistáknak hatalmas törmelékhalmokon kellett keresztülvergődniük, amíg átértek az ellenkező oldalra.

Nemiel most már hallotta a petrokémiai motorok lusta morajlását, és az elkiáltott parancsok távoli hangjait.

Felértek az épület túlsó sarkán magasodó törmelékhalom tetejére, és lelapultak. Nemiel csatlakozott Kohlhoz és Askalonhoz, és átlesett a halom teteje felett. Mostanra páncélját olyan vastagon borította a por, hogy szinte láthatatlan volt a romok háttere előtt. Az összedőlt építmény sarkainak magas, szétzúzódott ablakkeretein át látta az ellenséges állásokat. A csatatank egy másik kereszteződés közepén állt, oldalát a kipufogókból kilövellő lángok borították. A négy PSZH laza alakzatban szóródott szét mögötte; rámpáikat leengedték és a bennük utazó csapatok fedezékbe húzódtak az út két oldalán. A kereszteződés túlsó oldalán egy lakóegység romja állt, egyik felső emeletében óriási, rojtos szélű lyukkal. A lyukat mohó lángok nyaldosták.

– Megtaláltuk az Ekhó Négyet – jelentette be Nemiel a voxon át. – Vardus, irányzékold be a lövésed! Mindenki más, készüljetek az indulásra!

Vardus testvér felkapaszkodott a romhalmon, olvasztárpuskáját pedig az ablak keretén át a tankra irányította. Az osztag többi része fegyverekkel a kézben felkapaszkodott az emelkedő két oldalára.

Az olvasztárpuskás Nemielre pillantott, majd biccentett.

– Tűz! – mondta Nemiel.

A hőfegyver a túlfűtött levegő sziszegő süvöltésével sült el, és oldalba találta a tankot, pontosan a motor mellett. Olvadt páncéllemez és lánctalp darabkák szálltak pörögve a levegőben. Nemiel talpra ugrott.

– Hűség és becsület! – kiáltotta a megtartó. – Roham!

A Sötét Angyalok kiáltozva robogtak le a romhalmon és ugrottak át a kilátó keretén, boltpuskáik villogtak. Lázadó katonák zuhantak a földre, könnyű páncéljuk nem jelentett akadályt a bolterek nagy teljesítményű töltényeinek, ám a túlélők azonnal viszonozták a tüzet.

Lézertűz zúgott át a levegőn, majd robbant fel stacatto ropogással a megfeketedett épületek falain.

Nemiel futva ért ki az utcára, és egyenesen a parkoló PSZH-k felé rohamozott. A Testudók már nekiálltak átfordítani fegyverlövegeiket, de az űrgárdista immáron túl közel ért ahhoz, hogy a járművek fegyverei eredményesek legyenek. Körülötte lézertöltetektől izzott a levegő; felemelte boltpisztolyát és két gyors lövést engedett útjára, leterítve az egyik távolabbi épület ajtónyílásában guggoló katonát.

– Gyertek át a kereszteződésen! – parancsolta a voxon át. – Induljatok a túloldalon álló épület felé, ott zuhant le az Ekhó Négy! – mondta Nemiel, miközben elszáguldott a lángoló tank mellett. Askelon és Kohl a nyomában lihegtek, viszonozták a lázadó egységek tüzét. Bevágtattak a leparkolt PSZH-k közé, ahol az őrmester repeszgránátot hajított a két elérhető közelségben álló jármű utasfülkéjébe. Vardus célzott és menet közben lőtt, eltrafálta az úton kissé lejjebb álló egyik Testudót. A lövése pont a PSZH orrlemezét találta el és könnyedén átégette magát a páncélon, óriási robbanást eredményezve.

Nemiel néhány másodpercen belül elérte a kereszteződés túlsó oldalát, ahol hirtelen három különböző irányból kezdtek lőni rá. Egy másik osztag a körül az épület körül húzódott fedezékbe, ahol Ekhó Négy lezuhant, és most közvetlen közelről tüzeltek a sebesen érkező astartesre. Egy lézernyaláb egyenesen Nemiel mellkasának vágódott, egy másik izzó krátert fúrt a bal vállvértjébe, de keramitpáncélja a becsapódások nagyrészét felfogta. Askelont is számtalan találat érte, de díszes hevedere, melyet magának a Marsnak a mesteremberei kovácsoltak, könnyedén elnyelte az energiájukat.

Nemiel jobbján Kohl őrmester testvér boltpisztolyával közvetlen közelről lőtt le egy lázadó katonát, majd energiakardjával kettéhasított egy másikat. Nemiel baloldalt kiszúrt egy ellenséges őrmestert, amint éppen kapkodva cserél energiatelepet lézerpisztolyában. A megtartó kétszer lőtt a férfiba, majd a többi katona közé vetette magát, és croziusának iszonyatos csapásaival lesújtott minden elérhető közelségben lévő lázadót. Egy lézernyaláb villant át az épület nyitott ajtónyílásán és a törzsébe vágódott; sistergő fájdalom hasított belé, ahogy a lövedék páncéljának egy gyenge pontjára lelt, de a keramitlemezek így is felfogták az energia nagyrészét.

Nemiel ordító erőfeszítéssel nyomult tovább az épületbe, az ellenséges osztag túlélőit hittestvéreire bízta. Egy újabb felrobbant, kiégett héjban találta magát; a lakóegység teteje és felső három emelete már egy ideje beomolhatott, csak a homlokzati falak maradtak állva. Az épület sarkában, pontosan a bejárattal szemközt hevert az Ekhó Négy. A leszállókapszula majd negyvenöt fokos szögben ért földet, és belefúrta magát egy rakás összetört gipszkartonba és leomlott falazásba. Ilyen szögben egyetlen rámpa sem lett volna képes rendesen kinyílni, így a bent lévők csapdába estek.

A belső rész árnyai között alakok mozogtak, akik lézerpisztolyokból és puskákból lőttek Nemielre. Az egyik lövés a jobb combját érte, míg másik kettő a mellkasába csapódott. Borostyánszín figyelmeztető jelek villantak páncélja adattábláján, de a páncélzat integritása még bőven az elfogadható határértéken belül mozgott. A kapszula felé rohant, erőteljes lábai rendületlenül repítették előre a mozgó törmelékhalmokon. Boltpisztolya újra és újra felugatott; mindegyik lövés talált, leterítve egy-egy lázadót, akik éppen kibukkantak a fedezékből vagy megpróbáltak az oldalába kerülni.

Éppen átszelte a legmagasabb szeméthalmot, már csak tíz méterre volt a kapszulától, amikor maga alatt balra észrevette egy energiamező villódzását. Gondolkodás nélkül jobbra vetette magát, miközben croziusát alacsony ívben lendítve igyekezett kivédeni a csapást, és éppen sikerült elkerülnie, hogy térdből levágják a lábát. Mindazonáltal a lázadó hadnagy energiakardja mélyen átvágta a vádliját és Nemiel felbukott. A fájdalom ereje beléfojtotta a lélegzetet is. A rendelkezésére álló autohipnotikus mantrák ellenére is, a sérüléstől majdnem sokkos állapotba került. Páncélzata érzékelte a sebet és azonnal kompenzált, megfeszítette bal vádlijának pszeudoizomzatát és rögzítette a végtagot, akár egy keramitsín. A mozgásában hirtelen beállt változás előrelódította Nemielt, aki arccal előre csúszott le a törmelékhalmon, egyenesen a szakasz parancsnoki osztagának tagjai közé.

A lázadók minden oldalról körülzárták, lézerpisztolyaikkal folyamatosan tűz alatt tartották. Találatot kapott a feje, a válla és a mellkasa; a páncélzat felfogta a lövéseket, de az integritásérzékelők elkezdtek borostyánból vörösbe sötétedni. Hallotta a lázadó hadnagy energiakardjának jól elkülöníthető ropogását, ahogy a férfi utánaeredt a lejtőn.

Nemiel a halom alján egy csokor összeroncsolódott, acél tartóoszlopnak vágódott, és éppen akkor fordult az oldalára, amikor az ellenséges tiszt utolérte. Az erőkard lezúdult a mellkasára, és épp csak sikerült olyan messzire kifordulnia, hogy croziusával hárítani tudjon. A hadnagy vicsorogva húzta vissza pengéjét egy gyors szúráshoz, de Nemiel előrántotta a boltpisztolyát és szíven lőtte a férfit.

Egy másik ellenséges katona száguldott el a hadnagy összeroskadó teste mellett, és megpróbált egy bajonettet szúrni Nemiel torkába. A megtartó croziusával megvetően kivédte a döfést, majd a katona tarkójára mért visszakezes ütéssel leterítette ellenfelét. A megmaradt katonák szétszóródtak, ahogy Kohl őrmester testvér elérte a törmelékhegy csúcsát és boltpisztolyával tüzet nyitott. A túlélők visszahúzódtak egy újabb rakás leomlott permaton mögé.

Kohl a tokjába csúsztatta energiafegyverét, és fürgén a lejtő aljára kocogott.

– Jól vagy, testvér? – kiáltotta, kinyújtva egyik kezét.

Nemiel elintette a felkínált kezet.

– Jól – mondta, miközben sebesen talpra állt. Éppen Askelon testvér után érdeklődött volna, amikor a technogárdista megjelent a kupac tetején és sietve csatlakozott hozzájuk. Viszont ahelyett, hogy Nemielről kérdezett volna, szemét a kapszulára függesztette.

Askelon egy pár méterre heverő nyitott ládára mutatott. Négy korong alakú olvasztótöltetet csomagoltak ki és fektettek sorban egymás mellé egy apró gipszkarton darabkán.

– Azt mondanám, éppen időben érkeztünk – jegyezte meg, jelentőségteljes pillantást vetve Kohlra.

– Nos, tudod, én mit mondok, Askelon? – vágott vissza Kohl. De a mondata csattanóját elnyelte egy mennydörgő robbanás, mikor a kinti tank ostromágyújával egyenesen a megroggyant épületbe lőtt. A lövés porrá zúzott egy tíz méter széles szakaszt az épület főbejáratából, kőszilánkok és fém zuhatagát zúdítva az astartesekre. Amikor a por- és füstfelhő kissé szétoszlott, Nemiel az ágyú ütötte lyukon keresztül rálátott az ellenséges tankra, ami még mindig ott hevert, ahol Marthes eltalálta. Az olvasztárfegyver lövése végzett a jármű motorjával, de a legénysége még nagyon is életben volt.

– Marthes! – kiáltotta Nemiel a voxon át.

– Tudom, testvér, tudom! – kiáltott vissza Marthes. – Az épület déli végénél állok az osztag felével. Csak adj egy percet, hogy pozícióba álljak!

– Lehet, hogy már nincs annyi időnk! – dörögte Nemiel. De nem a saját vagy osztagának testi épsége miatt aggódott; a lezuhant kapszula sokkal csábítóbb célpontot kínált. – Askelon, ki kell nyitnunk azt a kapszulát! – kiáltotta.

A technogárdista sisakos fejével bólintott.

– Mielőbb egyenesbe kell hoznunk, hogy a rámpák kinyílhassanak – mondta. Tekintete az olvasztártöltetekre esett. – Segíts ezekkel! – szólt, és lehajolt, hogy felvegyen két korongot.

Nemiel és Kohl felvettek egyet-egyet, és követték Askelont a kapszula túlsó oldalára. A technogárdista megvizsgálta a törmelékrakást, majd aktiválta szervokarját és a kapszula ferde oldala alatt, meghatározott pontokon elkezdett mély barázdákat vájni a zúzalékba.

– Nem fogod tudni elég gyorsan kiásni a halmot! – kiáltotta Kohl.

– Nem is akarom, testvér – felelte Askelon. Fogta az egyik olvasztártöltetet, beállította az időzítőjét, belenyomta az egyik barázdába, majd gyorsan elhelyezte a másodikat is.

Nemiel hallotta a szervók nyüszítését, ahogy a tank lövege elfordult új célpontja irányába. Azután következett a túlfűtött levegő sikolya, és az olvasztárfegyver újabb lövése a tank jobb oldalába vágódott. A detonáció végigvert az utcán, ám amikor a füst eloszlott, Nemiel látta, hogy Marthes túl messziről lőtt és a robbanás nem hatolt át teljesen a tank páncélzatán. A legénységet odabent feltehetően letaglózta a becsapódás, de ez pár másodpercnél tovább nem fogja visszatartani őket egy újabb lövéstől.

Askelon kiragadta Nemiel ujjai közül a töltetet.

– Én a helyedben fedezék után néznék – mondta, miközben beállította az időzítőt, és a rakásba tette. A három űrgárdista elsietett a kapszula mellől és leguggolt egy törmelékkupac aljába. Amint fél térdre ereszkedtek, a négy töltet alaposan megtervezett sorrendben felrobbant.

A detonációk egymáshoz olyan közel történtek, hogy a hang egyetlen, dörgedelmes robbanássá vált. Olvadt kő és elporlasztott talaj lökődött ki a rakásból, a töltetek precíz elhelyezésének hála, a kapszulától elfelé. Askelon egyetlen húzásával eltávolított tíz köbméter törmeléket a kapszula vége alól. A szerkezet égnek meredő vége előbb lassan, majd egyre gyorsuló ütemben kezdett lefelé a helyére billenni, míg végül a kapszula kongó, fémes csattanással az aljára érkezett. A leszállóegység oldala az épület sarkába csapódott, vészjósló repedéseket indítva a meggyötört falakon.

Nemiel azonnal hallotta a kioldódó heveder tompa, fémes dörrenését, majd a szervók zúgó sivítását, ahogy a kapszula négy széles rámpája végre leereszkedett, felfedve az Ekhó Négy magányos utasát.

A kapszula közepén álló, hatalmas alak nagyjából humanoid felépítésű volt, két vaskos, erőteljes lábbal, és egy pár óriási fegyverkarral, amelyek egy irdatlan, hordószerű testből meredtek elő. Egy sisakos fejhez hasonló alakú érzékelőfürt forgott jobbra-balra egy páncélozott gallér felett, amelyet kissé a torzó fölé építettek. Egészében véve egy hajlott hátú, zömök óriásnak látszott, matt fekete keramitból rótt irhával. Mindkét vállán az Első Légió szárnyas kard jelképét viselte, és több tucat dicső csataérdem lobogott a csatagigász elülső lemezéről. A Mechanicum egy kézművese aranyozott mintákkal ékesítette a glacist, épp a csatagigász képzeletbeli feje alatt, amely a Titus nevet viselte.

Titus testvér zúgó fogaskerekekkel és szervókkal lépdelt elő kapszulájából, éppen ahogy a tank ismét elsütötte ágyúját. A töltény a kapszulába csapódott, ahol egy pillanattal azelőtt még Titus állt, és szétrobbantotta.

Vörösen izzó srapneleső hullt Titus testvér vállára. A csatagigász három hosszú lépéssel végighaladt a rámpán és szétrúgva maga előtt a törmelékhalmokat, a lázadó tank irányába indult. A páncélos lövege jobbra fordult, kétségbeesetten próbálta bemérni a közelgő harci gépet, míg legénysége igyekezett újratölteni az ágyút.

Titus testvér a sztenderd csatagigász fegyverkonfigurációjával rendelkezett. Jobb karja egy nagy, többcsövű rohamágyúban végződött, amelyből nagy sebességű sorozatokat tudott kilőni. Ezek, bár emberek és könnyűpáncélos járművek ellen általában halálosnak bizonyultak, nemigen hatoltak volna át egy ostromtank vastag páncélzatán. Titus bal karja azonban egy nagy erejű, négyujjú kézben ért véget, amely úgy recsegett a felgyülemlett energiától, akár egy űrgárdista energiaökle. Nemiel és testvérei figyelték, ahogy Titus keresztülrohan az épület elejére robbantott nyiladékon, és azzal a rettenetes ököllel lesújt a tank lövegére. A páncéllemezek bádogként gyűrődtek össze; ragyogó, ibolyaszín szikraeső hullt és iszonyatos rázkódás kélt, ahogy a löveg kettészakadt a csapás nyomán. A szétzúzott hegesztések mentén lángok pattantak elő.

Nemiel fejcsóválva ámult a csatagigász erején.

– Kohl őrmester testvér, álljon fel az osztag! – mondta, és kifelé kezdett sántikálni az épületből. Lábának izzó fájdalma tompa sajgássá szelídült, hála öltözete fájdalomcsillapító-készleteinek és saját, megnövelt gyógyulási képességének. Átváltott a század parancsnoki hálózatára.

– Lamnos haderőparancsnok, itt az Alfa Hat – mondta. – Elértük az Ekhó Négyet és kiszabadítottuk Titus testvért. Nincsenek ellenséges erők a közvetlen környezetünkben. Mik a parancsaid?

– Szép munka, Alfa Hat – válaszolta Lamnos. – Titus volt az utolsó hiányzó utasa a leszállóegységeknek. A ledobott erők többi része harcba bocsátkozott a vágányok menti lázadó egységekkel, és azt a hírt kaptuk, hogy a Tanagrai Sárkányok előőrsei dél felől igyekeznek felzárkózni melléjük. – Rövid szünet következett, amíg Lamnos a többi osztagparancsnokával konzultált. – Még mindig vannak ellenséges egységek a kohókomplexum bejárata körül, nagyjából egy kilométerre délkeletre tőletek. Vigyétek Titust és támadjatok a lázadókra!

– Vettem – felelte Nemiel. – Alfa Hat kiszáll. – A megtartó odasántikált Kohlhoz és Askelonhoz, akik Titus testvér árnyékában álldogáltak. Askelont egyértelműen lenyűgözte a hatalmas csatagigász; Kohl Titus érzékelőegységére nézett felemelt fejjel, mintha éppen beszélgetnének. Valószínűleg a privát csatornán társalognak, jött rá Nemiel. A csatagigászok szokatlan látványnak számítottak a légiókban; mivel emberi elmére volt szükség az irányításukhoz, csak súlyosan sérült űrgárdistáknak ajánlották fel a lehetőséget, hogy egy ilyen harci gépbe installálva szolgálják tovább a Császárt. Azok, akikre ilyen feladatot bíztak, rendszerint nagy hősiességről tettek tanúbizonyságot a csatában, és mentálisan elég erősek voltak ahhoz, hogy elviseljék a csatagigász szarkofágjába való bebörtönzést. Ennek eredményeképpen elképesztő tisztelet övezte őket testvéreik körében.

Titus feje enyhén oldalra fordult Nemiel érkezésére.

– Köszönettel tartozom neked és osztagodnak, megtartó testvér – mondta az osztag csatornáján át. Titus hangja mély, erőteljes, és teljes mértékben szintetikus volt, híján minden emberi hangszínnek. – Lamnos haderőparancsnok arra utasított, hogy egyelőre csatlakozzak az osztagodhoz. Mi a célpontunk?

– A lázadók bevették a kohókomplexum déli kapuját – mondta Nemiel, miközben elfordult és délkeletnek indult. – Mi visszavesszük tőlük.