38. AH? AZ ÉLET ÉDES REJTÉLYE...

Ami a ház lerohanását illeti... Ami Resi Nothot illeti...

Ami azt illeti, hogy hogyan halt meg Resi Noth a karjaimban, ott, Lionel J. D. Jones tiszteletes, a fogászati és hittudományok doktora pincéjében... Teljesen váratlan volt.

Resi látszólag annyira oda volt az életért, annyira életre termett, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy az élet helyett a halált részesítené előnyben.

Elég sokat látott ember vagy elég fantáziátlan ember voltam – ahogy tetszik – ahhoz, hogy azt higgyem, egy ilyen fiatal, csinos és okos lány vígan éli majd az életét, akárhová sodorja tovább a végzet és a politika. És, mint fölhívtam rá a figyelmét, legfeljebb a kitoloncolás várt rá.

– Legfeljebb? – kérdezte.

– Ennyi az egész – mondtam. – Szerintem még a visszautadat sem neked kell fizetned.

– Nem sajnálod, hogy nem leszek itt? – kérdezte.

– Dehogynem – mondtam. – De nem tehetek semmit, hogy mellettem maradj. Most már bármelyik pillanatban beronthatnak ide, hogy letartóztassanak. Ugye nem várod azt, hogy harcba szálljak velük?

– Nem fogsz harcba szállni velük?

– Persze, hogy nem – mondtam. – Mennyi esélyem volna?

– Mit számít az? – kérdezte.

– Azt akarod mondani... – kérdeztem –, hogy miért nem halok meg a szerelemért, mint egy lovag Howard W. Campbell, Jr. valamelyik darabjában?

– Pontosan azt – mondta. – Miért nem halunk meg együtt, itt és most?

Elnevettem magam. – Resi, drágám – mondtam –, előtted az egész élet!

– Már leéltem egy egész életet – mondta –, a veled eltöltött néhány édes óra alatt.

– Ez úgy hangzik, mintha én írtam volna, fiatal koromban – mondtam.

– Te írtad, fiatal korodban – mondta.

– Szamár fiatalember voltam.

– Én imádom azt a fiatalembert.

– Mikor szerettél bele? – kérdeztem. – Gyermekkorodban?

– Gyermekkoromban... aztán felnőtt nő koromban is. Amikor ideadták mindazt, amit írtál, azzal, hogy tanulmányozzam, akkor szerettem beléd, mint nő.

– Sajnálom – mondtam –, az irodalmi ízlésedhez nem tudok gratulálni.

– Most már nem hiszed, hogy a szerelem az egyetlen, amiért érdemes élni?

– Nem – mondtam.

– Akkor mondd meg, miért éljek! Mondjál bármit! – kérlelt. – Ne a szerelem legyen. Akármi! – Végigmutatott a koszlott helyiség tárgyain, tökéletesen illusztrálva tulajdon világképemet, hogy a világ egyetlen nagy ócskásbolt. – Hajlandó vagyok élni azért a székért, azért a képért, azért a gőzvezetékért, azért a heverőért, azért a repedésért a falon! Mondd meg, melyikért éljek, azért fogok! – kiáltotta.

Erőtlen keze most engem fogott meg. Behunyta a szemét, elsírta magát. – Nem kell, hogy a szerelem legyen – suttogta. – Csak mondd meg, mi legyen.

– Resi... – mondtam szelíden.

– Mondd meg! – kiáltotta, és erő költözött a kezébe, gyöngéd erőszakkal támadt a ruhámra.

– Öregember vagyok... – mondtam tanácstalanul. Ez egy gyáva ember hazugsága volt. Nem vagyok öreg.

– Jól van, te öreg – mondta –, mondd meg, miért éljek! Mondd meg, miért élsz te, hogy azért élhessek én is... akár itt, akár tízezer kilométerre innét! Mondd meg, te miért akarsz életben maradni ezentúl is, hogy én is életben akarjak maradni! És akkor megindult a roham.

A törvény és rend erői minden ajtón egyszerre zúdultak be, fegyverekkel hadonásztak, sípokat fújtak, vakító fényekkel világítottak, pedig már volt bőven fény.

Egész kis hadsereg volt. Álmélkodó kiáltásokkal fedezték föl a pincében a sok melodramatikusan baljós holmit. Úgy lelkendeztek, mint gyermekek a karácsonyfa körül.

Mind ifjú volt, pirospozsgás és öntudatos. Egy tucatnyian vették körül Resit, Kraft-Potapovot és engem, tőlem elszedték a Lügert, rongybabaként bántak velünk, ahogy átkutattak további fegyverekért.

Újabb rohamozók tódultak le a lépcsőn, maguk előtt terelték dr. Lionel J. D. Jones tiszteletest, a Fekete Führert és Keeley atyát.

Dr. Jones a lépcső közepén megállt, szembefordult pribékjeivel. – Nem tettem mást – mondta méltóságteljesen –, mint amit maguknak kellene tenniük!

– Mit kellene tennünk? – kérdezte az egyik FBI-detektív. Szemlátomást ő volt az akció parancsnoka.

– Védelmezni a Köztársaságot – mondta Jones. – Miért minket zaklatnak? Mi mindent azért teszünk, hogy erősítsük az országot! Álljanak mellénk, és számoljunk le azokkal, akik meg akarják gyöngíteni!

– Kik azok? – kérdezte a detektív.

– Nekem kell megmondanom? – kérdezte Jones. – A munkájuk során nem jöttek még rá? A zsidók! A katolikusok! A négerek! A keletiek! Az unitáriusok! A külföldiek, akik nem tudják, mi az a demokrácia, akik a szocialisták, a kommunisták, az anarchisták, az antikrisztusok és a zsidók malmára hajtják a vizet!

– Jobb, ha tőlem tudja meg – mondta hűvös fölénnyel a detektív –, hogy zsidó vagyok.

– Ez is azt bizonyítja, amit mondok! – mondta Jones.

– Hogyhogy?

– A zsidók mindenhová beszivárogtak! – mondta Jones, a legyőzhetetlen logikájú gondolkodó mosolyával.

– Maga a katolikusokat meg a négereket emlegeti – mondta a detektív –, közben itt a két legjobb barátja egy katolikus meg egy néger.

– Mi olyan érthetetlen ebben? – kérdezte Jones.

– Őket nem gyűlöli? – kérdezte a detektív.

– Dehogy – mondta Jones. – Mindannyian ugyanabban az alapelvben hiszünk.

– Éspedig?

– Hogy ez az egykor büszke ország rossz kezekbe került – mondta Jones. Bólintott, és vele bólintott Keeley atya meg a Fekete Führer is. – És mielőtt visszajut a normális kerékvágásba – folytatta Jones –, néhány fejnek le kell hullania.

Sohasem láttam ennél nagyszerűbb szemléltetését annak, hogy miként működik a totalitárius gondolkodás, az a gondolkodás, amelyben mintha az összekapcsolódó fogaskerekek fogait itt-ott lereszelték volna. Az ilyen hiányos fogú gondolkodó gépezet, melyet a szokványos vagy akár a szokványosnál gyöngébb libidó hajt, szaggatottan, lármásan, harsány értelmetlenséggel működik, mint valami pokolbeli kakukkos óra.

A detektív arra a téves következtetésre jutott, hogy Jones agyában a fogaskerekeken egyáltalán nincsen fog. – Maga tiszta őrült – mondta.

Jones nem volt tiszta őrült. A klasszikus totalitárius elmében az a kétségbeejtő, hogy hiába sérültek a fogaskerekek, mindegyiknek a kerületén van olyan ív, ahol minden fog tökéletes, ahol minden simán gördül.

Ezért olyan, mint a pokolbéli kakukkos óra – tökéletesen mutatja az időt nyolc percen és huszonhárom másodpercen át, aztán előreugrik tizennégy percet, tökéletesen mutatja az időt hat másodpercig, előreugrik két másodpercet, tökéletesen mutatja az időt két órán és egy másodpercen át, aztán előreugrik egy évet.

A hiányzó fogak az egyszerű, nyilvánvaló igazságok, azok az igazságok, amelyek legtöbbször még egy tízéves gyermeknek is elérhetőek és érthetőek.

A fogaskerék fogainak szándékos lereszelése, bizonyos információk szándékos kirekesztése... Így létezhetett viszonylagos harmóniában egy olyan ellentmondásos társaság, mint Jones, Keeley atya, Krapptauer Vice-Bundesführer meg a Fekete Führer.

Így élhetett együtt az apósomban a fogoly munkásnők iránti közöny és egy kék váza iránti szeretet...

Így tudott Rudolf Hoess, Auschwitz parancsnoka a hangosbeszélőben fölváltva nagyszerű muzsikát játszani és a hullavivőket szólítani...

Így nem érzékelhetett a náci Németország lényeges különbséget a civilizáció és a veszettség között...

A kakukkos órával tudom a legjobban megmagyarázni az életem során látott eszelősök légióit, miriádjait. És az, hogy mindezt ilyen mechanikai hasonlattal igyekszem megmagyarázni, talán az apám öröksége, akinek a fia voltam. Vagyok. Amikor, igazán nem gyakran, eltűnődöm ezen, arra jutok, hogy végül is egy mérnök fia vagyok.

Senki más nem lévén, aki magasztaljon, magamat fogom magasztalni – elmondom, hogy akármilyen is az én elmém gépezete, soha egyetlen foghoz sem nyúltam benne. Isten a megmondhatója, hiányoznak belőle fogak – olyik már a születésem óta, fogak, melyek sosem fognak kinőni. Másokat pedig letörtek a történelem kuplungolás nélküli sebességváltásai...

De soha életemben egyetlen fogat sem távolítottam el gondolkodásom fogaskerekeiről. Soha életemben nem mondtam azt magamban: "Ezt a tényt nem kérem."

Magasztalja hát magát Howard J. Campbell, Jr.! Van még élet az öreg legényben!

És ahol élet van... Ott van élet.