1. HARMADIK TIGLÁTPILÉZER...

A nevem Howard W. Campbell, Jr.

Születésem szerint amerikai vagyok, hírem szerint náci, hajlamaim szerint pedig hontalan.

Ezt a könyvet az 1961. esztendőben írom. Mr. Tuvia Friedmannak, a haifai Háborús Bűnök Dokumentációs Intézete igazgatójának írom ezt a könyvemet, meg mindenkinek, akit még illet.

Hogy miért érdekelné ez a könyv Mr. Friedmannt?

Mert aki írja, azt azzal vádolják, hogy háborús bűnös. Mr. Friedmann az ilyen emberek szakértője. Előzőleg értésemre adta, hogy nagyon szívesen venne bármiféle írást, amellyel esetleg volnék szíves kibővíteni a náci gaztettek ismereteinek tárházát. Olyannyira, hogy írógépet bocsátott a rendelkezésemre, buzgó gyorsírókat és kutatási segéderőket, akik kifürkésznek minden tényt, ami ahhoz szükséges, hogy a beszámolóm teljes és pontos legyen.

Rácsok mögött vagyok Jeruzsálem óvárosában, egy szép, új börtönben.

Itt várom, hogy elfogulatlanul ítélkezzék fölöttem Izrael köztársasága.

Különös darab ez az írógép, amelyet Mr. Friedmanntól kaptam – és illő az alkalomhoz. Ezt az írógépet szemlátomást a második világháború idején készítették Németországban. Hogy honnét tudom? Egyszerű. Egyetlen mozdulattal lehet leütni rajta egy jelet, amelyet a Harmadik Német Birodalom előtt sohasem használtak írógépen, egy jelet, melyet soha többé nem fognak írógépen használni. Ez a jel a kettős villám, a rettegett SS, a Schutzstaffel, a legelvakultabb nácik testületének szimbóluma.

A háború idején, Németországban végig egy ilyen írógépet használtam. Amikor alkalmam nyílt arra, hogy a Schutzstaffelről írjak, amit gyakran és lelkesen megtettem, sohasem rövidítettem SS-nek, hanem mindig a sokkal ijesztőbb és varázslatosabb kettős villámot ütöttem le.

De ez már történelem.

Körülvesz a történelem. Noha a börtön, ahol rothadok, új, egyik-másik kövét, mint mondják, még Salamon király idején faragták.

És néha, amikor a cellám ablakából kinézek az újszülött Izrael Állam vidám, harsány fiatalságára, úgy érzem, hogy az én háborús bűneim ugyanolyan ősrégiek, mint Salamon vén, szürke kövei.

Milyen régen is volt az a háború, az a második világháború! Milyen régen voltak annak a háborúnak a bűnei!

Szinte már elfelejtették a zsidók is – mármint a fiatal zsidók.

Az egyik zsidó, aki itt őriz engem, semmit sem tud a háborúról. Nem érdekli. Arnold Marx a neve. Lángvörös a haja. Csak tizennyolc éves, ami azt jelenti, hogy Arnold hároméves volt, amikor Hitler meghalt, és a világon sem volt, amikor az én háborús bűnösi pályafutásom elkezdődött.

Reggel hat órától délig vigyáz rám.

Arnold Izraelben született. Ki sem tette a lábát Izraelből.

Az apja és az anyja a harmincas évek elején hagyta el Németországot. A nagyapja, mint mondja, vaskeresztet kapott az első világháborúban.

Arnold ügyvédnek készül. Az apja fegyverműves, és mindkettőjük szenvedélye a régészkedés. Apa és fia a szabad ideje legnagyobb részét Hazór romjainak feltárásánál tölti. Jigael Jadin irányítja őket, aki az arab államokkal vívott háború idején az izraeli hadsereg vezérkari főnöke volt.

Hát jó.

Hazór, mint Arnold elmondta, a kánaániták városa volt Észak-Palesztinában, és már legalább ezerkilencszáz évvel Krisztus előtt létezett. Körülbelül ezernégyszáz évvel Krisztus előtt, mesélte Arnold, egy zsidó sereg elfoglalta Hazórt, megölte mind a negyvenezer lakost, és porig égette a várost.

– Salamon újra fölépítette – mondta Arnold –, de Krisztus előtt 732-ben Harmadik Tiglátpilézer megint fölgyújtotta.

– Kicsoda? – kérdeztem.

– Harmadik Tiglátpilézer – mondta Arnold. – Az asszíriai – tette hozzá, hogy fölfrissítse az emlékezetemet.

– Ja úgy – mondtam. – Az a Tiglátpilézer!

– Úgy viselkedik, mintha hírét se hallotta volna – mondta Arnold.

– A hírét sem hallottam – mondtam. Alázatosan megvontam a vállam. – Gondolom, szégyen és gyalázat.

– Hát... – mondta Arnold, és tanárosan összehúzott szemmel nézett rám –, énszerintem ő tényleg olyasvalaki, akiről mindenkinek tudnia kellene. Alighanem ő volt Asszíria legkiemelkedőbb szülötte.

– Aha – mondtam.

– Ha akarja, hozok róla egy könyvet – mondta Arnold.

– Ez kedves magától – mondtam. – Lehet, hogy később majd jut egy kis időm a nem mindennapi asszírokra. Egyelőre azonban igencsak el vagyok foglalva a nem mindennapi németekkel.

– Például? – kérdezte.

– Például az utóbbi időben elég sokat tűnődöm a régi főnökömön, Paul Joseph Göbbelsen – mondtam.

Arnold bárgyún nézett rám. – Az ki?

És akkor úgy éreztem, bekúszik, maga alá temet a Szentföld pora, éreztem, milyen vastag homok– és kőréteg nehezedik majd rám egykor. Városok romjai tornyosultak tíz-tizenöt méter magasan fölöttem; alattam pedig néhány szemétdomb, egy-két templom... és aztán...

Harmadik Tiglátpilézer.