27. AKI KAPJA, MARJA...

Az itteni kutató segéderőim, lelkes, buzgó ifjú emberek fénymásolatban a rendelkezésemre bocsátották a New York-i Times cikkét, mely beszámolt Szombathy László haláláról. Szombathy volt az, aki megölte magát a nekem szánt kötéllel.

Így hát ezt sem álmodtam.

Szombathy az összeverésem utáni éjszakán adta elő a nagy mutatványt.

Mielőtt Amerikába jött, szabadságharcos volt Magyarországon, ott harcolt az oroszok ellen, írta a Times. A Times szerint testvérgyilkos is volt, lelőtte Miklós bátyját, magyar oktatásügyi miniszterhelyettest.

Mielőtt a másvilágra küldte magát, Szombathy búcsúlevelet írt, és a nadrágszárára tűzte. A búcsúlevélben egy szó sem volt arról, hogy megölte a bátyját.

Arra panaszkodott, hogy Magyarországon köztiszteletben álló állatorvos volt, Amerikában azonban nem praktizálhatott. Keserű dolgokat mondott arról, hogy milyen a szabadság Amerikában. Azt mondta, illuzórikus.

A paranoia és mazochizmus végső kavalkádjában Szombathy azzal a célzással zárta búcsúlevelét, hogy ismeri a rák gyógymódját. De valahányszor át akarta adni az amerikai orvosoknak, írta, csak kinevették.

Ennyit Szombathyról.

Ami pedig a szobát illeti, ahol a verés után magamhoz tértem: az volt az a pince, amelyet a néhai August Krapptauer berendezett az Amerikai Alkotmány Fehér Fiai Vasgárdájának, az volt Lionel D. Jonesnak, a fogászati és hittudományok doktorának a pincéje. Valahol fönt egy nyomdagép dolgozott, ontotta magából a Fehér Keresztény Nemzetőr példányait.

A pince valamelyik másik zugából, hangszigetelésen át, tompán hallatszott a céllövészet idiotikusan egyhangú pufogása.

A verés után a fiatal dr. Abraham Epstein nyújtott elsősegélyt, az épületben lakó orvos, aki Krapptauert holttá nyilvánította. Resi Epstein lakásából hívta föl dr. Jonest tanácsért és segítségért.

– Miért éppen Jonest? – kérdeztem.

– Ő volt az egyetlen ebben az országban, akiről tudtam, hogy megbízhatok benne – mondta Resi. – Az egyetlen, akiről biztosan tudtam, hogy a mi oldalunkon áll.

– Mit ér az élet barátok nélkül? – mondtam. Én semmire sem emlékszem, de Resi elmondta, hogy Epstein lakásában magamhoz tértem. Jones értünk jött a limuzinján, elvitt egy kórházba, ahol megröntgeneztek. Bekötözték a három eltört bordámat. Azután elvittek Jones pincéjébe, és ágyba dugtak.

– Miért éppen itt? – kérdeztem.

– Itt biztonságban vagy – mondta Resi.

– Mitől?

– A zsidóktól – mondta.

A Harlem Fekete Führere, Jones sofőrje lépett be. Lágytojást, pirítóst és tűzforró kávét hozott egy tálcán. Letette nekem az asztalra.

– Fejfájás? – kérdezte.

– Van – mondtam.

– Kapjon be egy aszpirint.

– Köszönöm a tanácsot – mondtam.

– Kevés dologra lehet számítani a világon – mondta –, de az aszpirinre igen.

– Izrael... Izrael állam tényleg... – mondtam akadozó hitetlenséggel Resinek – bíróság elé akar állítani... ahogy az újság írta?

– Dr. Jones szerint az amerikai kormány nem fog kiadni – mondta Resi –, de a zsidók ügynököket fognak érted küldeni, hogy elraboljanak, mint Adolf Eichmannt.

– Egy ilyen pitiánert...? – mormogtam.

– És ez most nem olyan, mintha itt-ott hajkurászná az embert egy-egy zsidó – mondta a Fekete Führer.

– Tessék? – mondtam.

– Merthogy – mondta – most már van országuk. Merthogy most már vannak zsidó hadihajóik, zsidó repülőgépeik, zsidó tankjaik. Már az egész zsidó mindenséget maga után tudják szabadítani. Csak zsidó hidrogénbombájuk nincs.

– Ki a jó isten lövöldözik odaát? – kérdeztem. – Nem hagyhatná abba, amíg rendbe jön egy kicsit a fejem?

– A barátod – mondta Resi.

– Dr. Jones?

– Nem, George Kraft.

– Kraft? – kérdeztem. – Mit keres itt?

– Velünk jön – mondta Resi.

– Hová?

– Már mindent eldöntöttünk – mondta Resi. – Mindenki egyetért, drágám, hogy az a legjobb, ha eltűnünk az országból. Dr. Jones már mindent elrendezett.

– Mit rendezett el? – kérdeztem.

– Van egy repülős barátja. Mihelyt jobban vagy, drágám, fölszállunk a gépre, elröpülünk valami isteni helyre, ahol nem ismernek – és új életet kezdünk!