29. ADOLF EICHMANN ÉS ÉN...

Két napot töltöttem abban a különös pincében – elmélkedéssel és lábadozással.

A ruháim tönkrementek a verésben. Így hát újakat kaptam a Jones-ház készleteiből. Keeley atyától kaptam egy fényes, fekete nadrágot, dr. Jones-tól egy ezüstszínű inget. Az ing egy immár megszűnt amerikai fasiszta mozgalom egyenruhájának része volt. A mozgalom tagjai tárgyilagosan "ezüstingeseknek" nevezték magukat. A Fekete Führertől pedig kaptam egy narancsszínű kis sportzakót, melyben úgy festettem, mint egy bazári majom.

Resi Noth és George Kraft féltő gonddal vigyázott rám. Nemcsak ápoltak, hanem álmodoztak, tervezgettek is helyettem. Az álmok lényege az volt, hogy a lehető leghamarabb otthagyjuk Amerikát. A beszélgetésekben, melyekben igen kevéssé vettem részt, mintha rulettet játszottak volna a megannyi Édenkertnek vélt különféle meleg helyek neveivel: Acapulco... Menorca... Rodosz... még a Kashmir-völgy, Zanzibár és az Andaman-szigetek is elhangzottak.

A külvilágból érkező hírek nem tették éppen vonzóvá az Amerikában maradást – sőt még el-képzelhetővé sem. Keeley atya naponta többször kiment újságot venni, kiegészítő felvilágosításainkat pedig megkaptuk az egyfolytában karattyoló rádióból.

Izrael állam egyre erőteljesebben követelte a kiadatásomat, fölbátorodva azokon a híreszteléseken, hogy nem vagyok amerikai állampolgár, sőt hogy voltaképpen egyetlen államnak sem vagyok a polgára. És a követelések úgy voltak megfogalmazva, hogy tanulni lehessen belőlük – hogy a világ megtanulhassa, hogy a magamfajta propagandista ugyanolyan gyilkos, mint Heydrich, Eichmann, Himmler meg a többi szörny.

Lehet. Annak idején reméltem, hogy pusztán nevetséges vagyok; de nehéz nevetségesnek lenni ebben a világban, ahol oly sok emberi lény húzódozik a nevetéstől, képtelen a gondolkodásra, sóvárog a hitre, acsarkodásra, gyűlölködésre. Olyan sokan akartak hinni nekem!

Akárki akármit mondjon arról, hogy milyen szívhez szólóan csodálatos a vak hit, az én szememben a vak hit képessége ocsmányan riasztó.

Nyugat-Németország udvariasan megérdeklőd-te az Egyesült Államok kormányától, nem vagyok-e esetleg az ő állampolgáruk. Bizonyítékuk semmire sincs, mondták, mert minden rám vonatkozó feljegyzés elégett a háború alatt, de ha az ő állampolgáruk vagyok, ugyanolyan szívesen bíróság elé állítanak, mint Izrael.

Lényegében azt mondták, hogy ha német vagyok, bizony szégyellik az ilyen németet.

A Szovjetunió, rövid szavakban, melyek úgy hangzottak, mint nedves sóderre hulló csapágygolyók, kijelentette, hogy nem kell itt semmiféle bírósági tárgyalás. A magamfajta fasisztákat, mondták, el kell taposni, mint a csótányt.

De a közelebbi felebarátaim haragja láttán csapott meg igazán a hirtelen halál szele. A barbárabb újságok kommentár nélkül közölték azoknak a leveleit, akik vasketrecben szerettek volna mutogatni országszerte; akik hősiesen ajánlkoztak a kivégzőosztagomba, mintha a kézifegyverek kezeléséhez csak kevesek értenének; akik személyesen nem készültek semmire, de bíztak az amerikai civilizációban, abban, hogy vannak más, erősebb, fiatalabb emberek, akik tudják, mit kell tenniük.

És ez utóbbi hazafiak joggal bizakodtak. Kétlem; hogy valaha is lett volna olyan társadalom, amelyben erős fiatalemberek nem kísérleteztek volna szívesen az emberöléssel, feltéve, hogy nem jár érte túl szörnyű büntetés.

Az újságok és a rádió szerint az emberek jogos haragjukban máris megtettek mindent, amit tudtak, betörtek patkányjárta padláslakásomba, beverték az ablakaimat, szétverték vagy elhurcolták földi javaimat. A gyűlölt padlást immár napi huszonnégy órában őrizte a rendőrség.

A New York-i Post vezércikkben hívta föl a figyelmet arra, hogy a rendőrség aligha tudja megadni nekem a szükséges védelmet, ellenségeim olyan nagy számúak és olyan érthetően vérszomjasak. Amire itt szükség volna, mondta tanácstalanul a Post, az egy tengerészgyalogos zászlóalj, annak kellene körülvennie engem az életem hátralevő részében.

A Daily News megállapította, hogy a legsúlyosabb háborús bűnöm az, hogy nem végeztem magammal, ahogy úriemberhez illett volna. Hitler feltehetően úriember volt.

A lap egyébként közölt egy levelet Bernard B. O'Hare-től, attól az embertől, aki annak idején Németországban elfogott, aki a közelmúltban – számos másolattal – levelet írt nekem.

"Az az alak nekem kell" – írta O'Hare. "Megérdemlem, hogy én intézhessem el. Én voltam az, aki Németországban elkapta. Ha akkor tudtam volna, hogy megússza, ott helyben szétlőttem volna a fejét. Ha bárki hamarabb találná meg Campbellt, mondja meg neki, hogy már úton van Bostonból Bernie O'Hare!"

A New York-i Times azt írta, hogy a magamfajta férgek eltűrése, sőt védelme a valóban szabad társadalom életének egyik idegesítő velejárója.

Az Egyesült Államok kormánya, ahogy Resi megmondta, nem akart kiadni Izrael államnak. Nem volt rá jogi lehetőség.

Az Egyesült Államok kormánya mindazonáltal ígéretet tett rá, hogy alaposan és kendőzés nélkül áttekinti érthetetlen esetemet, kiderítendő, hogy pontosan milyen az állampolgársági helyzetem, és miért nem kerültem még csak bíróság elé sem.

A kormány meglepett viszolygással vette tudomásul, hogy egyáltalán a határokon belül vagyok.

A Times közölte a fényképemet, egy hivatalos portrét, mely sokkal fiatalabb koromban készült rólam, a náciról, az éter hullámainak egykori birodalmi bálványáról. Csak találgatni tudok, hogy melyik évben készülhetett – gondolom, 1941-ben.

Arndt Klopfer, a fényképész megtett minden tőle telhetőt, hogy úgy fessek, mint Jézus egy színes nyomaton. Még glóriát is kaptam tőle, úgy helyezett el a háttérben egy elmosódott fényfoltot. Nemcsak engem illetett meg a glória. Mindenki, aki Klopferhez ment, glóriát kapott, beleértve Adolf Eichmannt is.

Ezt bizonyosan állíthatom Eichmannról, nem is kell a haifai intézet megerősítését kérnem. Eichmann ugyanis éppen előttem fényképeztette le magát Klopfer műtermében. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Eichmannnal találkoztam, mármint Németországban. Aztán itt, Izraelben újra találkoztam vele; mindössze két héttel ezelőtt, amikor egy kis időt a tel-avivi börtönben töltöttem.

Ami azt a találkozást illeti: huszonnégy órát töltöttem a tel-avivi börtönben. A cellámba menet az őrök megállítottak Eichmann cellája előtt, hadd hallják, mi mondanivalónk van egymásnak, ha ugyan van.

Nem ismertük föl egymást, az őröknek kellett bemutatniuk.

Eichmann az élete történetét írta, ugyanúgy, ahogy most én az enyémet. A csapott állú, vén dögkeselyű, akinek hatmillió gyilkosságról kellett számot adnia, jámbor mosolyt villantott rám. Jólesően érdekelte a munkája, én, a börtönőrök, minden.

Sugárzó arccal nézett rám. – Én nem haragszom senkire – mondta.

– Így van rendjén – mondtam.

– Van egy jó tanácsom magának – mondta.

– Örömmel fogadom – mondtam.

– Nyugi – mondta sugárzó, sugárzó, sugárzó arccal. – Csak nyugi.

– Így kerültem ide – mondtam.

– Az élet szakaszokra oszlik – mondta. – Mindegyik egészen más, mint a többi, és az embernek föl kell tudnia ismerni, hogy melyik szakaszban mit várnak tőle. Ez a sikeres élet titka.

– Szép magától, hogy megosztja velem a titkot – mondtam.

– Most író vagyok – mondta. – Sosem hittem volna, hogy író leszek.

– Föltehetek egy személyes kérdést?

– Hogyne – mondta jóságosan. – Most abban a szakaszban vagyok. Most jött el a gondolkodás és a válaszadás ideje. Kérdezzen, amit csak akar.

– Bűnösnek érzi magát hatmillió zsidó meggyilkolásában? – kérdeztem.

– A legkevésbé sem – mondta Auschwitz megalkotója, az az ember, aki bevezette a szállítószalagot a krematóriumokban, aki a világon a legnagyobb vevője volt a Cyklon-B nevű mérgező gáznak.

Mivel nem ismertem jól, megpróbálkoztam némi bennfentes iróniával – mármint ami az én szememben bennfentes iróniának tűnt. – Egyszerűen katona volt, igaz... – mondtam –, aki végrehajtotta a fentről kapott parancsokat, mint a világon minden katona?

Eichmann az egyik őrhöz fordult, és felháborodva hadart valamit jiddisül. Ha lassabban mondta volna, megértem, de túl gyorsan beszélt.

– Mit mondott? – kérdeztem az őrtől.

– Azt kérdezte, megmutattuk-e magának a vallomását – mondta az őr. – Megígértette velünk, hogy nem mutatjuk meg senkinek, amíg nincs kész.

– Nem láttam – mondtam Eichmann-nak.

– Akkor honnét tudja, mi lesz a védekezésem lényege? – kérdezte.

Ez az ember valóban azt hitte, hogy ő találta ki ezt a sablonos védekezést, pedig egy kilencven valahány milliós nemzet már őelőtte ugyanezzel védekezett. Ilyen silánynak hitte az ember Istentől való adományát, a találékonyságot.

Minél többet jár az eszem Eichmannon és magamon, annál inkább arra jutok, hogy őt kellene kórházba küldeni, és én vagyok az a fajta ember, akinek a korrekt, igazságos emberek a büntetéseket kitalálták.

Mint az Eichmann ügyét tárgyaló bíróság önzetlen tanácsadója, ezennel megfontolásra ajánlom véleményemet: Eichmann nem tud különbséget tenni jó és rossz között. A gondolkodása nemcsak jót és rosszat, hanem igazságot és hamisságot, reményt és kétségbeesést, szépséget és csúfságot, jóságot és kegyetlenséget, komédiát és tragédiát egyaránt megkülönböztetés nélkül dolgoz föl, ahogy a sörét hullik át egy tölcséren.

Az én esetem más. Én mindig tudom, mikor hazudom; el tudom képzelni, milyen kegyetlen következményekkel járhat, ha valaki elhiszi a hazugságaimat; tudom, hogy a kegyetlenség rossz. Ugyanúgy nem tudnék észrevétlenül hazudni, mint észrevétlenül megszabadulni egy vesekőtől.

Ha van élet ez után az élet után, a következő életemben nagyon szeretnék olyan ember lenni, akire valóban vonatkozik a mondás: bocsássatok meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik.

Ezt most nem lehet rólam elmondani. Amennyire látom, számomra egyetlen előnye van annak, hogy tudom, mi a különbség a jó és a rossz között: néha nevetni tudok olyankor, amikor az Eichmannok nem látnak semmi vicceset.

– Még mindig írogat? – kérdezte tőlem Eichmann ott, Tel-Avivban.

– Egy utolsó művet – mondtam –, megbízásból, az irattárnak.

– Maga hivatásos író? – kérdezte.

– Vannak, akik szerint igen – mondtam.

– Mondja – folytatta –, fönntart egy bizonyos napszakot az írásnak, akár van kedve hozzá, akár nincs, vagy pedig várja, hogy megjöjjön az ihlet, mindegy, hogy mikor?

– Beosztom az időt – mondtam, visszaemlékezve oly sok év távolába.

Visszaszereztem a szemében némi respektust. – Igen, igen – mondta bólogatva –, be kell osztani. Én is így vettem észre. Néha egyszerűen csak bámulom az üres papírt, de akkor is itt ülök és bámulom addig, amíg le nem telik a munkára kijelölt idő. Az alkohol segít?

– Azt hiszem, csak látszólag... és látszólag is csak úgy fél órára – mondtam. Ezt a véleményt is fiatal koromban alakítottam ki.

Eichmann elsütött egy tréfát. – Ide hallgasson – mondta –, ami azt a hatmilliót illeti...

– Igen?

– Néhányat meghagyhatok a maga könyvéhez – mondta. – Azt hiszem, nem lesz mindre szükségem.

Fölkínálom ezt a tréfát a történetírásnak, mert föltételezem, hogy nem volt a környéken magnetofon. Ez egyike volt a bürokrata Dzsingisz kán emlékezetes aranyköpéseinek.

Nem lehetetlen, hogy Eichmann azt akarta az értésemre adni, hogy én is egy csomó embert megöltem azzal, hogy jártattam a nagy számat. De kétlem, hogy ilyen elmés lett volna, akármilyen sokoldalú képességekkel rendelkezett is. Azt hiszem, ha valaha igazán oda jutottunk volna, abból a hatmillióból, amelyet általában az övének ismertek el, egyetlenegyet sem adott volna át nekem. Elvégre, ha elkezdi szétosztogatni azt a sok gyilkosságot, hová lenne az az Eichmann, akinek Eichmann képzeli Eichmannt?

Az őrök elvezettek, és utána már csak egyetlen kontaktusom volt az Évszázad Emberével, egy cédula formájában, melyet titokzatos módon csempésztek át az ő tel-avivi börtönéből az én jeruzsálemi börtönömbe. A börtönudvaron ejtette a lábam elé egy ismeretlen alak. Fölvettem, elolvastam. Ez állt rajta:

"Gondolja, hogy feltétlenül szükséges egy irodalmi ügynök?" Eichmann aláírása volt alatta.

Így válaszoltam: "Az Egyesült Államokban filmforgatókönyvhöz és könyvklubokhoz feltétlenül."