AZ ÖZVEGYASSZONYHOZ

Nem tudom, asszonyom, megbarátkozott-e már azzal a figurával, amely a vetőkártyában az özvegységet jelenti, mindenesetre megírom Önnek, hogy azt a nagy, három emberre való utazóbundát, valamint a háromemberes kulacsot, amelyet kedves férje használt utazásaiban, amelyeket maga hajdanában úgy gyűlölt, mint a korhely cimborákat, akik férjét rossz útra csábítják: - tegye félre... Ki tudja, hogy nem lesz-e valakinek szüksége e segítő barátokra, a gyászév elmúlása után.

Most mindenesetre várjuk meg a gyászévet, amely nem is olyan unalmas, mint azt az ember hinné, amikor még mellette horkol, és álmában a mindenkinek kijáró kísértetekkel viaskodik az, aki most odakünn szusszantás nélkül alszik a temetőben. (Ó, bár megint felkeltene egy éjszaka azzal a nesszel, hogy csömört érez a tagjaiban, amely csömört talán nem is a kománál, hanem Isten tudná, miféle romlott nőszemélyeknél szerzett!) Ismétlem, nem is olyan szomorú a gyászév, mint azt gondoltuk volna...

Végre alaposan ki lehet vallatni a nadrágokat, kabátokat, szekrényeket, addig elzárt fiókokat és még zárkózottabb cselédeket a megboldogult viselt dolgairól.

A nadrággombok, amelyek idáig mindig azzal mentegették elmaradozásukat, hogy itt-ott valamely anekdota miatt voltak kénytelenek lepattogni: most megmondják az igazat, hogy voltaképpen milyen női papucs alatt hevertek darabideig. („Ugyan miféle bestia lehetett az illető, nekem kellett utána felvarrni a gombot?” - kérdezi magában elmerengve Nagysád?) Vallomást tesznek a kabátok gomblyukai azokról a virágokról, amelyeket ott idegen női kezek elhelyeztek. És amelyek miatt kénytelenek voltak ezek a gomblyukak kitágulni. („Hogy nem volt gombostűje a szemtelennek, amivel megkímélhette volna a ruhát!” - mondja magában, Nagysád fejcsóválva.) De árulkodni kezdenek a szekrények is a gazda távollétében. Elmondják, hogy hová dugdosta férjuram azokat a dolgokat, amelyeket tanácsosnak vélt rejtegetni a felesége elől: - így például a kocsmaszámláit, amelyeken lúdpástétom is szerepelt, pedig itthon a világért se ette volna meg a libát. (Vajon miféle kocsmárosné lehetett az, aki a megboldogulttal lúdpástétomot etetett?) Megszólalnak a fiókok, amelyekbe egykoron az illető pénzesbugyellárisát rejtegette, amikor valamely fárasztó útjából (mint gyakran mondaná: borvásárlásaiból) hazajött, és attól félt, hogy majd úgy elnyomja az álom, hogy még azt sem találja észrevenni, amikor felesége kihúzza párnája alól a pénztárcát. Bezzeg, most vall a titkos rekeszes bugyelláris! Megmutatja még azt a mezítelen, szemérmetlen női fotografiát is, amelyet az illető titokban a tárcájában hordozott, és hozzá mindenféle gondolatokat intézett, amikor senki sem látta! Milyen undorodással lehet nézegetni ezt a női képet - egyszeriben elmúlnak látásától a könnyek, amelyek minden alkonyattal az elköltözöttért volnának szentelve.

És ha még tovább is keresgél Nagysád a titkos íróasztalfiókokban, bizonyosan talál számadásokat pénzekről, amely pénzekről a megboldogult Önnek sohasem beszélt. Kinek, hová, merre adta ki ezeket a pénzeket? Hol volt az a feneketlen harisnya, amely visszahozhatatlanul elnyelte a tallérokat - hol volt az a kapzsi kéz, amelyben hamuvá válott az arany -, hol volt az a verem, amelyben évről évre elásatnak a drága, jó termések, és a verem nyitját többé sohasem lehet megtalálni? Higgyen nekem, Nagysád, ennél a rejtélynél a lakatot egy női kéz tartja a markában. Vajon nem nézte meg sohasem, hogy a szomszédasszony a kerítésre nem akasztott-e néha-néha valamely fehérneműeket, ingeket vagy alsószoknyákat száradás céljából, amely dolgok jeladások is szoktak lenni arról, hogyan dobog a szomszédasszony szíve a szomszéd irányában, és mit álmodott éjszaka? Nem figyelte meg, hogy a megboldogult miért fújt néha olyan nagy füstfelhőket a méhesbeli pipázáskor, amely füstfellegek a szomszédban is láthatók voltak? Nem írt fel néha bizonyos titkos szavakat a filagória fehér falára, amelyeket a szomszédból is el lehetett olvasni? Hát arra sem emlékszik, hogy a padláslyukon miért dugdosta ki annyiszor az elköltözött a fejét, amikor a szomszéd udvarban nagymosás volt, és a szomszédasszony nekivetkezve, vállig felgyürkőzve, meztelen lábán papucsban segített a szolgálónak, mosónőnek a teknő mellett? Nem hiszem, hogy az illető azt számlálgatta volna, hogy hány inget meg egyéb alsóruhát adnak a nagymosásba a szomszédok...

De ha még a konok, hallgatag, árván maradt kocsist is előveszi, és megkínálja mézespálinkával, még talán a börtöntöltelékből is kipréselhet egyet-mást, pedig ez az ember a csendőrök előtt sem szokott vallani. Elmondhatja például Nagysádnak, hogy a megboldogultnak az volt a szokása, hogy külön kocsin küldte előre a kalapját, egy másik kocsin a felöltőjét, a harmadik kocsin érkezett meg ő maga, ha olyan házhoz ment látogatóba, ahol szépasszony volt. Ez a lezárt szájú kocsis, ha kellően megérteti vele, hogy az illető már úgysem jöhet többé haza, hogy a kocsirudat felemelje, még azt is bevallja, hogy mely kocsmáknál ácsorgott egész éjszaka a lovaival, pedig sürgős borvásárlásról volt szó, és abban a bizonyos kocsmában nem is mérték éppen a legjobb bort...

Szívesen kitanítom, asszonyom, ezekre a dolgokra, mert hiszen én már meggondoltam irányában való szándékomat, nem házasodom meg, bár valamikor nagyon szerettem volna téli időben, utazásaimban lábaimat ugyanabba a lábzsákba bújtatni, amelyben a megboldogult melegítette a lábát.

* * *