Barátok vendégségben

Barátaim vendégeskedése a farmon mindig boldog esemény volt az életemben, és a farm tudta ezt.

Amikor Denys Finch-Hatton valamelyik hosszú szafarija a végéhez közeledett, előbb-utóbb egy reggel fiatal maszáj férfit pillantottam meg a házam előtt, amint egyik hosszú, karcsú lábán álldogálva várt rám. – Bedár hazafelé tart – jelentette. – Két vagy három nap múlva itt lesz.

Délután valamelyik telepesem totója a farm külső övezetéből a pázsiton üldögélve várta, hogy kimenjek és elmondhassa: – Nagy gyöngytyúkcsapat járkál a folyókanyarban. Ha lőni akarsz néhányat Bedárnak, mire megjön, napnyugtakor lemegyek veled, és megmutatom, hol vannak.

Vándor kedvű barátaim szemében a farm varázsa, azt hiszem, mozdíthatatlanságában és változhatatlanságában rejlett. Roppant vidékeket jártak be, rengeteg helyen verték fel és bontották le sátraikat, és abban a boldog tudatban hajtottak oda a házam elé, hogy oly állhatatos az, akár egy csillag pályája. Szerették újra látni az ismerős arcokat, és én egész afrikai tartózkodásom alatt sohasem cseréltem a szolgáimat. Én magam mindig elvágyódtam a farmról, ők pedig úgy jöttek oda, hogy könyvekre vágytak, friss vászonlepedőkre, tábortüzeik mellett a farmélet örömeiről ábrándoztak, s amint megérkeztek, első kérdéseik ezek voltak: – Megtanította már a szakácsát omelette à la chasseur-t^ sütni? – Megjöttek-e a Petruska lemezfölvételei? – Néha akkor is megszálltak a házamban, ha én távol voltam, Denysnek pedig minden a rendelkezésére állt, amikor Európába utaztam vakációzni. –Az én erdei menedékem – mondogatta Berkeley Cole.

A civilizáció nyújtotta javakért cserébe ezek a vándorok trófeákat hoztak nekem ajándékba: leopárd- és gepárdbőröket, amelyekből Párizsban bundát lehetett csináltatni, cipőnek való kígyó- és gyíkbőröket, marabutollakat.

Én pedig, amíg messze jártak, azzal kedveskedtem nekik, hogy mindenféle furcsa recepteket tanultam régi szakácskönyvekből, és megpróbáltam európai virágokat nevelni a kertemben.

Egyszer, amikor odahaza voltam, Dániában, egy öreg hölgytől tizenkét szép bazsarózsahagymát kaptam, amiket csak némi nehézséggel hozhattam ki a gyarmatra, mert a növényekkel kapcsolatos importkorlátozások igen szigorúak. Amint elültettem őket, jóformán azonnal sok-sok sötét karmazsinpiros, görbe hajtást hoztak, később pedig rengeteg gyönge levelet és kerek bimbót. Az első kinyílt virágot Duchesse de Nemours-nak kereszteltem el: nagy fehér bazsarózsa volt, dús és nemes sziromzatú, s csak úgy ontotta magából a friss, édes illatot. Amikor lemetszettem és vízbe tettem a nappaliban, ahány fehér ember csak belépett, földbe gyökerezett a lába. Nahát, igazi bazsarózsa! Nemsokára azonban az összes többi bimbó elhervadt és lepotyogott – soha többé nem nyílt ki egyetlen bazsarózsám sem.

Néhány évvel később a csiromói Lady McMillan angol kertészével a bazsarózsákról beszélgettem. –Bazsarózsát nem sikerült nevelnünk Afrikában – mondta a kertész –, és nem is sikerül addig, amíg egy behozott hagyma itt ki nem virágzik s arról nem veszünk magvat. Így honosítottuk meg a gyarmaton a sarkantyúvirágot. – Hát így honosíthattam volna én meg az országban a bazsarózsát, így tehettem volna halhatatlanná a nevemet, mint maga Duchesse de Nemours; jövendő dicsőségemet tettem tönkre azzal, hogy lemetszettem és vízbe állítottam az egyetlen virágomat. Azóta is rengetegszer álmodom, hogy láttam a fehér bazsarózsát, amint kinn nő a kertben, és örvendezem, hogy mégsem metszettem le.

A fentebbi vidékről és a városból egyaránt lejártak hozzám a barátaim. Kijött Hugh Martin a nairobi Földhivatalból, hogy elszórakoztasson; csodálatos ember volt, jártas a legismeretlenebb irodalmakban, békésen élte életét a keleti közszolgálatban, s egyebek közt itt fejlesztette ki magában azt a különös tehetséget, hogy úgy fessen, mint valami hihetetlenül kövér kínai bálvány. Engem Candide-nak nevezett, s ő volt a farm Pangloss doktora, aki szilárdan és mélységesen meg van győződve az emberi természet és a világegyetem aljasságáról és undorító voltáról, és ezzel a hitével módfelett elégedett, mert miért is ne lenne az? Jóformán ki sem mozdult a nagy karosszékből, amelyben elvackolódott. Előtte a palackkal és a pohárral, higgadtan fénylő arccal terpeszkedett s fejtegette nézeteit az életről, és úgy sugárzott az eszméktől, mint valami hóbortos és foszforeszkáló anyag- és gondolatdaganat, egy kövér ember, aki békében él a világgal és az ördöggel, s éppúgy rajta van a tisztaság bélyege mint az ördög tanítványain, amit az Úréiról már nem mindig lehet elmondani.

Esténként néha berontott a házba a Nairobi túlsó oldalán levő farmjáról a fiatal, nagy orrú norvég Gustav Mohr. Kiváló gazdálkodó volt, sokat segített a munkámban, szóban és tettben egyaránt, többet, mint bárki – méghozzá olyan mániákus és fáradhatatlan készséggel, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy a farmok – vagy a skandinávok – az utolsó falatot is megosszák egymással.

Úgy röpítette oda a farmra forrongó lelke, mint valami követ a vulkán ereje. Megőrjíti ez a gyarmat, jelentette ki, itt másról se tudnak beszélni az emberek, csak az ökrökről meg a szizálkenderről; a lelke a végsőkig kiéhezett, ő ezt nem bírja tovább. Folyt belőle a szó, amint belépett a szobába, s éjfélig abba se hagyta; beszélt a szerelemről, a kommunizmusról, a prostitúcióról, Hamsunról, a Bibliáról, s közben szörnyűséges kapadohánnyal mérgezte magát. Enni alig evett, engem jóformán észre se vett, ha megpróbáltam közbeszólni, rám ordított, lángolt a bensejében dúló tűztől, s a levegőt öklelte vad kese fejével. Nagyon sok mindentől kellett megszabadulnia, s miközben beszélt, további terheket gerjesztett magában. Aztán, éjjel két órakor, hirtelen kifogyott a mondanivalóból. Békésen üldögélt még egy kicsit, alázatos arccal, akár a lábadozó a kórházkertben, majd fölállt s rettenetes sebességgel elhajtott, felkészülve, hogy egy darabig megint elkínlódjon ökrökön és szizálkenderen.

Eljött Ingrid Lindström is, ha egy vagy két napra ott tudta hagyni a farmját, a pulykáit meg a nzsorói kertészetét. Ingridnek, svéd katonatisztek lányának és feleségének, éppoly tiszta és fehér volt a bőre, mint a lelke. Ő és a férje egy élvezetes kalandra jöttek ki Afrikába a gyerekekkel, egy piknikre, a gyors meggazdagodás reményében; rengeteg lenföldet vásároltak fel, amikor a lennek ötszáz fontot hozott tonnája, azután, amikor a len árfolyama negyven fontra esett, s a lenföld és a hozzá való gépek teljesen elértéktelenedtek, minden erejét megfeszítve küzdött, hogy megmentse családja számára a birtokot, baromfifarmot alakított ki és áttért a kertészetre, és dolgozott, akár egy rabszolga. Gürcölés közben halálos szerelembe esett a farmjával, a teheneivel és disznaival, a bennszülöttekkel és a zöldségekkel, a maga kis Afrikájának rögével, olyan nagy és lobogó szenvedéllyel, hogy a férjét és a gyerekeit is eladta volna, ha csak ezen az áron tarthatja meg. A szűk esztendők alatt ő és én egymás karjaiban sírtunk a gondolatra, hogy elveszíthetjük a földünket. Boldog idők voltak azok, amikor Ingrid kijött hozzám, mert olyan közvetlen, egyszerű és behízelgő jovialitás áradt belőle, akár egy öreg svéd parasztasszonyból, s viharvert arcában úgy ragyogtak erős fehér fogai, mint valami kacagó valkürnek. Ezért szereti az egész világ a svédeket, mert bajaik közepette is a keblükre tudják ölelni, s olyan bátrak és nemesek, hogy messze-messze világlanak.

Ingridnek volt egy öreg kikuju szakácsa és háziszolgája, Kemosza nevű, aki mindenféle tisztségeket töltött be nála, s Ingrid minden tevékenységére úgy tekintett, mint a sajátjára. Robotolt a kertészetben és a baromfiudvarban, duennaként szolgált a három kislány mellett, akiket oda-vissza hordott a bentlakásos iskola és a farm között. Ha ellátogattam nzsorói farmjára, Ingrid azt mondta, Kemosza ilyenkor egyszerűen megbolondul, fölhagy mindennel s csak az én fogadtatásommal törődik, sorra vágja le a pulykákat – ennyire lenyűgözte Farah személye. Ingrid szerint Farahhal való ismeretségére úgy tekintett, mint a legnagyobb megtiszteltetésre, ami az életben érhette.

Eljött hozzám a nzsorói Mrs. Darrell Thompson is, akit alig ismertem – közölni, hogy az orvosok szerint mindössze néhány hónapja van hátra. Nemrégiben vett Írországban egy pónit, mondta, egy díjugró versenypónit – számára a halálban éppúgy, mint az életben, a lovak jelentették a boldogság és az öröm teljét –, s most, hogy beszélt az orvosokkal, először arra gondolt, megsürgönyzi, hogy ne tegyék hajóra, de aztán mégis úgy döntött, rám hagyja majd, amikor meghal. El is feledkeztem az egészről, míg fél év múlva, amikor meghalt, Poor-box, a póni, meg nem jelent Ngongban. Attól fogva Poor-box lett a legintelligensebb lény a farmon. Látványnak nem volt valami szívderítő: zömök kis jószág, messze túl élete delén. Denys Finch-Hatton többször is meglovagolta, de nekem ehhez nem volt kedvem. Éles eszének és körültekintő józanságának meg annak hála, hogy pontosan tudta, mit akar, az összes fiatal, fénylő és tüzes ló közül, amelyeket külön ez alkalomra hozattak ki a gyarmat leggazdagabb polgárai, ő nyerte meg a kabetei díjugratást, amelyet a walesi herceg tiszteletére rendeztek. Szokásos higgadt és szerény pofájával hozta haza a nagy ezüstérmet, ami egyheti ideges aggodalmaskodás után tomboló gyönyörűséggel töltötte el házam népét és az egész farmot. Félév múlva elvitte a keh, az istállója mellett temettük el, a citromfák alá, és nagyon megsirattuk; a neve sokáig fennmaradt.

Kijárt hozzám vacsorázni az öreg Mr. Bulpett is, akit a klubban csak Charles bácsiként ismertek. Nagyon jó barátom volt, mondhatnám, eszményképem, a Viktória-kor angol úriemberének megtestesítője, aki azonban a jelenben is igen jól érezte magát. Átúszta a Hellészpontoszt, elsőként mászta meg a Matterhornt, és kora fiatalságában, talán a nyolcvanas években a szeretője volt La Belle Otérónak. Azt hallottam, a hölgy mindenéből kiforgatta, azután szélnek eresztette. Úgy éreztem, mintha magával Armand Duvallal vagy Chevalier des Grieux-vel ülnék le vacsorázni. Sok szép képe volt Otéróról, és szívesen mesélt róla.

Egyszer, vacsora közben azt mondtam neki: – Látom, kiadták La Belle Otéro emlékiratait. Maga is szerepel bennük?

– Igen – felelte –, szerepelek. Más néven, persze, de benne vagyok.

– Mit ír magáról?

– Azt írja, az a fiatalember százezret költött rám fél év alatt, de meg is kapta a pénze ellenértékét.

– És maga hogyan látja – kérdeztem nevetve – tényleg megkapta?

Csak egy pillanatig gondolkodott a kérdésemen. –Igen – felelte –, igen, megkaptam.

Denys Finch-Hatton és én hetvenhetedik születésnapján felvittük Mr. Bulpettet piknikezni a Ngong-hegyek csúcsára. Miközben ott üldögéltünk, egyszer csak arra terelődött a szó, vajon ha szárnyakat kapnánk, amelyeket soha többé nem vethetnénk le, elfogadnánk-e őket.

Az öreg Mr. Bulpett úgy ült ott, lenézve az alattunk elterülő roppant vidékre, a Ngong zöld tájára és nyugat felé a Hasadék Völgyére, mintha máris kész volna elrepülni. – Én elfogadnám – jelentette ki –, de mennyire. Semmit sem szeretnék jobban. – Kis gondolkodás után hozzátette: – Persze, ha nő volnék, azért meggondolnám.

A nemes pionír

Ami Berkeley Cole-t és Denys Finch-Hattont illeti, a házam jóformán kommunista intézmény volt. Az övék volt benne minden, s erre ők büszkék is voltak, és mindenfélét hoztak, amiről úgy érezték, még hiányzik belőle. A legjobb minőségű borral és dohánnyal töltötték fel a készletet, könyveket és gramofonlemezeket rendeltek nekem Európából. Berkeley Cole pulykatojással és naranccsal rakta tele a kocsiját, úgy jött hozzám Kenya-hegyi farmjáról. Mindkettejükben élt az ambíció, hogy igazi borértőt neveljenek belőlem, olyat, amilyenek ők, s rengeteg időt és töprengést szenteltek ennek a feladatuknak. A legnagyobb élvezetet azonban dán kristály- és porcelánkészletemben lelték, nagy fénylő piramist raktak edényeimből és poharaimból, és nem győztek betelni a látvánnyal.

Berkeley, ha a farmon tartózkodott, minden délelőtt tizenegykor kivitetett magának egy palack pezsgőt az erdőbe. Egyszer, amint elbúcsúzott tőlem, és megköszönte a vendéglátást, hozzátette: csak egyetlen árnyék ejtett foltot a képen, az, hogy durva és közönséges poharakat kaptunk a borhoz a fák alatt. –Igen, tudom, Berkeley – mondtam –, de hát olyan kevés szép poharam maradt, és a szolgák azokat is összetörik, ha messzire kell kihordaniuk. – Komoran rám nézett, és nem eresztette el a kezemet. – De drágám – mondta –, akkor is, olyan szomorú ez. – Attól fogva mindig a legszebb poharaimat kapta az erdőben.

Berkeleyban és Denysben, akiknek Angliából való kivándorlását oly mélyen fájlalta minden barátjuk, s akiket mindenki szeretett és csodált a gyarmaton, az volt a legkülönösebb, hogy ennek ellenére számkivetettek voltak. Nem valamiféle társadalom, nem is hely vetette ki őket, hanem az idő: nem illettek a századukba. Semmi más nemzet, csak az angol termelhette ki őket, de az atavizmusnak voltak ők példái, s Angliájuk egy korábbi Anglia, egy világ, amely többé már nem létezett. A jelenkorban nem volt otthonuk, ide-oda kellett kivándorolniuk, s idő jártával kikötöttek a farmomon. Ennek ők persze nem voltak tudatában. Sőt ellenkezőleg, szégyen mardosta őket, ha angliai életükre gondoltak, amit odahagytak, mintha csak merő unalomból megszöktek volna a kötelességük elől, amelyet barátaik fölvállaltak. Denys, ha a fiatalságáról mesélt – pedig oly fiatal volt még –, vagy a kilátásairól, angliai barátainak tanácsairól, Shakespeare Jaques-ját idézte:

Akinek agya lágy

S pénzt, nyugtot odahágy,

Csak mert oly makacs a

Hite s az igaza…^

De rosszul ítélte meg önmagát, akárcsak Berkeley és talán Jaques is. Azt hitték, szökevények ők, akiknek meg kell fizetniük makacsságukért, holott valójában száműzöttek voltak, akik elegánsan viselték a száműzetést.

Berkeley, ha kicsiny fejét hosszú selymes fürtű parókával ékesíti, nyugodtan ki-be járhatott volna II. Károly udvarában. Mint fürge angol ifjú nyugodtan üldögélhetett volna a korosodó d’Artagnan, a Vingt ans après^ d’Artagnanja lábánál, hallgatva és szívébe vésve bölcs mondásait. Úgy éreztem, Berkeleyra még a nehézkedés törvénye sem vonatkozik, s miközben a tűz mellett beszélgetünk, bármelyik pillanatban kirepülhet a kéményen. Nagyszerűen tudta kiismerni az embereket, nem voltak illúziói, de nem is gyűlölte őket. Ördögi malíciával mindig azokkal viselkedett a legelbűvölőbben, akikről a legrosszabb volt a véleménye. Ha istenigazában nekigyürkőzött, utánozhatatlan pojácának bizonyult. De ahhoz, hogy valaki elmés uracs legyen Congreve vagy Wycherley modorában, en plein vingtième siècle,^ több kell, mint amivel akár Congreve vagy Wycherley dicsekedhetett: valami izzás, grandezza,^ vad remény. Ha a tréfát merészségben és arroganciában túlzásba vitte, néha szánalmassá vált. Amikor felhevülve, a bortól szinte áttetszően derengve felszállt a magas lóra, annak árnyéka mögötte a falon egyre nőtt és mozgott, dölyfös, hóbortos vágtába kezdett, mintha igazi nemes vérből származnék s nemzőjét Rocinanténak hívták volna. De Berkeley, a láthatatlan udvari bolond, a magányos afrikai, a beteg Berkeley – mert a szíve sok aggodalomra adott okot –, akinek szeretett Kenya-hegyi farmja minden nappal egyre inkább a bankárok zsebébe vándorolt – Berkeley lett volna az utolsó, aki felismeri vagy féli ezt az árnyékot.

Alacsony volt és nagyon vékony, vörös hajú, keskeny kezű-lábú, hihetetlenül egyenes tartású, s a fejét d’Artagnan módra forgatta jobbra és balra, a legyőzhetetlen kardvívó finom mozgásával. Olyan nesztelenül járt, akár a macska. És akár a macska, minden szobát, ahol leült, tüstént kényelmes zuggá varázsolt, mintha csak forrása lenne a melegnek és a jókedvnek. Ha Berkeley a házad füstölgő romjaira ül le veled, macska módra akkor is egy pillanat alatt elhiteti, hogy finom kis sarkot választott ki a számodra. Ha jól érezte magát, szinte hallottad, ahogy dorombol, mint valami nagy macska, de ha megbetegedett, az nemcsak szomorú volt és fájdalmas, hanem iszonyú is, mert a macska megbetegedésében van valami iszonytató. Elvei nem voltak, de annál több előítélete, ami egy macskában természetes is.

Ha Berkeley Stuart-kori lovag, akkor Denyst egy korábbi angol tájba kell helyezni, Erzsébet királynő idejébe. Kart karba fonva járhatott volna ott Sir Philippel vagy Francis Drake-kel. És az Erzsébet-koriak imádták volna, mert azt az antikvitást, azt az Athént testesítette volna meg a számukra, amelyről annyit álmodoztak és írtak. Denyst harmonikusan bele lehetett volna illeszteni civilizációnk bármelyik periódusába, tout comme chez soi,^ egészen a tizenkilencedik század elejéig. Jelenség lett volna bármely korban, mert atléta volt, muzsikus, műpártoló és kitűnő sportember. Jelenség volt a maga korában is, csakhogy ott nem illett igazán sehová. Angliai barátai folyton csábítgatták volna vissza, terveket dolgoztak ki otthoni karrierje előmozdítására, de Afrika nem eresztette.

Az a különös és ösztönös vonzódás, amit Berkeley és Denys s még néhány magukfajtájú iránt Afrika egész bennszülött népe tanúsított, azt juttatta eszembe, hogy a múlt, bármilyen múlt fehér emberei jobban értették és szerették volna a színes fajtákat, mint ahogy mi ebben a mi ipari korszakunkban bármikor is képesek leszünk. Amikor az első gőzmozdonyt megalkották, a világ fajtáinak útja szétágazott, s azóta sem találtunk egymásra.

Berkeleyval való barátságomra árnyékot vetett, hogy fiatal szomáli szolgája, Dzsama olyan törzsből származott, amely ellensége volt a Farahénak. Azoknak, akik tájékozottak a szomálik törzsi érzelmeiben, a sötét sivatagi tekintetek, amelyeket egymásra vetettek az asztal fölött, miközben Berkeleyt és engem kiszolgáltak, semmi jót nem jósoltak. Késő este sokszor eltűnődtünk, vajon mit csinálnánk, ha reggelre kelve Farahnak és Dzsamának csak kihűlt testét találnánk, tőrrel a szívükben. Ezekben a dolgokban a két ellenség nem ismert se félelmet, se józanságot, s a vérontástól és a pusztulástól csak az tartotta vissza őket, hogy valamennyire legalábbis ragaszkodtak Berkeleyhoz és hozzám.

– Nem merem elárulni Dzsamának ma este – mondta egyszer Berkeley –, hogy meggondoltam magam, és mégsem Eldoret felé megyek, ahol a szerelme lakik. A szíve abban a pillanatban kővé dermedne irányomban, fütyülne rá, ki porolja majd le a ruháimat, fogná magát és nyomban megölné Farahot.

Dzsama szíve azonban sohasem dermedt kővé Berkeley irányában. Régóta szolgálta már, és Berkeley sokat mesélt róla. Elmondta, hogy egyszer, amikor Dzsama különösen csökönyösen állította a maga igazát valami kérdésben, ő elvesztette a fejét, és megütötte a szomálit. – És képzelje, drágám – folytatta Berkeley –, egy pillanatnyi habozás nélkül visszaütött.

– És aztán? Mi történt? – kérdeztem.

– A végeredmény? Arra nem panaszkodhatom – felelte szerényen Berkeley. Rövid szünet után hozzátette: – Egyáltalán nem panaszkodhatom, tekintve, hogy húsz évvel fiatalabb nálam.

Az incidens semmi nyomot nem hagyott úr és szolga viszonyában. Dzsama a maga csendes módján kissé lekezelőleg bánt Berkeleyval, mint a legtöbb szomáli szolga az alkalmazójával. Berkeley halála után Dzsamának semmi kedve sem volt az országban maradni, visszament Szomáliföldre.

Berkeley soha ki nem elégíthető szerelemmel szerette a tengert. Kedvenc álma volt, hogy ő és én – ha majd meggazdagszunk – veszünk egy daut és végigkereskedjük vele Lamut, Mombaszát, Zanzibárt. A tervet részletesen kidolgoztuk, a legénységet is összeállítottuk, de meggazdagodni sohasem gazdagodtunk meg.

Ha fáradt volt vagy rosszul érezte magát, gondolatai mindig visszatértek a tengerhez. Ilyenkor eszeveszetten, erős szavakkal szidta önnön ostobaságát, amiért nem a sós vízen élte le az életét. Egyszer, amikor Európába készültem s őrá megint rátört ez a hangulat, hogy felvidítsam, azt mondtam neki, hozok majd két hajólámpást, egy szél felőlit és egy szél alattit, s kiakasztjuk őket a házam bejáratának két oldalára.

– Az jó lenne – felelte –, akkor olyan lenne ez a ház, mint egy hajó. De olyanok legyenek ám, amik már megjárták a tengert!

Így hát Koppenhágában, egy hajófelszerelési üzletben az egyik öreg kanális partján vettem két nagy, nehéz, régi hajólámpást, amelyek sok-sok esztendőn át vitorláztak a Balti-tengeren. Felakasztottuk őket az ajtó két oldalára, az ajtó épp kelet felé nézett, úgyhogy örömmel konstatálhattuk: megfelelően vannak elhelyezve; amint a föld, éteri útját járva, előrelódul, nem lesz összeütközés. Ez a két lámpa nagy elégedettséggel töltötte el Berkeleyt. Gyakran jött ki a farmra egészen későn s rendszerint iszonyatos sebességgel, de ha a lámpák égtek, lassan, nagyon lassan hajtott oda, hogy a kis piros és zöld csillag az éjszakában a lelkébe ivódjék, s régi képzeteket keltsen benne, a tengerjárásra emlékeztesse, hogy úgy érezze, néma hajó felé közeleg sötét vízen. Még jelzőszisztémát is dolgoztunk ki a lámpákhoz, hol a helyüket változtattam meg, hol az egyiket levettem, hogy Berkeley már az erdőn átvágva tudhassa, milyen hangulatban találja vendéglátóját, milyen vacsora várja, ha megérkezik.

Berkeley, akár a testvére, Galbraith Cole és a sógora, Lord Delamere, korai betelepülő volt, pionír a gyarmaton, s meghitt jó barátja a maszájoknak, a terület akkori uralkodó népének. Ő még azelőttről ismerte őket, hogy az európai civilizáció – melyet a szívük mélyén jobban utáltak, mint bármi mást a világon – elvágta a gyökerüket; még azelőttről, hogy leköltöztették őket szép északi otthonukból. A saját nyelvükön tudott beszélgetni velük a régi időkről. Amikor csak Berkeley megszállt a farmon, a maszájok átjöttek hozzá a folyón túlról. Az öreg főnökök leültek melléje, és elpanaszolták keserveiket, tréfái pedig megnevettették őket – s az olyan volt, mintha egy kemény kődarab nevetett volna.

Berkeley ismeretségének és barátságának a maszájokkal köszönhettem, hogy egy igazán lenyűgöző ceremóniára került sor a farmon.

Amikor a nagy háború kitört, és a maszájok hírét vették, az ősi harcos törzsnek felforrt a vére. Lelki szemeik előtt pompás csaták és mészárlások képe jelent meg, úgy érezték, még egyszer visszatér a múlt dicsősége. A háború első hónapjaiban történetesen kinn jártam a vidéken, bennszülöttekkel és szomálikkal három ökrös fogaton utánpótlást szállítottam az angoloknak, s utunk a Maszáj Rezervátumon át vezetett. Amikor egy-egy új körzet lakói kiszimatolták érkezésemet, odagyűltek a táboromba, és fénylő szemmel száz meg száz kérdést tettek föl a háborúról és a németekről – igaz-e, hogy a levegőből jönnek? Képzeletben máris rohantak lélekszakadva, hogy fogadják a veszélyt és a halált. Éjjelente az ifjú harcosok a sátram körül táncoltak háborúhoz kifestve, lándzsával és karddal a kezükben; néha, hogy megmutassák, kicsodák is ők valójában, kurta bömbölést hallattak, az oroszlán bömbölését utánozva. Egy percig sem kételkedtek benne, hogy odaeresztik őket a harchoz.

De az angol kormány nem tartotta volna bölcsnek, hogy maszájokat uszítson fehér emberekre, még ha csak németek is azok, megtiltotta a maszájoknak, hogy hadra keljenek, s ezzel minden reményüket kioltotta. A kikujuk, mint teherhordók, részt vehettek a háborúban, de a maszájoknak tilos volt fegyvert fogniuk. 1918-ban azonban, amikor az általános hadkötelezettséget a gyarmat minden más bennszülött népére kiterjesztették, a kormány szükségesnek vélte, hogy most már a maszájokat is mobilizálja. A Királyi Afrikai Lövészek egyik tisztjét egész ezredével Narokba küldték, hogy állíttasson ki háromszáz morant a törzzsel. Ekkorra azonban a maszájok már kiábrándultak a háborúból. A környék összes moranja bevette magát az erdőbe és a bozótba. A Lövészek, miközben őket üldözték, tévedésből tüzet nyitottak egy manyattára, és két öregasszony életét vesztette. Két nappal később az egész Maszáj Rezervátum fellázadt, moranok özönlötték el a vidéket, sok indiai kereskedőt meggyilkoltak, s több mint ötven dhukát felperzseltek. A helyzet válságosra fordult, és a kormány nem akarta, hogy még jobban elfajuljon. Lord Delamere-t bízták meg, hogy tárgyaljon a maszájokkal, s végül meg is egyeztek. A maszájok maguk választhatták ki a háromszáz morant, és csupán közös bírsággal sújtották őket a Rezervátumban végbevitt pusztításért. Moran ugyan egy se jelent meg, de a fegyverszünet hamarosan véget is vetett az egész dolognak.

Miközben ezek az események zajlottak, néhány nagy hatalmú öreg főnök hasznossá tette magát a brit hadvezetés számára: kirendelték fiatal harcosaikat, hogy figyeljék a németek mozgását a Rezervátumban és a határon. Most, hogy a háborúnak vége lett, a kormány valamiképpen honorálni akarta szolgálataikat. Érdemrendeket postáztak hazulról, hogy osszák szét őket a maszájok között, s tizenkettőnek az odaítélését Berkeleyra bízták, mint aki a legjobban ismeri a maszájokat és beszéli a nyelvüket is.

Farmom határos volt a Maszáj Rezervátummal; Berkeley eljött hozzám, és megkérdezte, szétoszthatná-e a kitüntetéseket a házamban. Kicsit ideges volt, azt mondta, fogalma sincs, tulajdonképpen mit várnak tőle. Vasárnap lehajtottunk a Rezervátumba, és tárgyaltunk az emberekkel a manyattákban, megkértük őket, hogy értesítsék a főnököket: ezen és ezen a napon jelenjenek meg a farmon. Berkeley nagyon fiatal korában tiszt volt a 9. Lándzsásoknál – mint hallottam, ő volt akkoriban a legelegánsabb és legkatonásabb tiszt az egész ezredben. De amikor napnyugta felé hazaindultunk, úgy beszélt nekem a katonai hivatásról és mentalitásról meg az ezekkel kapcsolatos gondolatairól, akár egy tőrőlmetszett civil.

Az érdemrendek szétosztása, noha magában nem bírt különösebb jelentőséggel, nagy dimenziójú és nagy súlyú eseménynek bizonyult. Annyi bölcsesség és tapintat nyilvánult meg mindkét oldalon, hogy szinte világtörténelmi tetté, szimbólummá magasodott:

a sötétség s a Fényesség között

szívélyes pillantás-pár röpködött^

Megérkeztek az öreg maszájok fiaik csatlósainak kíséretében. Leültek a pázsiton és vártak, időről időre megvitatva ott legelésző marháimat; talán titkon azt remélték, hogy szolgálataikért egy tehénnel jutalmazzuk őket. Sokáig kellett várakozniuk, de ez, azt hiszem, az ő szemükben hozzátartozott a ceremóniához; Berkeley addig is levitetett a házam elé, a pázsitra egy széket, hogy majd abban ülve adja át az érdemrendeket. Amikor végül kilépett a házból, ebben a sötét bőrű társaságban nagyon fehérnek, nagyon vörös hajúnak és nagyon világos szeműnek tetszett. A határozott fiatal katonatiszt magabiztos és derűs arckifejezését és tartását vette fel, úgyhogy most megtudhattam: Berkeley, aki az arcával annyi mindent képes kifejezni, a szükség órájában minden árulkodó jelet el tud tüntetni róla. Dzsama követte, nagyon szép, arannyal és ezüsttel hímzett arab mellényben, amelyet Berkeley engedélyével külön erre az alkalomra vásárolt, kezében a medálokat tartalmazó dobozzal.

Berkeley állva maradt a széke előtt, s az alacsony, sovány alak olyan aktív tetterőt sugárzott, hogy az öregek is egymás után feltápászkodtak, és nagy komolyan ráfüggesztették tekintetüket. Hogy Berkeley beszéde miről szólt, nem tudom, mert maszájul mondta el. Úgy hangzott, mintha röviden közölné velük, micsoda hihetetlen megtiszteltetésben lesz részük, ennek pedig az a magyarázata, hogy elképesztően dicséretesen viselkedtek mindannyian. De mivel a szónok Berkeley volt, s mivel a maszájok arcáról soha semmit sem lehet leolvasni, szólhatott valami egészen másról is, olyasmiről, amiről sejtelmem sem lehetett. Amint a beszéddel végzett, pillanatnyi szünet nélkül odaintette Dzsamát, kivette az érmeket a dobozból, ünnepélyesen sorra felolvasta a maszáj főnökök nevét, s nagylelkűen kinyújtott karral adta át nekik a kitüntetéseiket. A maszájok szintén egyenesen kinyújtott karral, teljes némaságban vették át őket. Az egész ceremóniát ilyen előkelően csakis két nemes vérű, ősi családi hagyományokkal rendelkező fél bonyolíthatta le – kérem a demokráciát, ne sértődjék meg.

Meztelen embernek érdemrendet adni kényelmetlen dolog, hiszen nincs hová tűznie, s az öreg maszáj főnökök csak álldogáltak ott, kezükben az érmekkel. Azután egy nagyon öreg ember odajött hozzám, kinyújtotta a kezét, és megkért, mondjam meg, mi van az érdemrenden. Ahogy tudtam, elmagyaráztam neki: az ezüstérme egyik oldala Britannia fejét ábrázolta, a másikon felirat: A civilizációért vívott nagy háború emlékére.

Később, amikor néhány angol barátomnak elmeséltem az érdemrendek történetét, megkérdezték: – Micsoda, nem a király feje volt azokon az érmeken? Nagy hiba. – Én magam azonban nem így vélem: szerintem az érdemrendeknek sohasem szabad túlságosan szépnek lenniük, s az egész dolgot a lehető legjobban szervezték meg. Könnyen megeshet, hogy mi is ilyesmit kapunk majd, amikor a mennyben elnyerjük jutalmunkat.

Amikor Berkeley megbetegedett, éppen Európába készültem vakációra. Tagja volt a gyarmat Törvényhozó Testületének, ezért táviratoztam neki: „Nem akar Ngongba jönni az ülésezés idejére stop hozzon palackokat is stop.” Válaszsürgönyében ez állt: „Égi üzenet stop jövök a palackokkal stop.” De amikor borral teli kocsijában kiért a farmra, az iváshoz nem volt kedve. Nagyon sápadt volt, sokszor alig lehetett szavát venni. Rendetlenkedett a szíve, Dzsama nélkül egy lépést sem tehetett, mert a szomáli megtanulta, hogyan kell beadni neki az injekciókat, és más gondok is gyötörték ráadásul: rettenetesen félt, hogy elveszíti a farmját. De azért a puszta jelenlétével egyedi és kényelmes zuggá varázsolta a házamat.

– Elértem arra a fokra, Tania – mondta komolyan –, amikor már csak a legjobb kocsikat vezethetem, a legjobb szivarokat szívhatom és a legritkább borokat ihatom. – Azt is megmondta, hogy az orvos ráparancsolt: feküdjék ágyba, és egy hónapig fel ne keljen. Ha megfogadja ezt a tanácsot, feleltem, és erre az egy hónapra itt marad Ngongban, nem megyek haza Európába, hanem majd csak jövőre, és szívesen gondját viselem. Ezen egy kicsit eltűnődött. – Drágám – válaszolta –, nem tehetem. Ha a maga kedvéért megtenném, mi lenne velem azután?

Nehéz szívvel vettem tőle búcsút. Miközben hazafelé hajóztam, el Lamu és Takaunga mellett, ahová a daunkon akartunk kijutni, rá gondoltam. Párizsban hallottam, hogy meghalt. A háza előtt esett össze, amikor kiszállt a kocsijából. A farmján temették el, ahol nyugodni szeretett volna.

Ahogy Berkeley meghalt, megváltozott a gyarmat is. Megérezték ezt a barátai már akkor, és nagy szomorúság töltötte el őket, s később mások is megérezték. Halálával lezárult a gyarmat történetének egy korszaka. Az évek során sok mindent ettől a fordulóponttól kezdtek számítani, s az emberek azt mondogatták: – Amikor Berkeley Cole még élt… – vagy: – Mióta Berkeley meghalt… – Halála előtt Boldog Vadászmező volt ez a hely, most lassan megváltozott, üzleti vállalkozás lett. Bizonyos szintek lejjebb estek az elmúlásával: a szellemesség szintje, ezt nagyon hamar megéreztük – s milyen szomorú az ilyesmi egy gyarmaton; a nemes tartás szintje – nem sokkal a halála után az emberek már a bajaikról panaszkodtak; az emberség szintje.

Berkeley távozásával egy bősz figura jelent meg a színpad másik végében: la dure nécessité, maîtresse des hommes et des dieux.^ Mégis különös, hogy egy ilyen alacsony, vékony férfi távol tudta tartani a küszöbünktől, amíg csak élt és lélegzett. A hely kenyeréből kihullt az élesztő. Eltűnt az elegancia, a vidámság, a szabadság, megszűnt az elektromos erő. Egy macska felkelt, és kiment a szobából.

Szárnyak

Denys Finch-Hattonnak nem volt más otthona Afrikában a farmon kívül. Az én házamban élt két szafari között, ott tartotta a könyveit és a gramofonját. Amikor visszatért, a farm mindent kiadott magából, ami csak benne volt; a farm megszólalt és beszélt – ahogy a kávéültetvények is beszélnek, amikor az esős évszak első záporával kivirágzanak, mintha krétafelhőből nedvesség csorogna. Amikor visszavártam Denyst, és hallottam, hogy kocsija közeledik a felhajtón, egyszersmind azt is hallottam, hogy a farm minden dolgai megszólalnak és elmondják, micsodák ők igazában. Denys mindig jól érezte magát a farmon; csak akkor jött, ha jönni akart, és a farm ismerte azt a tulajdonságát is, amelyet a világ nem sejtett: az alázatát. Mindig csak azt csinálta, amihez kedve volt, csalárd szó soha el nem hagyta a száját.

Denysnek volt egy jellemvonása, amit én igen nagyra tartottam: szeretett történeteket hallgatni. Én ugyanis mindig úgy gondoltam, jelenség lehettem volna a firenzei pestis idején. Azóta változtak a divatok, és a történethallgatás művészete kiveszett Európában. Afrika bennszülöttei, akik nem tudnak olvasni, még rendelkeznek vele; ha azt mondod nekik: „Volt egyszer egy ember, aki kiment a pusztára, és ott találkozott egy másik emberrel”, máris csüggenek rajtad, gondolatban előreszaladnak az ismeretlen csapáson, amelyen a két ember halad. A fehérek azonban, még ha szeretnének, sem tudnak odafigyelni egy előadásra; vagy izegni-mozogni kezdenek, és különféle halaszthatatlan teendők jutnak eszükbe, vagy elalszanak. Ugyanezek a fehérek olvasnivalót kérnek tőled, s egész estére belemerülnek bármi nyomtatott anyagba, még akkor is, ha történetesen egy beszéd szövege az. Hozzászoktak, hogy a szemükön át fogadják be az impressziókat.

Denys, aki inkább a fülét használta egész életében, jobb szerette hallani, mint olvasni a történetet; amikor csak kijött a farmra, megkérdezte: – Van valami története? – És én sok történetet kitaláltam, amíg távol volt. Esténként kényelmesen elhelyezkedett, kerevetnyi párnát rakott a tűz elé, én pedig keresztbe vetett lábbal, akár Seherezádé, leültem a padlóra, és Denys csillogó szemmel hallgatta a hosszú mesét, amíg csak vége nem lett. Sőt jobban észben tartotta, mint én magam, és egyik-másik hős drámai színre lépésénél meg-megállított, mondván: Ez az ember már a mese elején meghalt, de oda se neki.

Denys tanított meg latinul, ő vett rá, hogy olvassam a Bibliát és a görög költőket. Hosszú részeket tudott kívülről az Ótestamentumból, és minden útjára magával vitte a Bibliát, amiért a mohamedánok igen nagyra becsülték.

Tőle kaptam a gramofonomat is. Nagy boldogságot jelentett ez nekem, új életet lehelt a farmba, szinte a farm hangjává vált – „A ligetnek lelke a csalogány”. Néha Denys váratlanul érkezett a házba, míg én kinn jártam a kávéültetvényen vagy a kukoricaföldön, és új lemezeket hozott; beindította a gramofont, és amint hazafelé lovagoltam napszálltakor, az est tiszta, hűvös levegőjében felém úszó dallam hírül adta, hogy itt van, mintha csak rám nevetett volna, ami egyébként szokása volt. A bennszülöttek szerették a gramofont, gyakran megálltak a ház körül és hallgatták; egyik-másik háziszolgámnak kedvenc dallama is volt, s kérte, hogy azt játsszam le neki, ha egyedül voltunk a házban. Különös módon Kamante épp Beethoven C-dúr zongoraversenyének adagiójába szeretett bele; amikor először kért, hogy játsszam le neki, alig tudta elmagyarázni, melyikről is van szó.

Denys és én nagyon különböztünk ízlés dolgában. Én a régi szerzőket kedveltem, Denysnek pedig, mintha csak udvariasan kárpótolni akarná a kort, amiért nem illik bele, minden művészeti ágban nagyon modern ízlése volt. Csak a leghaladóbb zenét kívánta. –Szeretném én Beethovent is – mondogatta –, csak ne lenne olyan közönséges.

Denysnek és nekem, ahányszor csak együtt voltunk, különleges szerencsénk volt az oroszlánokkal. Néha mérgelődve jött haza a két-három hónapos szafarikról, mert nem sikerült igazán szép oroszlánt puskavégre kapniuk az európai vadászoknak, akiket kísért. Ezalatt a maszájok megint átjöttek hozzám, kérve, hogy lőjek ki egy bizonyos oroszlánt, amely a marháikat pusztítja, és Farahhal neki is vágtam, táboroztunk a manyattáikban, lesbe álltunk egy megölt tehén teteménél, vagy kora reggeltől kóboroltunk, de hiába, oroszlánnak még csak nyomát se leltük. De amikor Denys és én autóztunk ki a pusztára, az oroszlánok, mintha csak tisztelkedni akarnának, előjöttek, vagy a szemünk előtt lakmároztak, vagy nem messze tőlünk kiszáradt folyamágyakon vágtak át.

Egyik újév reggelén, még napkelte előtt Denys és én az új, de meglehetősen rossz naroki úton hajtottunk, amekkora sebességgel egy ilyen úton csak lehet.

Denys előző nap kölcsönadta egyik nehéz karabélyát valamelyik barátjának, aki délre indult egy vadásztársasággal, s csak késő éjszaka jutott eszébe, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogyan lehet rajta a legkönnyebben feszteleníteni a gyorsítóbillentyűt. Nagyon félt, hogy a vadászt valami baleset éri. Okosabb nem jutott eszünkbe, mint hogy jó korán elindulunk az új úton, és Narokban megpróbáljuk beérni a vadásztársaságot. Hatvan mérföldet kellett megtennünk, egy részét meglehetősen durva terepen; a szafari a régi utat követte, méghozzá nyilván lassan, a megrakott teherautók miatt. Az egyetlen problémánk csak az volt, hogy nem tudtuk, elkészült-e az új út egészen Narokig.

Az afrikai fennsík kora reggeli levegője olyan tapinthatóan hideg és friss, hogy időről időre ugyanaz a képzete támad az embernek: nem is a földön jár, hanem sötét és mély vízben, tenger fenekén. Még az sem biztos, hogy egyáltalán jár: az arcát érő dermesztő fuvallatok lehetnek mélytengeri áramok is, a kocsi pedig, mint valami lusta, elektromos hal, talán a tenger fenekén ül, előremeredve kidülledő lámpaszemével, s hagyva, hogy a víz alatti élet elfolyjon mellette. A csillagok azért olyan nagyok, mert nem is igazi csillagok, hanem csak a vízfelszínen vibráló tükörképek. Utad mentén a tenger fenekén környezetüknél sötétebb élőlények tünedeznek föl, ugrálnak és vetik bele magukat a magas fűbe, ahogy a rákok és a bogarak fúrják bele magukat a tengerparti homokba. Aztán a világosság egyre terjed, s amint a nap felkel, a tengerágy felnyomakodik a felszínre, mintha csak új sziget képződne. Szagörvények suhannak el melletted, olajbokrok friss, keserű szaga, égett fű sósvíz-illata, a pusztulás váratlan, fojtó bűze.

Kanuthia, Denys szolgája, aki a terepjáró hátsó ülésén ült, könnyedén megérintette a vállamat, és jobb felé mutatott. Az úttól mintegy tizenöt yardra sötét tömeg látszott, lamantin, amely kikúszott pihenni egyet a fövényre, s a tetején valami mozgott a sötét vízben. Csak később jöttem rá, hogy egy nagy zsiráfbika teteme az, amelyet két-három nappal azelőtt lőhettek ki. Zsiráfra azonban nem szabad lőni, és Denysnek meg nekem később meg is kellett védenünk magunkat a vád ellen, de bizonyítani tudtuk, hogy mi már döglötten találtuk, bár az, hogy ki terítette le, sohasem derült ki. A zsiráf hatalmas tetemén mindenesetre egy nőstény oroszlán lakmározott, s most fölemelte a fejét, hogy megnézze az elhaladó autót.

Denys megállította a kocsit, Kanuthia pedig leemelte a válláról a karabélyt. Denys halkan megkérdezte: – Lelőjem? –, mert igen udvariasan mindig is úgy tekintette a Ngong-hegyet, mint az én vadászterületemet. Ugyanazoknak a maszájoknak a földjén jártunk, akik előzőleg a marháik elvesztését panaszolták; ha ez az a vad, amely egymás után gyilkolja le a teheneiket és borjaikat, ideje végezni vele. Bólintottam.

Kiugrott a kocsiból, és néhány lépést tett visszafelé; abban a pillanatban, hogy az oroszlán visszabukott a zsiráf mögé, futva megkerülte a tetemet, hogy lövéshez jusson, és tüzelt. Nem láttam elesni az oroszlánt: amikor kiszálltam és odamentem, döglötten feküdt egy nagy fekete tócsában.

Nem volt időnk megnyúzni, tovább kellett hajtanunk, hogy Narokban beérjük a szafarit. Körülnéztünk, és megjegyeztük magunknak a helyet; a zsiráf szaga különben is olyan erős volt már, hogy el sem téveszthettük volna.

De csak két mérföldet haladhattunk tovább, és az út elfogyott. A munkások szerszámai ott hevertek, rajtuk túl csak a széles, köves föld a hajnali derengésben, emberi kéz még sohasem érintette. Ránéztünk a szerszámokra és a köves földre, és úgy döntöttünk, Denys barátjának úgy kell boldogulnia a puskával, ahogy tud. Később, amikor a szafariból visszatért, közölte velünk, hogy nem is nyílt alkalma használni. Így hát visszafordultunk, arccal a keleti ég felé, amely épp akkor kezdett vörösödni a puszták és hegyek felett. Arra hajtottunk, s közben egyfolytában a nőstény oroszlánról beszéltünk.

Előbukkant a zsiráf, s ahol a fény az oldalára esett, világosan ki tudtuk venni bőrén a sötétebb, négyszögletű foltokat. Amint közelebb értünk, láttuk, hogy egy oroszlán áll rajta. A terep, amelyen feléje tartottunk, alacsonyabban feküdt, mint a tetem, s az oroszlán egész testében, sötéten magaslott fölötte a most már lángoló ég előterében. Lion Passant Or.^ Sörényét itt-ott fölborzolta a szél. Olyan erős benyomást tett rám, hogy felálltam a kocsiban, mire Denys így szólt: – Ezt maga lője le. – Nem szerettem Denys karabélyával lőni, nekem túlságosan hosszú volt és nehéz, és nagyon megrúgta a vállamat; de hisz itt a lövés szeretetmegnyilvánulás: nem illő-e akkor, hogy a puska a lehető legnagyobb kaliberű legyen? Amint megnyomtam a ravaszt, az oroszlán mintha egyenesen felugrott volna a levegőbe, s maga alá húzott lábakkal zuhant vissza. Lihegve álltam a fűben, s eltöltött a mindenhatóság érzete, amit a puska ad az embernek – azzal, hogy a távolból visz végbe valamit. Megkerültem a zsiráf tetemét, íme – egy klasszikus tragédia ötödik felvonása. Mind halottak voltak. A zsiráf rettenetesen nagynak és zordnak tetszett négy merev lábával és hosszú, merev nyakával; a hasát föltépték az oroszlánok. A nőstény oroszlán a hátán hevert, nagy dölyfös vicsorgással a képén: ő volt a tragédia femme fatale-ja. A hím oroszlán nem messze feküdt tőle – hogyhogy nem okult a nőstény végzetéből? Fejét két elülső mancsán nyugtatta, óriási sörénye királyi palástként borult rá, ő is sötét tócsában pihent, s a reggeli levegő mostanra úgy kivilágosodott, hogy látni lehetett: a tócsa skarlátvörös.

Denys és Kanuthia feltűrték az ingük ujját, s miközben a nap felkelt, megnyúzták az oroszlánokat. Amikor pihentek egy kicsit, az autóból előszedtük a bort, a mazsolát és a mandulát, amiket azért csomagoltam az útra, mert újév napja volt. Leültünk a rövid fűbe, ettünk-ittunk. A halott oroszlánok a közelben fenségesen néztek ki meztelenségükben; nem volt rajtuk egy gramm felesleges háj, minden izom tökéletes, feszes ívben hajlott egymásba; nem volt semmi szükségük köpönyegre, olyanok voltak pontosan, amilyennek lenniük kell.

Amint ott ültünk, árnyék szaladt át a füvön és a lábamon; felnéztem, és magasan a világoskék égen megpillantottam a köröző keselyűket. Könnyű volt a szívem, mintha fent röptetném madzagon, ahogy a sárkányokat szokás. Írtam erről egy verset.

A síkságon sas árnyéka suhant át,

a messzi-kéklő, névtelen hegyekhez.

Az ifjú és gömbölyű zebra árnya

egész nap kecses patái között hevert, hol mozdulatlan állt,

várva estére, várva, hogy kóboroljon, kéken,

a síkon, és az alkony fesse tégla-rőtre,

s indulhasson az itatóhoz.^

Denysnek és nekem volt egy másik drámai kalandunk is az oroszlánokkal, de ez jóval előbb esett meg, még a barátságunk kezdetén.

Egyik reggel, a tavaszi esők idején Nichols úr, dél-afrikai farmigazgatóm felpaprikázva állított be a házba, és elmondta, hogy az éjjel két oroszlán behatolt a farmra, és megölt két ökröt. Betörtek a karám kerítésén, kivonszolták a döglött ökröket a kávéültetvényre, az egyiket ott helyben fölfalták, a másik még most is ott hever a kávécserjék között. Volnék szíves engedélyt írni, amellyel sztrichnint vehet Nairobiban? Szeretné minél előbb elhelyezni a tetemben, mert biztos benne, hogy az oroszlánok még az éjjel visszajönnek.

Átgondoltam a dolgot; nagyon ellenemre volt, hogy sztrichninnel pusztítsak el oroszlánokat, és ezt meg is mondtam neki. Izgalma kétségbeesésbe váltott. Az oroszlánok, jelentette ki, ha ezt a bűntényt nem bosszuljuk meg, rá fognak járni a farmra. A két ökör, amit elpusztítottak, a legjobb igavonónk volt, többet már igazán nem engedhetünk meg magunknak. A pónijaim istállója, figyelmeztetett, nincs messze az ökrök karámjától; erre gondoltam-e? Megmagyaráztam neki, hogy nem akarom én vendégül látni farmomon az oroszlánokat, de úgy vélem, inkább puskával, mint méreggel kell végezni velük.

– És ki fogja lelőni őket? – kérdezte Nichols. – Én nem vagyok gyáva, de nős ember lévén semmi kedvem szükségtelenül kockáztatni az életemet. – Tudtam, hogy nem gyáva, sőt nagyon bátor emberke volt. – Ennek semmi értelme nem lenne – mondta. Nem, feleltem, nem azt akarom én, hogy ő lője agyon az oroszlánokat. Tegnap este óta a házban tartózkodik Mr. Finch-Hatton, majd ő és én kezünkbe vesszük a dolgot. – Hát, akkor ez rendben van – mondta Nichols.

Bementem, hogy megkeressem Denyst. – Jöjjön – mondtam neki –, menjünk, és kockáztassuk szükségtelenül az életünket. Mert ha van bármi értéke, az épp az, hogy semmi értéke sincs. Frei lebt wer sterben kann.^

Lementünk és a kávéültetvényen megtaláltuk a döglött ökröt; az oroszlánok alig kezdték ki. Nyomaik mélyek és tisztán kivehetők voltak a puha talajon: két nagy oroszlán járt itt az éjjel. Könnyen követhettük őket át az ültetvényen, fel az erdőhöz Belknap háza mögött, de mire odaértünk, már annyi eső esett, hogy alig láttunk valamit; a füvön és az erdőszéli bozótban elvesztettük a nyomokat.

– Mit gondol, Denys? – kérdeztem. – Visszajönnek ma éjjel?

Az oroszlánokról Denysnek nagyon sok tapasztalata volt. Kijelentette, még este visszajönnek, hogy befejezzék a lakomát; időt kell hagynunk nekik, hogy megfelelően hozzáláthassanak, elegendő lesz kilenc órára lemennünk az ültetvényre. Ki kell vinnünk magunkkal a villanylámpáját a szafarifelszerelésből, hogy a lövéshez fényünk legyen; rám bízta, hogy válasszak a szerepek közül, s én inkább a világítást választottam.

Hogy a sötétben visszataláljunk az ökör teteméhez, papírszalagokat kötöztünk azokra a cserjesorokra, amelyek egyenesen odavezettek, éppúgy, ahogy Jancsi és Juliska jelölte meg az útját fehér kavicsokkal. Húszlábnyira a tetemtől nagyobb papírdarabot erősítettünk egy ágra, itt majd megállunk, bekapcsoljuk a lámpát, és lövünk. Késő délután, amikor elővettük és kipróbáltuk a lámpát, kiderült, hogy a telepek kimerülőben vannak, s csak gyér fényt adnak. Nairobiba bemennünk már nem volt idő, ezért úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, ráhagyatkozunk.

Másnap volt Denys születésnapja, és vacsora közben búskomor hangon felpanaszolta, hogy eddig még nem sokat kapott az élettől. Azzal vigasztaltam, hogy valami most történhet vele még a születésnapjának reggele előtt. Szóltam Dzsumának, hogy vegyen elő egy palack bort és tartsa készenlétben, mire visszajövünk. Egyre csak az oroszlánokra gondoltam: vajon hol lehetnek most, ebben a pillanatban? Épp a folyón kelnek át lassan, némán, egyik a másik előtt, s a szelíden fodrozó hideg víz szétválik a szügyük körül?

Kilenc órakor kimentünk.

Egy kicsit esett, de sütött a hold; időről időre legalábbis elődugta homályos fehér képét fenn magasan a számtalan vékony felhőréteg mögül, s ilyenkor homályosan tükröződött a fehér virágú kávéföldön. Messziről elhaladtunk az iskola mellett; ki volt világítva.

A látványra nagy diadalérzet fogott el, végtelenül büszke voltam a népemre. Salamon király szavai jutottak eszembe: „Azt mondja a rest: ordító oroszlán van az úton! oroszlán van az utcákon!” Íme, itt volt két oroszlán, szinte az ajtajuknál, de az én iskolásaim nem restek, az oroszlánok nem tudták távol tartani őket a tanulástól.

Megtaláltuk a megjelölt kávésorokat, egy pillanatra megálltunk, majd egymás után elindultunk közöttük. Lábunkra mokasszint húztunk, nem ütöttünk zajt. Az izgalomtól reszketés fogott el, nem mertem közel menni Denyshez, nehogy észrevegye és visszaküldjön, de nagyon lemaradni sem mertem, mert bármelyik pillanatban szüksége lehetett a lámpára.

Mint később rájöttünk, az oroszlánok már jártak a dögnél. Amikor meghallottak vagy megszagoltak bennünket, egy kicsit odébb mentek, be a cserjék közé, hogy megvárják, míg elhaladunk mellettük. Valószínűleg azért, mert úgy találták, túl lassan lépkedünk, az egyik mélyen, rekedten felmordult nem sokkal előttünk és jobbra. Olyan halk volt, hogy abban sem lehettünk biztosak, hallottuk-e egyáltalán. Denys megtorpant, és anélkül, hogy hátrafordult volna, megkérdezte: – Maga is hallotta? – Igen – feleltem.

Továbbindultunk, és a rekedt morgás megismétlődött, ezúttal már egyenesen a jobb oldalunkon. –Gyújtsa meg a lámpát – szólt rám Denys. Ez nem volt olyan könnyű, Denys ugyanis jóval magasabb volt nálam, s nekem a válla fölött a puskájára, valamint a puska elé is kellett vetítenem a fényt. Amint bekapcsoltam, az egész világ hirtelen vakítóan megvilágított színpaddá változott, a kávéfák vizes levelei fénylettek, a földön egyenként kirajzolódtak a rögök.

A fénykör először egy kis tágra nyílt szemű sakált fedett fel, olyan volt, mint egy kicsiny róka; odébb mozdítottam, és ott volt az oroszlán. Egyenesen szembenézett velünk, és nagyon világosnak tetszett, háta mögött a sötét afrikai éjszakával. Amikor a lövés közvetlenül mellettem eldördült, készületlenül ért, hirtelenében azt se tudtam, mit jelent, mintha mennydörgés lett volna, mintha egyszeriben én magam kerültem volna az oroszlán helyébe. Úgy vágódott el, akár egy kődarab. – Tovább, tovább azt a fényt! –kiáltotta Denys. Odébb fordítottam a lámpát, de a kezem úgy reszketett, hogy a fénykör, amely most az egész világot fogva tartotta, s amelynek én parancsoltam, szinte vitustáncot járt. Hallottam, hogy Denys felnevet mellettem. –AÁ lámpamunka annál a második oroszlánnál kissé retyketeg volt – mondta később. A vitustánc közepén azonban ott volt a második oroszlán, már távolodott is tőlünk, félig eltakarta egy kávécserje. Amint a fény utolérte, hátrafordította a fejét, és Denys lőtt. Kizuhant a körből, de felkelt és újra belekerült, felénk pördült, és épp amikor a második lövés felcsattant, hosszú, dühödt hörgés tört elő a torkából.

Afrika egy másodperc alatt végtelenül nagyra nőtt, Denys és én pedig, akik rajta álltunk, mérhetetlenül kicsivé zsugorodtunk. A lámpa fénykörén kívül nem volt semmi más, csak a sötétség, a sötétségben kétfelé oroszlánok, és az égből eső hullt. De amikor a mély hörgés elhalt, mozgás sem volt sehol, az oroszlán békésen feküdt, fejét mintegy undorában elfordítva nyugtatta a földön. Két nagy döglött állat hevert a kávéültetvényen, s köröttünk mindenütt az éjszaka csendje.

Odamentünk az oroszlánokhoz, és lemértük a távolságokat. Onnan, ahol álltunk, az első oroszlán harminc yardra volt, a második huszonötre. Nagy testű, fiatal, erős, kövér oroszlánok voltak. Ez a két jó barát kinn a hegyek közt vagy a pusztán tegnap együtt tervelte ki a nagy kalandot, és együtt is haltak bele.

Az iskolából kiözönlöttek a gyerekek, lerohantak az úton, amint megpillantottak bennünket, megálltak, és halkan, fojtott hangon kiabáltak: – Mszabu! Ott vagy? Ott vagy? Mszabu, Mszabu!

Ráültem az egyik oroszlánra, és visszakiáltottam: – Igen.

Ettől felbátorodtak, a hangjuk is felerősödött: – Lelőtte Bedár az oroszlánokat? Mind a kettőt? – Amint felfogták, hogy ez a helyzet, már a nyakunkon is voltak, mint megannyi kis ugrónyúl pattogtak föl-alá. Ott helyben dalt faragtak az eseményből; így hangzott: „Három lövés. Két oroszlán. Három lövés. Két oroszlán.” Aztán dalolás közben tovább színezték és bővítették, egyik tiszta hang a másik után tett hozzá valamit: „Három jó lövés, két nagy erős rossz kali oroszlán.” Azután megrészegülten rázendítettek a refrénre: „Ábécédé” – merthogy az iskolából jöttek, és bölcsességgel volt tömve a fejük.

Rövid idő alatt rengeteg ember gyűlt a helyszínre, munkások a malomból, telepesek a közeli manyattákból, a háziszolgáim, akik viharlámpákat hoztak. Körülállták és megtárgyalták az oroszlánokat, Kanuthia és a szaisz pedig, akiknél kés is volt, hozzáláttak a nyúzáshoz. Ebből a két bőrből ajándékoztam meg az egyikkel az indiai főpapot. Púran Szingh is megjelent a színen, hálóingében pengevékonynak tetszett, mézes indiai mosolya kiragyogott sűrű fekete szakállából, és boldogságában csak dadogásra volt képes. Mindenáron szerette volna megkapni az oroszlánok haját, mert azt honfitársai nagy gyógyszernek tartják – mint jelbeszédéből megérteni véltem, elsősorban reuma és impotencia ellen. Egyszóval a kávéföldön nyüzsgött az élet, az eső is elállt, és mindenkire lesütött a hold.

Visszamentünk a házba, Dzsuma elővette és kinyitotta a borospalackot. Túlságosan vizesek, sárosak és véresek voltunk ahhoz, hogy leülhessünk, ezért az ebédlő lobogó tüze előtt állva sietősen ittuk meg élő, daloló borunkat. Nem szóltunk egy szót sem. Vadászatunkban egységet alkottunk, és nem maradt egymás számára semmi mondanivalónk.

Barátainkat még sokáig elszórakoztatta a kalandunk. Az öreg Mr. Bulpett, amikor legközelebb bementünk táncolni a Klubba, egész este nem volt hajlandó szóba állni velünk.

Denys Finch-Hattonnak köszönhetem, ami, azt hiszem, a legnagyobb, a legmámorítóbb öröm volt az életemben a farmon: hogy repülhettem vele Afrika felett. Ott, ahol alig vannak vagy nincsenek is utak, s ahol a pusztákon landolni lehet, a repülés az élet valódi és létfontosságú elemévé válik: új világot tár fel. Denys kihozta Moth gépét: le tudott vele szállni a farm pusztáján, néhány percnyire a háztól, és majdnem mindennap felrepültünk.

Hihetetlen látványokban részesül, aki fölszáll az afrikai felvidék fölé: a fény és a szín döbbenetes kombinációi és árnyalatai nyílnak meg előtte, a zöld és a napsütötte föld szivárványa, a gigantikus, függélyes felhők és a nagy, vad, fekete viharok száguldva-táncolva örvénylenek körülötte. A kemény, zuhogó záporok ferdén festik fehérre a levegőt. A nyelvnek nincs elég szava a repülés élményének leírására, idővel majd újakat kell kitalálni hozzá. Ha a Nagy Hasadék Völgye és a Szuszva meg a Longonot vulkánja felett repültél, nagy utat jártál be, eljutottál egészen a hold túlsó felére. Máskor pedig, ha elég alacsonyan szálltál, láthattad az állatokat a pusztán, és úgy éreztél irántuk, mint Isten, amikor megteremtette őket, de még nem utasította Ádámot, hogy adjon nekik nevet.

De nem is a látvány, hanem maga a tett tölt el boldogsággal, a repülő öröme és elragadtatása a repülés maga. Szomorú csapás és rabszolgaság azoknak, akik városokban élnek, hogy minden mozgásukban csupán egy dimenziót ismernek; úgy baktatnak egy vonal mentén, mintha madzagon húznák őket. Az áttérés a vonalról a síkra, a két dimenzióra, amikor egy mezőn vagy egy erdőn kelnek át, csodálatos felszabadulás ezeknek a rabszolgáknak, olyan, akár a francia forradalom. De a levegőben a három dimenzió tökéletes szabadságába érsz; a száműzetés és az álmodozás hosszú korszakai után a honvágytól beteg szív a tér karjaiba veti magát. A nehézkedés és az idő törvényei

az élet zöld ligetében

szelíd vadként játszanak,

ki látta, mily nyájasak!^

Ahányszor csak felszálltam egy repülőgépen, s lenézve ráébredtem, hogy megszabadultam a földtől, az volt az érzésem, hogy valami nagy, új felfedezést tettem. „Értem – gondoltam ilyenkor. – Tehát erről volt szó. Most már mindent értek.”

Egyszer elrepültünk Denysszel a Szikes-tóhoz, amely kilencven mérföldre délkeletre esik a farmtól, s több mint négyezer lábbal lejjebb van, mindössze kétezer lábnyira a tengerszint felett. Ebből a tóból salétromot termelnek ki, a feneke és a partja olyan, akár a fehér beton, a szaga erős, kesernyés, sós.

Az ég kék volt, de amint a pusztáról berepültünk a köves és kopár sík fölé, mintha minden szín kiégett volna belőle. Az egész táj úgy festett alattunk, mint egy finoman recézett teknősbékapáncél. És egyszerre, a közepén ott volt a tó. A fehér meder, amint keresztülragyog a vízen, a levegőből nézve olyan döbbenetes, olyan hihetetlen azúrszínt ad neki, olyan tiszta kéket, hogy az embernek egy pillanatra be kell hunynia a szemét; a sivár, rőtbarna földön úgy hever ez a víztükör, mint valami nagy, fényes akvamarincsepp. Jó magasan repültünk, most lejjebb ereszkedtünk, és sötétkék árnyékunk velünk szaladt a világoskék tavon. Ezer és ezer flamingó él itt, bár hogy ezen az állott vízen miből táplálkoznak, nem tudom – halat biztosan nem találnak benne. Közeledtünkre nagy kör és legyező alakokban széthúzódtak, akár a lenyugvó nap sugarai vagy egy művészies kínai minta selymen vagy porcelánon, amely önmagát alakítja és egyre változik.

Leszálltunk a fehér parton, amely forró volt, akár a kemence, és megebédeltünk a gép egyik szárnyának árnyékában. Ha a kezünket kinyújtottuk az árnyékból, a nap azonnal megperzselte. A sörösüvegek, amelyek az éterből érkezve kezdetben kellemesen hűvösek voltak, alig egy óra leforgása alatt úgy felforrósodtak, akár a frissen főzött tea.

Miközben ebédeltünk, egy csapat maszáj harcos tűnt fel a horizonton, és sietve közeledett. Messziről megláthatták a leszálló gépet, és úgy döntöttek, hogy közelebbről is szemügyre veszik; a hosszú gyaloglás, még egy ilyen vidéken is, semmi a maszájnak. Libasorban jöttek, meztelenek, magasak és karcsúak voltak, fegyvereik csillogtak; sötét alakjuk tőzegszínű a sárgásszürke homokon. Mindegyiknek a lábánál egy kis árnyéktócsa feküdt és mozgott velük együtt: a mi árnyékainkon kívül ezek voltak az egyedüliek, ameddig a szem ellátott. Mind az öten felsorakoztak előttünk, összedugták a fejüket, és egymás közt megvitatták a gépet és a két idegent. Egy nemzedékkel előbb végzetes lett volna számunkra ez a találkozás. Nemsokára előlépett és megszólalt az egyik. Csak maszájul tudtak, mi igen keveset értettünk ebből a nyelvből, a társalgás hamar abbamaradt; visszalépett a barátai közé, aztán néhány perc múlva hátat fordítottak, és libasorban, előttük a széles, fehér, forró sósivataggal, elvonultak.

– Volna kedve Naivasába repülni? – kérdezte Denys. – De a vidék addig nagyon barátságtalan lesz, útközben sehol sem tudunk leszállni. Fel kell emelkednünk tizenkétezer lábra, és végig ott kell maradnunk.

A Szikes-tótól Naivasába repülni maga volt das Ding an sich.^ Egyenes irányt vettünk, és végig tizenkétezer láb magasan maradtunk, ahonnan már lenézni sem érdemes, mert semmit sem látni. A Szikes-tónál eltettem báránybőr bélésű sapkámat, s most idefenn a levegő úgy szorongatta a homlokomat, mintha jeges vízbe dugtam volna; a hajam mögöttem szállt az éterben, mintha valami le akarta volna tépni a fejemet. Ugyanez az út az, csak visszafelé, amit minden este megtesz a nagy Rokmadár, amikor mindegyik körmében egy elefántot szorongatva a kicsinyeinek, Ugandából hazaszáll Arábiába. Az ember ott ül a pilótája előtt, őelőtte pedig semmi, csak az űr, úgy érzi, mintha a pilóta kinyújtott tenyerén hordozná, ahogy a dzsinn hordozta Ali herceget a levegőben, és mintha a gép szárnyai egyenest az ő szárnyai lennének. Naivasai barátaink farmján szálltunk le; a bolondos kis házak, a körülöttük növő apró fák szinte hanyatt estek, amint leereszkedni láttak bennünket.

Ha hosszabb utakra nem volt időnk, Denys és én rövid repüléseket tettünk a Ngong-hegyek fölött, rendszerint napnyugta táján. Ezek a hegyek – amelyek a világ legszebb hegyei közül valók – talán a levegőből a leggyönyörűbbek, amikor a négy csúcs felé már kopár gerincek egyre emelkednek, együtt futnak a géppel, vagy hirtelen megsüppedve apró pázsitokká lapulnak.

Bivalyok tanyáztak itt a hegyekben. Nagyon fiatal koromban – amikor úgy éreztem, mit sem ér az élet, ha minden afrikai állatfajból nem lőhetek ki egyet – lőttem is itt bikát. Később, amikor már nem annyira elejteni, mint inkább figyelni akartam a vadakat, újra kijártam, hogy meglessem őket. Félúton a csúcs felé, egy forrásnál ütöttem tábort, szolgákat, sátrakat, készleteket hoztam magammal, s Farahhal felkeltünk a jéghideg, sötét hajnalokon, kúsztunk-másztunk a bozótban és a magas fűben, hátha megpillantunk egy csordát, de kétszer is eredmény nélkül kellett hazatérnem. Attól, hogy a csorda ott élt, hogy a nyugati szomszédom volt, csak még jobb volt a farmon élni, de nagyon komoly és maguknakvaló szomszédok voltak ezek, mondhatni, a hegyek ősi arisztokráciája, amely már jobb napokat is látott: nem szívesen fogadtak vendéget.

Egyik délután, amint a ház előtt teáztam északabbra élő barátaimmal, Denys húzott el fölöttünk Nairobi irányából, majd kis idő múlva visszafordult és leszállt a farmon. Lady Delamere és én kihajtottunk érte a pusztára, de Denys nem ugrott ki a gépből.

– A bivalyok kint legelnek a hegyekben – mondta. –Jöjjön, nézze meg őket.

– Nem mehetek – feleltem. – Teavendégeim vannak.

– Megnézzük őket, és negyedóra múlva már itt is vagyunk.

Olyan ajánlat volt ez, amihez hasonlókkal álmában szokták csábítani az embert. Lady Delamere hallani sem akart a repülésről, így hát én szálltam fel vele. A nap felé repültünk, de a hegyoldal áttetsző barna árnyékban hevert, és nemsokára ebbe kerültünk bele. Hamar észrevettük a levegőből a bivalyokat. Az egyik hosszú, domború hátú zöld gerincen, amelyek úgy futnak alá a Ngong-hegység oldalán, mint a végénél összefogott szövet redői, egy huszonhét bivalyból álló csorda legelészett. Először nagyon magasról láttuk őket, mintha csak tétován mozgó egerek lettek volna egy szoba padlóján, aztán lebuktunk, és a gerinc vonala fölött, százötven láb alacsonyan körözve, lőtávolságon belül számlálgattuk, miközben békésen csordába olvadtak, majd megint szétváltak. Volt köztük egy nagyon öreg, hatalmas fekete bika, egy vagy két fiatalabb bika és több borjú is. A nagy, nyílt legelőt, amelyen ide-oda járkáltak, bozót határolta; ha idegen közelíti meg őket a földön, azonnal meglátják vagy megorrontják, de a levegőből való közeledéssel nem gondoltak. Egész idő alatt mozognunk kellett felettük. Hallották a gép zaját, abba is hagyták a legelést, de az egyszerűen nem jutott eszükbe, hogy fölnézzenek. Végül azért ráébredtek, hogy valami különös dolog történik körülöttük; a vén bika előbb kisietett a csorda elé, s négy lábát megvetve, félmázsás szarvait emelve hívta párbajra a láthatatlan ellenséget – azután hirtelen ügetni kezdett le a gerincen, majd vágtába váltott. Utánazúdult az egész törzs, leszegett fejjel loholtak, majd hirtelen elfordulva bevetették magukat a bozótba, csak úgy fröcskölt a nyomukban a kő meg a por. A sűrűben megálltak, és egymáshoz szorultak: mintha egy kis hegyi ligetet sötétszürke kövekkel raktak volna ki. Itt, úgy gondolták, rejtve vannak a kutató szemek elől, és rejtve is voltak, az elől, aki a földön járt volna, a levegő madara elől azonban most sem rejtőzhettek. Felemelkedtünk és elrepültünk. Olyan volt az egész, mintha titkos, ismeretlen úton vitt volna be valaki a Ngong-hegyek szívébe.

Amikor visszatértem teavendégeimhez, a teáskanna a kőasztalon még mindig olyan forró volt, hogy megégettem rajta az ujjamat. A próféta is így járt, amikor feldöntött egy vizeskorsót, és Gábriel arkangyal felrepült vele a hét mennyországba: mire visszaért, a víz még mindig nem folyt ki egészen a korsóból.

Egy saspár is lakott a Ngong-hegyek között. Denys délutánonként így szólt:–Menjünk, látogassuk meg a sasokat. – Egyszer láttam az egyiket, amint a hegytető közelében egy kövön üldögélt, majd felszállt, de általában a levegőben töltötték az életüket. Sokszor vettük űzőbe az egyiket, ide-oda röpdöstünk körülötte, hol az egyik szárnyra, hol a másikra billentünk – azt hiszem, az az éles szemű madár játszott velünk. Egyszer, amint egymás mellett hasítottuk a levegőt, Denys leállította a motort, és hallottuk, hogy a sas teli torokból vijjog.

A bennszülötteknek tetszett a gép, s egy darabig divat volt a farmon lerajzolni: a konyhában, sőt a konyhafalon is mindenütt papírlapokat találtam repülőábrákkal, még az ABAK jelzést is gondosan rámásolták. De igazából sem a gép, sem a repüléseink nem érdekelték őket.

A bennszülöttek éppúgy utálják a sebességet, mint mi a zajt; a legjobb esetben is nehezen tudják elviselni. Jó barátságban vannak az idővel, s eszükbe sem jutna, hogy becsapják vagy megszüntessék. Sőt minél több időt ad nekik az ember, annál boldogabbak; ha egy kikuju kezébe nyomjuk a kantárt, míg beugrunk valamelyik ismerősünkhöz, látni lehet az arcán, hogy reméli: jó sokáig elbeszélgetünk majd. Ilyenkor esze ágában sincs elütni az időt – egyszerűen leül és él.

Nem rokonszenveznek a bennszülöttek a gépekkel és szerkezetekkel sem. A fiatal nemzedék egy kis csoportját megbűvölte az európaiak lelkesedése a gépkocsi iránt, de mint egy öreg kikuju közölte velem: ezek nagyon fiatalon meg fognak halni, és azt hiszem, igaza is volt, hiszen a renegátok mindig egy nép leggyöngébb hajtásáról fakadnak. A civilizáció találmányai közül a bennszülöttek csodálják és nagyra értékelik a gyufát, a biciklit és a puskát, de ezeket is tüstént elhajítják, ha valahol tehenekről hallanak.

A kedong-völgyi Frank Greswolde-Williams elvitte magával Angliába maszáj szaiszát, és elmesélte, hogy egy héttel a megérkezésük után már úgy lovagolt a Hyde Parkban, mintha Londonban született volna. Magam is megkérdeztem ettől az embertől, amikor visszajött Afrikába, hogy mit szeretett a legjobban Angliában. Komoly képpel gondolkodott a kérdésemen, majd udvariasan azt felelte, hogy a fehér embereknek igen szép hídjaik vannak.

Soha nem találkoztam olyan öreg bennszülöttel, aki az emberi vagy természeti erők közreműködése nélkül, önmaguktól mozgó dolgok iránt bármi érzelmet kifejezésre juttatott volna a bizalmatlanságon és bizonyos fokú szégyenérzeten kívül. Az emberi szellem mint visszataszítótól elfordul a boszorkányság, a varázslat szemlélésétől. A következményei kényszerűségből éppen érdekelhetik, de a belső működéséhez semmi köze – ugyan ki akarná kiszedni a boszorkányból főztjének pontos receptjét?

Egyszer, amikor Denys és én megint fent jártunk a magasban, és a farm pusztáján landoltunk, odajött hozzánk egy nagyon öreg kikuju.

– Ma nagyon magasan voltatok – mondta –, nem is láttunk benneteket, csak a gépet hallottuk dönögni, mint valami méhet.

Ráhagytam, hogy valóban nagyon magasan jártunk.

– Láttátok Istent? – kérdezte.

– Nem, Ndvetti – mondtam –, nem láttuk Istent.

– Aha, akkor mégse voltatok elég magasan – jegyezte meg. – Hanem azt mondjátok meg: feljuttok-e valaha olyan magasra, hogy láthassátok?

– Nem tudom, Ndvetti – feleltem.

– Hát te, Bedár – fordult Denyshez –, te mit gondolsz? Feljutsz-e elég magasra a gépeddel, hogy megláthasd Istent?

– Erről sajnos fogalmam sincs – felelte Denys.

– Hát – mondta Ndvetti –, akkor nekem meg arról nincs fogalmam, hogy minek röpködtök egyáltalán.