Egy gazella

Lulu az erdőből került a házamba, aminthogy Kamante meg a pusztáról.

Farmomtól keletre terült el a ngongi Erdőrezervátum, amely akkor még majdnem teljes egészében szűz erdőség volt. Nagyon elszomorított, amikor az őserdőt kiirtották, hogy eukaliptuszt és selyempálmát ültessenek a helyébe; ritka szép park és kirándulóhely lehetett volna a nairobiaknak.

Az afrikai őserdő rejtelmes régió. Mintha egy régi kárpit kellős közepébe lovagolna be az ember: helyenként kifakult, másutt a kortól elsötétedett, de csodálatosan gazdag a zöld különféle árnyalataiban. Az eget egyáltalán nem látni benne, de a lombokon átszűrődő napsugár számtalan különös játékot űz. A fákról megannyi hosszú szakállként lógó szürke gombák és a mindenütt ott csüngő liánok sejtelmes, titokzatos légkört teremtenek az őserdőben. Vasárnaponként, ha a farmon nem akadt semmi tennivaló, itt lovagoltam Farahhal, fel-alá a lankákon, át a kanyargós kis erdei patakokon. Az erdőben hűs volt a levegő, akár a víz, s tele növényi illatokkal, és a hosszú esőzések elején, amikor a liánok kivirágoztak, az ember illatfelhőből illatfelhőbe lovagolt. Egy bizonyos afrikai babérfélének, amely apró, ragacsos, krémszínű virágot hoz, olyan átható illata volt, akár az orgonának vagy a vad gyöngyvirágnak. Itt-ott kivájt facsemetetörzsek voltak bőrszíjakkal egy-egy ágra kötözve: a kikujuk akasztották ki őket, hogy a méhek beléjük fészkeljenek s így könnyen mézhez jussanak. Egyszer, amint befordultunk egy erdei sarkon, az úton leopárd üldögélt: vad kárpitfigura.

Magasan a föld felett itt tanyázott egy nagyszájú, örökké nyüzsgő nemzetség, a kis szürke majmoké. Ahol majomcsorda vágott át az úton, sokáig lehetett érezni a levegőben száraz, áporodott egérszagukat. Amint az ember az erdőben lovagolt, egyszer csak surranó, cikkanó neszt hallott a feje felett: a fenti kolónia is haladt a maga útján. Ha sokáig egy helyben maradtál, sikerült megpillantanod egy majmot, ott ült mozdulatlanul a fáján, aztán kicsivel később felfedezted, hogy az erdő csak úgy hemzseg a családjától, úgy ültek az ágakon, mint megannyi gyümölcs, szürke vagy sötétebb figurák, aszerint, hogyan esett rájuk a napfény, s hosszú farkuk mögöttük lógott alá. Különös hangot hallattak, olyan volt, mint egy cuppanó csók, amelyet kis köhhentés követ; ha az ember a földről utánozta ezt, a majmok kényeskedve ide-oda forgatták a fejüket, de hirtelen mozdulatodra egy pillanat alatt eltűntek – úgy hasították a lombrengeteget, mint a halraj a hullámokat.

Láttam a ngongi erdőben, a sűrű bokros egyik keskeny csapásán, egy nagyon fülledt nap, déltájban, az óriási varacskos disznót is, akivel pedig igen ritkán találkozni. Sebesen rohant el mellettem feleségével és három malacával; az egész család mintha kisebb-nagyobb, de egyforma figurára lett volna kivágva sötét papirosból a napsütötte zöld előterében. Tündökletes látvány volt: mint tükörkép egy erdei tóban, valami, ami ezer éve történt.

Lulu antilopkölyök volt, abból a fajtából, amelyet errefelé bushbucknak hívnak – talán ez a legbűbájosabb az összes afrikai antilop közül. Valamivel nagyobbak a dámvadnál, az erdőben vagy a bozótban élnek és meglehetősen félénkek, ezért ritkábban is látni őket, mint a pusztai antilopokat. A Ngong-hegyeket és a környező vidéket azonban kedvelik, s ha az ember kora reggel vagy napnyugtakor vadászott, láthatta, amint előjönnek a bokrokból, ki a tisztásra, s ahogy a nap sugara rájuk esett, a szőrük úgy fénylett, akár a vörösréz edény. A baknak szépen csavarodó szarva van.

Lulu a következőképpen került a házamba:

Egyik reggel behajtottam Nairobiba. A malmom nem sokkal azelőtt égett le, és sokszor be kellett mennem a városba, hogy a biztosítást elintézzem és a pénzt felvehessem; ezen a kora reggelen a fejem tele volt számokkal és kárbecslési adatokkal. A ngongi úton hajtottam, amikor egyszer csak egy csapat kikuju kisgyerek kiabált rám az út széléről, s láttam, hogy egy igen kicsi bushbuckot tartanak a magasba. Tudtam, hogy a bozótban találták az apróságot és el akarják adni, de mivel egyébként is késésben voltam, ügyet se vetettem rájuk, egyszerűen továbbhajtottam.

Este, hazafelé megint elhaladtam ugyanott, s megint éktelen kiabálás fogadott – a kis társaság, immár fáradtan és csalódottan, hisz bizonyára másokra is megpróbálták rásózni a borjat a nap folyamán, most már nagyon szeretett volna túladni rajta, mielőtt lemegy a nap; megint magasra tartották, hogy kísértésbe ejtsenek. De kimerítő napom volt a városban, a biztosítás körül mindenféle nehézségek támadtak, úgyhogy semmi kedvem sem volt megállni. Akkor sem gondoltam a dologra, amikor hazaérve megvacsoráztam és lefeküdtem.

Abban a pillanatban, hogy elaludtam, már fel is riadtam, s valami iszonyú rémület kerített hatalmába. A gyerekek és a kis gazella képe, mintha csak odafestették volna, hirtelen éles alakot öltött előttem, és én úgy megdöbbentem, mintha valaki meg akart volna fojtani. Mivé lesz az a kis borjú a foglyul ejtői kezében, akik egész fülledt nap ott álltak vele, összemarkolt lábait magasra emelve? Hiszen ahhoz még nagyon fiatal, hogy önállóan táplálkozni tudjon. Én pedig kétszer is elhajtottam mellette, akár a pap és a levita egy személyben, és ügyet se vetettem rá. Hol lehet most? Pánikba esve felkeltem, és fölvertem az összes szolgámat. Rájuk parancsoltam, hogy reggelre találják meg és hozzák elém a gazellaborjat, különben mindnyájukat elbocsátom. Tüstént megelevenedtek. Ketten velem voltak a kocsiban, de a legkisebb érdeklődést sem mutatták a gyerekek vagy a gazella iránt; most előléptek, és hosszan ecsetelték a többieknek a helyet és az órát meg a gyerekek családi hovatartozását. Holdfényes éjszaka volt; embereim szétszéledtek a tájon, s közben élénken vitatták a kialakult helyzetet; hallottam, hogy a legsűrűbben azt emlegetik: el lesznek bocsátva, ha a bushbuck elő nem kerül.

Másnap korán reggel, amikor Farah behozta a teámat, vele jött Dzsuma is, karjában a gazellaborjúval. Mivel suta volt, elneveztük Lulunak, ami, mint megtudtam, szuahéliul gyöngyöt jelent.

Lulu akkoriban nem volt nagyobb egy macskánál, a szeme nagy, békés és bíborpiros. A lába olyan finom és vékony volt, hogy az ember attól félt, nem bírja ki az össze- meg a széthajtogatást, amint leheveredett és felállt. A füle selyemsimaságú és hihetetlenül érzékeny, kifejező. Orra olyan fekete, akár a szarvasgomba. Apró patái egy klasszikus nevelésű, zsugorított lábú kínai lányhoz tették hasonlóvá. Páratlan élmény volt egy ilyen tökéletes kis valamit kezébe fogni az embernek.

Lulu hamar megszokta a házat és lakóit, s egész otthonosan viselkedett. Az első hetekben a fényezett padló sok gondot okozott neki, mert amint a szőnyegről lelépett, a négy lába négyfelé csúszott szét; a dolog katasztrófával látszott fenyegetni, de őt nem aggasztotta különösebben, és idővel megtanult a csupasz padlón járni: patái úgy doboltak rajta, akár egy ingerült ember ujjai az asztalon. Rendkívüli módon tiszta és kecses kis állat volt. Kölyökkorától önfejű lévén, ha nem hagytam, hogy azt csinálja, amihez éppen kedve volt, úgy viselkedett, mint aki azt mondja: jó, jó, csak jelenetet ne.

Kamante etette cumisüvegből, és ő is zárta be éjszakára, mert a ház körül sötétedés után leopárdok ólálkodtak. Ezért aztán ragaszkodott Kamantéhoz, és mindenüvé követte. Időről időre, ha Kamante nem azt csinálta, amit ő akart, Lulu jó keményen megbökte fiatal kis fejével a fiú pipaszár lábát, és ez olyan bájos volt, hogy az ember önkéntelenül is valami új, paradox illusztrációnak látta őket így együtt a Szépség és a Szörny meséjéhez. Rendkívüli szépsége és kecsessége kivételes pozíciót biztosított neki a házban, és mindenki igen nagy tisztelettel bánt vele.

Afrikában sohasem volt másfajta kutyám, csakis skót vizsla. Nincs ennél nemesebb és kedvesebb kutya a világon. Sok-sok évszázada élhetnek együtt az emberrel, hogy ennyire megértenek, ennyire idomulni tudnak életünkhöz és minden szokásunkhoz. Régi festményeken és kárpitokon is ott látni őket, s a külsejük és viselkedésük szinte a környezetüket is kárpittá varázsolja; igazi feudális légkört teremtenek maguk körül.

Első skót vizslámat, Duskot nászajándékul kaptam, s velem jött megalapozni afrikai életemet – a Mayflower utasai közül származott, mondhatni. Lovagias, nagylelkű jellem volt. Elkísért akkor is, amikor a háború első hónapjaiban szállítási munkákat végeztem a kormányzatnak a Maszáj Rezervátumban. Néhány évvel később megölte egy zebra. Amikor Lulu a házamba került, már két fia teljesített ott szolgálatot.

A skót vizsla jól illett az afrikai tájhoz és az afrikai bennszülötthöz. Talán a földrajzi magasságnak, a mindháromban meglevő felföldi motívumnak köszönhető ez, mert tengerszinten, Mombaszában már korántsem festett olyan harmonikusan. Mintha a nagy, nyitott táj a pusztákkal, hegyekkel és folyókkal nem is lett volna teljes skót vizslák nélkül. Minden vizsla nagy vadász, jobb orruk van, mint az agárnak, ámbár a skót vizsla a szemével vadászik – csodálatos látvány volt kettejüket elnézni, amint együtt dolgoztak. Magammal vittem őket, ha kilovagoltam a Vadrezervátumba – ez egyébként tilos volt – s úgy kergették szét a zebraméneseket és a gnúkat a rónán, mintha az összes csillag bolondult volna meg odafent az égen.

Amikor a Maszáj Rezervátumban vadásztam, soha meglőtt vadat el nem vesztettem, ha a skót vizsláim velem voltak.

Az őserdőben is pompás képet nyújtottak – sötétszürke foltok a komor zöld árnyalatok közt. Egyikük egy szál magában megölt ott egy nagy, vén kan páviánt, amely a küzdelem hevében egészen keresztülharapta az orrát – nemes profilját ez elcsúfította ugyan, de a farmon mindenki nagy tisztelettel tekintett a sebre, mert a pávián veszedelmes és gonosz állat, s a bennszülöttek gyűlölik.

Skót vizsláim nagyon okosak voltak: tudták azt is, háziszolgáim közül ki mohamedán, vagyis ki nem érinthet kutyát.

Afrikában töltött első éveim alatt volt egy Iszmáil nevű szomáli puskahordozóm; meghalt, még mielőtt eljöttem onnan. A puskahordozók régi típusát testesítette meg, ilyet ma már nem találni. A régi híres szafarivadászok nevelték még a század elején, amikor egész Afrika egyetlen nagy vadaspark volt. A civilizációval való ismeretsége a vadászmezőkre korlátozódott, angolul is csak a vadászvilág nyelvét beszélte: a fegyvereimet például úgy emlegette, hogy az öregpuskám meg a kölyökpuskám. Amikor visszament Szomáli-földre, kaptam tőle egy levelet Blixen oroszlánhölgy-nek címezve, és a megszólítás így hangzott: Mélyen Tisztelt Oroszlánhölgy! Iszmáil hithű mohamedán volt, és semmi kincsért hozzá nem nyúlt volna a kutyákhoz, ami sok gondot okozott neki a szakmájában. Duskkal azonban kivételt tett, és sohasem ellenezte, ha magammal vittem egy öszvér hátára csatolt ketrecben, sőt azt is megengedte, hogy a sátrában aludjék. Dusk, mondta, megismeri a mohamedánt, és esze ágában sincs hozzádörgölőzni. Mi több, Iszmáil azt állította, Dusk azt is meg tudja állapítani, ki az őszintén és igazán vallásos mohamedán. Egyszer közölte velem: – Most már tudom, hogy a Dusk ugyanabba a törzsbe tartozik, mint te. Ő is kineveti az embereket.

Kutyáim pontosan tudták, miféle kivételes pozíciót foglal el Lulu a házban. E nagy vadászok gőgjét Lulu egyszerűen levegőnek nézte. Ellökdöste őket a tejeslábastól, elűzte őket kedvenc helyükről, a tűz mellől. Kis csengőt kötöttem Lulu nyakába, és elkövetkezett az az idő, amikor a kutyák, meghallva a szobákon át közeledő csengettyűszót, rezignáltan fölkeltek meleg vackukról a kandalló tövében, odébb mentek, s a szoba egy másik részében heveredtek le újra. Pedig senki aranyosabban nem viselkedhetett volna, mint Lulu, amikor bejött és lefeküdt, akár egy tökéletesen nevelt kis hölgy, aki illedelmesen lábai köré simítja a szoknyáját és senkinek sem akar útjában lenni. Előkelően és kényeskedve itta a tejét, mint akire erőnek erejével tukmálta rá a túlzottan is szívélyes háziasszony. Ragaszkodott hozzá, hogy megvakargassák a füle tövét, de abban a bájos és elnéző modorban fogadta, ahogyan az ifjú feleség engedi, hogy férje megölelje.

Amikor Lulu felnőtt, fiatal szépsége virágában karcsú, de mindenütt kerek formájú gazellasuta lett, orrától a körme hegyéig páratlanul gyönyörű. Úgy festett, akár egy miniatűr illusztráció Heine dalához a Gangesz folyó melletti bölcs és szelíd gazellákról.

Lulu azonban korántsem volt szelíd; mondhatni, belebújt az ördög. A legmagasabb fokon birtokolta azt a női tulajdonságot, hogy ő csak védekezik, őt semmi más nem érdekli, mint a becsülete megóvása, holott minden erejével csakis azon volt, hogy támadjon. S hogy kit? Az egész világot. Hangulatváltozásai irányíthatatlanok és kiszámíthatatlanok voltak, rárontott még a lovamra is, ha fölmérgesítette. Eszembe jutott róla a hamburgi öreg Hagenbeck, aki azt mondta, minden állatfaj közül, a húsevőket is beleértve, a szarvasfélék a legmegbízhatatlanabbak, s az ember inkább higgyen egy leopárdnak, mint egy fiatal szarvasbikának, mert ez előbb vagy utóbb hátba támadja.

Lulu volt a ház büszkesége, még akkor is, ha szégyentelen kis kokott módjára viselkedett; nem tudtuk boldoggá tenni. Néha órákra elment, néha egy egész délutánra. Amikor igazán nekiszilajodott és elégedetlensége a környezetével szemben a legmagasabbra csapott, a maga gyönyörűségére és vigasztalására olyan haditáncot járt a ház előtti pázsiton, hogy az inkább ide-oda cikázó fohásznak tetszett a Sátánhoz.

„Ó, Lulu – gondoltam ilyenkor –, tudom én, hogy csodásan erős vagy, hogy a tulajdon magasságodat is át bírod ugrani. Most dühöngsz ránk, és azt szeretnéd, ha meghalnánk, sőt, ha tehetnéd, egytől egyig legyilkolnál bennünket. De tévedsz, a baj nem az, hogy túlságosan magas akadályokat állítottunk eléd, hogy is állíthattunk volna, te csodaugró? Inkább az a baj, hogy mi egyáltalán nem állítottunk semmilyen akadályt. A nagy erő benned magadban feszül, Lulu, és az akadályok is benned vannak, és az az igazság, hogy még nem jött el az idő teljessége.”

Egyik este Lulu egyáltalán nem tért haza, és egy egész hétig hiába kerestük. Kemény csapás volt ez mindnyájunknak. Egy hang, egy dallam veszett ki a házból, olyan lett most, mint akármelyik másik ház. A folyó partján kószáló leopárdokra gondoltam, és egyik este szóba is hoztam őket Kamante előtt.

Szokása szerint nem válaszolt azonnal, mintha csak felfogóképességem hiányosságát akarná megemészteni. Csak néhány nappal később tért vissza a témára. –Te azt hiszed, hogy Lulu meghalt, Mszabu – szögezte le.

Visszarettentem attól, hogy ezt ilyen egyértelműen szavakba öntsem, ezért azt mondtam, nem értem, miért nem jön haza.

– Lulu – jelentette ki Kamante – nem halt meg. Lulu férjhez ment.

Ez kellemes és meglepő hír volt. Megkérdeztem, honnan tudja.

– Igen bizony – mondta –, Lulu férjhez ment. Az erdőben él a bvanájával. De az embereket nem felejtette el; majdnem minden reggel idejön a házhoz. Tört kukoricát szoktam neki kirakni hátul a konyhaajtóba, és mielőtt a nap felkel, kisétál az erdőből és megeszi. A férje is vele jön, de az fél az emberektől, mert sohasem ismerte őket. Megáll annál a nagy fehér fánál a pázsit túlsó oldalán. A házhoz nem mer idejönni.

Megparancsoltam Kamanténak, hogy ha legközelebb meglátja Lulut, szóljon. Néhány nap múlva, kora hajnalban bekiáltott a házba és kihívott.

Gyönyörű reggel volt. Miközben várakoztunk, az utolsó csillagok is eltűntek az égről, amely tiszta volt és derűs, de a világ, amelyben sétáltunk, még félhomályos és tökéletesen néma. A fű nedves volt; lenn a fáknál, ahol a talaj lejteni kezdett, óezüst fényben csillogott a harmat. A levegő hideg volt, és úgy csípett, hogy északi országokban ilyenkor arra gondol az ember: közelegnek a fagyok. Akárhányszor is éled ezt át, gondoltam magamban, ebben a hűvösségben és árnyékosságban sohasem fogod megszokni, hogy alig néhány óra múlva a nap tüze és az ég vakító fénye szinte elviselhetetlen lesz. A szürke köd rátelepedett a hegyekre, és szeszélyesen felvette a formájukat; nagyon fázhatnak most a bivalyok, ha ott legelésznek a hegyoldalban, ebben a ködfelhőben.

A roppant ív a fejünk felett fokozatosan világosodott ki, mint amikor lassan bort öntenek egy pohárba. A hegyek csúcsai hirtelen beleütköztek az első napsugarakba, és szelíden elpirultak. És lassan, amint a föld a nap felé hajlott, a füves lankák a hegy lábánál és lejjebb a maszáj erdők aranyszínbe váltottak. Most már a magas fák hegyei is, az erdőben, a folyón innen, rezesen villogtak. Ez volt az az óra, amikor a folyón túl éjszakázó nagy, bíborszínű vadgalambok átröpültek az én erdőmbe, hogy az ott termő vadgesztenyéből bereggelizzenek. Igen rövid ideig tartózkodtak errefelé minden évben. Hihetetlenül gyorsan érkeztek, mint valami lovasroham az égen. Nairobi barátaim ezért kedvelték annyira a reggeli galambvadászatokat a farmomon; hogy idejében kiérjenek, mielőtt a nap felkel, olyan korán jöttek, hogy amint a felhajtómra bekanyarodtak, még égtek a reflektoraik.

Ebben az áttetsző árnyékban állni és felnézni az aranyló csúcsokra, a világos égre olyan érzés volt, mintha a tengerfenekén sétálna az ember, áramlatok legyezgetnék mindenfelől és az óceán színére tekintene föl.

Dalra fakadt egy madár, s aztán nem messzire, az erdőből meghallottam a csengettyűszót. Micsoda boldogság! Igen, Lulu visszajött, itt jár-kél a régi, megszokott helyein. A csilingelés egyre közeledett, Lulu mozgását kikövetkeztethettem ritmusából; most elindult, megállt, újra elindult. Amint kifordult a szolgák kunyhói mögül, hirtelen láthatóvá vált. Egyszeriben olyan váratlan és mulatságos dolognak tetszett bushbuckot látni ilyen közel a házhoz! Lulu mozdulatlanná merevedett: Kamante látványára fel volt készülve, az enyémre nem. De nem iramodott el, félelem nélkül nézett rám, és nem emlékezett már sem múltbéli összetűzéseinkre, sem a tulajdon hálátlanságára, hogy egy szó nélkül otthagyott bennünket.

Az erdei Lulu felsőbbrendű, független lény volt, egészen megváltozott, most ő volt birtokon belül. Ha ismertem volna száműzött ifjú királyleányt, egy trón várományosát, azután jogait visszanyerve, királynői méltóságában láttam volna viszont, találkozásunk ehhez lett volna hasonlatos. Lulu nem tanúsított több szívbéli zordonságot, mint Lajos Fülöp király, amikor kijelentette, hogy Franciaország uralkodója feledi az orléans-i herceg bosszúvágyát. Most lett teljes Luluvá. A támadó ösztön kiveszett belőle, mert hisz kit és miért támadott volna már? Csendesen álldogált ott, isteni jogait visszanyerve. Annyira azért emlékezett rám, hogy érezze: nem kell félnie tőlem. Egy percig csak nézett, bíborpiros, füstös szeme kifejezéstelen és mozdulatlan. Arra gondoltam, hogy az istenek és istennők sem pislognak sohasem, és úgy éreztem, a tehénszemű Hérával kerültem szembe. Könnyedén leharapott egy fűszálat, amint elhaladt mellettem, kecsesen ugrott egyet, és hátraballagott a konyhához, ahol Kamante kukoricát szórt a földre.

Kamante egy ujjal megérintette a karomat, és az erdő felé mutatott. Arra néztem, és láttam, hogy egy magas gesztenyefa alatt egy bushbuckbika áll, kis rőt sziluett az erdő peremén, szép pár szarvval, mozdulatlanul, mint egy fatörzs. Kamante is figyelte egy darabig, aztán felnevetett.

– Az a helyzet – mondta –, hogy Lulu megmagyarázta neki, nincs semmi félnivaló a ház körül, de a férje mégse mer idejönni. Minden reggel arra gondol, hogy most aztán tényleg eljön egész a konyháig, de amint meglátja a házat és az embereket, hideg kő keletkezik a hasában – (az ilyesmi sajnos, elég gyakori a bennszülött világban, ilyenkor a munka is leáll a farmon) –, és megint megáll annál a fánál.

Lulu még sokáig odajárt a házhoz kora reggel. Tiszta csengettyűhangja jelezte, hogy a nap felkelt a hegyek mögül; ébren feküdtem az ágyban, és vártam ezt a hangot. Néha egy hétre vagy kettőre is elmaradt, ilyenkor nagyon hiányoltuk, és a vadászokat emlegettük, akik a hegyek között szoktak cserkészni. De aztán a háziszolgáim megint jelentették: – Megjött Lulu! –, mintha csak az asszonylányunk érkezett volna látogatóba. Néhányszor a bushbuck sziluettjét is láttam még a fák közt, de Kamanténak igaza lett, annyira sohasem szedte össze a bátorságát, hogy egészen közel jöjjön.

Egyik nap, amikor Nairobiban jártam, Kamante a konyhaajtóban várt izgatottan, és elmesélte, hogy Lulu ismét feltűnt a farmon, méghozzá a totójával – a kicsinyével! Néhány nap múlva én magam is abban a kitüntetésben részesültem, hogy találkozhattam vele a szolgák kunyhói közt – nagyon éber volt, látszott, hogy most nem tanácsos kikezdeni vele, s apró kis borja éppoly kecsesen ügyetlenül tántorgott a nyomában, mint maga Lulu annak idején, amikor megismertük. A hosszú esőzések után történt ez, és azokban a nyári hónapokban Lulu nemcsak hajnaltájt, hanem délutánonként is fel-felbukkant a ház közelében. Néha még délben is odajött, és meghúzódott a kunyhók közt, az árnyékban.

Lulu borja nem félt a kutyáktól, nyugodtan tűrte, hogy megszaglásszák, de a bennszülöttekhez és hozzám nem volt bizalma; amint megpróbáltuk megfogni, anya és gyermeke eliramodott.

Lulu az első hosszú távolmaradása után sose jött olyan közel hozzánk, hogy megérinthessük. Amúgy barátian viselkedett; megértette, hogy szeretnénk látni a kicsinyét, s a kinyújtott kézből elfogadta a cukornádszálat. Odalépkedett a nyitott ebédlőajtóhoz, gondterhelten bepislogott a szobák félhomályába, de a küszöböt többé nem lépte át. A csengettyűjét ekkorra már elvesztette: csendben jött és csendben távozott.

Háziszolgáim azt javasolták, fogjuk el Lulu kicsinyét és tartsuk a háznál, ahogy annak idején Lulut. Én azonban azt gondoltam, hálátlan és közönséges viszonzása lenne ez Lulu belénk vetett nemes bizalmának.

Azonkívül úgy éreztem, ez a házam és az antilop közötti szabad szövetség ritka és értékes dolog. Lulu kijött hozzánk a vadon világából, hogy megmutassa, jó viszonyban vagyunk ezzel a világgal, és úgy eggyé varázsolta a házat az afrikai tájjal, hogy senki sem tudta volna megmondani, hol végződik az egyik s hol kezdődik a másik. Lulu ismerte a hatalmas varacskos disznó odúját, látta párzani a rinocéroszokat. Van egy kakukkfajta Afrikában, amely forró napokon délben énekel az erdők sűrűjében, mintha csak a világ zengő szívverését hallaná az ember. Sohasem volt szerencsém látni ezt a kakukkot, de azt hiszem, más se látta, mert senki sem tudta leírni nekem. De Lulu talán végigsétált egyszer egy keskeny zöld ösvényen, el a faág alatt, amelyen a kakukk ült. Akkoriban éppen egy régi kínai császárnéról olvastam egy könyvet; miután megszülte a fiát, az ifjú Jahanola ellátogatott régi otthonába; zöld függönyös arany hordszékben indult útnak a Tiltott Városból. Az én házam is olyan lett most, mint ennek a fiatal császárnénak a szülői háza.

A két antilop, a nagy és a kicsi, egész nyáron ott volt a házam körül; néha két hétre vagy háromra is elmaradtak, máskor naponta láthattuk őket. A következő esős évszak elején háziszolgáim jelentették, hogy Lulu új kisborjúval tért vissza. Én a borját nem láttam, mert ekkorára már nem jöttek közel a házhoz, de később, az erdőben egyszer megpillantottam egymás mellett három bushbuckot.

A szövetség Lulu és családja, valamint a házam között hosszú évekig kitartott. Gyakran tűntek fel bushbuckok a közelben, úgy jöttek elő az erdőből s úgy mentek vissza, mintha házam környéke a vadon egyik szeglete lenne csupán. Többnyire napkelte előtt jelentek meg, előbb a fák között mászkáltak, mint finom, sötét kis sziluettek a sötét zöld előterében, de amint kiléptek legelészni a pázsitra, a délutáni napon úgy fénylett a szőrük, akár a réz. Egyikük biztosan Lulu volt, mert ő jött a legközelebb a házhoz, higgadtan járkált föl-alá, csak akkor csapta hátra a fülét, ha autó érkezett vagy ha kinyitottunk egy ablakot; és a kutyák is megismerték. Idővel a színe egyre sötétebb lett. Egyszer éppen egy barátommal hajtottunk oda a ház elé, és azt láttuk, hogy három bushbuck álldogál a teraszon, a só körül, amit a teheneknek készítettünk ki.

Különös, hogy az első nagy bushbucktól, Lulu bvanájától eltekintve, aki felszegett fejjel állt meg a gesztenyefa alatt, bikát többé sohasem láttunk a házam köré gyűlő bushbuckok között. Úgy tetszik, az erdőnek ebben a szeletében matriarchátus uralkodott.

A kolónia vadászai és természetbúvárai nagy érdeklődést tanúsítottak a bushbuckjaim iránt, és maga a vadfelügyelő is kikocsizott a farmra, hogy lássa őket. Még cikk is jelent meg róluk az East African Standard-ben.

Azok voltak a legboldogabb éveim Afrikában, amikor Lulu és népe odajárt a házamhoz. Úgy tekintettem ismeretségemet az erdei antilopokkal, mint értékes ajándékot, mint Afrika barátságának zálogát. Benne volt ebben az egész kontinens, a jó ómenek, a régi szövetségkötések, egy dal:

Fuss én szerelmesem, és légy hasonló a vadkecskéhez,

vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein!

Afrikában töltött utolsó éveim alatt egyre ritkábban láttam Lulut és családját. Az utolsó esztendőben, azt hiszem, egyáltalán nem is jöttek a közelünkbe. Minden megváltozott; farmomtól délre földet osztottak a farmereknek, az erdőt kiirtották és házakat építettek. A ligetek helyén traktorok dübörögtek fel-alá. Az új gazdálkodók többnyire lelkes vadászok voltak, és a puskadörej megszokott zenéje lett a tájnak. Azt hiszem, a vadak elhúzódtak nyugati irányba, és bevették magukat a Maszáj Rezervátum erdeibe.

Nem tudom, meddig él egy antilop; Lulu valószínűleg rég meghalt már.

Sokszor, nagyon sokszor álmodtam a hajnal csendes óráin, hogy Lulu tiszta csengettyűjét hallom, és álmomban a szívem boldogsággal telt el. Arra ébredtem, hogy valami nagyon különös és édes élményt várok, amely bármikor, most mindjárt, a következő pillanatban megtörténhet velem.

Amikor így ébren feküdtem és Lulura gondoltam, gyakran eltűnődtem, hogy erdei életében vajon álmodott-e ő is a csengettyűről. Átsuhant-e az agyán, mint árny a víz felett, az emberek és kutyák képe?

Én ismerem Afrika dalát – gondoltam ilyenkor –, a zsiráfét, a hanyatt heverő afrikai újholdét, az ekékét a földeken, a kávészedők izzadt arcáét, de ismeri-e Afrika az én dalomat? Vibrál-e a levegőben a puszta felett egy szín, amelyet valaha én viseltem, ráveti-e a telihold árnyékomat a kocsifelhajtó kavicsára, a ngongi sasok keresnek-e még hegyeik között?

Luluról nincs több hírem, amióta eljöttem onnan, de Kamantétól és afrikai háziszolgáimtól kapok üzeneteket. Alig egy hónapja, hogy Kamante utolsó levele megérkezett. De ezek az afrikai közlemények különös, valószerűtlen úton jutnak el hozzám, inkább árnyak vagy délibábok csupán, mintsem a valóság hírei.

Mert Kamante nem tud írni, és angolul sem ért. Amikor ő vagy a többi emberem fejébe veszi, hogy híradással szolgál nekem, elmennek valamelyik hivatásos indiai vagy bennszülött levélíróhoz, akik íródeszkájukkal, papírjukkal, tollukkal és tintájukkal a postahivatalok előtt üldögélnek, és elmagyarázzák nekik, mi legyen a levélben. Ezek a hivatásos levélírók sem tudnak valami jól angolul, írni meg éppenséggel alig tudnak, de azt képzelik, hogy értik a szakmájukat. S hogy tehetségüket kimutassák, úgy telecirkalmazzák ezeket a leveleket, hogy az ember alig tudja kibetűzni. Azonkívül az a szokásuk, hogy három vagy négy különböző színű tintával írnak, s akármi is ennek a magyarázata, az embernek az a benyomása támad, hogy kevés a tintájuk, és éppen az utolsó cseppeket facsarják ki különféle üvegeikből. Mindezen erőfeszítések eredménye egy olyan üzenet, amilyet az emberek a delphi jósdától kaphattak annak idején. Van valami mélység ezekben a levelekben, amelyeket így kapok; érzem, hogy valami létfontosságú hír nyomhatta küldőjük szívét, ezért vállalkozott a hosszú útra, a Kikuju Rezervátumtól a postahivatalig. De a hír homályba, sötétségbe van csomagolva. Az olcsó és piszkos kis levélpapír, mire megérkezik, ezer és ezer mérföldet tett meg, beszél, beszél hozzám, szinte ordít, és mégsem mond semmit.

Kamante azonban, mint mindenben, ebben is különbözik a többiektől. Mint levelezőnek is megvan a maga eltéveszthetetlen stílusa. Három vagy négy levelet is tesz ugyanabba a borítékba, és megszámozza őket: Első levél, Második levél és így tovább. Mind ugyanarról szól, ugyanazt ismétli. Talán így akar mélyebb benyomást tenni rám, hisz ez volt a szokása régen is, ha valamit nagyon meg akart magyarázni, vagy nagyon az emlékezetembe akart vésni. Az is lehet, hogy nehezére esik abbahagyni, ha már egyszer úgy érzi, valamiképpen kapcsolatot teremtett ilyen messzire került barátjával.

Kamante azt írja, hogy már régóta nincs munkája. Nem lep meg a hír, hiszen ő mindig is túl jó volt a szürke átlagnak. Fejedelmi szakácsot neveltem, és ott hagytam egy új gyarmaton. Számára eddig „szezám, tárulj” volt az élet. Most a varázsige elveszett, s a szikla örökre rázárult a rejtett kincsre. Ha a nagy chef megjelenik valahol, gondolataiba merülve, tele tudással, az emberek semmi mást nem látnak, csak egy karikalábú kis kikujut, egy lapos és kifejezéstelen arcú törpét.

Mi a mondanivalója Kamanténak, ha begyalogol Nairobiba, megáll a kapzsi és fennhéjázó indiai levélíró előtt, és szájába rágja az üzenetet, amelynek majd meg kell kerülnie a fél világot? A sorok düledeznek, a szavak és kifejezések rendje reménytelenül összekavarodik a levelekben. De azok, akik ismerték, Kamante lelkének nagyságát még ebből a recsegő, ritmustalan zenéből is kihallják; Dávid, a pásztorfiú hárfájának visszhangja ez.

Íme egy „második levél”:

„Én nem el nem felejtettelek, Memszahib. Drága Memszahib. Most minden szolgád sose örül mert elvagy az országból. Ha madarak lennénk, röpülnénk megnézni téged. Aztán fordulnánk. Akkor a te régi farmod jó volt tehénnek kisborjúnak fekete embernek. Most nem van nekik semmi nem tehén kecske birka semmi. Most mind rossz emberek örülnek mert régi szolgáid szegények nagyon. De Isten tud ezt mindent hogy egyszer majd megsegít szolgádat neked.”

Egy „harmadik levélben” Kamante példát ad abból, hogyan tud egy bennszülött szépeket mondani az embernek. Íme:

„Írj nekünk mondd meg hogy megfordulsz-e. Mi azt hisszük megfordulsz. Mert miért? Azt hisszük sose tudsz elfelejteni minket. Mert miért? Azt hisszük emlékszel még mindünk arcára anyánk nevére.”

Fehér férfi, ha udvarolni akar, azt írja: „Sohasem tudlak elfelejteni.” Az afrikai azt mondja: „Nem hisszük, hogy el tudnál felejteni bennünket.”