A ngongi farm
Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt. Az egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében, de a kora reggelek és az esték áttetszőek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek.
A vidék földrajzi helyzete és magassága olyan tájat teremtett itt, amelynek nincs párja a világon. A földnek nem volt zsírja, nem volt dús növényzete; maga a hatezer lábnyi magason átszűrt Afrika volt ez, egy kontinens erős, finom esszenciája. A színek száraz, égetett színek, a cserépedények színei. A fák lombja könnyű és ritkás, formája egészen másféle, mint az európai fáké; nem ívben vagy kupolaalakban nőtt, hanem vízszintes rétegekben, és ez az alakzat a magas, magányosan álló fákat a pálmákhoz tette hasonlatossá, vagy hősi, romantikus képzeteket keltett, nagy, felcsavart vitorlázatú hajókat juttatott eszébe az embernek, és az erdő szélét nézve az volt a benyomása, mintha furcsamód finoman vibrálna, hullámzana az egész erdő. A nagy síkságok füvéből itt-ott csupasz, göcsörtös, vén tövisfák nőttek ki, s a fű úgy illatozott, akár a kakukkfű vagy a mocsári mirtusz; ez az erős aroma némelyütt szinte szúrta az ember orrát. A síkság összes virága, de azok is, amelyek az őserdő liánjain és kúszónövényein termettek, aprók voltak, mint a dél-angliai dombvidék virágai – csak amikor megindultak a hosszú esőzések, ütötte fel a fejét a pusztán egy-két hatalmas, dús illatú liliom. Szerte, ameddig a szem ellátott, minden nagyságot, szabadságot, páratlan nemességet sugallt.
A tájnak és benne az ember életének legfőbb jellegzetessége azonban a levegő volt. Az afrikai fennsíkon eltöltött időt visszaidézve mellbe vág az érzés, hogy fenn éltem akkor, fenn a levegőben. Az ég legtöbbnyire halványkék volt vagy ibolyaszínű, roppant, súlytalan, folyvást változó felhőtömegek tornyosultak és vitorláztak rajta, kéksége jóformán önálló életre kelt, s a belátható távolban friss mélykékre festette a hegyek vonulatát és az erdőket. Déltájban maga a levegő is élt a föld felett, mint valami lobogó lángnyelv: villódzott, hullámzott, ragyogott, akár a tiszta folyóvíz, visszatükrözött és megkettőzött minden egyes tárgyat, és csodálatos délibábot varázsolt. Fönn, ezen a magaslati levegőn könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív bizodalmát szívta magába. A fennsíkon reggel felébredt, és első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az én helyem.
A Ngong-hegység hosszú vonulatban nyújtózik északról dél felé, négy pazar csúcs koronázza, mint négy mozdíthatatlan, sötétebb kék hullám az ég előterében. Nyolcezer lábbal emelkedik a tengerszint és keletre kétezer lábbal a környező táj fölé; nyugatra azonban mélyen és meredeken zuhan alá – jószerint függélyesen a Nagy Hasadék Völgyébe.
A fennsíkon a szél állhatatosan észak-északkeletről fúj. Ugyanaz a szél ez, amelyet lenn az afrikai és arábiai partokon monszunnak, vagyis keleti szélnek hívnak, Salamon király kedves lova után. Idefönn épp csak úgy észlelni, mint a levegő ellenállását, amint a föld feltolul, bele az űrbe. A szél egyenest nekiszalad a Ngong-hegyeknek, s ha lejtőiken felállítanánk egy vitorlázórepülőt, az áramlatok felkapnák és felröpítenék egészen a csúcsra. A szél terelte felhők belegabalyodtak a hegyoldalba, és ott lógtak körülötte, vagy amikor a csúcs átdöfte őket, esőt zúdítottak a földre.
De azok, amelyek feljebb vonultak és elkerülték a gerincet, nyugatra oszlottak szét, a Hasadék Völgyének forró sivataga felett. Hányszor, de hányszor követtem nyomon házam ablakából ezt a fenséges processziót, s néztem lenyűgözve, mint hömpölyögnek tova a hegyek fölött s vesznek bele a kék levegőbe!
A farmról figyelve a hegyek napjában többször is alakot váltottak, néha egészen közelinek tűntek, másszor nagyon távolinak. Este, amikor sötétedett, úgy tetszett az ember szemének, mintha a sötét hegység sziluettje mentén vékony ezüst vonalat húzna valaki az égre; aztán, ahogy leszállt az éj, a négy csúcs kisimult, ellapult, mintha az egész hegység végignyújtózna lefekvéshez készülődve.
A Ngong-hegyek aljáról páratlan kilátás nyílik; délre a nagyvadaktól nyüzsgő hatalmas síkságok terjeszkednek egészen a Kilimandzsáróig; keletre és északra a lankás előhegyek parkszerű tája, mögötte az erdőség és a Kikuju Rezervátum, amely a száz mérföldre levő Kenya-hegyig ér – négyszögletes kis kukoricaföldek, banánligetek és legelők mozaikja, itt-ott kék füst kígyózik fölfelé egy bennszülött faluból, a csúcsos, vakondtúrásszerű kunyhók kis fürtjéből. De nyugatra, lenn a mélyben az afrikai alföld száraz, holdbéli tájra emlékeztető vidéke látható. A barna sivatagot apró tövisbokrok pettyezik, s a kanyargós folyóágyak mentén girbegurba, sötétzöld csíkok húzódnak: a roppant, széles koronájú, lándzsákhoz hasonlatos tövisű mimózafák erdei; ott nő a kaktusz, ott van hazája a zsiráfnak és rinocérosznak.
Maga a hegyvidék, ha belémerészkedik az ember, iszonyatosan nagy, festői, titokzatos; hosszú völgyekkel, bozótosokkal, zöld lankákkal és bércekkel gazdag. Fenn, magasan, az egyik csúcs közelében még bambuszliget is áll. Források, természetes kutak is vannak a hegyekben; gyakran táboroztam odakinn egyik vagy másik mellett.
Az én időmben bivaly, tehénantilop és rinocérosz tanyázott a Ngong-hegyek között; nagyon öreg bennszülöttek még elefántra is emlékeztek, és én sajnáltam, hogy a Vadvédelmi Területbe nem vették bele az egész Ngong-hegységet. Csak egy kis része tartozott a vadrezervátumhoz, a déli csúcs világítótorony gyanánt jelezte határát. Ha majd a gyarmat felvirágzik és Nairobi nagyvárossá nő, a Ngong-hegyek eszményi vadasparkot jelenthettek volna számára. De Afrikában töltött utolsó éveim alatt sok fiatal nairobi boltossegéd száguldozott vasárnaponként motorbiciklijén a hegyek között, és lőttek, pufogtattak mindenre, ami csak mozgott, úgyhogy azt hiszem, a nagyvadak elvándoroltak, át a tüskés bozótosokon és a köves talajon, le délebbre.
Fenn a hegyek gerincén és magán a négy csúcson könnyű séta esett; a fű rövid volt, akár a szépen nyírt pázsit, helyenként kiütközött alóla a szürke kő. A gerincen, csúcsra fel, csúcsról le, mint valami szelíd hullámvasút, keskeny vadcsapás futott. Egyik reggel, amikor a hegyek közt táboroztam, felmentem oda, és a csapást követve egy tehénantilop-csorda friss nyomaira és ürülékére bukkantam. Ezek a nagy, békés állatok hajnalban vonulhattak végig a gerincen, hosszú sorban, és más okot, hogy miért kaptattak fel ide, el sem tudok képzelni, csak ezt: le akartak nézni, hogy kétoldalt, mélyen alant miképp is fest a vidék.
Kávét termesztettünk a farmomon. A kávéhoz a birtok kissé túl magasan feküdt, nem volt könnyű dolgom; sose gazdagodtunk meg igazán a farmon. De a kávéültetvény már olyan, ha megfogja, többé el nem ereszti az embert, mindig akad rajta valami tennivaló: az ember egy kicsit mindig lemarad a munkával.
Azon a vad és rakoncátlan tájon a megtisztított és szabályszerűen beültetett földdarab nagyon szép látványt nyújtott. Később, amikor már repültem is Afrika felett és a levegőből ismerkedtem meg farmom képével, csodálat fogott el kávéültetvényem iránt: fényeszölden fészkelt a szürkészöld vidékben, és én ráébredtem, mennyire vágyunk a tiszta geometrikus formákra. Hasonlóképpen van megművelve a föld Nairobi körül is, főleg a várostól északra, s itt mindenfelé olyan emberek élnek, akiknek folyton a kávéültetés, – metszés és – szedés jár a fejükben, éjjel pedig ágyukban fekve váltig azon tűnődnek, hogyan korszerűsíthetnék kávéüzemüket.
Hosszadalmas munka a kávétermesztés. Nem mindig úgy alakul, ahogy elképzeltük, amikor, fiatalon és reményteljesen, a zuhogó esőben kicipeltük a fénylő palántákkal teli ládákat a csemetekertből, s néztük, ahogy az összes munkás kivonult a mezőre, beleültették a palántákat a nedves földben szabályosan sorakozó lyukakba, s aztán bokrokról tört gallyakkal gondosan elárnyékolták a nap elől, mert a félhomály az ifjú élet előjoga. Négy vagy öt évbe telik, míg a cserjék megnőnek, s közben aszály vagy növényi betegség sújtja a vidéket, vagy felüti a fejét és vastagon ellepi a mezőket a helyi gyom – a törpetölgy bozótján a hosszú, érdes magházak beleragadnak az ember ruhájába, harisnyájába. Egyik-másik kávéfát rosszul ültették el, főgyökere meghajlott: elpusztul, amint virágzásnak indul. Egy angol holdra hatszáz palánta fér, és nekem hatszáz holdnyi kávéföldem volt; ökreim türelmesen vonták a kultivátorokat fel-alá a mezőn a sorok között, sok ezer mérföldön végig, a munka utáni megérdemelt jutalomra gondolva.
Vannak pillanatok, amikor gyönyörű szép egy ilyen kávéfarm. Amikor az ültetvény az esőzések elején kivirágzott, tündöklő látvány volt: mint valami krétafelhő a ködben és a surrogó esőben, hatszáz holdnyi föld felett. A kávé virága finom, kicsit kesernyés illatú, akár a kökényé. Amikor a mezőn már virítottak az érett piros bogyók, kihívtuk az asszonyokat és a gyerekeket, a totó-kat is, hogy a férfiakkal együtt szüreteljék le a kávét, amit azután a szekerek és kordék leszállítottak az üzemhez, a folyó mellé. A berendezésünk sose volt igazán hibátlan, de az üzemet magunk terveztük és építettük, s igen büszkék voltunk rá. Egyszer az egész leégett, újra kellett építeni. A nagy kávészárító egyre forgott, forgott, jókora vasbendőjében úgy pattogtak a kávébogyók, mint a kavicsok, amikor a hullámok partra vetik s ott pofozgatják őket. Néha az éjszaka kellős közepén száradt meg a kávé, s azonnal ki kellett szedni a szárítóból. Micsoda festői pillanat volt: az üzem hatalmas, sötét csarnokában mindenfelé viharlámpások fénylettek, a gerendákról pókhálók lógtak, a lámpák fénykörében, a szárító mellett boldog, sötét arcok izzottak; úgy érezte az ember, magán a nagy afrikai éjszakán csüng az üzem, mint fényes ékszer egy etióp fülében. Azután kifejtették, kézzel osztályozták és szétválogatták a kávét, és zsákokba rakták, melyeket nagy árral varrtak be szorosan.
Végül pedig, már hajnalban, de még sötétben, amint ágyamon feküdtem, hallottam, hogy a magasra pakolt szekerek – tizenkét zsák tett ki egy tonnát, s tizenhat ökröt fogtak mindegyik szekérbe – elindulnak a nairobi vasútállomás felé a hosszú folyó menti kaptatón, éktelen kiabálás és zörgés közepette; a hajtók a szekerek mellett loholtak. Örömmel gondoltam rá, hogy útjukon ez lesz az egyetlen kaptató, mert a farm ezer lábbal magasabban terült el, mint Nairobi városa. Este kimentem az útra, hogy fogadjam a megtérő karavánt, a fáradt ökrök üres szekerek előtt fogazták busa fejüket, egy-egy fáradt kis toto vezette őket, és a kimerült hajtók az út porába csíkot húztak ostoruk szíjával. Megtettünk mindent, ami tőlünk telt. A kávé egy vagy két nap múlva kifut a tengerre, s csak reménykedhettünk, hogy jó szerencsénk lesz a nagy londoni terménytőzsdéken.
Hatezer hold földem volt, vagyis jóval több, mint amennyit a kávéültetvény lekötött. A farm egy részét erdőség borította, és vagy ezer holdon telepesek éltek sambá-ikon. Az efféle telepesek bennszülöttek, egy-két holdat művelnek családjukkal valamelyik fehér ember földjén, és cserébe bizonyos számú napot minden évben a tulajdonos birtokán kell ledolgozniuk. Az én telepeseim azonban, azt hiszem, másként látták ezt a függőségi viszonyt, hisz sokan már a farmon születtek, sőt apáik is előttük, ezért minden bizonnyal úgy tekintettek rám, mint holmi rangosabb telepesre az ő birtokukon. A telepesek földje, sambája mindig pezsgőbb és élénkebb volt, mint a többi, és álló éven át együtt váltotta képét az évszakokkal. A kukorica magasabbra nőtt, mint az ember feje, ahogy a keskeny, keményre taposott ösvényeken sétált a hosszú, zöld és csörgő sorok között, és akkor leszedték. Amint a bab beérett a parcellákon, az asszonyok fölszaggatták és kiverték, a szárat és a hüvelyt összegyűjtötték és elégették, úgyhogy bizonyos időszakokban vékony füstkígyók kúsztak a levegőbe itt is, ott is az egész farmon. A kikujuk batátát, édeskrumplit is termesztettek, amelynek szőlőszerű levelei úgy terülnek szét a földön, mint valami sűrű szövésű gyékény, és mindenféle nagy, sárga és zöld, foltos tököket.
Ha az ember a kikuju sambák között járkál, előbb-utóbb megpillantja egy talajt túró kis öregasszony hátsó felét – akár egy strucc, amikor a fejét a homokba fúrja. Minden kikuju családnak több kis kerek, csúcsos tetejű kunyhója és raktárkunyhója volt; a kunyhók között, a betonkeményre taposott földön zajlott az élet: itt őrölték a kukoricát, fejték a kecskét, itt szaladgáltak fel-alá a gyerekek és a csirkék. Gyakran lőttem túzokot a telepesházak körüli batátamezőkön, kéklő késő délutánokon, és a vadgalambok hangosan burukkoltak a hosszú törzsű, rojtos fákon, amelyek a sambák közt itt-ott megmaradtak a farmot egykor teljesen elborító rengetegből.
Volt vagy kétezer holdnyi füves pusztám is. A hosszú szárú fű megbókolt és hullámzott, ha rátörtek az erős szelek, s a kis kikuju pásztorgyerekek itt legeltették apjuk teheneit. A hideg évszakban apró vesszőkosarakban izzó szénparazsat vittek magukkal a kunyhóból, és néha nagy futótüzeket okoztak, ami katasztrofális következménnyel járt a legeltetésre nézve. Aszályos esztendőkön lejött hozzánk a farm füves pusztáira a zebra és a tehénantilop.
Nairobi volt a mi városunk – tizenkét mérföldre esett tőlünk, lenn egy hegyekkel körülvett síkságon. Itt állt a Kormánypalota, itt a nagy központi hivatalok; innen irányították a gyarmatot.
Lehetetlen, hogy egy város ne játsszék szerepet az életünkben; nem számít, hogy inkább jó vagy rossz véleménnyel vagyunk-e róla, mindenképpen magához vonzza a lelkünket, valamilyen szellemi gravitáció törvénye szerint. A fénylő ködfátyol, amely éjszakánként megjelent az égen a város felett, s bizonyos pontokon látni lehetett a farmról is, útnak indította gondolataimat s megidézte nekem Európa nagyvárosait.
Amikor először jártam Afrikában, még nem voltak autók, úgy lovagoltunk be Nairobiba, vagy hat öszvér vonta szekéren hajtottunk be, és az állatokat a Highland Transport istállóiba szállásoltuk éjszakára. Nairobi, amíg csak arrafelé éltem, tarkabarka település volt, néhány szép új kőépülettel büszkélkedett, de egész negyedek álltak vén hullámlemez boltokból, irodákból és bungalókból, s a csupasz, poros utcákon hosszan sorakoztak az eukaliptuszok. A Főbíróság, a Bennszülött Ügyek Osztálya és az Állategészségügyi Osztály förtelmes irodákban székelt, és én mindig csodáltam azokat a kormányhivatalnokokat, akik egyáltalán dolgozni bírtak ezekben a fülledt, száraz, tintaszagú kis szobákban.
Nairobi azonban mégiscsak város volt; az ember itt vásárolt, értesüléseket szerzett be, ebédelt vagy vacsorázott a szállodákban, táncolt a Klubban. És élénk, nyüzsgő hely volt, mozgása akár a patakzó vízé, s úgy nőtt, mint egy fiatal élőlény, évről évre változott, sőt még azalatt is, hogy az ember elment egy szafarira. A kormányzóságnak új, hűvös palotát építettek, szép bálteremmel és pompás kerttel, nagy hotelek nőttek ki a földből, lenyűgöző mezőgazdasági kiállításokat és virágkiállításokat szerveztek, a gyarmat úgynevezett aranyifjúsága időnként látványos és hangos melodrámákat produkált. Nairobi így szólt hozzád: „Használj ki, amennyire csak tudsz, használj ki engem és az időt. Wir kommen nie wieder so jung – ilyen zabolátlanul és telhetetlenül – zusammen.” Általában véve Nairobi és én jól kijöttünk egymással, és emlékszem, egyszer, amint végighajtottam a városon, arra gondoltam: Nairobi utcái nélkül nem is létezhetne a világ.
A bennszülöttek és a színes bőrű bevándorlók negyedei sokkal nagyobbak voltak, mint az európai városrész.
A Szuahélivárosnak, amely a Muthaiga Klub felé vezető út mentén terült el, korántsem volt jó a híre, de élénk, piszkos és kavargó hely volt, ahol mindig, minden órában történt valami. Többnyire szétkalapált, többé-kevésbé elrozsdállt bádog paraffindobozokból építették, s úgy festett, mint valami korallszikla, valami fosszilis képződmény, amelyből mindegyre szökik az előrenyomuló civilizáció szelleme.
A Szomáliváros messzebb esett Nairobitól, azt hiszem, azért, mert a szomálik szeretik elzárni asszonyaikat. Az én időmben élt néhány gyönyörű, fiatal szomáli nő a Bazárban is, ezeknek mindenki tudta a nevét, és igen sok gondot okoztak a nairobi rendőrségnek; értelmes, elbűvölő teremtések voltak. De tisztességes szomáli nőket nem lehetett benn látni a városban. A Szomáliváros ki volt téve mindenféle szélnek, nem védte, nem árnyékolta semmi, poros volt, a szomálik szemében biztosan felidézte egykori sivatagjaikat. Az európaiak, akik sokáig, gyakran több nemzedéken át élnek ugyanazon a helyen, képtelenek megszokni a nomád fajták teljes közönyét az otthonukat körülvevő környezet iránt. A szomálik házai szerte voltak szórva a csupasz földön, és mintha több véka négyhüvelykes szeggel szegelték volna össze őket egyheti használatra. De ha az ember belépett valamelyikbe, elcsodálkozott, milyen tiszta és rendes belül: arab illatszereket érzett, drága szőnyegeket és kárpitokat látott, bronz- és ezüstedényeket, elefántcsont markolatú, nemes pengéjű kardokat. A szomáli nők méltóságteljesen és kedvesen viselkedtek, vendégszeretők voltak és vidámak, nevetésük akár az ezüstcsengettyű hangja. Én mindig is otthonosan éreztem magam a szomáli faluban, mert volt egy szomáli szolgám, Farah Aden, aki végig velem maradt, amíg csak Afrikában éltem, és sok ünnepükön részt vettem. A nagy szomáli esküvő fenséges, hagyományok által megszentelt ünnepély. Mint díszvendéget bevezettek még a nászszobába is, ahol a nászi ágyra és a falakra régi, mély tüzű kárpitokat és drapériát aggattak, s a fekete szemű ifjú ara olyan mereven állt a nehéz selymekben, arany- és borostyándíszekben, mint egy marsallbot. A szomálik marhakereskedők és kalmárok voltak, és az egész gyarmatot bejárták. Áruszállításra kis szürke csacsikat tartottak a faluban, de láttam ott tevéket is: dölyfös, szívós sivatagi fajtát, amely semmi földi szenvedést fel nem vesz, mint ahogy a kaktusz és a szomálik sem.
A szomálik rengeteg bajt idéznek a fejükre rettenetes törzsi viszályaikkal. Ebben a dologban egészen másképpen éreznek és gondolkodnak, mint a többi ember. Farah a habr junisz törzsbe tartozott, ezért ha vita támadt, én mindig az ő pártjukat fogtam. Egyszer igazi véres összecsapásra került sor a Szomálivárosban a dulba hantisz és a habr csaolo törzs között, lövések dördültek, tüzek gyulladtak, és tízen vagy tizenketten is meghaltak, mire a kormányzat beavatkozott. Farahnak volt egy törzsbéli fiatal barátja, Szaíd nevezetű, aki kijárt hozzá a farmra, nagyon kedves és graciőz fiú, úgyhogy iszonyúan sajnáltam, amikor a háziszolgáimtól megtudtam, hogy Szaíd éppen látogatóban járt egy habr csaolo családnál, amikor arra ment egy dühös dulba hantisz, kétszer egymás után találomra belőtt a házba a falon keresztül, és eltörte Szaíd lábát. Kondoleáltam Farahnak barátja szerencsétlensége miatt, de Farah dühösen kifakadt: – Mi? Szaíd? Úgy kellett neki! Minek iszik teát egy habr csaolo házában?
A nairobi indiaiak uralták a Bazár nagy bennszülött üzletközpontját, s az összes gazdag indiai kereskedőnek – Dzsevandzsínek, Szuleimán Virdzsínek, Allidina Viszrámnak – takaros kis villája volt a városon kívül. Nagy előszeretettel viseltettek a kőlépcsők, kőbaluszterek és kő virágvázák iránt – ezeket elég kezdetlegesen vágták ki a puha helyi kőből, s olyanok voltak, mintha gyerekek készítették volna őket rózsaszínű dísztéglákból. Teadélutánokat rendeztek kertjeikben, ahol villáik stílusában sütött indiai édességeket szolgáltak fel. Okos, világot látott és nagyon udvarias emberek voltak. De az afrikai indiaiak olyan kapzsi kufárok, hogy az ember sohasem tudhatta, a magánszeméllyel vagy a cégtulajdonossal áll-e szemközt. Vendégeskedtem Szuleimán Virdzsí házában, így hát amikor egy nap félárbocra eresztve láttam a zászlót a nagy raktártömbje fölött, megkérdeztem Farahot: – Szuleimán Virdzsí meghalt? – Félig – felelte Farah. – Félárbocra eresztik a zászlót, ha félig meghalt? – folytattam a kérdezősködést. – Szuleimán meghalt – mondta Farah. – A Virdzsík élnek.
Mielőtt a farm vezetésébe belefogtam, nagyon szerettem vadászni, és sok szafarin részt vettem. De amint farmer lettem, félretettem a puskát.
A maszájok, ezek a nomád marhatenyésztők a farm szomszédságában, a folyón túl éltek; időről időre átjöttek hozzám, és elpanaszolták, hogy oroszlán garázdálkodik a teheneik között, legyek szíves, lőjem ki nekik – és ha tudtam, ki is lőttem. Néha, szombatonként kimentem az Orungi pusztára, hogy elejtsek egy-két zebrát a munkásaim számára, ilyenkor bizakodó ifjú kikujuk egész csapata követett. Madarakat, frankolint és gyöngytyúkot is lőttem a farmon, mert ezeknek nagyon ízletes a húsa. De vadászexpedíción hosszú évekig nem vettem részt.
Azért persze sokat beszélgettünk a farmon a hajdani szafarikról. A táborhelyek úgy belevésődnek az ember agyába, mintha életének hosszú szakaszait töltötte volna ott. Egy-egy ívelt nyomra, amit a szekér hagyott a síkság füvén, úgy emlékszik, akár egy kedves barát arcvonására.
Szafarin láttam egyszer egy bivalycsordát: százhuszonkilenc bivaly lépett ki egymás után a reggeli ködből a rézszínű ég alatt, mintha a sötét, masszív, vasszerű állatok a roppant, vízszintes szarvaikkal nem is közelednének, hanem a szemem előtt teremtenék őket s löknék elő egyesével, amint elkészültek. Láttam elefántcsordát, amint a sűrű dzsungelben bandukolt, ahol a nap fényét apró foltokban és pettyekben szűrik alá a liánszövedékek – olyan célszerűen vonultak tova, mintha megbeszélésük lenne a világ túlsó végén. Óriás méretben olyan látvány volt ez, mint egy nagyon régi, felbecsülhetetlen értékű perzsaszőnyeg zöld, sárga és feketésbarna szegélye. Sokszor kísértem szemmel zsiráfok menetét a síkon, furcsa, utánozhatatlan, növényi bájjal mozogtak, mintha nem is állatcsorda, hanem valami ritka, hosszú szárú, foltos és hatalmas virágcsalád nyomulna lassan előre. Követtem két rinocéroszt reggeli egészségügyi sétájukon, amint prüszkölve, fújtatva szaglászták a hajnali levegőt, amely olyan hideg, hogy szúrja az orrot, s úgy festettek, mintha két igen nagy kőkocka hancúrozott volna a hosszú völgyben, élvezve az életet. Láttam a királyi oroszlánt napkelte előtt, a fogyó hold alatt, amint átvágott a síkon, hazafelé tartva a vadászatból, sötét csapást húzva maga után az ezüstös fűben, pofája még fülig vér volt, vagy déli sziesztája közben, amint elégedetten szundikált családja körében a rövid füvön, a széles akácfák finom, tavaszias árnyékában, az ő magánparkjában, amelynek Afrika a neve.
Kellemes volt ezekre gondolni, ha a farmon néha unalmassá vált az élet. A nagyvadak még ott vannak, odakinn valahol a maguk birodalmában; kimehetek, felkereshetem őket újra, ha kedvem tartja. Közelségük a bizakodás atmoszférájával töltötte be a farmot. Farah – ámbár idővel élénk érdeklődés támadt benne a farm gazdasági ügyei iránt – és a többi régi bennszülött szafariszolgám abban a reményben élt, hogy egyszer majd új szafarikra indulhatnak velem.
Kinn a vadonban megtanultam, hogy kerüljem a hirtelen mozdulatokat. A teremtmények, amelyeket ott cserkész az ember, félénkek és éberek, különös tehetségük van hozzá, hogy eltűnjenek előle, épp amikor a legkevésbé számít erre. Nincs az a házijószág, amely olyan mozdulatlan bírna maradni, mint egy vadállat. A civilizált emberiség elvesztette a mozdulatlanságra való képességét, leckét kell vennie csendből a vadontól, mielőtt a vadon befogadja. A vadásznak – és főleg annak, aki fényképezőgéppel vadászik – először a lassú, váratlan mozdulatok nélküli haladást kell eltanulnia. A vadász nem mehet a maga feje után, alkalmazkodnia kell a szélhez, a táj színeihez és szagaihoz, és át kell vennie ennek az egész együttesnek az ütemét. Néha egy motívumot újra és újra megismétel, s a vadásznak ezt pontosan követnie kell.
Ha az ember elkapta Afrika ritmusát, ráébred, hogy ugyanez a ritmusa minden zenéjének. Amit a vidék nagyvadjaitól tanultam, hasznomra vált a bennszülöttekkel való érintkezésben is.
A nő és a nőiesség szeretete férfias, a férfi és a férfiasság szeretete pedig nőies vonás, és az északiak mindig is fogékonyak voltak a déli tájakra és fajtákra. A normannok bizonyosan belészerelmesedtek a számukra idegen országokba, előbb Franciaországba, azután Angliába. Azoknak az öreg milordoknak, akik a tizennyolcadik századi történelemben és irodalomban folyton Itáliában és Görög- meg Spanyolországban utazgatnak, egyetlen délies tulajdonságuk sem volt, mégis vonzotta és megragadta őket oly dolgok bűvölete, amelyek tőlük idegenebbek már nem is lehettek volna. A régi német és skandináv festők, filozófusok és poéták, alighogy megérkeztek Firenzébe, Rómába, máris térdre borulva imádták a Délt.
Az idegen világ iránti különös, illogikus türelem bukott felszínre ezekben a türelmetlen emberekben. Amiként szinte lehetetlen, hogy egy nő idegesítsen egy igazi férfit, s viszont, a nő szemében egy férfi sosem teljesen megvetendő, sosem egészen undorító, amíg férfi marad, azonképp ezek a sietős, vörös hajú északi emberek hihetetlen béketűrést mutattak a trópusi országok és fajták iránt. A hazájuktól, a rokonságuktól mindent megköveteltek, de az afrikai fennsíkok aszályát, a napszúrást, a marhavészt, bennszülött szolgáik hasznavehetetlenségét alázattal és belenyugvással tudomásul vették. Egyéni tudatuk is feloldódott szinte a lehetőségek ígéretének közegében, a lehetőségekében, amelyek azoknak egymásra hatásából fakadhatnak, akiknek éppen összeférhetetlenségük okán van reményük az eggyé válásra. A dél-európaiakból és a kevert vérűekből hiányzik ez a tulajdonság, ezért el is ítélik vagy megvetik. Így veti meg a férfias férfi a sóhajtozó szerelmest, és a racionális asszony, akinek nem sok türelme van a férfiakhoz, így nézi le a bosszantó Griseldát.
Ami engem illet, én az Afrikában töltött első hetek alatt megszerettem a bennszülötteket. Erős érzés volt ez, s felölelte a legkülönfélébb korú, mindkét nemhez tartozó embereket. A fekete fajták felfedezése számomra csodásan kitágította a világot. Ha valaki, aki veleszületett rokonszenvet táplál az állatok iránt, olyan környezetben nő fel, ahol állatok nincsenek, s élete folyamán csak későn kerül kapcsolatba velük; vagy ha valaki, aki ösztönösen vonzódik az erdőkhöz, csak húszévesen léphet be élete első erdejébe; vagy ha valaki, akinek füle van a zenéhez, csupán mint felnőtt hall először zenét – hasonlóan érezhet, mint ahogy én éreztem. Amint a bennszülöttekkel megismerkedtem, napi életem rutinját hozzáigazítottam ehhez a zenekarhoz.
Apám, aki tiszt volt a dán és a francia hadseregben, mint igen fiatal hadnagy írta haza Düppelből: „Düppelnél egy jó hosszú menetoszlopnak voltam a parancsnoka. A háború szeretete éppen olyan szenvedély, mint a többi, a katonákat éppen úgy szereti az ember, ahogy a fiatal nőket – az őrületig, és az egyik szerelem nem zárja ki a másikat, amint ezt a lányok nagyon jól tudják. A nők szeretete azonban egyszerre csak egyet feltételez, a katonáké viszont az egész regimentet, s az ember azt kívánja, bárcsak még nagyobb lenne az a regiment.” Éppen így állt a helyzet a bennszülöttekkel és velem.
Nem volt könnyű megismerni a bennszülötteket. Kitűnő a hallásuk, és kiválóan tudják kerülni az embert; ha megijeszted őket, egy pillanat alatt visszahúzódnak a maguk világába, akárcsak a vadállatok, amelyek egyetlen hirtelen mozdulatodra tovatűnnek – szinte a föld nyeli el őket. Amíg alaposan meg nem ismerted a bennszülöttet, jóformán lehetetlen volt egyenes választ kapnod tőle. Arra az egyszerű kérdésre, hogy hány tehene van, köntörfalazva azt felelte: „Annyi, amennyit tegnap mondtam.” Az európaiak nem szeretik, ha így válaszolnak nekik, a bennszülöttek pedig minden valószínűség szerint nem szeretik, ha így faggatják őket. És ha tovább erősködtünk, végképp begubóztak, amennyire csak tudtak, azután groteszk és mulatságos fantazmagóriákat adtak elő, hogy a lehető legjobban tévútra vezessenek bennünket. Ebben a helyzetben még a kisgyerekek is úgy viselkedtek, akár a legtapasztaltabb pókerjátékosok, akik azt se bánják, ha jobb lapokat képzel kezükbe az ellenfelük, azt se, ha rosszabbakat, a fő az, hogy az igazságot meg ne tudja. Ha aztán sikerült két lábbal belegyalogolnunk a bennszülöttek életébe, pontosan úgy tettek, mint a hangyák, amikor valaki botot szúr a bolyba; fáradhatatlan energiával, gyorsan és csendben eltüntették a romokat – éppen úgy, ahogy mi valami illetlenség nyomait semmisítjük meg.
Nem tudtuk, el sem képzelhettük, miféle félelmeket ébresztettünk bennük, miféle veszélyekre számítottak irányunkból. Én azt hiszem, inkább úgy féltek tőlünk, ahogy váratlan, iszonyatos zajtól fél az ember, s nem úgy, ahogy a szenvedéstől vagy a haláltól. De bizonyosra semmit sem vehettünk, mert a bennszülöttek a mimikri nagymesterei. A sambák közt kora reggel néha egy frankolin került az ember elé, s úgy iramodott neki a ló láttán, mintha eltört volna a szárnya s attól rettegne, hogy felfalják a kutyák. De nem tört el a szárnya, és a kutyáktól sem félt – bármelyik pillanatban felröppenhetett előlük –, egyszerűen csak ott voltak valahol a közelben a kicsinyei, róluk akarta elterelni a figyelmünket. Lehet, hogy a bennszülöttek is azért színleltek félelmet, mert valami sokkal mélyebb rettegés élt bennük, aminek a természetét nem is sejthettük. Vagy az is lehet, hogy velünk szembeni viselkedésük mindössze valami furcsa tréfa volt, és ezek a félénk emberek egyáltalán nem is féltek tőlünk. A bennszülöttekben sokkal kevésbé fejlődik ki a veszélyérzet, mint a fehérekben. Néha, szafarin vagy a farmon, nagyon feszült helyzetben a szemem találkozott bennszülött társaim tekintetével, és éreztem, hogy mérhetetlen messzire vagyunk egymástól, s hogy nem értik, miért idegeskedem. Eltűnődtem, vajon nem arról van-e szó, hogy annyira elemükben vannak magában az életben, amennyire mi sohasem lehetünk – akárcsak a mélyvízi halak, akik föl nem fognák, miért rettegünk mi attól, hogy megfulladunk. Ez az önbizalom, az úszásnak ez a művészete, gondoltam, azért él bennük ennyire, mert ők megőrizték azt a tudást, amelyet nekünk már az ősszüleink elvesztettek; minden kontinensek közül Afrika tanít meg erre a legjobban: hogy Isten és az Ördög egy, magasztosságuk egyképpen örökkévaló, nem két magától létező, hanem egy magától létező, és a bennszülöttek sem a személyeket nem keverték össze, sem a lényeget nem osztották ketté.
A szafarikon és a farmon ismeretségem a bennszülöttekkel megalapozott és személyes jellegű viszonnyá fejlődött. Jó barátok lettünk. Beletörődtem, hogy míg én valószínűleg sohasem fogom igazán meg- vagy kiismerni őket, ők máris a legapróbb részletekig ismernek engem, s tisztában vannak vele, hogyan fogok dönteni, mielőtt még a döntést magamban meghoznám. Egy darabig volt egy kis farmom fenn Gil-Gilnél, ahol sátorozni szoktam; vonaton tettem meg az utat Ngong és Gil-Gil között. Gil-Gilnél sokszor hirtelen döntöttem el, hogy mivel esőre áll az idő, felkerekedem és hazamegyek. De amint Kikujuba értem – ez volt az állomásunk a vonalon, tíz mérföldre a farmtól –, valamelyik emberem mindig ott várt egy hátasöszvérrel. Amikor megkérdeztem, honnan tudták, hogy lejövök, félrenéztek zavartan, mint akik megijedtek vagy unják az egészet – így viselkednénk mi, ha egy siket ragaszkodna hozzá, hogy részletesen magyarázzunk el neki egy szimfóniát.
Ha a bennszülöttek biztonságban érezték magukat a társaságunkban, ha már nem kellett váratlan mozdulatoktól vagy zajoktól tartaniuk, sokkal többet mondtak el nekünk, mint amennyit egy európai hajlandó elmondani a másik európainak. Mindig megbízhatatlanok voltak, de a maguk fennkölt módján őszinték. A jó hír, a presztízs igen sokat jelent a bennszülöttek világában. Valamikor, egy adott pillanatban közös erőfeszítéssel felmérték az embert, s attól fogva szilárdan ehhez tartották magukat.
Néha nagyon magányos volt az élet a farmon, s az esték csendjében, amikor a percek szinte csepegtek az óráról, mintha az élet is velük csepegett volna el belőlem, csak mivel nem volt fehér ember a közelben, akivel társaloghattam volna. De mindvégig éreztem, hogy a bennszülöttek néma, árnyékba borult léte az enyémmel párhuzamosan folyik, csak más síkon. Visszhangok verődtek egyiktől a másikig.
A bennszülöttek maguk voltak a hús és vér Afrika. A Hasadék Völgye fölé emelkedő Longonot magas, kialudt vulkánja, a folyóparti széles mimózafák, az elefántok és a zsiráfok nem voltak mélyebben és valóságosabban afrikaiak, mint a bennszülöttek – ezek az apró lények a hatalmas tájban. Mind ugyanannak az ideának voltak a megtestesülései, ugyanannak a témának a variációi. Nem heterogén atomok kongeniális felhalmozása volt ez, hanem kongeniális atomok heterogén felhalmozása, mint a tölgylevél, a makk és a tölgyből készült bútor. Mi magunk, a csizmáinkban, az örökös sietségünkkel, gyakran olyannyira nem illünk a tájba. A bennszülöttek azonban harmóniában élnek vele, s amikor ezek a magas, nyúlánk, sötét bőrű és fekete szemű emberek vándorolnak – mindig libasorban, úgyhogy még a legnagyobb bennszülött útvonalak is merő ösvényszalagok –, vagy a földet túrják, vagy a marháikat terelgetik, vagy táncünnepélyt tartanak, vagy mesét mondanak neked, maga Afrika vándorol, táncol és szórakoztat téged. A fennsíkokon eszedbe jutnak a költő szavai:
Nemes nekem
a bennszülött,
a bevándorló semmilyen.
A gyarmat szakadatlanul változik, azóta is sokat változott, hogy én ott éltem. Amikor, olyan pontosan, ahogy csak tudom, leírom élményeimet a farmon, vagy azokat, amelyek a vidékkel, a síkságok és erdőségek lakóival kapcsolatosak, azt remélem, talán lesz majd némi történelmi érdekességük és tanulságuk.