A nagy táncok

Sok vendég fordult meg a farmon. Pionírvidéken a vendégszeretet létszükséglet nemcsak az utazónak, hanem az ott lakónak is. A vendég barát, aki híreket hoz – jókat vagy rosszakat-, s a magányos helyeken az ilyesmi kenyér az éhező léleknek. Egy igazi barát, aki meglátogatja a házadat, mennyei hírnök, a panis angelorum-ot^ hozza.

Amikor Denys Finch-Hatton visszatért egy hosszú expedícióról, ki volt éhezve a beszélgetésre, én a farmon szintén ki voltam éhezve a beszélgetésre, így azután hajnalig üldögéltünk az ebédlőasztalnál, s beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott, kimerítettünk minden témát, aztán nevettünk rajtuk. Az olyan fehérek, akik sokáig élnek bennszülöttek között, megszokják, hogy kimondják, ami a szívüket nyomja, mert sem okuk, sem lehetőségük a köntörfalazásra, és ha utána újra találkoznak, társalgásuk megőrzi ezt a bennszülött tónust. Még teóriát is gyártottunk: a vad maszáj törzs odakinn a hegyek alján, a manyattájában csak nézi, hogy az egész ház lángba borul s ég, mint valami csillag a sötét éjszakában, mert így nézték az umbriai parasztok is azt a házat, ahol Szent Ferenc és Szent Klára szórakoztatta egymást teológiával.

A legnagyobb társasági események a farmon a ngomák, a nagy bennszülött táncok voltak. Ezeken a rendezvényeken néha ezerötszáz-kétezer embert is el kellett látnunk. Maga a ház persze csak igen szerényen járult hozzá a szórakoztatáshoz. A táncoló moranok és nditó-k – hajadonok – vén, kopasz szüléinek tubákot, a gyerekeknek – azon alkalmakkor, amikor a gyerekeket is magukkal hozták – cukrot adtunk, utóbbit Kamante mérte ki fakanállal, és néha arra is engedélyt kértem a körzeti rendőrfőnöktől, hogy a telepeseim tembu-t – cukornádból főzött, méregerős italt – készíthessenek. De az igazi előadók, a fáradhatatlan táncosok az ünnep minden fényét és dicsőségét magukkal hozták, a külső hatásra immúnisak voltak, s csak a bennük élő édességre és tűzre figyeltek. Mindössze egyvalamire volt szükségük a külvilágtól: egy sima és nyílt terepre, ahol táncolni lehet. Ilyesmi pedig akadt a házam közelében: a nagy pázsit a fák alatt nyitott volt, a térség az erdőben, háziszolgáim kunyhói közt simára döngölt. A vidék fiataljai épp ezért nagy véleménnyel voltak a farmomról, s egy meghívás az én báljaimra mindig megtiszteltetésnek számított.

A ngomákat néha nappal, néha éjjel tartották. A nappali ngomához több hely kellett, mert ilyenkor legalább annyi néző gyűlt össze, mint táncos, ezért ezeket a pázsiton rendezték. A legtöbb ngomában a táncosok egy nagy körbe vagy több kisebbe állnak és hátravetett fejjel föl-alá ugrálnak, vagy ütemre dobognak a földön, fél lábukon előrelódulnak, majd a másikra visszahajlanak, vagy pedig lassan és ünnepélyesen keringenek körbe, oldalazva, arccal a kör közepe felé, miközben a fő táncosok kiválnak a gyűrűből, s középen táncolnak, ugrálnak, futnak. A nappali ngomák kisebb és nagyobb, kiszáradt barna körökben rajtahagyták nyomukat a pázsiton, mintha tűz marta volna ki a füvet, s ezek a mágikus körök csak igen lassan tűntek el.

A nagy nappali ngomáknak inkább búcsú-, mint báljellege volt. Nézők csoportjai követték a táncosokat, s helyezkedtek el szépen a fák alatt. Ha egy-egy ngomának istenigazából elterjedt a híre, megjelentek még Nairobi pillangói is – a malajá-k: a szuahéliben ez nagyon szép szó –, kiöltözve, Ali Kán öszvér vontatta kétkerekűin, vidám színű, nagy mintás, hosszú kalikóruháikban – úgy festettek ott, mint nagy virágok a fűben. A farm egyszerű és tisztességes fiatal leányai a maguk hagyományos, olajjal és zsírral bekent bőrszoknyáiban és bőrköpenykéiben elhelyezkedtek a közelükben, és fennhangon megtárgyalták a ruházatukat és a modorukat, de a keresztbe vetett lábbal ülő városi szépek akárha mozdulatlan, sötét fából faragott, üvegszemű babák lettek volna, csak szítták a rövid szivarjaikat nagy nyugalommal. A tánctól megkótyagosodott, utánozni és tanulni vágyó gyerekrajok egyik körtől a másikhoz rohangáltak, de néha kivitték őket a pázsit szélére, ahol megalakíthatták a maguk kis táncköreit; ilyenkor ott ugráltak mámorosan.

A kikujuk, ha ngomába mennek, valami halványvörös krétával kenik be magukat tetőtől talpig – ennek a krétának nagy keletje van, mindenütt adják és veszik; furcsa szőkés külsejük lesz tőle. Ez a szín se nem az állat-, se nem a növényvilágé; a fiatalok úgy festenek benne, mintha maguk is megkövesültek volna, mintha kőből faragott szobrok lennének. A lányok a maguk szerény, gyöngyökkel hímzett bőrruhájában mind a ruhát, mind pedig magukat földdel tapasztják be, s így szinte egynek látszanak vele – ruhába bújtatott szobroknak, amelyeknek ráncait és redőit ügyes kezű művész teremtette. A ngomában részt vevő fiatalemberek pucérok, de a hajzatukkal annál többet törődnek – sörényükre és copfjukra kenik a krétát, és igen magasan tartják mészkő fejüket. Afrikában töltött utolsó éveim alatt a kormányzat megtiltotta, hogy a férfiak krétával kenjék a fejüket. Ez a fajta kikészítés mindkét nemnél óriási hatást kelt: gyémántok és fejékek sem nyújthatnának csillogóbb gálabenyomást. Amikor az ember a távoli tájon vonuló vörös krétás kikuju csapatot pillant meg, máris érzi, hogy a légkör ünnepi hangulattól vibrál.

Az ilyen nyílt színi nappali tánc egyetlen negatívuma, hogy nem ismer határokat. Túlságosan nagy a színpada – hol kezdődik, hol ér véget? Külön-külön minden táncos apró alakja ki van festve, fejükön akár egy egész strucc faroktollazata, sarkukon a kolobuszmajom bőréből készült hetyke kakassarkantyú – óhatatlanul azt a látszatot keltik, mintha szétszóródtak volna, mintha be volna terítve velük minden fa alja. Az előadás – a nagy és a kis körök, a nézők egymásba olvadó, elnyúló csoportjai, a fel-alá rohangáló gyereksereg – ide-oda rángatja az ember tekintetét. Az egész jelenet azokra a régi csataképekre emlékeztet, amelyeken a harcot mintha valami domb tetejéről néznénk – egyik szélen a lovasság nyomul előre, másikon a tüzérség foglal el hadállást, magán a mezőn pedig ordonáncok magányos figurái vágtatnak keresztül.

Azonkívül a nappali ngomák igen zajosak voltak. A sípok és dobok szolgáltatta tánczenét néha teljesen elnyomta a nézők zsivaja, és gyakran maguk a táncos lányok is hosszú, fültépő sikolyt hallattak, ha valamelyik moran különlegesen szép ugrófigurát mutatott be, vagy különlegesen kecsesen csóválta meg feje fölött a lándzsát. A fűben üldögélő öregek megállás nélkül, kedélyesen társalogtak. Igazán kellemes volt elnézni ezeket a vénséges kikuju asszonyokat ilyenkor, amint ott dőzsöltek egy-egy ivótökkel maguk között, vidám beszélgetésbe merülve s bizonyára azokra az időkre emlékezve, amikor maguk sem akárhogyan táncoltak a körben, s az arcuk egyre jobban kifényesedett, amint a nap s az ivótökben a tembu szintje is alább szállott. Néha-néha, amikor egy-két idős férfi is csatlakozott hozzájuk, némelyik öregasszonyt úgy elragadták a fiatalkori emlékek, hogy talpra kecmeregve, nagy karcsapdosás közepette igazi ndito-stílusban szaladt egy vagy két tánclépést. A tömeg ügyet se vetett rá, de kortársainak kis köre lelkes tapssal jutalmazta a mutatványt.

Az éjjeli ngomákat azonban sokkal komolyabban szervezték meg.

Ezeket csakis ősszel tartották, kukoricaszedés után, telihold alatt. Nem hinném, hogy vallási szempontból bármi jelentőségük lett volna, de valaha bizonyára volt; az előadók és a nézők viselkedése misztikus, szent pillanatot sejtetett. Lehettek akár ezerévesek is ezek a táncok. Egyik-másikat – amelyeket a táncosok szüléi és nagyszüléi nagyra értékeltek – a fehér gyarmatosok erkölcstelennek ítélték; úgy érezték, kötelességük ezeket törvényileg betiltatni. Egyszer, amikor európai vakációról tértem éppen vissza, azt találtam, hogy huszonöt fiatal harcosomat a kávészezon kellős közepén börtönbe csukatta a farmigazgatóm, mivel egy tiltott táncot is eljártak az éjjeli ngomán. Igazgatóm közölte velem, hogy a felesége nem hajlandó eltűrni ezt a táncot. Jól megszidtam a telepesek véneit, amiért engedték, hogy a ngomát az igazgató házának közelében tartsák, de ők komoran elmagyarázták, hogy Kathegu manyattájában táncoltak, négy vagy öt mérföldre onnét. Be kellett mennem Nairobiba, hogy beszéljek a rendőrfőnökkel, aki ki is eresztette táncosaimat és így tovább szedhették a kávét a farmon.

Az éjjeli táncok gyönyörű látványt nyújtottak. Itt az ember percig sem maradt kétségben a színpad felől: a színpadot a tüzek képezték s addig terjedt, ameddig a fény; mi több, a tűz volt a ngoma szervező elve. A tánchoz éppen nem volt rá szükség, hiszen az afrikai felvidék holdvilága csodálatosan tiszta és fehér; a hatáskeltéshez kellett. A tűz elsőrangú színpadot varázsolt a tánchelyből, magába szívta, egységbe gyűjtötte az összes színt és mozdulatot.

A bennszülöttek ritkán élnek vissza a hatáskeltő eszközökkel. Nem raktak nagy, lobogó máglyákat. A tűzifát még nappal hordták oda a farm telepesnéi, akik természetesen az ünnep háziasszonyainak tekintették magukat, és a tánckör közepén halmozták fel. Az öregasszonyok, akik kitüntették jelenlétükkel a bált, e körül a központi rakás körül foglaltak helyet, s egész éjszaka hosszat kisebb tüzek valóságos csillagkörét táplálták. A táncosok a tüzeken kívül, az erdei éjszaka előterében ugráltak, ropták a táncot. A helynek jó nagynak kellett lennie, különben a hőség és a füst marta volna az idős nézők szemét, de azért így is körülkerített hely volt ez a világban, akár egy jókora ház mindenki közös használatára.

A bennszülötteknek nemigen van érzékük a kontraszthatáshoz; a természet köldökzsinórját ők sohasem vágták el igazán. Ngomáikat csakis teliholdkor tartották. Amikor a hold kitett magáért, ők is kitettek magukért. Amikor az egész táj az ég szelíd, mégis nagy erejű fényében fürdött, Afrika roppant illuminációjához ők is hozzáadták a maguk kis tűzvörös izzását.

A vendégek kis csapatokban érkeztek, hol hármasban, hol tucatnyian vagy akár tizenöten – barátok, akik előre megbeszélték, hogy együtt jönnek, vagy csak az úton vegyültek össze. Sok táncos tizenöt mérföldet is gyalogolt, hogy részt vehessen a ngomán. Ha együtt jöttek, sípokat, dobokat hoztak magukkal, úgyhogy a nagy tánc éjszakáján a vidék minden útja és ösvénye visszhangzott a muzsikától – mintha csak csengettyűket ráztak volna a hold képébe. A tánckör bejáratánál a vándorok megálltak, és várták, hogy a kör szétnyíljék előttük; ha nagyon messziről jöttek, vagy ha a nagy környékbeli törzsfőnökök fiai voltak, egy öreg telepes fogadta őket személyesen, vagy a farm valamelyik vezető táncosa, esetleg a ngoma táncmesterei.

A táncmesterek éppúgy a farmon lakó fiatal férfiak közül kerültek ki, mint a többiek, de ők feleltek a ceremóniák betartásáért, és büszkék is voltak a pozíciójukra. Mielőtt a tánc megkezdődött, összevont szemöldökkel, komor képpel fel-alá járkáltak a táncosok előtt; amint pedig a tánc felélénkült, a gyűrű egyik oldaláról a másikra rohangáltak, ügyelve, hogy minden rendben menjen. Fegyverük is volt, egy vesszőnyaláb, amelynek a végét a tűzbe dugva újra és újra felizzították. Éles szemmel fürkészték a táncosokat, s ha bármi illetlenséget vagy helytelenkedést észleltek, azonnal ott teremtek; rettenetes arckifejezéssel, dühödt acsargással hozzávágták az égő nyalábot a rendzavaróhoz, méghozzá az izzó felével előre. Az áldozat mindenki szeme láttára kétrét görnyedt, de nem adott ki hangot. Az effajta égési sebhelyek mint egy-egy ngoma emlékei nem is számíthattak éppen szégyenletesnek.

Az egyik táncban a lányok illedelmesen ráálltak a fiatal férfiak lábára s átkarolták a derekukat, az ifjú harcosok pedig, mindkét karjukat kinyújtva a lányok feje mellett, két kézre fogták a lándzsájukat, s időről időre teljes erőből a földre sújtottak vele. Bájos kép volt ez: a törzs fiatal női menedéket keresnek a férfiak keblén valami nagy veszedelem elől, a férfiak pedig megvédik őket, még azt is eltűrik, hogy a lábukra álljanak, oltalmat nyújtva a kígyók vagy bármi más földi veszély ellen. Ez a tánc órákig elhúzódhatott, s a táncosok arcán lassanként valami angyali eksztázis ömlött el, mintha valóban mind készek volnának meghalni egymásért.

Voltak más táncaik is, ezekben a táncosok ki-be rohangáltak a tüzek között, az egyik vezető táncos hatalmasakat ugrott a levegőbe, s igen fenyegetően lóbálták a lándzsáikat; gondolom, a koreográfia az oroszlánvadászatra épült.

Énekesek is voltak a ngomán, nemcsak sípok és dobok. Egyik-másik énekesnek igen nagy volt a híre, ezeket messze földről hívták meg. Nem is annyira dal volt az, amit produkáltak, hanem ritmikus kántálás. Improvizáltak, azon helyt találták ki balladáikat, de a táncosok kórusa mégis gyorsan és pontosan reagált minden alkalommal. Kellemes volt hallgatni az éjjeli levegőben, amint az egyetlen, finom hang fölcsapott, és a fiatal hangok ütemesen, szabályosan utánakántáltak. De mivel egész éjszakán át tartott, és néha a hatás kedvéért a dobok is bele-beleduhogtak, egy idő után halálosan monotonná, ugyanakkor furcsán gyötrelmessé vált hallgatni, mintha az ember sem azt nem bírná elviselni, hogy akár egy perccel is tovább folytatódjék, sem azt, hogy valaha is vége legyen.

Az akkori leghíresebb énekes Dagorettiből jött. Tiszta, erős hangja volt, azonkívül maga is nagyszerűen táncolt. Miközben énekelt, a tánckörben járkált vagy rohant hosszú, jóformán úszó lépésekkel, minden lépésnél félig letérdelve; egyik tenyerét ilyenkor a szája sarkához illesztette, valószínűleg azért, hogy koncentrálja a hangot, de a hatás mindenképp az volt, mintha valami nagy és veszélyes titkot bízna a gyülekezetre. Úgy festett, akár a nagy afrikai echó maga. Boldoggá tette vagy éppen feltüzelte közönségét, de ha akarta, szűnni nem akaró kacagásrohamokra ingerelte. Volt egy félelmetes dala, egy harci dal, amelyet, azt hiszem, úgy kellett elképzelni, hogy az énekes faluról falura száguld és háborúba szólítja a népet, újra és újra eldalolva, micsoda mészárlásban és zsákmányban lesz részük. Száz évvel ezelőtt a fehér bevándorlók ereiben megfagyott volna tőle a vér. Általában azonban nem volt ilyen ijesztő. Egyik éjszaka elénekelt három dalt, és én megkértem Kamantét, fordítsa le őket. Az első egy fantáziajáték volt: azt kellett elképzelni, hogy az összes táncos hajóra száll és elvitorlázik Volaia felé. A második, magyarázta Kamante, a vénasszonyokat dicséri, az énekes és a táncosok szüléit és nagyszüléit. Nagyon édes volt a hangzása: hosszan és bizonyára részletesen sorolta elő a fogatlan és kopasz kikuju öregasszonyok minden bölcsességét és jóságát, s azok, akik most a központi tűzrakás körül ültek, élénken füleltek és bólogattak rá. A harmadik dal rövid volt, de éktelen kacagásra fakasztott mindenkit; az énekesnek fel kellett emelnie éles hangját, hogy túlharsogja őket, de közben maga is nevetett. A vénasszonyok, akiket a hízelgés jókedvre derített, a combjukat csapkodták s nagyra tátották a szájukat, akár a krokodilok. Kamante nem akarta lefordítani; butaság, mondta, és csak egy igen rövidített változattal szolgált. A téma roppant egyszerű volt: egy nemrégi pestisjárvány után a kormányzat díjat tűzött ki minden döglött patkány fejére, amelyet a körzeti rendőrfőnöknek beszolgáltatnak – a dal pedig azt írta le, hogy az általános üldöztetésnek kitett patkányok hogyan bújtak be a törzs öregasszonyainak és fiatal lányainak az ágyába és ott azután mi minden történt velük. A részletek, amelyeket nem ismerhettem meg, nagyon szórakoztatóak lehettek; miközben vonakodva fordított, néha maga Kamante sem tudott elfojtani egy-egy savanyú mosolyt.

Az egyik ilyen éjjeli ngomán drámai közjátékra került sor.

A ngoma búcsúünnepély volt, az én tiszteletemre rendezték nem sokkal azelőtt, hogy Európába indultam látogatóba. Jó évünk volt, különösen fényes ngomát szerveztek hát, ezerötszáz kikuju is jelen lehetett. A tánc már tartott néhány órája, s amint kimentem, hogy még egy pillantást vessek rá, mielőtt lefekszem, széket állítottak nekem, háttal a háziszolgák egyik kunyhójának, s egy-két öreg telepesem odajött, hogy szórakoztasson.

Hirtelen nagy moraj támadt a táncosok körében, meglepetés vagy félelem különös hangja – mint amikor a nádason végigfut a szél. A tánc lassult, egyre lassult, de még nem állt le. Megkérdeztem az egyik idős férfit, mi a baj. Halkan, kapkodva válaszolt: – Maszai-na-kudzsa – jönnek a maszájok.

Küldönc hozhatta a hírt, mert egy darabig még semmi sem történt; a kikujuk valószínűleg visszaüzentek, hogy szívesen látják a vendégeket. A maszájoknak tilos volt megjelenniük a kikuju ngomákon, túlságosan sok baj származott az ilyesmiből a múltban. Háziszolgáim odajöttek és körülvették a székemet; mindenki a tánchely bejárata felé fordult. Amikor a maszájok feltűntek, a tánc abbamaradt.

Tizenkét fiatal maszáj harcos sétált be, de néhány lépés után megálltak és vártak, nem nézve se jobbra, se balra; csak a tűz felé pislogtak egyet-kettőt. Fegyvereiket és lenyűgöző fejdíszeiket kivéve meztelenek voltak. Az egyik a hadiösvényt járó moran oroszlánbőr fejdíszét viselte. Széles, skarlátvörös csík volt függőlegesen, térdtől lábfejig a lábszárukra festve. Egyenesen, merev lábbal álltak, fejüket hátravetve, némán és halálos komolyan; tartásuk egyszerre volt a hódítóé és a rabé. Azt sugallta, hogy nem a maguk akaratából jöttek a ngomára. A dobok monoton duhogása átszállt a folyó felett a Rezervátumba s még annál is tovább, és felkavarta a fiatal harcosok szívét; tizenketten nem tudtak ellenállni a hívásnak.

A kikujuk is fel voltak zaklatva, de kedvesen fogadták a vendégeket. A farm vezető táncosa beinvitálta őket a tánckörbe, ahol mélységes csendben el is foglalták a helyüket, és újrakezdődött a tánc. Most azonban minden más volt, mint az imént, a levegő várakozással telt meg. A dobok hangosabban, szaporább ütemre pufogtak. Ha a ngoma folytatódik, bizonyosan pompás látványokban lett volna részünk, kikujuk és maszájok versengve mutogatták volna egymásnak táncosi kitartásukat és ügyességüket. Nem ez történt azonban: vannak dolgok, amiket akkor sem lehet megvalósítani, ha mindenkiben megvan a jó szándék.

Hogy mi történt, nem tudom. A tánckör hirtelen megingott, szétesett, valaki hangosan felordított: alig néhány másodperc alatt az egész térség rohanó, tülekedő embermasszává változott, ütések és földre zuhanó testek puffanása hallatszott, s a fejünk felett az éjszakai levegőben csak úgy hullámzott a lándzsaerdő. Mindnyájan felkeltünk, még a bölcs vénasszonyok is középen – ők egyenesen felmásztak a farakásokra, hogy jobban lássanak.

Amikor az érzelmek elcsitultak, és a kavargó tömeg szétvált, a nyüzsgés kellős közepén találtam magam, ahol egy kis térséget szabadon hagytak a kedvemért. Odajött hozzám két öreg telepesem, és kelletlenül elmagyarázták, mi történt: hogyan és miképpen szegték meg a maszájok a törvényt s mi lett az eredménye – egy maszáj és három kikuju súlyosan megsebesült, „darabokra vágták őket”, ahogy mondták. Hajlandó volnék-e, folytatták komoran, összevarrni őket? Különben igen valószínű, hogy meggyűlik a bajuk a szelikali-val – a kormányzattal. Megkérdeztem az egyik öregtől, mijét vágták le a sebesülteknek. – A fejüket – válaszolta büszkén, a bennszülöttek ösztönösségével, akik szeretnek minden katasztrófát eltúlozni. Abban a pillanatban Kamante már közeledett is felém, kezében egy varrótűvel, jó hosszú cérnával és a gyűszűmmel. Még mindig haboztam, amikor egyszer csak előlépett Avaru. A hétesztendei börtönbüntetése alatt varrni is megtanították. Bizonyára gyakorolni akarta a tudását és persze eldicsekedni művészetével, mert önként vállalta, hogy átveszi az ügyek irányítását. Ettől fogva minden szem őrá szegeződött. És tényleg összevarrta a sebesülteket, fel is gyógyultak a keze alatt, és Avaru még sokáig hencegett teljesítményével, ámbár Kamante bizalmasan megsúgta nekem, hogy a fejét egyiknek se vágták le.

Mivel a maszájok megjelenése a ngomán törvénytelen volt, sokáig kellett rejtegetnünk a sebesült maszájt abban a kunyhóban, amelyet a fehér vendégek szolgáinak tartottunk fenn. Itt lábadozott, és innen tűnt el végül egyetlen szó köszönet nélkül. Nehezére is eshet az ilyesmi egy maszájnak, ha kikujuk sebesítik s gyógyítják meg.

Amikor a ngoma éjszakájának vége felé ismét kimentem, hogy érdeklődjem a sebesültek állapota felől, láttam, hogy a szürkés hajnali derengésben még füstölögnek a tüzek. Fiatal kikujuk tüsténkedtek körülöttük, nagyokat ugrálva botokat döftek a parazsak közé egy vénséges vénasszonynak, Vainaina anyjának irányításával. Varázslatot tettek a maszájokkal, hogy soha többé ne legyenek sikereik a szerelemben a kikuju lányoknál.

Vendég Ázsiából

A ngomák a szomszédság hagyományosan társasági eseményei voltak. Idő jártával már az első általam megismert táncosok öccsei és húgai, azután meg fiai és lányai jelentek meg a táncporondon.

De voltak vendégeink távoli országokból is. A monszunszél Bombayből fúj: bölcs és tapasztalt öregek szálltak hajóra, eljöttek hozzánk Indiából, és meglátogatták a farmomat.

Élt Nairobiban egy nagy indiai fakereskedő, Csoleim Husszein nevezetű, akivel több üzletet is kötöttem, amikor az első erdőirtásokat elhatároztam; hitbuzgó mohamedán volt, Farahnak jó barátja. Egy nap kijött a házamhoz és engedélyt kért, hogy elhozhasson egy főpapot, aki Indiából érkezik látogatóba. Azért hajózza át a tengert, magyarázta Csoleim Husszein, hogy ellenőrizze mombaszai és nairobi gyülekezetét; a gyülekezetek mindent el akarnak követni a szórakoztatására, sokáig törték a fejüket, végül kitalálták, hogy mi sem lehetne érdekesebb a főpap számára, mint egy látogatás az én farmomon. Megengedném-e, hogy elhozzák hozzám? Amikor azt feleltem, hogy szívesen látom, Csoleim Husszein tovább magyarázkodott: az öregember rangja és szentsége oly nagy, hogy semmit sem ehet meg, amit hitetlenek által használt edényekben főztek. De emiatt igazán nem kell aggódnom, tette hozzá gyorsan, mert a nairobi mohamedán gyülekezet elkészíti az eledelét és idejében kiküldi a farmra; megengedném-e, hogy a főpap az én házamban fogyassza el? Amikor ebbe is beleegyeztem, Csoleim Husszein hosszas habozás után, zavartan ismét megszólalt. Van itt még egy dolog, de már igazán csak egy. Az etikett előírja, hogy a főpap, bárhová megy, ajándékot kapjon, s ez egy olyan házban, mint az enyém, nem lehet kevesebb száz rúpiánál. De emiatt ne fájjon a fejem, sietett megnyugtatni, a pénzt a nairobi mohamedánok már összegyűjtötték s csak arra kérnek, hogy én adjam át a főpapnak. De elhiszi-e majd a főpap, kérdeztem, hogy az ajándék tőlem származik? Erre nézve semmiféle választ nem tudtam kicsikarni Csoleim Husszeinből; vannak esetek, amikor a színes bőrűek akkor is képtelenek tisztázni valamit, ha az életük függ tőle. Először elutasítottam ezt a nekem szánt szerepet, de azután Csoleim Husszein és Farah csalódott képébe nézve, amelyek az imént még reménytől eltelve ragyogtak, feladtam a büszkeségemet és úgy döntöttem: a főpap majd azt gondol, amit akar.

A vendégség napján azután elfeledkeztem az egészről, és kimentem a mezőre, hogy kipróbáljam az új traktoromat. Titit, Kamante kisöccsét küldték ki értem. A traktor olyan zajt csapott, hogy nem értettem egy szavát sem, a traktort magát viszont olyan nehéz volt beindítani, hogy nem mertem leállítani; Titi, mint valami csöpp kis veszett kutya ügetett mellettem, végig a barázdában, lihegve és kaffogva a felforgatott, süppedős földön, a hosszú porkígyóban, míg csak a tábla végébe nem értünk. – Itt vannak a papok! – ordította Titi. – Milyen papok? – kérdeztem. – Az összes – vágta ki büszkén; négy szekéren érkeztek, mindegyiken hat ült. Visszaindultam vele a házhoz, s amint közeledtünk, valóságos raját pillantottam meg a pázsiton ténfergő fehér köntösű figuráknak, mintha csak egy nagy fehér madarakból álló csapat ereszkedett volna le a házam köré, vagy angyalsereg szállt volna alá a farmra. Úgy látszott, egy egész lelki udvart küldtek Indiából, hogy ébren tartsák Afrikában az ortodoxia lángját. A főpap méltóságos alakját azonban így sem lehetett eltéveszteni, amint felém indult két alárendeltje, valamint tiszteletteljes távolságban Csoleim Husszein kíséretében. Igen alacsony öregember volt, finom, miniatűr arcát mintha csak nagyon régi elefántcsontból faragták volna. Udvartartása is közelebb húzódott, mintegy díszőrséget állva találkozásunkhoz, majd visszavonult; a vendéget, láttam, magamnak kell szórakoztatnom.

Egy szót sem tudtunk váltani egymással, mivel ő sem angolul, sem szuahéliul nem értett, én pedig nem ismertem az ő nyelvét. Mély és kölcsönös tiszteletünknek pantomimmal kellett kifejezést adnunk. A házat, láttam, már megmutatták neki. Előszedték az összes asztalneműt és virágot raktak mindenüvé, indiai és szomáli ízlés szerint. Odavezettem a nyugati falhoz, és leültünk a kőpadra. Itt, miközben a nézők lélegzetvisszafojtva figyeltek, átadtam neki a Csoleim Husszein zöld zsebkendőjébe csomagolt száz rúpiát.

Valahogy előítélet élt bennem az öreg pap iránt a finnyás etikett miatt – most azonban, látva, milyen öreg és apró, egy pillanatig attól féltem, a helyzet kényelmetlen lesz neki. De amint ott üldögéltünk a délutáni napsugarak alatt, még csak nem is színlelve a társalgást, hanem mindössze barátságosan merengve egymás társaságában, megéreztem, hogy ennek az embernek a számára soha semmi sem lehet kényelmetlen. Azt a különös benyomást keltette bennem, hogy tökéletesen biztonságban van, s az égvilágon semmi nem zavarja. A maga udvarias modorában folyvást mosolygott és bólogatott, miközben megmutogattam neki a hegyeket és a magasabb fákat, úgy, mint akit minden érdekel, de semmi sem lephet meg. Vajon ez a mélységes nyugalma annak köszönhető, hogy egyáltalán nem ismeri a világ gonoszságát, vagy annak, hogy apróra ismeri és minden ízében elfogadja? – tűnődtem. Mert hisz végső fokon mindegy, hogy egyáltalán nincsenek-e mérges kígyók, vagy hogy az ember, egyre erősebb méregadagokat fecskendezve a vérébe, tökéletes immunitásra tesz szert velük szemben. Az öregember nyugodt arckifejezése egy igen kicsi csecsemőre emlékeztetett, aki még beszélni sem tanult meg, s akit minden érdekel, de természeténél fogva képtelen a meglepődésre. Azon a kőpadon egy délutáni óra hosszat mintha csak egy apró gyermek társaságában ültem volna, egy előkelő csecsemőnek, egy régi mester gyermek Jézusának társaságában – időről időre finoman meglökve a bölcsőt lelki lábammal. Igen öreg nagyvilági dámáknak, akik már mindent láttak és mindenen keresztülláttak, van ilyen arckifejezésük. Nem férfias arckifejezés ez – inkább pólyát meg női ruhákat idéz, de idős vendégem fehér kasmírköntöséhez is jól illett. Férfiruhás emberen csak egyszer láttam ilyet – egy igen tehetséges bohóc arcán egy cirkuszban.

Az öreg elfáradt, nem volt hajlandó felkelni, amikor Csoleim Husszein a többi papot levezette a folyópartra, hogy megmutassa nekik a malmot. Mivel maga is olyan madárszerű volt, nagy érdeklődést mutatott a madarak iránt. Volt akkoriban egy szelídített gólyám, és egy csapat libát is tartottam – sose vágtuk le őket, mindössze az volt a feladatuk, hogy időnként Dániát juttassák eszembe. Az öreg pap kíváncsian nézegette őket, s a négy égtáj felé mutogatva kérdezte, honnét származnak. Odajöttek a pázsitra a kutyáim is, teljessé téve a délután millenniumi hangulatát. Azt hittem, Farah és Csoleim Husszein bezárja majd őket, hisz Csoleim Husszein mint igazi mohamedán minden alkalommal pánikba esett tőlük, ahányszor csak kijött üzletet kötni a farmra. De nem: itt járkáltak föl-alá a füvön, a fehér köntösű papsággal elvegyülve – oroszlán a bárány oldalán. Ezek voltak azok a kutyák, amelyek Iszmáil szerint messziről megismerték a mohamedánt.

Mielőtt elment, a főpap találkozásunk emlékére megajándékozott egy gyöngyös gyűrűvel. Hirtelen úgy éreztem, én is szeretnék adni neki valamit a rúpiás álajándékon kívül, és beküldtem Farahot a raktárba egy oroszlán bőréért, amelyet nemrég ejtettünk el a farmon. Az öreg kezébe vette az egyik hatalmas körmöt és tiszta, figyelmes tekintettel kipróbálta az élét az arcán.

Miután elment, még sokáig tűnődtem, vajon mindent befogadott-e keskeny, nemes fejébe abból, amit a farm horizontjáig látott, vagy semmit sem. Valamit azért észrevehetett, mert három hónappal később levelet kaptam Indiából – igen hibásan volt címezve, és hosszú utat tett meg a posta útvesztőjében. Egy indiai herceg írta: arra kért, adjam el neki az egyik „szürke kutyámat”, amelyről a főpaptól hallott, és magam nevezhetem meg az árat.

A szomáli nők

Vendégeim egyik csoportjáról, akik nagy szerepet játszottak a farm életében, nem írhatok sokat, mert ezt ők nem szeretnék. A Farahhoz tartozó nőkre gondolok.

Amikor Farah megházasodott, és elhozta feleségét Szomáliföldről a farmra, velük jött egy élénk, szelíd, füstös kis galambraj is: a fiatalasszony anyja, húgai és egy ifjú unokahúg, aki szintén a családban nevelkedett. Farah elmondta, hogy az ő országában ez a szokás. A szomáliföldi házasságokat a családok öregei szerzik, s fő szempontjaik a fiatalok származása, gazdagsága és jó híre; a legjobb családokban a menyasszony és a vőlegény egyszer sem látja egymást a házasság napjáig. De a szomáli lovagias nép, nem hagyja oltalom nélkül a hajadont. Jó modorra vall egy új férj részéről, ha a házasságkötés után fél esztendőt a felesége falujában tölt; ezalatt az ifjú feleség bizonyos fokig még független, úgy is mint háziasszony, úgy is mint helyi ismeretséggel és befolyással rendelkező személy. Persze a férj ezt néha nem teheti meg; ilyenkor a feleség nőrokonai habozás nélkül elkísérik az asszonyt a házaséletbe, s egy darabig társaságul szolgálnak neki, még ha ez azzal jár is, hogy távoli vidékekre vagy országokba kell elhurcolkodniuk.

A háztartásomba került szomáli nők száma később még a törzs egy kis anyátlan lánykájával is gyarapodott, akit Farah magához vett, nem utolsósorban, gondolom, azért, hogy Mardokeus és Eszter esetének mintájára hasznot húzzon majd belőle, ha elérkezik a férjhez adásának ideje. Rendkívül élénk, jókedvű és okos kislány volt, s egész fantasztikus volt elnézni, amint növögetett, hogyan vették kézbe a hajadonok, s nagy gonddal hogyan formáltak belőle comme il faut ifjú szüzet. Tizenegy éves volt, amikor a farmra jött, és folyton otthagyott csapot-papot, hogy engem kövessen mindenüvé. Lovagolt a pónimon, hordozta a puskámat, vagy leszaladt a kikuju totókkal a halastó partjára, s a szoknyáját feltűrve, mezítláb ügetett körbe a sás benőtte parton, kezében egy merítőzsákkal. A szomáli kislányok haját leborotválják, csak egy kör fekete fürtöt hagynak meg a koponya körül s egy hosszú tincset a tetején; nagyon bájos viselet ez, a kislány úgy festett vele, mint egy igen virgonc és gonosz ifjú szerzetes. Idővel és a felnőtt lányok hatására azonban átalakult, s ez az átalakulás őt magát is elbűvölte és lenyűgözte. Mintha nehéz súlyokat kötöttek volna a lábára, lassan, nagyon lassan kezdett járni, szemét a legjobb modorban sütötte le, és becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy azonnal eltűnjön szem elől, ha idegen érkezett a házhoz. A haját többé nem vágatta le, s amikor rendesen megnőtt, a többi lány szétválasztotta és számtalan vékony kis varkocsba fonta. A novícia büszkén és komolyan tűrte ezt a rítust; látszott: inkább meghalna, mintsem hogy ne teljesítse minden ez irányú kötelességét.

Az öregasszonynak, Farah anyósának, mint Farahtól megtudtam, a maga országában igen nagy volt a becsülete, amiért ilyen kitűnő nevelésben részesítette a leányait. Szomáliföldön ők voltak a divat tüköre, a szűzies külső öntőedénye. És ez a három fiatal nő valóban maga volt a megtestesült méltóság és illemtudás. Előkelőbb magatartású úrinőket soha nem láttam. Szűzi szerénységüket kiemelte a ruhaviseletük. Hihetetlen méretű és szélességű szoknyákat hordtak; én csak tudom, mert gyakran magam vásároltam nekik a selyem- és kalikóanyagot: tíz yardnyira volt szüksége egy-egy szoknyához mindegyiknek. Ez alatt a hatalmas tömegű anyag alatt karcsú térdük titokzatos és behízelgő ritmusra mozgott:

Kecses lábad ha lép, és röpködnek a fodrok,

titkos vágy ingerel gyötrelmeket okozván,

mint két incselkedő boszorkány,

kik sötét bájitalt kavarnak billikomban.^

Az anya igen impresszív, testes figura volt, egy nőstény elefánt erőteljes és jóindulatú nyugalmával és elégedettségével. Sohasem láttam dühösnek. Tanárok és pedagógusok is megirigyelhették volna példátlan ösztönzőerejét; az ő kezében a nevelés nem kényszer volt és gyötrelmes fáradozás, hanem nagy és nemes összeesküvés, amelybe mohó tanítványait kegyesen beavatta. A kis ház, amelyet az erdőben építettem nekik, a fehér mágia apró középiskolájává változott, s a három fiatal lány, akik oly kecsesen járták körülötte az erdei ösvényeket, három ifjú boszorkánnyá, akik végtelen odaadással tanulmányozzák ezt a mágiát, mert tudják, hogy inasidejük leteltével roppant hatalom lehet az övék. Jókedvűen versengtek a kiválóságban; valószínű, hogy ha az ember ténylegesen piaci áru, akinek az értékét nyilvánosan vitatják meg, a rivalizálás nyílt és őszinte jelleget ölt. Farah felesége, aki többé már nem volt bizonytalanságban az értéke felől, különleges helyzetet élvezett, a jó tanuló helyzetét, aki már megkapta a maga boszorkánymesteri bizonyítványát; gyakran lehetett látni, amint meghitt társalgásba merül a főboszorkánnyal – ilyen tisztesség a hajadonoknak még nem járt.

Mindegyik fiatal nő tisztában volt a maga értékével. A mohamedán szűz rangján alul nem köthet házasságot, mert ezzel nagy gyalázatot zúdítana a család fejére. A férfi nősülhet rangon alul – neki az is megfelel-; nem egy szomáli vett maga mellé maszáj feleséget. De míg egy szomáli lány feleségül mehet Arábiába, arab lány nem mehet feleségül Szomáliföldre, mert az arab a felsőbbrendű fajta – közelebbi kapcsolatban áll a Prófétával – ; maguk az arabok között pedig a Próféta családjához tartozó szűz nem mehet férjhez a családon kívül. Nemüknél fogva a fajta fiatal női tehát eleve nagyobb társadalmi karriernek néznek elébe. Ők maguk ezt az elvet teljes ártatlansággal a fajtiszta csődörtelepéhez hasonlították, mert a szomálik nagy véleménnyel vannak a kancákról.

Amikor közelebbi ismeretségbe kerültünk, a lányok megkérdezték tőlem, igaz-e, amit hallottak, hogy némely európai országokban a hajadonokat ingyen adják oda leendő férjüknek. Aztán meg azt is hallották, de ezt már egyenesen elképzelhetetlennek tartják, hogy egy bizonyos törzs odáig vitte lealacsonyodásában, hogy a vőlegénynek fizetnek, amiért elviszi a lányt. Szégyellhetik is magukat az ilyen szülők, a lányok nemkülönben, ha efféle bánásmódot szótlanul tűrnek. Hová lett az önbecsülésük, hová a nő és a szüzesség tisztelete? Ha balszerencsés módon ebbe a törzsbe születtek volna bele, mondták a hajadonok, ők bizony szent fogadalmat tennének, hogy soha nem mennek férjhez.

Napjaink Európájában nincs lehetőség tanulmányozni a szűzi szemérmetességet, és a régi könyvekben sem sikerült megragadnom a báját. Most, itt értettem csak meg, miképpen kényszerítették térdre nagyapámat és dédapámat. A szomáli szisztéma egyszerre volt természetes szükséglet és szépművészet, vallás, stratégia és balett, s minden egyes aspektusában nagy odaadással, fegyelemmel és hozzáértéssel gyakorolták. Az édes élvezet az ellentétes erők játékában rejlett. A cáfolat örök princípiuma mögött micsoda nagylelkűség; a pedantéria mögött mennyi nevetőkedv, mennyi halálmegvetés! Ennek a harcias fajtának a leányai úgy mutatták be az illedelem ceremóniáját, mint valami nagy, kecses haditáncot; a vaj meg nem olvadt a szájukban, addig nem pihentek, míg az ellenség szíve vérével jól nem laktak; három tüzes ifjú nőstény farkas voltak ők szelíd bárány bőrébe bújva. A szomáli szívós nép, sivatag és tenger edzette őket. Az élet nehéz súlyai, hosszan tartó feszültségek, nagy hullámok és végeérhetetlen korok változtatták ezeket az ifjú hölgyeket ilyen kemény, fénylő alabástrommá.

A nők nomád módra varázsolták otthonossá Farah házát, vagyis úgy, mintha minden percben arra számítanának, hogy fel kell szedniük a sátrat; szőnyegek, hímzett kárpitok lógtak itt is, ott is a falakon. Nagy szerepet játszottak az illatosítók, és a szomáli illatosítók jó része igen édes. Mivel kevés nővel találkoztam a farmomon, hamar beleszoktam, hogy a nap végén egy-egy csendes órát az öregasszonnyal és a lányokkal üldögéljek végig Farah házában.

Minden érdekelte őket, s az apró dolgok különös élvezetet szereztek nekik. A farm apró-cseprő problémáin, a jelentéktelen kis helyzetkomikumokon akkorákat kacagtak, hogy csak úgy csilingelt a ház. Amikor kötni tanítottam őket, úgy nevették, mint valami különlegesen mulatságos bábszínházat.

Ártatlanságuk nem tudatlanságból fakadt. Mindnyájan segédkeztek már szülésnél és halottas ágynál, s hidegen vitatták meg a részleteket az idős anyával. Szórakoztatásomra néha tündérmeséket adtak elő az Ezeregyéjszaka modorában, többnyire komikus meséket, amelyekben a szerelemről fölöttébb őszintén folyt a szó. Közös jellemzője volt ezeknek a történeteknek, hogy az akár szűzies, akár nem szűzies hősnő mindig felülkerekedett a férfi főszereplőkön, mindig diadalmaskodott rajtuk. Az anya csak ült és halvány mosollyal az arcán hallgatott.

Ezen a bezárt asszonyi világon belül, falai és erődítései mögött megéreztem egy nagy eszmény jelenlétét, amely nélkül a helyőrség bizonyosan nem tudott volna ily vitézül kitartani: ama millenniumi reményt, hogy egyszer majd a nők lesznek a világ urai. Az idős anya ilyenkor új alakot öltött, miként ha trónusán ült volna, mint masszív, sötét szimbóluma annak a nagy hatalmú női istenségnek, aki a régi korokban, a próféta Istenének ideje előtt még létezett. Ezt az istenséget sohasem vesztették szem elől, de elsősorban mégis gyakorlatias emberek voltak, a pillanat szükségére figyeltek és kiapadhatatlan találékonyságkészlettel rendelkeztek.

Ezek a fiatal nők mohón kíváncsiskodtak az európai szokások iránt, érdeklődve hallgatták a fehér hölgyek viselkedésének, neveltetésének és ruházatának leírását, mintha csak stratégiai tanulmányaikat akarnák teljessé tenni, megtudakolva azt is, miképpen hódítják meg és igázzák le egy idegen fajta hímjeit.

Tulajdon ruháik igen nagy szerepet játszottak az életükben, s ez nem is csoda, hiszen ezek egyszerre voltak harci szerszámok, hadizsákmányok és győzelmi trófeák. Férjük, a szomáli férfi természeténél fogva absztinens, közömbös az étel, az ital és a személyi kényelem iránt, kemény és hosszútűrő, akár az ország, ahonnét származik: a nő az egyetlen luxusa. A nőt kielégíthetetlenül kívánja, a nő a legfőbb jó számára az életben: lovak, tevék, állatállomány, mindez szintén kívánatos, de a feleségeknél többet sohasem ér. A szomáli nők pedig bátorítják mindkét fő jellemvonását. Kegyetlenül kigúnyolnak mindenféle puhaságot a férfiban, és nagy személyes áldozatokat vállalva ragaszkodnak a maguk árához. Ezek a nők egy pár papucsra nem tehetnek szert másképp, csak a férjük révén, nem lehetnek a maguk gazdái, mindig valamelyik hímhez, apához, fivérhez vagy férjhez kell tartozniuk és mégis ők az élet legértékesebb díjai. Meglepő és mindkét félnek becsületére válik, mennyi selymet, aranyat, alabástromot és korallt hízelegnek ki a szomáli nők a férfiaktól. A hosszú és igen fáradságos kereskedelmi expedíciók végén minden nehézség, kockázat, furfang és tűrés női ékességgé válik. A fiatal lányok, akik még nem kaptak kipréselni való férfit, kis sátorszerű házaikban szép hajukat használták ki, amennyire csak lehetett, s várták az időt, amikor majd ők hódítják meg a hódítót és ők zsarolják a zsarolót. Szívesen adták kölcsön egymásnak legszebb ruháikat, élvezettel öltöztették a kishúgot, aki a legbájosabb valamennyiük között, a férjezett nővér legékesebb darabjaiba; nagy nevetve még az arannyal hímzett vászon fejéket is ráillesztették, amit pedig szűz a törvények szerint nem viselhet.

A szomálik rengeteget pörösködnek és viszálykodnak; alig volt időszak, amikor Farahnak valamilyen ügyben nem kellett bejárnia Nairobiba, vagy a törzsnek nem kellett gyűlést tartania a farmon. Ilyenkor az idős anya, ha meglátogattam, szelíden és okosan mindig igyekezett kiszedni belőlem minden részletet. Faggathatta volna Farahot is, aki bizonyára apróra beszámolt volna neki, mert nagyon tisztelte. Én azt hiszem, diplomáciából folyamodott ehhez a módszerhez, így ugyanis, ha szükségesnek mutatkozott, nyugodtan eljátszhatta a férfiak ügyeiben járatlan, azokból egy árva szót felfogni nem képes, tudatlan asszony szerepét. Ha tanácsot akar adni, szibillai módon, isteni sugallatra kell adnia, nehogy később számon kérhessék rajta.

Ezeken a farmon szervezett nagy gyűléseken vagy vallási ünnepeken a nőké volt a szervezés és az ételkészítés feladata. A lakomákon nem vettek részt, a mecsetbe sem tehették be a lábukat, de a vendégeskedések sikerét és fényét nagyon is a szívükön viselték, és még egymásnak sem vallották be, mit gondolnak róluk a lelkük mélyén. Ilyenkor oly erősen emlékeztettek hazám egy korábbi nemzedékének hölgyeire, hogy óhatatlanul is turnürökben, hosszú, keskeny uszályokban láttam őket magam előtt. Nem másként teljesítettek ékes szolgálatot anyám és nagyanyám korának skandináv asszonyai sem – a jó természetű barbárok e civilizált rabszolgái – ama roppant és szentséges férfimulatságokon: az őszi idény fácánvadászatain és nagy battue-jein.^

A szomálik megszámlálhatatlan nemzedék óta rabszolgatartók, s asszonyaik jól kijöttek a bennszülöttekkel, természetesen és igen higgadtan viselkedtek velük. A bennszülött számára könnyebb szomálinál vagy arabnál szolgálni, mint fehér embernél, hiszen a színes fajták élettempója mindenütt ugyanaz. Farah felesége nagyon népszerű volt a farm kikujui között, s Kamante többször is leszögezte, milyen okos teremtés.

Azokhoz a fehér barátaimhoz, akik gyakorta meglátogattak a farmon, például Berkeley Cole-hoz és Denys Finch-Hattonhoz az ifjú szomáli hölgyek nagyon udvariasan közeledtek; többször beszédbe elegyedtek velük, és meglepően sokat tudtak róluk. Ha találkoztak, nővéries modorban köszöntötték őket, kezüket ruhájuk fodrai közé rejtve. Az érintkezés azonban még így is komplikált volt, mert Berkeley is és Denys is tartott szomáli szolgákat, ezekkel pedig a lányok semmiképpen sem közösködhettek. Amint Dzsama vagy Bilea karcsú, turbános, fekete szemű alakja megjelent a farmon, ifjú szomáli hölgyeim eltűntek a föld színéről, még buborékok sem mutatták, hol merültek alá hirtelenében. Ha ilyenkor valami miatt látni akartak, úgy lopakodtak oda a házam falához, hogy valamelyik szoknyájukat egészen az arcuk elé húzták. A két angol férfi kijelentette, hízeleg nekik, hogy velük mégis oly bizalmasak, de azt hiszem, a szívük mélyén azért hideg kis fuvallatok támadtak a gondolatra, hogy akármint is vesszük: őket ártalmatlanoknak tekintik.

Néha elvittem a lányokat kocsikázni vagy vendégségbe; ilyenkor gondosan megkérdeztem előbb az anyát, illendő-e ez, mert semmiképpen sem akartam besározni nevüket, amely oly makulátlan volt, akár Diana ábrázata. A farm egyik szélével határos birtokon élt egy fiatal ausztráliai asszony, néhány éven át kedves és bűbájos szomszédom; ő többször is meghívta a szomáli lányokat teára. Ezek igen jeles alkalmak voltak. Gyönyörűen kiöltöztek, úgy festettek, mint megannyi virágcsokor, s amint áthajtottunk, hátam mögött az egész autó úgy csicsergett, akár egy madárház. Óriási érdeklődést tanúsítottak a ház, a ruhák, de még barátnőm férje iránt is, akit ilyenkor csak távolból láttunk, amint éppen lovagolt vagy szántott. Amikor a teát felszolgálták, kiderült, hogy csak a férjezett nővér és a gyerekek fogadhatják el, a fiatal lányok számára az efféle izgatószer tilos. Nekik be kellett érniük a süteményekkel, amiket illedelmesen és kecsesen fogyasztottak. A kislány körül, aki szintén velünk jött, némi vita támadt – ihat-e még teát, vagy már elért abba a korba, amikor veszély leselkedik rá? A férjezett nővér úgy döntött, hogy ihat, de a gyermek sötét, büszke és hosszú tekintetet vetett ránk, és elutasította a felkínált csészét.

Az unokahúg elmélkedő hajlamú, vörösbarna szemű lány volt, tudott arabul olvasni, és hosszú részleteket mondott fel a Koránból. Érdekelte a teológia, és sok vallási jellegű beszélgetést folytattam vele a világ csodáiról. Tőle tanultam meg, hogyan is kell helyesen értelmezni Józsefnek és Putifár feleségének történetét. Annyit elismert, hogy Jézus Krisztus szűztől született, de azt már nem, hogy Isten fia, hisz Istennek hús-vér fia nem lehet. Mariammo, a hajadonok közt a legszebb, a kertjében sétált, amikor egy nagy angyal, akit az Úr küldött, szárnya tollával megérintette a vállát: így fogant gyermeket. Vitáink során egy nap képeslapot mutattam neki Thorvaldsennek^ a koppenhágai katedrálisban levő Krisztus-szobráról. A képet látva, a maga szelíd és eksztatikus módján abban a pillanatban beleszeretett a Megváltóba. Mindig róla akart hallani, s csak sóhajtozott, irult-pirult, miközben meséltem. Júdás nagyon elkeserítette – fel nem foghatta, ilyen emberek hogy létezhetnek –, ő maga is boldogan kikaparta volna a szemét. Nagy szenvedély volt ez, akár az illatosítóik, amiket a házukban égettek, s amik – távoli hegyeken nőtt sötét fákból készülvén – édesek és különösek a mi érzékeinknek.

Megkérdeztem a francia atyákat is, átvihetem-e hozzájuk a misszióra fiatal mohamedán hölgyeimet, s amikor a maguk barátságos és élénk módján – sőt boldogan, hogy végre valami történik – beleegyeztek, egyik délután áthajtottam velük, és egyenként, ünnepélyesen beléptünk a hűvös templomba. A fiatal nők még sohasem láttak ilyen tágas-magas épületet. Amikor a mennyezetre felnéztek, fejük fölé tartották a kezüket, hogy megvédjék, ha rájuk omlana. A templomban szobrok is voltak, és a képeslaptól eltekintve ők még csak hasonlót sem láttak soha életükben. A francia misszión van egy életnagyságú Mária-szobor, csupa fehér és világoskék, a kezében liliom, mellette Szent József, karján a gyermek Jézussal. A lányoknak földbe gyökerezett előttük a lába, a Szűz szépsége láttán csak sóhajtozni tudtak. Szent Józsefről már hallottak egyet-mást, és igen nagy véleménnyel voltak róla mint hűséges férjről és oltalmazóról; most azonban jelentőségteljes és hálás pillantásokat vetettek rá, mert lám, még a gyereket is tartja a felesége helyett. Farah felesége, aki akkoriban gyermeket várt, egész idő alatt a Szent Család körül ténfergett, amíg csak a templomban maradtunk. Az atyák igen büszkék voltak a templomablakaikra, amelyek festett üveget utánzó papírból készültek, s Jézus szenvedését ábrázolták. A fiatal unokahúg egyszerűen beleveszett ezekbe az ablakokba, egyre járta körül őket, a kezét tördelte, térde meghajlott, mintha csak a kereszt súlya alatt. Úton hazafelé alig egy-két szót ha szóltak; azt hiszem, féltek elárulni tudatlanságukat, ezért nem kérdeztek semmit. Néhány nap múlva mégis megkérdezték, vajon az atyák le tudják-e hívni Szűz Máriát vagy Szent Józsefet a talapzatról.

A fiatal unokahúgot a farmról adtuk férjhez, egy szép kis bungalóban, ami akkor épp üresen állt, s én kikölcsönöztem az alkalomra a szomáliknak. A menyegző igen fényes volt, és kerek hét napig tartott. A főceremónián magam is részt vettem: éneklő női menet vezette a menyasszonyt az éneklő férfiak menete elé, akik a vőlegényt hozták. Addig még egyszer sem látta, s én eltűnődtem, vajon Thorvaldsen Jézusaként képzelte-e el, vagy kétféle eszményképe volt, egyik az égi, másik a földi szerelemé, a lovagregények mintájára. A hét során többször is áthajtottam hozzájuk. Bármelyik órában állítottam be, a házban csak úgy csengett-bongott az ünnepi élet, és bódítottak a menyegzői illatosítók. Lendületesen ropták a kardtáncokat, a lenyűgöző női táncokat, az idősebb férfiak nagy marhavásárokat csaptak egymás közt, puskák durrogtak, öszvérfogatú kétkerekűk jöttek-mentek a ház és a város között. Éjjel, a verandára aggatott viharlámpák fényében Arábia és Szomáliföld leggyönyörűbb ruhaszínei suhantak a kocsikból a házba, a házból a kocsikhoz: kármin, szilvakék, szudáni barna, bengáli rózsa, sáfránysárga.

Farah fia a farmon született: Ahamed, vagyis Szaufe lett a neve, ami azt hiszem, fűrészt jelent. Szívében nyoma sem volt a kikuju gyerekekre jellemző félénkségnek. Már apró csecsemő korában, bebugyolálva, mint egy kis gubó, hogy a kerek, fekete feje alatt alig látszott test, már akkor is feszesen kihúzta magát ültében és egyenest a szemébe nézett az embernek: mintha csak egy miniatűr sólymot tartottam volna a kezemen, apró oroszlánkölyköt a térdemen. Anyja derűs lelkét örökölte, s amint futni megtanult, jókedvű és megrögzött kalandor lett belőle, akinek igen nagy volt a befolyása a farm csenevész bennszülöttnépére.

Öreg Knudsen

Néha európai vendégek is besodródtak a farmra, mint elszabadult fatörzsek a holtvízre, ott forogtak és bucskáztak egy darabig, aztán vagy kipörögtek újra a főáramba, vagy szétmállottak és elsüllyedtek.

Öreg Knudsen, a dán betegen és vakon jött a farmra, s épp csak annyi időt töltött ott, amennyi alatt meghalhatott, mint valami bitang jószág. Görnyedten rótta az utakat, gyakran sokáig szót sem ejtett, mert nem maradt hozzá ereje nyomorúsága cipelésétől, s ha megszólalt is, hangja, akár a farkasé vagy a hiénáé, nyüszítés volt csupán.

De ha kifújhatta magát, s rövid ideig a fájdalmát is feledte, szálltak megint a szikrák a pislákoló tűzből. Ilyenkor odajött hozzám, és elmagyarázta, hogy küzdenie kell a benne szunnyadó morbid búskomorság ellen, képtelen mániája ellen, hogy mindent sötéten lásson. Ésszel kell rajta erőt venni, mondta, hiszen a külső körülményekben, hogy a hétfene enné meg, nincs semmi hiba, azok nem érdemelnek megvetést. Csak a pesszimizmus, a pesszimizmus – az a rettenetes bűn!

Knudsen tanácsolta, hogy égessünk faszenet, s adjuk el a nairobi indiaiaknak, amikor egyszer a szokásosnál is jobban kifogytunk a pénzből a farmon. Ezer és ezer rúpia van ebben, állította. És öreg Knudsen irányításával nem vallhatunk kudarcot, mert ő viharos élete során megjárta Svédország legfölső tájékait, és apróra kitanulta ott a szénégetés mesterségét. Vállalta, hogy megtanítja rá a bennszülötteket. Mialatt az erdőben dolgoztunk, igen sokat beszélgettem Knudsennel.

A szénégetés kellemes munka. Kétségtelenül van benne valami mámorító, s az is köztudomású, hogy a szénégetők mindent egészen más fényben látnak, mint a hétköznapi emberek; költői hajlamúak, szeretnek lódítani, és erdei démonok szolgálnak társaságukul. És a faszén gyönyörű valami, amikor a kemence leég és kibontják s tartalmát elteregetik a földön. Sima, akár a selyem, maga a derített anyag, súlyától szabadultan, elpusztíthatatlanul, a fa sötét, tapasztalt kis múmiája.

A szénégetés művészetének mise en scène-je maga is gyönyörűség. Mivel csak az aljnövényzetet vágtuk ki – vastag fából ugyanis nem lehet szenet égetni –, egész idő alatt a magas fák koronái alatt dolgoztunk. Az afrikai erdő csendjében és hűvösében a vágott fának egresszaga van; az égetőkemence friss, nyers, keserű szaga pedig éppoly üdítő, mint a tengeri szellő. Az egész helynek volt valami színházi atmoszférája, ami, tekintve, hogy az egyenlítőtől délre nincsenek színházak, már magában elbűvölő. A vékony kék füstcsíkok szabályos távolságokban szálltak fel a kemencékből, a sötét kemencék pedig úgy sorakoztak, mint sátrak a színpadon; olyan volt az egész szín, mint valami csempész- vagy katonatábor egy romantikus operában. A bennszülöttek fekete figurái nesztelenül cikáztak közöttük. Ha egy afrikai erdőben valahol feltépik az aljnövényzetet, rengeteg pillangó válik láthatóvá, fürtökben telepszenek egy-egy tuskóra vagy facsonkra. Misztikus és ártatlan látvány. Öreg Knudsen apró, göcsörtös alakja pompásan beleillett a környezetbe, amint ide-oda ugrált vöröslő fejével, most hogy végre kedvére való munkára lelt, gúnyolódott és bátorított, mint valami megvénült és megvakult, igen gonosz manó. Lelkiismeretesen dolgozott, és meglepően türelmesen bánt bennszülött tanítványaival. Persze nem értettünk mindenben egyet. Párizsban, ahol lánykoromban festőiskolába jártam, azt tanultam, olajfából készül a legjobb faszén, de Knudsen megmagyarázta, hogy az olajfában nincsenek göbök, márpedig, aki ördöge van, annyit csak mindenki tud, hogy a dolgok lényege a göbeikben rejlik.

Egy bizonyos körülmény itt az erdőben megszelídítette Knudsen vad temperamentumát. Az afrikai fáknak nagyon finom, többnyire ujjas a levélzete, úgyhogy ha a sűrű aljnövényzetet eltakarítja az ember, ha, mondhatni, kivájja az erdőt, a fény úgy vetül a földre, akár nálunk otthon egy májusi bükkerdőben, amikor a levelek még nem pöndörödtek ki egészen. Felhívtam Knudsen figyelmét erre a hasonlóságra. Nagyon megtetszett neki a gondolat, mert egész szénégetés közben valami sajátos fantáziakép varázsa alatt állt: elhitette magával, hogy egy pünkösdi piknik résztvevői vagyunk odahaza Dániában. Egy üreges vén fát el is keresztelt Lottenburgnak a Koppenhága közelében levő kirándulóhely után. Néhány üveg dán sört rejtettem el Lottenburg mélyén, és odahívtam, hogy igyunk egyet – s Knudsen odáig ereszkedett, hogy nagy kegyesen hajlandó volt jó tréfának tekinteni a dolgot.

Amikor minden kemencét begyújtottunk, leültünk, és az életről kezdtünk beszélgetni. Sok mindent megtudtam Knudsen előéletéről s a különös kalandokról, amelyekben része volt, bárhová vetődött. De csakis magáról öreg Knudsenről, az egy igaz emberről beszélgethettünk – különben óhatatlanul belesüppedtünk volna abba a sötét pesszimizmusba, amelytől óva intett. Mi mindent átélt és látott: hajótörést, pestist, ismeretlen színű halakat, légtölcsért és víztölcsért, egyszerre három napot az égen, hamis barátokat, aljas gazemberségeket, kérészéletű sikereket, aranyzáport, ami alighogy eleredt, mindig el is állt. Egyetlen erős érzelem vonult végig ezen az Odüsszeián: a törvénynek és minden megnyilvánulási formájának a megvetése. Született lázadó volt ő, aki bajtársát látta minden törvényenkívüliben. A hősi tett számára egyenlő volt a törvény megfricskázásával. Szívesen beszélt királyokról, királyi famíliákról, mutatványosokról, törpékről és elmebajosokról, mert szerinte ezek is a törvényen kívül álltak – és minden bűnről, forradalomról, fortélyról és kópéságról, hisz mindez a törvénnyel szállt szembe. A jó polgárt azonban mélységesen megvetette, s a törvénytiszteletet a rabszolgalélek jellemzőjének tartotta. Nem tisztelte még a nehézkedés törvényét sem, amit én akkor ismertem meg a gyakorlatban, amikor fákat döntöttünk együtt: nem látta, miért ne lehetne – elfogulatlan, vállalkozó kedvű emberek részvételével – épp az ellenkezőjére változtatni.

Knudsen szorgalmasan teletömte a fejemet mindazoknak az embereknek – többnyire szélhámosoknak és csalóknak – a nevével, akiket ismert. Nőről azonban nem beszélt soha. Mintha az idő kimosta volna a memóriájából Helsingőr édes leányait s a világ kikötőinek lelketlen asszonyait. De azért, miközben beszélgettünk, én végig ott éreztem egy ismeretlen nő jelenlétét a háttérben. Azt nem tudom, hogy ki lehetett: feleség-e, anya, tanítónő vagy első munkaadójának a felesége – gondolatban Madame Knudsennek hívtam. Alacsonynak képzeltem el, mert ő maga is nagyon alacsony volt. Ez volt az az asszony, aki elrontja a férfi örömét, akinek mindig mindenben igaza van. Abba nem tudná hagyni a kárpálást, idegeire megy az embernek nagytakarításkor, minden érdekes vállalkozást megakadályoz, örökké a gyerekek képét mosdatja, kikapja a férfi kezéből a pálinkás poharat – vagyis maga a megtestesült törvény és rend. Abszolút hatalomra való áhítozásában hasonló a szomáli asszonyok női istenségéhez, de neki esze ágában sincs szerelemmel igázni le, ő észérvekkel és tekintélyelvvel uralkodik. Knudsen bizonyára fiatalkorában ismerkedett meg vele, amikor a lelke még elég képlékeny volt, hogy kitörölhetetlen benyomás érje. Aztán a tengerre menekült előle, mert a tengert az asszony utálja, oda nem követi, de partra vetődvén Afrikában továbbra sem szabadulhatott tőle, itt megint vele volt. Vad szíve mélyén, ősz-vörös haja alatt Knudsen jobban rettegett tőle, mint bármelyik férfitól, s minden nőben álruhás Madame Knudsenre gyanakodott.

Szénégetésünk végül is balul ütött ki. Hol az egyik, hol a másik kemencénk fogott lángot, s a nyereségünk azonmód füstbe ment. Knudsent nagyon bántotta a kudarc, hosszan törte a fejét, aztán kisütötte: soha senki ne égessen szenet, ha nem áll elegendő hókészlet a rendelkezésére.

Abban is segített, hogy halastavat létesítsünk a farmon. A farm főútja egy helyütt füves mélyedésen vágott át, ahol forrás is fakadt: kigondoltam, hogy gátat kellene építeni alatta, és az egész mélyedést tóvá változtatni. Afrikában mindig szűkében van az ember a víznek. Nagy nyereség lenne, ha az állatok a mezőn ihatnának, és nem kellene levándorolniuk a folyóhoz. Ettől kezdve a gát ötlete foglalkoztatta éjjel-nappal az egész farmot; apróra megrágtuk a problémát, s amikor végre elkészült, mindnyájan heroikus teljesítménynek éreztük. Kétszáz láb hosszú lett. öreg Knudsent roppantul érdekelte a dolog, még arra is megtanította Púran Szinghet, hogy gátkotrót fabrikáljon. Az elkészült gáttal igen sok bajunk volt, mert amikor a hosszú száraz évszak után elkezdődtek a nagy esőzések, nem bírta megtartani a vizet; több helyen átszakadt, nemegyszer félig el is mosódott. Knudsen találta ki, hogyan lehetne megerősíteni: ahányszor csak inni mennek a tóhoz, a farm minden ökrét, a telepesek minden marháját át kell hajtani a gát tetején. Sőt még a kecskéknek és birkáknak is hozzá kell járulniuk a nagy munkához. Mennyit ordítozott és veszekedett a kis pásztorgyerekekkel! Knudsen ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a marhák lassan ballagjanak a gáton, de a vad kis totók úgy szerették kergetni őket, hogy a farkukat is fölcsapják. Amikor aztán magam is Knudsen mellé álltam, s a totókat sikerült engedelmességre kényszeríteni, a keskeny töltésen hosszú sorban, higgadtan masírozó jószág azt a benyomást keltette az égbolt előterében, mintha Noé állatai vonulnának be a bárkába; Öreg Knudsen pedig, miközben botjával a hóna alatt számlálta őket, úgy festett, akár Noé, a bárkaépítő, aki elégedetten morfondírozik azon, hogy rajta kívül nemsokára mindenki meg fog fulladni.

Idővel hatalmas víztükröm lett itt, helyenként elérte a hét láb mélységet is; az út most már a tavon vágott át: nagyon szép látvány volt. Később még két gátat építettünk lejjebb, s így tavak egész sorát nyertük – valóságos gyöngyfüzért. Ettől fogva a tó volt a farm szíve. Nyüzsögtek körülötte a tehenek és a gyerekek, s a forró évszakban, amikor a hegyekben és a pusztákon kiszáradtak az itatók és a dagonyák, megérkeztek a madarak is: kócsagok, íbiszek, jégmadarak, fürjek, tucatnyi fajta lúd és réce. Este, amint az első csillagok kiütköztek az égen, leballagtam a tó partjára, leültem a fűbe és vártam, hogy megjöjjenek a madarak. Az úszómadarak, a többivel ellentétben, igen céltudatosan röpülnek: úton vannak egyik helyről a másikra – és micsoda perspektívákat látni ezekben a szárnyra kelt vad úszóművészekben! A kacsák, amint befejezték kerengésüket az üvegtiszta égen, úgy buktak alá zajtalanul a sötét vízbe, mint megannyi fordított nyílhegy, amelyeket a mennyei íjász lőtt ki. Egyszer még egy krokodilt is puskavégre kaptam a tóban; különös látvány volt, mert tizenkét mérföldet kellett vándorolnia, hogy az Athi-folyóból idejusson. Honnét tudta vajon, hogy víz várja ott, ahol addig egyáltalán nem volt víz?

Amikor az első tó elkészült, Knudsen értésemre adta, hogy halat kellene telepíteni bele. Van Afrikában egy nagyon jóízű sügérfajta, és a gondolat, hogy a farmon halászgathatnánk, igen kedvünkrevaló volt. Megoldani azonban nem volt könnyű: a Vadgazdálkodási Osztály telepített ugyan sügért néhány tóba, de kiemelni még tilos volt őket. Knudsen azonban, mint nekem bizalmasan megvallotta, tudott egy olyan tóról, amelyről senki más nem tudott s ahonnan annyi halat szerezhetünk, amennyit csak akarunk. Odahajtunk, magyarázta, áthúzunk rajta egy hálót, s bádogdobozokban meg sajtárokban hozzuk haza a halat, csak azt el ne feledjük, hogy vízinövényt is rakjunk a víz mellé, mert különben megdöglenek, mire hazaérünk velük. Ez a terv úgy fellelkesítette, hogy szinte reszketett, amint előadta; s a tulajdon kezével szőtt igazi Knudsen-féle hálót. De amint a vállalkozás időpontja közeledett, a dolog egyre rejtélyesebb színezetet kapott. Csakis teliholdnál, éjfélkor szabad végrehajtani. Eleinte három háziszolgát vittünk volna magunkkal, azután kettőre, majd egyre csökkentette a létszámukat, s erről az egyről is folyton faggatózott, hogy megbízható-e. A végén kijelentette, legjobb, ha mi ketten megyünk csak. Én ezt rossz tervnek tartottam, mert ketten nem tudtuk volna a sok dobozt behordani az autóba, de Knudsen váltig bizonygatta, hogy így lesz a legjobb, s azt is hozzátette, hogy lehetőleg senkinek se szóljunk róla.

Voltak barátaim a Vadgazdálkodási Osztályon, ezért nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: – Knudsen, igazából kié ez a sok hal, amit ki akarunk fogni? – Knudsen erre egy szót sem szólt. Kiköpött, mint egy vén tengerész, kinyújtotta foltozott cipős lábát, elkente a nyálát a földön, sarkon fordult, és halálos lassúsággal faképnél hagyott. Nyakát mélyen behúzta a válla közé, hogy már egyáltalán semmit sem láthatott, csak a botjával tapogatott maga előtt: megint ő volt a megvert kutya, a hontalan száműzött az aljas, érzéketlen világban. Én pedig, mintha csak gonosz varázslatot tett volna velem, ott álltam a földbe gyökerezve, győzedelmesen – Madame Knudsen papucsában.

A halszerzés dolgára többé nem került szó Knudsen és énközöttem. Csak nem sokkal a halála után sikerült a Vadgazdálkodási Osztály segítségével halat telepítenem a tavamba. Remekül érezték magukat benne, s hozzáadták csendes, hűvös, kuka és ideges életüket a tó életéhez. Déltájban, ha arra járt az ember, láthatta, amint a felszín alatt állnak, mint sötét üveghalak a homályos, napsütötte vízben. Akármikor érkezett váratlan vendég a házhoz, elég volt kiküldenem a totómat, Tambót egy kezdetleges horgászbottal. Mindig kihúzott egy kétfontos sügért.

Amikor Knudsent halva találtam a farmúton, beszalajtottam valakit a nairobi rendőrségre, hogy jelentse az esetet. A farmon akartam eltemetni, de késő este két rendőr jött érte kocsival; koporsót is hoztak.

Közben vihar tört ki, három hüvelyk víz zúdult a földre, mert a hosszú esős évszak elején jártunk. Szakadó záporban hajtottunk ki a házához; miközben kicipeltük Knudsent a kocsiba, fejünk felett úgy dörgött az ég, mintha egy üteg ágyút sütöttek volna el, és olyan sűrűn csapkodtak a villámok, ahogy a búzaszárak állnak a táblán. A rendőrségi autó kerekein nem voltak láncok, alig bírt megmaradni az úton, egyik széléről a másikra korcsolyázott. Öreg Knudsen élvezte volna, hogy így távozik a farmról.

A temetése körüli intéznivalók ügyében hajba kaptam a nairobi hatóságokkal; a civakodás elhúzódott, többször is be kellett mennem miatta a városba. Ezt az örökséget hagyta rám Knudsen: legutoljára hát nem ő, hanem én szegeztem lándzsát a törvény arcának, így vetkőztem le Madame Knudsen szerepét, így lettem Knudsennek – testvére.

Egy menekülő megpihen a farmon

Volt egy utazó, aki odajött a farmomra, megszállt éjszakára, azután elment és soha többé nem tért vissza – gyakran eszembe jut azóta is. Emmanuelsonnak hívták, svéd volt, és amikor megismertem, maître d’hôtel-ként dolgozott az egyik nairobi szállodában. Kövérkés fiatalember, puffadt, vörös arccal; megállt a székem mellett, ha a szállodában ebédeltem, és mézes-mázos hangon az óhazáról és ottani közös ismerőseinkről szóló történetekkel traktált; olyan kínos kitartással társalgott volna velem, hogy kénytelen voltam a másik hotelbe járni, mert akkoriban még csak két ilyen intézmény létezett a városban. Eztán keveset hallottam Emmanuelsonról; különös érzéke volt hozzá, hogy bajba keveredjék, s hogy nézetei és elképzelései az élet örömeiről gyökeresen különbözzenek az átlagostól. Így persze nem volt valami népszerű a többi itt lakó skandináv között. Egy délután váratlanul megjelent a farmomon, zaklatottan és kétségbeesve, s kölcsönkért tőlem egy összeget, hogy könnyebben átjusson Tanganyikába, máskülönben, attól tartott, börtönbe csuknák. Vagy a segítségem érkezett későn, vagy másra költötte a pénzt, de nem sokkal később hallottam, hogy letartóztatták Nairobiban. Börtönbe nem csukták, de egy időre eltűnt a szemhatáromról.

Egy este olyan későn tértem haza a lovaglásból, hogy már a csillagok is kezdtek kiütközni az égen, s egy embert pillantottam meg a házam előtt, a köveken ülve várakozott. Emmanuelson volt, aki szívélyes hangon jelentette: – Íme, egy csavargó, bárónő. –Megkérdeztem, hogy kerül oda, s ő közölte, hogy eltévedt és az én házamnál kötött ki. Miért, merre tart? Tanganyikába.

Ez aligha lehetett igaz – a Tanganyikába vezető út nagy és széles, könnyű rátalálni, az én farmutam is abból ágazott le. Hogyan akar eljutni Tanganyikába? –kérdeztem. Gyalog, válaszolta. Ez lehetetlen vállalkozás, mondtam: három napon át kellene víz nélkül talpalnia a Maszáj Rezervátumban, és mostanában oroszlánok garázdálkodnak arrafelé. A maszájok épp aznap panaszkodtak rájuk, s kértek, lőjek ki egyet.

Igen, igen, mindezt ő, Emmanuelson is tudja, de azért mégiscsak elgyalogol Tanganyikába. Mi mást tehetne? Most, hogy eltévedt, arra gondolt, esetleg társaságomul szolgálhatna a vacsorához, és megaludna a farmon, hogy reggel korán elindulhasson. De ha ez nekem nem felel meg, máris továbbindul, amíg még a csillagok ilyen fényesek.

Nem szálltam le a lóról, miközben beszéltem vele, hogy ezzel is érzékeltessem: nem tekintem vendégnek – nem akartam ugyanis, hogy velem vacsorázzék. Most azonban már láttam, nem is számít rá, hogy behívom. Nem bízott sem az én vendégszeretetemben, sem az ő rábeszélőképességében, magányos figurának tetszett ott a sötétben, a házam előtt, olyan embernek, akinek nincs egy barátja sem. A közvetlenkedő modort sem azért vette föl, hogy a maga megszégyenülését leplezze – ez őt már nem érdekelte –, hanem hogy engem ne hozzon kínos helyzetbe; így ha most elküldöm, nem minősülök barátságtalannak. Előzékenység egy űzött állattól. Kiáltottam a szaisz-onmak,^ hogy vezesse el a pónit, leszálltam és így szóltam: – Jöjjön be, Emmanuelson, megvacsorázhat nálam, és itt maradhat éjszakára.

A lámpafényben szomorú látványt nyújtott Emmanuelson. Hosszú fekete nagykabát volt rajta, olyan, amilyet senki sem hord Afrikában, arca borostás, haja nyíratlan, ócska cipőjének kilyukadt az orra. Semmit sem vitt magával Tanganyikába, a keze üres volt. Úgy tetszett, nekem kell felvennem a főpap szerepét, aki bemutatja az élő gödölyét az Úrnak, azután kiküldi a pusztába. Itt borra lesz szükség, gondoltam. Berkeley Cole, aki borral szokta ellátni a házamat, nemrégiben küldött egy rekesz igen ritka burgundit; szóltam Dzsumának, hogy hozzon belőle egy palackkal. Amikor vacsorához ültünk, Emmanuelson félig kiitta a poharát, a lámpa felé tartotta, s úgy nézegette sokáig, mint aki zenét hallgat figyelmesen. – Fameux^ – mondta–, fameux; ez Chambertin, mégpedig 1906-os évjárat. – Valóban az volt – megnőtt a tiszteletem Emmanuelson iránt.

Az elején nem sokat beszélt, és én sem tudtam, miről beszéljek vele. Megkérdeztem, hogyhogy nem talált semmilyen munkát. Azért, felelte, mert ő egyáltalán nem ért azokhoz a dolgokhoz, amikkel errefelé az emberek foglalkoznak. A szállodából elbocsátották; szakmájára nézve ő tulajdonképpen nem is maître d’hôtel.

– A könyveléshez ért? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta. – Mindig is nehezemre esett két számot összeadni.

– Tud bánni a marhákkal? – folytattam.

– A tehenekkel? – kérdezte. – Nem, nem, én félek a tehenektől.

– Tud traktort vezetni?

Halvány remény csillant fel az arcán. – Nem – mondta –, de talán megtanulhatnék.

– Az én traktoromon nem – jelentettem ki. – De hát mondja, Emmanuelson, mit csinált maga egész életében? Micsoda maga egyáltalán?

Emmanuelson kihúzta magát. – Hogy mi vagyok? – kiáltotta. – Természetesen színész vagyok.

Én pedig arra gondoltam magamban: Na, hála Istennek, akkor én végképp semmit sem tehetek ezért a szerencsétlenért; eljött az ideje, hogy emberi társalgásba kezdjünk. – Szóval színész? – mondtam. –Nagyszerű foglalkozás. És mik voltak a kedvenc szerepei a színpadon?

– Ó, én tragikus színész vagyok – felelte Emmanuelson. – A kedvenc szerepeim Armand A kaméliás hölgy-ből és Oswald a Kísértetek-ből.

Így hát ezekről a darabokról beszélgettünk, a különféle színészekről, akiket e szerepekben láttunk, és arról, hogy véleményünk szerint hogyan kellene őket alakítani. Emmanuelson körülnézett a szobában. –Nincsenek meg véletlenül Henrik Ibsen darabjai? Akkor ketten eljátszhatnánk az utolsó jelenetet a Kísértetek-ből, persze, ha maga vállalná Alvingnét.

Nem voltak meg Henrik Ibsen darabjai.

– De talán emlékezik is rá? – melegedett bele Emmanuelson. – Én magam kívülről tudom Oswaldot, elejétől a végéig. Az utolsó jelenet a legjobb. Tragikus hatás dolgában, tudja, jóformán utolérhetetlen.

Most már minden csillag előbújt, nagyon szép, kellemes este köszöntött ránk; nem volt már messze a hosszú esős évszak. Megkérdeztem Emmanuelsontól, tényleg gyalog akar-e eljutni Tanganyikába.

– Igen – felelte –, mostantól magam leszek a magam súgója.

– Még szerencse – mondtam –, hogy nem nős ember.

– Igen, igen – felelte. Azután szerényen hozzátette: – De persze az vagyok.

Beszélgetésünk során Emmanuelson elpanaszolta, hogy idekinn a fehér ember nem veheti fel a versenyt a bennszülöttekkel, akik sokkal olcsóbban vállalnak munkát. – Párizsban – mondta – bármikor kaptam állást valamelyik kávéházban.

– Miért nem maradt Párizsban, Emmanuelson? –kérdeztem.

Fürge, tiszta pillantást vetett rám. – Párizsban? Nem, nem. Épp az utolsó pillanatban sikerült onnan kereket oldanom.

Emmanuelsonnak egyetlen barátja volt a kerek világon, sokszor meg is emlegette. Ha őt felkereshetné, minden másképp alakulna, mert a barátja gazdag és igen nagylelkű. Ez az ember varázsló volt, és a világot járta. Amikor Emmanuelson utoljára hallott felőle, éppen San Franciscóban lépett föl.

Megint az irodalomról és a színházról beszélgettünk, de azután csak Emmanuelson jövőjére került a szó újból. Elmondta, hogyan mutattak neki egymás után ajtót itteni honfitársai.

– Nehéz helyzetben van, Emmanuelson – mondtam –, hirtelen nem is jutna eszembe senki ismerősöm, akire jobban rájár a rúd, mint magára.

– Igen, én is azt hiszem – felelte. – De nekem mostanában sokszor eszembe jut, ami magának talán sohasem jut az eszébe: valakinek mindig a legrosszabb helyzetben kell lennie.

Palackjából kifogyott a bor, félretolta a poharat. –Ez az út – mondta –, ez nekem afféle szerencsejáték. Le rouge et noir. Így talán kikerülök a kátyúból, talán még a legnagyobb kátyúkból is. Aztán, ha eljutok Tanganyikába, talán megütöm a főnyereményt.

– Biztosan eljut Tanganyikába – mondtam –, esetleg felveheti valamelyik indiai teherautó, amely éppen arra tart.

– Igen, csakhogy ott vannak az oroszlánok – felelte Emmanuelson – meg a maszájok.

– Hisz maga Istenben, Emmanuelson? – kérdeztem.

– Igen, igen, igen – felelte Emmanuelson. Egy darabig csak üldögélt csendesen. – Lehet, hogy rettenetesen szkeptikusnak fog tartani azok után, amit most mondok – folytatta. – Istenen kívül én abszolúte semmiben nem hiszek.

– Mondja, Emmanuelson, van valami pénze?

– Igen, van – felelte –, nyolcvan cent.

– Az nem elég. Én nem tartok pénzt a háznál, de Farahnak talán lesz valamennyije – Farahnak volt négy rúpiája.

Másnap reggel napkelte előtt szóltam a szolgáknak, hogy ébresszék fel Emmanuelsont, és készítsenek nekünk reggelit. Éjszaka arra gondoltam, jó lenne, ha az első tíz mérföldön magam segíteném át kocsival. Emmanuelsonnak ez nem nagy nyereség, további nyolcvan mérföldet kell majd gyalogolnia, de nem szerettem volna, ha egyenesen az én küszöbömről lép ki ismeretlen végzetébe, és különben is valami szerephez akartam jutni ebben az ő komédiájában vagy tragédiájában. Összeállítottam neki egy szendvics- és keménytojás-csomagot, s hozzátettem még egy palack Chambertin 1906-ost, ha már annyira tudta értékelni. Hátha ez lesz az utolsó itala az életben, gondoltam.

Emmanuelson hajnalban úgy festett, akár azok a legendás hullák, akiknek igen hamar kinő a föld alatt a szakálluk, de a sírból mindenesetre egészen fesztelenül mászott elő, nyugodtan és kiegyensúlyozottan viselkedett, amint nekivágtunk az útnak. A Mbagathi-folyó túlsó partján kiengedtem a kocsiból. A reggeli levegő tiszta volt, az égen egyetlen felhő sem mutatkozott. Délnyugatnak indult tovább. Amint hátranéztem, a horizonton épp akkor bukott fel a nap tompa vörösben: akár a kemény tojás sárgája, gondoltam. Három-négy óra, és a fehérizzás fényével tűz a vándor fejére.

Emmanuelson búcsút vett tőlem, elindult, azután visszajött, és még egyszer elbúcsúzott. Ültem a kocsiban és néztem, és azt hiszem, ahogy ott gyalogolt, örült, hogy van nézőközönsége. Azt hiszem, oly erősen kifejlődött benne a drámai ösztön, hogy abban a pillanatban maga is élénken érzékelte, amint elhagyja a színpadot és eltűnik, mintha a közönség szemével látta volna magát lelépni. Emmanuelson el. Vajon nem volna-e méltó és illő, hogy a hegyek, a tövisbokrok, a poros út is megszánják, és kartondíszlet jelleget öltsenek egy pillanatra?

A reggeli szellő meglobogtatta lába körül a hosszú fekete nagykabátot, a palack szája kiállt a zsebéből. Éreztem, hogy szeretettel és hálával telik meg a szívem, amit az otthon maradó érez az útra kelő, a világ vándora, a tengerész, a felfedező és a csavargó iránt. Amint a domb tetejére felért, megfordult, levette és meglengette a kalapját; hosszú haját kifújta a homlokából a szél.

Farah, aki elkísért, megkérdezte: – Hová megy ez a bvana? – Csak a tulajdon méltósága kedvéért nevezte bvanának Emmanuelsont: ha már egyszer megszállt a házunkban…

– Tanganyikába – feleltem.

– Gyalog?

– Igen.

– Allah legyen vele – mondta Farah.

A nap folyamán sokszor gondoltam Emmanuelsonra, s ki-kiléptem a házból, hogy elnézzek a tanganyikai út felé. Este tíz óra tájt oroszlánbömbölést hallottam messze délnyugatról; fél óra múlva újra hallottam. Eltűnődtem, vajon nem egy öreg fekete nagykabáton ül-e. Az egész elkövetkező héten híreket próbáltam szerezni Emmanuelson felől, megparancsoltam Farahnak, hogy faggassa ki azokat az indiai ismerőseit, akik teherautóikkal járnak Tanganyikába, nem kerülte-e el valaki, nem találkozott-e vele az úton. De senki sem tudott róla.

Fél év múlva meglepetésemre ajánlott levelet kaptam Dodomából, ahol nem ismertem senkit. Emmanuelson küldte. A borítékban benne volt az ötven rúpia, amit először adtam neki kölcsön, amikor el akarta hagyni az országot, és Farah négy rúpiája. Ezen az összegen kívül – amire egyáltalán nem számítottam, hogy valaha is viszontlátom – Emmanuelson hosszú, értelmes és igen kedves levelet is küldött nekem. Csaposi állást kapott egy dodomai bárban – vajon miféle bárok lehetnek Dodomában? –, és egész jól megy sora. A hála érzése nagyon mélyen élt benne; mindenre emlékezett a farmon töltött estéből, és többször is leszögezte, hogy barátok között volt itt. Részletesen leírta Tanganyikába vezető útját. A maszájokról csupa jót mondhatott. Ott találták az úton, és befogadták maguk közé, nagy jóságban és vendégszeretetben volt része tőlük, s különféle kanyargókkal velük is tette meg az út javát. Olyan pompásan elszórakoztatta őket, írta, a különböző országokban átélt kalandjaival, hogy alig akarták elereszteni. Emmanuelson nem ismerte a maszájok nyelvét – Odüsszeiáját nyilván pantomimban adta elő.

Rendjén való is, gondoltam magamban, hogy Emmanuelson a maszájoknál keresett menedéket s azok befogadták. A világ igazi arisztokráciája és igazi proletariátusa érti legjobban a tragédiát. Számukra Isten alapvető princípiuma ez, s kulcsa a létnek. Nagyban különböznek ebben a polgári osztálytól, amely tagadja a tragédiát, s nem képes azt elviselni, amelynek a tragédia csupán illetlenséget, kellemetlenséget jelent. Mennyi félreértés származott ebből a középosztálybeli fehér bevándorló telepesek és a bennszülöttek között! A mogorva maszájok egyszerre arisztokraták és proletárok, ők azonnal felismerték a magányos, fekete ruhás vándorban a tragikus figurát; és köztük a tragikus színész végre elemében érezhette magát.