Amy a tenyerébe temette az arcát.
– Tudom, tudom. – nyöszörögte.
– Nézd meg a zamatos turbolyát – ajánlotta Nellie, aztán előrehajolt, hogy egy újabb adag humuszt adjon Saladinnek. A humuszt direkt neki rendelték, hogy megköszönjék, amiért ilyen kiváló jelszó volt.
Dan a laptopja fölé görnyedt. Végre sikerült egy botanikai szótárt találnia, amihez illusztrációk is tartoztak. De a levélhez megtalálni a megfelelő növényt sokkal nehezebb volt, mint képzelte. És csak rontott a helyzeten, hogy Nellie ész nélkül dobálta be a gyógy– és fűszernövényneveket, mintha csak a konyhában főzőcskézne.
– Mennyi címszó van? – kérdezte Amy.
– Sssss. Mit tudom én! Több ezer.
– És mióta itt dekkolunk, hány címszót ellenőriztél?
Dan az összehasonlított növények listájára pillantott.
– Harminchetet. Nem! Harmincnyolcat! A turbolyát elfelejtettem.
Amy felnyögött.
– Pedig már húsz perce csinálod. Ez eltarthat egész éjszaka!
– Szerintem a holnapi napot is nyugodtan dobjátok rá – vetette oda Nellie. – Próbáljátok ki a tamarindot!
Dan klikkelt egyet.
– Nem – mondta csalódottan.
Amy felugrott, és Dan mögé állt.
– Igazad van, ha már úgyis Egyiptomban vagyunk, nézzünk egyiptomi növényeket! Katherine csak nem csődítette ide az egész pereputtyát holmi turbolya miatt?!
– Próbáld meg a mimózát! – kiáltotta Nellie.
– Meg a humuszt, meg a baba ganust, meg a mentát, meg a pálmát – fordult meg Dan, és csapkodni kezdett: – Mindjárt szétdurran az agyam!
– A rengeteg élmény miatt van – értett egyet Nellie. – Túl sok templomot, sírkamrát és ősi várost láttunk az elmúlt napokban. Aztán ott voltak a káprázatos naplementék, meg a szebbnél szebb műtárgyak, és.
– Ez tény, de miért hagyod ki a felsorolásodból az igazán izgi dolgokat? A krokodilokat, a fáraó átkát, az agykaparó kampót és a kanópuszokban őrzött testrészeket – hmm?
– Jó volt látni azokat a régi fotókat Grace-ről – szólalt meg Amy. – Például azt a bolondozós képet, ami Hatsepszut temploma előtt készült. Néha elfelejtem, milyen vicces tudott lenni.
– Perec és mustár – mondta Dan. – Emlékszel? Mindig azt mondta: „tartsátok nyitva a szemeteket, mert minden számít!”
Dan ugyanúgy tudta értékelni a világ apró dolgait, mint Grace, gondolta Amy. Eszébe jutott, hogy érkezéskor Dan milyen lelkesen túrta fel szobát, és még a leghétköznapibb tárgy előkerülése is akkora izgalmat jelentett számára, mintha sohasem látott volna hasonlót. Párnák! Biblia! Köntösök! Sampon!
– Az emberek azt mondják, hasonlítok Grace-re, de te vagy olyan, mint ő.
Dan vállat vont, és visszafordult a számítógéphez. De Amy észrevette, hogy az öccse füle vörösödni kezd – ebből biztosan tudhatta, hogy Dant boldoggá tette előbbi megjegyzése. Hozzátehette volna, hogy bocs. Hozzátehette volna, hogy igazad volt.
Hozzátehette volna, hogy tényleg ki akartam sajátítani Grace emlékét. De tudta, hogy eleget mondott.
– Minden számít – mormolta Amy. Grace lapjára pillantott, amin a három király éppen a kisded Jézusnál tette tiszteletét. Amy még soha életében nem látott ilyen pufók és királyi újszülöttet.
A képek és a szavak váratlanul összeálltak a fejében.
Három király. Hatsepszut. Punt.
A királynő bizony már az újbirodalomban sem úszta meg a karácsonyi bevásárlást!
Amy, mint egy alvajáró, az éjjeliszekrényhez lépett, és kihúzta a fiókot. Kivette belőle a Dan által talált Bibliát. Sietve Máté evangéliumához lapozott, a második fejezet tizenegyes verséhez.
– Dan? – szólította meg az öccsét kissé remegő hangon. – Megnéznéd a mirhát? – Lebetűzte a fiúnak, és mögé állt. Nellie is odalépett hozzájuk.
Dan a keresőbe gépelte a szót. A képernyőn hirtelen megjelent egy mirhalevél.
– Megvan! – kiáltott fel Dan. – És most áruld el, hogy jöttél rá!
– Ne feledkezzetek meg a művészetről! Először azt hittük, Grace a festményére célzott, aztán rájöttünk, hogy a képet nem útmutatónak szánta. De elfelejtettünk azon gondolkozni, hogy mire utalhatott vele valójában – Amy feltartotta a lapot. – Erre.
– Még mindig nem értem.
– Az egész Hatsepszutra utal.
– Hatsepszutra? – pislogott zavartan Nellie. – De ő több ezer évvel azelőtt élt, hogy a karácsonyt bevezették volna.
– Hatsepszut elment Punt földjére, és mirhával tért vissza. Grace éppen az ő reliefje előtt pózol. És ott volt még az útikönyvébe írt vicce a karácsonyi bevásárlásra kényszerülő királynőről. Ehhez akart visszavezetni bennünket – tartotta fel Amy ismét a lapot. – A háromkirályokhoz. Ők voltak azok, akik.
– Az újszülött Jézusnak ajándékokat vittek – okoskodott Nellie.
Amy felvette a Bibliát.
– Máté, második fejezet, tizenegyes vers. A Mt 2,11 nem a matrac árát jelölte, amin a rajz feküdt. Hallgasd! „És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát.”
Dan bólintott.
– Grace a nyaranta helyett nyagyantát írt! Ő, akinél jobb helyesírót nem ismertünk! Igazán tudhattuk volna! Évekig Scrabble-öztünk vele minden áldott hétvégén! A mirha egy gyantaféleség, erre célzott a nyagyantával! Fél gramm mirha! Ez a kulcs!
Amy szeme felcsillant.
– Grace fogta a kezünket egész végig! Nem hagyott el bennünket, Dan! Segíteni fog, amikor szükségünk lesz rá! És az is nagyon jellemző rá, hogy a legváratlanabb pillanatokban! Nem hagyott magunkra! Még mindig itt van velünk!
Dan elfordította a fejét. Amy tudta, hogy a könnyeit akarja elrejteni előle. Pedig az ő szeme is könnybe lábadt. Grace kezét érezte a vállán, és szinte hallotta a hangját: „Szép munka volt, Amy!”
Grace visszajött hozzájuk, és soha többé nem veszíthetik el.
Hirtelen zajt hallottak a szomszédból. Egy tompa puffanást.
– Ez az Ekat-sasfészekből jött – suttogta Dan.
– Megnézzük?
– Lehet, hogy Alistair – mondta Nellie.
Az összekötő ajtóhoz settenkedtek, majd odatapasztották a fülüket.
– Most nem hallok semmit – suttogta Amy.
– Azért nem ártana utánajárni a dolognak – mondta Dan. Kivette az esernyőt a szekrényből, letekerte a nyelét, és beleillesztette a zárba. Az ajtógomb elfordult.
Résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált.
– Mit látsz? – kérdezte Amy.
– Csodálatos dolgokat. Csak az a baj, hogy a padlón.
Dan belökte az ajtót. A sasfészket feldúlták. Vitrinek összetörve, festmények eldobálva, makettek feldöntve. Óvatosan kerülgették az üvegszilánkokat.
A Szahmetek eltűntek, a talapzatok üresen álltak.
– Ki tehette ezt? – suttogta Amy.
Nellie lehajolt, hogy valamit felvegyen a földről. Egy fekete szövetdarab volt. Talán egy vitrin kiálló üvegdarabja téphette ki egy ruhából.
Amy a szövet mintájára meredt. Ismétlődő M-ekből állt. Félelem markolt a szívébe.
– A Madrigálok. – suttogta.