Ne gondolj agyszürcsölgető zombikra, ha egy ősi sírboltban állsz, figyelmeztette magút Dan.
Sötétség vette őket körül. Alig értek a sírbolt ajtajához, már ki is nyílt. Úgy látszik, Theo elfelejtette bezárni. Idegenvezetőjük vidámsága nélkül a kripta valahogy sötétebbnek tűnt. És félelmetesebbnek.
– Té-tényleg lemenjünk? – suttogta Amy.
– Azért vagyunk itt, vagy nem? – mondta a fiú, de ő sem mozdult.
– Ez az egész olyan nevetséges – húzta ki magát Amy. – Gyerünk!
Behajtotta az ajtót, de nem csukta be. Dan a sarkában maradva követte lefelé a lépcsőn. Az előtérbe érve mindketten felpillantottak a mennyezetre. A csillagok arany virágokra hasonlítottak egy ragyogó kék mezőn.
Aztán megfordultak, hogy szemügyre vegyék a lépcsőt.
– Nézzük meg a lépcsőfokok függőleges falát! – javasolta Amy. – Katherine valószínűleg nem a vízszintes részen hagyott üzenetet. Tudta, hogy annyi évszázad alatt biztosan lekopna.
Mindegyiket megvizsgálták, de csak réges-régi, kopott köveket találtak.
– Nyomás a következő lépcsőházba! Kevés az időnk! – javasolta Amy.
Óvatosan lépkedtek lefelé a sírba.
– Várj! – suttogta Amy. Nem tudta, miért suttog, talán egyszerűen csak kegyeletsértőnek találta, hogy egy ilyen helyen kiabáljon.
Leguggolt, és hunyorogni kezdett a sötétben. Az idegességéről is megfeledkezett a felfedezés örömében.
– Dan! Ezt nézd! Azt hiszem, találtam egy hieroglifet a mészkőbe vésve!
– És itt is van egy! – mondta
Dan.
Egyre lejjebb haladva egymás után találták meg a jeleket.
Fémcsikorgás ütötte meg a fülüket.
Aztán hangos csapódás jelezte, hogy a sír ajtaja becsukódott. Hirtelen teljes sötétség borult rájuk.
– Amy? – suttogta Dan.
– Itt vagyok melletted. – Dan hangjából ítélve öt-hat centire lehettek egymástól. Annyira sűrű volt a sötét, hogy Amy a saját kezét sem látta. Megpróbálta legyűrni a rátörő pánikot.
A sötét úgy feküdt rájuk, mintha teste lett volna.
Dan érezte, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Amy megfogta a kezét. Normális esetben undorodva elhúzódott volna, de most jólesett nővére tenyerének érintése, még ha izzadt is kicsit.
– Valaki becsukta az ajtót – suttogta Amy.
– Ha nem mondod, hülyén halok meg! – válaszolta Dan.
Hirtelen valami zajt hallott. Talán lépteket. Mintha valaki csoszogna, és gyolcsszalagokat húzna maga után.
– Te is hallod? – kérdezte Amy.
– Nem – hazudta Dan.
A halál gyors szárnyakon érkezik el ahhoz, ki az alvók nyugalmát zavarni merészeli.
Dan tudta, hogy port lélegez be. Érezte, ahogy a tüdeje küzdeni kezd. Hallotta saját lélegzetének sípolását.
– Dan – fogta meg Amy az öccse vállát. – Van itt lent levegő bőven. Ugye nálad van az inhalátorod?
Amy nyugodt hangja Dant is megnyugtatta. El sem tudta képzelni, hogyan sikerült Amynek megőriznie a hidegvérét, mindenesetre rajta is segített. Dan tudta, milyen, amikor a nővére pánikrohamot kap. Ott volt mellette, amikor majdnem eltemették őket élve. A Nagymesternő egyre bátrabb lett. Dan a rövidnadrágja zsebébe nyúlt, és előhúzta az inhalátort.
Segített.
Újra hallották a neszezést. Halk volt, és fenyegető. Dan képzeletében megjelent egy szakadt gyolcsait maga után vonszoló múmia fekete lyukakkal a szeme helyén. Az agyát már kiszívták, nem volt más, csak egy élettelen tárgy. és közeledett.
Lassabban, intette nyugalomra a szívét. Ha ez egy számítógépes játék lenne, még vagánynak is tartanád.
Újabb csoszogás, még közelebbről.
De ez nem játék!
Akárki volt is, élő vagy holt, az ő bőrükre vadászott.
– El kell rejtőznünk! Irány a sírkamra! – suttogta Amy.
Dannek nem és nem és nem akaródzott visszamenni. Már a gondolatára is megfagyott ereiben a vér. Mégis követte Amyt oda, ahol a múmia feküdt sok ezer évvel ezelőtt.
A mindent beburkoló sötétség ellenére Irina tökéletesen tájékozódott. Hallotta, ahogy Amy és Dan közelebb surrannak hozzá. Úgy látott, mint egy macska. Ha úgy hozta a sors, több kilométeres föld alatti barlangból is kijutott volna, mint ahogy annak a csúnya kis marrákesi munkának köszönhetően megtette a kilencvenes években.
A sír akusztikája minden apró zajt felerősített. A srácok t; pontosan felé tartottak.
Eljött az alkalom. Végre a markában vannak. A kérdés csak az, hogy mit tegyen velük. Le kellett lassítania a kölyköket, de a legjobb lett volna teljesen leállítani őket. Rájuk ijeszteni, de annyira, hogy meg se álljanak Bostonig, ahová valók.
Persze, ott voltak a mérgező körmei is – ez is egy lehetőség. Vagy talán egy kis robbanószerrel többre menne? Nem akart semmi durvát, csak egy kis bányaomlást. Ha el tudna mellettük osonni, és miért ne tudna, a robbanószert a bejáratra helyezhetné, és bumm! Egy darabig biztosan nem másznának ki a sírkamrából. Éppen elegendő ideig ahhoz, hogy végre belássák, hogy a 39 kulcs keresése szigorúan felnőtteknek való játék.
Irina halkan elindult kifelé. Amy félve a kamrába lépett. A gyerekek egymás kezét fogták. Óóó! Milyen kis imádnivaló, hátulgombolós nyuszikák!
Egészen a sír hatása alá került. Őrült gondolatai támadtak. Elég! Ahogy a nagymamája mondogatta mindig, majdnem kirúgta a ház oldalát. Őrült gondolatok jutottak eszébe, hogy rossz úton jár, hogy létezik más járható út is a számára.
Csak egyetlen út létezett, és az csak az övé volt.
A kölykök közel voltak. Érezte a rettegésük szagát. Még egy milliméter, vagy kettő. A lába beleütközött valamibe.
– Hallottad? – nyöszörögte Amy.
Irina olyan közel állt hozzájuk, hogy megérinthette volna őket. Elég lett volna csak kiegyenesítenie az ujját, és. kicsit megbökni őket.
A szeme tikkelt egyet. Lehajolt, hogy kitapogassa, minek ütközött neki a cipője orra. Egy kis könyvet talált, és a zsebébe süllyesztette.
– Valaki van még itt rajtunk kívül – suttogta Dan.
Igen, Irina őrsvezető van itt, kis úttörőm! Irina látta Dan derengő nyakát. Olyan törékeny volt. És olyan közel.
De várjunk csak! Jobb, ha eszméletüknél vannak, amikor a robbanás bekövetkezik. Hiszen ki tud ráijeszteni egy eszméletét vesztett gyerekre?! Az igazi rémületet akkor éli át az ember, ha teljesen magánál van.
Irina óvatosan, akár egy szellem, elhaladt a gyerekek mellett. Fel a lépcsőn, az ajtó irányába. Az oldalkamra most bal felé esett. Zsebében ott lapult a robbanószer.
Irina megállt. Beállította az időzítést. Kezébe vette a robbanószerkezetet, készen arra, hogy elhelyezze.
Eszébe jutottak a falfestmények. A királynő. A másik istennő, aki kézen fogva vezeti. A zöldek, az aranyak, a kékek. Ez a sírbolt túlélt háromezer évet. Hagyni kell, hogy békében nyugodhassék.
Mi?! Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszébe?!
Cahill egyáltalán, vagy micsoda?! Egy Lucian. A felsőbbrendű agyafúrtság és ravaszság megtestesülése. Megtehet mindent, hogy megszerezze, amit akar.
De nem rombolhatja le, amit a homok, a víz és a sírtolvajok több ezer év alatt sem tudtak tönkretenni.
Irina leállította az időzítőt.
Abban a pillanatban hallotta meg a lépteket. Valaki volt még rajtuk kívül a sírban.
Irina még soha életében nem félt ennyire semmitől, leszámítva a bohócokat.
Elindult a zaj irányába.