2.
fejezet
Kis folyosón találták magukat, ami egy oldalajtóhoz vezetett. Kirohantak rajta.
Kanyargós sikátorba jutottak. Tudták, hogy Irina bármelyik pillanatban felbukkanhat. Megkerültek egy ládákkal telepakolt kocsit, a napon szunyókáló tulajdonos meglepetten pislogott, amikor felzavarták. Berohantak egy bolt hátsó ajtaján, és egy raktárban kötöttek ki. Sötét volt odabent, és minden csupa por. Dan fulladni kezdett.
– Használd az asztmasprédet! – figyelmeztette Amy.
– A... spré... Nellie-nél... maradt – zihálta Dan. Utálta ezt az érzést, mintha valaki kifacsarta volna a tüdejéből a levegőt. Mindig a legrosszabbkor tört rá.
– Jobb helyen nem is hagyhattad volna. Na, gyerünk!
Amy kézen fogta Dant, és elindult, egyenesen a boltba. A helyiség világos volt és levegős, a plafonról flitteres hastáncosruhák lógtak.
– Jó napot! Csinos ruhácskát keresnek? Olcsón adom!
– Köszönöm, de nem tetszik a színük – hadarta Dan, és kirohant az ajtón.
Végigfutottak egy újabb kacskaringós utcán, majd egy másikon. Amy végül intett, hogy megállhatnak.
– Leráztuk.
– Egyelőre. – Dan elkapta Amy könyökét: – Odanézz!
Néhány lépésnyire egy táblát vettek észre: „SZAHMET”.
A vörös függönyös kirakatban egyetlen szobor állt: kék kőből kifaragva, oroszlánfejjel, büszkén és sudáran.
Amy és Dan egymásra néztek, és habozás nélkül beléptek a boltba.
Egyenesen a Szahmet-szoborhoz mentek. Szemmel láthatóan antik darab volt. A felszínén nyomot hagyott az idő, és az oroszlán egyik füle is letört.
Abban a pillanatban előugrott az eladó, egy vékony, ideges alak, fekete nadrágban és fehér ingben.
– Érdekel benneteket? Gyönyörű, nem igaz? Ez eredeti, nem másolat. Valamikor Napóleoné volt. Jó szemetek van a műkincsekhez.
– Napóleoné?! – lepődött meg Dan. – Én azt hittem, hogy a Napóleon egy tésztaféle ragacsos töltelékkel.
Amy dühösen nézett:
– Neked van ragacsos töltelék a fejedben! Napóleon francia császár volt. Meghódította a világot. Nem emlékszel? Láttunk róla egy festményt a párizsi Lucian – erődben. Ő is Cahill volt. Az egyik ősünk.
A Cahill család Lucian ágának bámulatos stratégiai érzéke volt. Persze egykori nagyságuk mára Ian és Natalie Kabra, valamint az őrült orosz, Irina Szpaszkij aljas kis húzásaira zsugorodott.
– Ha Napóleon is bukott rá, akkor tényleg fontos lehet – mondta Dan.
– Csodálnám, ha ilyen egyszerű lenne.
– Miért ne lehetne, ha már annyit szenvedtünk? – érvelt Dan.
A boltos kicsit felemelte a hangját, úgy próbálta visszatéríteni őket a tárgyhoz:
– Látom, hogy nagyon izgat benneteket a dolog. Napóleon – nak valóban nagyon sok kincse volt. Némelyiket Franciaor– i: szágba vitte, némelyiket itt hagyta – tette kezét a szoborra, és végigsimított rajta. – Itt vannak a szüleitek is? A legjobb áron adom. Én vagyok a legjobb régiségkereskedő egész Kairóban!
– Köszönjük, de nem kérjük! – rázta le Dan. Szenvedélyes gyűjtő volt, tudta hát, hogy úgy lehet a legjobb árat kialkudni, ha úgy tesz, mintha nem érdekelné az áru. – Menjünk, Amy! Nézzünk szét máshol is! Különben meg hogy lehetnének Napóleonnak Egyiptomban is kincsei?
– Napóleon 1798-ban megszállta Egyiptomot – világosította fel Amy az öccsét.
– Úgy látom, hogy a kisasszony a történelemmel is tisztában van. Boldog lennék, ha ilyen értő kezekbe kerülne a szobor. Tessék, fogd!
Különös érzés volt kézbe venni egy ilyen régi tárgyat. Valamit, amit Napóleon is megérinthetett. Mindig megborzongott, ha belegondolt, hogy DNS-eik lánca olyan sok kivételes személyiséggel köti őket össze. Napóleon!
– Csak kétezer – folytatta az eladó.
Amy felkapta a fejét.
– Mármint dollár?!
– Nektek odaadom ezerötszázért. A kairói múzeumból érdeklődik iránta valaki. Négykor jön vissza.
– Azt erősen kétlem, Abdul.
Amy megfordult. Egy magas, szőke idegent vett észre, aki a bolt elejében nézelődött, és észrevétlenül melléjük somfordált. Húszas éveiben járhatott. Pólót viselt, homokszínű nadrágot és szandált. Barnára sült arca kiemelte élénkzöld szemét.
– ...hacsak nem bizsut keres a kulcstartójára – mondta brit akcentussal, és kivette a lány kezéből a szobrot: – Várjunk csak, mikori is lehet ez a remekmű? Szerintem anno domini 2007-ben készülhetett.
– Ugyan már, Theo! – mosolygott kínjában az eladó. – Tévedsz. Ez eredeti, biztosíthatlak, hogy.
– Hiába biztosítasz bármiről is, nekem erősen úgy tűnik, hogy ezt a két tinit fel akartad ültetni – vágott közbe a Theónak d nevezett férfi.
– Azt állította, hogy Napóleoné volt – mondta Dan.
– Meglehet. De azé a Napóleoné, akinek a keresztneve Joe, és kiváló olasz éttermet vezet az utca végén.
– Nem megmondtam, hogy Napóleon olasz volt?! – nézett rosszallóan Dan a nővérére.
– Nem jársz messze az igazságtól, mert Korzikán született – mondta Theo. – Szeretnétek látni a bolt többi részét is?
– Szerintem ne untassuk tovább őket! Látom már, hogy itt nem találják meg, amit keresnek. Talán egy másik boltban. Különben is, ideje teázni. – kezdte Abdul, de Theo rá sem hederítve elhúzott egy vastag függönyt.
Egy hosszú asztal fölé munkások hajoltak. Amy lábujjhegyre állva próbált átkukucskálni az eléjük álló boltos válla fölött. A munkások csiszolópapírral és drótkefével dolgoztak a Szahmetéhez hasonló szobrokon. Buzgón csiszolták őket, hogy minél öregebbnek tűnjenek.
Abdul megvonta a vállát.
– Valamiből meg kell élni.
– Ártatlan csalás, ugye? – mondta Theo.
Ebben a pillanatban Dan elkapta Amy karját. Az ablakon túl Irina állt, és szemét árnyékolva kukucskált be a boltba.
Theo észrevette a riadalmukat:
– Az anyukátok?
– Nem, csak egy nyanya a csoportból. Ki nem állhatjuk – válaszolta Amy.
– Ránk ragadt, és nem tudjuk levakarni. Van itt hátsó kijárat? – kérdezte Dan.
– Egy dolgot tudnotok kell rólam: olyan helyre be sem lépek, ahol nincs vészkijárat.
Épp akkor szólalt meg az ajtó fölötti rézcsengő, amikor bebújtak a függöny mögé.
Ezúttal könnyebb dolguk volt. Nem kellett mást tenniük, csak követni Theót.
Látszott rajta, hogy úgy ismeri a sikátorok labirintusát, mint o a tenyerét. A bazár boltíves bejárata előtt megálltak, hogy kifújják magukat.
– Most már biztonságban vagyunk – szuszogta Theo. – Hívjak nektek egy taxit, ami visszavisz a szállásotokra?
– Először meg kell találnunk a nevelőnőnket – mondta Dan. – De ahhoz nem ártana tudni, hogy hol vagyunk.
– Akkor kezdjük az elején. Hol hagytátok el?
– Valami fűszeres stand előtt – ráncolta a homlokát Amy.
– Abból itt rengeteg van. Nem tudnátok valami közelebbit mondani?
Dan behunyta a szemét.
– Sárga cégtábla, barna felirat, arab betűk. Három sor fűszer kosarakban, zöld vödrökben magok. Baj szos eladó, a bal arcán szemölcs. Mellette egy gyümölcsös stand, és egy vézna, piros kalapos alak azt kiabálja, hogy „gránátalmát tessék!”
Theo felszaladt szemöldökkel meredt Amyre:
– Mindig ilyen?!
– Folyton.
Szemükkel Irinát keresve követték Theót a piacon át.
– Te itt élsz? – kérdezte Amy az embereket kerülgetve.
– Angliában jártam egyetemre, de aztán visszajöttem.
– Látom, ismered a várost.
– Idegenvezetőként dolgoztam – mosolygott a férfi Amyre, aki csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire jóképű.
Nellie fortyogva állt a bolt előtt, ahol hagyták. A kezében csomagokkal teli hálós szatyor lógott, a lába előtt, egymásra hányva Dan táskája, a saját cókmókja és az Alistairtől kölcsönzött válltáska. Saladin bánatosan nyávogott a hordozójában. Nellie rájuk rontott.
– Ti meg hol a fenében voltatok!? Attól féltem, hogy elraboltak! Ha még egyszer... – Nellie ekkor vette észre Theót, és abbahagyta a dühöngést. Tetőtől talpig végigmérte. – Szióka, Indiana Jones – dorombolta olyan hangon, mint amikor Saladin vörös csattogóhalat lát a tányérjában.
Nellie a távollétükben vásárlással töltötte az időt. Teste köré, mint egy tunikát, finom lila fátylat tekert. A szemét kihúzta d feketével, a szemhéját aranyra festette, és könyéktől csuklóig karperecek borították. Úgy nézett ki, mintha egy hip-hop háremből szalajtották volna.
– Szióka, Mary Poppins – válaszolta Theo vigyorogva.
– Jól látod! Szinte mindenben tökéletes vagyok. – Előrenyújtotta a kezét: – Nellie Gomez.
– Theo Cotter.
Dan pofákat vágott, mert Nellie keze szemlátomást hozzáragadt Theóéhoz. Vajon Nellie elpirult valaha életében? Dan szerint képtelen lett volna rá.
– Theo mentett meg attól, hogy egy hamisítványt megvásároljunk – magyarázta Amy.
A férfi vállat vont.
– Pechetekre a város legnagyobb turistakopasztójába botlottatok. Ha akarjátok, mutatok nektek sokkal megbízhatóbb helyeket – mondta Theo, és közben Nellie-n legeltette a szemét.
– Ez nagyszerű! – lelkendezett Nellie, mintha Theo azt ajánlotta volna fel, hogy felfedi előttük az univerzum titkát.
– Én a hotelre szavazok – szólalt meg Amy. Theo rendes srácnak tűnt, de ez még nem ok arra, hogy megbízzanak benne. Különben sem volt vesztegetnivaló idejük. Mielőtt Szöulból távoztak volna, megtalálták Alistair törzsutaskártyáját. Dan zsebre vágta, és a reptérről szobát foglaltak vele a Hotel Excelsiorban. Amy már alig várta, hogy bejelentkezzenek, és végre kitalálja, hogyan tovább. Az események túlságosan felgyorsultak.
Theo átvett Nellie-től néhány táskát.
– Úgy vettem észre, hogy érdeklődtök Napóleon iránt – fordult Amyhez. – Tudtad, hogy amikor leigázta Egyiptomot, egy csapat tudóst, régészt és művészt hozott magával, akiknek az ország tanulmányozása volt a feladatuk?
Ez annyira lucianes, gondolta Dan.
– A ház, ahol a tudósai éltek, ma múzeumként működik. Jó ismerősöm az igazgatója.
Ügyes húzás, fintorgott Dan, mert tudta, hogy ha nővére meghallja a múzeum szót, rögtön csöpögni kezd a nyála. Mintha egy duplacsokis brownie-t lengetnének az orra előtt.
– Itt van a közelben? – kérdezte izgatottan Amy. Talán át kellene gondolnia a dolgot. Ha a ház még megvan, talán találnak majd valamit, ami közelebb vezeti őket az egyik kulcshoz.
– Kairóban semmi sincs messze. Szennari-háznak hívják, és itt van a Haret Monge szomszédságában.
– Helyes. Ezt tudtuk – mondta Dan.
– Menjünk! Fogok egy taxit – sürgette őket Theo.
Theo megfordult, és egy forgalmas, belvárosi úthoz vezette őket. Lehet, hogy voltak sávok, Dan azonban nem tudott kivenni egyet sem. Autók vágtak be a legkeskenyebb résekbe vagy a robogó teherautók elé, és a piros lámpánál gázt adtak, fittyet hányva a féktávolságra a buszok fenekében pöfögtek, mindezt dudakoncerttel és kiabálással kísérve. Amy, Dan és Nellie összenéztek. Rejtély volt számukra, hogyan fognak ilyen fejetlenségben taxit.
Theo viszont lazán kiállt az úttestre, feltette a kezét, és egy taxi máris lefékezett előtte.
– Látjátok! – olvadozott Nellie. – Mondtam, hogy egy Indiana Jones!