– Nem Nofertitit akartál mondani? – próbálta sarokba szorítani Amy.
– Én egy másik királynéról beszélek. Nofertari II. Ramszesz kedvenc felesége volt. II. Ramszesz hatvanhat évig uralkodott Egyiptomban, az újbirodalomban a XIX. dinasztia idejében, időszámításunk előtt 1279-től 1213-ig.
Dan felsóhajtott. Úgy látszik, bárhová megy, mindenhol előadásokat kell hallgatnia.
– Nofertari sírját csak 1904-ben fedezte fel egy olasz régész, Ernesto Schiaparelli. Hosszú ideig, kb. harminc évig zárva tartották, mert a falfestmények annyira sérülékenyek voltak. Mészkőbe vájták a sírt, a reliefeket megviselte a víz, a pára és a só. Aztán a kilencvenes évek elején konzerválták és restaurálták. Manapság a legszebb egyiptomi sírok között tartják számon.
– Egyvalamit nem értek – szólt közbe Hilary. – Ha úgysem vihettek onnan ki semmit, minek nektek a sír térképe?
– Nehéz lenne elmagyarázni – kezdte Amy. – Arra számítunk, hogy valami üzenetet találunk.
– Értem – felelte Hilary, de hallatszott a hangján, hogy a dolog továbbra sem világos a számára. – Ez valami játékféle?
– Pontosan. Mintha eldugott tárgyakat kellene megtalálnunk.
– Ütődött egy család, mi? – jegyezte meg Dan.
– Van egy kis probléma – kezdte Theo. – Mivel a falfestmények még mindig nagyon sérülékenyek, csak kevés embert engednek be. De talán segíthetek.
– Miért ne kísérhetne el benneteket Theo Luxorba?! – vetette fel Hilary. – Engem az orvos eltiltott az utazástól. Nem tudom, miért aggódik, hiszen még csak hetvenkilenc vagyok! Theónál jobb idegenvezetőt viszont úgysem találnátok. Sok csoportot vitt már oda. Ismeri a völgy minden zegzugát. Engedjétek meg, hogy segítsünk! Grace kedvéért. A betegségében nem segíthettem. Hadd pótoljam be most. Megyek, és lefoglalom a repülőjegyeket telefonon.
Dan bólintott.
– Legyen – egyezett bele Amy is.
Hilary a Szahmetre nézett.
– Ha megengedtek egy szerény javaslatot, most, hogy kivettétek belőle az üzenetet, jobb lenne, ha a szobrocskát visszatennénk a széfbe. Túl értékes ahhoz, hogy magatokkal cipeljétek. Szívesen elvégzem helyettetek a feladatot.
Amy a Szahmetért nyúlt. Visszacsomagolta a szobrot a finom vászonba, aztán elhúzta övtáskája cipzárját.
– Pont belefér. Magammal viszem – döntött a lány. – De köszönöm, hogy felajánlotta!
Talán Hilarynek igaza volt, Amy azonban egy napra sem tudott volna megválni attól a szobortól, amit Grace nekik szánt.
Olyan kevés maradt utána. A jade nyakék és ez a szobor. Grace adott nekik valamit. Még mindig nem értette, hová akarja őket elvezetni, és azt sem, hogy miért, de esze ágában sem volt kiadni kezei közül.
Még alig pirkadt, amikor Hilary kopogtatott az ajtajukon. Sietve bekapták a reggelit, aztán az asszony újabb őrült száguldásban részeltette őket a reptérig. Felajánlotta, hogy amíg távol lesznek, gondját viseli Saladinnek.
– Ne aggódjatok, kiscsibéim – mondta nekik, amikor Saladin dühösen fújni kezdett. – Imádom a cicusokat! Jól kijövünk majd egymással.
A repülőtéren hőség volt és tömeg. A menetjegyükre várva beálltak egy hosszú sorba. A luxori gép alig egy óra múlva indult. Kora délelőttre ott lesznek, ha nem jön közbe semmi.
Amy úgy érezte, mintha a tömeg ki akarná préselni belőle a szuszt. Mindenki a jegykiadókhoz és a kapuk felé nyomakodott. Kezében szorongatta Grace útikönyvét. Tegnap este, elalvás előtt, már átlapozta. Látszott rajta, hogy Grace több útján is ezt használta. Amy erre a különböző színű tintákból következtetett. A könyv belső oldalára minden utazását feljegyezte 1960-tól egészen a kilencvenes évekig. A bejegyzések nagy részében a kedvenc kávézóit örökítette meg, valamint a sofőrök neveit. Sok nevet áthúzott. Amy azon tűnődött, Grace vajon miért nem vett magának újabb útikönyvet. Akárhogy is, nem talált a könyvben olyan bejegyzést, ami elárulta volna, hol találja Katherine kulcsát.
Az egyik tinta frissebbnek látszott a többinél. Visszalapozott a belső borítóhoz, de a többivel ellentétben, ehhez a színhez nem tartozott dátum. Amy addig lapozgatta az útikönyvet világoskék tintával írt bejegyzéseket keresve, amíg a betűk össze nem olvadtak a szeme előtt, és el nem aludt, párnája mellett Grace ajándékával.
Theo a kapuhoz vezette őket, aztán félreálltak, hogy elengedjék a Rómából érkezett gép utasait.
Hirtelen kavarodás támadt.
– Yo, kisanyám! Általában testőrrel szállok le a gépről, mer' a rajongók elárasztják szeretetükkel Wizard Bá'-t. És néha túl hevesen rajonganak, vágod?
Dan felnyögött.
– Jaj, ne!
Amy behúzta egy oszlop mögé, és vadul gesztikulálni kezdett Nellie-nek. Theo kíváncsian követte őket.
Kikukucskáltak az oszlop mögül. Jonah Wizard az apjával és a reptéri személyzethez tartozó magas hölggyel beszélgetett.
– Látod ezt a tömeget? – mondta Jonah Wizard.
– A következő gépre váró utasokra gondol? – kérdezte a nő.
– Király! Akkor még van egy kis időnk. De amint kiteszem a lábam, elszabadul a pokol, ide a rozsdás bökőt! – Jonah a nő felé fordult, Amyék pedig még az oszlop mögött is hallották, ahogy a mozdulattól megcsörrennek vastag aranyláncai.
– Mit akar a rozsdás bökővel?! Ide tilos szúró-vágó eszközöket behozni, uram!
– Értesíteni fogom a felettesét erről a fejetlenségről! – fenyegetőzött Mr. Wizard. – Arról nem is beszélve, hogy nem hozhattam be a BlackBerrymet!
– Ismeritek ezt a fiatalurat? – érdeklődött Theo.
– A fiatal még rendben, de azt, hogy úr, megkérdőjelezném – javította ki Dan. – Egy jó nagy pofon kellene neki, hogy jó modort tanuljon!
– Még nem is hallottál róla? – nézett Theóra Amy. – Nagy sztár Amerikában.
Amikor Theo továbbra is értetlen arcot vágott, Nellie próbálkozott:
– Biztos ismered a „Húzd fel a buggyos gatyát”, vagy „Az idő lábát szagolom”-ot. De ha ezek nem, akkor a „Jó kis bige a csibe” már egészen biztosan mond valamit, nem igaz?
– Te most angolul beszélsz? – kérdezett vissza Theo.
– Az utca nyelvén. A Beverly Hills-i Rodeo Drive-ról – tette hozzá Dan.
Theo feltette a kezét:
– Segítség, egy tolmácsot gyorsan!
– Ez az alak egy nagy, kövér hamisítvány – mondta Dan egyszerűen. – Ennél többet nem is kell tudni róla.
Amy úgy döntött, nem avatja be kísérőjüket abba, hogy Jonah is Cahill, vagyis az unokatestvérük. Először egészen odavolt, hogy a híres hip-hop sztár a rokonuk. Mint a Cahillek Janus ágának tagja, Jonah is beszállt a 39 kulcsért folyó versenybe. Persze, neki nem volt nehéz lemondani az egymillió dollárról. Valószínűleg borravalókra is többet költött évente.
Jonah napszemüveggel az orrán kirobogott a váróterembe. Feltette a kezét, hogy elriassza az autogramkérőket, de nem rohanta meg senki.
– Küldessen egy hordárt a csomagjaimért, nyuszikám! A limóm a kijárat előtt vár.
– Elnézését kérem, uram, de ezt önnek kell elintéznie.
– Ne akadékoskodj, kisanyám! Én nem megyek a csomagokért, a csomagok jöjjenek hozzám!
– A nevem Miss Szenadi! Ha nincs egyéb kívánsága, akkor, ha megbocsát.
– Maga tényleg nem tudja, ki vagyok?
A nő Jonah háta mögé, a pultnál álló kollégái felé nézett értetlenül.
– Tényleg nem tudom.
Jonah villámsújtottan állt. Levette a szemüvegét, és feljajdult:
– Apa!
– Ne aggódj kisfiam, itt, Egyiptomban, szemmel láthatóan nincsenek tisztában azzal, hogy te egy nemzetközi márka vagy!
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy itt nem ismernek engem?
– Nyugodj meg, Jonie, biztos vagyok benne, hogy...
– Nem tudják, hogy én vagyok Mr. Bombasiker?
Egy idősebb asszony felkiáltott:
– Valaki bombát emlegetett!
Miss Szenadi előkapta az adó-vevőjét:
– Figyelem, biztonságiak, van itt egy 510-es esetünk.
– Ez a marha nem tud vigyázni a szájára – mondta Dan.
– Jobb, ha minél előbb felszállunk a gépünkre, valami azt súgja, hogy Jonah barátunk sokáig fogja élvezni a biztonságiak vendégszeretetét – ajánlotta Amy.
– Végre megérkeztek a biztonságiak! – nyújtotta ki feléjük Jonah a karját. – Ugye, elkísértek a limómig, cimborák?
– Bocsánat, uram – ragadta meg egyikük a könyökét. – Velünk kell jönnie!
– Vegye le rólam a kezét! Ne tapogassa az árut! – ellenkezett Jonah.
A második biztonsági őr Wizard másik könyökét ragadta meg, aztán együttes erővel felemelték.
– Apuci!
Amy és Dan vigyorogva nézték, ahogy a biztonságiak elráncigálják őket.
– Ennél csak az volt viccesebb, amikor egy meteorológus élő adásban éppen akkor szellentett, amikor azt mondta: „Ma bolond, szeles idő várható!” – kuncogott Dan. – Remélem, minimum egy évig előzetesben tartják őket.
– Bocsásson meg! – Egy udvarias egyiptomi fiatalember lépett oda Danhez. – Ezt egy barátjuk küldi – mondta, és átadott egy üzenetet a fiúnak.
– Kiről beszél?
– Nem tudom, harminc dollárt fizetett. Viszlát! – A fiatalember elsietett, mielőtt újabb kérdést intézhettek volna hozzá.
Dan kibontotta az összehajtogatott papírt. Egy hosszúkás tárgyról készült rajzot látott rajta.
– Ez meg mi?! Egy kapa?
– Ez nem kertészkedésre való – pillantott a rajzra Theo is. – Ez egy ősi, egyiptomi balzsamozó eszköz, amit a mumifikálás során alkalmaztak. Ezzel szedték ki a földi maradványokból az agyat az orrnyílásokon keresztül. Egy kicsit meghúzgálták, amíg az agy cseppfolyós halmazállapotú nem lett, akkor aztán kicsurgatták az orron át.
– Guszta... – mondta Dan.
– Azt éppen nem mondanám. Az agyat a többi belső szervvel ellentétben nem őrizték meg. A tüdőt, a gyomrot és a beleket eltávolították, és külön-külön kanópuszedényekbe tették, amiket keményfából, kőből vagy kerámiából készítettek.
– Ez egyre jobb! – mondta Dan.
– És ezt egy barátotok küldte? – kérdezte Theo. – Igazán humoros.
– Ja, én is halálra nevetem magam rajta! – húzta el a száját Amy.