36
Talut mindig akkor volt a leginkább elemében, amikor mamutzsákmányt darabolhatott. Meztelen mellkassal, izzadva lóbálta jókora fejszéjét, mint valami gyerekjátékot. Lankadatlanul törte a csontokat és agyarakat, kaszabolta az inakat, hasogatta a vastag bőrt. Eleve élvezte a munkát, és tudván, hogy így segíthet az embereinek, szinte sütkérezett benne, hogy erős testét mások szolgálatába állíthatja. Az öröm széles vigyort csalt az arcára, miközben látványos izmait munkára fogta, és akik nézték, szintén mosolyogtak.
A terebélyes jószágok vastag bőrének lenyúzása mindazonáltal több embert követelő feladat volt, ugyanúgy, mint később a bőr kikészítése és festése is, miután hazaérnek. Sőt már a szállításuk komoly együttműködést igényelt, ezért is csak a mamutojok legjava tarthatott a mamutvadászokkal. Mindez a mamutok többi testrészére is igaz volt, kezdve az agyaraknál, egészen a farkuk végéig. Az állatok húsát illetően pedig különlegesen válogatósak voltak, csak a legkiválóbb falatok kerülhettek a szállítandók közé. Ezek főként a zsírban bővelkedő részek voltak. A hús maradékát ott hagyták a helyszínen.
De ezt a pazarlást aligha lehet elítélni, hiszen a mamutojoknak mindent a hátukon kellett szállítaniuk, és ha kevésbé értékes, kalóriaszegény húsokat kellett volna cipelniük, akár az is megtörténhetett volna, hogy kevesebb kalóriát visznek magukkal, mint amennyit a teher szállítása igényel. Ha körültekintően válogatnak, a magukkal vitt zsákmányból hosszú ideig táplálkozhatnak majd sok társukkal együtt, és jó ideig nem kell új vadászatra indulniuk. Azok, akik vadászattal szerezték a táplálékukat, és ettől függött az életük, sohasem rendeztek felesleges vérfürdőt. Csupán bölcsen használták a forrásaikat. A Nagy Földanya közvetlen közelségében élték az életüket, és tisztában voltak vele, hogy csakis az ő jóindulatától függnek a mindennapjaik. Nem akarták elherdálni az Anya által kínált javakat.
Az időjárás csodálatosan tiszta maradt, amíg az állatokat darabolták, ami miatt az éjszakák és a nappalok hőmérséklete lényegesen eltért egymástól. Még itt, a nagy gleccser szomszédságában is fel tudta hevíteni a testüket a fényes, nyári napsugár, amely még ahhoz is elég meleg volt, hogy a széllel karöltve néhány vékonyabb húst kiszárítson, így könnyítve meg a szállítók dolgát. Ám az éjszakákat a jég uralta. Aztán az indulásuk napján egy szélfordulat néhány felhőt hozott nyugat felől, és a hőmérséklet is érezhetően csökkent.
Ayla lovainak társaságát még sohasem fogadták olyan lelkesen, mint amikor felmálházta őket csomagokkal a visszaútra. Minden vadász akkora csomagot készített magának, amekkorát még éppen elbírt, így aztán mindenki rögtön látta, milyen előnyökkel jár, ha hordozóállatok is kísérik őket. A csúszka különösen nagy érdeklődést keltett. Eddig sokan értetlenkedtek, vajon Ayla miért ragaszkodik hozzá, hogy a hosszú póznákat magával vigye, hiszen nem lándzsák voltak. Most mindenki bólogatott egyetértése jeleként. Az egyik férfi tréfából maga is felvette a hátára a csúszkát, és pár lépést tett vele.
Bár korán felkeltek, hogy minél hamarabb elindulhassanak, már délelőtt derekán járt az idő, amikor végre elhagyták a táborhelyet. Valamivel dél után az utazók felmásztak egy hosszú, keskeny dombra, amely homokból, kavicsból és szikladarabokból épült fel még akkor, amikor a gleccser hosszanti széle déli irányba húzódott. Amikor elérték a pad lekerekített gerincét, megálltak egy pihenőre. Ahogy visszanéztek, ebből a távolságból Ayla látta, hogy a gleccser kikandikál a környező ködből. Tekintetét fogva tartotta a látvány.
A napfényben csillogva, miközben néhány felhő nyugaton itt-ott elhomályosította a felső részét, a hegymagasságú jégfal egészen addig terjedt, ameddig a szem ellátott, mintha azt a határt jelölné, amelyet senki sem léphet át. Ez valóban a világ vége volt.
A fal elülső fele egyenetlen volt, befogadta a terep kisebb különbségeit, és ha valaki felmászott volna a tetejére, felfedezi rajta az emberi léptékkel hatalmas horpadásokat és a redőket, jégoszlopokat és hasadékokat. A képzelet határain túlra ívelő kérlelhetetlen gleccserfal elrejtette a föld másik részét a csillámló jégpáncél mögött. Ayla egyre-másra visszanézett, miután elindultak, és figyelte, ahogy a nyugati ég felhői közelebb kúsznak, és a köd titokzatosságba burkolja a jeget.
Annak ellenére, hogy nehéz csomagokat cipeltek, gyorsabban haladtak, mint amikor a vadászat színhelyére tartottak. A terep minden télen annyit változott, hogy az útvonalat, még ha jól ismert helyre vezetett is, újra fel kellett fedezni. De az északi gleccserhez vezető járás most ismerős volt. Mindenki örvendezve, jókedvűen emlékezett vissza a sikeres vadászatra, és alig várták, hogy visszaérkezzenek a Gyűlés helyszínére. Úgy tűnt, senki sem roskadozik a terhe alatt, kivéve Aylát. A rossz előérzet, amely észak fel haladván a hatalmába kerítette, most még erősebben gyötörte, de nem vallotta be kétségeit senkinek.
A csontfaragó lelke annyira telve volt ideges várakozással, hogy muszáj volt megosztania érzéseit valakivel.
Nyugtalanságát elsősorban az a folyamatos érdeklődés táplálta, amelyet Vincavec mutatott Ayla iránt, ám emellett mélyebb, meghatározhatatlan belső konfliktusok is kínozták. De Ayla mind ez idáig tartotta magát az Ígéretéhez, és ott cipelték magukkal a házassági ceremóniára szánt húst is. Úgy tűnt, még Jondalar is elfogadja végre egybekelésüket, s bár szóban erre semmi sem utalt, Ranecnek volt egy olyan érzése, hogy a magas idegen az ő pártját fogja Vincaveckel szemben. A zelandoninak számos csodálatra méltó vonása volt, és jelenleg puhatolózó barátság alakult közöttük. Mindazonáltal Ranec úgy érezte, Jondalar jelenléte háttérben meghúzódó fenyegetést jelent Aylával kötendő frigyére, és a férfi személye könnyen akadállyá válhat a tökéletes boldogság felé vezető útján. Ranec tudta, nem fogja bánni, ha a zelandoni végre útra kel a hazájába.
Ayla a legkevésbé sem várta a házassági ceremóniát, annak ellenére, hogy tudta, áhítoznia kellene a nap után. Tisztában volt vele, Ranec mennyire szereti, és úgy vélte, képes lesz boldogan élni a férfi mellett. Az elképzelés, hogy a Tricie-éhez hasonló kisbabája lesz, örömmel töltötte el. Ayla magában meg volt róla győződve, hogy Ralev Ranec gyereke. Nem hitt benne, hogy keveredő szellemek hozták létre a kis teremtményt. Biztos volt benne, hogy a férfi nemzette a babát, amikor Gyönyöröket osztott meg Tricie-vel. Ayla kedvelte a vörös hajú nőt, és sajnálta. Elhatározta, hogy nem ellenkezik, ha Tricie meg akar osztozni vele Ranecen és a tűzhelyen.
Csak az éjszaka legmélyebb sötétjében merte bevallani magának, hogy ugyanolyan boldog lenne, ha nem kellene Ranec tüze mellett élnie. Az utazás során szinte végig elzárkózott tőle, hogy a férfival aludjon, pár alkalom kivételével, amikor úgy tűnt, amannak különösen nagy szüksége van a személyére, nem is annyira fizikailag, hanem mert megerősítésre és közelségre vágyott. A visszafelé út során képtelen volt rá, hogy Gyönyöröket osszon meg Raneckel. Ehelyett éjjel az ágyában fekve semmi másra nem tudott gondolni, csak Jondalarra. Újra és újra ugyanazokat a kérdéseket forgatta az agyában, de nem jutott dűlőre.
Amikor végiggondolta a vadászat napját, a mamutbikával vívott közelharcát, majd a Jondalar szeméből tükröződő fájdalmas vágyat, eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy a férfi még mindig szereti őt. Akkor miért viselkedett oly távolságtartóan egész télen? Miért nem osztott meg vele többé Gyönyöröket? Miért hagyta el a mamut tűzhelyet? Eszébe jutottak a sztyeppén történtek, amikor a férfi először ülte meg Villámot. Aztán felidéződött elméjében Jondalar forró vágya és a saját mohó fogékonysága. Ezután mindig nehezen aludt el a férfi utáni sóvárgástól, ám az emléket felhőkkel vonta be a férfi visszautasítása nyomán kelt fájdalom és zavarodottság.
Egy különösen hosszú nap és egy kései vacsora után Ayla az elsők között hagyta el a tüzet, és elindult a sátor felé. Egy mosollyal és egy, a hosszú út fáradtságára tett megjegyzéssel utasította el Ranec reménykedő célzását, hogy megossza a prémtakaróit vele, aztán, látva a férfi csalódottságát, rosszul érezte magát. De valóban fáradt volt, és bizonytalanság kínozta. Mielőtt belépett a sátorba, meglátta, hogy Jondalar a lovak mellett áll. A hátát fordította a nő felé. Ayla csak bámulta, önkéntelenül is gyönyörködve szép formáiban és a férfi a mozgásában. Olyan jól ismerte Jondalart, hogy az árnyéka alapján is felismerte volna ezer közül is. Észrevette, hogy a teste ösztönösen reagál a férfi jelenlétére. Felgyorsult a lélegzet, és érezte, hogy az arcát elönti a forróság. Annyira vonzotta a férfi, hogy pár tétova lépést tett felé.
De mi értelme?, kérdezte aztán magától. Ha odamennék hozzá beszélgetni, újra meghátrálna, néhány mondvacsinált ürüggyel gyorsan ott hagyna, és valaki mással kezdene társalogni. Igy hát a nő inkább bement a sátorba. Bemászott a takarók közé, miközben feszítették az érzelmek, amelyeket a férfi látványa gerjesztett benne.
Elcsigázott volt, de nem tudott elaludni, csak hánykolódott, és próbálta letagadni a sóvárgását. Vajon mi vele a baj? Hiszen úgy tűnt, a férfi jól megvan nélküle. Akkor ő vajon miért vágyik rá még mindig? És miért néz rá néhanap Jondalar mégis olyan tekintettel? És a férfi miért kívánta annyira a sztyeppén? Mintha annyira vonzódott volna hozzá, hogy képtelen lett volna ellenállni. Ekkor Ayla fejébe befészkelte magát egy gondolat, és elfelhősödött a homloka. Talán a férfi valóban ugyanolyan őrülten vonzódik hozzá, mint ő a férfihoz, csak éppen nem akarja, hogy így legyen. Lehet, hogy ez volt a gond végig?
Ayla érezte, hogy ismét elvörösödik, ám ezúttal a bosszúság miatt. Ha ezt végiggondolta, hirtelen minden részlet a helyére került. Érthetővé vált, miért menekült előle a férfi, és miért kerülte el nagy ívben. Talán azért volt az egész, mert Jondalar nem akarta, hogy akarja őt? Ahogy végigpergette az emlékezetében mindazokat az alkalmakat, amikor próbálta férfihoz közelebb férkőzni, vagy szót érteni vele, vagy megérteni, és Jondalar válaszképpen csak próbált kitérni előle, megalázottnak érezte magát. Nem akar engem, gondolta. Nem úgy, mint Ranec. Jondalar azt mondta, szeret, és amikor együtt éltünk a völgyben, azt ígérte, magával visz a hazájába, de sohasem kért, hogy a társa legyek. Sohasem mondta, hogy megosztaná velem a tüzét, vagy hogy gyerekeket szeretne.
Ayla érezte, amint forró könnyek égetik a szemét. Hát miért törődöm én még mindig vele, ha egyszer ő már régen levegőnek néz? Szipogott, és megtörölte a szemét a kézfejével. Míg én róla álmodoztam, és utána epekedtem, ő csak megpróbált engem elfelejteni.
De Ranec akar engem, és jó vele Gyönyöröket megosztani. Végtelenül jó hozzám. Velem szeretne élni a tűzhelyénél, pedig én valójában nem is voltam túl kedves hozzá. És szép kisbabákat indít útra a nőkben, legalábbis Tricie-é szép. Azt hiszem, itt az ideje, hogy kedvesebb legyek Ranechez, és mielőbb elfelejtsem Jondalart, tűnődött. De elég volt, hogy az elképzelés megformálódjon az agyában, a könnyek újra utat törtek maguknak, és akármennyire akarta, nem tudta elnyomni a gondolatot, amely megfogamzott az agyában. Igen, Ranec jó hozzám, de ő nem Jondalar, és én Jondalart szeretem.
Még akkor is ébren volt, amikor a többiek kezdtek beszivárogni a sátorba. Látta Jondalart is bejönni, és azt is látta, hogy a férfi habozva felé néz. Egy pillanatra farkasszemet néztek, aztán Ayla felemelte az állát, és elfordította a fejét. Ranec éppen akkor lépett be. A nő felült és rámosolygott.
– Gondoltam, hogy fáradt vagy. Ezért feküdtél le ilyen hamar – nézett rá a faragó.
– Azt hittem, így lesz, de nem tudtam elaludni. Talán mégiscsak jó lenne, ha veled alhatnék – felelte Ayla.
A Ranec arcán felfénylő mosoly elfakította volna a napot is, ha fent lett volna az égen.
– Szerencse, hogy engem semmi sem tud felébreszteni, ha egyszer elalszom – szólt közbe Talut jóindulatú mosollyal, miközben leült a matracára, hogy kikötözze a lábbelijét. De Ayla azt is észrevette, hogy Jondalar nem mosolyog. Ehelyett lehunyta a szemét, de az sem rejthette el a kíntól eltorzult arcát, sem a vereségtől megroskadt vállát, miközben az alvóhelyére ment. De hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott a sátorból. Ranec és Talut gyors pillantást váltott, de aztán a sötét bőrű férfi visszafordult Aylához.
Amikor elérték a mocsarat, úgy határoztak, keresnek egy kerülőutat. Túlságosan sok terhet cipeltek ahhoz, hogy megint utat törjenek maguknak. A tavalyi mamutagyar térkép tanúsága szerint irányt kellett változtatniuk, ezért másnap arrafelé vágtak neki. Talut bizonykodott, hogy semmivel sem telik majd több időbe, ha a hosszabb úton mennek a mocsár körül, bár Ranecet nehéz volt meggyőznie, mert a férfi tiltakozott a késlekedés ellen.
Aznap este, mielőtt eldöntötték volna, hogy irányt változtatnak, Ayla szokatlanul feszült volt. A lovak is egész nap szeszélyesen viselkedtek, és még a csutakolás és a vakargatás sem nyugtatta meg őket. Baljós érzések lebegtek felettük. Ayla nem tudta volna megmondani, mi a baj, csak furcsa szorongást érzett. Kisétált a nyílt sztyeppére, így próbálta megnyugtatni magát. Egyre távolabb került a tábortól.
Hófajdok csoportjára figyelt fel, és már nyúlt a parittyájáért, amikor észrevette, hogy nincs nála. A madarak hirtelen, minden előjel nélkül riadtan felrebbentek. Egy szirti sas tűnt fel a horizonton. Megtévesztően lassú szárnycsapásokkal siklott a légörvényeken, mint aki nem siet túlságosan. Aztán, gyorsabban, mint hogy szemmel követni lehetett volna, lecsapott az alacsonyan szálló fajdra. Tőrdöfésként mélyesztette a karmait a zsákmányába.
Aylát kirázta a hideg, és visszasietett a táborba. Sokáig fennmaradt, és mindenkivel beszélgetett, csak hogy elterelje a figyelmét az élményről. De amikor végül lefeküdt, az álom jó ideig elkerülte. Miután elaludt, nyugtalanító látomások zavarták. Gyakran fel-felébredt, aztán valamikor hajnalban végképp elszállt az álma, ezért kimászott az ágyából, és kiment a sátorból, hogy tüzet rakjon és vizet forraljon.
A reggeli teáját iszogatta, miközben az égbolt egyre világosabb lett, és szórakozottan bámulta egy száraz, ernyő alakú virág keskeny bibéit. Egy darab mamutsültet néhány egymásnak támasztott lándzsa tetejére tettek a tűz fölé, hogy megvédjék a fosztogató állatoktól. Ayla a közelben vadmurok virágait pillantotta meg, és felfedezett egy letört gallyat, amely alkalmasnak tűnt arra, hogy a felszíntől pár hüvelyknyire lévő gyökereket kiássa. Miközben ezen munkálkodott, meglátott néhány bogáncsszárat, amelyek frissek és lédúsak a tüskék eltávolítása után. A bogáncstól nem messze talált egy nagy, fehér és friss pöfeteggombát, meg egy sásliliomot, ami éppen új bimbókat hajtott. Mire az emberek gyülekezni kezdtek, Ayla készített egy nagy adag forró levest, amelyet őrölt magokkal sűrített.
– Ez csodálatos! – Talut már éppen másodjára szedett magának a mamutcsontból készült merőkanállal. – Hogy jutott eszedbe ilyen remek reggelit főzni korán reggel?
– Nem tudtam aludni, aztán észrevettem, hogy itt teremnek a hozzávalók. A főzés segített elterelni a figyelmemet a... dolgokról – felelte Ayla.
– Én úgy aludtam, minta medve télen – közölte Talut, aztán alaposan szemügyre vette a nő arcát, és nagyon szerette volna, ha Nezzie is ott van velük. – Bánt valami, Ayla?
A nő megrázta a fejét.
– Nem... vagyis... igen. Csak azt nem tudom, mi.
– Beteg vagy?
– Nem ilyesmiről van szó. Csak olyan... furcsán érzem magam. A lovak is észrevettek valamit. Villám szinte kezelhetetlen, Nyihaha is ideges...
Hirtelen Ayla elejtette a csészéjét, és úgy fonta körbe magán a karját, mintha védelmezni próbálná a testét, miközben a délkeleti égre bámult.
– Talut! Oda nézz! – A távolban egy sötétszürke oszlop nyúlt felfelé, miközben az eget áthatolhatatlan, toronymagas fellegek vonták be. – Mi az ott?
– Nem tudom – felelte a törzsfőnök, és ugyanolyan rémültnek látszott, mint Ayla. – Megyek, szólok Vincavecnek.
– Én sem tudom biztosan. A délkeleti hegyek felől jön. – Vincavec próbálta megőrizni az önuralmát. Nem lett volna szerencsés, ha kimutatja, mit érez. – Lehet, hogy az Anya akar jelezni nekünk.
Ayla biztosra vette, hogy valami nagy katasztrófa fenyegeti a földet, ha az Anya ilyen erőt küldött előőrsnek. A szürke oszlop minden bizonnyal gigantikus lehetett, ha ekkorának látszott távolról, és a felhő, amely dühödten kavargott és hullámzott, egyre növekedett. Erős szelek kergették nyugat felé.
– A tej Doni kebléből – jegyezte meg Jondalar, tényszerűbben, mint képzelte, és önkéntelenül a saját nyelve kifejezését használva. Mostanra mindenki kijött a sátrakból, és a rémisztő kitörést figyelték, meg a dübörgő szelet, amely vulkáni hamut görgetett magával.
– Mi az... mi a szó, amit használtál? – kérdezte Talut.
– Ez egy hegy, egy különleges hegy, amely tüzet okád. Egyszer már láttam ilyet, gyerekkoromban – magyarázta Jondalar. – Mi úgy hívjuk, az „Anya Keble”. Az öreg zelandoniak között sok történet kering róluk. Az, amelyiket én láttam, fent van, messze a vidék belsejében. Később egy utazónak is arrafelé vezetett az útja, csak még közelebb járt a hegyhez, és elmesélte, mit látott. A történet nagyon izgalmas volt, de ő halálra rémült. Volt néhány kisebb földrengés, aztán a hegy teteje elszállt a helyéről. Ugyanolyan fekete füstöt eregetett, mint ez, és az eget egyszeriben fekete felleg lepte el. De nem olyan volt, mint egy szokásos felhő. Hamuhoz hasonló finom porral volt tele. Az – mutatott az eget beborító felhőre, amely nyugat felé terjedt – úgy néz ki, mintha egyre távolodna tőlünk. Remélem, nem változik meg a széljárás, mert amikor a hamu leszáll, mindent ellep. Sokszor nagyon vastagon.
– Messzire lehet – szólalt meg Brecie. – Innen nem is látnia hegyeket, és a hangot sem halljuk, semmi dübörgés vagy moraj, és nem reng a föld sem. Csak az a nagy kilövellés meg a sötét felleg mutatja, mi történt.
– Ezért, még ha a szél elhozza is idáig a hamut, valószínűleg nem lesz nagyon rossz a helyzet. Elég messzire vagyunk tőle.
– Tehát földrengés is volt? Azzal mindig az Anya jelez. Bizonyára ez is az ő jele. A sámánok majd meditálnak, hogy rájöjjenek, mi vele a célja – tette hozzá Vincavec, nehogy kevésbé jól értesültnek tűnjön, mint a messziről jött idegen.
Ayla nem sok mindent hallott azon kívül, hogy „földrengés”. Semmitől a világon nem rettegett úgy, mint a földrengéstől. Az egész családja elveszett a föld viharos rázkódásában, amikor még csak ötéves volt, aztán pedig Creb halt meg egy földrengés során, mielőtt Broud kiátkozta őt a törzsből. A földrengések mindig előre jeleztek valami borzasztó veszteséget vagy megrázó változást. Ayla csak nagy nehézségek árán tudta megőrizni a hidegvérét.
Hirtelen a szeme sarkából ismerős mozgást látott. A következő pillanatban egy szürke prémgolyó iramodott felé. A jövevény felugrott, és nedves, sáros mancsát a nő mellére tette. Ayla érezte, hogy egy reszelős nyelv arcon nyalja.
– Farkas! Farkas! Hát te mit keresel itt? – Átölelte az állat nyakát. Aztán elöntötte a rettenet, és felkiáltott. – Ó, ne! Rydag! Farkas azért jött értem, hogy elvigyen Rydaghez! Mennem kell. Azonnal indulok!
– Hagyd itta csúszkát és a lovak csomagját, és lovagolj vissza – javasolta Talut. A szeméből leplezetlen fájdalom sugárzott. Rydag ugyanannyira a tűzhelye gyermeke volt, mint Nezzie bármelyik szülöttje, és a törzsfőnök nagyon szerette a fiúcskát. Ha lett volna értelme, Ayla felajánlj neki, hogy üljön fel ő is Villám hátára, és kísérje el, de ehhez Talut túlságosan hatalmas termetű volt.
Ayla visszarohant a sátorba. Ranec még bent volt.
– Baj van Rydaggel.
– Tudom. Hallottam. Hadd segítsek. Csomagolok neked némi élelmet és vizet az útra. Viszed a matracot? Azt is beteszem a csomagodba – mondta a férfi, miközben segített bekötni a szíjakat Ayla csizmáján.
– Ó, Ranec! – sóhajtott Ayla. A férfi mindig annyira kedves volt hozzá. – Hogyan köszönjem meg?
– A testvérem, Ayla.
Hát persze! Hiszen Ranec is nagyon szereti Rydaget.
– Bocsánat! Nem fog az agyam. Nem akarsz visszajönni velem? Először majdnem megkérdeztem Talutot, de ő túl nehéz ahhoz, hogy felüljön Villám hátára. Te megtehetnéd.
– Én? Hogy felüljek egy lóra? Soha! – tiltakozott Ranec szinte rémülten, és egy lépést hátrált.
Ayla a homlokát ráncolta. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a férfi erős ellenérzéssel viseltetik a lovak iránt, de most, ahogy végiggondolta, ráébredt, hogy Ranec egy volt azon kevesek közül, aki még sohasem kérte, hadd üljön fel a lóra. Megkérdezte, miért.
– Fogalmam sincs, hogyan irányítsam... és félnék, hogy lezuhanok, Ayla. Nem gond, hogy te lovagolsz, sőt éppenséggel ez az egyik dolog, amit annyira szeretek benned, de én sohasem ülnék fel egy ló hátára – szabadkozott Ranec. – Inkább a saját lábamat használom. Még a csizmát sem szeretem.
– De valakinek el kell kísérnie Aylát. Nem indulhat neki egyedül – hallatszott Talut hangja a bejáraton túlról.
– Nem is fog egyedül menni – szólalt meg Jondalar. Már át is öltözött az úti ruháiba, és ott állt Nyihaha mellett, kezében Villám kötőfékével.
Ayla torkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de aztán elgondolkozott. Vajon miért csatlakozik hozzá a férfi? Sohasem akar kettesben lenni vele. Nem is nagyon érdekelte, él-e, hal-e. Ayla örült, hogy férfi vele tart; de ezt a világért sem árulta volna el. Ahhoz már túl sokszor megalázkodott előtte.
Mialatt Nyihaha hátára erősítette a kosarakat, látta, hogy Farkas jót iszik Ranec edényéből, előtte pedig egy fél tányér húst, is befalt, amit a férfi szelt neki.
– Köszönöm, hogy megetetted, Ranec.
– Az, hogy nem akarok lovagolni, még nem jelenti, hogy nem szeretem az állataidat. – A csontfaragó kellemetlenül érezte magát. Jobban örült volna, ha nem kell bevallania Aylának, hogy fél a lovaglástól.
A nő bólintott, és mosolygott.
– Találkozunk a Farkas Tábornál. – Búcsúzóul megölelték egymást, és csókot váltottak. Ayla úgy érezte, hogy Ranec szinte túl hevesen szorítja magához. A nő Talutot és Brecie-t is megölelte, megsimította Vincavec arcát, aztán felült a ló hátára. A farkas szinte azonnal Nyihaha sarkába szegődött.
– Remélem, Farkas nem fog túlságosan kifáradni azután, hogy egyszer már elrohant idáig – bizakodott Ayla.
– Ha elfárad, ő is jöhet Nyihaha hátára – vélte Jondalar. Ő már fent ült Villámon, és az ideges mént nyugtatgatta.
– Igazad van. Tényleg nem tudok gondolkodni – hebegte Ayla.
– Vigyázz rá, Jondalar – búcsúzott Ranec. – Amikor aggódik valaki miatt, hajlamos elfeledkezni róla, hogy magára is vigyáznia kellene. Szeretném épségben tudni a menyegzőnkön.
– Vigyázni fogok rá, Ranec. Ne aggódj, ép és egészséges nőt fogsz kapnia tűzhelyed mellé – ígérte Jondalar.
Ayla egyikről a másikra nézett. Többet mondtak annál, mint ami szavakban elhangzott.
Délig szünet nélkül, gyors tempóban haladtak. Aztán megálltak, hogy pihenjenek, és egyenek valamit a magukkal hozott elemózsiából. Ayla annyira aggódott Rydag miatt, hogy a legszívesebben megállás nélkül vágtázott volna vissza a táborba, de a lovaknak pihenésre volt szükségük. A nő azon töprengett, vajon a fiú küldte-e a farkast utánuk. Valószínűnek tűnt. Bárki más embert küldött volna. Csak Rydag gondolkozott úgy, hogy Farkas elég okos ahhoz, hogy megértse az üzenetét, és követni tudja a nyomukat, míg meg nem találja őket. De nem küldte volna utánuk az állatot, ha nem életbevágóan fontos.
A délkeletre látható zavaró jelenség megrémítette Aylát. Az égre szökő oszlop megállt, de a felhők még mindig ott gomolyogtak, és egyre jobban beborították az eget. Nem volt szokatlan neki a váratlan földmozgásoktól való félelem. Olyan mélyen a lelkébe ivódott, hogy megrázkódtatás volt számára a látvány. Csak a Rydag miatt érzett mindent elsöprő aggódás tudta megakadályozni, hogy végképp rátörjön a pánik.
Ám minden aggodalma közepette arról sem tudott megfeledkezni, hogy Jondalar kíséri. Már majdnem elfelejtette, milyen boldog volt mindig, ha a férfi társaságában lehetett. Arról álmodott, hogy újra Nyihaha és Villám hátán ülve lovagolnak egymás mellett, csak ők ketten, mellettük Farkas lohol. Mialatt leültek pihenni, figyelte a férfit, de leplezetten, a törzsi asszonyok tudásával felfegyverkezve, úgy, hogy amaz mit sem sejtett abból, hogy a másik minden mozdulatát lesi. Már csak az, hogy a férfira nézhet, melegséggel töltötte el a lelkét és vággyal, hogy minél közelebb legyen hozzá, de nem feledkezett el róla, a minap milyen magyarázatot talált a férfi viselkedésének váratlan változására, és nem akarta azt sem, hogy erőszakosnak tűnjön a szemében, ezért nem mutatta ki az érdeklődését. Ha a férfi már nem kívánja többé, ő sem fogja, vagy legalábbis nem köti az orrára, hogy mégis.
Jondalar is figyelte Aylát, és lázasan igyekezett kitalálni, hogyan beszélhetne vele, hogyan tudathatná, hogy még mindig szereti, és azon van, hogy megpróbálja visszaszerezni. De úgy tűnt, a nő nem akar a szemébe nézni. Jondalar tudta, mennyire feldúlt Rydag miatt – ő maga is a legrosszabbtól tartott, és nem akart tolakodni. Nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő pillanat, hogy a saját érzéseivel előhozakodjon, na meg ennyi idő után azt sem tudta, hogyan kezdjen bele a mondandójába. Amint visszafelé lovagoltak, vad víziói támadtak arról, hogy meg sem állnak a Farkas Táborban, hanem folytatják közös útjukat, egészen a hazájáig. De azt is tudta, hogy mindez lehetetlen. Rydagnek szüksége van a nőre, aki egyébként is elígérkezett már Ranecnek. Társak lesznek. Miért is akarna Ayla vele menni?
Nem húzták sokáig az időt a pihenővel. Amint Ayla úgy gondolta, a lovak kipihenték magukat, újra nekiindultak. De nem sokáig lovagoltak. Egyszer csak a távolban megláttak egy alakot, aki már messziről kiabált nekik, és ahogy közelebb értek, felismerték Ludeget, a hírmondót, aki a Nyári Gyűlés új helyéről is tájékoztatta őket.
– Ayla! Téged kereslek! Nezzie küldött, hogy minél hamarabb gyere velem. Sajnos rossz híreim vannak. Rydag nagyon megbetegedett – közölte a futár. Aztán körülnézett. – Hol vannak a többiek?
– Utánunk jönnek. Mi előrelovagoltunk, amikor kitaláltuk, mi történt – magyarázta Ayla.
– De hogyan tudtátok meg? Én vagyok az egyetlen hírnök, akit küldtek – értetlenkedett Ludeg.
– Nem – szólalt meg Jondalar. – Te vagy az egyetlen emberi futár, de a farkasok gyorsabbak.
Ludeg ekkor vette észre a fiatal állatot.
– Hiszen nemis vittétek magatokkal, hogy lehet, hogy most itt van?
– Szerintem Rydag küldte utánunk – vélte Ayla. – A mocsárnál futottunk össze vele.
– Szerencse, hogy így történt – tette hozzá Jondalar. – Nem biztos, hogy találkoztál volna a vadászokkal. Úgy döntöttek, hogy visszafelé megkerülik a mocsarat. A nagy csomagokkal könnyebb a szilárd talajon gyalogolni, mint a mocsáron átgázolni.
– Szóval ráakadtatok a mamutokra. De jó, ettől a hírtől mindenki boldog lesz. – Ludeg Aylára pillantott – Jobb, ha sietünk. Szerencse, hogy már ilyen közel jártok.
Ayla érezte, ahogy a vér kifut az arcából.
– Szeretnél visszafelé lóháton ülni? – kérdezte Jondalar, mielőtt elindultak. – Ülhetünk mindketten Villámon.
– Nem. Menjetek csak előre. Már így is hosszú úttól mentettetek meg. Nem bánom, ha gyalogolnom kell visszafelé.
Ayla csak úgy száguldott Nyihaha hátán vissza Nyári Gyűlés helyszínére. Még mielőtt bárki észrevette volna, hogy megérkezett, már le is ugrott a lóról, és bent termett a sátorban.
– Ayla! Hát itt vagy! Éppen időben. Attól tartottam, itt hagy minket, mielőtt megérkezel – fogadta Nezzie. – Ludeg nagyon siethetett.
– Nem Ludeg talált meg minket először, hanem Farkas. – Ayla lerángatta magáról a köpenyét, és odarohant Rydag ágyához.
Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, hogy úrrá legyen a megrázkódtatáson. Rydag állkapcsának vonala és az arckifejezése minden szónál ékesebben tanúskodott a szenvedéséről, szörnyű fájdalmáról. A fiú sápadt volt, szemét fekete karikák keretezték, arccsontja és szemöldökcsontja éles szögben ugrott előre. Látszott, hogy minden egyes lélegzetvétel komoly erőfeszítést követel tőle, amit még nagyobb szenvedés követ. Ayla felnézett Nezzie-re, aki megállt a betegágy mellett.
– Mi történt, Nezzie? – Igyekezett visszafojtani könnyeit, csak hogy ne nehezítse meg még jobban a kisfiú dolgát.
– Bárcsak tudnám. Jól volt, . aztán hirtelen rátört a fájdalom. Próbálkoztam mindennel, amit korábban javasoltál, és gyógyszert is adtam neki, de semmi sem segített – mesélte Nezzie.
Ayla könnyű érintést érzett a karján.
– Örülök, hogy itt vagy – jelzett a fiú.
Hol is látott hasonlót korábban? Az elszánt küzdelmet, hogy egy túlságosan gyenge test jelezni tudjon? Iza is ugyanilyen volt, mielőtt meghalt. Ayla éppen akkor ért vissza egy hosszú utazásról és a Törzsi Gyűlésről. De most mamutvadászatról érkezett. Nem voltak távol túl sokáig. Mi történhetett Rydaggel? Hogy eshetett le a lábáról ilyen gyorsan a kisfiú? Lehet, hogy már régóta, lassan, alattomosan lappangott benne a betegség?
– Te küldted utánunk Farkast, igaz?
– Tudtam, hogy megtalál titeket – jelzett a fiú. – Farkas okos.
Aztán lehunyta a szemét. Aylának el kellett fordítania a fejét, és ő is lehunyta a szemét. A fiú gyötrelmes látványt nyújtott, ahogy minden lélegzetvételért küzdött a fájdalmai közepette.
– Mikor vettél be utoljára gyógyszert? – kérdezte Ayla, amikor a fiú végre ránézett.
Rydag lassan megrázta a fejét.
– Nem segített. Semmi sem segít.
– Hogy érted azt, hogy semmi sem segít? Te nem vagy javasasszony. Honnan tudod? Ezt egyedül csak én tudhatom. – Ayla próbált eltökéltnek és határozottnak látszani.
A fiú megint a fejét ingatta.
– Tudom, és kész.
– Nos, mindjárt megvizsgállak, de először hozok valami gyógyszert. – Ayla leginkább a könnyeit akarta visszafojtani. Ahogy elindult kifelé, a kisfiú megérintette a kezét.
– Ne menj! – Újra lehunyta a szemét. Ayla tehetetlenül nézte, ahogy fájdalmasan kapkod levegő után, és kínlódva próbál lélegezni.
– Farkas itt van? – jelzett végül a fiú.
Ayla füttyentett, és a farkas már ott is termett, felugrott a kisfiú ágyára, és majdnem megnyalta az arcát. Rydag elmosolyodott. Ez már szinte több volt, mint amit Ayla el tudott viselni. A csak Rydagre jellemző mosoly a törzsi arcon. A nő attól tartott, hogy az izgága állat közeledése túlságosan igénybe veszi a beteget. Leparancsolta az ágyról a farkast.
– Elküldtem Farkast érted. Aylát akartam. – mutatta Rydag újra. – Akarok egy... – úgy tűnt, a fiú nem ismeri jelnyelven a szót, amit használni akar.
– Mit szeretnél, Rydag? – biztatta Ayla.
– Nekem is próbálta már elmondani – szólt közbe Nezzie. – De én sem értettem, mit szeretne. Bárcsak érteném. Úgy tűnik, nagyon fontos számára.
Rydag megint lehunyta a szemét, és a homlokát ráncolta. Aylának úgy tűnt, mintha emlékezni próbálna valamire.
– Durc szerencsés. Ő... Aylához tartozik. Akarok egy... mogurt.
Minden erejét megfeszítve igyekezett megértetni velük az óhaját, ám Ayla továbbra is csak találgatni tudott. – Mogurt?
Nem érkezett válasz a jelzésére. – A szellemi világ és a mi világunk közti férfira gondolsz? – kérdezte ekkor fennhangon.
Rydag felbátorodva bólintott. De Nezzie kifürkészhetetlen arccal nézte őket.
– Ezt akarta eddig is megértetni velünk? – kérdezte végül.
– Igen, azt hiszem – felelte Ayla. – Segít ez valamit?
Nezzie bólintott. Dühös, gyors bólintás volt.
– Tudom, mit szeretne. Nem akar állat lenni, meg akar térni a szellemvilágba. Azt akarja, hogy eltemessük... mint egy embert.
Rydag most újra bólintott.
– Hát persze hogy így lesz – biztosította Ayla. – Hiszen ember. – A nő zavartnak tűnt.
– Nem. Nem tartozik az emberi személyek közé. Sosem vették emberszámba a mamutojok között. Nem akarják befogadni. Azt mondják, csak egy állat – ellenkezett Nezzie.
– Azt akarod mondani, hogy nem lehet temetési szertartása? Nem sétálhat át a szellemvilágba? Ki az, aki ezt állítja? – Ayla szeme villogott a dühtől.
– A mamut tüze – felelte Nezzie. – Nem engedik.
– De hiszen én is a mamut tüzének lánya vagyok! Én megengedem! – heveskedett Ayla.
– Semmi értelme. Mamut is megengedné. De a teljes mamut tűznek hozzá kell járulnia, és ők nem fognak – erősködött Nezzie.
Rydag eddig reménykedve hallgatta a beszélgetésüket, de most Ayla látta az arcán megjelenő csalódottságot. Még soha életében nem érzett ilyen dühöt, mint most.
– A mamut tüzének nem szükséges egyetértenie. Nem ők azok, akik eldöntik, valaki ember-e vagy sem. Rydag az. Ugyanannyira állat, mint az én fiam. Semennyire. A mamut tüze megtarthatja magának a temetési szertartását. Rydagnek nincs rá szüksége. Ha eljön az ideje, én magam fogom megtenni, a Törzs szokása szerint, ugyanúgy, ahogy Crebért, a mogurért is megtettem. Rydag át fog sétálni a szellemek birodalmába, bármit mond a mamut tűzhely!
Nezzie rápillantott a fiúra. Sokkal nyugodtabbnak tűnt. Nem, nem ez volt a megfelelő szó. Békés volt. A küzdelem, a feszültség, ami eddig jellemezte, tovatűnt. Az asszony megérintette Ayla karját.
– Nem vagyok állat – sóhajtotta a fiúcska.
Úgy tűnt, még valamit készül mondani. Ayla türelmesen várakozott. Aztán rádöbbent, hogy egyetlen hangot sem hall, a küszködést sem, hogy a fiú egy újabb fájdalmas lélegzethez jusson. Rydag számára már nem volt több kín.
Ayla számára viszont volt. Felnézett, és megpillantotta Jondalart. Egész végig ott állt mellettük, az arcán ugyanolyan gyász, mint Ayláén vagy Nezzie-en. Egyszerre mindhárman összeölelkeztek, a másik közelségéből próbálva vigaszt meríteni.
Ekkor még valaki hangot adott bánatának. Rydag ágya alól mélyről jövő, tompa morgás hallatszott, aztán néhány elmélyülő vakkantás, és Farkas első, zengő vonítása messzire szállt. Végül kifogyott a levegőből, de újra kezdte, így próbálta megénekelni veszteségét a farkasok messze hangzó, vérfagyasztó, összetéveszthetetlen hangján. A bejáratnál emberek kezdtek gyülekezni, hogy benézzenek, de nem lépett be senki. Még azok hárman is, akiket a szobában elárasztott a saját fájdalmuk, egy pillanatra elcsodálkoztak. Jondalar megjegyezte magában, hogy állat ide vagy oda, senki sem kívánhat megrendítőbb és lenyűgözőbb búcsúdalt.
Miután a gyász első könnyei ellenállhatatlanul kibuggyantak, Ayla leült a mozdulatlan kis test mellé, de a záporeső nem akart csitulni. Csak bámult bele a levegőbe, visszaemlékezett a törzsben töltött életére és a fiára, meg az első alkalomra, amikor Rydaggel találkozott. Nagyon megszerette a fiút. Ugyanannyit jelentett számára, mint Durc, sőt bizonyos tekintetben át is vette a szerepét. Bár el kellett hagynia a saját fiát, Rydag lehetővé tette számára, hogy többet tudjon Durc életéről, és elképzelhesse, hogyan cseperedik, hogy nézhet ki, és miként gondolkozik. Amikor elmosolyodott a fiú gyengéd humorán, vagy örült a fogékonyságának és értelmének, mindig azt is hozzá tudta képzelni, hogy Durc is hasonlóképpen gondolkozhat. Most, hogy Rydag itt hagyta őket, Ayla elveszítette az utolsó törékeny szálat is a fiához. Mindkettejüket gyászolta.
Nezzie fájdalma sem volt kevésbé heves, de az élőknek is nagy szükségük volt rá. Rugie felmászott az ölébe, sebzetten és zavartan amiatt, hogy a játszótársa, bátyja és barátja többé nem már játszik vele, nem mutat több szót a kezével. Danug teljes hosszában elnyúlva feküdt az ágyán, a fejét egy takaró fedte, és zokogott. Valakinek el kellett mennie, hogy közölje a hírt Latie-vel.
– Ayla! Ayla – szólalt meg végül Nezzie. – Mi kell ahhoz, hogy a törzsi szokások szerint temessük el? El kell kezdenünk felkészíteni.
Egy percbe telt, mire Ayla ráeszmélt, hogy valaki beszél hozzá. Elborult homlokkal bámult Nezzie-re.
– Tessék?
– Fel kell készítenünk a temetési szertartásra. Mit kell tennünk? Semmit sem tudok róla, hogyan zajlik a temetés a törzsben.
Nem, ezt senki sem tudja a mamutojok közül, gondolta Ayla. Különösen a mamut tüze mellett élők nem. De ő igen. Végiggondolta a temetéseket, amelyeket a törzsben töltött évei alatt látott, és megfontolta, mit lehet tenni Rydagért. Mielőtt a törzs szertartása szerint eltemetnék, a törzs tagjává kell válnia. Ez azt jelenti, hogy nevet kell kapnia, és kell kapnia egy amulettet is, amelyben van egy darab vörös okker is. Felpattant, és kiviharzott a sátorból.
Jondalar utánament.
– Hova mégy?
– Ha Rydag a törzs tagja lesz, készítenem kell neki egy amulettet – felelte a nő.
Ayla átbotorkált a táboron, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna a mamut tűzhely felé, és egyenesen a kőpattintó hely felé tartott. Jondalar szorosan követte. Sejtette, mire készül a nő. Ayla kért egy kovakődarabot. Senki sem utasította el a kérését. Aztán körülnézett, keresett egy kalapácskövet. Megtisztított egy kis felületet, ahol dolgozhat.
A törzs módszere szerint kezdte előformázni a kovakövet. Amikor a mamutoj kőpattintók rájöttek, mit csinál, mindnyájan látni akarták, hogyan dolgozik. Köré sereglettek. Jondalar egyszer megpróbálta elmesélni nekik, hogyan pattintják a követ a törzsben, miután Ayla korábbi élete közismertté vált. Amit azonban ő tanított, az nem volt a mamutojokra ilyen hatással, hiszen a férfinak nem volt meg a szükséges tapasztalata a törzsi eljárások használatában. Ha sikerült is elérnie, amit akart, mindenki úgy gondolta, ez csakis a tehetségétől függött és nem a szokatlan folyamattól.
Ayla elhatározta, hogy két külön eszközt készít, egy éles kést és egy hegyes árt, aztán mindkettőt magával viszi a Nádbuzogány Táborba, hogy elkészíthesse az amulettet. Sikerült pattintania egy használható kést, de tele volt a lelke bánattal és dühvel, hogy remegett a keze. Amikor először próbálta a bonyolultabb, keskeny hegyet elkészíteni, kettétörte az anyagot, majd miután eljutott a tudatáig, mennyien figyelik a mozdulatait, még idegesebb lett. Úgy érezte, mintha a mamutoj kőpattintók ítéletet készülnének mondani a törzs metódusa felett, ő pedig nem megfelelően képviseli az utóbbit. Rögtön ezután dühös lett magára, hogy egyáltalán törődik ezzel. Amikor másodjára próbálta, megint összetört a munkadarab. A csalódottság és a düh könnyeket csalt a szemébe. Végül Jondalar odatérdelt mellé.
– Ilyet szeretnél, Ayla? – kérdezte, és felemelt egy szúrószerszámot, amit a különleges tavaszünnepi ceremóniára készített.
– Ez törzsi szerszám! Honnan szerezted? De hiszen ezt én csináltam! – kiáltotta meglepetten.
– Tudom. Aznap visszamentem és elhoztam. Remélem, nem bánod.
Ayla azt sem tudta, hová legyen meglepetésében és tanácstalanságában, miközben furcsamód derűt érzett.
– Nem, egyáltalán nem bánom. Sőt örülök, de miért tetted?
– Én... tanulmányozni akartam – felelte a férfi. Nem tudta kimondani, hogy azért, mert ez a tárgy Aylára emlékeztette, és akkor úgy gondolta, a nő nélkül folytatja útját. Nem akart nélküle elmenni.
Ayla visszavitte a szerszámokat a Nádbuzogány Táborba, és kért Nezzie-től egy darab puha bőrt. Miután megkapta, az asszony figyelő tekintetétől kísérve készített belőle egy egyszerű, húzott erszényt.
– Kissé durva szerszámoknak tűnnek, de nagyon jól lehet velük dolgozni – jegyezte meg Nezzie. – Mire kell az erszény?
– Ez lesz Rydag amulettje, ugyanolyan, mint amilyet a Tavaszünnepre készítettem. Bele kell tennem egy darab vörös okkert, és nevet kell adnom a fiúnak, ahogy a törzsben szokás. Kell, hogy legyen egy védőszelleme is, hogy óvja majd a szellemvilágba vezető úton. – Ayla elhallgatott, és a szemöldökét ráncolta. – Nem tudom, Creb mit csinált ahhoz, hogy megtalálja valaki védőszellemét, de mindig működött... talán megosztom Rydaggel a saját védőszellememet. A Barlangi Oroszlán erős totem, amellyel néha nagyon nehéz együtt élni, de mégis, sokat próbált védőszellem. Rydag megérdemli, hogy erős, hatalmas toteme legyen.
– Tehetek valamit? Hogyan kell felkészíteni a temetésre? Felöltöztessem? – kérdezte Nezzie.
– Igen, én is szeretnék segíteni – szólalt meg Latie a bejáratnál. Tulie is ott volt.
– És én is – tette hozzá Mamut.
Ayla felnézett, és látta, hogy az Oroszlán Tábor majd’ minden tagja ott álla közelben, őt nézik, és mindenki segíteni szeretne. Csak a vadászok nem voltak közöttük. Ayla mély hálát érzett az emberek iránt, akik befogadták a különös árva gyereket, és saját vérükként nevelték, miközben jogos düh támadt benne, mert a Mamut Tábor nem akarja megadni Rydagnek a végtisztességet.
– Először vörös okkert kellene keríteni valahonnan, amit szét kell morzsolni, ugyanúgy, ahogy Deegie szokta, amikor bőrt fest, és össze kell keverni olvasztott zsírral. Az így készült kenőccsel be kell dörzsölni az egész testét. Egy valódi törzsi temetésen barlangi medve zsírját használnánk, mert az a törzs szent állata.
– Nincs barlangimedve-zsírunk – nézett tanácstalanul Tornec.
– Nem sok barlangi medve él errefelé – tette hozzá Manuv.
– Miért ne használhatnánk mamutzsírt, Ayla? – javasolta Mamut. – Rydag mégsem csak a törzs tagja. Keverék gyermek volt, részben mamutoj, és a mi szent állatunk a mamut.
– Igen, azt hiszem, használhatunk mamutzsírt is. Hiszen ő is mamutoj volt. Erről nem szabad elfeledkeznünk.
– Hogyan öltöztessük fel, Ayla? – kérdezte Nezzie. – Nem is hordta azokat az új ruhákat, amiket idén varrtam neki.
Ayla a homlokát ráncolta, aztán bólintott.
– Miért ne? Miután beszínezzük a testét a vörös okkerrel a törzs szokásai szerint, felöltöztethetjük a legjobb ruháiba, ahogyan a mamutojok szokták a temetési szertartás előtt. Igen, azt hiszem, ez jó ötlet, Nezzie.
– Sohasem hittem volna, hogy a vörös okker az ő szertartásaikon is szent – jegyezte meg Frebec.
– Én azt sem gondoltam, hogy egyáltalán eltemetik a halottaikat – tódította Crozie.
– Nyilvánvalóan a Mamut Tűzhely sem – epéskedett Tulie. – Nagy meglepetésben lesz részük.
Ayla megkérte Deegiet, hogy hozza oda az egyik, törzsi stílus szerint készült fatálat, amit örökbefogadási ajándékként kapott tőle. Deegie ebben a tálban keverte össze a vörös okkert a mamutzsírral, amit aztán színező kenőcsként használt bőrfestéskor. Nezzie, Crozie és Tulie, a tábor három legidősebb asszonya dörzsölte be a gyerek testét, és ők öltöztették fel. Ayla egy kis tégelyben félretett némi maradék vörös krémet, és egy darabka vörös vasércet tett a kis erszénybe, amit varrt.
– Beburkoljuk? – kérdezte Nezzie. – Nem kellene beburkolnunk?
– Nem tudom, ez mit jelent – vallotta be Ayla.
– Egy bőr vagy prémtakaróban visszük ki, amit a teste köré tekerünk, mielőtt a sírba fektetjük – magyarázta Nezzie.
Ez is mamutoj szokás, gondolta Ayla. A legszebb ruháiba felöltöztetett gyerek, akit gazdagon borítottak az ékszerek, már most is sokkal inkább látszott mamutojnak, mint törzsbelinek. A három asszony várakozásteljesen figyelte Aylát. Ránézett Tulie-ra, aztán Nezzie-re. Igen, talán Nezzienek igaza van. Valamire szükség van, amiben ki lehet vinni a kis testet, valami terítőre vagy takaróra. Aztán ránézett Crozie-re.
És hirtelen, bár már egy jó ideje eszébe sem jutott, felötlött benne egy kép: Durc kendője. Azt használta, hogy kisbabaként úgy tudja a fiát hordozni, hogy a melléhez közel legyen, aztán amikor járni kezdett, de még gyakran kellett cipelnie, azt használta, hogy a csípőjén megtámassza a kis totyogót. A kendő egyike volt azoknak a látszólag felesleges dolgoknak, amelyeket valami oknál fogva mégis magával hozott. Hány meg hány éjszakán szorította magához magányában a hordozókendőt, így próbálván felidézni a kötődést az egyetlen biztonságos helyhez addigi életében! Hány éjszakát töltött kettesben azzal a kendővel! Hányszor temette bele síró arcát! Hányszor ringatta, mintha kisded volna? Ez volt az egyetlen holmija, amely valaha a fiáé volt. Nem volt biztos benne, hogy meg tud tőle válni, de vajon tényleg szüksége van rá? Vajon az a célja, hogy hátralevő életében mindig magával hurcolja?
Ayla látta, hogy Crozie ránéz, és eszébe jutott a fehér köpeny, amit az asszony készített a fiának. Éveken keresztül cipelte magával, mert nagyon sokat jelentett neki. De a jó cél érdekében hajlandó volt megválni tőle, amikor Villámot kellett védelmezni. Nem ugyanolyan fontos talán, ha nem fontosabb, hogy Rydaget olyan takaróba burkolják, amely törzsi eredetű? Nem jelentősebb cél az, hogy a kendő elkísérje a fiút a szellemek birodalmába vezető úton, mint az, hogy mindig ott legyen vele, akármerre jár? Talán épp itt az ideje, hogy magát Durcöt is elengedje, és csupán a hála maradjon a lelkében azért, mert a fiú több mint puszta emlék.
– Van valamim, amibe beburkolhatjuk a testét – szólalt meg végül. Odaszaladt a fekhelyéhez, és a halom aljából előhúzta az összehajtogatott bőrt, aztán kirázta. Kezébe fogta a lágy, rugalmas, avíttas bőrdarabot, és még egyszer, utoljára végigsimította vele az arcát. Közben lehunyta a szemét, mert megrohanták az emlékek. Aztán átnyújtotta a kendőt Rydag anyjának.
– Ezt rátehetjük. Törzsbeli kendő. Valaha a fiamé volt. Most pedig Rydaget segíti majd a szellemek világába vezető úton. És köszönöm, Crozie.
– Mit köszönsz nekem?
– Mindent, amit tettél értem, és hogy megmutattad, az anyáknak időnként el kell engedniük az emlékeket.
– Hmmm – horkantott az idős nő, és próbált szigorúan nézni, de a szeme fénylett. Nezzie elvette a kendőt, és betakarta vele Rydaget.
Eddigre besötétedett. Ayla azt tervezte, hogy egyszerű szertartást tartanak bent a sátorban, de Nezzie azt kérte, inkább várjanak másnap reggelig, és kint tartsák a ceremóniát, így mindenki láthatja, hogy Rydaget emberszámba veszik. És így még akár a vadászok is visszaérhetnek. Egyikük sem szerette volna, ha Talut vagy Ranec lemarad a temetésről, de nem várhattak túl sokáig.
Másnap késő délelőtt kivitték a testet, és ráfektették a kiterített kendőre. A Gyűlés résztvevői közül sokan körülöttük álldogáltak, és egyre többen gyülekeztek. Elindult a szóbeszéd, hogy Ayla a laposfejűek szokásai szerint temeti el a gyereket, és erre mindenki kíváncsi volt. Ayla a kezébe fogta a kis tégely vörös okker kenőcsöt meg az amulettet, és hívni kezdte a szellemeket, hogy gyűljenek köréjük, ahogyan Creb tette mindig. Egyszer csak váratlan kavarodás támadt. Nezzie nagy megkönnyebbülésére megérkeztek a vadászok a hatalmas rakomány mamuthússal. Egymás között cserélgetve húzták idáig a két csúszkát, és már született is pár terv, hogy egy szántalp segítségével kellene az emberekre szabni.
A szertartást elhalasztották, míg a húst biztonságba helyezték, és Talutnak meg Ranecnek elmondták, mi történt, de senki sem ellenkezett, miért intézték mindezt olyan kurtán. A keverék törzsbeli gyerek halála a mamutojok Nyári Gyűlésén valódi dilemmát hozott a felszínre. Sokan förtelmesnek és állatnak nevezték a gyereket, de az állatokat nem szokás eltemetni; ehelyett elraktározzák a húsukat. Csak az embereket temették el, őket pedig nem szerették sokáig temetetlenül hagyni. Bár a mamutojok közül sokan nem akarták elismerni, hogy Rydag is ember, azt azért mindenki helybenhagyta, hogy nem is állat. Hiszen nincs senki, aki a laposfejűek szellemét tisztelné, mint a szarvasokét, bölényekét vagy mamutokét, és amellett sem érvelt senki, hogy Rydag testét is eltárolják a mamuthús mellett. Pontosan azért tartották oly sokan visszataszítónak a törzsbelieket, mert meglátták bennük az emberi vonásokat, de ezeket igyekeztek semmibe venni. Mindenki örült, hogy Ayla és az Oroszlán Tábor olyan eredményre jutott, amely megoldani látszott a problémát.
Ayla felállt egy dombra, hogy újrakezdje a szertartást, és próbálta felidézni magában a jeleket, amelyeket Creb használt. Azt nem tudta pontosan, mit jelentenek, mert ezt csak a moguroknak tanították, ám az általános célt és a megközelítő tartalmat ismerte. Miközben folyt a ceremónia, minden lépést meg is magyarázott, hogy az Oroszlán Tábor és a jelen lévő mamutojok is értsék.
– Mosta szellemeket hívom – mondta. – A Nagy Barlangi Medve szellemét, a Barlangi Oroszlánt, a Mamutot, és mind a többieket, együtt az Ősi Szellemekkel, a Széllel, Köddel és Esővel. – Ekkor kezébe fogta a kis tégelyt. – Most pedig nevet adok a fiúnak, és így a törzs tagjává válik – belemártotta az ujját a vörös kenőcsbe, és húzott egy vonalat Rydag homlokától az orráig. Aztán felállt, és szavait jelekkel kísérve kijelentette:
– A fiú neve Rydag.
A viselkedése, a hanghordozása és az a kifejezőerő, amivel a megfelelő jelekre és szavakra próbált visszaemlékezni, a szokatlan beszédmodora lenyűgözte a hallgatóságát, szinte bénultan hallgatták. A történet, amikor a sudár jégoszlop tetején állva hívogatta a mamutokat, gyorsan terjedt. Senki sem kételkedett benne, hogy a mamut tüzének e leánya minden joggal fel van ruházva ahhoz, hogy a szertartást vezesse, vagy bármelyik más ceremóniát, akár van mamut tetoválása, akár nincs.
– Most pedig elnevezem a fiút a törzs szokása szerint – magyarázta Ayla –, de szüksége van egy védőszellemre is, aki segíti majd, hogy megtalálja az útját a szellemek birodalmába. Nem tudhatom, mi a toteme, ezért a sajátomat osztom meg vele, a Barlangi Oroszlánét. Hatalmas, erős szellem, de Rydag méltó rá.
Kitakarta a fiú vézna jobb lábát, és négy párhuzamos rovást festett a combjára a vörös okker kenőccsel, majd felállt, és szavakkal meg jelekkel jelentette be:
– Ó, Nagy Barlangi Oroszlán szelleme, a fiút, Rydaget most az oltalmad alá helyezem. – Ekkor az amulettet egy szíjra kötözve a fiú nyakába tette. – Rydag most már nevet kapott, és a törzs befogadta – lázasan remélte, hogy valóban így van.
Ayla kiválasztott egy helyet kissé távolabb a teleptől. Az Oroszlán Tábor engedélyt kért a Farkas Tábortól, hogy odatemethesse a holtat. A Farkas Tábor beleegyezett. Nezzie beburkolta az apró, merev testet Durc kendőjébe, aztán Talut elvette a terhét, és odavitte a temetés helyszínére. Nem szégyellte, hogy miközben Rydaget a sekély sírba fektette, könnyeivel áztatta a földet.
Az Oroszlán Tábor tagjai mind ott álltak a kis gödör körül, amelyet csak enyhén mélyítettek el, és figyelték, amint többen mindenféle tárgyat helyeztek el a halott mellett. Nezzie ételt hozott, és az edényeket elrendezte a fiú mellett. Latie odavitte Rydag kedvenc sípját. Tronie egy csontfüzért és egy szarvasgerincet rakott a szellemek útjára induló mellé. Ezeket a fiú akkor használta, amikor a kisbabákra és kisebb gyerekekre vigyázott előző télen. Hogy örült ennek a feladatnak! Végre hasznossá tudta tenni magát! Aztán Rugie váratlanul odafutott a sírhoz, és búcsúajándékként beledobta a kedvenc babáját.
Ayla jelére az Oroszlán Tábor minden lakója felemelt egy követ, és óvatosan a takaróba bugyolált kis testre helyezte. Ezekből lesz a fiú sírját jelző kőhalom alapja. Ayla most belekezdett a temetési szertartásba. Már nem magyarázott, úgyis mindenki tudta, mi a ceremónia célja. Ugyanazokat a jeleket igyekezett használni, mint Creb Iza temetésén. Ugyanazokat, amelyeket aztán ő is használt a mogur búcsúztatására, miután megtalálta a testét a kőtörmelékkel beszórt barlangban. Kimért mozdulatai különleges jelentőséggel ruházták fel az ősi szertartást, a szomorú eseményt több szépséggel töltve meg, mint bárki hitte volna.
Nem az egyszerűsített jelnyelvet használta, amit az Oroszlán Tábor lakóinak megtanított, hanem a teljes, gazdag törzsi nyelvet, amelyben a testtartás és a mozdulatok apró árnyalatai is fontos különbségeket hordoznak. A jelek legtöbbje földöntúli jelentéssel bírt – még Ayla sem ismerte a pontos tartalmukat –, ám sok hétköznapi értelmű is volt köztük, sok olyan, amelyet az Oroszlán Táborban is ismertek már. Legközelebbi testvérei tehát a mondanivalója lényegét mind megértették, hiszen tudták, hogy a rítussal most útjára indít valakit a szellemvilágba. A többi mamutoj fenséges, kifejező táncként fogta fel a jeleket, amelyek kéz- és karmozdulatokból, testtartásokból és gesztusokból állt. A csendes méltóság mindenkiben felkeltette a szeretethez és a veszteséghez kapcsolódó emlékeket, a gyászt és a halál utáni mitikus vágyat.
Jondalar megsemmisülten zokogott. A könnyei szabadon záporoztak, akárcsak az Oroszlán Tábor többi tagjának. Csak bámulta Ayla gyönyörű, néma táncát, amely eszébe idézte az emléket, hogyan próbált a nő egyszer elmagyarázni neki valamit hasonló, méltóságteljes mozdulatokkal a völgyben – mintha ezer éve lett volna. Bár akkor még azt sem tudta, hogy ez egy nyelv, azt felfogta, hogy a kifejező gesztusok mögött mélyebb jelentés bújik meg. Most, hogy már többet megismert közülük, meglepetten kellett tudomásul vennie, milyen sok van, amit nem ismer, és megállapította, hogy Ayla földöntúlian gyönyörű, amikor így mozog.
Eszébe jutott, milyen testtartásban üdvözölte a nő, amikor először találkoztak. Törökülésben, lehajtott fővel ült a talajon, arra várva, hogy a férfi megérintse a vállát. Még azután is használta néha ezt a jelzést, miután megtanult beszélni. Jondalar mindig kínosan érezte magát ilyen alkalmakkor, főként azután, hogy megtudta, ez egy törzsi gesztus, de Ayla azzal magyarázta, hogy így próbál tudomására hozni valamit, amire nincsenek szavai. Jondalar elmosolyodott magában. Alig hitte el, hogy Ayla még nem tudott beszélni, amikor megismerte, hiszen most már két nyelven, zelandoniul és mamutojul is folyékonyan kommunikált. Sőt a törzsi gesztusnyelvet is beleszámítva három nyelvet is jól ismert. És pár szót a sungaeáktól is megtanult, amikor náluk időztek.
Miközben a törzsbeli szertartás mozdulatait soroló nőt figyelte, feltolultak a lelkében a völgybeli emlékek, a szerelmük képeivel együtt, és olyan vágy fogta el Ayla után, mint még soha. De Ranec ott állt a nő közvetlen közelében, és ugyanolyan elbűvölten figyelte a jelenetet, akárcsak ő. Valahányszor Aylára nézett, Jondalarnak mindig beleütközött a tekintete a sötét bőrű csontfaragóba is. Amikor megérkeztek a vadászatból, Ranec azonnal odaállt a nő mellé, így nyomatékosítva, hogy Ayla elígérkezett neki. A nő pedig távolinak, megfoghatatlannak tűnt. Jondalar tett néhány kísérletet, hogy beszéljen vele, és kifejezze szomorúságát, de az után az első pár perc után, amikor közösen osztoztak a gyászban, Ayla nem fogadta szívesen a próbálkozását, hogy vigaszt nyújtson, és Jondalarnak magának is fel kellett tennie a kérdést, csodálkozik-e ezen. Hiszen a nő végtelen feldúltságában aligha számíthatott más reakcióra.
Hirtelen minden fej az egyre közelebbről hangzó egyenletes dobszó felé fordult. Marut, a dobos elment a Zene Házához, és magával hozta mamutkoponya dobját. A mamutoj temetéseken mindig volt zene, de Marut most nem a megszokott ritmusokat játszotta, hanem azokat a különleges, szokatlanságukban elragadó törzsi ritmusokat, amelyeket Ayla mutatott neki. Ezután a szakállas Manen is belekezdett furulyáján egy egyszerű dallamba. Hasonló volt ahhoz, amit Ayla fütyült. A két szólam megfoghatatlan módon aláfestésként szolgált a szertartás mulandó mozdulataihoz.
Már majdnem vége volta ceremóniának, de Ayla úgy határozott, megismétli, mert a zenészek a törzsbeli zenét játszották. Amikor másodjára táncolta végig a búcsúzást, a két muzsikus improvizálni kezdett. Mindketten gyakorlottak és tehetségesek lévén, az egyszerű törzsi hangok alapján valami újdonságot hoztak létre, amely a törzsi és a mamutoj zene ötvözete volt. Tökéletes kíséret egy olyan gyermek temetésén, akiben a két nép keveredett.
Ayla még egyszer elismételte a záró mozdulatokat a zenei aláfestéssel. Fogalma sem volt róla, mikor kezdtek el ömleni a könnyei, de ahogy körülnézett, láthatta, hogy nincs egyedül. Körös-körül mindenhonnan könnyáztatta szemek tekintettek vissza rá. Nemcsak az Oroszlán Tábor lakóit rázta meg a szertartás.
A harmadik ismétlés során egyszer csak egy délkeletről érkező fekete felleg takarta el a napot. A viharok évszaka volt, ezért néhányan azonnal menedéket keresve futni kezdtek. Ám víz helyett por hullott az égből. Egészen finom, lágy porral kezdődött, majd megérkeztek a távoli tűzhányóból származó vulkáni hamu súlyosabb pelyhei.
Ayla csak állt megkövülten a Rydag sírját jelző kőhalom mellett, érzékelte, ahogy a hamu aláhullik az égből, belepi a haját és a vállát, ráül a karjára és a szemöldökére, sőt még a szempilláira is, lassan egész testét szürke-drapp réteggel vonva be. A finom, szürke por mindent belepett, a rakás minden egyes kövét, a füvet és a gyalogút barnaságát is. A farönkök és a bokrok is ugyanabban a fakó színárnyalatban fürödtek. A sír mellett álló emberek is egyenszínezetet kaptak, minden különbséget elmosott a hatalmas erő, amely megrengette a földet, és elhozta a halált.