13

– Talut! Talut, alszol? – Nezzie suttogva szólongatta a nagydarab törzsfőnököt, és közben rázogatással is igyekezett magához téríteni.

– Huh! Mi a baj? – morogta a férfi hirtelen felriadva.

– Sss! Fel ne ébressz mindenkit. Talut, nem hagyhatjuk, hogy Ayla elmenjen. Ki fog vigyázni Rydagra legközelebb? Szerintem be kellene fogadnunk, hogy a családtagunkká váljon, és ő is mamutoj legyen.

A férfi felnézett. Nezzie szeme ragyogva tükrözte vissza a tűzhelyen izzó parazsak fényét.

– Tudom, hogy aggódsz a fiú miatt, Nezzie.. És én is. De az, hogy szereted a fiút, elég ok-e arra, hogy egy idegent befogadjunk? Mit mondanék a Tanácsnak?

– Nem csak Rydagról van szó. Ayla gyógyító. Még hozzá nagyon jó. Szerinted van annyi rátermett gyógyító a mamutojok között, hogy elengedhessünk egy ennyire tehetséges javasasszonyt? Gondolj csak vissza rá, mennyi minden történt az elmúlt pár napon. Megmentette Nuvie-t a fulladástól... Tudom, Tulie szerint az csak egy módszer, amit megtanult. De a nővéred ezt már nem állíthatja arról, ami Rydaggal történt. Ayla pontosan tudta, mit csinál. Igazi gyógyírral tudott szolgálni. És Fralieval kapcsolatban is igaza van. Még én is látom, hogy ez a terhesség nagyon nehezére esik, és ez az állandó vita és kiabálás sem segít, ami körülötte van. Na és a te fejfájásod?

Talut elvigyorodott.

– Az több volt, mint gyógyító varázslat; elképesztő volt!

– Ssss! Mindenkit fel akarsz ébreszteni? Ayla nem csupán egy hétköznapi javasasszony. Mamut azt mondta, hogy Kereső is, habár még képzetlen. És abból, ahogyan az állatokkal bánik, én nem kétlem, hogy Hívogatóként is helytállna. Gondolj bele, milyen áldás lenne a tábornak, ha kiderülne, hogy nemcsak arra képes, hogy megtalálja az állatokat, hogy vadászhassunk rájuk, hanem oda is tudja csalogatni őket magához!

– De ezt nem tudhatjuk biztosan, Nezzie. Csak találgatsz.

– Lehet. De azon igazán nem kell sokat találgatni, hogy milyen ügyesen bánik azokkal a fegyverekkel. Te is tudod, milyen jó menyasszonyi díjat kaphatnánk érte, ha mamutoj lenne. Vajon a tüzed melyik lánya érhetne fel vele, mondd? Nagyon sok mindent hozna magával.

– Hmm. Ha mamutoj lenne és az oroszlán tüzének lánya... De az is lehet, Nezzie, hogy nem is akar a mamutojokhoz tartozni. Ne feledkezzünk el Jondalarról. Nyilvánvaló, hogy erős érzelmek kötik össze őket.

Nezzie ezen eltöprengett egy rövid ideig, aztán kibökte:

– Akkor őt is kérd meg.

– Hogy mindkettőt? – fortyant fel Talut, és felült. – Csitt! Ne olyan hangosan!

– Neki van saját népe. Azt mondja, hogy ő zel... zel.. valami zel.

– Zelandoni – suttogta Nezzie. – De a népe nagyon messze él innen. Miért akarna megtenni olyan hosszú utat hozzájuk, ha itt is maradhat, és új otthonra lelhet itt nálunk? Őt is megkérdezhetnéd, Talut. Az a fegyver, amit ő talált fel, elég jó érv ahhoz, hogy meggyőzd a Tanácsot. És Wymeznek az a véleménye, hogy nagyon jó eszközöket készít. Ha a bátyám javasolja, tudod, hogy a Tanács nem fogja visszautasítani.

– Ez igaz... De mégis, Nezzie – folytatta Talut, miközben visszafeküdt –, honnan veszed, hogy maradni akarnak?

– Nem tudom biztosan. De attól még meg lehetne őket kérdezni, nem?

 

 

A délelőtt felénél jártak, amikor Talut kilépett a főépületből. Látta, hogy Ayla és Jondalar éppen elvezetik a lovakat a tábortól. Nem volt hó, de a kora reggeli zúzmara még mindig kristályfehér foltokban tarkította a talajt. A leheletük párát vont az arcuk köré. A száraz, fagyos levegő megtelt villamossággal. A két távozó prémköpenyt viselt a hideg ellen, a csuklyájukat mélyen az arcukba húzták. Prémharisnyájukat a lábbelijükbe gyűrték, amelyet szíjakkal erősítettek a nadrágjuk alsó szárára.

– Jondalar! Ayla! Már indultok is? – kiabált utánuk, és sietős léptekkel igyekezett utolérni őket.

Ayla igent intett a fejével, mire Talut arcáról lefagyott a mosoly, de Jondalar megmagyarázta a helyzetet:

– Csak megmozgatjuk a lovakat. Délutánra visszatérünk.

Jondalar azt nem említette, hogy szerettek volna egy kicsit kettesben lenni. Végre meg akarták vitatni, hogy visszamenjenek-e Ayla völgyébe, anélkül, hogy bárki közbeszólt volna. Jondalar tervei szerint arra akart sort keríteni, hogy lebeszélje Aylát a visszatérésről.

– Jól van. Szeretnék rendezni egy kis gyakorlatot azokkal a lándzsavetőkkel, ha megjavul az időjárás. Szeretném látni, hogyan működik, és mi mindenre jó – közölte Talut.

– Szerintem meg fogsz lepődni – mosolygott Jondalar –, ha meglátod, milyen jól működnek.

– Maguktól nem. Biztos vagyok benne, hogy a ti kezetekben jól működnek, de kell a használatukhoz némi ügyesség, és lehet, hogy már nem sok időnk lesz gyakorolni, mielőtt beköszönt a tavasz. – Talut elgondolkozva elhallgatott.

Ayla várakozott, keze a ló marján a sűrű, rövid sörény tövében. Egy szíjra akasztva súlyos prémkesztyű lógott ki a köpenye ujjából. A szíj végighúzódott a köpeny ujján, keresztülhaladt egy hurkon, ami a köpeny hátára volt erősítve, aztán tovább haladt a köpeny másik ujján keresztül, ahol a másik kézre való kesztyű fityegett le róla. Ezzel a módszerrel gyorsan meg lehetett szabadulni a kesztyűktől, ha a fedetlen kéz ügyességére volt szükség, anélkül, hogy aggódni kellett volna az elvesztésük miatt. Azon a vidéken, ahol ilyen farkasordító hideg van, és ilyen erősen fúj a szél, egy elvesztett kesztyű egyet jelentett volna egy elvesztett kézzel, vagy akár egy elvesztett élettel. A fiatalabb ló izgatottan horkantott és ágaskodott, és türelmetlenül törleszkedett Jondalarhoz. Látszott, hogy mindnyájan alig várják, hogy az útjukra induljanak, és Talut tudta, hogy csak tiszteletből várják meg, hogy befejezze a mondandóját. Ennek ellenére elhatározta, hogy előáll a kérdésével.

– Nezzie mondott nekem tegnap este valamit, és ma reggel másokkal is beszéltem. Jó lenne, ha élne velünk valaki, aki megmutatja, hogyan kell használni azokat a vadászeszközöket.

– A vendégszeretetetek már eddig is több volt, mint nagylelkű. Tudod, hogy boldog lennék, ha bárkinek megmutathatom, hogyan kell használni a lándzsavetőt. Elég kis köszönet ez mindazért, amit kaptunk tőletek – mondta Jondalar.

Talut bólintott, aztán folytatta:

– Wymeztől úgy hallottam, hogy a kovakőpattintás mestere vagy, Jondalar. A mamutojok mindig tárt karokkal fogadják azokat, akik jó minőségű eszközöket tudnak készíteni. És Ayla is nagyon sok mindent tud, ami bármelyik tábor hasznára lehetne. Nemcsak a lándzsavetővel bánik nagyszerűen, na, meg a saját parittyájával – igazad volt – fordult Jondalartól Ayla felé –, hanem nagyszerű gyógyító is. Szeretnénk, ha itt maradnátok.

– Abban reménykedtem, hogy veletek tudjuk átvészelni a telet, Talut, és nagyra értékelem az ajánlatot, de nem tudom, Aylának mi róla a véleménye – felelte Jondalar mosolyogva, miközben magában arra gondolt, hogy Talut ajánlata ennél jobb pillanatban nemis jöhetett volna. Hogyan is hagyhatná itt Ayla őket ezek után? Biztos volt benne, hogy Talut nagylelkű ajánlata többet nyom a latban, mint Frebec kellemetlenkedései.

Talut folytatta, most a fiatal nőnek címezve szavait.

– Ayla, te most hazátlan vagy. Jondalar hazája pedig messze van innen. Talán nem is vállalkozik olyan hosszú útra, ha itt új otthonra lel. Azt szeretnénk, ha mindketten velünk maradnátok, nemcsak a tél folyamán, hanem ezentúl mindig. Azt ajánlom fel nektek, hogy legyetek ti is a családtagjaink. Nemcsak a magam nevében beszélek. Tulie és Barzec a bölény tüzének tagjává fogadná Jondalart, Nezzie és én pedig azt szeretnénk, ha az oroszlán tüzének lánya lennél, Ayla. Mivel Tulie a törzsfőnökasszony, én pedig a törzsfőnök, mindketten magas rangot kapnátok a mamutojok között.

– Úgy érted, be akartok fogadni magatok közé? Hogy mi is mamutojok legyünk? – szólt közbe Jondalar, kissé megütközve, és a meglepetéstől elpirulva.

– Örökbe fogadnátok engem? – kérdezte Ayla. Az egész beszélgetést az összpontosítástól összeráncolt homlokkal hallgatta végig, de továbbra sem volt benne biztos, hogy elhiheti-e, amit hall. – Azt szeretnétek, ha Hazátlan Aylából Mamutoj Ayla lenne?

A hatalmasra nőtt férfi mosolygott:

– Igen.

Jondalar nem találta a szavakat. A vendégszeretet szokás – és büszkeség – dolga, de sehol sem szoktak idegeneket befogadni a törzsbe és a családjukba, anélkül, hogy nagyon komolyan átgondolnák.

– Én... huhh... nem is tudom, mit mondjak – kezdte a választ. – Nagyon megtisztelve érzem magam. A kérdésed nagyon hízelgő.

– Tudom, hogy időre van szükségetek, hogy átgondoljátok a választ. Mindkettőtöknek – mondta Talut. – Csodálkoznék, ha nem így lenne. Még nem említettük mindenkinek, és az egész tábornak egyet kell értenie, de ez nem jelenthet gondot, mert már eddig is rengeteg ajándékot hoztatok magatokkal. Tulieval mindketten kiállnánk mellettetek. De először titeket akartalak megkérdezni. Ha igent mondotok, összehívok egy tanácskozást.

Ayla és Jondalar néma csendben követték a tekintetükkel a nagytermetű törzsfőnök lépteit, amint visszafelé tartott a földkunyhóhoz. Eddig azt tervezték, hogy keresnek egy helyet, ahol beszélgethetnek. Mindketten abban reménykedtek, hogy közösen meg tudják oldani azokat a problémákat, amelyek az utóbbi időben felmerültek közöttük. Mindketten érezték, hogy bőven van megbeszélnivalójuk. Talut váratlan ajánlata azonban teljesen új nézőpontokkal gazdagította a gondolatmenetüket, és erősen befolyásolta a döntéseket, amelyeket meg kellett hozniuk. Voltaképpen új meder felé terelte a jövendőjüket. Ayla egyetlen szó nélkül mászott fel Nyihaha hátára, és Jondalar felült mögé. Elindultak felfelé az emelkedőn, aztán keresztül a nyílt terepen. Villám követte őket. Mindketten elmélyedtek a gondolataikban.

Aylát kimondhatatlanul meghatotta Talut ajánlata. Amikor a törzzsel élt, gyakran érezte magát kiközösítettnek, de ahhoz a fájó ürességhez és kínzó magányhoz képest, amivel nélkülük kellett megbirkóznia, szinte semmiség volt minden korábbi gyötrelme. Attól fogva, hogy elhagyta a törzset, egyedül kellett élnie, és ez csupán egy bő évszakkal ezelőtt változott meg, amikor Jondalarral találkozott. Nem volt senkije, nem tartozott sehová, nem volt otthona, családja, és tudta, hogy soha többé nem fogja látni a törzset sem. Egy földrengés tette árvává, mielőtt a törzs befogadta, ezért a kiátkozása napján történt földrengés a megfellebbezhetetlen befejezettség érzetével töltötte el a lelkét.

Minden érzése hátterében ott húzódott egy elemi, szűkölő félelem. Egyesült benne a meginduló földtől való ősi rettegés és annak a kislánynak a bénító fájdalma, aki mindent elveszített, még azoknak az emlékét is, akikhez valaha tartozott. Ayla a világon semmi mástól nem félt annyira, mint a föld vonaglásától. Úgy tűnt, eddig minden ilyen alkalom olyan változásokat jelzett az életében, amelyek ugyanolyan derült égből jövők és durvák voltak, minta földrengés által okozott pusztítás. Mintha maga a föld akarná elmondani neki, mire számíthat... vagy rázkódna az együttérzéstől.

De miután kislányként elveszített mindent, a törzs lett az új családja. Most, ha elfogadja Talut ajánlatát, megint új családja lesz. Ő is mamutojjá válik, nem lesz többé magányos.

De vajon mit gondol Jondalar? Hogyan választhatna Ayla más népet, mint az övé? Vajon ő hajlandó-e itt maradni, és mamutojjá válni? Ayla ebben erősen kételkedett. Biztos volt benne, hogy a férfi vissza akar térni az övéihez. És Jondalar attól fél, hogy a Többiek mindnyájan ugyanúgy fordulnak majd ellene, mint Frebec. Nem akarta, hogy Ayla a törzsről meséljen nekik. Mi lesz, ha Jondalarral tart, de a férfi családja nem fogadja be őt? Lehet, hogy mindnyájan ugyanolyanok, mint Frebec. Nem hajlandó magában tartani a történeteket Izáról, Crebről és Brunról, meg a saját fiáról, mintha szégyellnivaló lenne a létezésük. Hogyan szégyenkezhetne olyanok miatt, akiket szeret?

Akarja-e vállalni azt a kockázatot, hogy elkíséri a férfit a hazájába, és esetleg ott úgy bánnak vele, mint egy állattal? Vagy inkább maradjon itt, ahol elfogadják? Az Oroszlán Tábor lakói még egy ugyanolyan keverék gyereket is befogadtak, mint amilyen az ő fia... Hirtelen egy gondolat ötlött fel az agyában. Ha már befogadtak egyet, vajon befogadnának-e egy másikat? Egy olyat, aki nem gyenge és nem betegeskedő. Aki beszélni is meg tud tanulni. A mamutoj terület egészen a Beran-tengerig terjed. Nem azt mondta Talut, hogy valakinek ott volt egy Fűzfa Tábora? A félsziget, ahol a törzs élt, nem volt túl távol attól a helytől. Ha mamutojjá válik, egy szép napon talán...

De vajon mi Jondalar szándéka? Mi lesz, ha elhagyja ezt a helyet? Ayla gyomrába a gondolattól is belenyilallt a fájdalom. El tudná vajon viselni az életet Jondalar nélkül? – tűnődött a benne dúló vegyes érzelmek közepette.

Jondalar szintén egymásnak ellentmondó vágyak között őrlődött. Alig néhány gondolatot szentelt Talut ajánlatának. Csak annyi ideig foglalkozott vele, amíg sikerült egy jó indokot kitalálnia, hogy úgy tudja visszautasítani, hogy azzal nem bántja meg sem Talutot, sem a mamutojokat. Ő Zelandoni Jondalar, és tudta, hogy a fivérének igaza volt. Sohasem tudna más lenni. Szeretett volna hazajutni az övéihez, de ez hosszú időre szóló elkötelezettség volt, nem sürgető szükség. Nem tagadhatta le a tényt. Az otthona rémségesen messze volt, egy teljes évbe telne, mire odaér.

A lelkében dúló érzelmi zűrzavar oka Ayla volt. Jondalar sohasem szenvedett hiányt készséges partnerekben, akik legtöbbje több mint lelkesen igyekezett hosszantartó köteléket kiépíteni kettejük között, ám még sohasem találkozott olyan nővel, aki annyira vonzotta volna, mint Ayla. Sem az otthonában megismert nők, sem azok, akikkel az útja során összehozta a sors, nem tudták előidézni nála azt az állapotot, amit másokon már megfigyelt, de maga még sohasem tapasztalt azelőtt, hogy Aylával találkozott volna. Mélyebb szeretetet érzett iránta, mint amit valaha elképzelhetőnek tartott. Aylában mindaz megvolt, amit elvárt egy nőtől, sőt még annál sokkal több is. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy nélküle kelljen élnie.

De azt is tudta, milyen érzés, ha megszégyenítik. És mindazok a tulajdonságok, amelyek vonzották Aylában – ártatlansága és bölcsessége, az őszinteség és titokzatosság, a magabiztosság és a sebezhetőség sajátos elegye – éppen azon körülményeknek voltak következményei, amelyek arra vezethetnek, hogy a nőnek ismét a száműzöttség és kirekesztettség fájdalma jut osztályrészéül.

Ayla a törzsben nevelkedett, olyan emberek között, akik megmagyarázhatatlan módon különböztek tőle. A legtöbb ember számára, akit Jondalar ismert, Ayla törzsbeli ismerősei nem számítottak emberi lénynek. Állatok voltak, de másfélék, mint azok, amelyeket a Nagy Anya az ő szükségleteik kielégítésére teremtett. Bár senki sem ismerte be, a köztük lévő hasonlóság nyilvánvaló volt a legellenségesebbek számára is, de a törzsbeliek emberi vonásai nem vezettek ahhoz, hogy a testvériesség mély érzései bárkiben felébredjenek. Inkább fenyegetőnek tekintették ezeket a jegyeket, azért a különbségeket hangsúlyozták. A Jondalar népéhez tartozók meggyőződése szerint a törzsbeliek egy kimondhatatlanul bestiális faj tagjai voltak, akik nem is tartoznak a Nagy Anya teremtményeinek panteonjába. Mintha egy végtelenül gonosz lény szörnyszülött ivadékai lennének.

Tetteik azonban tükröztek némi kölcsönös emberséget egymás iránt. Többet, mint ami szavakban megnyilvánult. Jondalar népe csak néhány emberöltővel ezelőtt költözött a törzs által lakott vidékre. Gyakran jó lakóhelyeket vettek el a törzsbeliektől a bőséges legelők és vadászterületek közelében, és a törzset átkényszerítették a környező régiókba. De ahogy a farkascsapatok is felosztják egymás között a területeket, és megvédik egymás ellen is, nemcsak más, zsákmányoló és rabló fajok ellen, ők is elfogadták a másik területeinek a határait. Ez pedig nem volt kevesebb, mint hallgatólagos megegyezés közöttük, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak.

Jondalar ráébredt, hogy minden életet a Nagy Anya teremtett, még a laposfejűekét is. Ez nagyjából egy időben történt azzal, amikor megvilágosodtak előtte az Ayla iránti érzelmei. Ám annak ellenére, hogy szerette, meg volt róla győződve, hogy a saját népe kiközösítené Aylát. Nemcsak azért vált volna nemkívánatos személlyé köztük, mert a törzzsel élt egy ideig. Úgy tekintenének rá, mint egy rémséges torzszülöttre, akit az Anya megátkozott, ezért adott életet egy keverék gyereknek, aki félig ember, félig állat.

A tabu általános volt. Akivel csak Jondalar találkozott az utazása során, ugyanezt a hitet vallotta, bár akadt, aki jobban ragaszkodott hozzá, akadt, aki kevésbé. Néhány ember egyszerűen azt is tagadta, hogy egyáltalán léteznek ilyen korcs sarjadékok, mások a helyzetet úgy kezelték, minta sors furcsa viccét. Ezért lepődött meg rajta annyira, amikor az Oroszlán Táborban meglátta Rydaget. Jondalar biztos volt benne, hogy Nezzienek nem lehetett könnyű dolga, és valóban, korábban sok harsány kritikát kellett elviselnie a többiektől az előítéleteik miatt. De mégis vissza tudta verni a gyereket becsmérlők támadását, mert tökéletesen magabiztos volt, bízott a pozíciójában, és a veleszületett részvét és emberiesség alkalmasint győzedelmeskedett a lelkében. De még Nezzie sem említette meg a gyermeket, akinek létezését Ayla elárulta neki, amikor arról próbálta meggyőzni a többieket, hogy fogadják be Aylát.

Aylának sejtelme sem volt róla, milyen mély fájdalmat érzett Jondalar, amikor Frebec nevetség tárgyává tette őt. Pedig Jondalar számított is erre. De a fájdalma több volt, mint egyszerű empátia. Az egész dühös összetűzés egy korábbi alkalomra emlékeztette, amikor az érzelmei félrevezették, és felfedte saját mély és addig eltemetett fájdalmát. Még ennél is rosszabb volt a saját váratlan reakciója. Ez okozta a mostani dühét. Jondalar még mindig elvörösödött a bűntudattól, mert egy pillanatra szégyellte, hogy összefüggésbe hozzák Aylával, amikor Frebec kirohant ellene. Hogyan lehetséges, hogy szégyent érzett egy olyan nő miatt, akit szeret?

Azóta a rémséges fiatalkori alkalom óta Jondalar minden erejével azon volt, hogy az érzelmeit kordában tartsa, de úgy tűnt, most nem tud megbirkózni azzal az érzelmi viharral, amelyet a lelkében dúló konfliktusok okoztak. Szerette volna Aylát magával vinni az otthonába. Szerette volna, ha találkozik Dalanarral és barlangja népével, az anyjával, Marthonával, a bátyjával és a kishúgával, meg az unokatestvéreivel és az összes zelandonival. Azt akarta, hogy mindenki tárt karokkal fogadja a nőt, és ő saját tüzet alapíthasson vele, egy olyan helyet, ahol felnevelhetik a gyerekeiket, akik Jondalar védőszellemétől származnak. Nem volt senki más a világon, akinek a társaságára ennyire vágyott volna, mégis, szinte szűkölt a gondolattól, hogy milyen megvetést hozna vele a saját fejére, ha ezt a nőt vinné magával haza. Ennek nem szerette volna kitenni Aylát sem.

Különösen akkor nem, ha nem muszáj. Bárcsak ne említené meg a törzset, és akkor senkinek sem lenne róla tudomása. De mégis, mit mondhatna, merre él a nép, amelyből származik? Hogy honnan érkezett? Hiszen csak azokat az embereket ismerte, akik felnevelték. Hacsak... nem fogadja el Talut ajánlatát. Mert attól a pillanattól ő lenne Ayla, a Mamutoj. Mintha csak közöttük született volna. Azt, hogy bizonyos szavakat kissé különösen ejt, mindenki valami tájszólásnak hinné. Ki tudja, töprengett Jondalar. Talán Ayla tényleg mamutoj. A szülei akár azok is lehettek. Ő maga sem tudja, kik voltak.

De ha Ayla mamutoj lesz, úgy dönthet, hogy inkább a saját népével marad. És akkor mi történik? Én vajon képes lennék itt maradni velük? El tudnám fogadni ezeket az embereket a saját népemnek? Thonolannak sikerült.

Vajon ő jobban szerette Jetamiót, mint amennyire én szeretem Aylát? Másfelől pedig az ő népe a sharamudoj volt. Köztük született és nevelkedett. Ayla nem tartozik jobban a mamutoj néphez, mint akár én. Ha képes köztük boldogan élni, akkor akár a zelandoniak között is megteheti. De ha a mamutojokhoz fog tartozni, lehet, hogy nem is akar majd velem jönni. Nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy itt találjon valakit társnak... Biztos vagyok benne, hogy Ranec egyáltalán nem bánná.

Ayla érezte, hogy Jondalar birtoklón öleli magához, és azon tűnődött, vajon milyen gondolat támadhatott fel benne hirtelen. Nem messze észrevett egy csalitost. Úgy gondolta, lehet ott valami keskeny folyó is, ezért Nyihahát arrafelé ösztökélte. A lovak megérezték a víz szagát, és nem is kellett nagyon nógatni őket. Amikor elérték a keskeny vízfolyást, mindketten leszálltak, és keresni kezdtek egy kényelmes helyet, ahová leülhetnek.

A folyócska szélein itt-ott már vastagodásnak indult a jég, és tudták, ez csak a kezdet. A fehér szegély lassan, rétegről rétegre épül a sötét vízből, amelynek közepe még mindig örvénylett. A réteg egyre nőni foga hideg évszak beálltával, és lassan be fog zárulni, míg a féktelen víz elcsendesedik, és egészen addig nyugton marad, míg eljön az újabb évszakforduló. Akkor a vizek újra előtörnek majd a kalodájukból, és tobzódnak a szabadságban.

Ayla kinyitott egy kisméretű, kemény nyersbőrből készült dobozt, amelyben ételt hozott kettejük számára. A csomagban némi szárított hús volt, talán őstulok és egy kis kosárnyi szárított áfonya, meg egy kis szilvalepény. Ayla elővett egy ónszürke vaspirit göröngyöt és egy darab kovakövet, azzal nekiállt tüzet csiholni, hogy vizet forraljon a teához. Jondalar most is elképedve figyelte, milyen könnyedén tudott tüzet gyújtani a tűzkő segítségével. Varázslat volt, csoda. Még sohasem látott ilyet, mielőtt megismerte Aylát.

Ayla völgyét szinte elborították a tűzkőmorzsák. Véletlenül fedezte fel, hogy a vaspiritből, ha kovakővel megütögeti, előcsalogatható egy forró szikra, amellyel aztán tüzet gyújthat. A felfedezés a legjobbkor jött. A tüze elaludt. Azzal a munkaigényes folyamattal próbálkozott, amit a legtöbb ember alkalmazott. Egy alapra helyezett fabot forgatásával igyekezett olyan súrlódást kelteni, hogy elég hő termelődjön, és parázsló zsarátnok keletkezzen. A kis darab vaspiritet tévedésből vette fel a földről a lándzsafaragó kalapácsköve helyett, így csalta elő az első szikrát.

Jondalar megtanulta a technikát Aylától. Amikor a kovakővel dolgozott, gyakran ugrottak elő apró szikrák, de azt hitte, hogy ilyenkor a fában élő szellem ugrott elő a folyamat részeként. Az fel sem merült benne, hogy a szikrák segítségével tüzet gyújtson. Csakhogy ő nem magányosan élt egy völgyben a túlélésért küzdve; általában emberek vették körül, akik között szinte mindig akadt egy, akinek éppen égett a tüze. Azok a szikrák, amelyeket kovakő segítségével állított elő, sokszor egyébként sem voltak elég hosszú életűek ahhoz, hogy tüzet lehessen gyújtani velük. Azonnal felfogta, hogy milyen értékes a folyamat, és milyen sokat érnek maguk a tűzkövek, s tisztán látta mindazon előnyöket, amelyeket el lehet érni vele, ha az ember ilyen gyorsan és könnyen tud tüzet gyújtani.

Mialatt ettek, jót nevettek Villám bohóckodásán, aki elcsalogatta az anyját egy kis fogócskázásra, aztán mindkét ló a hátán hempergett, és a lábaikkal a levegőben kalimpáltak a homokos, szélvédett folyópartszakaszon, amelyet felmelegített a nap. Óvatosan kerültek minden olyan témát, amely a mindkettejüket foglalkoztató gondolatokkal volt kapcsolatos. A nevetés lenyugtatta, a közös elzártság a völgyben töltött napokra emlékeztette őket, amikor olyan közel álltak egymáshoz. Már a forró teát szürcsölték. Készen álltak rá, hogy bonyolultabb témákat is megvitassanak.

– Latienak biztosan nagyon tetszene, ha látná, milyen jót játszanak a lovak – vélte Jondalar.

– Igen. Ugye, te is látod, mennyire szereti a lovakat?

– És téged is szeret, Ayla. Mostanra a csodálód lett – Jondalar egy pillanatig habozott, aztán folytatta. – Nagyon sokan szeretnek és csodálnak ebben a táborban. Ugye, nem nagyon vágysz rá, hogy visszamenj a völgybe, és egyedül élj?

Ayla letekintett a kezében tartott csészére, és forgatni kezdte az utolsó cseppeket a benne kevergőző tealevelekkel együtt, aztán egy nagyot kortyolt az italból.

– Megkönnyebbülés, hogy végre egy kicsit megint kettesben lehetünk. Eddig fel sem tűnt, milyen jó érzés néha egy kicsit távolabb kerülni az emberektől. Van egy pár olyan holmim a völgyben, amit szeretnék, ha újra velem lenne. Mégis, igazad van. Most, hogy találkoztam a többiekkel, már nem akarok állandóan egyedül lenni. Szeretem Latie-t, Deegiet, meg Talutot és Nezzie-t, mindenkit... csak Frebecet nem.

Jondalar nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Az első és legnagyobb akadályon nem volt nehéz túljutni.

– Frebec csak egy közülük. Nem hagyhatod, hogy egyetlen ember elrontson mindent. Talut... és Tulie... nem hívott volna minket, hogy éljünk közöttük, ha nem kedvelnének téged, és nem éreznék úgy, hogy valami nagyon értékeset adhatsz nekik.

– Te is tudsz valami értékeset adni nekik, Jondalar. Te szeretnél velük maradni, és mamutojjá válni?

– Mindig nagyon kedvesek voltak hozzánk, sokkal kedvesebbek, mint ahogyan az egyszerű vendégszeretet megkívánná. Szívesen velük maradnék. A tél folyamán mindenféleképpen, de akár tovább is, és boldog lennék, ha bármit nekik adhatnék. De nekik nincs szükségük az én kovakőpattintó mesterségemre. Wymez sokkal jobban ért hozzá, mint én, és Danug is hamarosan ugyanolyan jól megtanulja. És már megmutattam nekik a lándzsavetést. Látták, hogyan kell készíteni. Némi gyakorlattal meg is tudják tanulni a használatát. Csak akarniuk kell. És én Zelandoni Jondalar vagyok...

Elhallgatott, és a tekintete a semmibe révedt, mintha valahová nagyon messzire nézne. Aztán elnézett abba az irányba, amerről jöttek, és a homloka ráncba szaladt az igyekezettől. Megpróbálta nagyon alaposan elmagyarázni az indokait.

– Vissza kell térnem... valamikor... hogy hírt vigyek az anyámnak a fivérem haláláról, és a zelandoniaknak megadni az esélyt, hogy megtalálják a szellemét, és a következő világba elkalauzolják. Ezzel a tudattal nem válhatok Mamutoj Jondalarrá, nem feledkezhetem el a kötelességemről.

Ayla aprólékos gonddal tanulmányozta a férfi arcát. Tudta, hogy a másik nem akar itt maradni. És nem a kötelessége miatt, még ha őszintén így is érezte. Vágyott a hazája után.

– És te hogyan érzel ezzel kapcsolatban? – tette fel a kérdést Jondalar, igyekezvén a lehető legközönyösebb hangot megütni. – Szeretnél maradni, és Ayla, a Mamutoj lenni?

A nő behunyta a szemét, és megpróbálta eldönteni, vajon hogyan tudja kifejezni a gondolatait. Úgy érezte, nem ismer elég szót, nem ismeri a megfelelő szavakat, vagy egyszerűen a szó nem elég.

– Mióta Broud kiátkozott, nem volt saját népem, Jondalar. Üresnek éreztem magamat. Szeretem a mamutojokat, és tisztelem őket. Otthon érzem magam náluk. Az Oroszlán Tábor olyan... mint Brun törzse... szinte mindenki jó ember közülük. Nem tudom, kik voltak azén népemben, mielőtt a törzsbe kerültem, és valószínűleg soha nem is fogom megtudni, de néha, éjszakánként arra gondolok... hátha mamutojok voltak.

Határozottan ránézett a férfira, végigpásztázta tekintetével világos haját, amely élesen elütött a kapucniját szegélyező sötét prémtől. Alaposan szemügyre vette a jóképű arcot, amelyet gyönyörűnek talált, még ha Jondalar azt mondta is, hogy egy férfi küllemére nem ez a megfelelő szó. Nézte erős, érzéki testét és a nagy, kifejező kezét. Elmerült a kék szempárban, melynek pillantása őszintén zavartnak tűnt e pillanatban.

– De a mamutojok előtt te jöttél. Te töltötted be az ürességet szerelemmel. Veled akarok lenni, Jondalar.

A nyugtalanság egy csapásra eltűnt a férfi szeméből, és átvette a helyét az a nyugodt és könnyed, barátságos pillantás, amihez hozzászokott a völgyben. Nem telt bele sok idő, és megjelent bennük az az ellenállhatatlan, sürgető vágy is, amelyre Ayla teste válaszolt a saját akarata szerint. Minden tudatosság nélkül közeledett Jondalarhoz. Érezte, ahogy a férfi ajka megtalálja az övét, és a karja körülöleli.

– Ayla, Ayla, annyira szeretlek! – kiáltott fel Jondalar érdes hangon, elfojtott zokogással, amelyben egyszerre csendült a gyötrelem és a megkönnyebbülés. A földön ülve szorosan, mégis gyengéden vonta a mellkasához a nőt, mintha sohasem akarná elengedni, annak ellenére, hogy attól tart, a másik mindjárt kitör a szorításából. Csak annyira engedte el, hogy maga felé fordíthassa az arcát, aztán sorban megcsókolta Ayla homlokát, mindkét szemét, az orra hegyét, aztán a száját, miközben érezte, ahogy egyre jobban elfogja a vágy. Hideg volt, és se közel, se távol nem volt körülöttük olyan hely, ahová behúzódhattak volna, Jondalar mégsem tudott úrrá lenni a kívánságán.

Kioldozta a nő csuklyájának a szíját, és ajka rátalált a nyakára, miközben benyúlt Ayla köpenye és tunikája alá. Megsimította a forró bőrét és telt keblét, melynek bimbói duzzadtan meredeztek. Mélyről jövő nyögés tört elő Ayla torkából, miközben átadta magát az élvezetnek, amint Jondalar határozott érintéssel a bimbókat dörzsölgette és cirógatta. A férfi kioldotta a nő nadrágjának szíjait, és az ujjai alá kúsztak, hogy megtalálják a bársonyos dombocskát. Amikor megtalálták a nedves, forró nyílást, Ayla közelebb nyomakodott, és érezte, ahogy egyre szűkül és bizsereg.

Aztán ő kezdett kutatni a férfi köpenye és tunikája alatt a nadrágját összefogó szíj után. Végre kioldotta, és benyúlt, hogy megfogja a kemény, lüktető hímtagot, aztán végigvezesse rajta a kezét, le, egészen a tövéig. A férfiból mély sóhajjal, kéjesen tört elő a levegő, amikor a nő lehajolt, hogy megízlelje. Ayla érezte a nyelvével a simaságot, és lassú mozdulattal annyira mélyen a szájába vette, amennyire csak tudta. Aztán felemelte a fejét, és újra lecsapott rá, miközben a forró, ívben hajló hímvesszőt a kezével dörzsölgette. Hallotta, hogy a férfi felnyög, közel ahhoz, hogy felkiáltson. Aztán egyszer csak vett egy nagyon mély levegőt, és finoman eltolta magától Aylát.

– Várj, Ayla, téged akarlak – mondta.

– De nekem ahhoz le kell vennem a nadrágomat és a csizmámat – felelte Ayla.

– Nem kell, túl hideg van hozzá. Fordulj meg, emlékszel?

– Mint Nyihaha és a mén – suttogta Ayla.

A férfinak hátat fordítva letérdelt. Egy pillanatra azonban eltűnt előle Nyihaha és a mén képe, és Broud jutott eszébe, aki a földre teperte és erőszakoskodott vele. De Jondalar szerelmes érintése egészen más volt. Ayla lejjebb tolta a derekán a nadrágját, és felfedte forró, kemény húsú fenekét, és egy nyílást, amely olyan volt, akár egy méhek felé kinyíló virág, finom szirmokkal és mélybordó bejárattal. Szinte túlságosan is hívogató volt a látvány. Jondalarra elemi erővel tört rá a vágy, hogy közelebb kerüljön. Egy pillanatig visszahúzódott, aztán közel a nőhöz leguggolt, hogy melegen tartsa, miközben értő mozdulatokkal a telt, lágy idomokat becézgette, és felfedezte az igéző redőket és domborulatokat, amelyek meleg nedvességgel és Gyönyörrel teltek meg. Aztán a nő kiáltásaiból és a fokozhatatlan forróságból megérezte, hogy tovább már nem kell visszafognia magát.

Amikor a kezével széttárta a dupla dombocskákat, és telt, készséges férfiasságát belevezette Ayla nőiségének mély és kitárulkozó bejáratán, szinte gyötrelmes gyönyört éltek át mindketten. Szinte egyszerre kiáltottak fel. Jondalar hátrébb húzódott, majdnem teljesen eltávolodva a nőtől, aztán újra benyomult. A két test újra szorosan csatlakozott, és a férfi megmámorosodott a nő szoros ölelésében. Ismét visszahúzódott, majd újra belépett a gyönyör kapuján. Aztán újra és újra, míg végül, egy hatalmas lökéssel elérkezett a tündöklő megkönnyebbülés.

Néhányszor egész testükön végigfutott a reszketés a végső mozdulatok után. Jondalar még mindig mélyen párja forró testében időzött, a karjaival átölelte Aylát, és segítette, hogy mindketten az oldalukra gördüljenek. Szorosan magához ölelve tartotta a nőt, a saját testével és a prémköpenyével tartva melegen a testét. Rövid ideig megpihentek.

Végül szétvált a két test, és Jondalar felült. A szél eddigre felerősödött, és a férfi megállapította, ahogy egyre jobban gyülekeznek a viharfellegek az égen.

– Kicsit tisztálkodnom kell – szólalt meg Ayla –, most kaptam ezt a harisnyát Deegietől.

– Ha visszaértünk, kint hagyhatod, hogy megfagyjon, aztán lekeféled róla.

– De a folyóban még van víz...

– Hiszen az már jeges, Ayla!

– Tudom. Mindjárt visszajövök.

Ayla egy ideig próbálgatta a járást a jégen, aztán leguggolt a víz mellett, és lemosta magát. Hátrébb lépett a parton, mire Jondalar mögé húzódott, és megtörölte a köpenye prémjével.

– Nem szeretném, ha halálra fagyna ez a részed – szélesen mosolygott, miközben megpaskolta a prémmel, aztán megcirógatta.

– Szerintem éppen elég melegen tartod – felelte Ayla nevetve, miközben szorosra kötötte a derekán a szíjat, és magára erősítette a köpenyét.

Pontosan ez volt az a Jondalar, akit szeretett. A férfi, aki melegséggel tudja eltölteni, miközben a bensője megremeg a tekintetétől vagy egyetlen érintésétől. A férfi, aki jobban ismerte a testét, mint saját maga, aki fel tudta ébreszteni benne azokat az érzéseket, amelyeknek a létezéséről korábban nem is tudott. A férfi, aki feledtetni tudta vele azt a fájdalmat, amit Broud első, erőszakos behatolása okozott, és megtanította neki, milyenek a Gyönyörök, és azt, hogy milyennek kell lenniük. Az a Jondalar, akit Ayla szeretett, játékos volt, gondoskodó és szeretetteljes. Akár a völgyben, és most, hogy ismét kettesben voltak. Vajon miért viselkedett annyira másképp az Oroszlán Táborban?

– Nagyon gyorsan megtalálod már a szavakat, te asszony! Alig tudok lépést tartani veled, pedig a saját nyelvemről van szó! – Jondalar átölelte a kezével a nő derekát, miközben szerelemtől és büszkeségtől ragyogó szemmel nézett le rá. – Nagyon ügyesen tanulod a nyelvet, Ayla. Alig hiszem el, hogy ilyen gyorsan haladsz. Hogy csinálod?

– Szükségem van rá. Most ez a világ vesz körül. Nincsen saját népem. A törzs szemében halott vagyok, nem mehetek vissza hozzájuk.

– De lehetne saját néped. Te lehetnél Ayla, a Mamutoj. Ha akarsz. Akarsz?

– Én veled akarok lenni.

– Velem lehetsz. Az, hogy valaki befogad, még nem jelenti azt, hogy ne hagyhatnád el őket... valamikor. Maradhatunk... egy darabig. És ha történik velem valami – tudod, hogy ez is megeshet –, kevésbé lenne rossz neked, ha emberek vennének körül. Akik elfogadnak téged.

– Tehát nem bánnád?

– Bánni? Nem, nem bánnám, ha ez az, amit te szeretnél.

Aylának az volt az érzése, hogy a férfi egy kicsit habozva válaszolt, de őszintének tűnt.

– Jondalar, én egyszerűen Ayla vagyok. Nincsen saját népem. Ha befogadnak, lesz. Én leszek Ayla, a Mamutoj. – Hátrébb lépett, kicsit messzebb a férfitól. – Át kell gondolnom.

Sarkon fordult, és elindult a táska felé, amit magával hozott. Ha úgyis hamarosan tovább indulunk Jondalarral, nem fogom elfogadni az ajánlatot, gondolta. Nem lenne helyes. De Jondalar azt mondta, hajlandó maradni. Legalábbis egy rövid ideig. Talán ha eltölt még egy kis időt a mamutojokkal, megváltozik a véleménye, és itt akar végleges otthont alapítani. Ayla elgondolkodott rajta, hogy vajon nem csak kifogást keres-e.

Benyúlt a köpenyébe az amulettjéért, és küldött egy gondolatot a védőszellemének.

– Barlangi Oroszlán, bárcsak lenne valami mód rá, hogy biztosan tudjam, mi a helyes megoldás. Szeretem Jondalart, de szeretném, ha lenne saját népem, akikhez tartozhatom. Talut és Nezzie hajlandóak lennének örökbe fogadni, azt szeretnék, ha én is az oroszlán lánya lennék... az oroszlán tüzéé. És az Oroszlán Táboré! Ó, nagy Barlangi Oroszlán, lehetséges, hogy te vezéreltél az egész úton, csak én nem figyeltem rád eléggé?

Hirtelen pördüléssel hátrafordult. Jondalar még mindig ott állt, ahol az imént hagyta, és csendben figyelte.

– Eldöntöttem! Megteszem! Mostantól én leszek Ayla, a Mamutoj az Oroszlán Táborból!

Egy gyorsan múló felhőt vett észre a férfi homlokán. – Rendben, Ayla. Örülök a döntésednek.

– Ó, Jondalar, szerinted jól döntöttem? Minden jól fog alakulni?

– Ezt senki sem tudja megmondani. Ki tudna erre válaszolni? – felelte a férfi, és elindult Ayla felé, miközben fél szemmel az egyre sötétedő eget kémlelte. – De remélem, így lesz... Mindkettőnk miatt. – Egy rövid pillanatig átölelték egymást. – Szerintem igyekeznünk kellene visszafelé.

Ayla fölemelte a tarisznyát, hogy belepakoljon, de közben valamit megpillantott a földön. Fél térdre ereszkedve fölemelte a mélyarany színű követ. Letörölgette, és alaposabban megnézte. A sima felszín alatt, a kőbe zárva egy szárnyas rovart látott. A kő egyre inkább átvette a keze melegét.

– Jondalar! Nézz csak ide! Láttál már valaha ilyet?

A férfi elvette a kezéből, alaposan megvizsgálta a szerzeményt, majd némi tiszteletteljes fénnyel a szemében így szólt:

– Ez borostyán. Az anyámnak is van egy ilyen. Nagyon nagy becsben tartja. Ez pedig lehet, hogy még annál is értékesebb. – Ayla tágra nyílt szemmel bámult rá. Döbbentnek látszott. Jondalar nem értette, mit mondhatott, amivel ennyire megrémítette a nőt. – Mi van veled, Ayla?

– Ez egy jel. A védőszellemem jelzett, Jondalar. A Nagy Barlangi Oroszlán így adja tudtomra, hogy helyesen döntöttem. Ő is azt szeretné, ha én lennék Ayla, a Mamutoj!

A szél egyre erősebben bömbölt. Ayla és Jondalar visszalovagoltak az úton, amerről jöttek. Bár még alig múlt dél, a nap fényét eltakarták a szél által felkavart száraz lösztalaj hullámai. Hamarosan szinte egyáltalán nem látták, merre kellene menniük. A száraz, fagyos levegőben villámok sercegtek körülöttük, és a mennydörgés robaja egyre közelebbről hallatszott. A csikó egyszer fel is ágaskodott félelmében, amikor az égen cikázó villámmal együtt a mennydörgés is nagyot csattant a közelükben. Nyihaha is idegesen felnyerített. Leszálltak, megnyugtatták a fiatalabb állatot, aztán gyalogolva tovább vezették őket.

Mire elértek a táborhoz, az erős szél akkora porvihart kavart, hogy elsötétítette az égboltot, és karcolta a bőrüket. Amikor közelebb értek a földkunyhóhoz, egy alak vált ki a szélfútta homályból, és látták, hogy valamit tart a kezében, ami úgy csapkodott és hajladozott, mintha egy élőlény lenne.

– Végre itt vagytok! Már kezdtem aggódni – Talut igyekezett túlkiabálni a morajlást és az égzengést.

– Mit csinálsz? Tudunk segíteni? – kérdezte Jondalar.

– Építettünk egy kis fészert Ayla lovainak, amikor megláttuk, hogy valószínűleg vihar készülődik. Nem tudtam, hogy száraz vihar lesz. A szél elfújta az épületet. Azt hiszem, jobb, ha behozzátok őket. Ellesznek az előcsarnokban – harsogta Talut.

– Gyakran van ilyen időjárás errefelé? – kérdezte Jondalar, és megragadta a nagy, bőrből készült valamit, ami egy szélfogó függönynek bizonyult.

– Nem. Pár év óta egyszer sem volt száraz vihar. El fog ülni, ha végre leesik a hó – mondta Talut –, akkor csak hóviharok lesznek! – fejezte be nagy nevetéssel. Beküzdötte magát a földkunyhóba, aztán elhúzta a nehéz mamutbőr függönyt. Ayla és Jondalar bevezették a lovakat.

A két állat először idegesen toporgott az idegen helyen, ahol mindenféle ismeretlen szagokat éreztek, de a hangos vihart még kevésbé élvezték, azonkívül megbíztak Aylában. Azonnal megkönnyebbültek, hogy végre nem kell elviselniük a süvítő szelet, és hamarosan teljesen megnyugodtak. Ayla hálás volt Talutnak, hogy az állatokkal is törődött, bár egy kissé meg is lepődött rajta. Csak akkor vette észre, mennyire átfagyott, amikor átment a második boltíves terembe. A záporozó porszemcsék elterelték a figyelmét, de a fagypont alatti hőmérséklet és az erős szél miatt a csontjáig átfagyott.

 

 

A szél még mindig őrjöngött a főépület körül. Csapkodta a füstnyílások fedeleit, és nagyra dagasztotta a nehéz függönyöket. A hirtelen széllökések fel-felkapták a port, és a főzőhely tüzét is időről időre fellobbantották.

Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban ácsorogtak az első tűzhely környékén, a vacsorájuk maradékát eszegették, gyógynövényteát iszogattak, beszélgettek, és várták, mikor szólal meg Talut.

Aztán végre felemelkedett, és az oroszlán tüze felé elindult. Amikor visszatért, egy mamutagyar botot hozott magával, amely magasabb volt, mint ő, a tövénél vaskosabb, a másik felénél elkeskenyedett. Egy kicsi kerék díszítette, amely mintha küllőkből állt volna, és körülbelül a felső harmadánál erősítették a botra. A kerék felső részéhez fehér darutollak voltak rögzítve, félkörben, legyezőszerűen, míg az alsó küllőkhöz titokzatos kis erszényeket, faragott mamutagyart és prémdarabokat erősítettek, amelyek szíjakról függtek lefelé. Ayla alaposabban is szemügyre vette. A botot egyetlen, hosszú agyarból faragták ki, amelyet valami ismeretlen módszerrel sikerült kiegyenesíteniük. Ayla hosszan töprengett rajta, vajon hogyan tudták kivenni a görbületét.

Mindenki elcsöndesedett, és valamennyi tekintet a törzsfőnök felé fordult. Talut rápillantott Tuliere, aki bólintott. Ekkor Talut a bot vaskosabb végével négyet koppintott a talajon.

– Nagyon komoly mondandóm van az Oroszlán Tábor számára – kezdte a törzsfőnök. – Valami olyasmiről akarok szólni, ami mindenkit érint, ezért a Beszélő Bottal fogok beszélni, hogy mindenki figyelmesen meghallgasson, és senki ne szakítson félbe. Ha valakinek mondanivalója van az üggyel kapcsolatban, a Beszélő Bottól kell engedélyt kérnie.

Az izgalom moraja töltötte be a teret. Az emberek lassan elhelyezkedtek, és a beszélőre függesztették a tekintetüket.

– Ayla és Jondalar nemrégen érkeztek az Oroszlán Táborba. Amikor megszámláltam a napokat, mióta vannak velünk, meglepődtem rajta, hogy még csak ilyen rövid idő telt el. Én már régi barátként gondolok rájuk, mintha közénk tartoznának. És úgy vélem, a legtöbben közületek szintén így éreznek. Mivel ilyen baráti érzések fűznek minket a rokonunkhoz, Jondalarhoz és barátjához, Aylához, azt reméltem, hogy kissé meghosszabbítják az itt tartózkodásukat, és először azt terveztem, megkérem őket, hogy töltsék velünk a telet. De az alatt a rövid idő alatt, amit velünk töltöttek, különleges barátságot mutattak felénk. Mindketten értékes képességeket és tudást hoztak magukkal, amit habozás nélkül felajánlottak nekünk, mintha csak a népünk tagjai lennének. Wymez szerint Jondalar a kovakőpattintás szakértő mestere. Saját elhatározásából megosztotta a tudását Danuggal és Wymezzel. Ezen felül magával hozott egy új vadászeszközt, egy lándzsavetőt, ami a lándzsa hatókörét és erejét is megnöveli.

Többen helyeselve bólogattak, mások pedig hangot is adtak egyetértésüknek. Ayla ismét megjegyezte magában, hogy a mamutojok ritkán ücsörögnek csendben. Jobban szeretnek aktívan részt venni a dolgok menetében és kommentárokat fűzni a történésekhez.

– Ayla rengeteg különleges tehetséget hozott magával – folytatta Talut. – Gyakorlott és pontos használója a lándzsavetőnek és a saját fegyverének, a parittyának. Mamut azt mondja, Ayla Kereső, mégha képzetlen is, Nezzie szerint pedig lehet, hogy ezen kívül Hívogató is. Előfordulhat, hogy nincs igazuk, de az biztos, hogy engedelmességre tudja bírni a lovakat, sőt az állatok még azt is megengedik neki, hogy a hátukra üljön. Arra is megtanított minket, hogyan kell szavak nélkül beszélni, és ezzel az új módszerrel Rydaggel is sokkal jobban szót értünk. De ami talán a legfontosabb, Ayla Gyógyító. Már két gyerek életét megmentette... és nagyszerű gyógyszere van a fejfájás ellen!

Az utolsó megjegyzése hallatán nevetés hullámzott végig a hallgatóságon.

– Mindketten olyan sok mindent hoztak magukkal, hogy nem akarom, az Oroszlán Tábor és a mamutojok elveszítsék őket. Megkértem őket, hogy maradjanak velünk, ne csak a télen, de ezentúl mindig. Mut, mindnyájunk Anyja nevében – Talun határozott mozdulattal koppantott egyet a földön a bottal – arra kérem őket, hogy csatlakozzanak hozzánk, és ti pedig fogadjátok őket a mamutoj közösség tagjaivá.

Azzal Ayla és Jondalar felé biccentett. Ők ketten felálltak, és közelebb léptek a törzsfőnökhöz. Korábban így beszélték meg a ceremónia formalitásait. Tulie, aki eddig félrevonulva várakozott, felállt és megállta bátyja mellett.

– Kérem a Beszélő Botot – mondta.

Talut átadta neki.

– Mint az Oroszlán Tábor törzsfőnökasszonya, kinyilvánítom, hogy egyetértek Talut szavaival. Jondalar és Ayla értékes társaink lennének az Oroszlán Táborban és a mamutojok között. – Odafordult a magas, szőke férfihoz.

– Jondalar – szólította meg, miközben hármat koppantott a Beszélő Bottal –, Tulie és Barzec arra kértek, hogy légy a bölény tüzének fia. Mi már beszéltünk. Te mit válaszolsz, Jondalar?

A férfi lépett egyet előre, elvette a felé nyújtott botot, majd ő is hármat koppantott vele a földön.

– Én, Jondalar, a zelandoniak Kilencedik Barlangjából, Marthona fia, a Kilencedik Barlang korábbi vezetője, aki Dalanar tüzénél született és a lanzadoniak vezetője – kezdte a mondandóját. Az ünnepélyes helyzetre való tekintettel a formális megszólítását használta, amivel sokakból mosolyt és elismerő bólogatást váltott ki. A sok idegen név egzotikus felhangokat adott a ceremóniához, sőt a jelentőségét is növelte a nézők szemében –, nagyon megtisztelőnek tartom az ajánlatot, de őszinte leszek, és elmondom, hogy erős kötelezettségeim vannak. Egy napon vissza kell térnem a zelandoniakhoz. El kell vinnem anyámnak és Zelandoninak, a mi Mamutunknak a bátyám halálhírét, hogy megkereshessék a szellemét, és megmutathassák neki az utat a szellemek világába. Nagyra értékelem a közöttünk lévő rokoni szálakat, és örülök a barátságunknak, ezért nem akarlak itt hagyni benneteket. Szeretnék veletek maradni, barátaim és rokonaim, amíg csak tudok – visszaadta a Beszélő Botot Tulie-nak.

– Elszomorít minket, hogy nem tudsz csatlakozni a tüzünkhöz, Jondalar, de megértjük a kötelezettségeidet. Minden tiszteletünk a tiéd. Rokonok vagyunk, mert a bátyád Tholie rokona volt. Szívesen vendégül látunk, amíg csak maradni szeretnél – válaszolta Tulie, aztán visszaadta a botot Talutnak.

– Ayla – fordult most a törzsfőnök a nőhöz, és újra hármat koppantott –, Nezzie és én szeretnénk befogadni, hogy az oroszlán tüzének lánya legyél. Mi már szóltunk. Te mit mondasz?

Ayla elvette a botot, és háromszor koppantott vele a földön.

– Ayla vagyok. Nincs saját népem. Megtisztel és örömmel tölt el, hogy magatok közé akartok fogadni. Büszke lennék rá, ha mostantól én lehetnék Ayla, a Mamutoj – felelt a nő a gondosan elpróbált szöveggel.

Talut visszavette tőle a botot, és négyszer koppantott vele a földön.

– Ha nincs ellenvetés, bezárom ezt a gyűlést...

– Kérem a Beszélő Botot – harsant ekkor a kiáltás a közönség sorai közül. Mindenki meglepve látta, hogy Frebec fölemelkedik, és közeledik hozzájuk.

A férfi elvette a botot a törzsfőnöktől, és háromszor koppantott.

– Nem értek egyet a döntéssel., Nem akarom, hogy Aylát befogadjuk.