30

Az élet bőkezű forrását a hideg vidéken a végtelen füves táj jelentette, mely a megújuló körforgás évszakában, mialatt az Oroszlán Tábor átvándorolt rajta, egészen más arcát mutatta, mint télen. Az utolsó törpeíriszek kékeslila és sárga virágai már hervadásnak indultak, de még mindig színpompásan virítottak. A páfránylevelű bazsarózsák teljes szépségükben virágzottak. A sötétvörös szirmok tengere megtöltötte a hegyek között húzódó völgyeket. Ennyi szépség láttán az utazók csodálattal, elismerően kiáltottak fel. Leginkább azonban a fiatal réti perje és az érett csenkesz uralkodott a tájon, és a sztyeppét lágyan hullámzó ezüstté változtatták, amit a zsálya élénk kék virágzatának foltjai tarkítottak. Nem sokkal később, miután a zsenge fű megérett és az árvalányhaj elveszítette a koronáját, a gazdag lapály ezüstről aranyra vált.

A fiatal farkas boldogan fedezte fel a kis állatok sokaságát, melyek a vad prérin éltek és gyarapodtak. Hol egy görény, hol egy hölgymenyét után vetette magát – a hermelinek ezúttal mára barnás színű nyári bundájukat viselték –, és visszahőkölt, amikor a rettenthetetlen ragadozók meg akarták védeni a területüket. Mivel a bársonyos bundájú cickányok és a mezei egerek, amelyek hozzá voltak szokva, hogy kitérjenek a rókák elől, eliszkoltak a felszín alá fúrt kis üregekbe, Farkas egereket, hörcsögöket és hosszú fülű, tüskés sündisznókat űzött helyettük. Ayla nevetett a farkaskölyök ijedt pillantásán, amikor egy hosszú farkú, rövid mellső lábú ugróegér elmenekült előle, és elbújt a kis odújában, amiben átvészelte a telet. A mezei nyulak, az óriáshörcsögök és a nagy testű ugróegerek elég nagyok voltak ahhoz, hogy a tábor lakói megegyék őket, ráadásul megnyúzva és megsütve igazán ízletes falatnak számítottak. Farkas felriasztott párat, Ayla pedig a parittyájával elejtette őket.

A sztyeppi ásórágcsálók igencsak hasznosak voltak, mert meglazították és kiforgatták a felső földréteget, de a vidék jellegzetességeit némiképp megváltoztatták a kiterjedt üregrendszerek. Amikor az Oroszlán Tábor átgyalogolt ezen a vidéken, a foltos ürgék mindenütt jelenlévő lyukait már meg sem lehetett számolni. Némelyik területet meg kellett kerülniük, mert tele voltak két-három lábszár magas, fűvel borított halmok százaival, amelyekben sztyeppi mormoták közössége élt.

A hosszú szárnyú, sötét tollú héják kedvelt prédája volt az ürge, bár másféle rágcsálókra is szívesen lecsaptak, sőt a dögöket és bogarakat is felfalták. A kecses madarak már a magasból felfedezték a gyanútlan kis állatokat. Ugyanúgy tudtak keringeni, mint a vörös vércse és a sólyom, és ahhoz is értettek, hogyan kell hirtelen mélyre bukva meglepni áldozatukat. A héjákon és sólymokon kívül a sárgásbarna sas is gyakran rátámadt az apró rágcsálófélékre. Egy alkalommal, amikor Ayla észrevette, hogy Farkas támadó pózba áll, közelebbről is megnézte a kiszemelt zsákmányt, és egy nagy, sötétbarna sast látott, amely a föld közelében lévő fészkére repült, csőrében egy ürgével, amit a fiókáinak szánt. A nő érdeklődve figyelte a jelenetet, de sem ő, sem a farkas nem zavarta meg a ragadozó madarat.

Egy sereg másféle madár is élősködött a nyílt sztyeppe adományain. Pacsirták, nyírfajdok, hófajdok, foglyok, homoki fajdok, nagy testű túzokok, és a gyönyörű darvak, fekete fejükön kékesszürke folttal, a szemük között pedig fehér bóbitával. Tavasszal érkeztek, hogy fészket rakjanak, amikor a terület bővelkedett bogarakban, gyíkokban és kígyókban, majd ősszel óriási V alakzatban álltak odébb, vijjogásukkal telekürtölve az eget.

Talut olyan tempót diktált, amilyet akkor szokott, ha az egész tábor együtt gyalogolt, hogy a lassabbaknak se legyen túl nehéz. De ráébredt, hogy így is sokkal gyorsabbak a szokásosnál. A lovak ugyanis nagy különbséget jelentettek. Azzal, hogy a maguk után húzott csúszkákon ők cipelték az ajándékokat, az árut, a sátraknak való bőröket és azoknak a csomagjait, akiknek szükségük volt rá, mindenkinek megkönnyítették a terhét. A törzsfőnök boldog volt a szaporább tempó miatt, különösen, mivel kerülőt kellett tenniük, bár ez most újabb problémák forrása lett. Előre eltervezte az útvonalat és a megállókat, hogy kihasználják az ismert vízlelő helyeket. Most azonban mindent újra át kellett gondolnia.

Letáboroztak egy kisebb folyó mellett, bár még csak a nap kezdetén jártak. A vizek közelében a sztyeppe néha átadja a terepet a fáknak, így a sátraikat egy kis ligettel szegélyezett mezőn állíthatták fel. Miután Ayla leoldotta Nyihaháról a rudakra erősített csúszkát, úgy döntött, lovagol egyet Latie-vel. A lány nagyon élvezte, hogy segédkezhet az állatok körül, a kanca és a csikó pedig viszonzásképp erősen ragaszkodni kezdett hozzá. Miután kettesben keresztüllovagoltak egy kis erdőn, melyet lucfenyők, nyírfák, vörösfenyők és gyertyánok alkottak, a két fiatal nő egy virágzó tisztásra ért. Egy buja rétre, a sztyeppe egy zöldellő darabkájára, melyet fák öveztek. Ayla megállt, és belesuttogott az előtte ülő lány fülébe.

– Maradj csendben, Latie, de közben nézz csak oda, a víz felé.

A lány arra nézett, amerre Ayla mutatott. Egy pillanatra ráncba szaladt a homloka, mert nem látott semmit, de aztán elmosolyodott, amikor észrevette a nőstény szajgaantilopot a két kicsinyével. Az anya a fejét felemelve bizonytalanul körbekémlelt. Ekkor Latie észrevett még néhány állatot. Spirál alakú agancsuk egyenesen nőtt ki a kis antilopok fejéből, aztán a végén kissé visszahajlott, nagy orruk pedig mélyen lelógott, ami sajátos arckifejezést kölcsönzött nekik.

A lányok némán ültek a ló hátán, figyeltek. A madarak éneke felismerhető lett: a gerlék turbékolása, a poszáták vidám dalolása, a fakopáncsok hívó jele. Ayla fülét megütötte a sárgarigók gyönyörű, fuvolaszerű dala, és visszafütyült nekik. Olyan jól utánozta őket, hogy a madarak összezavarodtak. Latie vágyakozva gondolt rá, bárcsak ő is így tudna fütyülni.

Ayla finom mozdulattal jelt adott Nyihahának, hogy lassan ballagjon a fák között megbúvó tisztás felé. Latie szinte remegett az izgalomtól, amikor az antilopok közelébe érve észrevett egy másik nőstényt is két kicsinyével. Ekkor hirtelen szél támadt, és az összes tülkösszarvú felkapta a fejét. A következő pillanatban már a fák között szökelltek, egyenesen a nyílt síkság felé tartva. Egy szürke sáv követte őket, és Ayla azonnal tudta, mi okozta a riadalmat.

Farkas lihegve tért vissza a napfényes ligetbe, és a földre huppant. Nyihaha addigra már békésen legelészett, a két fiatal nő pedig epret csipegett. Maroknyi színes virág hevert Ayla mellett a földön: ragyogó piros virágok hosszú, keskeny szirmokkal, mintha csak fényes vörös festékbe mártotta volna őket valaki, mellettük pedig temérdek nagyméretű, aranysárga virágfej, elvegyülve a fehér, puha gömböcskék között.

– Bárcsak annyi lenne, hogy magunkkal is tudjunk vinni – sóhajtotta Ayla, miközben egy újabb aprócska, de különösen édes és zamatos gyümölcsöt tett a szájába.

– Annál is sokkal több kellene. És én mindet megenném – mosolygott szélesen Latie. – Erre a tisztásra úgy szeretnék majd visszagondolni, mint egy különleges helyre, ami csak a miénk, Ayla. – A lány is bekapott egy szem epret, és behunyt szemmel ízlelgette. Aztán elgondolkodóvá vált az arca. – Azok a bébiantilopok igencsak fiatalkák voltak, ugye? Még sosem voltam kicsikhez ilyen közel.

– Nyihaha miatt tudtuk megközelíteni őket, mert az antilopok nem félnek a lovaktól. De akkor jött Farkas. – A farkaskölyök felnézett a neve hallatán. – Ő üldözte el a szajgákat.

– Ayla, kérdezhetek valamit?

– Persze. Te bármikor.

– Gondolod, hogy egyszer találok magamnak egy lovat? Úgy értem, egy kiscsikót, akinek gondját viselhetem, hogy hozzám szokjon, mire megnő, ahogy te is felnevelted Nyihahát.

– Nem tudom. Én sem terveztem el, hogy ráakadok Nyihahára, egyszerűen megtörtént. Elég nehéz csak úgy rábukkanni egy kiscsikóra. Az anyaállatok nagyon védelmezik őket.

– Ha szeretnél egy újabb csikót, mit tennél?

– Ezen még nem gondolkoztam... de azt hiszem, ha szeretnék egyet... várjunk csak... akkor talán az anyját kapnám el. Emlékszel az elmúlt apály bölényvadászatára? Ha lovakra vadásznál, és ugyanúgy körbekerítenéd őket, mint akkor a bölényeket, nem kellene mindet leölnöd. Megtarthatnál egy csikót, vagy akár kettőt. Talán el is különíthetnéd a kicsinyeket a többiektől, akiket aztán elengednél, ha nem akarod megtartani őket. – Ayla mosolygott. – Most már sokkal nehezebbnek tűnik a lóvadászat.

Amikor visszatértek a táborukhoz, mindenki egy nagy tűz körül üldögélve evett. A két fiatal nő is szedett az ételből, és csatlakoztak a többiekhez.

– Láttunk néhány szajgát – lelkendezett Latie. – És kicsinyeik is voltak.

– Nekem az a gyanúm, hogy némi epret is láttatok – jegyezte meg Nezzie szárazon, amikor észrevette a lánya piros foltos kezét. Latie elvörösödött, mert eszébe jutott, hogy mindet magának akarta megtartani.

– Nem volt annyi, hogy hozzunk belőle – szabadkozott Ayla.

– Annyi baj legyen. Ismerem én Latie-t és az epret. Ha lehetősége lenne rá, egy egész mezőnyit képes lenne felfalni, anélkül hogy egyetlen szem is maradna.

Ayla észrevette Latie zavarát, ezért gyorsan témát váltott. – Gyűjtöttem némi martilaput köhögés ellen a beteg gyerekeknek és piros virágú növényt – ennek nem tudom a nevét –, aminek a gyökere nagyon hatékonyan gyógyítja a mélyről jövő köhögést is, és felhozza a váladékot a mellkasból – magyarázta.

– Nem tudtam, hogy emiatt gyűjtötted azokat a virágokat – jegyezte meg Latie. – Honnan tudod, hogy milyen betegség gyötri a sungaeákat?

– Azt nem tudom, de mivel megláttam ezeket, arra gondoltam, szedek belőlük, különösen, mert eszembe jutott, amikor mi is olyan betegek lettünk. Tényleg, mikor érünk oda, Talut?

– Nehéz megmondani – tűnődött a törzsfőnök. – Gyorsabban haladunk, mint általában. Talán holnapután, azt hiszem. A térkép, amit Ludeg rajzolt, nagyon jó, és csak remélni merem, hogy nem lesz túl késő. A betegségük súlyosabbnak tűnik, mint gondoltam.

Ayla a homlokát ráncolta. – Honnan tudod?

– Valaki jeleket hagyott nekünk.

– Jeleket?

– Gyere, megmutatom – hívta Talut, letette a csészéjét, és feltápászkodott, majd a víz közelében álló csontrakáshoz vezette a nőt. Csontokat, különösen nagyobb darabokat, például koponyákat, bárhol lehet találni a síkságon, de ahogy közelebb értek, Ayla számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a csontokat nem a természet rendezte egy halomba. Valaki határozott céllal tornyozta fel őket, mert egy felfordított, törött agancsú mamutkoponyát helyezett a tetejére.

– Ez a rossz hír jele – mutatott Talut a koponyára. – A nagyon rossz híré. Látod ezt az alsó állkapcsot, amihez a két csigolyacsontot támasztották? Az áll csúcsa mutatja, merre kell menni, és a csigolyák, hogy két napra van innen.

– Segítségre van szükségük, Talut! Ugye ezért tették ide a jelet?

A törzsfőnök egy darab elszenesedett nyírfakéregre mutatott, amit a bal agyar alá tűztek. – Látod ezt?

– Igen. Fekete, mintha csak elégett volna.

– Ez betegséget jelent. Pusztító betegséget. Valaki meghalt. Az emberek félnek a gyilkos betegségektől, és itt sokan megállnak. A sungaeák nem azért tették ide a jelet, hogy segítséget kérjenek, hanem hogy figyelmeztessék a többieket.

– Ó, Talut. Oda kell mennem! A többieknek nem muszáj, de nekem igen! Nyihahával most azonnal el tudok indulni.

– És mit mondasz nekik, ha odaérsz? – aggodalmaskodott Talut. – Nem, Ayla. Nem engednék meg, hogy segíts, hisz senki nem ismer. Ők nem mamutojok, hanem sungaeák. Már megegyeztünk. Tudjuk, hogy el akarsz menni hozzájuk. Ezzel indultunk neki, és veled is tartunk. Talán a lovakkal két nap helyett egy alatt is odaérünk.

A nap már szinte súrolta a földet, amikor az Oroszlán Tábor utazói elértek egy nagyobb települést a széles, természet alkotta földteraszon, úgy tíz méter magasan a széles, sebes folyó fölött. Megálltak, amikor néhány ember észrevette őket, és hökkenten rájuk bámultak, majd elrohantak a menedékhelyük felé. Egy férfi és egy nő bukkant fel az egyik épület bejáratánál. Az arcuk vörös volt a rákent okkeres balzsamtól, a hajukat hamu borította.

Elkéstünk, gondolta Talut, amikor Tulieval ő is elérte a Sungaea Tábort, Nezzie és Ayla nyomában. Ez utóbbi Nyihahát vezette, a ló hátán pedig Mamut ült. Amikor a látogatók csak pár méterre voltak a helyi lakosoktól, a vörösre festett arcú férfi felemelte a karját, és nyitott tenyerét mutatta feléjük. Ez nyilvánvaló jele volt annak, hogy álljanak meg. A férfi olyan nyelven szólalt meg, ami különbözött mindegyiktől, amivel Ayla eddig találkozott, de valahogy mégis ismerősen csengett. Úgy érezte, érti az elhangzottakat; talán azért, mert a nyelv hasonlított a mamutojhoz. Talut a saját nyelvén válaszolt neki. Ezután ismét a festett arcú férfi beszélt.

– Mi hozta erre a mamutojok Oroszlán Táborát ilyen késői órán? – kérdezte mamutojul. – Betegség és nagy szomorúság uralkodik ebben a táborban. Nem láttátok a jeleket?

– De láttuk – bólintott Talut. – Velünk van a mamut tüzének leánya, aki tehetséges Gyógyító. A futár, Ludeg, aki néhány napja erre járt, beszámolt a titeket ért csapásról. A Nyári Gyűlésre indultunk, de a Gyógyítónk, Ayla kívánságára idejöttünk, hogy felajánljuk a tudását. Egyik tagunk rokonságban áll valamelyikőtökkel; egy család vagyunk. Ezért jöttünk hozzátok.

A festett arcú férfi a mellette álló nőre nézett. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony nagyon szomorú, de próbálta összeszedni magát.

– Már késő – suttogta. – Meghaltak. – A szavai sírásba fulladtak, majd gyötrődve felkiáltott: – Meghaltak! A gyerekeim, a kisbabáim, az életeim! Mindkettő halott! – Ekkor két férfi lépett a nő mellé, és karon fogva elvezették.

– A nővéremet rettenetes fájdalom gyötri – nézett rájuk búskomor szemmel a férfi. – Elveszítette a fiát és a lányát is. A lány már majdnem nővé érett, a fiú pár évvel fiatalabb volt. Mindannyian szenvedünk. – Talut együtt érzőn ingatta a fejét. – Ez valóban rettentően szomorú. Osztozunk a fájdalmatokban, és bármivel tudjuk enyhíteni, megtesszük. Ha a szokásotok megengedi, szívesen maradunk, hogy veletek sirassuk őket, míg vissza nem térnek az Anya keblére.

– Értékeljük a kedvességeteket, és nem is felejtjük el. Azonban még mindig vannak közöttünk betegek. Veszélyes lehet rátok nézve, ha itt maradtok. Már az is veszélyes, hogy egyáltalán idejöttetek.

– Talut, kérdezd meg, kérlek, megnézhetem-e a betegeket. Talán tudok rajtuk segíteni – szólalt meg sietve Ayla.

– Igen, Talut. Kérdezd meg, megvizsgálhatja-e Ayla a betegeket – nyomatékosította Mamut. – Azt hiszem, ő majd meg tudja mondani, biztonságos-e, ha maradunk.

A festett arcú férfi meredten bámulta a ló hátán ülő öregembert. Először megrökönyödött, amikor meglátta a lovakat, de nem akarta mutatni megdöbbenését. Ráadásul annyira bódult volt a bánattól, hogy inkább félretette a kíváncsiságát, míg a nővére és a tábora szóvivőjeként beszélt. Amikor azonban Mamut megszólalt, a ló hátán ülő ember látványa ismét magára vonta érdeklődését.

– Hogy lehet az, hogy ez az öregember a ló hátán ül? – bökte ki végül. – És hogyhogy a ló megengedi neki? És az a másik amott, hátrébb?

– Ez hosszú történet – vágott bele a magyarázatba Talut. – A férfi a mi Mamutunk, és a lovak a Gyógyítónknak engedelmeskednek. Ha lesz rá időnk, boldogan elmeséljük az egész históriát, előbb azonban Ayla megnézné a betegeiteket. Talán tud rajtuk segíteni, nekünk pedig elmondhatja, hogy az ártó szellemek bennük időznek-e még, és meg tudja-e fékezni, majd elűzni őket. Ő meg tudja állapítani, hogy biztonságos-e, ha veletek maradunk.

– Azt mondod, tehetséges, én pedig hiszek neked. Ha parancsolni tud a lovak szellemének, bizonyára erős varázserővel rendelkezik. Hadd beszéljek a többiekkel odabent.

– Van még egy állat velünk, amiről tudnod kell – állította meg Talut a férfit, és Aylához fordult. – Hívd ide, Ayla.

A nő füttyentett, és még mielőtt Rydag elengedte volna, Farkas kiszabadította magát a fiú karjaiból. A sungaea férfi és a mellette állók megbűvölten bámultak a feléjük rohanó farkaskölyökre, de még inkább elcsodálkoztak, amikor az állat megállt Ayla lábánál, és várakozva felnézett rá. A nő jelére a kis állat hasra vetette magát, de figyelme továbbra is az idegenekre irányult, amitől azok igencsak nyugtalanok lettek.

Mivel Tulie ezalatt a Sungaea Tábor reakcióját tanulmányozta, azonnal észrevette, milyen erőteljes benyomást keltett bennük az engedelmes állatok látványa. Rögvest megnőtt az egész tábor tekintélye a helyi lakosok szemében. Mamut, aki egyszerűen csak a ló hátán ült, máris nagy tiszteletet vívott ki. Óvatos pillantásokkal méregették, és a szavai nagy hallgatóságot vonzottak, de az Ayla iránti érdeklődés még szembetűnőbben megmutatkozott.

Tulie ráébredt, hogy ő már egészen hozzászokott a lovakhoz, de felidézte magában, milyen nyugtalan lett, amikor először meglátta Aylát az állatokkal, ezért nem volt nehéz a többiek helyébe képzelnie magát. Jelen volt akkor is, amikor Ayla először vitte be az aprócska farkaskölyköt a kunyhóba, majd látta a kis állatot felcseperedni. Mégis, ha idegen szemmel nézett Farkasra, rádöbbent, hogy valóban nem úgy látja, mint egy szemtelen állatkölyköt. Nyilvánvalóan fiatal még, de külső megjelenésében mégiscsak egy szinte kifejlett farkas, a ló pedig egy érett kanca. Ha Ayla be tudja törni az ideges lovakat, és a független farkasok lelkének is parancsolni tud, vajon milyen erőket képes még uralni? Különösen, miután elhangzott, hogy a mamut tüzének leánya, ráadásul Gyógyító is.

A törzsfőnökasszony eltűnődött, milyen fogadtatásban részesülnek majd, amikor megérkeznek a Nyári Gyűlésre, ám azon egyáltalán nem lepődött meg, amikor a sungaeák behívták Aylát a kunyhóba, hogy vizsgálja meg a tábor betegeit. A mamutojok letelepedtek és vártak. Amikor Ayla végül kijött a házból, egyenesen odalépett Mamuthoz, Taluthoz és Tulie-hoz.

– Azt hiszem, az a betegség kínozza őket, amit Nezzie tavaszi kórnak hív. Lázasak, nyomást éreznek a mellkasukban, és nehezen kapnak levegőt. Annyi a különbség, hogy az évszak végén kapták meg, ezért sokkal erősebben gyötri őket – magyarázta Ayla. – Két idősebb ember már korábban elhunyt, de még szomorúbb, hogy most a két gyerek is. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy ők miért haltak meg. A fiatalok általában elég erősek ahhoz, hogy felépüljenek egy ilyen kórságból. Nekem úgy tűnik, hogy mindenki más túl van a nehezén. Némelyikük nagyon sokat köhög, és rajtuk segíthetek is, hogy kicsit jobban érezzék magukat, de a többiek már nem tűnnek komolyan betegnek. Az anyának azonban szeretnék készíteni egy gyógyszert, hogy enyhítsem a fájdalmát. Nagyon nehezen viseli a gyerekek elvesztését, és ezért nem is lehet hibáztatni. Nem vagyok róla teljesen meggyőződve, mégis azt gondolom, nem veszélyeztetjük az egészségünket, ha itt maradunk a temetésre. Mindenesetre talán nem kellene a kunyhóban időznünk.

– Azt javasolnám, hogy állítsuk fel a sátrainkat, ha úgy döntünk, maradunk – vélekedett Tulie. – Épp elég nehéz nekik így is, anélkül, hogy állandóan idegenek lennének körülöttük. Ráadásul nem is mamutojok. És a sungaeák olyan... mások.

 

 

Ayla reggel a sátortól nem messze zajló beszélgetés zajára ébredt. Gyorsan felkelt, felöltözött, majd kinézett az ajtón. Néhányan egy hosszú, szűk árkot ástak. Tronie és Fralie már odakint voltak, és a tűz közelében dajkálták a kisbabáikat. Zsálya illata érkezett egy főzőkosár felől. Ayla belemerített egy csészét a teába, és a két asszony mellé telepedett, hogy elszürcsölje a forró italt.

– Ma fogják eltemetni őket? – kérdezte Fralie.

– Gondolom – felelte Ayla. – Nem hiszem, hogy Talut egyenesen rákérdezett volna, de nekem az a benyomásom. Nem értem a nyelvüket, bár egy-egy szót hébe-hóba el tudok kapni.

– Nyilván a sírokat ássák. De vajon miért ilyen hosszúak? – tűnődött Tronie.

– Sejtelmem sincs, de örülök, hogy nem maradunk sokáig. Tudom, hogy pont ezért vagyunk itt, de nem szeretem a temetéseket – súgta nekik Fralie.

– Ahogy senki sem – jegyezte meg Ayla. – Bárcsak pár nappal korábban érkeztünk volna!

– Lehet, hogy akkor sem tehettél volna semmit azokért a fiatalokért – vigasztalta Fralie.

– Nagyon sajnálom az anyát – fűzte hozzá Tronie –, rettenetes lehet elveszíteni egy gyereket, de kettőt is egyszerre... nem tudom, elviselném-e a csapást. – Magához szorította Hartalt, de a totyogó nehezen tűrte a rohamot, és odébb tipegett.

– Igen, rettenetes elveszíteni egy gyereket. – Ayla hangja annyira gyászos volt, hogy Fralie felkapta a fejét, és azon töprengett, vajon csupán az együttérzés szól-e a másik nőből. – Láttam, hogy a közelben üröm nő. A gyökeréből jó erős főzetet lehet készíteni. Nem gyakran használom, de szeretnék valamit készíteni az anyának, amitől megnyugszik kissé, és ahhoz bizony igencsak erős szer kell.

 

 

A nap során az Oroszlán Tábor lakói csak figyelték a vendéglátóik ténykedését, vagy a háttérbe húzódva részt vettek a szertartásaikon. Estefelé azonban a hangulat megváltott, sokkal nyomasztóbb lett, és a sungaeák reményvesztett lelkiállapota átragadt a látogatókra is. A fokozott érzelmek hatására a mamutojok is őszinte, fájdalmas sírással gyászoltak, amikor a két gyereket ünnepélyesen kihozták a kunyhóból hordágyszerű saroglyákon, hogy végső búcsút vegyenek tőlük.

Amikor a ravatalokat cipelő emberek lassan ellépdeltek a megrendült látogatók előtt, Ayla észrevette, hogy a gyerekeket milyen előkelő, díszes ruhákba öltöztették, mintha csak fontos ünnepségre készülnének. Nem tehetett róla, de olyan nagy hatással volt rá a látvány, hogy kíváncsian szemügyre vette a viseletüket. A tunikákhoz és nadrágokhoz gondos munkával természetes árnyalatú és különböző színekre festett bőröket, valamint prémeket varrtak össze, melyek végül bonyolult geometriai mintává álltak össze. Az egyes motívumokat olyan felületekkel és szegésekkel vették körül, melyeket apró mamutagyar gyöngyök ezrei díszítettek. Egy kósza gondolat futott át Ayla agyán. Vajon mindehhez csak egy éles árat használtak? Talán valaki nagyra értékelné a kicsi, éles hegyű, lyukas végű eszközt.

A figyelmét nem kerülték el a fejpántok és az övek sem, és a lány vállán átvetett, magával ragadó kivitelezésű köpeny. Egy olyanfajta anyagba dolgoztak bele, ami látszólag az arra vonuló nagy testű állatok alsó gyapjúréteg szálaiból készült. Ayla a legszívesebben megérintette és közelebbről is szemügyre vette volna a díszítést, sőt leginkább maga is megtanulta volna, hogyan kell hasonlót készíteni. Ez azonban rendkívül illetlen kérés lett volna. A nő Ranec mellett állt, aki szintén észrevette a különleges darabot, és halk megjegyzést tett a derékszögű spirál komplikált mintázatára. Ayla remélte, hogy mielőtt útnak indulnak, több részletet is megismerhet a köpeny készítéséről. Talán a lyukas végű csontcsúcsért cserében, gondolta.

Mindkét gyereket kagylókból, csontokból és állatok szemfogaiból készült ékszerekkel ékesítették fel. A fiú ezeken felül olyan medált is viselt, amit egy jókora, különleges kődarabból forgácsoltak le. Ellentétben a felnőttekkel, akiknek rendezetlen haját hamu borította, az övék gondosan meg volt fésülve és kifogástalanul elkészítve – a fiúé fonatokban, a lányé nagy kontyokba csavarva a feje két oldalán.

Ayla nem tudta elűzni azt az érzést, hogy a gyerekek csak alszanak, és bármelyik pillanatban felébredhetnek. Olyan fiatalnak, olyan egészségesnek tűntek kerek, ránctalan arcukkal, szinte lehetetlen volt elhinni, hogy tényleg eltávoztak, és beléptek a lelkek birodalmába. Megborzongott, és önkéntelenül is Rydag felé tekintett. Ám Nezzie pillantását kapta el, és gyorsan elnézett másfelé.

Végül a gyerekek testét a hosszú, keskeny árokhoz vitték. Leeresztették, majd fejjel egymás felé elhelyezték őket. Egy sajátságos fejdíszt és hosszú, gyöngyökkel kivarrt tunikát viselő asszony felállt, és hajlításokkal tarkított siratóénekbe kezdett, melynek hallatán mindenki megborzongott. A nő rengeteg nyakláncot és függőt viselt, melyek csörögtek és kopogtak, ahányszor megmozdult. A karján számos mamutagyar karperec díszlett, köztük ujjnyi vastag, különálló darabokat is. Aylának feltűnt, hogy ezek az ékszerek nagyon hasonlítanak azokhoz, amilyeneket a mamutojok viselnek.

A mamutkoponya hangjához hasonló tónusú, mély dobpergés csendült fel, mire a magas, síró hangon kántáló asszony himbálni kezdte a testét. Lábujjhegyre emelkedett, és felváltva emelgette a lábát. Néha az arcával ugyan más irányba fordult, mégis mindig egy helyben maradt. Tánc közben a karjait élesen, ritmikusan lengette, mire a karpántjai csörögni kezdtek. Ayla delejesen vonzódott hozzá, bár úgysem tudtak volna beszélgetni. Mamut elmagyarázta neki, hogy a nő nem javasasszony, mint ő, de kommunikálni tud a szellemvilággal. Ez az asszony a sungaeák Mamutja – avagy Crebje, döbbent rá Ayla. Még mindig nehezen fogadta el a tényt, hogy egy nő is lehet mogur.

Amikor a festett arcú férfi és nő porrá zúzott okkert szórt a gyerekekre, Ayla előtt az a vörös okker balzsam rémlett fel, amellyel Creb kente be Iza testét. Ezután a gyászolók ünnepélyesen a sírba tettek többféle tárgyat is: kiegyenesített mamutagyar lándzsákat; dárdákat; kovakő késeket; tőröket; mamutot, bölényt és lovat formáló szobrocskákat – melyeket szemlátomást nem Ranec készített, gondolta Ayla. Ekkor meglepve látta, hogy a két gyerekre egy-egy hosszú mamutagyar pálcát fektetnek, melynek egyik oldala körkörös, küllős, kerékszerű faragásban végződött, amihez tollakat és más díszeket illesztettek. Amikor az egybegyűltek csatlakoztak a siratóénekhez, Ayla sietve Mamuthoz fordult, és odasúgta neki: – Azok a botok olyanok, mint Talut Beszélő Botja. Vajon ezeknek is az a célja?

– Igen, így van. A sungaeák és a mamutojok sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint azt egyesek hajlandók elismerni – jegyezte meg Mamut csendesen. – Persze vannak különbségek, ám a temetési szertartásuk mégis sokban hasonlít a miénkhez.

– És miért tették a Beszélő Botokat a gyerekek mellé a sírba?

– Azokat a holmikat rakják be, amelyekre szükségük lehet, amikor felébrednek a túlvilágon. Mivel ők a törzsfőnökasszony lánya és fia, arra születtek, hogy együtt legyenek vezetők. Ha nem ebben az életükben, akkor a következőben – magyarázta a sámán. – Fontos, hogy megmutassák a rangjukat, nehogy a túlvilágon elveszítsék.

Ayla egy darabig a szertartást figyelte, majd amikor a sírhelyekre kezdték szórni a földet, ismét Mamuthoz fordult.

– Miért temetik őket fejjel egymás felé?

– Mert testvérek – suttogta Mamut, mintha a válasz további része magától értetődő lenne. Amikor észrevette Ayla zavart arckifejezését, folytatta: – A szellemek világa felé vezető Út hosszú, bonyolult és zavarba ejtő lehet, különösen az ilyen fiataloknak. Szükségük lesz rá, hogy beszélhessenek egymással, hogy segítsék és megnyugtassák a másikat. Ám az Anya undorodik azoktól a testvérpároktól, akik osztoznak a Gyönyörön. Ha egymás mellett ébrednének fel, talán megfeledkeznének arról, hogy testvérek, és tévedésből párosodnának, abban a hitben, hogy azért fekszenek egymás mellett, mert össze akartak házasodni. Fejjel egymás felé tudják bátorítani a másikat az Út során, és nem lesznek összezavarodva a kapcsolatukat illetően, amikor megérkeznek a túlvilágra.

Ayla bólintott, hiszen a magyarázat nagyon ésszerűnek tűnt. Miközben nézte, ahogy a sírokat megtöltik földdel, még hevesebben kívánta, bárcsak néhány nappal korábban érkeztek volna. Talán akkor sem tudott volna segíteni a gyerekeken, de legalább megpróbálta volna.

 

 

Talut egy kis folyócska szélén állt. Felfelé, majd lefelé kémlelt, aztán segítségül hívta a kezében tartott mamutagyar térképet. Ellenőrizte a nap helyzetét, néhány észak felől érkező felhő formáját, majd beleszippantott a szélbe. Végül ismét a környező tájat fürkészte.

– Egy éjszakát itt töltünk – jelentette ki végül, és egy vállrándítással ledobta magáról a hátizsákját és az azt tartó vázszerkezetet. A nővéréhez ballagott, mivel az asszony döntötte el, hová helyezzék a fő sátrat, hogy a szomszédos sátraknak, amik részben ugyanazokat a szerkezeti elemeket használják, elég helyük legyen körülötte a földön. – Tulie, mit szólnál, ha megállnánk üzletelni? Megnéztem Ludeg térképét. Először nemis tűnt fel, de most, hogy így elnézem... – Két különböző mamutagyar darabot tartott az asszony elé, melyekbe jeleket karcoltak. – Itt mutatja az utat a Farkas Tábor felé, ahová áthelyezték a Nyári Gyűlést, erre pedig azt rajzolta le, hogyan jutunk el a Sungaea Táborba. Innen viszont nem lenne nagy kerülő ellátogatni a Mamut Táborba sem.

– Úgy érted, a Pézsmatulok Táborba – javította ki Tulie bosszús megvetéssel. – Merész húzás volt tőlük, hogy átnevezték a táborukat. Mindenhol van mamut tűzhely, ezért senkinek sem kellett volna a táborát is a mamutról elnevezni. Hát nem vagyunk mindnyájan mamutvadászok?

– A táborokat mindig a törzsfőnök tüzéről nevezik el, és az ő vezetőjük egyben a Mamutuk is. Ez amúgy sem jelenti azt, hogy nem kereskedhetünk velük – hacsak el nem hagyták nyárra a táborhelyüket. Tudod, hogy rokonságban állnak a Borostyán Táborral, ezért mindig van némi eladó borostyánkövük – érvelt tovább Talut, tudván, hogy a nővére egyik gyengéje a meleg aranyszínű, megkövesedett gyanta. – Wymez azt mondja, néha jóféle kovakőhöz is hozzá szoktak jutni. Rengeteg rénszarvasirhánk van, nem említve néhány gyönyörű szőrmét.

– Nem értem, hogyan alapíthat tüzet olyan férfi, akinek nincs felesége – zsörtölődött tovább Tulie – De annyit mondhatok, hogy nagyon szemtelenek. Persze attól még üzletelhetünk velük. Részemről megállhatunk a táborukban, Talut. – A főnökasszony titokzatosan elmosolyodott. – Igen, mindenképpen térjünk be hozzájuk. Azt hiszem, érdekes lesz látni, mit szól a „Mamut” Tábor a mi mamut tüzünkhöz.

– Rendben. Akkor korán reggel tábort bontunk – fűzte hozzá Talut tömören, de közben zavartan tanulmányozta az asszony arcát, és tűnődve ingatta a fejét azon tanakodva, vajon az ő agyafúrt nővére mire gondolhatott.

 

 

Az Oroszlán Tábor odaért egy nagy, kanyargó folyóhoz, mely két meredek löszös partoldal között vájt magának utat, hasonlóan a kunyhójuk közelében rohanó csermelyhez. Talut a vízmosásos szurdok között emelkedő hegyfok felé fordult, és gondosan megfigyelte a környező terepet. A víz közelében, az ártérben, szarvasokat és őstulkokat látott legelészni egy aprócska fákkal tarkított zöld mezőn. Valamivel távolabb észrevett egy méretes, kusza csontkupacot a magas folyóparton, ahol a folyó élesen elfordult. Apró figurák rohangáltak a hatalmas halom körül, és a törzsfőnök még azt is ki tudta venni, hogy némelyikük alak egy-egy csontot cipel.

– Még itt vannak – jelentette ki. – Bizonyára építkeznek.

Az utazók lebaktattak a lejtőn a tábor felé, amely egy széles földteraszon kapott helyet, vagy öt méterrel a folyóvíz fölött. Ha Ayla meglepődött az Oroszlán Tábor kialakításán, a Mamut Tábor egyenesen letaglózta. Ahelyett, hogy egy nagy, fűvel takart, félig a földbe vájt hosszú ház lett volna, amit Ayla egy barlanghoz vagy emberre méretezett rókalyukhoz tudott volna hasonlítani, ebben a táborban több kerek alaprajzú kunyhó sorakozott egymás mellett a földfennsíkon. A tömör, robusztus épületeket mésszel beborított vastag agyagréteg fedte, és a falak mentén fű nőtt rajtuk, de a felső részükön nem. Aylát minden másnál jobban emlékeztették a nagy, kopasz mormotakotorékokra.

Ahogy közelebb értek a kis kunyhókhoz, azonnal megértették, miért csupaszak a háztetők. Akárcsak a mamutojok, a Mamut Tábor lakói is ezt a magaslati pontot használták megfigyelőállásnak. Két épület tetején gyűltek össze a nézelődők, és bár most a látogatókat mustrálták, eredetileg nem miattuk másztak fel. Amikor az Oroszlán Tábor elhaladt az egyik kunyhó mellett, amely eltakarta előlük a kilátást, Ayla észrevette, mit figyelt a tetőn ülő kis csapat, és meglepődve kimeresztette a szemét.

Talutnak igaza volt, tényleg építkeztek. Ayla véletlenül meghallotta Tulie megjegyzését a névről, amit a tábor lakói választottak maguknak, de azután, hogy látta a kunyhójukat, ez a döntés számára igazán helyénvalónak tűnt. Bár az elkészült épület valószínűleg ugyanúgy fog kinézni, minta többi, a mamutcsontokból olyan tartószerkezeti megoldásokat hoztak létre, mintha foglyul ejtették volna az állatok sajátosságait. Igaz, az Oroszlán Tábor is mamutcsontokból alakította ki a földkunyhó teherhordó vázszerkezetét, és ehhez bizonyos darabokat ki kellett válogatni, majd méretre vágni, hogy egymáshoz illeszthessék őket. Ezek az emberek azonban oly módon használták a mamutcsontokat a kunyhójuk építésekor, ami túlmutatott az egyszerű teherhordó szerepen. Ahogy szelektálták és elrendezték a csontokat, sikerült átadniuk a mamut lényegét úgy, hogy az kifejezze a mamutojok hitét.

Ahhoz, hogy elkészítsék a konstrukciót, először rengeteg azonos csontvázrészt kellett összeválogatniuk a lenti halomból. Az építkezést egy nagyjából ötméteres sugarú körrel kezdték, amit mamutkoponyákból raktak ki úgy, hogy a homlok szilárd felszíne nézzen befelé. A bejáratot egy szokásos boltív képezte, amit két nagy, íves agyarból alakítottak ki, mindkét oldalon rögzítve a koponya tetején lévő lyukakba, majd felül összecsatlakoztatva. A külső oldal mentén, az épület magasságának feléig felhúztak egy íves falat, ami a mamutok V alakú alsó állkapocscsontjainak százaiból épült. Az állkapcsokat úgy szúrták a földbe, hogy az állcsúcsok az ég felé meredjenek, majd ugyanilyen elrendezésben ráhelyeztek még három sort.

Ezeknek az egymás oldalához rendezett, V formákból képzett halmoknak az együttes hatékonysága volt a szerkezet leglenyűgözőbb és legjelentőségteljesebb elgondolása. Együttesen cikcakk mintát alkottak, hasonlót ahhoz a motívumhoz, ami a térképen a vizet jelöli. Ezenkívül, ahogy Ayla már megtanulta Mamuttól, a cikcakk jelentette a Nagy Anyának, Minden Élet Megalkotójának a legmélyebb értelmű szimbólumát. A fejjel lefelé állított háromszögekkel ábrázolják az Anya szeméremdombját, utalva az Ő méhének a külső képére. Az alakzat megsokszorozása az egész életet jelképezi, és nem csupán a vizet, hanem az Anya magzatvizét is, amivel elárasztja a termőtalajt, megtölti a tengereket, amikor a Föld minden élőlénynek életet ad. Senkiben sem merült fel a kétség, hogy egy ilyen lenyűgöző építmény csakis a mamut tüzének a kunyhója lehet.

A körkörös falazatot még nem fejezték be, de már dolgoztak az épület többi részén. Ritmikus szimmetriával szorosan egymáshoz illesztett gerinccsigolyákat, lapocka- és medencecsontokat ékeltek be egymás mellé. Belül egy nyitott faváz szolgált másodlagos tartószerkezetként, ami alapján a látogatók arra következtettek, hogy a tetőt mamutagyarokból fogják elkészíteni.

– Ez csakis egy igazi művész keze munkája lehet! – áradozott Ranec, majd közelebb lépett a kunyhóhoz, és őszinte csodálattal figyelte, ahogy a tábor lakói dolgoznak.

Ayla előre tudta, hogy a faragómester elismerően fog nyilatkozni a látottakról. Ekkor észrevette Jondalart is, aki kicsivel távolabb állt tőlük, kezében tartva Villám kötőfékjét. Ayla rádöbbent, hogy a szőke férfi is éppúgy megdöbbent, mint Ranec, sőt éppoly nagyra becsüli azt a művészi hajlamú elmét, amelyből a szerkezet ötlete kipattant. Valójában az egész Oroszlán Tábor nem talált szavakat. De ahogy Tulie gyanította, a Mamut Tábort is kellőképp ámulatba ejtette a látogatók látványa – vagy még inkább az engedelmes állatoké, akik velük utaztak.

Egy ideig kölcsönös áhítattal bámultak egymásra, majd egy férfi és egy nő, akik mindketten valamivel fiatalabbak voltak, mint az Oroszlán Tábor vezetői, előreléptek, hogy üdvözöljék Talutot és Tulie-t. A férfi épp egy nehéz mamutcsontot vonszolt fel az emelkedőn – ezeket az épületeket nyilvánvalóan nem ideiglenesen húzták fel, hogy aztán egyik helyről a másikra szállítsák őket, hanem egy állandó település létesítményei voltak –, ezért meztelen felsőteste izzadságban fürdött. Az arcát tetoválások fedték, és Aylának figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne bámulja meg őket. Nemcsak ékformák díszítették a bal arccsontját, ahogy az Oroszlán Tábor Mamutjának, hanem szimmetrikusan elrendezett cikcakk vonalak, háromszögek, rombuszok és kétféle színű – kék és piros – derékszögű spirálvonalak.

Szemmel láthatóan az asszony is dolgozott, mert deréktól felfelé meztelen volt, alul viszont nadrág helyett bő szoknyát viselt, ami éppen a térde alá ért. Nem ékítették tetoválások, de az orrcimpáját kifúrták, sőt egy ajakfüggőt is viselt, ami nem volt más, mint egy apró, megfaragott és lecsiszolt borostyánkő.

– Tulie, Talut, micsoda meglepetés! Nem számítottunk rátok, de az Anya nevében örömmel üdvözöljük az Oroszlán Tábort – fogadta őket az asszony.

– Mut nevében köszönjük a szíves fogadtatást, Avarie – mosolygott rájuk Tulie. – Nem szeretnénk alkalmatlan időben zavarni.

– A közelben jártunk, Vincavec – fűzte hozzá Talut –, és nem akartunk úgy elmenni, hogy be ne köszönnénk hozzátok.

– Az Oroszlán Tábor tagjai sosem zavarnak bennünket – jelentette ki szívélyesen a férfi –, de hogyhogy errefelé jártatok? Nektek nem erre vezet az út a Farkas Tábor felé.

– A futár, aki azt a hírt hozta, hogy a Gyűlés helyét megváltoztatták, megállt előtte a Sungaea Tábornál is, és elmondta, milyen betegek a lakói. Ami táborunk létszáma pedig egy Gyógyítóval bővült. Ő Ayla, a mamut tüzétől – magyarázta Talut, és a nő felé intett. – Oda akart menni, hátha tud rajtuk segíteni. Éppen onnan jövünk.

– Igen, ismerem a Sungaea Tábort – felelte Vincavec, majd Aylához fordult. Ayla egy pillanatig úgy érezte, mintha a férfi tekintete felnyársalná, és habozni kezdett, mert még mindig nem szokott hozzá, hogy viszonozza az idegenek félreérthetetlen szemlélődését. Azt azonban érzékelte, hogy most félreteheti a szégyenlősségét és a törzsi nő szerény megnyilvánulását, ezért állta a férfi tekintetének intenzív ostromát. Aztán a férfi felnevetett, sápadtszürke szemében elismerés csillant, sőt egy villanással azt súgta, hogy Vincavec igazán nagyra értékeli Ayla nőiességét. Ő pedig csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi meglepően vonzó. Nem mintha különösebben jóképű lett volna, vagy bármilyen egyéb jellegzetessége okozta volna ezt a benyomást – noha a tetoválások igen sajátságos külsőt kölcsönöztek neki –, hanem mert a tekintetéből egyenesség, akaraterő és intelligencia sugárzott. A férfi ezután felnézett a Nyihaha hátán ülő Mamutra.

– Tehát még mindig velünk vagy, öreg barátom – mosolygott a sámánra örömmel, majd mindentudó arckifejezéssel hozzátette: – És még mindig tudsz meglepetéssel szolgálni. Mikor lettél Hívogató? Vagy erre másik név illik? Hiszen két ló és egy farkas utazik az Oroszlán Táborral. Ez több mint a Hívogatók adománya.

– Erre valóban más név lenne helyénvaló, Vincavec, de nem engem illet. Az állatokat Ayla irányítja.

– Ayla? Nagyon úgy fest, hogy az öreg Mamut egy igencsak értékes leányt talált magának. – Vincavec újra nyilvánvaló érdeklődéssel mérte végig Aylát. A férfi közben észre sem vette Ranec mogorva tekintetét, Jondalar viszont igen. Megértette a sötét bőrű férfit, és most első alkalommal valamiféle furcsa bajtársiasságot érzett a csontfaragó iránt.

– Épp eleget ácsorogtunk itt – jelentette ki Avarie. – Erre még rengeteg időnk lesz. Az utazók bizonyára fáradtak és éhesek. Engedjétek meg, hogy ételt készítsek, és kerítsek nektek egy nyugodt helyet, ahol kipihenhetitek magatokat.

– Látjuk, hogy éppen egy új kunyhót építetek, Avarie. Nem akarunk gondot okozni. Bőven elég nekünk egy alkalmas hely, hogy felállítsuk a sátrainkat – szabadkozott Tulie. – Később örömmel eszünk veletek, és talán megmutatjuk nektek a kitűnő rénszarvasbőröket és prémeket, amik éppen nálunk vannak.

– Jobb ötletem támadt! – harsogta Talut, és ledobta magáról méretes hátizsákját ott, ahol éppen állt. – Mi lenne, ha segítenénk nektek? Meg kell mondanotok, mit hova tegyek, és a hátamon elbírok egy vagy akár két mamutcsontot is.

– Igen, én is szívesen segítek – szólalt meg Jondalar, miközben előrevezette Villámot, és lesegítette róla Rydaget. – Szokatlan ez az épület. Sohasem láttam ehhez foghatót.

– Köszönettel elfogadjuk az ajánlatotokat. Néhányan közülünk már nagyon szeretnének elindulni a Nyári Gyűlésre. A kunyhó felépítéséhez viszont nyári időjárás kell, ezért még az indulás előtt be kellene fejeznünk. Az Oroszlán Tábor nagyon nagylelkű – hálálkodott Vincavec, miközben azon tűnődött, mennyi borostyánkőbe kerül majd neki ez a nagylelkűség, amikor üzletelni kezdenek. De úgy döntött, megéri, hogy mihamarabb befejezzék az épületet, és megnyugtassák a panaszkodókat.

Vincavec csak akkor vette észre a csapat közepén álló magas, szőke férfit, amikor másodjára pásztázta végig tekintetével a tömeget. Újra Aylára tekintett, aki éppen leoldotta Nyihaháról a ponyvát. A férfi is idegen volt, akárcsak a nő, és szemmel láthatóan éppolyan könnyedén bánta lovakkal, mint Ayla. Aztán észrevette, hogy a kis laposfejű fiú milyen meghitten viselkedik a farkassal, és már nem találta a férfit és a fiúcskát idegennek. Mindkettőnek a nőhöz van köze. A Mamut Tábor törzsfőnökének figyelme ekkor ismét Aylára terelődött. Látta, hogy a barna bőrű faragómester körülötte sertepertél: Ranec fél szemével mindig a gyönyörű és kivételes nőt követi, gondolta. Valójában igencsak úgy viselkedik vele, mintha ő lenne a birtokosa, de akkor ki lehet a szőke férfi? Nincs kapcsolatban a nővel? Vincavec Jondalarra pillantott, és látta, amint éppen Aylát és Ranecet vizslatta.

Valami izgalmas történik itt, állapította meg végül Vincavec, és elmosolyodott. Bármilyen kapcsolat van hármójuk között, ha mindkét férfi ilyen látványosan érdeklődik Ayla iránt, bizonyára nincs hivatalosan elkötelezve egyiknek sem. Ismét alaposan végigmérte a nőt. Feltűnő jelenség és a mamut tüzének leánya, sőt azt állítják, Gyógyító, és nyilvánvalóan különleges tehetséggel bánik az állatokkal. Magas rangú nő, semmi kétség. De vajon honnan érkezett? És miért mindig az Oroszlán Tábor rukkol elő ilyen izgalmakkal?

 

 

A két törzsfőnökasszony a majdnem kész, de még üres kunyhóban állt. Bár az épületet kívülről már befedték, a falak belső oldalán még finoman kirajzolódott a cikcakk minta.

– Biztosak vagytok benne, hogy nem tartotok velünk, Avarie? – kérdezte Tulie, akinek a nyakában egy új, nagyméretű borostyánkövekből készült lánc díszelgett. – Szívesen várunk még pár napot, amíg elkészültök.

– Nem, menjetek csak előre. Tudom, hogy már mindenki türelmetlenül várja, hogy megérkezzen a Gyűlésre. Már így is túl sokat tettetek értünk. A kunyhó szinte készen áll, és nélkületek sosem jutottunk volna idáig.

– Számunkra volt öröm, hogy segíthettünk. El kell ismernem, az új épület nagyon mély benyomást tett rám. Igazán megtisztelitek vele az Anyát. A fivéred pedig rendkívül figyelemre méltó egyéniség. Szinte érezni az Anya jelenlétét idebent. – Tulie dicsérete őszinte volt, és ezt Avarie is érezte.

– Köszönöm, Tulie, és sosem felejtjük el a nagylelkűségeteket. Pontosan ezért nem is akarunk tovább feltartani benneteket. Már így is késésben vagytok. A végén még elfoglalják előletek a legjobb helyeket.

– Most már hamar odaérünk. A csomagunk jelentősen könnyebb lett. A Mamut Tábor igencsak keményen alkudozik.

Avarie tekintete a terebélyes törzsfőnökasszony nyakláncára siklott. – De nem olyan keményen, mint az Oroszlán Tábor – szögezte le végül.

Tulie egyetértett vele. Meg volt győződve róla, hogy az Oroszlán Tábor csinálta a jobb vásárt, de illetlen dolog lett volna ezt bevallani, ezért témát váltott. – Nos, alig várjuk, hogy viszontlássunk benneteket a Gyűlésen.

– Igazán nagyra értékeljük, de attól tartok, mi érünk oda utoljára. Azzal kell beérnünk, ami jut, és majd keresni fogunk titeket.

– Holnap reggel elindulunk – szögezte le Tulie. A két asszony megölelte egymást, és összeérintették az arcukat, majd az Oroszlán Tábor törzsfőnökasszonya elindult a sátraik felé.

– Ó, Tulie, ha esetleg nem találkoznék Aylával, mielőtt elmentek, kérlek, köszönd meg újra a nevemben a tűzköveket – szólt utána Avarie, majd mintha csak akkor jutott volna eszébe, hozzátette: – Megállapodtatok már a menyasszonyi díjában?

– Még gondolkozunk rajta, mert olyan sok ajándékot hoz magával, hogy igazán nehéz dolog megállapítani az értékét – vetette oda Tulie félvállról, majd sarkon fordult. Néhány lépés után mosolyogva visszanézett. – Ő és Deegie nagyon közel kerültek egymáshoz. Szinte a lányomként tekintek rá.

Tulie alig tudta elfojtani kaján vigyorát, amikor elhagyta a kunyhót. Észrevette, hogy Vincavec milyen különös pillantásokkal méregeti Aylát, és tudta, hogy Avarie nem véletlenül kérdezett rá a díjra. Bizonyára a férfi vette rá, hogy puhatolja ki az összeget. Nemis lenne rossz párosítás, gondolta Tulie. Ha rokonságba kerülnének a Mamut Táborral, az igencsak jövedelmező kapcsolat lenne. Persze Ranecé az elsőség, hiszen ők már Ígéretet tettek egymásnak Aylával. De ha egy olyan valaki, mint Vincavec, szintén ajánlatot tenne, nem fájna senkinek, ha megfontolnák a házasság lehetőségét. Legalább megemeli Ayla értékét. Valóban jó ötlet volt Taluttól, hogy azt javasolta, maradjanak itt, és üzleteljenek.

Avarie figyelte az asszony távolodó hátát, és eltűnődött a hallottakon. Tehát Tulie maga akar egyezkedni a menyasszonyi díjról. Ahogy sejtettem, dünnyögte. Talán útba ejthetnénk a Borostyán Tábort a Gyűlés felé vezető úton. Tudom, az Anya hol tartja a nyers köveket, és ha Vincavec próbálkozni akar Aylánál, szüksége lesz mindenre, amit csak adhat. Sosem láttam ilyen keményen alkudozni nőt, mint ahogy Tulie tette, gondolta Avarie kissé irigykedve. Korábban nem nagyon törődött az Oroszlán Tábor terebélyes törzsfőnökasszonyával, de az elmúlt néhány nap során, amikor lehetősége nyílt jobban megismerni, tisztelni kezdte, sőt meg is kedvelte. Tulie keményen dolgozott velük, és igazán bőkezűen osztogatta a dicséretet, amikor megérdemelték. Nos, az pedig, hogy félelmetes alkudozó legyen, valójában egy törzsfőnökasszony kötelességei közé tartozik. Ami azt illeti, ha fiatal lennék, és készen állnék a házasságra, mélázott Avarie, nem bánnám, ha olyan valaki egyezkedne a menyasszonyi díjamról, mint Tulie.

A Mamut Táborból elindulva Talut csapata főként észak felé tartott. Útjuk nagyrészt a folyót követte. A nagy vízi utak közelében, melyek áthaladtak a kontinensen, az északi táj folyamatosan változott, és gazdag növényvilágot mutatott. Vándorútjuk során a kopár tundráról és a löszös síkságról a sudár fákkal körülvett tavakhoz értek, a mocsaras vidékről a szeles dombságokhoz és zöldellő rétekhez, ahol élénk színű nyári virágok pompáztak. Bár az északi fajok kisebbek voltak, a virágok gyakran magasabbra nőttek, és még ragyogóbb színekben játszottak, mint a déli változataik. Ayla a legtöbbet felismerte, bár nem tudta az összes növény nevét. Elhaladtukban, vagy amikor egyedül lovagolt vagy sétált, gyakran szedett egy csokorra valót belőlük, és odavitte Mamuthoz, Nezzie-hez, Deegie-hez, vagy bárkihez, aki azonosíthatta.

Minél közelebb értek a Gyűlés színhelyéhez, annál gyakrabban talált Ayla okot magának, hogy magányos kiruccanásokat tegyen. A nyár mindig olyan időszak volt, amikor szeretett elvonulni. Amennyire vissza tudott emlékezni, ebben az évszakban mindig így történt. Télen a zord idő miatt kénytelen-kelletlen elfogadta az önkéntes bezártságot, akár Brun törzsének barlangja, akár a völgye, akár a mamutojok földkunyhója jelentette a menedéket. De nyáron – bár éjszakánként nem szeretett egyedül lenni – nagyon élvezte, hogy akár egész napokra kiszabadulhat a természetbe. Ilyenkor átgondolhatta az életét, követhette a belső sugallatait, és megszabadulhatott a figyelő szemek korlátaitól, legyenek azok akár gyanakvó, akár szeretetteljes pillantások.

Amikor megálltak éjszakára, könnyen kimenthette magát azzal, hogy növényeket akar felfedezni vagy vadászni szeretne. Mindkettőt meg is tette. Utóbbihoz éppoly gyakran használta a lándzsavetőt, mint a parittyát, és mindig friss hússal tért vissza a portyáiról. Valójában azonban csak magányra vágyott. Időre volt szüksége, hogy gondolkozhasson. Rettegett a Gyűléstől, és maga sem tudta, miért. Mostanra már elég embert megismert, akik láthatóan könnyedén elfogadták, és tudta, hogy nem is ez az igazi gond. Mégis, minél közelebb értek a helyszínhez, Ranec annál izgatottabb lett, Jondalar ugyanakkor egyre mogorvábbnak tűnt. Ő pedig egyre inkább szerette volna elkerülni ezt a találkozót, amelyen minden mamutoj tábor részt vesz.

Utazásuk utolsó éjszakáján Ayla épp egy hosszú sétáról érkezett vissza kezében egy csokor virággal, amikor észrevette, hogy egy darabka elsimított földfoltra Jondalar jeleket karcol a rajzolókéssel. Mellette Tornec állt, és az ábrát tanulmányozta, kezében egy darab mamutagyarral és egy éles pengével.

– Itt is van – nézett Aylára Jondalar. – Ő sokkal jobban el tudja neked mondani, mint én. Nem vagyok biztos benne, hogy visszatalálnék oda az Oroszlán Táborból, de abban sem, hogy innen sikerülne. Túl sokszor váltottunk irányt, és túl nagy kerülőket tettünk.

– Jondalar épp egy térképet próbál nekem rajzolni, hogy megmutassa az utat abba a völgybe, ahol a tűzköveket találtátok – magyarázta Talut.

– Azóta keresem őket, hogy elindultunk, de nem találtam egyet sem – fűzte hozzá Tornec. – Valamikor szeretnék elmenni oda, hogy hozzak még, hisz a mostaniak nem tartanak ki örökké. Az enyémben máris van egy szép nagy mélyedés.

– Nehezen ítélem meg a távolságot – szabadkozott Jondalar. – Mi lóháton mentünk, ezért elég nehéz megmondani, gyalogszerrel mennyi időbe telne. Ráadásul sokfelé elbarangoltunk, és csak akkor álltunk meg, ha úgy tartotta a kedvünk. Valójában nem követtünk előre kigondolt útvonalat. Amikor visszamentünk a völgybe, már majdnem tél volt, és a feltűnő természeti jellegzetességek már megváltoztak.

Ayla letette a virágokat, és felkapta a rajzolókövet, miközben próbálta végiggondolni, hogyan vázolhatná az útvonalat a völgybe. Húzni kezdett egy vonalat, de aztán habozva abbahagyta.

– Nem az az érdekes, innen hogy jutunk oda – bátorította Talut. – Elég, ha az Oroszlán Tábortól megrajzolod.

Ayla homlokát ráncolva koncentrált. – Meg tudom mutatni nektek az utat az Oroszlán Táborból, de még mindig nehezen értem a térképeket – vallotta be végül. – Attól félek, nem igazán tudom, hogyan rajzoljam le.

– Nos, emiatt ne aggódj – nyugtatta meg Talut. – Nem kell nekünk térkép, ha elvezetsz minket oda. Esetleg együtt elmehetünk, miután hazaértünk a Gyűlésről – javasolta a férfi, majd vörös szakállával a virágok felé bökött. – Ezúttal mit hoztál, Ayla?

– Pontosan ezt akartam én is megkérdezni tőled. Azt tudom, hogy milyen növény, de azt nem, hogy hívják.

– Ez a piros muskátli, a másik pedig pipacs – mosolygott rá Talut.

– Újabb virágok? – lépett hozzájuk Deegie.

– Igen. Talut most mondta meg a nevüket.

– Lássuk csak. Ez itt hanga, ez pedig habszegfű – mutatott Deegie két másik növényre, majd leült Ayla mellé. – Már majdnem ott vagyunk. Talut azt mondta, valamikor a holnapi nap folyamán megérkezünk. Már alig várom! Végre újra látom Branagot, és hamarosan összeházasodunk. Talán nem is tudok ma aludni.

Ayla kedvesen rámosolygott. Deegie annyira izgatott volt, hogy nehéz volt nem osztozni a lelkesedésében, de őt csak arra emlékeztette, hogy hamarosan ő is házasságot köt Raneckel. Az, hogy Jondalar megemlítette a völgyet, majd a felvetés, hogy visszatérjen oda, csak újra felébresztette a férfi iránti fájdalmas vágyakozását. Próbálta feltűnés nélkül követni Jondalar mozdulatait, és az a határozott érzése támadt, hogy a férfi meg őt figyeli. Többször összeakadt a pillantásuk, de aztán mindketten gyorsan másfelé néztek.

– Ó, Ayla, annyi embernek szeretnélek bemutatni! És rettentően boldog vagyok, hogy ugyanazon az esküvői szertartáson házasodunk össze a választottunkkal. Ez valami olyasmi, ami örökre összeköt minket – csacsogott tovább Deggie.

Jondalar hirtelen felállt. – Mennem kell, és... ööö... meg kell keresnem a hálózsákomat.

Deegie figyelmét nem kerülte el, hogy Ayla tekintete követi a távozó férfit, és majdnem biztos volt benne, hogy könnyeket lát a barátnője szemében. Megrázta a fejét. Ayláról aligha lehetett volna megállapítani, hogy épp a szeretett férfival készül összeházasodni és új tűzhelyet alapítani. Szemernyi boldogságot, még csak izgatottságot sem lehetett felfedezni a viselkedésében. Valami hiányzott neki. És ezt a valamit úgy hívták, Jondalar.