8
– Hideg volt tegnap éjjel. A hús kezd megfagyni – állapította meg Deegie, és egy hátizsák tetejére csapta a hátsó negyedet.
– Az jó – válaszolta Tulie. – De így is több van, mint amit el tudunk vinni. Valamennyit itt kell hagynunk.
– Nem tudunk építeni egy halmot fölé a kerítésből származó kövekből? – tanakodott Latie.
– De tudunk, és valószínűleg fogunk is, Latie. Jó ötlet – dicsérte Tulie, miközben egy rakományt készített magának. Olyan hatalmas volt, hogy Ayla eltűnődött rajta, vajon hogyan fogja tudni elcipelni még egy ilyen erős asszony is, mint Tulie.
– Az időjárás miatt aligha fogunk visszajönni érte tavaszig. Ha közelebb lenne a kunyhóhoz, jobb lenne. Nem merészkednének olyan közel hozzá az állatok, és ellenőrizhetnénk. Itt a nyílt terepen, ha nagyon húshoz akar jutni egy barlangi oroszlán vagy akár egy elszánt rozsomák, megtalálja a módját, hogy megszerezze.
– Nem tudunk vizet locsolni rá, hogy biztosan meg fagyjon? Az az állatokat is távol tartaná. Nehéz feltörni egy megfagyott kőhalmot, még csákánnyal és fejszével is – töprengett Deegie.
– Távol tartaná az állatokat, igen, de hogy tartod távol a napfényt, Deegie? – ellenkezett Tornec. – Nem lehetsz benne biztos, hogy hideg marad az idő. Még csak az évszak elején járunk.
Ayla hallgatta őket, közben figyelte, hogyan fogyatkozik a bölény részeiből készült halom, amint mindenki felpakolt belőle, amennyit csak el tudott cipelni. Nem volt hozzászokva a felesleghez és a nagy zsákmányhoz, amiből gondosan ki kell válogatni a legjobb részeket, hogy csak azokat vigyék magukkal. Amikor a törzzsel élt, mindig hatalmas mennyiségű ételük volt, és bőven elég irhát raktároztak a ruhákhoz, ágyneműkhöz és egyéb használati tárgyhoz is, de kevés ment kárba. Nem volt biztos benne, a törzsbeliek vajon mennyit hagynának itt, de már így is annyi minden rá volt hajítva a szemétkupacra, hogy bosszús lett a gondolatra, hogy még többet itt hagyjon. Nyilvánvaló volt, hogy ezt más sem szeretné.
Látta, hogy Danug felkapja Tulie fejszéjét, és éppolyan könnyedén bánik vele, mint az asszony, miközben kettéhasít egy farönköt, és az utolsó, még égő tűzre dobja. Ayla elindult felé.
– Danug – szólította meg a fiút halkan. – Segítenél nekem?
– Öööö... Háát... persze – hebegte a fiú félénken, és elpirult. A nő hangja olyan kellemes és meleg volt, a kiejtése olyan egzotikus. És nagyon hirtelen bukkant fel. Nem is vette észre, hogy felé tart, és most, hogy ennyire közel állt hozzá, Danug megmagyarázhatatlanul zavarba jött.
– Szükségem van... két karóra – mondta Ayla, felemelve két ujját. – Fiatal fákra a folyóról. Vágnál nekem?
– Óóóó... persze. Egy pár botot szívesen lenyesek neked.
Elindultak a folyócska partja felé. Danug kezdett megnyugodni. Egész úton a nő szőke fürtjeire pillantgatott. Ayla _mellette lépkedett, csak egy fél lépéssel előrébb járt. Aztán kiválasztott két egyenes, nagyjából egyforma vastag, fiatal égerfát, és miután Danug kivágta őket, arra is megkérte, hogy csupaszítsa le róluk az ágakat, és vágja le a tetejüket, hogy egyforma hosszúak legyenek. Ekkora már teljesen elmúlt a deltás ifjú félénksége.
– Mi a terved velük? – kíváncsiskodott.
– Megmutatom – felelte Ayla, majd egy hangos, határozott füttyel magához hívta Nyihahát. A kanca odavágtatott hozzájuk. Ayla már korábban felszerszámozta, és egy kosarat tett a hátára, hogy felkészítse a hazaútra. Danug úgy vélte, elég furcsán néz ki a ló a hátán keresztben egy bőrtakaróval és egy pár kosárral, amelyek szíjakkal vannak a két oldalára erősítve, ám nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a lovat nem zavarja, sőt nem is lassítja a rakomány.
– Hogy vetted rá erre? – ámuldozott.
– Mire?
– Hogy idejöjjön, amikor fütyülsz.
Ayla homlokát ráncolva gondolkozott. – Nem tudom biztosan, Danug. Amíg Bébi nem bukkant fel a völgyben, kettesben éltünk ott Nyihahával. Ő volt az egyetlen barátom, akit ismertem. Velem nőtt fel, és sokat tanultunk... egymástól.
– Igaz, hogy tudsz beszélni hozzá?
– Tanultunk egymástól, Danug. Nyihaha nem beszél úgy, ahogy te beszélsz. Én megtanultam... az ő jeleit... jelzéseit. Ő megtanulta az enyéimet.
– Úgy érted, mint Rydag jeleit?
– Majdnem. Állatok, emberek, mindenkinek vannak jelei, Danug. Te kimondasz szavakat, de a jelek többet mondanak. Beszélsz akkor is, amikor nem tudod, hogy beszélsz.
Danug a homlokát ráncolta. Nem örült neki kifejezetten, hogy ilyen fordulatot vett a társalgás. – Nem értem – vallotta be, és előreszegezte a tekintetét.
– Most beszélünk – magyarázta Ayla. – Szavak nem mondják ki, de a jelek azt mondják... lovagolni szeretnél. Így van?
– Nos... óóó... igen, szeretnék.
– Akkor... lovagolsz.
– Tényleg? Igazán lovagolhatok? Ahogy Latie és Druwez?
Ayla mosolygott. – Gyere. Szükségünk van egy nagy kőre, amikor első alkalommal felszállsz a hátára.
Ayla megsimogatta és megpaskolta Nyihahát, és azon a különleges nyelven beszélt vele, ami természetesen alakult ki közöttük: a törzs jeleiből és szavaiból, képtelen hangokból, melyeket a fiával talált ki és töltött meg jelentéssel, állathangokból, melyeket tökéletesen utánzott. Elmondta Nyihahának, hogy Danug lovagolni szeretne – tegye izgalmassá, de ne veszélyessé. A fiatal fiú már megtanult néhány jelet, amikor Ayla Rydaget és a tábort tanítgatta. Most meglepetten tapasztalta, hogy néhány jelet meg is értett a nő és a ló „beszélgetéséből”. Ez csak még nagyobb csodálattal töltötte el. Ayla tényleg beszélt a lóhoz, de akárcsak Mamut, amikor szellemeket idéz, egy misztikus, erőteljes, túlvilági nyelvet használt.
De akár megértette a ló Ayla beszédét, akár nem, azt világosan érezte, hogy valami különleges dolog fog történni, miközben a nő felsegítette a fiút a hátára. Úgy döntött magában, legújabb lovasa valószínűleg olyan férfi lehet, akit a gazdája jól ismer, és akiben megbízik. Danug lábai mélyen lelógtak róla, és utasa semmi jelét nem adta, hogy irányítani vagy ellenőrizné akarná.
– Ragadd meg sörényét – javasolta Ayla. – Ha el akarsz indulni, dőlj egy kicsit előre. Ha lassítani vagy megállni szeretnél, állj fel.
– Úgy érted, nem jössz velem? – Danug hangja megremegett a félelemtől.
– Nincs rám szükség – mosolygott a nő, majd megpaskolta Nyihaha oldalát.
Nyihaha heves vágtába kezdett. Danug zötyögött a hátán, majd megragadta a sörényét, hogy előrehúzza magát. Átkarolta a ló nyakát, és ott kapaszkodott az életéért.
A robusztus sztyeppi ló tapasztalatai szerint az előredőlés annak a jele volt, hogy arra ösztökélik, vágtasson még gyorsabban. Igy hát nekilódult az ártér sík területe felé, amely mostanra már egészen ismerős volt számára. Átugrotta a farönköket és a bokrokat, elkerülte a kiálló, egyenetlen köveket és az elszórtan növő fákat.
Először Danug annyira megdermedt a félelemtől, hogy összeszorította a szemét, és csak kapaszkodott. Aztán egy idő múlva megállapította, hogy nem esett le, és bár érezte, amint a kanca erőteljes izmait ütemesen mozognak, résnyire ki merte nyitni a szemét. Szíve izgatottan dobogott, nézte a fákat, a bokrokat és az alattuk elsuhanó földet, amelyet a sebesség elhomályosított. Még mindig erősen kapaszkodva felemelte a fejét, és körülnézett.
Alig tudta elhinni, milyen messze jutottak. A hatalmas gránittömb, amely a folyót határolta, éppen előttük volt! Aztán hirtelen mintha egy éles füttyszót hallott volna messze a háta mögött. Azonnal megérezte a változást a ló sebességében. Nyihaha addigra már a patakot szegélyező sziklákon túl vágtatott, de most kissé lassított, majd megfordult egy széles kör mentén, és visszafelé iramodott. Danug még mindig erősen kapaszkodott, de már kevésbé rettegett. Látni akarta, merre járnak, és felvett egy kissé függőlegesebb pózt, amit Nyihaha úgy értelmezett, hogy lassíthat.
A Danug arcán elterülő vigyorról, amikor a lovon megérkezett, Talut jutott Ayla eszébe, amikor olyan elégedett magával. Látta a férfit a fiúban. Nyihaha felágaskodva megállt. Ayla egy kőhöz vezette, hogy Danug le tudjon szállni. A fiú annyira az élmény hatása alatt állt, hogy alig tudott megszólalni, de a mosolygást égy pillanatra sem hagyta abba. A lovaglás sebessége minden képzeletét felülmúlta, maga a kaland pedig túlszárnyalta minden várakozását. Tudta, sosem fogja elfelejteni.
A vigyora láttán Aylának is mosolyognia kellett, akárhányszor rá pillantott. Közben ráerősítette a botokat Nyihaha hámjára. Danug arcáról még akkor sem tűnt el a győzelemittas kifejezés, amikor visszaértek a táborhelyükre.
– Neked meg mi bajod van? – fogadta Latie. – Miért vigyorogsz ennyire?
– Lovagoltam – lelkendezett Danug. Latie erre csak bólintott, és rámosolygott a fiúra.
Amit el akartak vinni a vadászhelyről, eddigre hátizsákokba kötözték, vagy batyukba csomagolták. Ez utóbbiakat egy erős botra akasztva két-két ember vitte a vállán, mint valami függőágyat. Maradt még néhány comb és feltekert irha, de nem olyan sok, mint amennyire Ayla számított. Erre is igaz volt, ami a vadászatra és a húsfeldolgozásra. Sokkal többet el tudtak vinni a téli táborba, ha mindenki együtt dolgozott.
Néhányan észrevették, hogy Ayla nem készít magának csomagot, amit magával vihetne, és azon tanakodtak, vajon hová tűnhetett. Amikor Jondalar látta, hogy visszaérkeznek, és Nyihaha két rudat húz maga mögött, tudta, mit talált ki a nő. Ayla újra elrendezte a botokat, hogy a vastagabb végük a kosarakat tartó szíjaknál találkozzon a kanca marján, aztán hozzáerősítette őket a kötőfékhez. A keskenyebb végük hátul a ló mögött hevert a földön. A két pózna közé Ayla a sátor ponyvájából egy rögtönzött rakodó felületet készített, amelyet ágakkal támasztott alá. Az emberek megálltak, és őt figyelték, de addig, amíg el nem kezdte hevederekkel rárögzíteni a bölények részeinek a maradékát, senki nem jött rá az alkalmatosság céljára. Megtöltötte a kosarakat is, majd maradékot egy hátizsákba tette, hogy maga tudja cipelni. Amikor végzett a munkával, sokak meglepetésére semmi nem maradt a halomból.
Tulie Aylára és a lóra nézett, a rakodó felületre és a kosarakra. A látvány nyilvánvalóan nagy hatással volt rá. – Sosem gondoltam volna, hogy cipekedésre is lehet használni a lovat – lelkendezett. – Valójában meg sem fordult a fejemben, hogy a ló másra is jó, mint megenni – egészen mostanáig.
Talut földet dobott a tűzre, és megpiszkálta a halmot, hogy biztos legyen benne, kialudt. Majd fölemelte a nehéz hátizsákot a hátára, tarisznyáját átdobta a bal vállán, felkapta a lándzsáját és elindult. A többi vadász követte. Jondalar már azóta azon tűnődött, mióta csak először meglátta a mamutojokat, hogy vajon miért olyan batyut készítenek maguknak, amit csak egy vállon tudnak vinni. Most, miközben rendezgette a csomagját, hogy kényelmesen illeszkedjen a hátára, és tarisznyáját a vállára húzta, hirtelen megértette. Így megtehették, hogy a hátukon egy teljesen megpakolt csomagtáblát vigyenek. Gyakran kell nagy súlyokat cipelniük, gondolta.
Nyihaha Ayla mögött lépdelt, feje közel a nő vállához. Jondalar, kötőféken vezetve Villámot, a nő mellett sétált. Talut néha hátrafordult hozzájuk, hogy gyaloglás közben válthassanak pár szót. Ahogy az emberek lassan cammogtak a csomagjaik terhe alatt, Aylának feltűnt, hogy kósza pillantásokkal méregetik őt és a lovat.
Egy idő után Talut ritmikusan hümmögni kezdett a bajsza alatt, aztán nem telt bele sok idő, és harsányan énekelni kezdett a lépteik ütemére:
Hussz-na, dussz-na, tess-na, kess-na,
Pek-na, szek-na, ha-na-nya.
Hussz-na, dussz-na, tess-na, kess-na,
Pek-na, szek-na, ha-na-nya.
A többiek is bekapcsolódtak, ismételve a szótagokat és a hanglejtést. Majd Talut egy huncut vigyorral, tartva a hangszínt és a ritmust, Deegie-re nézett, és szavakra váltott:
Csinos Deegie miért sóhajt
Branagért majd eleped.
Otthonába miket óhajt?
Csakis puha prémeket.
Deegie elpirult, de mosolygott, amikor mindenki sokat sejtetően kuncogott. Amikor Talut megismételte az első kérdést, a többiek is beszálltak a válaszba, majd a második után már hangosan kiabálták a feleletet. Végül együtt énekelték Taluttal a refrént.
Hussz-na, dussz-na, tess-na, kess-na,
Pek-na, szek-na, ha-na-nya.
Párszor elismételték, majd Talut újabb versszakot rögtönzött.
Wymez télen mihez kezd majd?
Móka helyett eszközt gyárt.
Wymez nyáron mihez fog majd?
Elűzi a bús magányt.
Mindenki nevetett, kivéve Ranecet. Ő harsányan hahotázott. Amikor megismételte a csapat a versszakot, az általában zárkózott Wymez belepirult a kedves tréfálkozásba. A szerszámkészítő régi jó szokása, hogy kihasználja a Nyári Gyűlést, és ilyenkor kárpótolja magát alapvetően nőtlen téli életéért, köztudott volt.
Jondalar éppúgy élvezte az ugratást és viccelődést, minta többiek. Sokszor ugyanígy viselkednek az ő népének emberei is. Ayla először nem teljesen értette a helyzetet és a humort, különösen, amikor észrevette Deegie zavarát. De aztán látta, hogy jókedvű nevetés és mosoly kíséri az élcelődést, és az arcokra vidámság ül ki. Kezdte megérteni a tréfás célozgatás lényegét, a nevetés maga pedig amúgy is ragályos volt. Végül már ő is mosolygott a Wymeznek címzett versszakon.
Amikor mindenki elcsendesedett, Talut belekezdett a lépteik ütemét követő refrénbe.
Hussz-na, dussz-na, tess-na, kess-na,
Pek-na, szek-na, ha-na-nya.
Talut Aylára nézett, majd önelégült vigyorral belekezdett:
Ki óhajtja Ayla szívét?
Két ritka hős eleped.
Fehéret kérsz, vagy feketét?
Ki nyeri meg fekhelyed?
Ayla örült neki, hogy bevonják a tréfába, bár nem volt biztos abban, hogy teljesen jól értette a versszak jelentését. Forró arccal elpirult, már csak azért is, mert róla szólt. Az előző esti beszélgetésre gondolt, és tudta, hogy a ritka fekete vagy fehér szín Ranecre és Jondalarra utalt. Ranec elragadó nevetése megerősítette a gyanúját, de Jondalar erőltetett mosolya aggasztotta. Már nem tetszett neki annyira a viccelődés.
Barzec átvette a refrént, és még Ayla gyakorlatlan füle is felfedezte a finom és különleges minőséget a hangszínében és az énekhangjában. Ő is Aylára mosolygott, jelezve, kinek címzi a tréfás versikét.
Hogyan választ Ayla bőrszínt?
Erősebben mely hevít?
Hogyan választ Ayla férfit?
Kettő jobban melegít.
Barzec Tulie-ra pillantott, mialatt mindenki megismételte a versszakot, asszonya pedig gyengéd és szeretetteli pillantással viszonozta. Jondalar viszont összehúzta a szemöldökét. Képtelen volt megőrizni a látszatot, hogy tetszik neki a viccelődés új iránya. Nem lelkesedett az ötletért, hogy bárkivel is osztoznia kelljen Aylán, különösen nem a szívtipró faragómesterrel.
Ranec vette át következőnek a refrént, és a többiek gyorsan csatlakoztak.
Hussz-na, dussz-na, tess-na, kess-na,
Pek-na, szek-na, ha-na-nya.
A dalnok először nem nézett senkire, próbálta fenntartani az izgatott várakozást. Aztán Talutra, a viccelődés felbujtójára villantott egy széles mosolyt, és mindenki előre nevetett, várták, hogy Ranec hatásos befejezése azon csattanjon, aki a többiek feszengését okozta.
Ki a böhöm, vörös medve,
Táborunknak gigásza?
Szerszáma is oly termetes:
Ő Talut, a nők álma.
A nagy törzsfőnök elbődülve nevetett a burkolt célozgatáson, aztán a többiek másodjára is elénekelték a versikét, majd újra visszatértek a refrénhez. Miközben felkaptattak az Oroszlán Táborhoz, a ritmusos ének diktálta az iramot, és a nevetéstől a vadászzsákmány súlya is könnyebb lett.
Nezzie kilépett a kunyhóból és hagyta, hogy a bőrfüggöny lehulljon mögötte. Meresztette a szemét a folyón túlra. A nap alacsonyan járt a nyugati égen, készült belesüppedni egy csapat felhőbe a látóhatáron. Az asszony felnézett az emelkedőre, maga sem volt biztos benne, miért. Még korai lett volna a vadászok érkezésére számítania, hiszen csak egy napja indultak útnak, és valószínűleg két éjszakába is beletelik az útjuk, ha nem többe. Valami hirtelen arra késztette, hogy ismét az emelkedőre pillantson. Lehetséges, hogy tényleg mozgást látott a sztyeppére vezető az út tetején?
– Talut az! – kurjantott, amikor meglátta az ismerős alakot kirajzolódni a horizont felől. Visszadugta a fejét a kunyhóba, és bekiabált: – Visszajöttek! Talut és a többiek visszajöttek! – Majd rohant felfelé, hogy mielőbb találkozzon velük.
Mindenki kifutott a kunyhóból, hogy köszöntsék a visszatérő vadászokat. Segítettek levenni a nehéz terheket a hátukról, örvendezve, hogy nemcsak sikeresek voltak, hanem haza is cipelték erőfeszítésük termékét. De az igazi meglepetést a ló látványa okozta. Nagyobb csomagot húzott a háta mögött, mint amekkorát bármelyikük elbírt volna. Az emberek az állat köré gyűltek, miközben Ayla a többi holmit is kipakolta a kosarakból. A húst és a bölény egyéb részeit azonnal bevitték a házba, kézről kézre adták, és a raktárba tették.
Miután mindenki bement az épületbe, Ayla megszabadította Nyihahát a hámjától és Villámot a kötőfékétől. Bár úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta őket, hogy egyedül éjszakáznak odakint, a nő szíve mindig fájdalmasan összeszorult, amikor esténként magukra hagyta kettejüket, hogy a kunyhóban térjen nyugovóra. Ameddig az idő szép marad, nem is volt baj. Hiszen még csak egy kicsit hűvösödött a levegő éjszakánként. Ám ez volt a nem várt változások évszaka. Mi lesz, ha vihar támad? Hova mennek akkor a lovak?
A homlokát aggodalmasan ráncolva felnézett az égre. A magasban csillogó árnyalatú, könnyű felhők lengedeztek. A nap nemrég bukott alá, és ragyogó színek teljes pompáját hagyta maga után. Miközben belépett a kunyhóba, véletlenül megütötte a fülét, hogy róla és a lóról folyt a társalgás, mielőtt elhúzta volna a belső bőrfüggönyt, amely a főzőhelyiségbe vezetett. Az emberek körben ültek, pihentek, ettek, de a beszélgetés elhalt, amikor megjelent. Kényelmetlenül érezte magát, amikor odalépett az első tűzhöz, mert mindenki őt méregette. Nezzie odanyújtott neki egy csontból készült tányért, mire a beszélgetés ismét elindult. Ayla szedni kezdett magának, majd megállt, és körbenézett. Hol volt a bölényhús, amit behoztak? Sehol nem látta nyomát. Valahol el kellett raktározniuk, de vajon hová tették?
Ayla félrevonta a nehéz külső mamutbőr függönyt, és először a lovakat kereste meg. Megbizonyosodott róla, hogy biztonságban vannak, aztán rámosolygott a közeledő Deegie-re. A nő megígérte, hogy a friss bölénybőrön megmutatja neki, hogyan cserzik, és hogyan készítik ki az irhát a mamutojok. Különösen az érdekelte Aylát, hogyan festik olyan gyönyörű pirosra, mint amilyen Deegie tunikája is volt. Jondalar azt mondta, az ő szent színe a fehér; Ayla számára pedig a vörös bírt különleges jelentőséggel, mert ez volta törzs színe. A vörös okker bőrfestéket összekeverték zsírral, ha lehetett, barlangi oroszlán zsírjával, ezt használták a névadó szertartásoknál; egy darab vörös okker volt az első tárgy, ami az adott személy amulett bőrerszényébe került, amikor nyilvánossá vált a védőszelleme. Az élet kezdetétől a végéig a vörös okkert rengeteg rituáléhoz használták, köztük az utolsóhoz is, a temetéshez. Ayla egyetlen valaha birtokolt saját vörös tárgya a kicsi táska volt, amiben a szent italok elkészítéséhez való gyökereket tartotta, ezért az amulettje mellett ez volt a legnagyobb kincse.
Nezzie lépett ki a kunyhóból, kezében egy nagy bőrdarabot cipelt festésre készen, és amikor meglátta őket együtt, odasietett hozzájuk. – Óh, Deegie, szükség lenne valakire, aki segít nekem – sóhajtozott. – Azt gondoltam, készítek mindenkinek egy jó nagy pörköltet. A bölényvadászat olyan sikeres volt, hogy Talut szerint egy ünnepi lakomát kellene csapnunk. Előkészítenéd ezt nekem a főzéshez? Addig forró szenet teszek a nagy tűzhely gödrébe, és fölé teszem az állványt. Ott van egy nagy darab száraz mamuttrágya, amit a szén közé tennék. Elküldtem Danugot és Latie-t vízért.
– Egyetlen falat pörköltedért bármikor segítek, Nezzie.
– Én is segíthetek? – ajánlkozott Ayla.
– És én is? – csatlakozott hozzájuk Jondalar. Épp most érkezett, hogy beszéljen Aylával, s meghallotta a beszélgetésüket.
– Esetleg kihozhatnátok nekem a hozzávalókat – azzal Nezzie már indult is vissza a kunyhó felé. Ayla és Jondalar követte. Átsétáltak a belső fal hosszában sorakozó mamutagyar boltívek egyikén. Nezzie félrehúzott egy durva, súlyos mamutbőr függönyt, amlyről nem szedték le a szőrt. A kétrétegű vöröses prém, a puha alsó pihék és a hosszú, külső szőrzet kifelé nézett. Egy második függöny lógott mögötte, és amikor azt is elhúzták, hideg levegő csapta meg őket bentről. Benézve az alig megvilágított helyiségbe egy kisebb szoba méretű gödröt láttak. Vagy egy méterrel mélyebb volt, mint a padlószint, a falaktól kezdve lejtősen alakították ki a csupasz földből. Tele volt kisebb és nagyobb darab megfagyott húsokkal.
– Raktár! – ámuldozott Jondalar, és tartotta a nehéz függönyt, amíg Nezzie lemászott. – Mi is fagyasztva tesszük el a húst télire, de az nem ilyen könnyen elérhető helyen van. A búvóhelyünk egy kiálló szikla alá és néhány barlang elé épült. De odabent nehéz lenne fagyottan tartani a húst, ezért az épületen kívül tároljuk.
– A törzs a hideg évszakban kőhalommal fedett rejtekhelyen tartja a fagyasztott húst – mesélte Ayla, és most már megértette, mi történt a bölényhússal, amit hoztak.
Nezzie és Jondalar meglepetten néztek rá. Sosem gondolták volna, hogy a törzs húst raktároz el télre, és egészen összezavarodtak attól, hogy Ayla ennyire fejlett, ennyire emberi tevékenységet említett. De Ayla is meglepődött Jondalar megjegyzésén. Azt feltételezte, hogy a Többiek mind egyforma lakóhelyen élnek, és eddig nem vette észre, hogy a földkunyhó kialakítása éppen olyan szokatlan a férfi számára is, mint neki.
– Itt nincs elég kő a környéken, hogy rejtekhelyet építhessünk – fűzte hozzá Talut mennydörgő hangján. Felnéztek a vörös szakállú óriásra, aki feléjük közeledett. Átvette Jondalartól függöny egyik szárnyát. – Deegietől hallom, úgy döntöttél, hogy készítesz egy pörköltet nekünk, Nezzie – vigyorgott elismerően. – Gondoltam, idejövök segíteni.
– Ez a férfi kiszagolja az ételt, mielőtt még elkészíteném! – nevetett Nezzie, mialatt odalent kutatott a gödörben.
Jondalart továbbra is érdekelték a raktárhelyiségek: – Hogyan tudjátok így megfagyva tartani a húst? A kunyhó belsejében meleg van.
– Télen kőkeményre fagy a talaj, nyáron viszont eléggé megolvad ahhoz, hogy ásni lehessen. Amikor a kunyhót építettük, addig mélyítettük a gödröt, amíg el nem értük azt a réteget, ami mindig meg van fagyva. Ide kerültek a raktárhelyiségek. Még nyáron is hűvösen tartják a húst, ha nem is jegesen. Amikor az idő hidegre fordul odakint, a talaj kezd megfagyni. Akkor a hús is megfagy a gödörben, és mi elkezdjük elraktározni télre. A mamutbőr segít benntartani a meleget, és kizárni a hideget – magyarázta Talut. – Pont, mint a mamutnál – tette hozzá vigyorogva.
– Tessék Talut, fogd meg ezt – nyújtott felé Nezzie egy nagy darab, kemény, fagyott, vörösesbarna húst, az egyik oldalán vékony réteg zsírral.
– Viszem én – ajánlotta Ayla, és a húsért nyúlt.
Talut megragadta Nezzie kezét. Bár egy szóval sem lehet állítani, hogy az asszony kistermetű, az erős férfi olyan könnyedén emelte ki a gödörből, mintha csak egy gyerek lenne. – Fázol. Fel kell melegítselek – suttogta neki, két karjával átölelte, felemelte, és az orrával megérintette az asszony nyakát.
– Elég Talut. Tegyél le! – korholta Nezzie, bár az arca boldogan ragyogott. – Dolgom van, most nincs idő...
– Mondd meg, mikor lesz rá idő, és leteszlek.
– Vendégeink vannak – tiltakozott, de karjait a férfi nyaka köré fonta, és a fülébe suttogott.
– Ezt ígéretnek veszem – dörmögte a hatalmas férfi, könnyedén letette az asszonyt, és megpaskolta méretes fenekét. A piruló asszony rendbe szedte a ruháját, és próbálta visszanyerni a méltóságát.
Jondalar Aylára vigyorgott, és átkarolta a derekát.
Újra játékot űznek egymással, gondolta Ayla. Egy dolgot mondanak szavakkal és valami egészen mást a viselkedésükkel. De ezúttal megértette a tréfát, amely a Talut és Nezzie közötti erős szerelmen alapult. Ráébredt, hogy így fejezik ki a szerelmüket anélkül, hogy konkrétan megemlítenék – éppúgy, mint a törzs, amikor olyan dolgot mondanak, ami valójában valami mást jelent. Az új felfedezéssel egy fontos fogalmat sikerült a helyére tennie, amivel letisztázott és megfejtett magában több eddigi, aggasztó kérdést. Most már jobban megértette a viccelődést.
– Ez a Talut! – Nezzie méltatlankodni próbált, de boldog mosolya meghazudtolta a hangsúlyát. – Ha nincs semmi más dolgod, segíthetsz nekem hozni a gyökereket. – Majd a fiatal nő felé fordulva hozzátette: – Megmutatom neked, hol tartjuk őket, Ayla. Az Anya bőkezűen bánt velünk idén, jó évszak volt, sokát kiástunk.
Egy fekvőhelyet megkerülve egy másik, bőrrel eltakart boltívhez sétáltak. – A gumókat és gyümölcsöket feljebb tároljuk – magyarázta Talut a látogatóknak. Elhúzta függönyt, hogy megmutassa nekik a kosarakat, melyekbe bütykös, barna héjú, megkeményedett földimogyorót halmoztak; kicsi, sápadt sárga vadrépát; nádbuzogány és sás lédús fürtjeit; és mindenféle egyéb terményt is tároltak a padlószinten a gödör széle mentén. – Sokkal tovább megmaradnak, ha hidegben tartjuk őket, de a fagytól megpuhulnának. Az irhát is itt tartjuk a tároló gödrökben, amíg valaki meg nem munkálja őket és a csontokat a szerszámokhoz, meg a mamutagyart Ranecnek. Azt mondja, a fagyasztástól frissebb marad, és könnyebb vele bánni. A felesleges agyart és a tűznek való csontokat az előcsarnokban és a kinti gödrökben tartjuk.
– Erről eszembe jutott, hogy egy mamut térdcsontját is bele akartam tenni a pörköltbe. Attól gazdagabb és zamatosabb lesz – mondta Nezzie, miközben megtöltött egy nagy kosarat különböző zöldségekkel. – Vajon hova tettem a szárított hagymát?
– Mindig azt gondoltam, ha át akarjuk vészelni a telet, a kőfalak elengedhetetlenek, mert semmi más nem véd meg a széltől és a viharoktól – Jondalar hangja tele volt csodálattal. – Mi a barlangon belül építettünk menedéket, a falak mellett, de nektek nincsen barlangotok. És nincsenek fáitok, hogy a faanyagból építkezzetek. Ti mindent a mamutokból építettetek!
– Ezért szent a mamut tüze. Vadászunk más állatokra is, de az életünk a mamutokon múlik – szögezte le Talut.
– Amikor Brecie-éknél voltam, innen délre, a Fűzfa Táborban, semmilyen ehhez hasonló szerkezetet nem láttam!
– Te is ismered Brecie-t? – vágott közbe Talut.
– Brecie néhány társával megmentett minket, amikor ki kellett húzni engem és az öcsémet a futóhomokból.
– Ő és a nővérem régi jó barátok – lelkendezett Talut –, és rokonok is Tulie első társa által. Együtt nőttünk fel. A nyaralóhelyüket Fűzfa Tábornak hívják, de az otthonuk a Jávorszarvas Tábor. A nyári szállások egyszerűbbek ennél. Az Oroszlán Tábor telelőhely. A Fűzfa Tábor lakói gyakran eljárnak a Beran-tengerhez halat, kagylót és sót vásárolni. Mit kerestél te ott?
– Thonolan és én átkeltünk a Nagy Anya Folyó deltáján. Ő mentette meg az életünket...
– Később az egész kalandot el kell mesélned. Mindenki szeretne hallani Brecie felől – jelentette ki Talut.
Jondalarnak most tűnt fel, hogy a legtöbb története Thonolanról szól. Akár akarta, akár nem, beszélnie kellett az öccséről. Nem lesz könnyű, de hozzá kell szoknia, ha valaha még meg akar szólalni.
Keresztülsétáltak a mamut tűz terén, amely – kivéve a központi utat – mamutcsontokból készült fülkékkel és bőrfüggönyökkel volt határolva, akárcsak a többi tűz. Talut közben meglátta Jondalar lándzsavetőjét.
– Igencsak szemléletes volt kettőtök bemutatója – méltatta őket a törzsfőnök. – A bölényt azonnal leterítette.
– Sokkal többre is képes, mint amit láttál – büszkélkedett Jondalar, megállt, és felemelte a szerkezetet. – Ezzel sokkal erősebben és messzebbre dobhatsz egy lándzsát.
– Igazán? Talán tarthatnál egy újabb előadást – javasolta Talut.
– Rendben, de akkor menjünk ki a sztyeppére, hogy jobban látsszon, milyen messzire lehet lőni vele. Biztos vagyok benne, hogy meg leszel lepve – jelentette ki Jondalar, majd Aylához fordult: – Nem akarod te is kihozni a tiédet?
Kint Talut meglátta, hogy a nővére a folyó felé tart, és odakiáltott neki, hogy nézze meg Jondalar lándzsadobó módszerét. Felkaptattak az emelkedőn, és mire elérték a sík terepet, a táborlakók nagy része csatlakozott hozzájuk.
– Milyen messze tudsz eldobni egy lándzsát, Talut? – kérdezte Jondalar, amikor találtak egy alkalmas helyet a bemutatóra. – Meg tudod mutatni nekem?
– Persze, de miért?
– Hogy lásd, én még távolabbra fogom – közölte Jondalar.
Általános nevetés fogadta az állítását. – Jobb, ha valaki mást keresel, akivel megmérkőzhetsz. Tudom, hogy magas vagy, és valószínűleg erős is, de Talutnál messzebb senki nem tudja elhajítani a lándzsát – tanácsolta Barzec. – Miért nem mutatod meg neki, Talut? Adj neki egy esélyt, hogy lássa, kivel áll szemben. Akkor a saját szintjén versenyezhet. Én megfelelő partner lennék neki, vagy akár Danug.
– Nem – ellenkezett Jondalar, és a szeme csillogott. Ez még csak a bemelegítés volt. – Ha Talut a legjobb, akkor csakis őt fogadom el versenytársul. És fogadok, hogy messzebb lövöm a lándzsámat... bár nincs semmim, amiben fogadhatnék. Akkor tehát ezzel a lándzsavetővel fogadok – és Jondalar felemelte a keskeny, lapos faeszközt –, hogy Ayla gyorsabban, messzebb és nagyobb pontossággal fogja eldobni a lándzsát, mint Talut.
A tábor tagjai meglepve zsongani kezdtek. Tulie Aylát és Jondalart vizslatta. Túl nyugodtak voltak, túl magabiztosak. Pedig nyilvánvaló lehetett volna a számukra, hogy nem versenyezhetnek az asszony bátyjával. Tulie még abban is kételkedett, hogy vajon az ő méltó ellenfelei lehetnének-e. Ő maga majdnem ugyanolyan magas volt, mint a szőke hajú férfi, és talán még erősebb is, bár a férfi hosszú karja sokat nyomhat a latban. Mit tudhatnak, amit ő nem? Az asszony előrelépett.
– Én fogadok veled – mondta. – Ha nyersz, kérhetsz tőlem valamit, és ha hatalmamban áll, teljesítem.
– És ha veszítek?
– Akkor te teljesíted egy kívánságomat.
– Tulie, biztos vagy benne, hogy bölcs dolog ilyen ígéretet tenned? – kérdezte Barzec a párját, némi aggódó homlokráncolással. Az effajta képlékeny megállapodásoknak nagy a kockázata, végül mindig bonyolultabbnak bizonyulnak, mint az egyszerű fizetség. Nemcsak azért, mert a nyertes túl nagy igényekkel állt elő, habár sokszor ez is megtörtént – hanem mert a vesztesnek biztosnak kellett lennie abban, hogy amiben fogadtak, az teljesült, és többé nem állhat elő új igényekkel. Meg aztán ki tudja, mit kérne ez az idegen?
– Ilyen ígéretet? Igen – erősítette meg Tulie. De azt nem mondta ki, hogy azért mer fogadni, mert semmiképpen nem veszíthet. Ha a férfi nyer, ha tényleg úgy van, ahogy mondja, lesz egy értékes, új fegyverük. Ha pedig a férfi veszít, ő kérhet tőle valamit. – Mit mondasz, Jondalar?
Tulie ravasz volt, de Jondalar mosolygott. Korábban is fogadott már ígéretekben, ami mindig megfűszerezte a játékot egy kis izgalommal, és fokozta a nézők érdeklődését. Meg akarta osztani felfedezésének a titkát. Látni akarta, hogyan fogadják, és a szerkezet hogyan teljesítene egy közös vadászaton. Ez volt a következő ésszerű lépés az új vadászfegyverének próbatétele után. Kis kísérletezéssel és gyakorlattal bárki képes használni. Ez volt a szépsége. De a gyakorlás és az új módszer tökéletes elsajátítása időbe telik, ami lelkesedést és szorgalmat követel. A fogadás segíthet előkészíteni... és Tulie teljesíti a jövőben egy kívánságát. Efelől nem volt kétsége.
– Elfogadom – mosolygott Jondalar.
Ayla kíváncsian figyelte a közjátékot. Nem egészen értette, mi a fogadás, de az nyilvánvaló volt számára, hogy valami versengésféleség, mint ahogy az is, hogy többről van szó, mint ami a felszínen látható.
– Keressünk valamit, amit célba vehetünk és jelzőket – javasolta Barzec, azzal átvette a verseny irányítását. – Druwez, Danuggal hozzatok ide néhány hosszúcsontot célpontnak.
Mosolyogva figyelte a két fiút, ahogy lefelé ballagnak a lejtőn. Danug nagyon hasonlított Talutra, és a másik fiú fölé tornyosult, bár csak egy évvel volt idősebb. A tizenhárom éves Druwez ellenben kezdett egyre zömökebbé és egyre sűrűbb izmúvá válni, testfelépítése egyre jobban hasonlított Barzecére.
Barzec biztosra vette, hogy ez az ifjú és a kis Tusie az ő szelleméből születtek, Deegie és Tarneg pedig valószínűleg Darnevéből. Brinant illetően viszont sötétben tapogatózott. Már nyolc év eltelt a gyerek születése óta, mégis nehéz volt megmondani, kire hasonlít. Mut talán valaki más szellemét szemelte ki a számára a bölény tüzénél élő két férfi helyett. A fiú Tulie-hoz hasonlított, a haja olyan vörös volt, mint Taluté, mégis teljesen sajátos külseje volt. Darnev is hasonlóképp vélekedett. Barzec gombócot érzett a torkában, egy pillanatra élesen beléhasított közös társuk hiánya. Már semmi sem ugyanaz Darnev nélkül, gondolta. Két év után még mindig ugyanúgy gyászolta a másik férfit, mint Tulie.
A többiek felállították a mamutlábszárcsontokat célpontnak, és vörös rókafarkat kötöttek rájuk. A dobóvonalat pedig színesre festett fűvel telirakott fonott kosarakkal jelezték. Mostanra már olyan hangulat kerekedett, mintha valami ünnepséget tartanának. A felállított póznák között hosszúra nőtt, friss fűből vágott gyeptéglákkal rakták ki a dobópályát. A gyerekek fel-le szaladgáltak rajta, és letiporták a füvet, hogy még jobban kirajzolódjon a terület. Mások lándzsákat hoztak elő, majd valakinek az az ötlete támadt, hogy tömjenek meg egy párnát fűvel és száraz mamutszőrrel, amire aztán fekete faszénnel alakokat rajzolnak, és mozgó céltáblának használják.
A munkálatok közben, amelyek az egyezség horderejéhez mérten talán kissé túl részletekbe menővé váltak időközben, Ayla nekiállt reggelit készíteni Jondalarnak, Mamutnak és magának. Hamarosan Nezzie is nekiláthatott a pörköltnek. Talut felajánlotta az erjesztett italát a vacsorához. Ettől mindenki úgy érezte, hogy tényleg különleges az alkalom, mivel a bort csak vendégek és ünnepek kedvéért kapta elő. Ranec bejelentette, hogy elkészíti a specialitását. Aylát nagyon meglepte, hogy a férfi tud főzni, de mindenki nagyon örült. Tornec és Deegie azt mondták, ha tényleg rendeznek egy ünnepséget, akkor ők is... csinálnak valamit. A szót nem értette Ayla, de az ő bejelentésüket még nagyobb lelkesedéssel üdvözölte a hallgatóság, mint Ranec különleges ételét.
Mire végeztek a reggelivel, és feltakarítottak, a kunyhó kiürült. Ayla volt az utolsó távozó. Hagyta, hogy a külső boltívnél lévő bőrfüggöny visszahulljon a háta mögött, és megállapította, hogy már eltelt a fél délelőtt. A lovak odaügettek hozzá, Nyihaha lehajtotta hozzá a fejét, és üdvözlésképp prüszkölt egyet. A lándzsákat már felvitték a sztyeppére, de Aylának még vissza kellett mennie a parittyájáért. Egy erszényben kavicsokat is hozott magával. A folyókanyarulat közelében lévő fövenyen gyűjtötte őket. Nem volt derékszíj nehéz köpenye körül, amibe beletűzhette volna a parittyát, és nem is tudta megfelelő redőkbe rendezni a ruháját, amelyekbe eltehette volna a lövedékeket. A tunika és a köpeny, amit viselt, bő szabású volt.
Az egész tábort elkapta a versenyláz. Már majdnem mindenki kint lézengett a sztyeppén, és várakozásteljesen figyelt. Ayla is éppen felfelé indult, amikor meglátta Rydagot. A fiú türelmesen várakozott, hátha észreveszi valaki, és felviszi magával, de azok, akik általában segíteni szoktak neki – Talut, Danug és Jondalar –, már a füves pusztán voltak.
Ayla a fiúra mosolygott, és elindult felé. Aztán támadt egy ötlete. Megfordult és füttyentett Nyihahának. A kanca és a csikó boldogan vágtáztak felé, mint akik örülnek, hogy újra látják. Ayla ráébredt, hogy mostanában nem tölt velük annyi időt. A sok ember, aki körülvette, lekötötte minden percét. Elhatározta, hogy ezentúl reggelente lovagol egyet, amíg a jó idő kitart. Majd felkapta Rydagot, és a kanca hátára ültette, hogy ő vigye fel a meredek emelkedőn.
– Kapaszkodj a sörényébe, nehogy hátraess – figyelmeztette a fiút.
Rydag egy bólintással jelezte, hogy érti, azzal megragadta a szalmaszínű ló hátát és nyakát borító sűrű, sötét sörényt, és boldogan sóhajtott egy nagyot.
A feszültség szinte tapintható volta levegőben, mire elérték a lándzsavető versenypályát. Ayla rádöbbent, hogy minden vidámság ellenére a versengésnek komoly tétje van. A fogadás miatt a verseny többé vált puszta bemutatónál. Hagyta, hogy Rydag továbbra is Nyihaha hátán üljön, mert onnan jobban láthatta az eseményeket, ő pedig csendben megállt a lovak között, nehogy nyugtalankodjanak. Már sokkal otthonosabban érezték magukat az emberek között, de Ayla tudta, hogy a kanca mindig megérzi a feszültséget, Villám pedig hajlamos rá, hogy átvegye az anyja hangulatát.
Az emberek várakozásteljesen nyüzsögtek, néhány lándzsa legurult a letaposott lejtőn. Nem tűztek ki pontos időpontot a verseny kezdetéül, mégis, mintha csak valaki jelt adott volna, egyszer csak mindenki egy emberként félreállt a pályáról, és elcsendesedett. Talut és Jondalar a két jelzőoszlop mellett állt, tekintetüket a pályára szegezték. Tulie mellettük állt. Bár Jondalar eredetileg azt mondta, abban is fogadna, hogy Ayla messzebb dobja a lándzsát, mint Talut, úgy tűnt, ezt a megjegyzést a mamutojok annyira túlzónak találták, hogy egyszerűen elengedték a fülük mellett. Így aztán Ayla az oldalvonal mellett maradt, és egyre sóvárabb kíváncsisággal leste, mi történik.
Talut lándzsája mindenkiénél hosszabb és szélesebb volt, mintha erőteljes izmainak valami szokatlanul súlyos és masszív dobóeszközre lenne szüksége. Aylában felötlött a törzs férfitagjai által használt lándzsa képe, amely még ennél is nehezebb és vaskosabb volt, noha nem olyan hosszú. Ayla más különbségeket is észrevett. A törzs lándzsáit döféshez alakították, ezeket viszont, beleérte Ayla és Jondalar fegyverét is, úgy képezték ki, hogy el lehessen hajítani őket a levegőben. Mindegyiken nyílhegy volt, bár az Oroszlán Tábor láthatóan jobban kedvelte a háromoldalú éket, amely hozzákapcsolódik a nyíl tompa végéhez, míg Jondalar kétoldalú hegyet használt. A lándzsáknak, melyeket Ayla magának készített, amikor egyedül élt a völgyben, élezett, tűzben edzett hegye volt, hasonló, mint amilyeneket a törzsben látott. Jondalar csontokból formálta a lándzsahegyeket, élezte őket, aztán rögzítette a nyélhez. A mamutvadászok láthatóan jobban kedvelték a kőhegyű lándzsákat.
A nő annyira elmerült a lándzsák alapos tanulmányozásában, és a különböző emberek által készített szerszámok összehasonlítgatásában, hogy majdnem kihagyta Talut első dobását. A férfi tett hátrafelé pár lépést, majd rohanva nekilendült, és alapos célzással elhajította a fegyvert. A lándzsa elsüvített a bámészkodók előtt, és tompa puffanással landolt, a hegye majdnem teljesen belefúródott a földbe, a nyél pedig megremegett a becsapódástól. A csodálók hada hangos üdvrivalgással jelezte, hogyan vélekednek a főnökük mutatványáról. Még Jondalar is meglepődött. Sejtette, hogy Talut dobása hosszú lesz, de az óriás messze felülmúlta a várakozását. Ezek után nem csoda, hogy az emberek kételkedtek az állításában.
Jondalar lelépte a távolságot, hogy megtudja, mekkora dobást kell túlszárnyalnia, majd visszatért a dobóvonalra. Vízszintesen feltartotta a lándzsavetőt, a lándzsa nyelét az eszköz hosszán végigfutó vájatba helyezte. Aztán a lándzsa végén kialakított lyukba beleakasztotta az eszköz hátsó végén található kicsi, kiálló horgot. Két ujját bedugta a bőrszíjba, ami segített neki egyensúlyban tartani a két eszközt. Még egyszer ránézett Talut függőlegesen álló lándzsájára a pályán, majd meghúzta, és elhajította a sajátját.
Ahogy kilőtt, a lándzsavető hátsó vége felemelkedett, ami gyakorlatilag hatvan centivel megnyújtotta a karja hosszát, és még nagyobb lendületet adott dobása erejéhez. A lándzsa elfütyült a nézők előtt. Legnagyobb megrökönyödésükre elhagyta a főnökük függőleges lándzsáját, és messze túlrepült rajta. Laposan landolt, és röviden siklott, ahelyett, hogy beleállt volna a földbe. Az eszközzel Jondalar megkétszerezte a távolságot, amire korábban puszta kézzel ő maga képes volt, és bár a Talutét nem tudta ennyivel túlszárnyalni, mégis messze felülmúlta.
Hirtelen, mielőtt még a tábor lakói levegőhöz jutottak volna, és kiszámolták volna a két dobás különbségét, még egy lándzsa elsüvített a levegőben. Tulie ijedten pillogott hátrafelé, vajon honnan érkezett a dobás. Aylát látta a dobóvonalnál, kezében a lándzsavető eszközzel. Még éppen időben fordult előre ahhoz, hogy lássa megérkezni a lándzsát. Bár Ayla nem közelítette meg Jondalar dobását, Talut tekintélyes lövését ő is túlszárnyalta. Tulie arcára valódi hitetlenkedés ült ki.