5

Ayla egy rándulással tért magához, aztán csak feküdt, és hallgatta a beszűrődő zajokat. Már megint hallotta a hangos sírást. Úgy tűnt, valakinek nagyon fáj valami. Nyugtalankodva félrehúzta az ágy függönyét, és kinézett. Crozie állt az átjáróban, nem messze a hatodik tűzhelytől, és karját végtelenül fájdalmas mozdulattal tárta szét. Látszott, hogy együttérzést remél.

– Megszúrja a mellemet! Meg fog ölni! Ellenem fordítja a saját lányomat! – úgy rikoltozott, mint aki halálán van, és megragadta a saját keblét. Már jó néhány bámészkodó állta körbe. – Nekiadtam a véremet. A saját testemből...

– Adni!! Nem adtál te nekem semmit! – kiabált Frebec. – Kifizettem a menyasszonyi díjat Fralie-ért.

– Ez csak természetes! Sokkal többet ért volna – csattant fel Crozie, de sirámai nem voltak sokkal őszintébbek, mint fájdalmas sikoltásai. – Két gyerekkel jött hozzád. Ez a bizonyítéka a Nagy Anya támogatásának. Semmibe vetted az értékét a nyomorúságos alamizsnával, amit adtál. És a gyerekei értékét. Most nézz rá! Már megint áldott állapotban van! Kedvességből és a jó szívem miatt adtam neked...

– És mert senki más nem viselné el Crozie-t, még kétszer-áldott lányával együtt sem = vélte egy hang a környező csoportosulásból.

Ayla odanézett, hogy lássa, ki szólt. Az a fiatal nő mosolygott vissza rá, aki előző nap a gyönyörű vörös tunikát viselte.

– Ha szerettél volna ma sokáig aludni, nyugodtan letehetsz róla – dünnyögte Deegie. – Ma már korán rákezdtek.

– Nem. Máris felkelek – felelte Ayla. Körülnézett. Az ágy üres volt, és a két nő kivételével senkit sem látott maga körül.

Jondalar is felkelt. Megkereste a ruháit és elkezdett felöltözni.

– Jövök, szerintem asszony megsérült.

– Senki sem sérült meg. Legalábbis nem úgy, hogy bárki láthatná. Én szegény Fralie-t sajnálom – fűzte hozzá Deegie. – Nem jó érzés ilyesmibe keveredni.

Ayla megrázta a fejét.

– Miért kiabáltak?

– Nem tudom, miért vitatkoznak állandóan. Talán azért, mert mindketten Fralie kegyeibe akarnak férkőzni. Crozie már öregszik, és nem akarja, hogy Frebec kezébe átkerüljön az irányítás, de Frebec makacs. Nem sok mindene volt korábban, és nem akarja elveszíteni az új rangját. Fralie által nagyot nőtt, még akkor is, ha kevés menyasszonyi díjat fizetett érte. – A látogatót szemmel láthatóan érdekelte a téma. Deegie leült egy ágyra, amíg Ayla öltözködött, és egyre jobban belemelegedett.

– De én nem is hiszem, hogy Fralie elhagyná. Szerintem Fralie-t érdekli, még akkor is, ha néha nagyon csúnyán viselkedik. Nem volt könnyű egy új férfit találni – egy olyat, aki elfogadja az anyját is. Mindenki tudta, hogy is ment az első alkalommal. Senki más nem akarta Crozie-t befogadni. Az öregasszony kiabálhat, amit akar, arról, hogyan adta oda a lányát valakinek. Ő maga volt az, aki miatt lecsökkent a lány értéke. Én utálnám, ha így rángatnának ketten kétfelé. De én szerencsés vagyok. Még ha egy kész táborba mennék is ahelyett, hogy újat indítsunk a fivéremmel, Tulie elfogadná a döntésemet.

– Az anyád is veled megy? – kérdezte Ayla kételkedve. Az nem okozott meglepetést neki, hogy egy nő a társa törzséhez csatlakozik, de az, hogy az anyja is követi, szokatlan volt.

– Bárcsak ő is jönne, de szerintem nem fog. Azt hiszem, inkább itt fog maradni. De én nem vádolom ezért. Jobb törzsfőnökasszonynak lenni a saját táborodban, mint valaki anyjának lenni egy másikban. De nagyon hiányozni fog.

Ayla elképedve hallgatta. A felét sem értette annak, amit Deegie mondott, és abban sem volt biztos, hogy a fennmaradó részt jól érti.

– Szomorú elhagyni anyát és hozzátartozókat – szólalt meg aztán. – De neked hamarosan lesz társad?

– Ó, igen. Jövő nyáron. A Nyári Gyűlésen. Az anyámnak végre sikerült mindent elrendeznie. Olyan sok menyasszonyi díjat kért, hogy attól tartottam, senki sem fog ennyit adni, de sikerült megegyezniük. Csak nagyon nehéz a várakozás. Bárcsak Branagnak ne kellene elmennie! De már nagyon számítanak az érkezésére. Megígérte, hogy azonnal visszamegy...

A két fiatal nő együtt sétált a hosszú ház bejárata felé, mint két barátnő. Deegie csacsogott, Ayla pedig mohón itta be a szavait.

Hűvösebb volt az előcsarnokban, de Ayla egészen addig nem vette észre, mennyivel hidegebb lett, míg félre nem húzta a bejárat íve feletti függönyt. A jeges szél belekapott a hajába, és rángatni kezdte a súlyos mamutbőrt a bejárat előtt, amitől az hirtelen hullámzásba kezdett. Egész éjjel szitált a hó. Az éles huzat felkapta a finom pelyheket, és minden átjárható helyre befújta őket. Mintákba rendeződtek, aztán a szél kiterelte a kristálycsillámokat a szabadba, és szétterítette a talajon, a szélrózsa minden irányába. Ayla érezte, ahogy az apró jégszemcsék szurkálják az arcbőrét.

De bent meleg volt, jóval melegebb, mint egy barlangban. Felvette a prémköpenyét, mielőtt kilépett a szabadba, ám erre nem lett volna szüksége, ha a bent marad. Hallotta Nyihaha nyerítését. A ló és a csikó még mindig szárra kötve álltak, és igyekeztek olyan távol húzódni az emberi tevékenységtől, amennyire csak lehetett. Ayla elindult feléjük, aztán széles mosollyal visszafordult Deegie felé. A fiatal nő visszamosolygott rá, majd Branag keresésére indult.

A kanca megkönnyebbültnek látszott, amikor meglátta, hogy Ayla közeledik. Üdvözlésként nyerített, és fölvetette a fejét. A lány levette a kantárt Villámról, és elindultak a folyó felé a kanyarulatban. Mindkét ló láthatóan megnyugodott, amikor a tábor látótávolságon kívül került, és némi kölcsönös szeretetnyilvánítás után megálltak, hogy legelésszenek a törékeny, száraz fűben.

Mielőtt elindultak volna visszafelé, Ayla megállt egy bokornál. Kioldozta a szíjat a nadrágja derekán, de még mindig nem volt biztos benne, nem lesz-e így nedves a harisnyája. Azóta küzdött ezzel a gonddal, amióta elkezdte hordani ezeket a ruhákat. A nyáron maga tervezte ezt a ruhadarabot, mintaként használva azt, amit Jondalarnak készített. Ahhoz pedig az szolgált mintául, amit az oroszlán tönkretett. De addig nem vette fel a sajátját, amíg el nem indultak a felfedezőútjukra. Jondalarnak annyira tetszett, hogy olyan ruhákat lát rajta, mint az övé, ahelyett a kényelmes bőrtakaró helyett, amilyet a törzs nőin lehetett látni, hogy Ayla úgy döntött, ebben marad. De arra még nem sikerült rájönnie, hogyan végezze el a dolgát gond nélkül, a férfit pedig nem akarta megkérdezni erről. Jondalar mégiscsak férfi. Honnan tudhatná, mit kell tennie egy nőnek?

Lehámozta magáról a testéhez tapadó nadrágot, ami azt jelentette, hogy a lábbelijét is le kellett vennie. Magas szárú mokaszin volt rajta, amely körbefogta a bokáján a nadrágszárat. Ekkor már terpesztett lábbal előre tudott hajolni, ahogy szokott. Éppen fél lábon egyensúlyozva próbálta újra felvenni az alsóneműjét, amikor szemébe ötlött a finoman hömpölygő folyó, és meggondolta magát. Lehúzta magáról a köpenyét és a tunikáját, levette nyakáról az amulettjét, aztán a parton keresztül lesétált a vízhez. Be kell fejezni a tisztálkodás rituáléját, és mindig is élvezte a reggeli lubickolást.

Azt tervezte, hogy kiöblíti a száját, aztán megmossa az arcát és a kezét a folyóban. El sem tudta képzelni, hogy ezek az emberek hogyan tisztálkodtak. Ha a fahasábokat befedte a jég, és kevés volta tüzelő, vagy ha a víz annyira befagyott, hogy még az iváshoz is nehéz volt eleget szerezni, megvolt mosakodás nélkül, de jobban szerette, ha tisztának érezhette magát. És a gondolatai még mindig a rituálén jártak, a tisztálkodási ceremónia befejezésére, miután az első éjszakáját eltöltötte a Többiek barlangjában – vagyis földkunyhójában.

Megnézte a vizet. A folyó fürgén futott a főmederben, de a környező tócsákat és a nyugodtabb holtágakat áttetsző rétegben fedte a jég, a széleken fehér kérget képezve. A part benyúló szakaszán, amelyet ritkásan fedett a kifehéredett és elszáradt fű, egy nyugodt medence képződött. Egy szem nyírfa állt ott, cserje nagyságúra sorvadva nőtt a terméketlen talajon.

Ayla a tavacska felé sétált, aztán belelépett. A vizet borító vékony, hibátlan jéghártya behasadozott. Levegő után kapkodott, amikor a jeges víz a bőréhez ért, és megragadta az aszott nyírfácska törzsét, hogy arra támaszkodjon, miközben befelé haladt a vízfolyamba. A fagyos szél hirtelen fuvallata meztelen bőrére támadt, libabőrös lett tőle, és a haját az arcába söpörte. Összeszorította vacogó fogait és tovább gyalogolt befelé. Amikor a jéghideg víz már majdnem a derekáig ért, az arcába locsolta, aztán egy újabb nagy lélegzetvétellel megállt, és nyakig merült benne.

Bár zihált és reszketett, hozzá volt szokva a hideg vízhez. Arra gondolt, hogy hamarosan teljesen lehetetlen lesz a folyóban fürödni. Amikor kijött a vízből, lesöpörte magáról a vízcseppeket, és villámgyorsan felöltözött. Bizsergett a bőre, ahogy a bénító hideg után kezdett felmelegedni, miközben elindult visszafelé az emelkedőn. Frissnek és élénknek érezte magát, és elmosolyodott, amikor egy fáradt napsugár egy pillanatra áttörte az eget borító vastag felhőréteget.

Közeledett a táborhoz, de egyszer csak megállt egy letaposott területen a központi épület mellett, és távolról figyelte az embereket. Több csoportban szétszóródva álltak, mindnyájan el voltak merülve a különféle tevékenységekben.

Jondalar Wymezzel és Danuggal társalgott, és Ayla biztos volt benne, hogy három kovakőbalta volt a beszélgetés fő témája. Nem messze tőlük négy ember éppen eloldozta a szíjakat, amelyekkel korábban kiaggatták a szarvasbőrt egy mamutbordákból készült derékszögű keretre, amelyet hevederek tartottak össze. A bőr mostanra megpuhult, rugalmas lett, és szinte teljesen kifehéredett. Kicsit arrébb Deegiet látta, amint lendületes mozdulatokkal átdöfködött egy másik bőrt, hogy kifeszítse egy hasonló keretre, egy bordacsont egyenletesen lecsiszolt végének segítségével. Ayla tudta, hogyan kell az irhát kezelni száradás közben, hogy rugalmas legyen. Ez a módszer azonban, ahogy a mamutcsontokból készült keretekre erősítették a bőrt, hogy jól kifeszüljön, új volt számára. Érdekesnek találta, igyekezett megjegyezni, hogyan zajlik a folyamat.

Az állat bőrének kontúrja mellett, nem messze a szélétől sorban kicsi nyílásokat vágtak a bőrön, és a lyukakba bőrszalagokat fűztek. Ezeknek a segítségével odaerősítették a bőrt a kerethez, és annyira meghúzták, hogy az anyag teljesen kifeszüljön. A keretet odatámasztották a főépület falához úgy, hogy forgatni lehessen, és így mindkét oldalról meg lehessen közelíteni. Deegie teljes súlyával nekifeszült a bordacsontból készült cölöpnek, és az egyenletesre csiszolt végét belenyomta a felállított bőrbe. Már úgy tűnt, sikerül a hosszú póznát beleillesztenie a helyére, de az erős és rugalmas anyag meglazult.

Néhányan Ayla számára ismeretlen tevékenységekkel voltak elfoglalva. A legtöbben pedig a mamutok földi maradványait igyekeztek a földbe vájt gödrökbe rejteni. Mindenfelé csontok hevertek. Ayla hirtelen felnézett, mert valaki felkiáltott. Látta, hogy Talut és Tulie közeledik a táborhoz, vállukon egy nagy, íves mamutagyart hoznak, rajta a mamut koponyájával. A csontok nagy része nem vadászatból származott. Sokat a pusztán lelt állati maradványokból szedtek össze, de a legtöbb azokból a csonttornyokból való volt, amelyeket a száguldó folyó hordott össze a vadul kanyargó mederben.

Hirtelen Ayla észrevette, hogy nem messze tőle másvalaki is a tábort figyeli. Széles mosollyal indult Rydag felé, hogy csatlakozzon hozzá. Megütközve látta, hogy amaz visszamosolyog rá. A törzs tagjai számára ismeretlen volt a mosoly. Ha valaki felé kivicsorították a fogukat, az mindig ellenséges érzületeket vagy túlzott zaklatottságot, esetleg félelmet jelzett. Ez a széles vigyor egy pillanatig teljesen ide nem illőnek tűnt. De a fiú nem a törzsben nevelődött, és barátságosabb arckifejezéseket is elsajátított.

– Jó reggelt, Rydag – szólította meg Ayla, miközben a törzs üdvözlő gesztusát alkalmazta azzal az apró különbséggel, hogy a megszólított egy gyerek volt. Ekkor megint észrevette, hogy a fiú a megértés szikrájával reagál a kézjelére. Emlékszik rá, gondolta. Előjönnek tudata mélyéről, egészen biztosan. Ismeri a jeleket, csak emlékezetébe kell idézni. Nem úgy, mint nekem. Nekem meg kell tanulnom.

Eszébe jutott, mennyire megrökönyödött Iza és Creb, amikor felfedezték, hogy a törzs többi gyermekéhez képest Ayla milyen nehezen tud bármire is visszaemlékezni. Neki küzdenie kellett azért, hogy valamit megtanuljon, és az agyába véssen, amit a törzs többi gyermekének elég volt egyszer megmutatni. Néhányan egyszerűen azt gondolták, Ayla túl ostoba. Mire felnőtt, már megtanulta, hogyan tud minél hamarabb elsajátítani mindent, nehogy a többiek elveszítsék a türelmüket vele szemben.

Úgy tűnt, Jondalart viszont bámulatba ejtették a képességei. A hozzá hasonlókhoz képest Ayla memóriája fantasztikus volt, sokkal könnyebbé tette számára, hogy bármit megtanuljon. A férfit elkápráztatta, hogy milyen könnyen jegyzi meg például az új nyelveket, látszólag szinte minden erőfeszítés nélkül. De ezt az adottságot nem volt könnyű birtokolni. Bár Ayla mindent könnyen meg tudott jegyezni, a törzsi kultúra rendszerét nem tudta egészében felfogni. Ez a Többieknek megadatott; ez volt az alapvető különbség közöttük.

A törzs tagjainak agya nagyobb volt, mint a későbbi nemzedéké, és nem voltak kevésbé intelligensek, inkább csak a gondolkodásuk működött másféleképpen. Agyuk sokat elraktározott azokból az emlékekből, amelyek több szempontból az ösztönökre hasonlítottak, de tudatosabbak voltak. Így amikor megszülettek, elődeik tudása részben már a birtokukban volt. Nem kellett újra megtanulniuk azokat az alapvető ismereteket és képességeket, amelyekre szükségük volt, hogy életben maradjanak – egyszerűen emlékeztek rá. Gyerekkorukban csak emlékezetükbe kellett idézni a már meglévő tudást, hogy alkalmazni tudják. Mire felnőttek, megtanulták, hogyan idézzék fel az eltárolt emlékeket.

A korábban tanultakat könnyen felelevenítették, de ha új dologgal szembesültek, az csak nagy erőfeszítések árán ragadt meg az emlékezetükben. Ám ha sikerült valami vadonatúj ismeretre szert tenniük – például egy új összefüggést megérteniük, vagy egy új hiedelmet elfogadniuk, már nem egykönnyen felejtették el, és továbbadták az utódaiknak is. Mindazonáltal lassan tanultak és lassan változtak. Iza felfogta, ha nem is értette meg teljesen a különbséget, amikor a javasasszonyi ismereteit adta át Aylának. A különös kislány messze nem tudott olyan könnyen visszaemlékezni a tanultakra, mint ők, viszont sokkal gyorsabban tanult.

Rydag mondott valamit. Ayla nem értette meg azonnal. Aztán felismerte a szót. Az ő neve volt! A fiú úgy használta a szót, ahogy a régmúltban oly ismerősen csengett, pontosan, ahogy a törzs tagjai ejtették ki.

A gyerek nem tudott teljesen jól artikulálni. Beszélt, de néhány hangot képtelen volt kiejteni, így nem tudta utánozni azoknak az embereknek a nyelvét, akikkel együtt élt. Ezek ugyanazok a hangok voltak, amelyekkel Aylának is meggyűlt a baja a gyakorlat hiánya miatt. A törzs tagjai, korlátozott hangképző képességeik miatt, egy minden részletre kiterjedő, gesztusokban és kézjelekben bővelkedő nyelvet fejlesztettek ki. Így tudták kifejezni gazdag és szerteágazó kultúrájuk gondolatait. Rydag megértette a Többieket, az embereket, akikkel együtt élt; felfogta a nyelv belső összefüggéseit. De magát egyszerűen képtelen volt megértetni velük.

Kisvártatva a fiú ugyanazt a kézjelet mutatta, mint előző nap Nezzienek: Aylát anyjának nevezte. Ayla szívverése felgyorsult. Utoljára a saját fia köszöntötte ezzel a jellel, és Rydag annyira emlékeztetett Durcre, hogy egy pillanatig szinte elhitte, hogy a saját fiát látja maga előtt. Akarta hinni, hogy a fiú Durc. Fájdalmasan vágyott rá, hogy felkapja, és szorosan magához ölelje, hangosan a nevén szólítsa. Behunyta a szemét, és reszkető testtel igyekezett elnyomni magában a késztetést, hogy odakiáltson neki.

Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy Rydag őt figyeli, mindentudó, ösztönös, vágyakozó tekintetét ráfüggesztve, mintha belelátna a fejébe. Ayla tudta, hogy a fiú megérti. Akármennyire is szerette volna, Rydag nem Durc volt. Nem volt inkább Durc, mint például akár Deegie, nem volt más, mint önmaga. Ayla, visszanyerve a lélekjelenlétét, nagy levegőt vett.

– Szeretnél több szót tudni? Vagy több kézjelet, Rydag? – nézett rá kérdőn.

A fiú határozottan bólintott.

– Emlékszel tegnap estéről, hogyan kell mutatni, „anyám”...

A fiú újra azzal a jellel válaszolt, ami előző nap annyira megindította Nezzie-t... és ma őt.

– Ezt ismered? – megmutatta neki az üdvözlés jelét. Látta, hogy a fiú küzdelmesen keresgél az ismeretei között, és látta azt is, hogy majdnem megtalálja a megoldást. – Ez egy köszöntés. Azt jelenti, „jó reggelt” vagy „szia”. Ezt pedig – és újra bemutatta a mozdulatnak azt a variációját, amelyet korábban használt – az idősebbek használják, amikor odafordulnak egy fiatalabbhoz.

A fiú homloka elfelhősödött, aztán megismételte a gesztust, és Aylára mosolygott, a rá jellemző riadt vigyorral. Bemutatta mindkét jelet, aztán egy lélegzetvételnyi gondolkodás után egy harmadikat is, majd kérdőn ránézett a lányra, mint aki nem biztos benne, hogy helyesen használta-e.

– Igen, ez az, Rydag! Én nő vagyok, mint az anyák, és anyát így kell köszönteni. Hát emlékszel?

Nezzie ekkor látta meg őket, ahogy kettesben álldogálnak. A fiú már többször okozott neki komoly aggodalmat, mert néha elfeledkezett magáról, és túl nagy feladatra vállalkozott. Nezzie ezért mindig figyelemmel kísérte, hogy a gyerek merre jár, és mivel foglalatoskodik. Most elindult a fiatal nő és a gyerek felé, közben megpróbálta kitalálni, vajon mit csinálnak. Ayla látta, ahogy közeledik, látta az arcára kiülő aggodalmat és kíváncsiságot. Odafordult hozzá:

– Megmutatom Rydagnak a törzs nyelvét – a mamájáét – magyarázta neki –, mint a tegnap esti szót.

A fiú, a képén szétáradó vigyorral, kivillantva a szokottnál nagyobb fogait, egy szándékos gesztussal fordult Nezzie felé.

– Ez mit jelent? – nézett Nezzie Aylára.

– Rydag mondja, „jó reggelt, anyám” – tolmácsolt.

– Jó reggelt, anyám? – Nezzie tett egy tétova mozdulatot, amely kissé hasonlított Rydag gesztusára. – Ez azt jelenti, jó reggelt, anyám?

– Nem. Ülj csak ide! Megmutatom. Ez – Ayla bemutatta a jelet – azt jelenti, jó reggelt. Így viszont – most pedig a másik változatot mutatta be –, jó reggelt, anyám. Mutathatná nekem is. Azt jelenti, nő anyai korban. Neked ezt kellene csinálni – és Ayla újabb változatot mutatott –, ha akarod mondani, jó reggelt, gyermek. És ez – Ayla folytatta a variációk sorát –, jó reggelt, fiam. Érted?

Ayla még egyszer elsorolta a jel változatait, és Nezzie figyelmesen nézte. Aztán, szinte önkéntelenül megpróbálta újra. Bár hiányzott a megkülönböztető jel, mindketten biztosan tudták, hogy Nezzie azt mondta, „Jó reggelt, fiam”.

A fiú, Nezzie válla mellett állva, sovány karjaival átfonta a nyakát. A nő magához ölelte, miközben sűrűn pislogott, hogy elfojtsa a kitörni készülő könnyáradatot. Sőt még Rydag szeme is megfényesedett, ami nagyon meglepte Aylát.

Brun törzsének tagjai közül egyedül ő könnyezett, amikor valamilyen erős érzelem fogta el, bár a többiek érzései sem voltak gyengébbek az övéinél. A fia ugyanúgy képezte a hangokat, mint ő; képes volt a beszédre – Ayla szíve még mindig belesajdult, amikor visszaemlékezett rá, hogyan kiáltott utána Durc, amikor el kellett hagynia –, de a fia nem ejtett egyetlen könnycseppet sem, hogy kifejezze bánatát.

Rydag csak ugyanannyira tudott beszélni, minta törzsbéli anyja, de amikor a tekintete megtelt szeretettel, a könnyek is megjelentek a szemében.

– Eddig még sohasem tudtunk egymással beszélgetni úgy, hogy biztos lehettem volna benne, hogy megért – mosolygott Nezzie.

– Szeretnétek még több jelet megtanulni? – kérdezte Ayla gyengéden.

A nő csak bólintással jelzett, miközben még mindig átölelve tartotta a fiút, mert nem bízott benne, hogy egyébként képes lesz megőrizni az önuralmát. Ayla megmutatott néhány másik jelet és a variációikat, miközben Nezzie és Rydag megfeszített figyelemmel kísérte a mozdulatait, hogy megjegyezzék őket. Aztán újabb jelek következtek. Lassan kis csapat gyűlt köréjük: odajöttek Nezzie lányai, Latie és Rugie, majd Tulie legkisebb gyerekei, Brinan és húga, Tusie, akik majdnem egykorúak voltak Rugie-vel és Rydaggel. Mindenki kíváncsian figyelt, mi folyik ott. Kicsivel később Fralie hétéves fia, Crisavec is csatlakozott hozzájuk. Hamarosan mindnyájukat magával ragadta az izgalmas új játék: beszélni a kezükkel.

De ebben a játékban, nem úgy, mint a többiben, amit a táborban lakó gyerekek játszottak, Rydag volt a legügyesebb. Ayla alig tudta követni a fiú tudásvágyát. Szinte alig mutatta végig a jeleket, amikor a fiú már magától kiegészítette őket a változatokkal – amelyek a jelentésük árnyalatnyi, finom különbségeit hordozták. Aylának olyan érzése volt, mintha a fiúban mindez a tudás már meglett volna valahol, és mindmáig egyre gyűlt, arra várva, hogy kitörjön. Elég volta legfinomabb indíttatás, és nem volt visszaút.

Az még izgalmasabbá tette a dolgot, hogy a vele hasonló korú gyerekek is tanulták a jeleket. Rydag, életében először, gond nélkül ki tudta fejezni magát. Alig tudott betelni az érzéssel. A legkisebbek, akikkel együtt nőtt fel, most könnyedén elfogadták a tényt, hogy Rydag folyékonyan tud „beszélni” ezen az új nyelven. Korábban is kommunikáltak vele. Tudták, hogy ő másmilyen, mint a többiek, és nem tud csevegni velük. De még nem vették át a felnőttek előítéletét, és nem feltételezték, hogy nincs meg hozzá a megfelelő intelligenciája. Latie, mint az idősebb nővérek oly gyakran, sokszor segített lefordítani a „hablatyolását” a felnőttek számára.

Egy idő után mindenkinek elege lett a tanulásból, és kezdték komolyra fordítani az addigi játékot. Ayla észrevette, hogy Rydag kijavítja őket, ha hibáznak, illetve a többiek tőle kérdezik meg, hogy egyes jelek mit jelentenek. A fiú új rangot kapott a kortársai között.

Még mindig Nezzie mellett ülve, Ayla figyelte a gyerekeket, ahogy hang nélkül váltanak gyors jeleket. Magában mosolyogva elképzelte, vajon Iza mit szólt volna hozzá, ha látja, hogy a Többiek gyerekei a törzs nyelvén beszélgetnek, hangoskodva és nagy nevetések közepette. Ayla úgy érezte, hogy az öreg javasasszony bizonyára megértette volna őket.

– Biztosan igazad van. Ő így tud beszélni – szólalt meg Nezzie. – Még sohasem láttuk, hogy bármit is ilyen gyorsan megtanult volna. Nem tudtam eddig, hogy a lapos... Hogy nevezitek őket?

– Törzs. Ők úgy hívják magukat, hogy törzs. Azt jelenti... család... nép... emberek. Barlangi medve népe. Emberek, akik a Nagy Barlangi Medvét tisztelik; ti azt mondjátok: mamutojok, a Mamutvadászok, akik Nagy Anyát tisztelik – próbálta Ayla elmagyarázni.

– A törzs... nem tudtam, hogy így tudnak beszélni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent el lehet mondani csupán a kezekkel... még sohasem láttam Rydaget ilyen boldognak. – A nő habozott egy pillanatig, és Ayla érzékelte, hogy keresgéli a szavakat a mondandójához. Így hát türelmesen várakozott, hogy a másiknak legyen ideje összeszedni a gondolatait. – Csodálom, hogy ilyen hamar elfogadtad ilyennek – folytatta Nezzie. – Vannak, akik azért igyekeznek távol tartani maguktól, mert keverék, és a legtöbben kissé kínosan érzik magukat a társaságában. De úgy néz ki, mintha te már ismernéd.

Ayla várt egy pillanatig, mielőtt megszólalt, miközben az idősebb nő arcát tanulmányozta. Nehezen tudta elhatározni magát. Aztán eltökélten belekezdett: – Ismerek egyszer valakit, aki pont olyan, mint ő... a fiamat. Durcöt.

– Van egy fiad? – Nezzie hangjából hitetlenkedés csendült. De Ayla nem érzékelt hasonló hirtelen véleményváltozást, mint amilyen előző este olyan nyilvánvalóan érződött Frebec hangjában, amikor a beszéd a laposfejűekre és Rydagre terelődött. – Ő is keverék? Hol van? Mi történt vele?

Ayla arca elsötétült a gyötrelemtől. Mialatt egyedül élt a völgyben, igyekezett a lehető legmélyebbre elásni a lelkében a fiával kapcsolatos gondolatokat, de most, Rydag láttán elszabadultak. Nezzie váratlan kérdései fájdalmas emlékeket és érzelmeket hoztak a felszínre. Le kellett győznie magában őket.

Nezzie nyitott volt és őszinte, akárcsak a népe összes többi tagja. Ami a szívén, az a száján, de nem volt érzéketlen.

– Sajnálom, Ayla. Gondolhattam volna...

– Ne nyugtalankodj, Nezzie – szólt közbe Ayla, és sűrű pislogással próbálta visszatartani a könnyeit. – Érthető, hogy mindenki kérdez, mikor megemlítem a fiamat. Fájdalmas... Durcre... gondolni.

– Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

– Néha muszáj beszélni róla – Ayla egy pillanatra elhallgatott, aztán újra nekigyürkőzött. – Durc a törzsnél maradt. Amikor meghal... Iza... az anyám, mint te Rydagnek... azt mondta, induljak észak felé, és keressem meg a népemet. Nem törzset, hanem Többieket. De Durc akkor még csak kisbaba. Nem indulok el. Később, amikor Durc hároméves, Broud rávesz, hogy elmenjek. Nem tudom, hol élnek Többiek, nem tudom, merre menjek. Nem vihetem magammal Durcöt. Odaadom Ubának... nővéremnek. Szereti Durcöt, gondoskodik róla. Most az ő fia.

Ayla elhallgatott, de Nezzie nem tudta, mit is mondjon. Szívesen feltett volna néhány újabb kérdést, ám nem akart erőszakoskodni. A fiatal nőnek szemmel láthatóan kínszenvedést jelentett, hogy a fiáról kell beszélnie, akit szeretett, és mégis el kellett hagynia. Aztán újra beszélni kezdett, noszogatás nélkül.

– Három éve nem láttam Durcöt. Már... hatéves. Rydag is annyi?

Nezzie bólintott.

– Még nincs hét éve, hogy megszületett.

Ayla hallgatott egy darabig, szemmel láthatóan mélyen a gondolataiba merült. Aztán folytatta.

– Durc hasonlít Rydagre. Nem, mégsem. Durc szeme olyan, mint a törzs. A szája olyan, mint én. – Kényszeredetten elmosolyodott. – Fordítva kellene lennie. Durcnek vannak szavai, tudna beszélni, de a törzs nem. Jobb lenne, ha Rydag tudna beszélni. De ő nem tud. Durc erős. – Ayla tekintete a messzeségbe révedt. – Nagyon gyorsan fut. Ő a legjobb futó, hamarosan versenyző lesz belőle, mondja Jondalar. – Bánattal csordultig telt tekintetét Nezzie-re emelte. – Rydag gyenge. Születésétől. Gyenge a... – Ayla a saját mellkasára tette a kezét, mert nem tudta a szót.

– Néha nehezen kap levegőt – tűnődött Nezzie.

– Nem a lélegzéssel van baj. A baj a vérrel van... nem... nem a vérrel... da-damm – fejezte be, öklét a mellkasához emelve. Bosszantotta, hogy nem tudja a szót.

– A szíve. Mamut is ezt mondja. Hogy gyenge a szíve. Honnan tudtad?

– Iza javasasszony volt, gyógyító. A törzs legjobb javasasszonya. Úgy tanított, mintha lánya lennék. Én is tudok gyógyítani.

Jondalar is azt mondta, hogy Ayla Gyógyító, jutott eszébe Nezzienek. Meglepődött rajta, hogy a laposfejűeknek egyáltalán eszükbe jut a gyógyítás, de hiszen azt sem tudta, hogy tudnak beszélni. És már eleget tudott n Rydagről ahhoz, hogy felismerje, bár nem tud beszélni, a legkevésbé sem egy ostoba állat, mint akinek oly sokan hiszik. És bár Ayla nem volt Mamut, semmi oka nem volt rá, hogy kételkedjen benne, hogy Ayla is ért valamicskét a gyógyításhoz.

A két nő felpillantott, mert egy árnyék vetült rájuk.

– Mamut azt kérdezi, hogy odamegy-e hozzá beszélgetni, Ayla – lépett hozzájuk Danug. A két nő annyira el volt merülve a beszélgetésben, hogy egyikük sem vette észre, amint feléjük közeledett.

– Rydag nagyon izgatott az új kézjáték miatt, amit mutattál neki – folytatta a magas fiatalember. – Latie szerint a fiú azt szeretné, ha nekem is megtanítanád őket.

– Jó. Jó, megtanítalak. Bárkit megtanítok.

– Én is szeretnék még többet tudni a kézjelekről – jegyezte meg Nezzie, miközben mindketten felálltak.

– Reggel? – kérdezte Ayla.

– Jó. Holnap reggel. De ma még nem ettél semmit. Talán holnap jobb lenne azután belekezdeni, miután már ettél – javasolta az asszony. – Gyere velem, és keresek neked valamit. Mamutnak is adunk.

– Éhes vagyok – ismerte el Ayla.

– Én is – tette hozzá Danug.

– Te mikor nem vagy éhes? Te és Talut szerintem együtt. meg tudnátok enni egy egész mamutot – sopánkodott Nezzie, de a szemében büszkeség tükröződött, ahogy felnézett magas, jó alakú fiára.

Mintha csak jel lenne, amikor a két nő és Danug elindultak a földépület felé, a többiek is úgy döntöttek, ideje szünetet tartani, és enni valamit. A kinti ruháikat levették az előtérben, és felakasztották a fából készült akasztókra. Általános volt, hogy minden reggel együtt ettek néhányan. Körbeálltak a saját tüzüknél, míg mások a nagy tűzhely köré csoportosultak, amelyben a fő tűz lobogott. Néhányan a mamut húsának hideg maradékából lakmároztak, mások húst és halat ettek, amit gyökerekkel és zöldségekkel együtt főztek levessé. A főzetet a pusztai vadnövények magjából durvára darált liszttel sűrítették be. De akár a saját tűzhelyükön főztek, akár nem, a legtöbb ember mégis előbb-utóbb odakeveredett a nagy közösségi térbe. Teát ittak, mielőtt újra nekiindultak volna a kinti hidegnek.

Ayla Mamut mellett ült, és érdeklődve figyelte az eseményeket. A zaj, amit a sok, egymással beszélgető és nevetgélő ember csapott, még mindig meglepte kissé, de kezdett hozzászokni. Ami még ennél is jobban elképesztette, az volt, milyen könnyedén vegyülnek egymással a nők és a férfiak. Nem volt szigorú hierarchia, nem volt sorrend, amely szerint megfőzték és felszolgálták az ételeket. Úgy tűnt, mindenki saját magának szed az ételekből, kivéve azokat a nőket és férfiakat, akik a legkisebb gyerekeknek segítettek az étkezésben.

Jondalar odament hozzájuk, és óvatosan leereszkedett Ayla mellé a fűmatracra. Két kezével egy vízálló, de fogantyú nélküli, kissé ingatag csészét tartott, amelyet medvefűből fontak. Az edényt különböző színű ékekből álló minta díszítette. A csészében forró mentatea gőzölgött.

– Korán keltél reggel – szólalt meg Ayla.

– Nem akartalak zavarni. Nagyon mélyen aludtál.

– Amikor felébredtem, azt hittem, hogy valaki megsérült, de Deegie elmondta, hogy... idős nő... Crozie... mindig hangosan beszél Frebeckel.

– Olyan hangosan vitatkoztak, hogy még kintről is hallottam őket – jegyezte meg Jondalar. – Lehet, hogy Frebec egy bajkeverő, de nem biztos, hogy ebben ő a bűnös. Az az öregasszony többet rikolt, mint a mátyásmadár. Hogyan is lehetne elviselni?

– Szerintem valaki megsérült – töprengett Ayla.

Jondalar zavartan nézett rá. Biztos volt benne, hogy Ayla nem egyszerűen megismételte, amit korábban mondott, amikor tévedésből azt hitte, valaki fizikailag megsérült.

– Igazad van Ayla – szólalt meg Mamut. – Régi sebek, még mindig fájnak.

– Deegie sajnálja Fralie-t – fordult Ayla Mamuthoz.

Teljesen helyénvalónak érezte, hogy az idős férfitól kérdezősködjön, bár azt nem szerette volna, ha fény derül rá, hogy szinte semmit sem ért a körülötte zajló eseményekből. – Mi az a menyasszonyi díj? Deegie azt mondta, hogy Tulie nagyon magas menyasszonyi díjat kért érte.

Mamut egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. Alaposan összeszedte a gondolatait, mert azt szerette volna, ha a fiatal nő megérti, amit magyaráz neki. Ayla várakozásteljesen figyelte.

– Röviden is válaszolhatnék, Ayla, de ez bonyolultabb, mint ahogy első pillantásra hinné az ember. Már hosszú évek óta gondolkozom ezen. Nem könnyű megmagyarázni magadnak és az embereknek, még akkor sem, ha az embernek az a dolga, hogy őhozzá forduljanak a többiek a kérdéseikkel. – Becsukta a szemét, hogy még jobban össze tudja szedni a gondolatait.

– Ugye, érted, mi az a rang?

– Igen – felelte Ayla. – A törzsben a vezetőé a legmagasabb, aztán a választott vadásznak, aztán jön a többi vadász. Mogurnak is magas, de másképpen. Ő... a szellemvilágból való.

– És a nők?

– A nőknek ugyanaz a rangjuk, mint a társuké, de a javasasszonynak saját rangja van.

Jondalar meglepetten hallgatta Ayla válaszát. Annak ellenére, hogy már nagyon sok mindent megtudott tőle a laposfejűekről, még mindig nehezére esett elhinni, hogy képesek ilyen bonyolult összefüggéseket is megérteni, minta rangok sorrendje.

– Én is így gondoltam – felelte Mamut csendesen, aztán folytatta a magyarázatot. – Mi a Nagy Anyát imádjuk, minden élet teremtőjét és táplálóját. Tőle jön az ember, az állat, a növény, a fa, a víz, a szikla, a föld, ő szüli az életet, ő alkotja meg a világot. Amikor előhívjuk a mamut szellemét, a szarvasét vagy a bölényét, hogy engedélyt kérjünk tőlük, hogy vadásszunk rájuk, tudjuk, hogy a Nagy Anya szelleme adta nekik az életet; az ő szelleme képes új mamutot, szarvast vagy bölényt teremteni a zsákmányolt állat helyett, ő adja az ételt mindannyiunknak.

– Azt mondjuk, hogy a Nagy Anya ajándéka az élet – szólt közbe Jondalar, akit egyre jobban elragadott a kíváncsiság. Nagyon szerette volna megtudni, hogy a mamutojok szokásai miben térnek el a zelandoniakétól.

– Mut, az Anya választotta ki a nőket, hogy megmutassák nekünk, ő maga hogyan fogadja be magába az élet szellemét, és hogyan teremtés szül új életet azok helyett, amelyeket elvett – folytatta a szent ember. – Ezt a gyerekek is megtanulják a legendákból, a mesékből és dalokból, mire felnőnek, de előtted még ott áll a tudás megszerzése, Ayla. Mi még öregkorunkban is szeretünk történeteket hallgatni, de neked meg kell értened, mi mozgatja őket, mi áll a háttérben, így sok szokásunk okaira is fény fog derülni. Nálunk a rang attól függ, hogy ki az anyja valakinek, és a menyasszonyi díj mutatja meg ezt az értéket.

Ayla elmerülten bólogatott. Jondalar is igyekezett korábban elmagyarázni neki néhány dolgot a Nagy Anyáról, de most Mamut szájából minden olyan ésszerűnek tűnt, hogy sokkal könnyebb volt megérteni.

– Amikor egy nő és egy férfi elhatározzák, hogy egyesülni szeretnének, a férfi és a tábora ajándékokat adnak a nőnek és az ő táborának. Az anya vagy a tábor törzsfőnökasszonya mondja meg, hogy pontosan mennyi ajándékot kér a lányért. Néha a nő saját maga mondja meg a maga árát, de ez inkább a szeszélyétől függ. Egyetlen nő sem akarja, hogy alulértékeljék, de az ár nem lehet olyan magas, hogy a kiválasztott férfi, vagy a tábora ne tudja, vagy ne akarja megadni.

– Miért fizetnek a nőért? – kérdezte Jondalar. – Nem válik ettől olyanná, mintha áru lenne, mint a só, a kovakő vagy a borostyán?

– Egy nő értéke ennél sokkal nagyobb. A menyasszonyi díjat azért a kiváltságért fizeti a férfi, hogy a nővel élhet. Egy jól megállapított menyasszonyi díjjal mindenki jól jár. Magas rangot ad a nőnek, mindenki láthatja belőle, hogy milyen sokra tartja az őt társául akaró férfi és a saját tábora. Megtiszteli a férfi táborát is, mert így meg tudják mutatni, milyen sikeresek, és meg tudják fizetni a megszabott árat. Tiszteletre méltóvá teszi a nő táborát, megmutatja, hogy nagyra becsülik őket, és kapnak valamit cserébe a nő elvesztéséért. Néha ugyanis megtörténik, hogy a fiatal nők új táborhoz csatlakoznak, vagy a férfi táborával élnek tovább. De az a legfontosabb, hogy ha a férfi kifizet egy jól megszabott menyasszonyi díjat, amikor megkíván egy nőt, meg tudja mutatni a vagyonát.

– A gyerekek az anyjuk rangját kapják, amikor megszületnek, ezért a magas menyasszonyi díj nekik is hasznos. A menyasszonyi díjat ajándékok formájában adják, melyeknek egy része az ifjú páré lesz, hogy segítsen nekik a közös élet elkezdésében. Az igazi értéke mégis a rang, a tisztelet, amiben a nőt a saját tábora és az összes többi tábor részesíti. A tiszteletet továbbadja a társának és a gyerekeinek is.

Ayla még mindig kicsit tanácstalannak tűnt, de Jondalar bólogatott, mint aki kezdi megérteni. A sajátosságok és a részletek teljesen mások voltak, de a rokonsági kapcsolatok és értékek körvonalai mégsem különböztek túlságosan az általa ismertektől.

– Hogyan állapítják meg egy nő értékét? Mi kell hozzá, hogy jó legyen a menyasszonyi díj? – faggatta a zelandoni.

– A menyasszonyi díj sok mindentől függ. Egy férfi mindig megpróbál olyan nőt találni, akinek a lehető legnagyobb rangja van azok közül, akiket megengedhet magának, mert amikor elhagyja az anyját, az új társa rangját kapja meg, aki majd szintén anya lesz. Egy olyan nőnek, aki már bizonyította az anyai képességeit, magasabb az értéke. Ezért azok a nők, akiknek már van gyereke, nagyon vonzók. A férfiak gyakran megpróbálják még jobban felemelni a jövendőbelijük értékét, mert az nekik is előnyös. Ha két férfi verseng egy értékes nőért, egyesíthetik az erejüket. Ha jól kijönnek egymással, és a nő beleegyezik, még magasabbra verhetik fel a menyasszonyi díjat.

– Néha egy férfi két nőt fogad társául. Leginkább olyankor, ha két nővér nem akar elválni egymástól. Akkor a magasabb rangú nő rangját kapja meg, és sokan tisztelik ezért, így még magasabb rangba kerül. Így mutatja, hogy képes két nőt és a gyerekeiket is eltartani. Az ikerlányok különleges áldásnak számítanak, őket nagyon ritkán választják el egymástól.

– Amikor a bátyám a sharamudojok között talált magának asszonyt, rokonságba került egy Tholie nevű nővel, aki mamutoj származású volt. Ő egyszer azt mondta nekem, hogy „elrabolták”, bár igazából beleegyezett – mesélte Jondalar.

– Mi kereskedünk a sharamudojokkal, de a szokásaink különböznek. Tholie magas rangú nő volt. Őt elvesztették a többiek, mint valaki olyasvalakit, aki már magában is értékes volt. Jó menyasszonyi díjat kaptak érte. És Tholie átvette volna a rangot, amit az anyjától kapott, aztán átadta volna a társának és a gyerekeinek. Ez egy komoly érték, ezért a mamutojok között is társra találhatott volna. Ezt nem lehetett jóvátenni. Tholie elveszett számunkra, mintha csak ellopták volna tőlünk. De a lány szerelmes volt, és eltökélte, hogy összekapcsolja az életét a fiatal sharamudojjal. Úgy tudtuk megoldani, hogy megengedjük neki, hogy „elrabolják”.

– Deegie azt mondja, hogy Fralie anyja alacsony menyasszonyi díjat kért a lányáért – vetette közbe Ayla.

Az idős férfi elhelyezkedett. Tudta, hová vezet a kérdés, és a válasz nem ígérkezett egyszerűnek. A legtöbb ember ösztönösen fogta fel a szokásaikat, és nem tudták volna olyan világosan elmagyarázni őket, mint Mamut. A mamutojok nemigen vállalkoztak volna rá, hogy olyan hagyományokat magyarázzanak meg, amelyek a mindennapokban többféleképpen értelmezhető történetekben burkoltan léteztek. Sokan attól féltek volna, hogy a kulturális értékek ilyetén gyakorlatias és részletekbe menő kifejtése megfosztja őket a titokzatosságuktól és az érvényességüktől. Mamut is kissé kényelmetlenül érezte magát, de ő már korábban levont néhány következtetést, és kialakított magában egy képet Ayláról. Szerette volna, ha a fiatal nő a lehető leghamarabb megérti a fogalmaikat és a szokásaikat.

– Egy anya bármelyik gyereke tűzhelyéhez odaköltözhet – folytatta aztán az idős férfi. – Ez általában csak akkor történik meg, amikor megöregszik. Ilyenkor leggyakrabban egy olyan lányát választja ki, aki ugyanabban a táborban él, mint ő. A társa általában vele költözik, de ha akar, vissza is mehet az anyja táborába vagy odaköltözhet valamelyik nővéréhez. Egy férfi gyakran közelebb érzi magát a társa gyerekeihez, akik az ő tüze mellett élnek, mert együtt laknak, és ő neveli őket. De az örökösei a nővére gyerekei lesznek, és ha megöregszik, nekik kell gondoskodniuk róla. Általában örömmel fogadják az idős rokont, de sajnos nem mindig. Fralie Crozie egyetlen gyereke, így ahová a lánya megy, ő követi. Az élet nem volt kegyes Crozie-hoz, és ahogy telt rajta az idő, nem változott előnyére. Túl ragaszkodó, és kevés olyan férfi van, aki szívesen megosztaná a tűzhelyét vele. Miután Fralie első társa meghalt, egyre lejjebb kellett vinnie a menyasszonyi díjat, ami nagyon nyomja a szívét és megkeseríti minden napját.

Ayla bólogatott, hogy érti, aztán a homloka elfelhősödött.

– Iza mesélt nekem idős asszonyról, aki Brun törzsében élt, mielőtt engem megtaláltak. Egy másik törzsből jött. A társa meghalt, nem volt gyereke. Nem volt értéke, sem rangja, de mindig volt számára étel és hely a tűz mellett. Ha Fralie nem fogadja maga mellé Crozie-t, mi lesz vele?

Mamut egy rövid percig meghányta-vetette magában a kérdést. Teljesen őszinte választ akart adni Aylának.

– Crozie-nak ez gondot okozna, Ayla. Azokat, akiknek nincsenek rokonai, általában befogadják egy-egy tűzhelynél, de Crozie-nak annyira elviselhetetlen a természete, hogy nem sokan tudják megtűrni. Egy időre valószínűleg találna magának ételt és alvóhelyet bármelyik táborban, de egy idő után mindenki útilaput kötne a talpára. Ugyanúgy, mint a saját táboruk, miután Fralie első társa meghalt.

Az idős sámán egy grimaszt vágva folytatta.

– Frebec maga sem túl jó természetű. Az anyja rangja nagyon alacsony volt, nem volt tanult, és nem sok mindent tudott nyújtani, kivéve, hogy alaposan a borospohár fenekére tudott nézni. Így aztán nem sokan érdeklődtek utána. Frebec tábora nem akarta befogadni Crozie-t, és az sem érdekelte őket, ha Frebec elhagyja őket. Kijelentették, hogy semmit sem fizetnek. Ezért volt Fralie menyasszonyi díja olyan alacsony. Csakis Nezzienek köszönhetik, hogy velünk vannak. Ő vette rá Talutot, hogy szóljon az érdekükben, ezért végül befogadták őket. Néhányan bánják is.

Ayla bólintott, hogy érti. A történet jobban megvilágította a helyzetet.

– És Mamut...

– Nuvie! Nuvie! Ó, Anya! Fuldoklik! – majd hirtelen egy női sikoltás hallatszott.

Sokan körbeállták őket, miközben a hároméves gyermek köhögve, nagy kínnal igyekezett levegőhöz jutni. Valaki hátba ütögette a kislányt, de az sem segített. Több felől tanácsokat osztogattak, de mindenki egyre kétségbeesettebbé vált, mert a gyermek csak zihált, és egyre jobban elkékült.