I

Terri Weedon hozzászokott, hogy elhagyják. Rögtön elsőnek az anyja, és ez fájt a legjobban. El se köszönt, csak kisétált az ajtón egy bőrönddel, amikor Terri iskolában volt.

Volt egy csomó szociális munkás meg gondozó, miután tizennégy évesen megszökött hazulról, némelyik egész kedves, de ha lejárt a munkaidő, mind hazamentek. Minden új távozástól egy új réteggel lett vastagabb a Terri szívén képződő kéreg.

Voltak barátai az állami gondozásban, de amint betöltötték a tizenhatot, mindenkit elengedtek, és az élet szétszórta őket. Megismerkedett Ritchie Adamsszel, és szült neki két gyereket, icipici rózsaszín lényecskéket, olyan tisztákat, szépeket, hogy a kerek világon nem volt hozzájuk fogható, és belőle jöttek ki, hogy néhány ragyogó órára kétszer is átélhesse a kórházban a saját újjászületését.

Azután elvették tőle a gyerekeket, és soha többé nem látta őket.

Bunyós elhagyta. Cath nagyi elhagyta. Szinte mindenki elment, alig maradtak páran. Mostanra meg kellett volna szoknia.

Amikor ismét beállított Mattie, a rendes szociális gondozója, Terri harciasan megkérdezte: – A másik hun van?

– Kay? Csak addig helyettesített, amíg beteg voltam – felelte Mattie. – Na szóval, hol van Liam? Nem is... mármint Robbie.

Terri nem csípte Mattie-t. Először is nem voltak gyerekei, márpedig miként írhatná elő valaki gyerektelen, hogyan neveld a sajátjaidat? Hogyan érthetné meg őket? Tulajdonképpen Kayt sem bírta... csak Kaytől volt az embernek egy olyan furi érzése, mint Cath nagyitól, még mielőtt az leribancozta volna, és azt mondta volna, hogy soha többé nem akarja látni... Kaynél érezni lehetett, még akkor is, ha aktákat hurcolászott, mint a többiek, még akkor is, ha ő hozta össze az eseti felülvizsgálatot, szóval érezni lehetett, hogy nem csak a formaságok miatt akar rendet tenni az ember dolgaiban.

Ezt tényleg meg lehetett érezni. De Kay elment, és most már nyilván nem is érdekeljük, gondolta dühösen Terri.

Péntek délután Mattie közölte vele, hogy a Bellchapel úgyszólván bizonyosan bezár.

– Politika – hadarta. – Spórolni akarnak, és a metadonos kezelés nem népszerű a kerületi tanácsban. Ráadásul Pagford is ki akarja rakni őket az épületből. Benne volt a helyi újságban, nem látta?

Időnként használta ezt a „végül is egy csónakban evezünk”– hangot, amely sértette Territ, mert Mattie ugyanebben a modorban kérdezte meg tőle, hogy, ugye, nem felejtette el megetetni a fiát. De most nem a hangnem, hanem a tartalom borította ki.

– Bezárják? – ismételte meg.

– Úgy fest – vetette oda Mattie –, bár ez magának mindegy. Nos, nyilvánvalóan...

Terri háromszor veselkedett neki a Bellchapel programjának. Megszokta, sőt már-már barátságosnak találta az egykori templom poros belsejét, válaszfalait, szóróanyagait, a mosdóban a kék lámpákat (hogy ne találhassák meg a vénájukat és ne lőhessék be magukat). Az utóbbi időben kezdte érezni, hogy a munkatársak másképpen szólnak hozzá. Kezdetben mindnyájan arra számítottak, hogy ismét kudarcot vall, de később úgy kezdtek beszélni vele, ahogy Kay: mintha tudnák, hogy egy valódi egyéniség él az ő ragyás, összeégett testében.

– ...nyilvánvalóan lesz változás, de maga megkaphatja a metadonját a körzeti orvostól – nyugtatta meg Mattie. Lapozott Terri életének püffedt aktájában. – Maga dr. Jawandához jelentkezett be Pagfordban, ugye? Pagford... miért jár maga olyan messzire?

– Pofán vágtam egy nővért Cantermillbe – felelte szinte szórakozottan Terri.

Mattie távozása után sokáig ült mocskos székében a nappaliban, és addig rágta a körmeit, amíg vérezni nem kezdtek.

Ahogy Krystal meghozta az óvodából Robbie-t, az anyja azon nyomban közölte vele, hogy bezárják a Bellchapelt.

– Még nem dőlt el – intette le Krystal.

– Hunnan a picsából tudod? – vakkantotta Terri. – Bezárják, és most aszongyák, hogy abba a kibaszott Pagfordba kell menni ahho a kurváho, aki Cath nagyit megölte. Hát én meg baszottul nem megyek.

– Muszáj – felelte Krystal.

Napok óta ilyen volt; dirigált az anyjának, úgy viselkedett, mintha ő lenne a felnőtt.

– Én pedig baszottul nem megyek sehova! – dühöngött Terri.

– Te pofátlan kis kurva! – tette hozzá nyomatékül.

– Ha megint lőni kezded magad – figyelmeztette vörös arccal Krystal –, elveszik Robbie-t.

Erre a kisfiú, aki még mindig Krystal kezét fogta, sírva fakadt.

– Látod? – ordította egymásnak a két nő.

– Ennek is te vagy a oka! – bömbölte Krystal. – Külömbenis az a doktornő semmit senem csinált Cath nagyival, csak Cheryl meg a többijek ugattak összevissza!

– Mer te mindent tucc, he? – sivította Terri. – Mer te olyan kurvára okos...

Krystal leköpte.

– Húzz a picsába! – rikácsolta Terri, és mivel Krystal volt a nagyobb és súlyosabb, fölkapott a padlóról egy cipőt, azzal hadonászott. – Kifelé!

– El is húzok, bazmeg! – ordította Krystal. – És viszem Robbie-t is, te meg marathacc, oszt baszhatol Obbóval, hogy legyen egy másik!

Elvonszolta a sivalkodó Robbie-t, mielőtt Terri megállíthatta volna.

Krystal a szokásos menedéke felé terelte a kisfiút, megfeledkezve arról, hogy mivel délután van, Nikki nem lesz otthon, mert lófrál valamerre. Nikki mamája nyitott ajtót, az Asda[18] formaruhájában.

– Ő nem maradhat itt – közölte határozottan Krystallal, miközben Robbie vinnyogva rángatta volna ki a kezét a nővére erős markából. – Anyukád hol van?

– Otthun – felelte Krystal, akinek minden mondandója elpárolgott az asszony szigorú pillantásától.

így hát visszatért Robbie-val a Foley útra, ahol Terri epés diadallal karon ragadta a fiát, berántotta a házba, majd elállta Krystal elől a bejáratot.

– Máris meguntad, he? – kiabálta túl Robbie sírását. – Hess picsába!

Azzal bevágta az ajtót.

Terri aznap éjszaka odavette maga mellé Robbie-t. Ő álmatlanul feküdt, és azon elmélkedett, mennyire nincs szüksége Krystalra, ugyanakkor annyira hiányzott neki, mint a herka.

Krystal napokon át dühöngött. És amit mondott Obbóról...

(– Mit mondott? – nevette el magát hitetlenkedve Obbo, amikor találkoztak az utcán, és Terri arról motyogott valamit, hogy Krystal ki van akadva.)

...azt Obbo sose tenné meg. Nem tehetné.

Obbo egyike volt a keveseknek, akik még ránéztek. Terri tizenöt éves kora óta ismerte. Együtt jártak iskolába, együtt lógtak Yarvilban, amíg Terri nevelőszülőknél volt, együtt vedelték az almabort a fák alatt az ösvényen, amely keresztülvág a Parlag mögött a még megmaradt kis réten. Együtt szívták el az első jointot.

Krystal sose bírta. Féltékeny, gondolta Terri, miközben az alvó Robbie-t nézte az utcalámpa fényében, amely átszűrődött a vékony függönyön. Egyszerűen féltékeny. Obbo mindenkinél többet tett értem, gondolta dacosan, mert amikor felmérte a jóságot, mindannyiszor levonta belőle a cserben hagyásokat. Cath nagyi gondoskodása így lett semmivé attól a visszautasítástól.

De Obbo egyszer elbújtatta két idősebb gyermekének apja elől, amikor ő mezítláb, véresen menekült el Ritchie-től a házból. Néha ingyen adott neki hernyót. Terri ezeket azonos értékű szívességeknek látta. Obbo mentsvárai megbízhatóbbak voltak, mint a kis ház a Remény utcában, amelyet valamikor, három dicsőséges napon át az otthonának hitt.

Krystal nem jött haza szombat reggel, de ez nem volt újság; Terri tudta, hogy Nikkinél kell lennie. Kevés volt otthon a kaja, elfogyott a cigarettája, Robbie sírt a nővére után, és Terri ettől olyan őrjöngő haragra gerjedt, hogy becsörtetett a lánya szobájába, szétrugdosta Krystal ruháit, pénzt vagy a véletlenül megmaradt szál bagót keresve. Valami zörgött, amikor félredobta Krystal gyűrött, ócska evezősszerkóját, és Terri meglátta a felfordult kis műanyag ékszerdobozt. Az evezősversenyen nyert érem és Tessa Wall karórája hevert alatta.

Terri felkapta az órát, rámeredt. Ezt még sose látta. Ugyan hol szerezhette Krystal? Először arra gondolt, lopta, de azután az jutott az eszébe, hogy Cath nagyi is neki adhatta, még akár a végrendeletében is! Ez a lehetőség sokkal jobban bántotta, mint az, hogy az óra talán lopott. Elgondolni is rossz, hogy dugdosta, titkolta, sosem említette a sunyi kis kurva...

Tréningnadrágja zsebébe dugta, azután ráordított Robbie-ra, hogy jöjjön vele a boltba. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ráadta a cipőt, el is vesztette közben a türelmét, és ráhúzott egyet. Szívesebben ment volna egyedül, de a szociális munkások nem szeretik, ha az ember otthon hagyja a kölykeit, pedig nélkülük sokkal gyorsabban el lehet intézni a dolgokat.

– Hoj van Kjystal? – sírta Robbie, miközben az anyja kirángatta az ajtón. – Krystalt atajom!

– Nemtom, hun a kis ribanc! – förmedt rá Terri, és húzta maga után a gyereket az utcán.

Obbo a sarkon ácsorgott az áruház mellett, és két emberrel dumált. Amikor meglátta az asszonyt, üdvözlésre emelte a kezét. Két társa lelépett.

– Mizu, Ter? – kérdezte.

– Minden oké – hazudta az asszony. – Erissz mán, Robbie!

A kisfiú olyan görcsösen kapaszkodott az anyjába, hogy Terri vékony lábszára megfájdult.

– Figyi – mondta Obbo –, tárolnál nekem még ekkis cuccot egy darabig?

– Milyen cuccot? – kérdezte Terri, miközben lefeszegette magáról Robbie ujjait, és inkább megfogta a fia kezét.

– Két szatyor – felelte Obbo. – Télleg fontos lenne, Ter.

– Mennyi ideig?

– Pár napig. Ma este beadom. Oksa?

Terri a lányára gondolt, és hogy mit szólna Krystal, ha tudná.

– Jóvan – bólintott.

Valami más is az eszébe jutott, és előhúzta Tessa óráját a zsebéből.

– Eztet el akarom adni. Mit szólsz?

– Nem rossz – felelte Obbo, a tenyerén méricskélve az órát.

– Adok érte egy húszast. Este hozom.

Terri úgy gondolta, hogy az óra többet érhet, de nem szeretett volna vitatkozni Obbóval.

– Ja, jóvan.

Kézen fogta Robbie-t, és tett pár lépést a szupermarket bejárata felé, majd hirtelen visszafordult.

– Legyöttem a szerrül – mondta. – Úgyhogy ne hozzá...

– Még mindig a orvosságot szeded? – Obbo vigyorogva nézte vastag szemüvegén át. – Bellchapelnek annyi. Minden újságba benne van.

– Ja – mondta az asszony szerencsétlenül, és tovább vonszolta Robbie-t a szupermarket felé. – Tudom.

Nem megyek Pagfordba, gondolta, miközben teasüteményt vett le a polcról. Nem megyek oda.

Már majdnem érzéketlen lett a folyamatos kritizálásra és minősítgetésre, a járókelők sanda pillantásaira, a szomszédok szitkaira, de nem fog bemenni abba a felvágós kisvárosba csak azért, hogy még repetát is kapjon, hogy hetente egyszer vissza kelljen utaznia az időben arra a helyre, ahol Cath nagyi megígérte, hogy magánál tartja, aztán mégis elengedte. El kellene menni az előtt a szép kis iskola előtt, ahonnan rémséges leveleket írogattak Krystalról, hogy a ruhája túl rövid és túl koszos, a viselkedése pedig elfogadhatatlan. Félt, hogy rég elfeledett rokonok bukkannának fel a Remény utcában, akik Cath nagyi házán marakodnak, meg hogy mit mondana Cheryl, ha megtudná, hogy Terri önként bratyizik azzal a paki picsával, aki megölte Cath nagyit. Újabb fekete pontot jelentene a család szemében, amely így is megveti.

– Engem nem fognak a kurva Pagfordba – motyogta hangosan, miközben a pénztár felé húzta Robbie-t.

II

– Embereld meg magad! – ugratta Howard Mollison szombat délben a fiát. – Mami épp most teszi föl az eredményt a weboldalra. Kivárod, amíg nyilvánosságra hozzák, vagy mondjam el most rögtön?

Miles ösztönszerűen elfordult Samanthától, aki vele szemben ült a konyha közepén levő pult mellett. A búcsúkávét itták, mielőtt Samantha és Libby elindultak volna az állomásra és a londoni koncertre. A füléhez szorította a mobilt. – Mondd.

– Te győztél. Kényelmesen. Kettő az egyhez verted Wallt.

Miles rávigyorgott a konyhaajtóra.

– Helyes – válaszolta olyan higgadtan, ahogy bírta. – Jó tudni.

– Várj – kérte Howard. – Mami akar beszélni veled.

– Gratulálok, drágám! – örvendezett Shirley. – Csodálatos hír! Tudtam, hogy megcsinálod!

– Kösz, mami – felelte Miles.

Ez a két szó mindent elmondott Samanthának, de elhatározta, hogy nem lesz megvető, sem gunyoros. A bandát ábrázoló pólót már elcsomagolta, a frizuráját megcsináltatta, vásárolt új tűsarkút. Alig várta, hogy távozhasson.

– Vagyis Mollison városi tanácsnokhoz van szerencsém? – kérdezte, amikor férje letette a telefont.

– Pontosan – felelte Miles óvatosan.

– Gratulálok – bólintott az asszony. – Akkor hát ma este igazi ünnep lesz. Igazán sajnálom, hogy kihagyom – hazudta a közelgő meneküléstől föllelkesülve. Miles meghatottan előrehajolt, és megszorította a felesége kezét.

Libby könnyek között és a mobilját szorongatva jelent meg a konyhában.

– Mi van? – hökkent meg Samantha.

– Légyszi, beszéljél Harriet anyukájával!

– Miért?

– Beszéljél vele, légyszi!

– De miért, Libby?

– Mert beszélni akar veled, azért. – Libby megtörölte a keze fejével a szemét és az orrát. – Irtóra összevesztünk Harriettel. Beszéljél vele, légyszi!

Samantha fogta a telefont, és átment a nappaliba. Csupán ködös elképzelései voltak róla, ki ez a nő. Amióta a lányokat beadták az internátusba, gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban sem állt a barátnőik szüleivel.

– Borzasztóan sajnálom – kezdte Harriet anyja. – Azért ígértem meg Harrietnek, hogy beszélek veled, mert hiába hajtogattam neki, hogy nem Libby akarja, hogy ne jöjjön... tudod, milyen jó barátnők, és úgy utálom, hogy így kell látnom őket...

Samantha az órájára nézett. Legkésőbb tíz perc múlva indulniuk kell.

– Harriet a fejébe vette, hogy Libbynek van egy tartalék jegye, de nem akarja magával vinni őt. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, a jegy a tied, mert nem akarod egyedül elengedni Libbyt, ugye?

– Természetesen! – helyeselt Samantha. – Libby nem mehet oda egyedül.

– Tudtam! – kiáltotta a másik asszony valami furcsa diadallal.

– És tökéletesen megértem, hogy félted, és sose javasolnék ilyet, ha nem hinném, hogy borzasztó sok fáradságot spórolsz meg vele. Csak mert a lányok olyan jó barátnők, és Harriet megőrül ezért a hülye bandáért, és abból, amit Libby az előbb mondott Harrietnek a telefonban, arra kell következtetnem, hogy Libby borzasztóan szeretné, ha ő is menne. Teljesen megértem, miért akarsz vigyázni Libbyre, de az a helyzet, hogy a nővérem is viszi az ö két lányát, így lesz velük felnőtt. Én ma délután el tudom vinni Libbyt és Harrietet autóval, a stadion előtt találkozunk a többiekkel, és éjszaka megalhatunk a nővéremék házában. Garantálom, hogy sem a nővérem, sem én nem hagyjuk egy pillanatra sem magára Libbyt!

– Ó... ez igazán kedves. De a barátnőm… – mondta Samantha, akinek a füle valahogy furcsán csengett –, tudod, ő vár minket...

– De ha annyira akarsz találkozni a barátnőddel... csak annyit szeretnék mondani, hogy igazán nem szükséges ott lenned, ha valaki más vigyáz a lányokra... Harriet teljesen kétségbe van esve; nem akartam beleavatkozni, de itt már a barátságuk forog kockán...

Valamivel kevésbé ömlengve hozzátette: – Természetesen megvásároljuk tőled a jegyet.

Nem volt hova menni, nem volt hova bújni.

– Ó – felelte Samantha. – Igen. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne vele...

– Jobb szeretik ők egymás társaságát – felelte határozottan Harriet anyja. – Legalább nem kell térdhajlításban bujkálnod a sok kis csitri között, hahaha! A nővéremnek mindegy, ő csak százötvenöt magas.

III

Gavint nagyon bosszantotta, hogy láthatólag mégsem úszhatja meg Howard Mollison születésnapi buliját. Persze ha Mary, a cég ügyfele és legjobb barátjának özvegye meghívta volna vacsorára, az bőven elég lett volna ürügynek, hogy kihagyja a partit... de Mary nem hívta meg. Látogató rokonok voltak nála, és valahogy furcsán zavarba jött, amikor ő beállított.

Nem akarja, hogy tudják, gondolta Gavin, és Mary pironkodásából merített vigaszt, miközben az asszony az ajtóhoz terelte.

Autójában, útban a Kovácsműhely felé, gondolatban újra lejátszotta a Kayjel folytatott beszélgetést.

Azt hittem, a legjobb barátod volt. Alig pár hete halt meg!

Igen, és őutána én vigyázok Maryre, vágott vissza gondolatban, mert Barry ezt akarná. Egyikünk sem számított rá, hogy ez történik. Barry halott. Most már nem fájhat neki.

A Kovácsműhely magányában keresett egy tiszta öltönyt, mert a meghívó „alkalomhoz illő ruházatot” írt elő, és igyekezett elképzelni a pletykás kis Pagfordot, amint Gavin és Mary sztoriján csámcsog.

Na és?, gondolta, elképedve saját vakmerőségétől. Marynek talán örökre egyedül kellett volna maradnia? Megesik az ilyesmi. En gondoskodtam róla.

Noha nem szívesen ment el egy olyan partira, amely biztosan unalmas és fárasztó lesz, odabent feldobta az öröm és az izgalom apró buborékja.

Fent Széptetőn Andrew Price a haját frizírozta az anyja szárítójával. Még egyetlen diszkóra vagy más bulira sem várt így, mint erre az estire. Neki, Gaiának és Sukhvindernek Howard külön fizetett, hogy felszolgáljanak a születésnapján. Még egyenruhát is kölcsönzött ki Andrew-nak: fehér inget, fekete nadrágot, csokornyakkendőt. Gaia mellett fog dolgozni, méghozzá nem mint lótifuti, hanem mint pincér!

De nem csak ezért volt lelkes. Gaia szakított a legendás Marco de Lucával. Amikor Andrew kiment délután a Rézkanna hátsó udvarára, hogy elszívjon egy cigarettát, ott találta a síró Gaiát.

– Itt csak ő veszített – mutatott rá, igyekezve kiszűrni a hangjából az örömöt.

A lány szipogott, majd azt felelte: – Csirió, Andy.

– Te kis köcsög! – vágta a fejéhez Simon, amikor Andrew végre kikapcsolta a hajszárítót. Percek óta várt, hogy ezt közölhesse vele: direkt ott ácsorgott a sötét lépcsőfordulón, és leste a félig nyitott ajtó résén a tükör előtt tollászkodó fiát. Andrew ugrott egyet, azután elnevette magát. Jókedve nem tetszett Simonnak.

– Hogy nézel már ki! – gúnyolódott, amikor a csokornyakkendős Andrew elment mellette. – Olyan vagy ezzel a vacak propellerrel, mint egy buzi!

Te pedig munkanélküli vagy, és ezt nekem köszönheted, te faszkalap!

Érzései az apja iránt úgyszólván óránként változtak. Néha letaglózta a mindent beszennyező bűntudat, de aztán ez elpárolgott, hogy Andrew lubickolhasson a titkos győzelem tudatában. Ma este ez a gondolat még jobban fűtötte és bizsergette a vékony fehér ing alatt, miközben a lehűlt esti levegőtől libabőrösen száguldott lefelé Simon versenybiciklijével a dombról. Izgult és reménykedett. Gaia szabad és bánatos. Az apja Readingben lakik.

Shirley Mollison estélyiben állt a gyülekezeti terem előtt, amikor a fiú befutott, és hatosokat meg ötösöket formázó, hatalmas, aranyszín héliumos léggömböket kötözött a korláthoz.

– Szia, Andrew! – trillázta. – Kérlek, ne a bejáratnál hagyd a biciklit.

A fiú befordult a sarkon, és eltolta a kerékpárt egy pár méternyire parkoló, vadonatúj zöld BMW sportkocsi mellett. Az ajtó felé menet megkerülte az autót, és közben megbámulta a pazar belső szerelvényeket.

– És itt van Andy!

Andrew rögtön látta, hogy a főnöke ugyanolyan jókedvű és izgatott, mint ő. Howard végigvonult a termen irdatlan méretű bársonyszmokingjában, amelyben bűvészre hasonlított. Mindössze öten-hatan lézengtek a helyiségben, mert a parti csak húsz perc múlva kezdődött. Mindenünnen kék, fehér és arany léggömbök lógtak. A vaskos kecskelábú asztal lapja alig látszott a szalvétákba burkolt tálaktól. A terem végében egy középkorú DJ állította össze a felszerelését.

– Andy, eredj, segíts Maureennak!

Maureen a hosszú asztal egyik végénél rakosgatta ki a poharakat, amelyek szivárványszínekben villogtak a plafonról lógó lámpa fényétől.

– Ejha, de csinos vagy! – károgta a közeledő fiúnak.

Maureen minimális, feszülő, fényes ruhát viselt. Az irgalmatlan kelme föltárta a sovány test összes görbületét, de az apró hurkákat és párnákat is, amelyek érdekes módon még mindig ragaszkodtak a csontokhoz. Valahonnan testetlen, halk „szia” hallatszott. Gaia volt az, aki egy tányérokkal teli láda mellett guggolt.

– Kérlek, Andy, szedd ki a dobozokból a poharakat – rendelkezett Maureen –, és tedd ide őket, ahol a bár lesz.

A fiú engedelmeskedett. Miközben kifelé pakolt a dobozokból, odajött egy csomó pezsgősüveggel egy ismeretlen nő.

– Ezeket hűtőbe kéne tenni, ha van.

Egyenes orra, nagy kék szeme és göndör, szőke haja volt, mint Howardnak, de míg Howard arcát elasszonyosította, felpuhította a zsír, a lánya – mert hiszen annak kellett lennie –, noha egyáltalán nem lehetett szépnek nevezni, parancsolóan fenséges látványt nyújtott sűrű szemöldökével, nagy szemével, árkolt állával. Pantallót és kihajtott gallérú selyemblúzt viselt. Lezöttyentette a palackokat az asztalra, és már ott se volt. Viselkedésében és ruházkodásában volt valami, amiből Andrew biztosra vette, hogy ő a BMW tulajdonosa.

– Ő Patrícia – súgta a fülébe Gaia, amitől a fiú bőre ismét úgy bizsergett, mintha áramütés érte volna. – Howard lánya.

– Ja, gondoltam – felelte Andrew, bár sokkal jobban érdekelte, hogy Gaia lecsavarja egy vodkásüveg kupakját, tölt egy keveset, majd bedobja és összerázkódik. Alighogy visszacsavarta a kupakot, újból megjelent Maureen egy hűtővödörrel.

– Ronda vén bárcás! – mondta Gaia a távozó Maureen mögött, és Andrew megérezte a leheletén az alkoholt. – Most nézd meg, hogy néz ki!

A fiú fölnevetett, megfordult, és a földbe gyökerezett a lába, mert Shirley állt mellette a cicamicás mosolyával.

– Miss Jawanda még nem érkezett meg? – érdeklődött.

– Már úton van, épp most küldött SMS-t – felelte Gaia.

De Shirley-t igazából nem az érdekelte, hol van Sukhvinder. Kihallgatta Andrew és Gaia kurta beszélgetését, és ettől visszatért a jókedve, amelyet behorpasztott Maureen látható elégedettsége a toilette-jével. Nehéz rést ütni az ennyire ostoba és önáltató magabiztosságon, de ahogy Shirley otthagyta a kamaszokat és a DJ felé indult, már azt tervezgette, hogyan adja tovább Howardnak, mihelyt egyedül találja:

Fájdalom, a gyerekek, nos, kinevették Maureent... milyen kár, hogy ilyen ruhát vett föl... Úgy nem szeretem látni, amikor bolondot csinál magából.

Szóval bőven van ok az örömre, emlékeztette magát Shirley, mert ma este szüksége volt egy kis felpezsdítésre. Ó, Howard és Miles együtt lesznek a városi tanácsban. Ez csodálatos, egyszerűen csodálatos!

Rákérdezett a DJ-nél, tudja-e, hogy Howard kedvenc dala a Green, Green Grass of Home a Tom Jones-féle változatban, azután körülnézett, valamilyen apró elfoglaltságot keresve, de csak az okot látta, amely miatt esti boldogsága nem lett olyan tökéletes, mint várta.

Patrícia magányosan állt, nézte a falon a pagfordi címert, és nem is próbált szóba elegyedni másokkal. Shirley szerette volna, ha Patricia néha szoknyát is viselne, de legalább egyedül érkezett. Shirley attól félt, hogy ülhet a BMW-ben valaki más is, akinek távolléte feltétlen előnyére vált az estének.

Az ember nem viszolyoghat a saját gyerekeitől, elvileg szeretnie kell őket, legyenek akármilyenek, akkor is, ha mások, mint amilyennek az ember kívánná őket, akkor is, ha olyanra sikerednek, akiknél, ha nem lennének vérrokonok, az ember inkább átmenne az utca másik oldalára, hogy elkerülje a találkozást. Howard nagyvonalúan kezelte az ügyet, még elnéző vicceket is faragott róla, ha Patrícia nem hallhatta. Shirley nem tudott az elfogulatlanság ily magaslataira emelkedni. Úgy érezte, kénytelen csatlakozni Patríciához abban a bizonytalan, öntudatlan reményben, hogy mérsékelje az idegenszerűséget, amelyet mások is megorronthatnak a lánya különc öltözéke és viselkedése miatt.

– Kérsz egy italt, drágám?

– Még nem – felelte Patrícia, továbbra is a város címerét bámulva.

– Kemény éjszakám volt, alighanem elvetettem a sulykot. Melly irodai haverjaival vedeltünk.

Shirley lanyhán felmosolygott a címerre.

– Köszönöm kérdésed, Melly jól van – folytatta Patrícia.

– Az jó – nyugtázta Shirley.

– Tetszett a meghívó – közölte Patrícia. – Pat és vendége.

– Sajnálom, drágám, de hát tudod, csak ilyet küldhetünk olyanoknak, akik nincsenek összeházasodva...

– Aha, így írja elő a Debrett’s, igaz? Nos, Melly nem akart eljönni, ha még a nevét sem hajlandók ráírni a meghívóra, így aztán pokolian összevesztünk, és most itt vagyok egyedül. Szép eredmény, hm?

Elsuhant az italok irányába, otthagyva a kissé megrendült Shirley-t. Patrícia ijesztő volt már gyereknek is, ha megharagudott.

– Késett, Miss Jawanda! – kiáltotta visszanyert önuralommal, amikor befutott a lángvörös Sukhvinder. Shirley szerint néminemű pimaszságra vallott tőle beállítani ide, azok után, amiket az anyja vágott Howard fejéhez ugyanezen a helyen. Figyelte, ahogy odalohol Andrew-hoz és Gaiához, és arra gondolt, hogy javasolni fogja Howardnak Sukhvinder elbocsátását. Lassú, azonkívül valószínűleg higiénés oka lehet az ekcémájának, amelyet a hosszú ujjú fekete póló alatt rejteget. Shirley elhatározta, hogy utánanéz a kedvenc orvosi weboldalán, nem fertőző-e az ekcéma.

A vendégek pontosan nyolckor kezdtek szállingózni. Howard maga mellé szólította Gaiát, hogy vegye el a kabátokat, mert fitogtatni akarta, hogyan dirigál név szerint egy ilyen lányt a kis fekete ruhájában és a fodros kötényében. De hamarosan olyan sok lett a kabát, hogy Gaia nem bírta egyedül, ezért Howard segítségül hívta Andrew-t.

– Fújj meg egy palackot – utasította Gaia a fiút, miközben hármas-négyes sorokban akasztgatták egymásra a kabátokat az apró ruhatárban –, és dugd el a konyhában. Majd felváltva rájárunk.

– Oké! – lelkesedett Andrew.

– Gavin! – kiáltotta Howard, amikor fiának üzlettársa fél kilenckor egyedül lépett be az ajtón.

– Kayt nem hoztad el, Gavin? – kérdezte gyorsan Shirley (Maureen éppen akkor váltott át sziporkázó tűsarkúra a kecskelábú asztal takarásában, így nem lőhette le az ő poénját).

– Nem, sajnos nem tudott jönni – felelte Gavin. Ekkor halálos rémületére szembetalálta magát Gaiával, aki arra várt, hogy elve– hesse a kabátját.

– A mama el tudott volna jönni! – jelentette ki Gaia csengő, erőteljes hangon és gyilkos tekintettel. – Éppen csak Gavin ejtette, mi, Gav?

Howard vállon veregette Gavint, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. – Örülök, hogy látlak! – bömbölte. – Eredj, keríts magadnak egy italt!

Shirley változatlanul egykedvű arcot vágott, de a pillanat izgalma megmaradt egy darabig, ezért valamelyest szédelegve és álmatagon üdvözölte a következő néhány vendéget. Amikor Maureen odatotyogott borzalmas ruhájában, hogy csatlakozzon az üdvözlő csoporthoz, Shirley mérhetetlen örömmel súgta neki: – Nagyon kínos kis jelenet volt itt. Fölöttébb kínos. Gavin és Gaia anyja... ó, egek... ha tudtuk volna...

– Mit? Mi történt?

De Shirley csak a fejét rázta, és élvezte Maureen ki nem elégített kíváncsiságának mennyei gyönyörét, majd szélesre tárta karját, mert belépett Miles, Samantha és Lexie.

– Itt van ő! Miles Mollison városi tanácsnok!

Samantha csak nézte, ahogy Shirley átöleli Milest, de úgy, mintha a fia a messzi távolból érkezett volna. Olyan hirtelen zuhant át a boldog várakozásból a sokkos csalódásba, hogy a gondolataiból fehér zaj lett, amelyen át nagyon nehéz lett érzékelni a külvilágot.

(Miles azt mondta: – Hiszen ez remek! Akkor eljöhetsz papi partijára, hiszen most mondtad...

– Igen – felelte az asszony. – Tudom. Ugye, milyen remek?

De amikor férje meglátta rajta a farmert és a banda reklámpólóját, amelyben Samantha több mint egy héten át elképzelte magát, kissé megütközött.

– Estélyit kell venned.

– Miles, ez csak a pagfordi gyülekezeti terem.

– Tudom, de a meghívó...

– Ez lesz rajtam!)

– Szia, Sammy! – köszöntötte Howard. – Ezt nézzék meg! Nem kellett volna így kiöltöznöd.

Ám az ölelése ugyanolyan élveteg volt, mint mindig, és megpaskolta a menye zsávolyban domborodó fenekét.

Samantha fagyos kimértséggel mosolygott Shirley-re, és elvonult anyósa mellett az italok irányába. De hát egyáltalán mit képzeltél, mi fog történni a koncerten?, kérdezte a fejében egy undok hang. Mire számítónál? Mit akartál?

Semmit. Egy kis szórakozást.

Almot, erős, ifjú karokról és nevetésről, amelyeknek ma este el kellett volna hozniuk egyfajta katarzist, a saját vékony derekáról a karok ölelésében, az új, az ismeretlen erős ízéről. De az álom szárnyaszegetten zuhant vissza a földre...

Csak nézni akartam.

– Csinos vagy, Sammy.

– Szia, Pat.

Több mint egy éve nem találkozott a sógornőjével.

Téged bírlak a legjobban ebben a családban, Pat.

Miles utolérte őket, és megpuszilta a húgát.

– Hogy vagy? Hát Mel? Nincs itt?

– Nem akart eljönni – felelte Patrícia. Pezsgőt ivott, de az arckifejezéséből ítélve ecet is lehetett volna. – A meghívón az állt, hogy Pat és vendége... ritka ronda veszekedés volt. Egy pont a maminak.

– Eredj már, Pat – mosolygott Miles.

– Hova a francnyavalyába, Miles?

Vad öröm töltötte el Samanthát. Itt az ürügy a támadásra.

– Miles, te is tudod, hogy állati bunkóságra vall így meghívni a húgod társát. Anyádra ráférne pár illemtanóra, ha a véleményemre vagy kíváncsi.

Miles kétségtelenül kövérebb volt, mint egy éve. A nyaka kidagadt az inggallér fölött. Hamar kifogyott a szuszból. Úgy hintázott előre-hátra állás közben, ahogy az apjától tanulta. Samanthát megrohanta az undor. Odament az asztal végéhez, ahol Andrew és Sukhvinder szorgalmasan töltögették és osztogatták a poharakat.

– Van gin? – kérdezte. – Adjatok egy rendes adagot.

Alig ismerte meg Andrew-t. A fiú töltött neki egy pohárral, és közben igyekezett nem bámulni az asszony gátlástalanul közszemlére tett mellét a szűk póló alatt, de mintha azt próbálta volna megállni, hogy ne hunyorogjon az éles napfényben.

– Ismered őket? – kérdezte Samantha, miután legurított egy fél pohár gintonikot.

Andrew lángvörös lett, mielőtt megérthette volna a kérdést. Rémületére Samantha torokhangon felkacagott. – A bandát. Arról beszélek.

– Ja, én... ja, hallottam róluk. Én nem... nem az ízlésem.

– Tényleg? – Bedobta a maradék italt. – Adj még egyet, légy szíves.

Rájött, ki ez a fiú: az a jelentéktelen srác a csemegéből. Az egyenruhában idősebbnek tűnt. Talán meg is izmosodott az alatt a pár hét alatt, amióta föl-le szaladgál a rekeszekkel a pincelépcsőn.

– Nini! – mondta Samantha, mert kiszúrt a növekvő vendégseregben egy alakot, amely a vele átellenes irányba tartott. – Az ott Gavin. A második legunalmasabb ember Pagfordban. Persze a férjem után.

Kezében az itallal, önmagával elégedetten elsietett; a gin éppen ott hatott, ahol a legnagyobb szüksége volt rá, egyszerre érzéstelenítette és fűtötte. Menet közben azt gondolta: tetszenek a srácnak a dudáim; most lássuk, mit gondol a fenekemről.

Gavin észrevette, hogy Samantha közeledik, és úgy igyekezett menekülni, hogy bekapcsolódik valaki másnak, akárki másnak a beszélgetésébe. A legközelebbi személy történetesen Howard volt, így Gavin sietve befurakodott a házigazdát övező vendéggyűrűbe.

– Kockáztattam – mondta Howard három másik embernek, és mivel a szivarjával hadonászott, lehamuzta a bársonyszmokingja elejét. – Vállaltam a kockázatot és kihasználtam az előnyömet. Ilyen egyszerű. Nem varázslat. Senki sem nyújtotta át... ó, itt van Sammy! Kik ezek a fiatalemberek, Samantha?

Miközben négy öregember a Samantha mellén feszülő bandát bámulta, az asszony Gavinhez fordult.

– Szia! – mondta, és közelebb hajolt hozzá, hogy Gavinnek meg kelljen puszilnia. – Kay nincs itt?

– Nincs – felelte Gavin kurtán.

– Éppen az üzletről beszélgetünk, Sammy – mondta Howard boldogan, Samantha pedig az ő becsődölt és felszámolt butikjára gondolt. – A magam erejéből kezdtem – közölte a csoporttal, újra bedobva a témát, amely láthatóan a kedvence volt. – Ennyi elég. Csak ennyi kell. A magam erejéből kezdtem.

Hatalmas kerekségében olyan volt, mint egy miniatűr bársonynap, amely elégedettséget és gondtalanságot sugárzik. A hangját már felpuhította a kezében tartott brandy. – Hajlandó voltam kockáztatni, pedig mindent elveszíthettem volna.

– Illetve mamád veszíthetett volna el mindent – helyesbített Samantha. – Nem Hilda vett föl jelzálogot a házára, hogy meglegyen az előleg fele a boltra?

Látta apósa szemében az apró villanást, bár Howard rendületlenül mosolygott.

– Minden tiszteletem az anyámé – mondta –, mert dolgozott, takarékoskodott és elindította a fiát. Én megsokszoroztam, amit kaptam, és visszaadtam a családnak: fizetem a lányaid tandíját a Szent Annában. A pénz körbejár, ugye, Sammy?

Ő Shirley-től várt volna ilyet, nem Howardtól. Mindketten felhajtották az italukat. Samantha nézte, ahogy Gavin eloldalog, és nem is próbálta visszatartani.

Gavin azon töprengett, leléphetne-e észrevétlenül. Ideges volt, amit csak fokozott a lárma. Amióta találkozott Gaiával, nem szabadulhatott egy szörnyű gondolattól. Mi van, ha Kay mindent elmesélt a lányának? Mi van, ha a lány tudja, hogy ő szerelmes Mary Fairbrotherbe, és ezt másoknak is elfecsegte? Rávallana egy bosszúvágyó, tizenhat éves kölyökre.

Borzasztó lenne, ha Pagford előbb szerezne tudomást az ő szerelméről, mielőtt személyesen bevallhatná Marynek. Úgy tervezte, hogy még hónapokig nem mondja meg, talán egy évet is vár... hadd múljon el Barry halálának első évfordulója... közben ápolgatja a bizalom és a remény apró hajtásait, hogy Mary ugyanolyan fokozatosan ismerje fel az érzést, mint Gavin a magáét.

– Gav, te még egy kortyot sem ittál! – mondta Miles. – Ezen segíteni kell.

Erős kézzel odaterelte partnerét az italosasztalhoz, töltött neki egy sört, egész idő alatt beszélt, és Howardhoz hasonlóan szinte tapinthatóan sugárzott róla a boldogság és a büszkeség.

– Hallottad, hogy én nyertem a választást?

Gavin nem hallotta, de nem bírt úgy tenni, mintha meglepődne.

– Igen. Gratulálok.

– Hogy van Mary? – kérdezte Miles nagylelkűen; ma este az egész város a haverja volt, mert megválasztották. – Jól érzi magát?

– Igen, azt hiszem...

– Hallottam, hogy esetleg Liverpoolba költözik. Talán az lenne számára a legjobb.

– Micsoda? – kérdezte élesen Gavin.

– Maureentól hallottam ma reggel; Mary nővére láthatólag rá akarja beszélni az özvegyet, hogy térjen haza a gyerekekkel. Még mindig sok rokona él Liver...

– Az ő otthona itt van.

– Szerintem Barry volt az, aki szerette Pagfordot. Nem vagyok biztos benne, hogy Mary nélküle is akar-e maradni.

Gaia a konyha ajtajának nyílásán át leste Gavint. Papírpoharat szorongatott, és a pohárban többujjnyi magasan állt a vodka abból, amit Andrew lopott neki.

– Micsoda gané! – mondta. – Még mindig Hackney-ben lakhatnánk, ha nem húzza csőbe a mamát. De mama is olyan rohadtul hülye bír lenni. Én felvilágosíthattam volna, hogy ezt a pofát nem érdekli. Sosem vitte el sehova. Alig várta, hogy leléphessen kúrás után.

Andrew, aki a lány mögött szendvicsekkel rakott meg egy csaknem üres tálcát, alig hitt a fülének, hogy Gaia olyan szavakat használ, mint a kúrás. Ábrándjainak délibábos Gaiája szexuálisan leleményes és kalandkedvelő szűz volt. Nem tudta, hogy a valódi Gaia mit csinált vagy mit nem csinált Marco de Lucával. De ítélete az anyja fölött úgy hangzott, mintha tudná, hogyan viselkednek a férfiak szex után, ha érdekli őket valaki.

– Igyál te is! – mondta Andrew-nak, amikor az odaért az ajtóhoz a tálcával, és a saját műanyag poharát tartotta a szájához. A fiú ivott egy kortyot. Gaia kuncogva félreállt, hogy kiengedje, majd utánakiáltott: – Szólj Sooksnak, hogy jöjjön ide, és kapjon be ő is valamit!

A zsúfolt teremben nagy volt a zaj. Andrew az asztalra tette a friss szendvicseket, de úgy látszott, az embereket már nem érdekli az étel; Sukhvinder alig győzte a munkát az italosasztalnál, és sokan elkezdtek maguknak töltögetni.

– Gaia hív a konyhába – mondta Andrew Sukhvindernek, és átvette a lány helyét. Semmi értelme sem volt megjátszani a csapost, inkább annyi poharat töltött meg, amennyit csak talált, azután otthagyta őket az asztalon, önkiszolgálás céljára.

– Csá, Mogyoró! – kurjantotta Lexie Mollison. – Kaphatok egy kis pezsgőt?

Együtt jártak a Szent Tamásba, de már hosszú ideje nem találkoztak. A lány kiejtése megváltozott a Szent Annában. Andrew gyűlölte, ha Mogyorónak szólítják.

– Ott van előtted – mutatta a poharat.

– Lexie, ne igyál! – rivallt rá a lányára a tömegből fölmerülő Samantha. – Egy kortyot se!

– De nagypapi azt mondta...

– Nem érdekel!

– De mindenki más...

– Azt mondtam, nem!

Lexie eldübörgött. Andrew, aki örült, hogy már nincs ott, rámosolygott Samanthára, és meglepetten látta, hogy annak egyenesen fülig szalad a szája.

– Te feleselsz a szüléiddel?

– Ja – felelte Andrew. Az asszony felkacagott. A melle igazán hatalmas volt.

– Hölgyeim és uraim! – bömbölte egy hang a mikrofonba. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, hogy hallják Howardot. – Pár szót szeretnék szólni... önök közül a legtöbben mostanra tudják, hogy Miles fiamat beválasztották a városi tanácsba!

Gyér taps hallatszott. Miles a magasba emelte a poharát, hogy megköszönje. Andrew megdöbbenésére Samantha tökéletesen érthetően azt súgta: – Háromszoros kibaszott hurrá!

Most éppen senki sem jött italért. Andrew hátraosont a konyhába. Gaia és Sukhvinder kettesben voltak, ittak, nevetgéltek, és a fiú láttán egyszerre ordítottak fel: – Andy!

Ő is elnevette magát.

– Berúgtatok?

– Igen – bólintott Gaia, és: – Nem – felelte Sukhvinder. – Ő van berúgva.

– Nem érdekel – közölte Gaia. – Mollison tegyen lapátra, ha akar. Már nincs értelme spórolni a hackney-i vonatjegyre.

– Nem tesz lapátra – tiltakozott Andrew, és töltött magának egy kis vodkát. – Te vagy a kedvence.

– Ja – helyeselt Gaia. – Hányinger vén strici.

Ezen ismét kacagni kezdtek.

Az üvegajtón behallatszott Maureen károgása, amelyet a mikrofon fölerősített.

– Gyere már, Howard! Gyerünk, egy duettet a születésnapodon! Gyere! Hölgyeim és uraim, következik Howard kedvenc dala!

A kamaszok az iszonyattól megkövültén néztek össze. Gaia kuncogva az ajtóhoz botladozott, és kinyitotta.

Felbődültek a Green, Green Grass of Home első akkordjai, azután belevágott Floward basszusa és Maureen reszelős altja:

The old home town looks the same,

As I step down the train...

Gavin volt az egyetlen, aki meghallotta a vihogást és a pukkadozást, de mire megfordult, csak annyit látott, hogy kissé mozog a konyhai lengőajtó.

Miles otthagyta, hogy a későn érkezett és udvariasan bájmosolygó Aubrey és Júlia Fawley-val csevegjen. Gavint a szorongás és a rettegés ismerős keveréke fojtogatta. Felszabadult boldogságának rövid napsütését beárnyékolta a kettős fenyegetés, hogy Gaia elfecsegheti, amit az anyja mondott, és Mary örökre elhagyhatja Pagfordot. Mit tegyen?

Down the lane I walk, with my sweet Mary,

Hair of gold and lips like cherries...

– Kay nincs itt?

Befutott Samantha. Vigyorogva támaszkodott a férfi mögött az asztalnak.

– Ezt már kérdezted – felelte Gavin. – Nincs.

– Minden rendben nálatok?

– Biztos, hogy ez rád tartozik?

Mire észbe kapott, ki is csúszott a száján, de unta már az asszony örökös piszkálódását és gúnyolódását. Most az egyszer csak ketten voltak, mert Milest még mindig lefoglalták Fawley-ék.

Az asszony eltúlzott megdöbbenéssel hőkölt vissza. A szeme véreres volt, a beszéde lassú. Gavinnel először fordult elő, hogy inkább undorodott, mint félt tőle.

– Bocsánat. Én csak...

– Kérdezted. Ja – bólintott Gavin, miközben Howard és Maureen kart karba öltve ringtak.

– Örülnék, ha megállapodnál. Ti láthatólag nagyon összeillettetek Kayjel.

– Hát igen, de szeretem a szabadságom – felelte Gavin. – Nem sok boldog házaspárt ismerek.

Samantha túl sokat ivott ahhoz, hogy teljesen érzékelje a fullánkot, de azért tudta, hogy megbökték.

– A házasság mindig is rejtély a kívülállóknak – fogalmazott óvatosan. – Senki sem ismerheti igazán a feleken kívül. így hát nem kellene ítélkezned, Gavin.

– Köszönöm a felvilágosítást – mondta Gavin. Most már annyira fölingerelték, hogy nem bírta tovább. Letette az üres sörösdobozt, és a ruhatárhoz indult.

Samantha nézte, ahogy távozik, abban a biztos tudatban, hogy az összecsapásban övé volt az utolsó szó. Utána az anyósát kezdte lesni a tömeg egyik hézagjában, ahogy bámulja a daloló Howardot és Maureent. Samantha élvezte, hogy Shirley dühös, ami abból látszott, hogy egész este jéghidegen és kimérten mosolygott. Howard és Maureen sokszor szerepeltek így együtt az évek során. Howard szívesen nótázott, Maureen pedig valaha háttérénekes volt egy helyi malacbandában. Amikor a dal véget ért, Shirley egyszer összecsapta a tenyerét, mintha egy inas figyelmét akarná fölkelteni, mire Samantha felkacagott, majd elindult az asztalnak ahhoz a végéhez, amelyet kineveztek bárnak, de csalódására nem találta ott a csokornyakkendős fiút.

Andrew, Gaia és Sukhvinder még mindig a konyhában fetrengtek. Hahotáztak Howard és Maureen duettjén, de azért is, mert a vodka kétharmadát megitták, legfőképpen pedig azért, mert annyira nevetniük kellett egymás jókedvétől, hogy alig bírtak megállni a lábukon.

Megzördült és megrázkódott a mosogató fölötti kis ablak, amelyet kitámasztottak, hogy ne párásodjék be túlságosan a konyha, majd bebújt rajta Mócsing feje.

– Jóstét – mondta. Odakint nyilvánvalóan felmászott valamire, mert karistolás hallatszott, majd eldőlt egy súlyos tárgy. Mócsing egyre beljebb nyomakodott a nyíláson, végül nehézkesen rázuhant a szárítóra, leverve számos poharat, amelyek szilánkokra törtek a padlón.

Sukhvinder azon nyomban kiment a konyhából. Andrew a fenébe kívánta Mócsingot. Csak Gaia maradt flegma. Még mindig kuncogva megjegyezte: – Ajtó is van, ha nem tudnád.

– Nem mondod? – álmélkodott Mócsing. – Hol a pia?

– Ez a miénk – felelte Gaia, és átölelte a vodkásüveget. – Andy lopta. Szerezz magadnak.

– Nem gond – felelte fapofával Mócsing, és átment a terembe.

– Hív a természet... – motyogta Gaia. A vodkásüveget visszadugta a mosogató alá, majd ő is távozott a konyhából.

Andrew követte. Sukhvinder visszatért a bárhoz, Gaia eltűnt a mosdóban, Mócsing a kecskelábú asztalnak támaszkodott, egyik kezében sörrel, a másikban szendviccsel.

– Nem hittem, hogy el akarsz jönni egy ilyen bulira – mondta Andrew.

– Meghívtak, haver – felelte Mócsing. – Így volt rajta a meghívón. Az egész Wall család.

– Bokszos tudja, hogy itt vagy?

– Fingom sincs – felelte Mócsing. – Lapul. Végül is nem szerezte meg az öreg Barry helyét. Az egész szociális háló összeomlik most, hogy Bokszos nem tartja össze. A kurva életbe, ez borzalmas! – tette hozzá, és kiköpött egy falat szendvicset. – Kérsz egy staubot?

A terem olyan lármás volt, és a vendégek annyira berúgtak, hogy senkit sem érdekelt, hova megy Andrew. Ahogy kikeveredtek a szabadba, meglátták Patrícia Mollisont. Magányosan állt a sportkocsija mellett, a tiszta, csillagos eget nézte, és cigarettázott.

– Vegyetek – kínálta a dobozt –, ha megfelel.

Miután tüzet adott nekik, hanyagul ácsorgott tovább, mélyen a zsebébe fúrva az öklét. Volt benne valami félelmetes, amitől Andrew még Mócsingra sem mert ránézni, hogy ő vajon mit szól hozzá.

– Pat vagyok – mutatkozott be kis idő múltán. – Howard és Shirley lánya.

– Szia – felelte Andrew. – Én meg Andrew.

– Stuart – csatlakozott Mócsing.

A nő láthatólag nem óhajtott diskurálni. Andrew ezt egyfajta bóknak tekintette, és igyekezett utánozni Patrícia közönyét. Azután lépések és fojtott lányhangok törték meg a csendet.

Gaia, aki a kezénél fogva vonszolta maga után Sukhvindert, hangosan kacagott, és Andrew látta rajta, hogy egyre jobban fűti a vodka.

– Te! – mondta Gaia Mócsingnak. – Igazán borzalmasan viselkedsz Sukhvinderrel!

– Hagyd abba! – kérlelte Sukhvinder, és rángatta a kezét. – Komolyan, engedj...

– Pedig így van! – motyogta Gaia. – Te vagy az! Te raksz fel róla dolgokat a Facebookra?

– Hagyd abba! – üvöltötte Sukhvinder. Kitépte a kezét, és visszamenekült a terembe.

– Borzalmasan viselkedsz vele – folytatta Gaia, megmarkolva a korlátot, hogy el ne essen. – Leszbikusnak csúfolod és minden...

– Nincs azzal semmi baj, ha valaki leszbikus – vágott közbe Patrícia. Szeme összeszűkült, miközben leszívta a füstöt. – Ennyit mondhatok.

Andrew látta, hogy Mócsing a nőre sandít.

– Sosem mondtam, hogy baj lenne. Én csak vicceltem – állította. Gaia lecsúszott a rács mentén a jéghideg járdára, és a karjára hajtotta a fejét.

– Jól vagy? – kérdezte Andrew. Ha Mócsing nincs ott, maga is leült volna.

– Be vagyok baszva – motyogta a lány.

– Jobban tennéd, ha ledugnád az ujjadat a torkodon – javasolta egykedvűen Patrícia.

– Klassz autó – mondta Mócsing a BMW-t gusztálva.

– Ja – helyeselt Patrícia. – Új. Kétszer annyit keresek, mint a testvérem – mondta –, de akkor is Miles a kedvenc. Miles a Messiás... A második városi tanácsnok a Mollisonok közül... Pagfordban. Szereted Pagfordot? – kérdezte Mócsingtól, miközben Andrew Gaiát figyelte, aki a térdére hajtotta a fejét, és mély lélegzeteket vett.

– Nem én – felelte Mócsing. – Pöcegödör.

– Hát igen... Ami engem illet, alig vártam, hogy leléphessek. Ismerted Barry Fairbrothert?

– Kicsit – felelte Mócsing.

Volt a hangjában valami, ami nyugtalanította Andrew-t.

– Tőle tanultam meg a Szent Tamásban, hogy mit olvassak – közölte Patrícia, továbbra is az utca végét figyelve. – Kedves pasas. Eljöttem volna a temetésére, de Melly és én éppen Zermattban voltunk. Mi ez a valami, aminek az anyám annyira örül... ez a Barry Szelleme-dolog?

– Valaki mindenféléket posztolt a városi tanács weboldalán – válaszolt sietve Andrew, mert félt attól, hogy Mócsing miket mondhatna, ha nem előzné meg. – Pletykákat meg ilyesmit.

– Ja, anyám imádja az ilyet – bólintott Patrícia.

– Kíváncsi vagyok, legközelebb mit fog mondani a Szellem. – Mócsing lapos pillantást vetett Andrew-ra.

– Valószínűleg abbahagyja most, hogy a választásoknak vége – dünnyögte Andrew.

– Ó, nem is tudom – tűnődött Mócsing. – Hátha vannak még dolgok, amik basszák az öreg Barry Szellemének a csőrét...

Tudta, hogy Andrew ettől ideges lesz, és örült neki. Andrew mostanában minden idejét a szar munkájával töltötte, és hamarosan elköltözik. Mócsing semmivel sem tartozik neki. Az igazi hitelességben nincs helye lelkifurdalásnak és kötelességnek.

– Te jól vagy ott lent? – kérdezte Patrícia Gaiától, aki bólintott, bár az arcát még mindig nem lehetett látni. – Mitől fordult fel a gyomrod, a piától vagy a duettől?

Andrew kuncogott, részben udvariasságból, de azért is, mert szerette volna elterelni a szót Barry Fairbrother Szelleméről.

– Nekem is felfordult a gyomrom – folytatta Patrícia. – A vén Maureen és az apám, ahogy együtt zengenek. Kart karba öltve.

– Még egyszer indulatosan megszívta a cigarettáját, azután eldobta a csikket, és a sarkával széttaposta. – Tizenkét éves koromban rájuk nyitottam, amikor éppen leszopta az apámat – közölte. – A fater adott egy ötöst, hogy ne áruljam el az anyámnak.

Andrew és Mócsing sóbálvánnyá meredt, még összenézni se mertek. Patrícia megtörölte az arcát a kézfejével; sírt.

– A francba, kellett nekem lejönni – mondta. – Tudtam, hogy nem kellene.

Beült a BMW-be. A fiúk elhűlten figyelték, ahogy beindítja a motort, kitolat a parkolóból, és elhajt az éjszakában.

– Bazmeg – szólt Mócsing.

– Szerintem hányni fogok – suttogta Gaia.

– Mr. Mollison azt üzeni, hogy gyertek be! Az italok miatt!

Miután átadta az üzenetet, Sukhvinder ismét eltűnt.

– Nem bírok – suttogta Gaia.

Andrew otthagyta. A benti zaj valósággal fejbe vágta, ahogy kinyitotta az ajtót. A diszkó teljes üzemmódra kapcsolt. Félre kellett húzódnia, hogy Aubrey és Julia Fawley kimehessen. Amint hátat fordítottak a bulinak, rögtön kiült az arcukra a komor elégedettség, hogy végre távozhatnak.

Samantha Mollison nem táncolt, a kecskelábú asztalnak támaszkodott, amelyen nem is olyan régen sorokban álltak az italok. Miközben Sukhvinder sietve kapkodta össze a poharakat, Andrew kicsomagolta az utolsó bontatlan dobozt, az asztalra rakta és megtöltötte őket.

– Ferde a csokornyakkendőd – mondta Samantha. Áthajolt az asztalon, megigazította. Andrew szégyenkezve menekült a konyhába, amint az asszony elengedte. Minden második rakat pohár között meghúzta a lopott vodkásüveget. Olyan részeg akart lenni, mint Gaia; vissza akart térni ahhoz a féktelenül kacagó, közös pillanathoz, mielőtt beállított Mócsing.

Tíz perc múlva ismét ellenőrizte a bárasztalt. Az üveges tekintetű Samantha még mindig ott támaszkodott a sok-sok frissen töltött, kedvcsináló pohár mellett. Howard a táncparkett közepén szökdécselt, patakzott róla a verejték, és bömbölve nevetett valamin, amit Maureen mondott. Andrew keresztülfurakodott a tömegen, és ismét kiment a szabadba.

Először nem látta, hol a lány: azután fölfedezte őket. Gaia és Mócsing az ajtótól tízméternyire, összefonódva dőltek a kerítésnek, és egymás szájában turkáltak a nyelvükkel.

-Bocs, de nem tudok mindent egymagam csinálni – mondta mögötte kétségbeesetten Sukhvinder. Ekkor kiszúrta Mócsingot és Gaiát, mire olyan hang szakadt föl belőle, ami félúton volt az ordítás és a zokogás között. Andrew zsibbadtan baktatott vissza a lánnyal a nagyterembe. A konyhában kitöltötte egy pohárba a vodka maradékát, és felhajtotta. Gépiesen vizet engedett a mosogatóba, és nekilátott elmosni a poharakat, amelyek nem fértek bele a gépbe.

A szesz nem olyan, mint a drog. Üresnek érezte magát tőle, ugyanakkor nagyon szeretett volna elverni valakit. Például Mócsingot.

Egy idő után észrevette, hogy a konyha falán a műanyag óra mutatója a tizenkettesről az egyesre ugrott, és az emberek távozni készülnek.

Neki kellett volna kiadnia a kabátokat. Egy darabig próbálkozott vele, de azután visszadülöngélt a konyhába, Sukhvinderre hagyva a munkát.

Samantha a jégszekrénynek támaszkodott, kezében pohárral. Andrew látása furcsán zötyögő lett, mintha állóképek sorozatát nézné. Gaia nem jött vissza. Kétségtelenül rég lelépett Mócsinggal. Samantha beszélt hozzá. O is részeg volt. A fiút már nem zavarta. Úgy sejtette, hamarosan hányhat.

– ...gyűlölöm ezt a kurva Pagfordot... – mondta Samantha – ...de te még fiatal vagy, leléphetsz.

– Ja – felelte a fiú, nem érezve az ajkát. – Le is lépek. Naná.

Samantha félresimította Andrew haját a homlokából, és azt mondta neki, hogy édes. A nyelvével Mócsing szájában kotorászó Gaia képe azzal fenyegetett, hogy kioltja a világot. Andrew érezte Samantha parfümjét, amely hullámokban szállt föl az asszony forró bőréről.

– Ez a banda szar – mutatott Samantha mellére, bár nem hitte, hogy az asszony hallaná, amit mond.

Samantha szája meleg és cserepes volt, melle hatalmasan tapadt a fiú melléhez, a háta olyan széles volt, mint Andrew...

– Mi az isten?

A fiú a szárítónak tántorodott. Samanthát kivonszolta a konyhából egy nagydarab ember, akinek kurtára nyírt, deresedő haja volt. Andrew homályosan úgy érezte, hogy valami rossz dolog történt, de a valóság furcsa rángása egyre erősödött, míg végül nem maradt más, mint odatántorogni a szemeteshez, azután hányni és megint hányni és megint és megint...

– Elnézést, de nem jöhet be! – hallotta Sukhvinder hangját.

– Halomban áll a cucc az ajtónál!

Andrew szorosan összekötötte a szemeteszsákot a hányása fölött. Sukhvinder segített kitakarítani a konyhát. Még kétszer kellett hánynia, de mindkétszer sikerült elérnie a mosdót.

Csaknem két óra volt, amikor Howard verejtékesen, de mosolyogva megköszönte a segítségüket, és jó éjszakát kívánt.

– Nagyon jó munka volt – mondta. – Akkor hát találkozunk holnap. Nagyon jó... mellesleg hol van Miss Bawden?

Andrew hagyta, hogy Sukhvinder kitaláljon valamilyen hazugságot. Az utcán kilakatolta Simon biciklijét, és elkerekezett a sötétben.

A hosszú, hideg út fölfelé a Széptetőig kitisztította a fejét, de nem enyhítette sem a keserűségét, sem a nyomorúságát.

Említette valaha Mócsingnak, hogy Gaiára hajt? Talán nem, de Mócsing tudta. Andrew tudta, hogy Mócsing tudta... talán éppen most dugnak?

Úgyis elköltözöm innen, gondolta, miközben meggörnyedve, dideregve taposott fölfelé a biciklivel a dombon. Ők meg basszak szét magukat...

Azután arra gondolt: jobb is, ha elköltözöm... Tényleg smárolt az előbb Lexie Mollison anyjával? A férje kapta rajta őket? Tényleg megtörtént?

Félt Milestól, ugyanakkor szerette volna elmesélni Mócsingnak, hogy lássa az arcát.

Amikor kimerültén bevánszorgott a házba, Simon hangja szólt rá a konyha sötétjéből.

– Bevitted a garázsba a bicajom?

A konyhaasztalnál ült, és egy tál gabonapelyhet evett. Fél háromra járt az idő.

– Nem tudtam aludni – közölte a fiával.

Ez egyszer nem dühöngött. Ruth nem volt ott, így nem kellett nagyobbnak és okosabbnak mutatkoznia a fiainál. Fáradtnak, kicsinek látszott.

– Asszem, el kell költöznünk Readingbe, ragyabunkó – mondta Simon. Ez most szinte kedveskedésnek hangzott.

Andrew didergett, vénembernek érezte magát, aki épp most kapott légnyomást. Mérhetetlen bűntudata volt, és adni akart valamit az apjának, kárpótlásul azért, amit csinált. Ideje kiegyensúlyozni a mérleget és szövetséget kötni Simonnal. Ok végül is egy család. Együtt kell költözniük. Valahol másutt talán jobb lehet.

– Van valamim a számodra – mondta. – Gyere csak. A suliban rájöttem, hogy kell ezt csinálni...

És a számítógéphez vezette az apját.

IV

Párás égbolt kék kupolája borult Pagfordra és a Parlagra. Hajnali fény világította meg a főtéri vén háborús emlékmű kövét, a Foley úton a repedezett betonhomlokzatokat, és halvány aranyszínre festette Széptető fehér falát. Miközben Ruth Price beszállt az autójába, hogy elkezdjen a kórházban egy újabb hosszú ügyeletet, letekintett az ezüstszalagként ragyogó, távoli Orr folyóra, és mérhetetlen igazságtalanságnak találta, hogy hamarosan valaki másé lesz a háza és ez a kilátás.

Egy mérfölddel mélyebben, a Templom soron Samantha Mollison egyelőre mélyen aludt a vendégszobában. Az ajtón nem volt retesz, de ő elbarikádozta egy karosszékkel, mielőtt félig levetkőzve az ágyra rogyott. Azután kezdődő, borzalmas fejfájás zavarta meg az álmát és a függöny résén beosonó napfény lézerként döfött a szeme sarkába. Mocorgott kiszikkadt szájú, nyomasztó szendergésében, ahol furcsa és bűntudatos álmokat látott.

A földszinten, a konyha tisztán villogó síkjai között Miles mereven és magányosan ült egy érintetlen csésze tea mellett, a hűtőt bámulta, és gondolatban ismét rányitott részeg feleségére, akit egy tizenhat éves iskolásfiú karjaiban kellett látnia.

Három házzal arrébb Mócsing Wall az ágyán heverve cigarettázott, még mindig abban a ruhában, amelyet Howard Mollison születésnapi partiján viselt. Át akarta virrasztani az éjszakát, és meg is tette. A szája kicsit zsibbadt volt és bizsergett a sok cigarettától, de a fáradtság épp fordítva hatott rá, mint remélte: képtelen volt kristálytisztán gondolkodni, viszont változatlanul szenvedett a boldogtalanságtól és a bizonytalanságtól.

Colin Wall verejtékben úszva ébredt föl az egyik lidércnyomásból, amely évek óta gyötörte. Az álmokban mindig szörnyű dolgokat művelt, olyasmiket, amiktől ébren rettegett, ez alkalommal Barry Fairbrothert ölte meg, de a hatóságok csak most derítették ki, és eljöttek közölni, hogy mindent tudnak, mert kiásták Barryt, és megtalálták benne a mérget, amelyet Colin adott be neki.

Fölnézett a lámpaernyő ismerős árnyékára a mennyezeten, és azon töprengett, miért nem gondolt rá soha, hogy megölhette Barryt, mire azonnal beugrott a kérdés: Honnan tudod, hogy nem te tetted?

A földszinten Tessa inzulint injekciózott a hasába. Tudta, hogy Mócsing hazajött az este, mert érezte a cigarettafüstöt a padlásszobába vezető lépcső alján. Azt nem tudta, hol járt és mikor érkezett a fia. Ez megrémítette. Hogy fajulhattak idáig a dolgok?

Howard Mollison mélyen és boldogan aludt a dupla ágyon. A mintás függönyök rózsaszín szirmokkal hintették tele, és oltalmazták a goromba ébresztéstől, ám recsegő-ziháló horkolása fölverte a feleségét. Shirley, aki szemüveget viselt a köntöséhez, pirítóst evett és kávét ivott a konyhában. Elképzelte, ahogy Maureen kart karba öltve ringatózik az ő férjével a gyülekezeti teremben, és olyan tömény gyűlölet rohanta meg, amely elvette az ízét minden falatnak.

A Kovácsműhelyben, néhány mérföldnyire Pagfordtól Gavin Hughes a forró zuhany alatt szappanozta magát, és azon töprengett, miért hiányzik belőle az a bátorság, amely megvan más férfiakban, és azok miért képesek helyesen választani a végtelen számú lehetőség közül? Vágyott egy olyan életre, amelyet megpillanthatott, de sosem próbált ki, ugyanakkor félt tőle. Veszélyes dolog a választás, mert ha választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről.

A Remény utcában Kay Bawden álmatlanul és kimerültén hallgatta Pagford korai csöndjét, és figyelte Gaiát, aki sápadtan, nyúzottan aludt mellette a pirkadatban a dupla ágyon. Egy vödör állt Gaia közelében, Kay tette oda, aki hajnalban félig-meddig ölben hozta be a lányát a fürdőszobából a hálószobába, miután egy órán át fogta a haját, nehogy belelógjon a vécébe.

– Miért hoztál ide? – jajongott Gaia, miközben fuldoklott és öklendezett a vécécsésze fölött. – Szállj le rólam! Szállj le rólam! Bassza meg, gyűlöllek!

Kay nézte az alvó arcot, és eszébe jutott a gyönyörű kisbaba, aki tizenhat éve aludt mellette. Emlékezett a könnyekre, amelyeket Gaia ontott, amikor Kay szakított Steve-vel nyolcévi együttélés után. Steve eljárta szülői értekezletekre, és megtanította Gaiát biciklizni.

Kaynek eszébe jutott a dédelgetett álom (így utólag visszanézve éppen olyan oktondi volt, mint amikor a négyéves Gaia egyszarvút szeretett volna), hogy megállapodnak Gavinnel, Gaia kap végre egy állandó mostohaapát és egy szépséges házat vidéken. Mennyire vágyott egy boldog befejezésre, egy életre, amelyhez Gaia mindig vissza akar majd térni, mert a lánya távozása már úgy közeledett feléje, akár egy meteor, és neki Gaia elvesztése olyan volt, mint egy elemi csapás, amely szétrombolja a világát.

Kinyújtotta kezét a paplan alatt, és megfogta Gaiáét. A meleg test érintésétől, amelyet véletlenül ő hozott a világra, Kay sírni kezdett, halkan, de olyan hevesen, hogy a matrac rázkódott alatta.

A Templom sor alján Parminder Jawanda kabátot vett a hálóingére, és kivitte a hátsó kertbe a kávéját. Ült egy fapadon a hideg napsütésben, látta, hogy szép nap ígérkezik, de úgy rémlett, gát van a szeme és a szíve között. A mellére nehezedő súly mindent agyonnyomott.

Nem érte váratlanul a hír, hogy Miles Mollison nyerte el Barry helyét a tanácsban, de amikor látta Shirley pedáns bejelentését a weboldalon, ismét megkörnyékezte a téboly, amely elsodorta az utolsó ülésen. Bántani akart valakit, de ezt szinte azonnal felváltotta a fullasztó reménytelenség.

– Lemondok a tanácsnokságról – mondta Vikramnek. – Mi értelme?

– De hát szereted csinálni – felelte a férje.

Addig szerette, amíg Barry is ott volt. Ma reggel, ebben a csöndben, nyugalomban könnyen megidézhette az alacsony, vörös szakállú férfit, aki fél fejjel alacsonyabb volt nála. Sosem érzett iránta egy szemernyi testi vágyat sem. Egyáltalán mi a szerelem?, tűnődött Parminder, miközben gyengéd szellő borzolta Javrandáék nagy hátsó pázsitjának magas leylandi ciprussövényét. Az a szerelem, amikor betöltenek egy bizonyos teret az életünkben? Egy olyan teret, amely ásító űrré változik a távozásuk után?

Szerettem nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.

Végül a nevetés emléke indította meg a könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló sörétnyomokat ütve rajta. Sírt, mert úgy rémlett, sosem fog nevetni többé, és azt is siratta, ami az este történt, miközben hallgatták a gyülekezeti teremből kiszűrődő diszkózene távoli, diadalmas lüktetését, és Vikram megkérdezte: – Ne látogassunk el idén nyáron Amritszárba?

Az Arany Templom, a legszentebb kegyhelye annak a vallásnak, amely iránt a férje közömbös. Azonnal megértette, mit akar Vikram. Az idő kiürült, elernyedt a kezében úgy, mint még soha. Egyikük sem tudta, hogyan dönt az etikai bizottság Parminderről, aki megsértette Howard Mollison esetében az orvosi titoktartást.

– Mandeep azt mondja, hogy majomfogó az egész – válaszolta, egyetlen csapással lesöpörve Amritszárt.

Miért mondtam ezt?, kérdezte magától, és még erősebben zokogott a kertben, kezében a hűlő kávéval. Jó lenne megmutatni a gyerekeknek Amritszárt. Vikram csak kedves akart lenni. Miért nem mondtam igent?

Homályosan úgy érezte, elárult valamit, amikor visszautasította az Arany Templomot. Könnyes szeme előtt megjelent a vízben tükröződő, lótuszvirágforma kupola, ahogy mézszínű fényt vet a fehérmárvány háttérre.

– Mama!

Észre sem vette, hogy Sukhvinder keresztülvágott a gyepen. Farmert és buggyos pulóvert viselt. Parminder sietve megtörölte az arcát, és pislogva nézett a lányára, aki háttal állt a napnak.

– Ma nem akarok dolgozni.

Parminder rögtön válaszolt, ugyanazzal az automatikus ellenkezéssel, amellyel megtagadta Amritszárt. – Elvállaltál valamit, Sukhvinder.

– Nem érzem jól magam.

– Mármint fáradt vagy. Te akartad ezt a munkát. Most teljesítsd a kötelességedet.

– De...

– Bemész dolgozni! – rivallt rá Parminder olyan hangon, mintha ítéletet hirdetne. – Nem adhatsz újabb okot Mollisonéknak a panaszra.

Miután Sukhvinder visszakullogott a házba, Parmindert furdalni kezdte a lelkiismeret. Majdnem visszahívta a lányát, aztán inkább úgy döntött, hogy meg kell próbálnia időt szakítani egy olyan beszélgetésre Sukhvinderrel, amikor nem veszekszenek.

V

Krystal a Foley úton baktatott a reggeli napfényben, és banánt evett. Furcsa volt az íze és az állaga, nem tudta eldönteni, hogy ízlik-e neki. Terri és Krystal sosem vásároltak gyümölcsöt.

Nikki anyja épp most rúgta ki a házukból.

– Sok a dolgunk, Krystal – mondta. – Nikki öreganyjához megyünk ebédre.

Majd, mintha utólag jutott volna az eszébe, Krystal kezébe nyomott egy banánt, hogy egye meg reggelire. Krystal tiltakozás nélkül távozott. Nikki családja így is alig fért el a konyhaasztalnál.

A Parlag nem lett szebb a napfénytől sem, amely csak még jobban kiemelte a mocskot, a rongálást, a repedéseket a beton falakon, a bedeszkázott ablakokat és a szemetet.

Ha sütött a nap, a pagfordi főtér mindig olyan volt, mintha frissen festették volna. Az általános iskolások évente kétszer keresztülmeneteltek a város szívén a karácsonyi vagy a húsvéti istentiszteletre. (Krystal kezét soha, senki sem akarta megfogni. Mócsing mindenkinek elhíresztelte, hogy ő bolhás. Vajon emlékszik erre a fiú?) Virágoskosarak lógtak mindenfelé, bordó, rózsaszín, zöld foltokban, és valahányszor Krystal elhaladt a Fekete Agyú virágládái mellett, letépett egy szirmot. Mindegyik hűvös és síkos volt az ujjai között, de gyorsan nyálkás és barna lett a szorongatástól, és Krystal általában beletörölte őket a Mihály arkangyal templom valamelyik meleg fapadjának az aljába.

Bement a házba, és rögtön látta a bal oldali nyitott ajtóból, hogy Teri i nem feküdt le. Csukott szemmel, tátott szájjal kornyadozott a foteljében. A lány becsapta az ajtót, de Terri meg sem moccant.

Krystal négy lépéssel ott termett mellette, és megrázta vékony karját. Terri feje horpadt mellére csuklott. Horkolni kezdett.

A lány elengedte. Tudatalattijából felmerült a halott férfi képe a fürdőszobában.

– Hülye kurva! – mondta.

Ekkor vette észre, hogy Robbie nincs ott. A kisfiú nevét kiabálva dübörgött föl a lépcsőn.

– Itt vadok! – hallotta öccsét a saját szobája csukott ajtaja mögül.

Amikor kivágta az ajtót, látta, hogy Robbie csupaszon áll a szobában. Mögötte Obbo hevert az ő matracán, és vakargatta a pucér mellét.

– Minden oké, Krys? – vigyorgott rá.

Krystal megragadta Robbie-t, és átvonszolta a kisfiú saját szobájába. A keze annyira reszketett, hogy irtó sokáig tartott felöltöztetni.

– Csinált veled valamit? – kérdezte súgva.

– Eesz vadok! – felelte Robbie.

Ahogy Krystal felöltöztette, ölbe kapta, és lerohant vele a földszintre. Hallotta a szobájából Obbo matatását.

– Mit keres itten? – ordította Terrinek, aki már felébredt, de még mindig álomittasan ült a székében. – Mér ő van Robbie-val?

Robbie kapálózva próbált szabadulni a nővére karjai közül. Utálta a kiabálást.

– És mi a szar ez itten? – sikoltotta Krystal, aki most szúrta ki Terri széke mellett a két fekete utazótáskát.

– Semmi – válaszolta tétován Terri.

De Krystal már a cipzárt húzta az egyiken.

– Semmi! – üvöltötte Terri.

Nagy hasistéglák voltak pedánsan polietilénbe csomagolva: Krystal, aki alig tudott olvasni, a zöldségek felét se ismerte volna fel a szupermarketben, nem tudta volna megnevezni a miniszterelnököt, azonnal tudta, hogy ha megtalálják a táskákat a házban, az anyja börtönbe kerül. Azután meglátta, hogy Terri székéből félig kiáll a doboz, amelynek a fedelére lovakat és kocsist festettek.

– Te belűtted magad! – súgta elakadó lélegzettel. Körülötte láthatatlan katasztrófa záporozott, és mindent összedöntött. – A kurva életbe, te...

Hallotta, hogy Obbo jön lefelé a lépcsőn, mire ismét felkapta Robbie-t. A gyerek sivalkodott és rúgkapált, megrémítette nővérének haragja, de Krystal markából nem szabadulhatott.

– Engeggyed el, baszod! – kiáltott rá Terri, de hiába. Krystal kinyitotta a bejárati ajtót, és olyan sebesen rohant végig az utcán, ahogy csak bírt a tiltakozó és nyüszítő Robbie-val.

VI

Shirley lezuhanyozott, és ruhákat szedegetett ki a szekrényből, miközben Howard zajosan hortyogott tovább. Mihály arkangyal és a Mindenszentek templomában tízórai zsolozsmára harangoztak, Shirley akkor hallotta meg, amikor begombolta a kardigánját. Mindig elgondolta, milyen hangos lehet Jawandáéknál, akik éppen a templommal szemközt laknak. Remélhetőleg úgy érzékelik, mint egy harsány kiáltványt, hogy Pagford ragaszkodik a régi utakhoz és hagyományokhoz, ahonnan ők olyan szembeszökően kilógnak.

A megszokás gépiességével végigment a folyosón, befordult Patrícia régi szobájába, és leült a számítógép mellé.

Patríciának itt kellene aludnia a fotelágyon, amelyet Shirley megvetett neki. Azért nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell vele bajlódnia ma reggel. Howard, aki még akkor is a Green, Green Grass of Home-ox. dúdolta, amikor hajnalban hazatértek, észre sem vette, hogy Patrícia nincs velük, amíg Shirley bele nem dugta a kulcsot az ajtó zárjába.

– Hol van Pat? – zihálta a tornácnak dőlve.

– Ó, úgy felizgatta, hogy Melly nem akart eljönni – sóhajtotta Shirley. – Összevesztek vagy ilyesmi... Gondolom, hazament, hogy megpróbáljon kibékülni vele.

– Így aztán nem lehet unatkozni – jegyezte meg Howard, miközben eldöcögött a keskeny folyosón a hálószobáig.

Shirley lehívta kedvenc orvosi weboldalát. Amikor beütötte a keresett fogalom első betűit, az oldal ismét előhozakodott az EpiPen magyarázatával, amit Shirley gyorsan átfutott, mert hátha lesz még alkalma, hogy megmentse a mindenes életét. Utána gondosan begépelte: „ekcéma”, és némileg csalódottan vette tudomásul, hogy az ekcéma nem fertőz, tehát nem ürügy Sukhvinder Jawanda kirúgásához.

Puszta megszokásból begépelte a Pagfordi Városi Tanács weboldalának címét, és ráklikkelt az üzenőfalra.

Ugyanúgy megtanulta felismerni a felhasználónév alakjából és hosszából Barry_Fairbrother_Szellemét, ahogy a szenvedélyes szeretők is azonnal megismerik tarkóról, tartásról és járásról az imádottjukat.

Elég volt egyetlen pillantás az utolsó üzenetre, hogy lángra gyúljon az izgalomtól. Hát mégsem hagyta el őt! Tudta Shirley, hogy dr. Jawanda kirohanása nem maradhat büntetlen!

Pagford Első Polgárának esete

Elolvasta, de elsőre nem értette: ő Parminder nevére számított. Újra elolvasta, és fojtottan felhördült, mintha jeges vízzel öntötték volna le.

Howard Mollison, Pagford Első Polgára és Maureen Lowe, a város őslakója sok éve nem puszta üzlettársak. Köztudott, hogy Maureen rendszeres kóstolókat kap Howard legfinomabb szalámijából. Úgy tűnik, egyetlen személy nem tud a titokról, mégpedig Shirley, Howard felesége.

Shirley szobormereven ült a székében, és azt gondolta: ez nem igaz. Ez nem lehet igaz.

De igen, egyszer-kétszer gyanította... néha célzott is rá Howardnak... Nem, nem akarja elhinni. Nem hiheti el.

De mások igen. Mások hinni fognak a Szellemnek. Mindenki hitt neki.

Keze olyan gyenge és ügyetlen volt, mint az üres kesztyű, miközben gyakran hibázva igyekezett eltávolítani az oldalról az üzenetet. Minden másodpercben, amíg ott van, valaki más is elolvashatja, elhiheti, nevethet rajta, bekerülhet a helyi újságba... Howard és Maureen, Howard és Maureen...

Az üzenet eltűnt. Shirley mereven bámulta a monitort, a gondolatai úgy futkostak, mint egerek az üvegtálban: menekülni próbálnak, de nincs kiút, nincs hol megvetni a lábukat. Nem kapaszkodhat vissza arra a boldog helyre, amelyet azelőtt foglalt el, hogy meglátta ezt a borzalmat, amelyet kitálaltak, hogy ország-világ lássa...

Howard kinevette Maureent.

Nem, Shirley nevette ki Maureent. Howard Kenneth-t nevette ki.

Mindig együtt: szabadnapokon, munkanapokon, hétvégi kirándulásokon. ..

... egyetlen személy nem tud a titokról...

...neki és Howardnak nem volt szükségük szexre; külön ágyban alszanak évek óta, hallgatólagos megegyezéssel...

... rendszeres kóstolókat kap Howard legfinomabb szalámijából...

(Ott volt mellette a szobában az anyja: kotkodácsolt, gúnyolódott, lötyögtette ki a poharából a bort... Shirley nem bírta a trágár röhögést. Sose bírta a disznólkodást vagy a nevetségességet.)

Felpattant, megbotolva a széklábban, és visszasietett a hálószobába. Howard még aludt, a hátán feküdt és morajló, röfögésszerű hangokat adott.

– Howard! – mondta az asszony. – Howard!

Egy teljes percébe telt, hogy fölverje. Férje zavartan, kábán ébredt, de ahogy Shirley ott állt fölötte, még mindig a lovagot látta benne, aki megmentheti őt.

– Howard, Barry Fairbrother Szelleme ismét üzent.

Howard, aki morcos volt a goromba ébresztés miatt, belenyögött a párnába.

– Rólad – folytatta Shirley.

Ritkán beszéltek egymással nyíltan. Shirley mindig így szerette. Ma azonban rákényszerült.

– Rólad – ismételte meg – és Maureenról. Azt mondja, hogy régóta... viszonyotok van.

Howard felcsúsztatta nagy kezét az arcán, és megdörgölte a szemét. Shirley szerint tovább dörgölte, mint kellett volna.

– Mi? – kérdezte, miközben eltakarta az arcát.

– Viszonyod van Maureennal.

– Ezt meg honnan szedte?

Semmi tagadás, semmi felháborodás, semmi megsemmisítő hahota. Csak óvatos érdeklődés a forrás iránt.

Shirley még később is úgy emlékezett erre a pillanatra, mint a halálra, mert itt valóban véget ért egy élet.

VII

– Kussojjá mán, Robbie! Kussojjá!

Több utcával arrébb Krystal odahurcolta Robbie-t egy buszmegállóba, hogy se Obbo, se Terri ne találhassa meg őket. Nem tudta, van-e elég pénze a jegyre, de mindenképpen el akart jutni Pagfordba. Cath nagyi elment, Mr. Fairbrother elment, de Mócsing Wall ott van, és neki egy babára van szüksége.

– Mér vót veled egy szobába? – ordította Robbie-nak, de az csak nyüszített és nem válaszolt.

Terri mobiljában már csak egy kis kakaó maradt. Krystal felhívta Mócsingot, de csak a hangposta jelentkezett.

A Templom soron Mócsing pirítóst falt, és hallgatta a szüleit, akik a szokásos bizarr beszélgetésüket folytatták a dolgozószobában, a folyosó túloldalán. Ez kellemesen elterelte a figyelmét a saját gondolatairól. A mobil vibrált a zsebében, de nem vette elő. Senkivel sem akart beszélni. Andrew nem lehet. A múlt éjszaka után semmiképpen.

– Colin, tudod, hogy mit kell tenned – mondta az anyja. A hangja elcsigázott volt. – Kérlek, Colin...

– Szombat este meghívtuk őket vacsorára. A halála előestéjén. Én főztem. Mi van, ha...

– Colin, semmit sem kevertél bele az ételbe, az ég szerelmére, most meg én kezdem el, nem szabadna ezt csinálnom, Colin, tudod, hogy nem szabad belemennem ebbe. Ez a te kényszerképzeted.

– De megtehettem volna, Tess, váratlanul eszembe jutott, hogy talán mégis, mi van, ha valamit belekevertem...

– Akkor mi miért maradtunk életben, te, én és Mary? Felboncolták a halála után, Colin!

– Senki sem közölte velünk a részleteket. Mary sosem mondta el. Azt hiszem, ezért nem akar szóba állni velem többé. Gyanakszik.

– Colin, az ég szerelmére...

Tessa hangja türelmetlen suttogássá tompult, túl halk volt ahhoz, hogy Mócsing hallja. A mobil ismét vibrálni kezdett. Kivette a zsebéből. Krystal telefonált. Fogadta a hívást.

– Szia – mondta a lány. A háttérben mintha egy gyerek bőgött volna – Akarsz velem tanálkozni?

– Nemtom – ásította a telefonba Mócsing. Le akart feküdni.

– Gyövök Pagfordba a busszal. Találkozhatunk.

Az éjszaka odanyomta Gaia Bawdent a korláthoz a gyülekezeti terem előtt, amíg a lány el nem lökte magától, hogy hányjon egyet. Utána ismét leprázni kezdte, mire Mócsing otthagyta és hazajött.

– Nemtom – ismételte. Annyira fáradtnak, nyomorultnak érezte magát.

– Ne izéjj mán! – mondta a lány.

A dolgozószobából kihallatszott Colin hangja. – Te ezt állítod, de mi van, ha kiderül? Mi van, ha én...

– Colin, ebbe nem kellene belemennünk. Nem szabad komolyan venned az ilyen gondolatokat.

– Hogy beszélhetsz így? Hogyne venném komolyan őket? Ha én vagyok a felelős...

– Jó, rendben – felelte Mócsing Krystalnak. – Húszkor találkozunk a főtéren a kocsma előtt.

VIII

Samanthát végül az erős vizelési inger űzte ki a vendégszobából. A fürdőszoba csapjából addig vedelte a hideg vizet, amíg émelyegni nem kezdett. A mosdó melletti gyógyszerszekrényből elővett két paracetamol tablettát, lenyelte őket, azután zuhanyozott.

Úgy öltözött fel, hogy bele sem nézett a fürdőszobai tükörbe. Közben fülelt, hogy valamilyen zajból azonosítsa, hol lehet Miles, de a ház néma volt. Talán, gondolta Samantha, elvitte valahova Lexie-t, minél messzebb a részeg, fehérmájú, cukrosnéni anyjától...

(– Osztálytársa volt Lexie-nek! – sziszegte Miles, amint egyedül maradtak a hálószobájukban. Samantha megvárta, hogy arrébb menjen az ajtóból, és akkor átmenekült a vendégszobába.)

Hullámokban tört rá a hányinger és a keserűség. Bár felejthetne, bár kikapcsolna a tudata, de még mindig látta a fiú arcát, amikor ő rávetette magát... emlékezett rá, hogy milyen érzés volt az a hozzá tapadó, cingár, fiatal test...

Vikram Jawandával legalább lehetett volna benne némi méltóság. .. Muszáj kávét innia. Nem állhat örökké a fürdőszobában. De ahogy kinyitotta az ajtót, meglátta magát a tükörben, és kis híján cserbenhagyta a bátorsága. Az arca püffedt volt, a szeme karikás, arcának barázdái elmélyültek a párna nyomásától és a kiszáradástól.

Istenem, mit gondolhatott rólam...

Miles a konyhában ült, amikor a felesége belépett. Samantha rá se nézett, ment egyenesen a szekrényhez, ahol a kávét tartották. Mielőtt megérinthette volna a kávéfőzőt, Miles megszólalt: – Itt van még egy kevés.

– Kösz – motyogta Samantha. Töltött magának egy csészébe, de közben nem nézett Milesra.

– Lexie-t átküldtem mamihoz és papihoz – tájékoztatta Miles. – Beszélnünk kell.

Samantha leült a konyhaasztalhoz.

– Akkor rajta – biztatta.

– Rajta. Csak ennyit tudsz mondani?

– Te akarsz beszélni.

– Kerestelek az éjjel – folytatta Miles –, az apám születésnapján, és amikor megtaláltalak, egy tizenhat éves kölyökkel smároltál...

– Igen, tizenhat – bólintott Samantha. – Nem kiskorú. Ez azért jó.

Férje elszörnyedt.

– Gondolod, hogy ez vicc? Ha én lennék olyan részeg, hogy azt se tudnám...

– De én tudtam – szakította félbe Samantha.

Nem volt hajlandó úgy viselkedni, mint Shirley, és mindent eltakarni az udvarias koholmányok fodros térítőjével. Őszinte akart lenni, át akart hatolni az önelégültség vastag mázán, amely alatt nem ismerte föl azt a fiatalembert, akit valamikor szeretett.

– Tudtad? Mit tudtál? – kérdezte Miles.

Olyan nyilvánvaló zavarral és töredelemmel várakozott, hogy Samantha majdnem elnevette magát.

– Tudtam, hogy csókolózom vele – válaszolta.

Miles mereven bámult rá, és az asszony bátorsága elszivárgott, mert tudta, mi következik.

– És ha Lexie ment volna be?

Samanthának erre nem volt válasza. A gondolatra, hogy Lexie megtudja, mi történt, legszívesebben elfutott volna, hogy ne is térjen vissza – és ha a fiú már el is mondta neki? Együtt jártak iskolába. Megfeledkezett róla, milyen hely Pagford...

– Mi az ördög van veled? – kérdezte Miles.

– Én... boldogtalan vagyok – felelte Samantha.

– Miért? – csodálkozott Miles, de azonnal folytatta is: – A butik az oka? Emiatt?

– Részben – bólintott Samantha. – De gyűlölök Pagfordban élni. Gyűlölök a szüleid szájában élni. És néha... – mondta vontatottan -...gyűlölök melletted ébredni.

Azt hitte, ezzel feldühíti, ám a férje egészen higgadtan kérdezte:

– Azt mondod, hogy nem szeretsz többé?

– Nem tudom – válaszolta Samantha.

Miles vékonyabbnak tűnt a kigombolt nyakú ingben. Samantha hosszú idő óta először vélt valami ismerősei, sebezhetőt látni az öregedő testben az asztal túloldalán. És még mindig kellek neki, gondolta csodálkozva, mert eszébe jutott a gyűrött arc az emeleti tükörben.

– De azért – tette hozzá – örültem Barry Fairbrother halálának éjszakáján, hogy te még élsz. Azt hiszem, azt álmodtam, hogy meghaltál, azután fölébredtem, és örültem, hogy még hallom a lélegzésedet.

– És ez... ez minden, amit mondani tudsz nekem? Hogy örülsz, amiért nem haltam meg?

Samantha rosszul hitte, hogy a férje nem dühös. Miles egyszerűen csak nem tért még magához.

– Ez minden, amit mondani tudsz nekem? Tökéletesen leszerepeltél az apám születésnapján...

– Jobb lett volna, ha el se megyek az apád istenverte bulijára? – üvöltötte Samantha, mert Miles haragja az övét is begyújtotta. – Szóval ez az igazi probléma, hogy lebőgettelek papi és mami előtt?

– Te egy tizenhat éves fiúval csókolóztál...

– Aki után talán még sokan jönnek! – rikácsolta Samantha. Föltápászkodott az asztaltól, és olyan erővel csapta bele a mosogatóba a bögréjét, hogy a füle a kezében maradt. – Hát nem érted, Miles? Elegem volt! Gyűlölöm a kibaszott életedet, és gyűlölöm a kibaszott szüleidét...

– ...de az nem zavar, hogy ők fizetik a lányok tandíját...

– ...gyűlölöm, hogy a szemem láttára változol át a saját apáddá...

– ...ez baromság, egyszerűen nem bírod, hogy én örülök, amikor te nem...

– ...miközben a drágalátos férjem le se szarja, hogy én mit érzek...

– ...rengeteg mindent csinálhatnál, de te inkább itthon ülsz és duzzogsz...

– ...többé nem áll szándékomban itthon ülni, Miles...

– ...nem fogok bocsánatot kérni, amiért részt veszek a közéletben...

– ...hát én meg komolyan gondoltam, amit írtam! Túl nagy neked az ő cipője!

– Micsoda? – A szék feldőlt, amikor Miles felugrott. Samantha közben már útban volt a konyhaajtóhoz.

– Jól hallottad! – ordította. – Ahogy a levelemben írtam, Miles, méltatlan utódja vagy te Barry Fairbrothernek! Mert ő őszinte volt!

– A te leveledben? – kérdezte a férje.

– Ja – zihálta Samantha a kilincset markolva. – Én küldtem azt a levelet. Túl sokat ittam egy este, miközben te az anyáddal beszéltél telefonon. És... – lenyomta a kilincset – nem is szavaztam rád.

Megriasztotta Miles arca. Az előszobában belelépett a klumpájába, mert azt találta meg elsőnek, és kirontott a házból, mielőtt a férje utolérhette volna.

IX

Az utazás visszavitte Krystalt a gyerekkorába. Mindennap önállóan megtette ezt az utat a Szent Tamásba a buszon. Tudta, mikor bukkan föl az apátság, meg is mutatta Robbie-nak.

– Látod aztat a nagy romos várat?

Robbie éhes volt, de erről valamennyire elterelte a figyelmét az izgalom, hogy buszon utazhat. Krystal szorosan fogta a kisfiú kezét. Megígérte neki, hogy kap enni, amikora végén leszállnak, bár még nem tudta, miből. Talán Mócsing ad kölcsön annyit, hogy vásárolhasson egy tasak krumpliszirmot meg persze buszjegyet visszafelé.

– Erre jártam iskolába – magyarázta Robbie-nak, aki az ujjaival maszatolta az ablakot, absztrakt mintákat rajzolva a mocskos üvegre.

– Te is erre fogol járni.

Ha teherbe esik és saját lakást kap, az szinte biztosan a Parlagon lesz; ott senki se akar lakást vásárolni, annyira le vannak pukkanva. De Krystalnak az is jó, mert bármennyire lepusztultak azok a házak, Robbie és a baba egyaránt a Szent Tamás körzetéhez fog tartozni. Mindenesetre Mócsing szülei szinte biztosan adnak neki pénzt egy mosógépre, mihelyt megszülte az unokájukat. Talán még egy televíziót is szerezhetnek.

A busz lefelé gurult Pagford irányába, és Krystal megpillantotta a ragyogó folyót, amelyet kis ideig látni lehetett, mielőtt túl mélyre ereszkedett volna az út. Amikor belépett az evezőscsapatba, nagy csalódás volt neki, hogy nem az Orr vizén edzenek, hanem Yarvilban, a mocskos öreg csatornán.

– Itt is vónánk! – mondta Robbie-nak, ahogy a busz lassan befordult a virágos főtérre.

Mócsing megfeledkezett arról, hogy ha a Fekete Agyú előtt várakozik, épp szemben lesz a Mollison és Lowe csemegével meg a Rézkannával. Több mint egy óra volt még délig, mert vasárnaponként akkor nyitott a kávéház, de Mócsing nem tudta, hogy Andrew-nak mennyivel korábban kell bejönnie. Ma délelőtt nem óhajtotta látni legrégibb barátját, így elrejtőzött a kocsma mellett, és csupán akkor bújt elő, amikor befutott a busz.

A jármű elhúzott, és ott állt Krystal meg egy piszkos fiúcska.

Mócsing meghökkenten caplatott oda hozzájuk.

– Az öcsém! – mondta agresszíven Krystal, válaszul valamire, amit Mócsing arcán látott.

Mócsing ismét módosított gondolatban az érdes és hiteles élet képén. Egy darabig kacérkodott az ötlettel, hogy felcsinálja Krystalt (és megmutatja Bokszosnak, mire képesek az igazi férfiak fél kézzel, erőlködés nélkül), ám ez a kisfiú, aki a nővére kezébe és lábába kapaszkodott, lehangolta.

Már bánta, hogy hajlandó volt találkozni a lánnyal. Krystal nevetségessé teszi. Szívesebben menne vissza vele abba a nyomorúságos, büdös házba most, hogy itt látta a főtéren.

– Van ekkis pézed? – kérdezte harciasan Krystal.

– Mi? – Mócsing agya lelassult a fáradtságtól. Már arra sem emlékezett, miért akarta átvirrasztani az éjszakát, és a nyelve lüktetett a rengeteg cigarettától.

– Péz – ismételte meg Krystal. – Robbie éhes, émmeg elhattam egy ötöst. Majd megadom.

Mócsing a farmerje zsebébe nyúlt, és a keze hozzáért egy gyűrött bankjegyhez. Valamiért nem akart túlságosan ajsernak látszani Krystal előtt, így hát mélyebbre ásott apróért, és előbányászott egy kis marék ezüstöt és rezet.

Bementek az apró újságosboltba, kétsaroknyira a főtértől. Mócsing odakint szobrozott, miközben Krystal vásárolt Robbie-nak krumpliszirmot meg egy csomag Rolót. Egyikük sem szólt egy szót sem, még Robbie is hallgatott, láthatólag félt Mócsingtól. Végül, miután Krystal odaadta az öccsének a krumpliszirmot, megkérdezte Mócsingtól: – Hova megyünk?

Most nem akarhat kúrni, gondolta Mócsing, most nem, amikor itt a kisfiú. Megfordult a fejében, hogy elviszi a Menedékbe, mert az titok, és ezzel végleg meggyalázná Andrew és az ő barátságát. Többé úgyse tartozik senkinek semmivel. De visszariadt az ötlettől, hogy egy hároméves gyerek előtt dugjon.

– Vele nem lesz gond – nyugtatta meg Krystal. – Most mán van csokija. Nem, később! – intette le Robbie-t, mert az nyivákolt a Rolóért, amely még a nővére kezében volt. – Miháncst megetted a szirmot.

Elindultak az úton a régi kőhíd irányába.

– Vele nem lesz gond – ismételte Krystal. – Áztat csinájja, amit mondanak neki. így van? – kérdezte hangosan Robbie-tól.

– Csotit atajok! – felelte a kisfiú.

– Mingyá, egy perc.

Tudta, hogy ma bájolognia kell Mócsingnal. Már a buszon tudta, hogy Robbie, noha semmiképpen sem hagyhatta otthon, megnehezíti a dolgát.

– Hol vótál tennap? – kérdezte.

– Buliztam az éjszaka – felelte Mócsing.

– Télleg? Ki vót ott?

A fiú hatalmasat ásított, Krystalnak várnia kellett a válaszra.

– Arf Price. Sukhvinder Jawanda. Gaia Bawden.

– Ő Pagfordba lakik? – kérdezte élesen Krystal.

– Ja, a Remény utcában – felelte Mócsing.

Onnan tudta, hogy Andrew elköpte. Azt egy szóval sem árulta el, hogy bejön neki a lány, de Mócsing észrevette, hogy szinte mindig Gaiát lesi azon a néhány órán, amelyen együtt vannak. Észrevette, hogy Andrew rettentő zavarba jön a lány közelében, de még akkor is, ha csak szóba kerül Gaia.

Ám Krystal egyedül Gaia anyjára gondolt: az egyetlen szociális munkásra, akit bírt, az egyetlenegyre, aki hatni tudott Terrire. A Remény utcában lakik, ugyanott, ahol Cath nagyi. Valószínűleg most is otthon van. Mi lenne, ha...

De Kay otthagyta őket. Ismét Mattie a szociális gondozójuk. Különben sem lehet otthon zargatni őket. Shane Tully egyszer követte hazáig a szociális munkását, erre kapott egy távoltartó végzést. Habár Shane korábban téglával próbálta meg behajítani a nő autójának az ablakát.

És, elmélkedett tovább Krystal, miközben a kanyarban pislogni kezdett, mert káprázott a szeme a folyó ezernyi vakító fehér fénypontjától, mindenképpen Kaynél vannak az akták, ő pontoz és ítélkezik. Rendesnek látszott, de nincs olyan megoldása, amely ne választaná el egymástól őt és Robbie-t...

– Oda lemehetünk – javasolta, egy bozótos partszakaszra mutatva, valamivel távolabb a hídtól. – Robbie várhat fent a parton.

Onnan majd szemmel tarthatja, gondolta, viszont ügyelni fog rá, hogy az öccse semmit se lásson. Nem mintha ne látott volna már mindent azokban a napokban, amikor Terri idegeneket hozott haza...

De Mócsing, akármennyire kifáradt is, ettől már viszolygott. Nem bírta a fűben csinálni, egy kisfiú szeme előtt.

– A – felelte egykedvűnek szánt hangon.

– Nem fog zavarni – bizonykodott Krystal. – Ott van neki a Rolo. Nem is fogja érteni – folytatta, bár most hazudott. Robbie túl sokat ért. Balhé is lett belőle az óvodában, amikor egy másik gyereken utánozta a „háturult”.

Mócsingnak eszébe jutott, hogy a lány anyja prostituált. Undorodott Krystal javaslatától, de vajon nem hiteltelenség ez az undor?

– Mosmeg mi a bajod? – kérdezte agresszíven Krystal.

– Semmi – felelte a fiú.

Dane Tully megtenné. Pikey Pritchard megtenné. Bokszos viszont soha.

Krystal odavitte Robbie-t a padhoz. Mócsing előrehajolt, lenézett a pad támlája fölött a felmagzott dudvára meg a bokrokra. Elképzelhető, hogy a srác tényleg nem lát semmit, ő mindenesetre sietni fog, ahogy csak tud.

– Nesze! – mondta Krystal az öccsének, és előhúzta a Rolo hosszú csövét. A kisfiú lelkesen kapott utána. – Mind a tijéd, ha leülsz itten pár percet, oké? Csak ülsz itten, Robbie, én meg ott leszek a bokorba. Megértetted, Robbie?

– Ja! – felelte boldogan a kisfiú. Máris tele volt a szája csokoládéval és karamellával.

Krystal megbotlott, és csúszni kezdett a parton a bozótos felé. Remélhetőleg Mócsing nem fog akadékoskodni, ha koton nélkül csinálják.

X

Gavin napszemüveget viselt az erős reggeli fényben, ám ez nem volt elegendő álcának: Samantha Mollison biztosan felismeri az autóját. Amikor észrevette a járdán a lehajtott fejjel, zsebre vágott kézzel baktató asszonyt, leírt egy éles balkanyart, és ahelyett hogy egyenesen ment volna tovább Maryhez, átkelt a régi kőhídon, és leparkolt a túlpart egyik mellékútján.

Nem akarta, hogy Samantha meglássa az autóját Mary háza előtt. Munkanapokon nem számított, amikor öltönyt viselt és aktatáska volt nála; azelőtt sem számított, hogy bevallotta volna magának, mit érez Mary iránt, de most már számít. Egyébként ragyogóan sütött a nap, és a sétával is időt nyer.

Még most is nyitva tartok magamnak egy ajtót, gondolta, miközben átsétált a hídon. Alatta magányos kisfiú üldögélt egy pádon, és édességet evett. Semmit sem kell mondanom... Majd rögtönözök...

De azért izzadt a tenyere. Rossz éjszakája volt, egyfolytában üldözte Gaia képe, aki elfecseghette a Fairbrother ikreknek, hogy ő szerelmes az anyjukba.

Mary mintha örült volna, hogy látja.

– Hol a kocsid? – kérdezte, átpillantva a férfi válla fölött.

– A folyóparton hagytam – felelte Gavin. – Olyan szép a reggel. Kedvem támadt sétálni, azután eszembe jutott, hogy lenyírhatnám a füvet, ha te...

– Ó, Graham már megcsinálta – vágott a szavába az asszony –, de azért igazán kedves tőled. Gyere be, kapsz egy kávét!

Egyfolytában beszélt, miközben a konyhában tett-vett. Ócska, levágott szárú farmert és pólót viselt, amiben látszott, milyen vékony, de a haja ismét olyan fényes volt, amilyennek Gavin mindig is elképzelte. Látta az ikerlányokat: a frissen nyírt pázsitra terített pokrócon hevertek fülhallgatósan, és az iPodjaikat hallgatták.

– Hogy vagy? – kérdezte Mary, és leült mellé.

Gavin nem értette, miért olyan aggodalmas a hangja. Azután eszébe jutott, hogy előző napi rövid látogatása során talált időt elmesélni szakítását Kayjel.

– Jól – felelte. – Valószínűleg a lehető legjobban.

Mary elmosolyodott, megpaskolta a férfi karját.

– Az este hallottam, hogy el akartok költözni – folytatta Gavin, akinek kezdett kiszáradni a szája.

– Pagfordban szárnyon jár a hír – állapította meg Mary. – Egyelőre csak ötlet. Theresa szeretné, ha visszamennék Liverpoolba.

– Na és a gyerekek mit szólnak hozzá?

– Megvárom, amíg a lányok és Fergus levizsgáznak júniusban. Declan nem jelent problémát. Persze egyikünk sem akarja itt hagyni. ..

Gavin szeme láttára sírta el magát, de ő olyan boldog volt, hogy kinyújtotta a kezét, és megérintette Mary törékeny csuklóját.

– Hát persze hogy nem...

-...Barry sírját.

– Aha. – Gavin boldogsága kialudt, akár a gyertya.

Mary a keze fejével törölgette patakzó könnyeit. Gavin enyhén morbidnak találta. Az ő családjában elhamvasztották a holtakat. Barryén kívül egyetlenegy olyan temetésen vett részt, ahol elföldelték a holtat, és mérhetetlenül iszonyodott tőle. Neki a sírhant csak jelzés volt, hogy ott is rothad egy hulla. Elgondolni is förtelem, az embereknek mégis az a mániájuk, hogy látogatják, virágokat visznek neki, mintha ettől feltámadhatna!

Mary felállt, elment zsebkendőért. Kint a gyepen az ikrek összekapcsolták a fejhallgatóikat, és ugyanannak a dalnak az ütemére bólogattak.

– Így hát Miles kapta meg Barry székét – szólt az asszony. – Hallottam, hogy egész éjszaka ezt ünnepelték.

– Tulajdonképpen Howardnak volt... de igen, igazad van – helyeselt Gavin.

– És Pagford már csaknem megszabadult a Parlagtól – jegyezte meg Mary.

– Úgy fest.

– Most, hogy Miles bent van a tanácsban, könnyebb lesz bezárni a Bellchapelt – tette hozzá az asszony.

Gavinnek mindig törnie kellett a fejét, hogy mi is az a Bellchapel; őt nem érdekelte az ilyesmi.

– Hát, gondolom, igen.

– Tehát odalett minden, amit Barry akart – összegezte Mary.

A könnyei felszáradtak, arca ismét kipirult a haragtól.

– Tudom – bólintott Gavin. – Igazán szomorú.

– Én ezt nem értem – folytatta Mary ugyanolyan vörösen és dühösen. – Miért kellene Pagfordnak fizetnie a Parlag számláit? Barry mindig csak a dolgok egyik oldalát látta. Azt hitte, hogy a Parlagon mindenki olyan, mint ő. Azt hitte, hogy Krystal Weedon olyan, mint ő, pedig nem volt igaz. Meg sem fordult a fejében, hogy a parlagiak elégedettek lehetnek a sorsukkal.

– Ja – bólogatott Gavin. Örült, hogy Mary nem ért egyet Barryvel, és úgy érezte, eltűnt közülük a sírhant árnyéka. – Értem, mire gondolsz. Mindabból, amit Krystal Weedonról hallottam...

– Több időt és figyelmet szentelt neki, mint a saját lányainak! – mondta Mary. – Az pedig egyetlen vasat sem adott a koszorújára! A lányok mesélték. Az egész evezőscsapat beszállt, kivéve Krystalt. Még a temetésére sem jött el, azok után, amit Barry tett érte!

– Igen, hát ez is mutatja...

– Elnézést, de folyton erre kell gondolnom. – Az asszony hangjából sütött az indulat. – Folyton arra kell gondolnom, ő akarja úgy, hogy még mindig ezen a nyomorult Krystal Weedonon rágódjak. Nem bírom túltenni magam rajta. Életének utolsó napján, és hogy fájt a feje, de ügyet sem vetett rá, csak egyfolytában azt a nyomorult cikket írta!

– Tudom – bólogatott Gavin. – Tudom. Szerintem – mondta, úgy érezve, mintha most tenné rá óvatosan a lábát egy ócska függőhídra – ez olyan férfidolog. Miles se más. Samantha nem akarta, hogy megpályázza a tanácsnokságot, de ő csak ment a saját feje után. Tudod, egyes férfiak őszintén szeretnének egy kis hatalmat...

– Barryt nem érdekelte a hatalom! – tiltakozott Mary, mire Gavin azonnal meghátrált.

– Nem, Barryt tényleg nem. Ő inkább...

– Nem tudott másképp élni – magyarázta az asszony. – Azt hitte, mindenki olyan, mint ő: ha segítenek rajtuk, rögtön nekiállnak tökéletesíteni magukat.

– Ja – helyeselt Gavin –, pedig az a helyzet, hogy másoknál is elkél a segítség... otthon is...

– De mennyire! – Marynek ismét záporozni kezdtek a könnyei.

– Mary... – Gavin fölállt a székéből, odalépett az asszonyhoz (már kint járt a függőhídon, izgatottan, ugyanakkor páni félelemmel). – Nézd... ez még időszerűtlen... mármint persze túl korai... de bizonyára találkozol majd valaki mással.

– Negyvenévesen! – zokogta Mary. – Négy gyerekkel...

– Sok férfit... – kezdte Gavin, de ez nem volt jó, Okosabb, ha Mary nem hiszi, hogy még mindig olyan sok választása van. – A megfelelő férfit – helyesbített – nem érdekli, hogy vannak gyerekeid. Egyébként is nagyon helyes gyerekek... akárki boldogan nevelné őket.

– Ó, Gavin, te olyan kedves vagy! – Mary ismét a szemét törölgette.

Gavin átkarolta, és az asszony nem rázta le a karját. Némán álltak, amíg Mary kifújta az orrát. Utána Gavin érezte, ahogy megfeszülnek az izmai, mert arrébb akar menni. Gyorsan megszólalt:

– Mary...

– Tessék?

– Meg kell... Mary, azt hiszem, én beléd szerettem.

Pár másodpercre átélte annak az ejtőernyősnek a mennyei büszkeségét, aki elrúgja magát a szilárd padlóról, és leveti magát a határtalan semmibe.

Azután az asszony elhúzódott.

– Gavin, én...

– Ne haragudj – mentegetőzött Gavin, riadtan látva Mary arcán az elutasítást. – Azt akartam, hogy tőlem tudd meg. Közöltem Kayjel; hogy emiatt szakítok vele, és féltem, hogy majd mások mondják vissza. Még hónapokig nem vallottam volna be. Évekig! – tette hozzá, mert vissza akarta hozni Mary mosolyát, és azt a hangulatot, amelyben az asszony kedvesnek találta őt.

De Mary csak a fejét rázta, és összefonta karját keskeny mellén.

– Gavin, én soha...

– Felejtsd el, amit mondtam – vágott közbe bután a férfi. – Felejtsük el.

– Azt hittem, hogy te megértesz – szólt az asszony.

Gavin ezt úgy értelmezte, hogy neki meg kellett volna éreznie Maryn a gyász láthatatlan és áthatolhatatlan páncélját.

– Meg is értelek – hazudta. – Nem is vallottam volna be, csak...

– Barry mindig is mondta, hogy tetszem neked – adta a tudtára Mary.

– Nem így van! – tiltakozott kétségbeesetten Gavin.

– Szerintem te nagyon kedves ember vagy – lehelte az asszony. – De én nem... úgy értem, még ha...

– Nem!– vágott közbe erélyesen Gavin, hogy ne kelljen hallania Mary hangját. – Megértelek. Nézd, mennem kell.

– Nem szükséges...

De Gavin most már majdnem gyűlölte. Meghallotta, mit próbált mondani Mary: még ha nem gyászolnám a férjemet, akkor sem kellenél.

Látogatása olyan rövid ideig tartott, hogy a kávéja még akkor is forró volt, amikor Mary enyhén remegő kézzel kiöntötte.

XI

Howard azt mondta Shirley-nek, nem érzi jól magát, úgy véli, jobb lesz, ha ágyban marad és pihen. A Rézkanna nélküle is kibír egy délutánt.

– Felhívom Mót – mondta.

– Ne, majd én! – felelte élesen Shirley.

Azt gondolta, miközben becsukta a hálószoba ajtaját: túlerőlteti a szívét.

A férje tiltakozott: – Ne bolondozz, Shirl! – azután meg: – Szamárság, ostoba szamárság – és Shirley annyiban hagyta a dolgot. Úgy látszik, a kínos kérdések decens megkerülésében eltelt évek (szó szerint megkukult, amikor a huszonhárom éves Patrícia bejelentette: „anya, leszbikus vagyok”) megfagyasztottak benne valamit.

Csöngettek. – A papa azt mondta, hogy jöjjek át – közölte Lexie.

– Neki és mamának el kell intézni valamit. Nagypapi hol van?

– Ágyban – felelte Shirley. – Kissé lefárasztotta magát az éjszaka.

– Jó buli volt, mi? – kérdezte Lexie.

– Igen, kellemes – válaszolta Shirley, miközben a bensőjében vihar tombolt.

Egy idő után kezdett az idegeire menni az unokája fecsegése.

– Ebédeljünk a kávéházban – javasolta. – Howard! – kiáltott be a csukott ajtón át. – Elviszem Lexie-t ebédelni a Rézkannába!

Howard aggodalmas hangon válaszolt, aminek Shirley örült. Egyáltalán nem félt Maureentól. A szemébe akart nézni...

Ám ahogy mentek az utcán, eszébe jutott, hogy Howard akár abban a pillanatban is telefonálhatott Maureennak, amikor ő kitette a lábát hazulról. Milyen ostoba volt... valamiért azt képzelte, hogyha ő értesíti Maureent Howard betegségéről, azzal megszakítja az összeköttetésüket... erről elfeledkezett...

Az ismerős, szeretett utcák másnak, idegennek tűntek. Szabályszerűen leltározta a képet, amit magából mutatott ennek a kedves kis világnak: hitves és anya, kórházi önkéntes, a városi tanács titkára, Első Polgárnő, és Pagford, az ő tükre udvarias tisztelettel verte vissza Shirley értékét és jelentőségét. A Szellem azonban fogott egy bélyegzőt, és rástemplizte Shirley életének szeplőtelen felszínére a megsemmisítő kinyilatkoztatást: „A férje lefekszik az üzlettársával, és ő még csak nem is tud róla..”

Ezt fogják mondani róla mindenütt, ahol csak szóba kerül; ez lesz minden, amire emlékeznek belőle.

Csilingelt a csengő, amikor Shirley benyitott a kávéházba. – Itt van Mogyoró Price! – mondta Lexie.

– Howard jól van? – károgta Maureen.

– Csak fáradt – felelte Shirley. Egy asztalhoz suhant és leült. Szíve olyan gyorsan vert, hogy attól tartott, ő is infarktust kaphat.

– Szólj majd neki, hogy egyik lány sem jelent meg – zsémbelt az asztalánál toporgó Maureen –, és egyik sem méltóztatott ideszólni. Még szerencse, hogy nincs nagy forgalom.

Lexie a pulthoz ment, hogy dumáljon Andrew-val, akit beállítottak pincérnek. Shirley-nek az asztal melletti szokatlan magányban eszébe jutott az ösztövér, szálegyenes Mary Fairbrother a férje temetésén: mindenki szánta és csodálta, ő pedig úgy viselte az özvegység drapériáját, mint uszályát a királyné. Barry elvesztése a rajongás néma, passzív edényévé magasztalta, míg az áruló férjhez láncolt Shirley-t szutyok lepi, és mindenki röhög rajta...

(Valamikor régen a yarvili férfiak disznó vicceket sütöttek el róla az anyja híre miatt, holott ő, Shirley olyan tiszta volt, amennyire ez egyáltalán lehetséges.)

– Nagypapi nincs jól – újságolta Andrew-nak Lexie. – Mi van azokban a sütikben?

A fiú lehajolt a pult mögé, hogy elrejtse vérvörös arcát.

Smároltam az anyukáddal.

A legszívesebben kihagyta volna ezt a napot. Félt, hogy Howard azonnal kirúghatja, amiért csókolózott a menyével, attól pedig direkt rettegett, hogy becsörtet Miles Mollison, mert őt keresi. Ugyanakkor nem volt annyira naiv, hogy ne tudja, itt Samanthára osztották ki a cselszövő szerepét, aki, gondolta szívtelenül Andrew, bőven elmúlhatott már negyven. így egyszerű volt a védekezése: „Bepiált, és engem mart el.”

Pironkodásában volt azért egy icipici büszkeség is. Nagyon szeretett volna találkozni Gaiávai, mert el akart dicsekedni, hogy egy felnőtt asszony lerohanta. Azt remélte, hogy majd nevetnek rajta egy nagyot úgy, ahogy Maureent kinevették, de azért titokban imponálhat a lánynak, és közben talán azt is megtudhatja, pontosan mi történt Gaia és Mócsing között, mennyit engedett meg neki Gaia. Andrew hajlandó volt megbocsátani a lánynak, hiszen Gaia is bepiált. De Gaia nem jött be dolgozni.

Elment, hogy hozzon egy szalvétát Lexie-nek, és kis híján beleszaladt a főnök feleségébe, aki az ő EpiPenjével állt a pult mögött.

– Howard megkért, hogy nézzek utána valaminek – tájékoztatta Shirley. – És ennek a tűnek nem itt van a helye. Hátraviszem.

XII

Robbie már végzett a fele Rolóval, amikor nagyon megszomjazott. Krystal nem vett neki italt. Lemászott a pádról, és leguggolt a meleg fűbe, ahonnan láthatta a nővére alakját a bozótban az idegennel. Egy idő után kúszni kezdett lefelé a lejtőn.

– Szomjasz vadok! – nyafogta.

– Robbie, eriggy innét! – rikácsolta Krystal. – Eriggyél, üjjél a padra!

– Inni atajok!

– A picsába! Eriggyél mán, várjál meg a padnál, osztán kerítek innivalót. Mennyé innét, Robbie!

A kisfiú sírva kapaszkodott vissza a csúszós lejtőn a pádhoz. Hozzáedződött, hogy nem kapja meg, amit akar, és mivel megszokásból is engedetlenséggel reagált a nagyok önkényes indulataira és törvényeire, megtanulta, hogy ott és akkor csikarjon ki magának apró örömöket, ahol és amikor lehet.

Mérges volt Krystalra, így csak azért is elcsámborgott egy kicsit a padon túl. A járdán egy napszemüveges ember közeledett.

(Gavin elfelejtette, hol parkolta le az autót. Ahogy kivonult Mary házából, lefelé indult a Templom soron, így csak Miles és Samantha házánál jött rá, hogy rossz irányba tart. Mivel nem óhajtott ismét elmenni Fairbrotherék előtt, inkább kerülőutat választott a hídhoz.

Látta a csokoládétól maszatos, elhanyagolt, ellenszenves kisfiút, elkullogott mellette boldogságának romjaival, félig-meddig bánta, hogy nem Kay házába ment, ahol szótlanul babusgatták volna... az asszony mindig akkor bánt vele a leggyöngédebben, amikor Gavin boldogtalan volt, mintha éppen ez vonzotta volna benne.)

Robbie még szomjasabb lett a folyó zúgásától. Még egy kicsit sírdogált, miközben elfordult a hídtól, és visszaindult oda, ahol Krystal elbújt. A bokrok rázkódni kezdtek. Robbie tovább baktatott, inni akart, majd észrevett egy lyukat a hosszú sövényben, az út bal oldalán. Ahogy odaért, meglátott mögötte egy játszóteret.

Átevickélt a lyukon, szemügyre vette a nagy, zöld teret, a hatalmas gesztenyefát és a kapufákat. Tudta, mik ezek, mert Dane unokabátyja megmutatta neki a sportpályán, hogy kell focizni. Még sosem látott ennyi zöldet.

Jött egy asszony, aki a karját keresztbe fonva, a fejét lehajtva, gyors léptekkel vágott keresztül a gyepen.

(Samantha céltalanul bolyongott, mindegy, merre, csak minél messzebb a Templom sortól. Számos kérdést tett föl magának, de csak kevésre kapott választ; az egyik kérdés az volt, hogy nem ment-e túl messzire, amikor beszámolt Milesnak arról az ostoba, részeg levélről. Rosszindulatból írta, és most valahogy sokkal kevésbé fortélyos megoldásnak tűnt...

Ahogy felpillantott, a tekintete találkozott Robbie-éval. Hétvégeken a gyerekek sokszor átbújtak a sövény résén, hogy játsszanak a pályán. Az ő lányai is megtették, amikor kisebbek voltak.

Átmászott a kapun, elfordult a folyótól, és a főtér felé indult. Az önutálat konokul tapadt rá, akármilyen elszántan próbálta is lerázni.)

Robbie kibújt a résen, ment egy kicsit az úton a siető néni után, de az hamarosan eltűnt a szeme elől. A maradék Rolo megolvadt a markában, és nem akarta letenni, de annyira megszomjazott! Krystal talán végzett már. Baktatni kezdett visszafelé.

Amikor odaért az első bokrokhoz a parton, látta, hogy nem mozognak. Azt gondolta, most már odamehet.

– Krystal! – mondta.

De a bokrok üresek voltak, Krystal eltűnt.

Robbie elsírta magát, és Krystal nevét kiabálta. Fölevickélt a lejtőn, riadtan nézegetett jobbra-balra az úton, de a nővére nem volt sehol.

– Krystal! – bömbölte Robbie.

Egy asszony, akinek rövid, ezüstös haja volt, rosszallóan nézett rá, miközben szaporán kocogott a másik járdán az ellenkező irányba.

Shirley otthagyta Lexie-t a Rézkannában, ahol az unokája láthatóan jól érezte magát, de alighogy kilépett a főtérre, megpillantotta Samanthát, márpedig ő volt az utolsó, akivel most találkozni akart, így hát sarkon fordult.

A gyerek sivalkodása és bömbölése kísérte sietős távolodását. Zsebében görcsösen markolta az EpiPent. Róla nem faragnak malac tréfákat. Szánalomra méltó és tiszta akart lenni, mint Mary Fairbrother. Oly nagy és félelmetes volt a dühe, hogy nem bírt összefüggően gondolkodni. Cselekedni, büntetni, végezni akart.

Baloldalt, közvetlenül a régi kőhíd előtt rázkódtak a bokrok. Shirley letekintett, egy undorító pillanatra látott valamilyen szennyes és alantas dolgot, amitől még jobban kellett sietnie.

XIII

Sukhvinder hosszabb ideje bolyongott Pagfordban, mint Samantha. Röviddel azután távozott az Ódon Paplakból, hogy az anyja azt mondta, kötelessége munkába menni. Azóta vándorolt az utcákon, tiszteletben tartva a láthatatlan tilalomfákat a Templom sor, a Remény utca és a főtér körül.

A zsebében volt az a kevés híján ötven font, amit a kávéházban meg a buliban keresett, azonkívül a borotvapenge. Szerette volna magával vinni a takarékbetétkönyvét is, amelyet az apja dolgozószobájának apró iratszekrényében tartottak, csakhogy Vikram éppen az íróasztalánál ült. Egy darabig ácsorgott a yarvili busz megállójában, de aztán kiszúrta a közeledő Shirley és Lexie Mollisont, mire eliszkolt.

Gaia árulása brutális és váratlan volt. Hogy Mócsinggal smároljon... Mócsing most majd dobni fogja Krystalt, hiszen ott van neki Gaia. Bármelyik fiú dobna bármilyen lányt Gaia kedvéért. De azt nem bírta volna ki, hogy azt kelljen hallgatnia a munkában, amint egyetlen szövetségese arról igyekszik meggyőzni, mennyire jó arc Mócsing tulajdonképpen.

Zümmögött a mobilja. Gaia már kétszer üzent.

Mennyire nyomtam be éjsz?

Msz mlózni?

Mócsingról semmi. Arról semmi, hogy smárolt Sukhvinder hóhérával. Az új üzenetben csak annyi volt:

Mindn OK?

Visszadugta a mobilt a farzsebébe. Gyalogolhat tovább Yarvil felé, és elkaphatja a buszt a városon kívül, ahol senki sem látja. A szüleinek fél hatig nem fog hiányozni, mert akkorra kell hazaérnie a kávézóból.

Kétségbeesett terv formálódott benne, miközben kimelegedve, fáradtan baktatott: ha talál egy helyet, ahol megszállhat ötven fontért. .. nem akart mást, csak hogy egyedül maradhasson a borotvájával.

Ment a parti úton a sebes Orr mentén. Ha átkel a hídon, egy mellékutcán eljuthat egészen a leágazásig.

– Robbie! Robbie! Hun vagy?

Krystal Weedon volt az, fel-alá rohangált a parton. Mócsing Wall a fél kezét zsebre dugva, cigarettázva figyelte Krystal futkosását.

A rémült Sukhvinder éles jobbkanyarral fölmenekült a hídra, nehogy észrevegye valamelyik. A folyópart visszhangzott Krystal üvöltésétől.

Sukhvinder meglátott valamit odalent a folyóban.

Már fogta a forró kőkorlátot, mire észbe kapott, mit csinál, azután lendületből felhúzódzkodott a mellvédre, elordította magát:

– A folyóban van, Krys! – és ugrott egy talpast. Ahogy lerántotta az áramlat, egy törött számítógépes monitor felhasította a lábát.

XIV

Amikor Shirley kinyitotta a hálószoba ajtaját, semmit sem látott, csak két üres ágyat. Az igazság egy alvó Howardot követelt; majd azt kell tanácsolnia neki, hogy feküdjön vissza.

Ám egy hang sem hallatszott, sem a konyhából, sem a fürdőszobából. Shirley aggódni kezdett, hogy mivel a parti úton tért haza, elkerülte a férjét. Howard nyilván felöltözött és elment dolgozni; akár már ott is lehet Maureennal a hátsó szobában, ahol kitárgyalják Shirley-t; talán épp azt tervezik, hogy Howard elválik és feleségül veszi Maureent, mivel úgyis vége a komédiának, nincs több tettetés.

Félig-meddig futva tette meg az utat a nappaliba, hogy telefonáljon a Rézkanaába. Howard pizsamásán feküdt a szőnyegen.

Az arca sötétvörös volt, a szeme kidülledt. Gyengén zihált. Egyik kezével bágyadtan markolászta a mellkasát. A pizsamakabátja felcsúszott. Shirley pontosan arra az elvakart, varas fokra láthatott, ahova a tűt akarta döfni.

Howard néma könyörgéssel bámulta.

Shirley iszonyodva rámeredt, majd kimenekült a szobából. Először is elrejtette az EpiPent a kekszesdobozba, azután kivette onnan, és bedugta a szakácskönyvek mögé.

Vissza rohant a nappaliba, a telefonért kapott, és tárcsázta a 999-et.

– Pagford? Parti Kunyhó, ugye? Már úton van a kocsi.

– Ó, köszönöm, hála istennek! – Már csaknem letette, mire felfogta, mit mondott a nő, és felsikoltott: – Nem, nem, nem a Parti Kunyhó...

De a diszpécser már bontotta a vonalat, ezért Shirley újra tárcsázott. Annyira pánikba esett, hogy elejtette a telefont. Mellette a szőnyegen Howard egyre gyengébben zihált.

– Nem a Parti Kunyhó! – kiabált Shirley. – Örökzöld Karéj harminchat, Pagford! A férjemnek szívrohama van...

XV

A Templom soron Miles Mollison papucsosan rontott ki a házából és nyargalt le a meredek járdán a sarokig, az Ódon Papiakhoz. Bal kezével döngette a vastag tölgyajtót, miközben a jobbjával a felesége számát próbálta beütögetni.

– Tessék? – nyitott ajtót Parminder.

– A papám – zihálta Miles. – Újabb szívrohamot kapott... Mami hívott mentőt... átjönne? Átjönne, kérem?

Parminder gyors mozdulatot tett, hogy visszatérjen a házba, és gondolatban már kapta is fel az orvosi táskáját, de megfékezte magát.

– Nem tehetem. Felfüggesztettek, Miles. Nem tehetem.

– Maga tréfál... kérem... A mentő nem lesz itt...

– Nem tehetem, Miles – válaszolta a nő.

Miles megfordult, kirobogott a nyitott kapun. Föntebb meglátta Samanthát, aki éppen a házuk felé tartott a kerti ösvényen. Rekedten kiáltott neki. Felesége csodálkozva megfordult, először azt hitte, hogy Miles miatta pánikok

– Papi... összeesett... jön a mentő... az a kurva Parminder Jawanda nem jön...

– Istenem – felelte Samantha. – Ó, istenem.

Bevágódtak az autóba, és fölfelé hajtottak az úton, Miles papucsban, Samantha a klumpában, amely hólyagosra törte a lábát.

– Miles, figyelj csak, sziréna! Már itt is vannak...

De amikor befordultak az Örökzöld Karéjba, nem volt ott semmi, sőt már a sziréna is elhallgatott.

Egy mérfölddel arrébb Sukhvinder Jawanda folyóvizet hányt egy fűzfa alatt, miközben egy idős hölgy pokrócokat borított rá, amelyek máris ugyanannyira átáztak, mint a lány ruhája. Nem messze tőle a kutyasétáltató, aki a hajánál és a pulóverénél fogva húzta ki a folyóból Sukhvindert, egy ernyedt kis test fölé hajolt.

Sukhvindernek úgy rémlett, mintha Robbie vergődött volna a karjaiban, bár lehet, hogy csak a kegyetlen folyó akarta eltépni tőle a kisfiút. Jó úszó volt, de az Orr lerántotta a mélybe, és vitte, ahova akarta. Átsodorta a kanyaron, majd a part felé taszította, ahol Sukhvindernek sikerült felsikoltania, és látta, ahogy a kutyás ember futva igyekszik feléje...

– Hát ez baj – mondta az ember, aki húsz perce próbált életet lehelni Robbie kicsi testébe. – Elment.

Sukhvinder jajveszékelve rogyott le a hideg, lucskos földre, és görcsösen reszketett. Ekkor meghallották a szirénát, de már késő volt.

Az Örökzöld Karéjban a mentősök iszonyú erőfeszítés árán tették fel Howardot a hordágyra. Milesnak és Samanthának is segítenie kellett.

– Követünk az autóval, te menj papival! – kiáltotta oda Miles az anyjának. Shirley valahogy bambának látszott, és mintha nem akart volna beszállni a mentőbe.

Maureen, aki éppen az utolsó vendéget kísérte ki a Rézkannából, megállt a küszöbön, és hallgatózott.

– Mennyi sziréna – szólt hátra a hullafáradt Andrew-nak, aki az asztalokat törölgette. – Biztos történt valami.

Mély lélegzetet vett, mintha megérezhetné a katasztrófa szagát a meleg délutáni levegőben.