Péntek

Barry Fairbrother földi maradványait átszállították a temetkezési vállalkozóhoz. A sűrű hajerdő elrejtette a fehér fejbőrön a fekete, mély vágásokat, amelyek olyanok voltak, akár a barázdák, amelyeket a korcsolya szánt a jégen. Hidegen, viaszosan és üresen feküdt az évfordulós ingbe-nadrágba visszaöltöztetett porhüvely a szűrt világítású ravatalozóban, ahol lágy zene szólt. A diszkrét smink visszaadta a bőrnek az életszerű pírt. Majdnem olyan volt, mintha aludna, csak nem egészen olyan.

Barry két fivére, özvegye és négy gyereke a temetés előestéjén ment el búcsút venni a holttesttől. Mary úgyszólván az indulás pillanatáig nem tudta eldönteni, hagyja-e, hogy a gyerekek lássák az apjuk tetemét. Declan érzékeny fiú volt, hajlamos a lidércnyomásokra. Még akkor is a döntésképtelenség lázrohamában vergődött, amikor péntek délután nagy felzúdulás támadt.

„Bokszos” Colin Wall kitalálta, hogy ő is búcsút akar venni az elhunyttól. Az általában előzékeny és engedékeny Mary ezt már túlzásnak találta. Hangja élesen sivított a telefonban, majd ismét sírni kezdett, és azt mondta Tessának, ő nem úgy tervezte, hogy egy egész precesszió vonuljon fel Barryhez, és ez igazán családi ügy... Tessa, aki azt se tudta, hogy mentegetőzzék, azt felelte, hogy tökéletesen megérti. Rá maradt, hogy megmagyarázza a dolgot Colinnak, aki visszavonult a megalázott, sebzett hallgatásba.

Ő csak meg akart állni Barry mellett egyedül, hogy néma hódolattal adózzon annak az embernek, aki különleges helyet foglalt el az életében. Colin olyan igazságokat és titkokat is meggyónt Barrynek, amelyeket egyetlen másik barátjának sem mert volna, Barry barna, ragyogó kis madárszeme mégis változatlan melegséggel és jósággal nézett rá. Barry volt Colin legbizalmasabb barátja, mellette ismerhette meg azt a férfias bajtársiasságot, amelyet nélkülöznie kellett, mielőtt Pagfordba költözött, és bizonyos, hogy a jövőben sem lesz benne része. Kisebbfajta csodának tűnt, hogy neki, Colinnak, aki örök kívülállónak, csodabogárnak érezte magát, sikerült barátságot kötnie a vidám, népszerű, örök optimista Barryvel. Most belekapaszkodott méltósága roncsaiba, elhatározta, hogy sose fog haragudni ezért Maryre, és a nap hátralevő részében azon elmélkedett, hogy Barry egész biztosan meglepőnek és sértőnek találná az özvegye viselkedését.

Három mérföldnyire Pagfordtól, a Kovácsműhely nevű csinos házban Gavin Hughes az egyre sötétebb mélabút próbálta lerázni magáról. Mary nemrég telefonált. A könnyek súlyától reszkető hangon mesélte, hogy mindegyik gyerek hozzájárult valamilyen ötlettel a másnapi temetéshez. Siobhan magról nevelt föl egy napraforgót: azt most levágja, és ráhelyezi a koporsóra. Mind a négy srác levelet írt, amit odatesznek az apjuk mellé. Mary is fogalmazott egyet, amelyet Barry ingének zsebébe fog csúsztatni, a szíve fölé.

Gavint a rosszullét kerülgette, mire letette a kagylót. Nem akart tudni se a gyerekek leveleiről, se a féltő gonddal nevelt napraforgóról, az esze mégis visszatért hozzájuk, miközben magányosan ette konyhaasztalánál a lasagnát. Folyton azt találgatta, mit írhatott

Mary abban a levélben, noha inkább megtett volna bármit, mint hogy elolvassa.

A hálószobában ott lógott a tisztítói plasztikzsákba csomagolt fekete öltöny, mint egy nemszeretem vendég. Mary nagy megtiszteltetésben részesítette, amikor nyilvánosan elismerte, hogy a Barryhez legközelebb álló emberek közé sorolja, de Gavin háláját réges-rég lehengerelte az iszonyat. Mire elmosogatta a tányérját és az evőeszközét, ott tartott, hogy boldogan kihagyta volna az egész temetést. Az pedig sose jutott volna az eszébe, hogy megnézze elhunyt barátja teremét.

Ő és Kay csúnyán összevesztek az este, és azóta sem szóltak egymáshoz. Az egészet Kay robbantotta ki, mert megkérdezte Gavintől, nem szeretné-e, ha elkísérné a temetésre.

– Jézusom, dehogy! – mondta Gavin, mielőtt féket vethetett volna a nyelvére.

Látta a nő arcát, és azonnal tudta, mit hallott: Jézusom, dehogy, az emberek még azt hinnék, hogy összetartozunk! Jézusom, dehogy, miért keltenél te nekem? És noha pontosan ezt érezte, mégis megpróbálta blöfföléssel kivágni magát: – Hiszen te nem is ismerted! Kissé fura lenne, nem?

Ám Kay nem engedett. Sarokba akarta szorítani őt, ki akarta mondatni vele, mit érez igazából, mit akar, miféle jövőt képzelt el kettejüknek. Gavin visszavágott minden rendelkezésére álló fegyverrel: felváltva volt érteden, kitérő és pedáns, mert döbbenetes, hogy el lehet maszatolni egy érzelmi kérdést, ha úgy teszünk, mintha precizitásra törekednénk. Végül Kay azt mondta neki, hogy kotródjon a házából, Gavin pedig szót fogadott, bár tudta, hogy ezzel nincs vége. Az túlságosan vérmes remény lenne. Arca nyúzott és nyavalyás volt a konyhaablak tükrében. Barry ellopott jövője úgy magasodott az ő élete fölött, mint egy fenyegető sziklaszirt. Fogyatékosnak, bűnösnek érezte magát, de akkor is azt kívánta, hogy Kay költözzön vissza Londonba.

Pagfordra leszállt az éjszaka. Parminder Jawanda az Ódon Paplakban a ruhatárát tanulmányozta, és azon töprengett, hogy miben mondjon búcsút Barrynek. Volt sok sötét ruhája és kosztümje, mindegyik megfelelt volna, ő mégis ide-oda tologatta a ruhákat a rúdon, és sehogy sem tudott dönteni.

Vegyél szárit. Shirley Mollison meg fog botránkozni. Rajta, vegyél szárit!

Olyan butaság ilyet gondolni – őrült dolog, rossz dolog–, és még rosszabb Barry hangján ezt gondolni. Barry meghalt. Parminder majdnem öt napig tartott gyászt érte, és holnap eltemetik a földbe. Ez a kilátás nem tetszett Parmindernek. Mindig gyűlölte az ilyen temetést. Hogy egy holttest ott feküdjön egészben a föld alatt, és lassan rothadjon el, míg nyüzsögnek benne a legyek és a férgek! A szikhek elhamvasztják a holtakat, és folyóvízbe szórják a hamvaikat.

Pillantása föl-alá járt a ruhákon, de közben úgy hallotta, mintha megszólítanák a birminghami rokonság lakodalmaira és összejöveteleire viselt szarik. Mi ez a különös vágy, hogy ilyet viseljen? Neki nem szokása az exhibicionizmus. Megérintette sötétkék-arany kedvencének redőit. Utoljára Fairbrotherék szilveszteri buliján volt rajta, amikor Barry megpróbálta megtanítani a szvingre. Látványosan sikertelen vállalkozás volt, főleg azért, mert Barry se tudta, mit csinál, de Parminder nem felejtette el, hogy úgy kacagott, mint szinte még soha, féktelenül, vadul, úgy, ahogy részeg nőket hallott kacagni.

A szári elegáns és nőies, elfogadtatja a középkorúság terebélyesedését. Parminder nyolcvankét éves anyja mindennap azt visel. Parmindernek nem volt szüksége a szári álcázó erényeire: most is olyan vékony volt, mint húszévesen. De azért előhúzta a hosszú, sötét kelmét, odatartotta a pongyolájához, kiengedte, hadd simogassa csupasz lábát, végigtekintett finom hímzésén. Ha fölvenné, az olyan lenne, mint egy titkos tréfa, amelyről csak Barry és ő tudnak, olyan, mint a tehénforma ház, és az összes tréfás dolog, amiket Barry mondott Howardról, míg elfelé jöttek a végeérhetetlen, rosszkedvű tanácsülésekről.

Borzasztó súly nyomta Parminder szívét, de nem arra buzdítja-e az elhunytak barátait és rokonait a Guru Granth Szahib, hogy ne tüntessenek a bánatukkal, hanem ünnepeljék szeretteik újraegyesülését Istennel? Hogy visszatartsa áruló könnyeit, némán mondani kezdte az esti imát, a kirtan szohilát:

Barátom, bizony mondom néked, hogy ez az alkalmas idő szolgálnod a szenteket.

Takarítsd be az isteni áldást ebben a világban, élj békességben és nyugalomban a következőben.

Az élet rövidebb lesz minden nappal és éjszakával.

Ó, lélek, fogadd be a Gurut, és rendezzed dolgaid.

Sötét szobájának ágyából Sukhvinder tisztán hallhatta, mivel foglalkoznak a családtagok. Pontosan alatta halkan mormolt a televízió; dünnyögését meg-megszakította apjának és fivérének fojtott nevetése, akik valamilyen péntek esti komédiát néztek. A lépcsőfordulóról a nővérét hallhatta, aki számtalan barátai egyikével beszélt telefonon. Az anyja volt hozzá a legközelebb, aki a beépített szekrényében kotorászott a fal túlsó oldalán.

Sukhvinder összehúzta az ablakfüggönyt, és dakszlikutyát formázó, hosszú szigetelőpárnát tett az ajtaja elé. Retesz híján a kutya akadályozta az ajtó mozgását, és figyelmeztette Sukhvindert. Nem mintha bárki is ajtót nyitna rá. Ott van, ahol lennie kell, azt csinálja, amit csinálnia kell. Vagy így gondolják.

Épp most hajtotta végre az egyik mindennapos, rettenetes rítust: megnyitotta a Facebook-oldalát, és eltávolította az ismeretlen feladó újabb posztját. Akárhányszor blokkolta ezt a valakit, aki ezekkel a posztokkal bombázta, az profilt változtatott, és még többet küldött. Sukhvinder sose tudta, mikor jelenik meg a következő. Ma fekete-fehér kép volt, egy tizenkilencedik századi cirkuszi plakát másolata:

La véritable femme a barbe, Miss Anne Jones Elliot.

A fénykép egy csipkeruhás nőt ábrázolt, akinek hosszú, sötét haja és dúsan burjánzó bajsza-szakálla volt.

Sukhvinder meg volt győződve róla, hogy ezeket Mócsing Wall küldözgeti, bár lehetett más is. Például Dane Tully és a barátai, akik halkan makogtak, ha Sukhvinder szólalt meg angolon. Bármelyik sötét bőrűvel megcsinálták volna; a Winterdownban alig voltak barna arcok. Sukhvinder megalázottnak és butának érezte magát, főleg azért, mert Mr. Garry sose szidta le Tullyékat. Úgy tett, mintha nem hallaná őket, vagy mintha csak a háttérzajt hallaná. Talán ő is azt gondolta, hogy Sukhvinder Kaur Jawanda csak egy majom, egy szőrös majom.

Hanyatt feküdt a takaróján, és tiszta szívéből szeretett volna meghalni. Ha puszta akarattal végre lehetne hajtani az öngyilkosságot, habozás nélkül megtette volna. Mr. Fairbrotherért eljött a halál; érte miért nem? És miért nem cserélhetnek helyet, ami még jobb lenne? Niamh és Siobhan visszakaphatná az apját, Sukhvinder pedig egyszerűen átszökhetne a nemlétbe, eltűnhetne, megszűnhetne.

Önutálata olyan volt, akár egy csalánból szőtt páncél: sajgott és viszketett tőle minden porcikája. Pillanatonként meg kellett parancsolnia magának, hogy tűrje, hogy rendíthetetlen maradjon, hogy ne rohanjon megtenni az egyetlent, ami segít. Az egész családnak ágyban kellett lennie ahhoz, hogy cselekedhessen. De akkora kínszenvedés volt így feküdni, hallgatni a saját légzését, érezni saját ronda, gusztustalan testének fölösleges súlyát. Szerette elképzelni, ahogy vízbe fúl, ahogy lassan süllyed a zöld, hűvös vízben, és átéli, amint lassan kisajtolják a létezésből.

A nagy hermafrodita nem mozog és nem ad hangot...

Ügy lepte el a testét a szégyen, mint egy tüzes kiütés, míg feküdt a sötétben. Ezt a szót még nem is hallotta, amíg Mócsing ki nem mondta a szerdai matekon. Talán nem is tudna utánanézni, hiszen diszlexiás. De nem is kellett, mert Mócsing volt olyan kedves megmagyarázni:

A szőrös hímnőstény...

Rosszabb volt Dane Tullynél, aki csak egyfajta gúnyolódást ismert. Ám Mócsing Wall gonosz nyelve új, testre szabott kínzást talált ki minden alkalomra, amikor találkozott Sukhvinderrel, és a lány nem foghatta be a fülét. Mócsing minden sértése és csípős megjegyzése beleégett az emlékezetébe, úgy megragadt benne, ahogy még egyetlen hasznos dolognak sem sikerült. Ha levizsgáztatnák azokból, amiknek Mócsing nevezte, megkaphatná élete első jelesét: Csöcsösharcsa, Hermafrodita, Szakállas agyhalott.

Szőrös, kövér és buta. Ronda és otromba. Lusta is, az anyja szerint, aki naponta kritizálja, és kitölti rajta a mérgét. Kicsit lassú, az apja szerint, aki olyan gyöngédséggel mondta ezt, ami nem csökkentette az érdektelenségét. Megengedhette magának, hogy elnéző legyen Sukhvinder rossz osztályzataival. Neki ott volt Jaswant és Rajpal, akik osztályelsők voltak minden évben.

– Szegény öreg Jolly – mondta Vikram hanyagul, miután belepillantott Sukhvinder bizonyítványába.

De még az apja közönye is jobb volt az anyja dühénél. Parminder láthatólag nem bírta se felfogni, se tudomásul venni a tényt, hogy egy tehetségtelen gyereket hozott a világra. Ha valamelyik tanár csak a leghalványabb célzást is tette arra, hogy Sukhvinder igyekezhetne jobban, Parminder diadallal lecsapott rá: – „Sukhvinder könnyen elbátortalanodik. Jobban kellene hinnie a saját képességeiben.” 'Fessék! Látod? A tanárod is azt mondja, hogy nem igyekszel eléggé, Sukhvinder!

Az egyetlen tárgyról, ahol Sukhvinder bejutott a második csoportba – Mócsing nem ebben volt, úgyhogy Sukhvinder néha még jelentkezni is mert, hogy válaszoljon a kérdésekre –, Parminder annyit mondott elutasítóan: – Amennyit a gyerekek az interneten lógnak, igazán meglepő, hogy nem vagy az első csoportban!

Sukhvindernek sose jutott volna eszébe, hogy akár az apjának, akár az anyjának szóljon a makogásról vagy Mócsing Wall kiapadhatatlan rosszindulatáról. Ezzel beismerte volna, hogy a családi körön kívül is alsóbbrendűnek és vacaknak látják. Parminder különben is barátságban állt Stuart Wall anyjával. Sukhvinder néha eltöprengett, hogyhogy nem aggasztja Stuart Wallt anyáik kapcsolata, de arra a következtetésre jutott, hogy Mócsing tudja, hogy ő úgyse árulná el. Átlátott Sukhvinderen. Látta a gyávaságát, látta a legrosszabb gondolatait önmagáról, és képes volt hangot adni nekik Andrew Price mulattatására. Sukhvindernek valaha tetszett Andrew Price, még mielőtt rájött, mennyire alkalmatlan ő arra, hogy bárkinek is megtetsszen, még mielőtt rájött, hogy nevetséges és idegen.

Hallotta az apja és Rajpal hangját; erősödött, ahogy jöttek fel a lépcsőn. Rajpal nevetése pont az ő ajtaja előtt crescendózott.

– Késő van! – kiáltott ki az anyja a szobájából. – Vikram, Rajpalnak ilyenkor már ágyban a helye!

Vikram hangja behallatszott Sukhvinderhez az ajtón át. Erős volt, és meleg.

– Alszol már, Jolly?

Ez volt a gyerekkori beceneve, amit gúnyból kapott. Jaswant Jazzy volt, Sukhvinderből, a nyűgös, boldogtalan, ritkán mosolygó babából Jolly lett.[7]

– Nem! – kiáltott vissza. – Csak most feküdtem le.

– Akkor talán érdekelne, amit az öcséd...

Ám amit Rajpal csinált, beleveszett a kacagó-kiabáló tiltakozásba. Sukhvinder hallotta, amint Vikram elvonul, egyfolytában Rajpalt ugratva.

Kivárta, hogy a ház elcsendesedjen. Úgy kapaszkodott egyetlen vigaszába, mint egy mentőövbe, várta, várta, hogy mindenki lefeküdjön. ..

(És amíg várt, eszébe jutott az a nem is olyan régi este az edzés után, amikor a sötétben gyalogoltak a parkolóhoz a csatorna partján. Az evezés úgy elfárasztotta az embert. Fájtak a kar– és a hasizmaik, de ez jó, tiszta fájdalom volt. Sukhvinder mindig jól aludt evezés után. Es akkor Krystal, aki a csoport végén baktatott Sukhvinderrel, hülye paki picsának nevezte őt.

Csak úgy. Mr. Fairbrother közelében mindig idétlenkedtek. Krystal azt hitte, vicces volt. A „kurvát” a „nagyon” helyett használta, láthatólag felcserélhetőnek tartotta a két szót. Most úgy mondta a „pakit”, mintha „gyagyát” vagy „dinkát” mondott volna. Sukhvinder érezte, hogy megnyúlik az arca, és az ismerős lángnyelv nyalt végig a gyomrán.

– Mit mondtál? – Mr. Fairbrother megpördült a sarkán, hogy szemben legyen Krystallal. Még egyikük sem hallotta igazán mérgesnek.

– Nem montam én semmit se! – tiltakozott Krystal félig meghökkenve, félig dacosan. – Én csak vicceltem. Tuggya ő, hogy én csak vicceltem! Ügyi tudod? – kérdezte harciasan Sukhvindertől, aki gyáván azt motyogta, hogy tudja.

– Ezt a szót meg ne halljam tőled még egyszer!

Mind tudták, hogy Mr. Fairbrother mennyire bírja Krystalt. Mind tudták, hogy a saját zsebéből fizetett ki neki két utazást. Krystal viccein senki se nevetett Mr. Fairbrothernél harsányabban, mert Krystal nagyon vicces tudott lenni.

Mentek tovább, mindenki zavarban volt. Sukhvinder félt Krystalra nézni, és bűnösnek érezte magát, mint mindig.

Már közel jártak a kombihoz, amikor Krystal megszólalt, olyan halkan, hogy még Mr. Fairbrother sem hallotta: – Csak vicceltem.

Amire Sukhvinder gyorsan azt felelte: – Tudom.

– Ja, egen. Bocs.

Ez az egy szótag megtisztította Sukhvindert. Visszaadta a méltóságát. Visszafelé Pagfordba most az egyszer ő zendített rá a csapat szerencsehozó dalára, megkérve Krystait, hogy reppelje el Jay-Z bevezetőjét.)

Végre-valahára, lassan, nagyon lassan eltette magát másnapra a család. Jaswant sokáig csörgött-zörgött a fürdőszobában. Sukhvinder kivárta, hogy Jaz befejezze a szépítkezést, hogy a szülei abbahagyják a szobájukban a beszélgetést, hogy csend legyen a házban.

Most már biztonságos. Felült, kihúzta az ócska plüssnyuszi lyukas füléből a borotvapengét, amit a fürdőszobaszekrényből, Vikram készletéből lopott. Leszállt az ágyról, kitapogatta a polcán az elemlámpát és egy marék papír zsebkendőt, utána behúzódott a szobája túlsó végébe, a kis kerek saroktoronyba. Itt takarásban lesz a lámpa fénycsóvája, nem szűrődik ki az ajtó melletti réseken. Leült, hátát a falnak vetette, felgyűlte hálóinge ujját, és megvizsgálta az elemlámpa fényénél a legutóbbi szeánsz egymást keresztező nyomait: sötétek, de már gyógyulnak. Azonnali, rövid, áldott megkönnyebbülést ígérő, enyhén borzongó félelemmel az alkarja közepére illesztette a pengét, és belehasított a tulajdon húsába.

Éles, tüzes fájdalom: a vér tüstént kibuggyant. Amikor egészen konyákig felhúzta a pengét, rányomta a papír zsebkendőket a hosszú sebre, nehogy rácsöpögjön valami a hálóingére vagy a szőnyegre. Egy-két perc elteltével ismét vágott, keresztezve az elsőt, majd szünetet tartott, hogy felitassa a vért. A penge kimetszette sikoltozó gondolataiból a kínt, átváltoztatta az idegek és a bőr állati égésévé. Felszabadulás és megkönnyebbülés volt minden vágásban.

A végén tisztára törölte a pengét, és megszemlélte a mocskot, amit csinált. Az egymást keresztező, vérző sebek annyira fájtak, hogy Sukhvindernek folytak a könnyei. Most már alhat is, ha egyáltalán tud a fájdalomtól, de várnia kell tíz-húsz percet, amíg megalvad a friss vágásokban a vér. Felhúzta a térdét, behunyta könnyes szemét, és az ablak alatti falnak dőlt.

Öngyűlöletének egy része is elszivárgóit a vérrel. Gondolatai elsodródtak Gaia Bawdenhez, az új lányhoz, aki olyan váratlan módon bírja őt. Az ő külsejével és a londoni kiejtésével Gaia akárkivel lóghatna, mégis Sukhvindert keresi meg minden ebédnél és a buszon. Legszívesebben megkérdezte volna Gaiától, mire megy ki a játék; mindennap várta, hogy az új lány rájöjjön, hogy ő, Sukhvinder, szőrös és majomszerű, lassú és buta, olyasvalaki, akit meg kell vetni, rá kell makogni, és halálra kell sértegetni. Nem kétséges, hogy hamarosan rájön a tévedésére, és Sukhvindernek szokás szerint be kell érnie legrégibb barátnői, a Fairbrother ikrek unott szánakozásával.