I.

Hullott az eső Barry Fairbrother sírjára. A kártyákon elmosódott a tinta. Siobhan markos napraforgótányérja dacolt a záporral, de Mary liliomai és fréziái összegyűrődtek, majd széthullottak. A krizantémevező elsötétedett oszlás közben. Az eső feldagasztotta a folyót, patakokban futott a csatornákban, fényessé és megbízhatatlanná változtatta Pagford meredek utcáit. Az iskolabusz ablakai átlátszatlanok lettek a párától; a főtéri függő virágkosarakon folyt a sár, és Samantha Mollison, noha kocsijának ablaktörlői teljes üzemmódban dolgoztak, munkából hazafelé jövet koccant egy másik autóval.

A Remény utcában olvashatatlanná ázott a Yarvil és vidéke, amely három teljes napon át állt ki Mrs. Catherine Weedon ajtajából. Végül Kay Bawden szociális munkás kicibálta a postaládából, belesett a rozsdás csappantyú alatt, és meglátta, hogy az öregasszony kezét-lábát szétvetve hever a lépcső alján. Egy rendőr segített betörni az ajtót, és a mentő elszállította Mrs. Weedont a Délnyugati Közkórházba.

De az eső csak esett, így a régi cipőbolt átnevezésére felfogadott címfestő kénytelen volt elhalasztani a munkát. Zuhogott napokon és éjszakákon át, a főtér tele volt meggörnyedt esőkabátos alakokkal, a keskeny járdákon egymásnak ütköztek az esernyők.

Howard Mollison megnyugtatónak találta a halk kopogást a sötét ablakon. A dolgozószobában ült, amelyben a lánya, Patrícia aludt valamikor, és a helyi újságtól kapott e-mailt szemlélte. Úgy döntöttek, hogy leközlik Fairbrother tanácsnok cikkét, amely azt szorgalmazza, hogy a Parlag tartozzon a jövőben is Pagfordhoz, de méltányossági megfontolásokból remélik, hogy a következő számban talán egy másik tanácsnok is hajlandó lenne megvilágítani a saját szemszögéből a kérdést.

Ez visszalőtt, mi, Fairbrother?, örvendezett Howard. Te meg azt képzelted, hogy a tied a diófáig...

Elfordult a géptől, inkább a mellette levő kis papírköteggel foglalkozott. A levelek voltak, amelyek választást szorgalmaztak Barry üres mandátumának betöltésére. Az alapszabály szerint kilenc folyamodvány kell a választás kiírásához, és Howard tízet kapott. Átolvasta őket, miközben felesége és üzlettársa változó hangerővel vesézték ki a konyhában az öreg Mrs. Weedon ájulásának és kései felfedezésének zaftos botrányát.

– ...nem rohan ki az orvosától csak úgy, hát nem? Karen azt mondta, hogy ordított, mint akit nyúznak...

– Igen, tudom, azt mondta, hogy rossz gyógyszert kapott – szólt Shirley, aki úgy vélte, hogy kórházi önkéntes létére monopóliuma van a gyógyászati spekulációkra. – Gondolom, most majd letesztelik a kórházban.

– Azt hiszem, én nagyon izgulnék dr. Jawanda helyében.

– Valószínűleg azt reméli, hogy Weedonék túlságosan tudatlanok egy perhez, de ez úgysem fog számítani, ha a kórház kideríti, hogy rossz volt a gyógyszer.

– Akkor neki lőttek! – mondta kéjesen Maureen.

– Úgy van – helyeselt Shirley –, és attól tartok, sokan fogják azt érezni, hogy végre-valahára! Végre-valahára!

Howard módszeresen szétválogatta a leveleket. Miles kitöltött pályázati űrlapjait külön tette. A többi levél más tanácsnokoktól érkezett. Itt nem érte meglepetés: amint Parminder megírta e-mail-ben, hogy ismer valakit, aki szívesen betöltené Barry helyét, Howard számított rá, hogy ezek hatan csatlakoznak Parminderhez, és követelik a választást. Krakélerrel együtt ők alkották a „Ricsaj frakciót”, ahogy Howard elnevezte őket, amelynek a vezére nemrég hullott el. Erre a kötegre ráhelyezte választott jelöltjük, Colin Wall kitöltött űrlapjait.

A harmadik kötegbe került négy újabb levél, ugyancsak előrelátható feladóktól, Pagford hivatásos panaszkodóitól, a Yarvil és vidéke fáradhatatlan levelezőitől, akiket Howard örökké elégedetlenkedő és gyanakvó egyéneknek ismert. Mindegyiknek megvolt a maga mániája, valami obskúrus helyi téma, és „független elméknek” tartották magukat: valószínűleg ők visítanak majd „nepotizmusról”, ha Milest kooptálják, ugyanakkor azokhoz a pagfordiakhoz tartoznak, akik a leghevesebben utálják a Parlagot.

Az utolsó két levelet a jobb és a bal kezébe fogta, mintha mérlegelné őket. Az egyiket egy ismeretlen nő küldte, aki azt állította (Howard semmit sem hitt el vakon), hogy a Bellchapel addiktológiai rendelőben dolgozik (az, hogy Ms.-ként írta alá magát, igazolni látszott az állítását). Howard némi habozás után elhelyezte ezt a levelet Bokszos Wall pályázati űrlapjain.

Az utolsó, dokumentumszerkesztővel készült, névtelen levél zabolátlan stílusban követelt választást. A küldeményt kapkodó hanyagság jellemezte, és tele volt elütésekkel. Magasztalta Barry Fairbrother erényeit, Milesra pedig szó szerint azt mondta, hogy „méltatlan utód lenne”. Talán Milesnak van egy sértett ügyfele, aki még bajt okozhat? Jó előre tudni az esetleges kockázatokról. Ám Howard nem hitte, hogy egy névtelen levelet szavazatnak lehetne tekinteni, úgyhogy beledugta a kis asztali iratmegsemmisítőbe, amelyet Shirley-től kapott karácsonyra.

II

Az Edward Collins és Tsa. a pagfordi ügyvédi munkaközösség egy tégla sorház emeletén működött, amelynek földszintjét egy optikus foglalta el. Edward Collins elhunyt, a cég két személyből állt: Gavin

Hughesból, aki a fizetett alkalmazott volt, egyablakos irodával, és Miles Mollisonból, aki a cég résztulajdonosa volt, kétablakos irodával. Közös titkárnőjük volt, egy huszonnyolc éves, jelentéktelen arcú, ám jó alakú hajadon. Shona túl hosszan nevetett Miles viccein, és olyan elnézően kezelte Gavint, ami már sértő volt.

A Barry Fairbrother temetését követő pénteken Miles egy órakor bekopogtatott Gavin irodájába, és be is ment, nem várva meg a hívást. Társa a szürke eget bámulta az esőtől gyöngyöző ablakon át.

– Elmegyek, bekapok valamit ebédre – mondta Miles. – Ha Lucy Bevan korábban jön, szólsz neki, hogy kettőkor itt vagyok? Shona kiment.

– Ja, jó – mondta Gavin.

– Minden rendben?

– Telefonált Mary. Van egy kis gikszer Barry életbiztosításával. Kéri, hogy segítsek elrendezni.

– Helyes, ezt meg tudod oldani, ugye? Kettőre itt vagyok.

Miles belebújt a felöltőjébe, leügetett a meredek lépcsőn, és fürgén elindult az eső áztatta utcácskán a főtérre. A felhők pillanatnyi réséből napfény öntötte el a csillogó háborús emlékművet és a függő virágkosarakat. Atavisztikus büszkeség töltötte el Milest, ahogy a Mollison és Lowe, e pagfordiánus intézmény, a legpatinásabb áruda felé sietett, olyan büszkeség, amelyet nem homályosított el, sőt inkább elmélyített és kiteljesített a megszokás.

A csengő csilingelt, amikor kitárta az ajtót. Ebédidős csúcsféle fogadta: nyolcán álltak sorba a pultnál, ahol a kereskedői ornátusba öltözött Howard, szarvasvadász-sapkájában a csillogó műlegyekkel teljes üzemmódban szavalt: – És egy negyed kiló fekete olajbogyó, Rosemary, kegyednek. Semmi többet, ugyebár? Rosemarynek semmi többet... akkor ez nyolc font hatvankét penny, de maradjunk csak nyolcban, harmatos rózsaszálam, tekintettel hosszú és gyümölcsöző kapcsolatunkra...

Kuncogás, hálálkodás, a pénztárgép zörög és csörög.

– Itt az én ügyvédem, jön, hogy a körmömre nézzen! – mennydörgött, kacsingatott és kuncogott Howard a fejek sora fölött Miles-ra. – Uram, ha lenne szíves megvárni hátul, én meg majd igyekszem, hogy ne mondjak semmi terhelőt Mrs. Howsonnak...

Miles rámosolygott a középkorú delnőkre, akik válaszul felragyogtak. Magas termetével, rövidre nyírt, őszülő hajával, nagy, kerek, kék szemével, pocakját álcázó sötét felöltőjében Miles meglehetősen vonzó kiegészítője volt a házi aprósüteményeknek és a helyi sajtoknak. Vigyázva átmanőverezett a finomságokkal megrakott asztalkák között, és megállt a csemegét a régi cipőbolttól elválasztó nagy árkádnál, amelyről csak most távolították el a védő plasztikfüggönyt. Maureen (Miles megismerte a kézírását) kitett egy jelzést egy hirdetőtáblára az átjáró közepén: Tilos az átjárás!Itt nemsokára nyit a Rézkanna! Miles átlesett a tiszta, üres helyiségbe, amelyből hamarosan Pagford legújabb és legjobb kávéháza lesz: már bevakolták, kifestették, a padlódeszkát lelakkozták friss feketére.

Megkerülte a pultot, átfurakodott a hússzeletelőt kezelő Maureen mellett, alkalmat adva az asszonynak egy rekedt és obszcén kacajra, azután bebújt a sivár kis hátsó helyiségbe. Volt benne egy műanyag asztal, amelyen Maureen Daily Mail-je feküdt összehajtva, kampók, amelyeken Howard és Maureen kabátja lógott, és egy ajtó vezetett a szintetikus levendulától illatozó mosdóba. Miles is fölakasztotta a kabátját, és egy ócska széket húzott az asztalhoz.

Egy-két perc múltán megjelent Howard két tányérral, amelyek meg voltak púpozva mindenféle jóval.

– Ez akkor végleges, hogy Rézkanna lesz? – kérdezte Miles.

– Hát, Mónak tetszik – felelte Howard, és a fia elé tett egy tányért.

Kidübörgött, visszajött két palack sörrel, a lábával becsukta az ajtót. Az ablaktalan szobában így csak a gyenge fényű mennyezeti lámpa enyhítette a sötétséget. Howard nagyot nyögött, és leült. Délelőtt úgy beszélt a telefonban, akár egy összeesküvő, és most is váratta Milest pár percig, amíg le nem pattintotta az egyik üvegről a kupakot.

– Wall beküldte az űrlapokat – szólt végül, és odaadta a sört a fiának.

– Aha – felelte Miles.

– Ki fogok tűzni egy határidőt. Mához két hétre mindenkinek nyilatkozni kell.

– Még szép – mondta Mi les.

– Mamitól hallom, hogy ez a Price hapsi továbbra is érdekelt. Kérdezted Samet, hogy ő tudja-e, ki ez?

– Nem – felelte Miles.

Howard megvakarta a hasáról lógó lebenyt, amely majdnem a térdéig ért, amikor letelepedett a nyikorgó székre.

– Minden rendben közted és Sam között?

Milest most is mély csodálattal töltötte el apjának szinte már médiumhoz méltó éleslátása.

– Hát, nem nagyon.

Az anyjának nem vallotta volna be, mert igyekezett nem szítani Shirley és Samantha között a folytonos hidegháborút, amelyben ő egyszerre volt túsz és hadizsákmány.

– Nem tetszik neki, hogy indulok – kerülgette a kását. Howard felvonta világos szemöldökét, pofazacskói rezegtek a rágástól. – Fogalmam sincs, mi az isten baja van. Már megint rájött a Pagford-utálat.

Howard ráérősen nyelt. Megtörölgette a száját egy papírszalvétával, böffentett.

– Egykettőre megbékél, mihelyt bent leszel – mondta. – Már a társasági szempont is. Roppant előnyös a feleségeknek. Fogadások a Sweetlove-háznál. Sam elemében lesz. – Húzott még egyet a sörből, és ismét megvakarta a hasát.

– Sehogy se tudom elképzelni ezt a Price-t – tért vissza Miles a lényegre. – Úgy rémlik, van egy sráca, aki Lexie osztálytársa volt a Szent Tamásban.

– De a Parlagon született, és ez a fontos – mondta Howard.

– A Parlagon született, ami előnyünkre szolgálhat. Megoszthatja a Parlag-pártiak szavazatát közte és Wall között.

– Ja – mondta Miles. – Logikus.

Erre nem is gondolt. Ámulatba ejtette az apja észjárása.

– Mami már telefonált Price feleségének, és letölttette vele a formanyomtatványt. Esetleg rábeszélem mamit, hogy hívja fel Price-t ma este, mondja meg neki, hogy két hete van, és próbálja meg beugratni valami elhamarkodottságba.

– Tehát akkor három jelölt? – kérdezte Miles. – Beleszámítva Colin Wallt.

– Nem hallottam másról. Az lehet, hogy amint felkerülnek a részletek a webre, előáll még valaki. De én bízom az esélyeinkben. Bizakodó vagyok. Aubrey telefonált – tette hozzá. A hangja egy árnyalattal fontoskodóbb lett minden alkalommal, ha kiejtette Aubrey Fawley keresztnevét. – Fölösleges mondanom, hogy mellszélességgel mögötted áll. Ma este jön haza. Ugyanis felment a városba.

Ha egy pagfordi a „felment a városba” kifejezést használta, általában Yarvilra gondolt. Howard és Shirley, Aubrey Fawley-t utánozva Londont értették alatta.

– Említette, hogy össze kellene ülnénk egy kis beszélgetésre. Talán holnap. Talán még meg is hívhat a házába. Az tetszene Samnek.

Miles éppen harapott egy nagyot a libamájas lepénykenyérből, így csak erélyes bólogatással jelezte egyetértését. Tetszett neki, hogy Aubrey Fawley „mellszélességgel mögötte” áll. Samantha gúnyolhatja a szülei szervilizmusát Fawley-ék iránt, de Miles megfigyelte, hogy ama ritka alkalmakkor, amikor a felesége Júliával vagy Aubrey-val találkozott, a kiejtése alig észrevehetően megváltozott, és határozottan szemérmesebben viselkedett.

– Még valami – szólt Howard, és ismét megvakarta a hasát. – Ma reggel egy e-mailt kaptam a Yarvil és vidékétől. Felkértek, hogy fejtsem ki nézeteimet a Parlagról. Úgy is, mint a helyi tanács elnöke.

– Viccelsz? Azt hittem, hogy Fairbrother ezt megtorpedózta...

– Visszalőtt – mondta mérhetetlen elégedettséggel Howard. – Le fogják közölni a cikkét, de azt akarják, hogy valaki az ellenvéleményt is képviselje a jövő héten. Hogy meghallgattassék a másik fél is. Hálás lennék a segítségért. Jogászi íráskészség meg a többi.

– Nem probléma – felelte Miles. – Beszélhetünk arról az istenverte addiktológiai rendelőről. Az lehúzza a mérleget.

– Igen, nagyon jó ötlet. Kiváló.

Lelkesedésében Howard túlságosan nagy falatot nyelt, és Miles-nak püfölnie kellett a hátát, amíg nem enyhült a köhögése. Végül azt lihegte, míg egy papírszalvétával törölgette könnyező szemét:

– Aubrey azt javasolja, hogy a kerületi tanács vonja meg tőlük a támogatást, amit én azzal fejelek meg, hogy ideje felbontani a bérleti szerződést. Nem ártana, ha a sajtó is írna róla. Mennyi időt és pénzt pocsékoltunk arra a rohadt helyre, és semmi eredménye. Ismerem a számokat. – Harsányan böfögött. – Pardon! Borzasztó neveletlen vagyok.

III

Azon az estén Gavin otthon főzött Kaynek. Konzerveket bontott, fokhagymát zúzott össze, és közben úgy érezte, hogy rosszul bánnak vele.

Veszekedés után tenni kell egyet-mást, különben nincs kibékülés: ez a szabály, ezt mindenki tudja. Gavin telefonált Kaynek az autójából, amikor elfelé jött Barry temetéséről, és elmondta neki, mennyire fájlalja, hogy a nő nem volt ott vele, és irtózatos volt az egész nap, és reméli, hogy ma este találkozhatnak. Ezekben az alázatos beismerésekben ő csak az árat látta, amelyet meg kell fizetni egy igénytelen társaságban eltölthető estéért.

Ám Kay mintha inkább előlegnek vagy újratárgyalt szerződésnek tekintette volna őket. Hiányoztam neked. Szükséged volt rám, amikor zaklatott voltál. Sajnálod, hogy nem párban jelentünk meg. Nos, ne kövessük el ezt a hibát még egyszer. Azóta egyfajta leereszkedéssel – erélyesen, megújult várakozásokkal – kezelte Gavint.

Ma este spagettit főzött bolognai módra. Szándékosan nem vásárolt pudingot, nem is terítette meg előre az asztalt; nem győzte bizonyítani, hogy nem erőlteti meg magát a nő kedvéért. De Kay mintha észre sem vette volna, sőt mindenképpen bóknak akarta látni ezt a nemtörődömséget. Ült Gavin kis konyhaasztalánál, beszélt hozzá, miközben fölöttük eső verte a tetőablakot, tekintete ide-oda járt a bútorokon és a lámpákon. Nem sokat járt itt.

– Gondolom, ezt a sárgát Lisa választotta, ugye?

Már megint ezt csinálja! Megsérti a tabukat, mintha az utóbbi időben sokkal szorosabbra fűzték volna a viszonyukat. Gavin, ha tehette, nem beszélt Lisáról; Kaynek mostanra meg kellett volna tanulnia ennyit. Szurokfüvet hintett a serpenyőben piruló vagdalt húsra, és azt felelte: – Nem, még az előző tulajdonos. Még nem jutottam odáig, hogy kicseréljem.

– Ó – mondta Kay bort szürcsölgetve. – Egész kellemes. Bár egy kicsit fád.

Gavin megsértődött, mivel szerinte a Kovácsműhely belseje minden szempontból különb volt a Remény utca tíz szám alatti házénál. A tésztát nézte a bugyborékoló vízben, és következetesen hátat fordított Kaynek.

– Tudod, mi történt? – kérdezte a nő. – Délután találkoztam Samantha Mollisonnal.

Gavin megfordult. Egyáltalán honnan tudja Kay, hogy néz ki Samantha Mollison?

– A főtéri delikátesz előtt. Éppen be akartam menni, hogy megvásároljam ezt. – Kay megkocogtatta az ujjával a borospalackot. – Ő kérdezte meg, hogy én vagyok-e Gavin barátnője.

Csúfondárosan mondta, de igazából felbátorodott Samantha szavaitól. Biztató, hogy Gavin így írja le őt a barátainak.

– És te mit feleltél?

– Azt feleltem... azt feleltem, hogy igen.

Kay elkedvetlenedett. Gavin nem is akarta ilyen agresszíven föltenni a kérdést. Mit nem adott volna érte, hogy megakadályozhassa Kay és Samantha találkozását!

– Na szóval – folytatta a nő cseppet élesen –, meghívott minket vacsorára jövő pénteken. Mához egy hétre.

– Ó, a fészkes fenébe! – bosszankodott Gavin.

Kay jókedve jelentősen megcsappant.

– Mi a gond?

– Semmi, csak... semmi – felelte Gavin, és megbökdöste a bugyborékoló spagettit. – Csak az van, hogy épp eleget látom Milest a munkában.

Egész idő alatt ettől rettegett, hogy Kay majd utat fúr magának befelé, és akkor ők lesznek Gavin-és-Kay, közös ismeretségi körrel, és fokozatosan egyre nehezebb lesz kimetszenie a nőt az életéből. Hogy hagyhatta, hogy így legyen? Miért is engedte, hogy Kay leköltözzön Pagfordba? Az önmaga iránt érzett düh simán átcsapott a nővel szembeni haragba. Miért nem látja be Kay, hogy ő milyen keveset akar tőle, miért nem hordja el magát, miért kényszeríti

Gavint a piszkos munkára? Leszűrte a spagettit a mosogató fölött, és fojtottan káromkodott, mert lefröcskölte magát a forró vízzel.

– Akkor jobb lesz, ha felhívod Milest meg Samanthát, és megmondod nekik, hogy nem – javasolta Kay.

Hangja megkeményedett. Gavin, beidegződött szokása szerint igyekezett elhárítani a közvetlen konfliktust, bízva benne, hogy a jövő majd csak kiforogja magát.

– Nem, nem! – tiltakozott, egy konyharuhával lapogatva a vizes ingét. – Elmegyünk. Nincs semmi baj. Elmegyünk.

Ám leplezetlen fanyalgásával igyekezett leszúrni egy útjelzőt, amelyre visszamenőleg hivatkozhat: Tudtad, hogy nem akarok menni! Nem, nem éreztem jól magamat. Nem, nem akarom megismételni!

Percekig szótlanul ettek. Gavin félt, hogy újabb veszekedés lesz, és Kay kényszerítésére ismét beszélnie kell a mögöttes dolgokról. Kereste, mit mondhatna, és így vágott bele Mary Fairbrother meg az életbiztosítója történetébe.

– Állatira szemetek – mondta. – Barry magas összegre kötött életbiztosítást, de a biztosító ügyvédei most valami kifogást keresnek, hogy ne kelljen fizetni. Azt próbálják kihozni, hogy Barry elhallgatott bizonyos tényeket.

– Milyeneket?

– Nos, egy nagybátyja ugyancsak agyi aneurizmától halt meg. Mary esküszik, hogy Barry ezt is elmondta az ügynöknek, amikor megkötötte a biztosítást, de nincsen nyoma. A pasas nyilván nem tudta, hogy ez genetikus. Nem tudom, hogy Barry mit...

Hangja elcsuklott. Az elszörnyedéstől és a szégyenkezéstől vörösen hajolt a tányérja fölé. A keserűség megakadt a torkán, és ott maradt. Kay székének lába csikorgott a padlón. Gavin remélte, hogy a mosdóba megy, de aztán érezte, hogy a nő átkarolja, és magához vonja. Gondolkodás nélkül ő is átfogta fél karral Kayt.

Olyan jó, ha átölelik az embert. Bárcsak egyszerű, szótlan, vigasztaló gesztusokká párolódhatna le a kapcsolatuk! Egyáltalán miért tanultak meg beszélni az emberek?

Az orrából ráfolyt a váladék Kay felsőjére.

– Bocs – mentegetőzött kásás hangon Gavin, és letörölgette a taknyot a szalvétájával.

Elhúzódott Kaytől, kifújta az orrát. A nő odahúzta mellé a székét, és rátette a kezét Gavin karjára. Gavin annyival jobban szerette, amikor hallgatott, és az arca ilyen szelíd és aggodalmas volt, mint most.

– Még mindig nem bírok... olyan rendes pasas volt – mondta.

– Barry. Rendes pasas volt.

– Igen, mindenkitől ezt hallom róla – felelte Kay.

Neki sose volt szabad látnia ezt a híres Barry Fairbrothert, de fölkeltette az érdeklődését Gavin látványos érzelmi kitörése, és a személy, aki ezt okozta.

– Mulatságos volt? – kérdezte, mert el tudta képzelni Gavinről, hogy megdelejezi egy komédiás, egy féktelen alfahím, egy kocsmatöltelék.

– Hát, ja, asszem. Vagyis, nem különösebben. Normális. Szeretett nevetni... de egyszerűen csak olyan... olyan kedves pasas volt. Szerette az embereket, tudod.

Kay várt, de Gavin láthatólag nem bírta ennél jobban megmagyarázni Barry kedvességét.

– És a gyerekek... és Mary... szegény Mary... Uramisten, neked fogalmad sincs!

Kay továbbra is gyengéden paskolgatta a karját, de a részvéte lehűlt egy kicsit. Hogy neki fogalma sincs, milyen érzés egyedül lenni? Fogalma sincs, milyen az, amikor az embert otthagyják, hogy legyen egymaga a családfenntartó? Őt miért nem szánja Gavin?

– Olyan boldogok voltak – mondta Gavin megtört hangon. – Mary szét van esve.

Kay szótlanul simogatta tovább a karját, és arra gondolt, hogy ő sose engedhette meg magának a szétesést.

– Már jól vagyok – közölte Gavin. Belefújta az orrát a papír– szalvétájába, és megfogta a villáját, alig érezhető rándítással jelezve Kaynek, hogy most már vegye le róla a kezét.

IV

Samantha részben unalomból, részben bosszúból hívta meg vacsorára Kayt. Vissza akart vágni vele Milesnak, mert az örökké el volt foglalva az intrikákkal, amikbe Samanthának nem volt beleszólása, mindazonáltal a férje elvárta tőle az együttműködést. Most majd meglátjuk, hogy ízlik neki, ha Samantha szervezkedik az ő háta mögött. Továbbá lő egy gólt Maureennak és Shirley-nek, a minden lében kanál vén banyáknak, akik kéjjel vájkálnak Gavin magánügyeiben, de úgyszólván semmit sem tudnak a londoni barátnőjéhez fűződő kapcsolatáról. Végül neki is lesz egy újabb alkalma élesíteni a karmait Gavinen, amiért pipogya és teszetosza a szerelemben. Majd esetleg esküvőkről beszél Kaynek, vagy megjegyzi, milyen szép is lesz látni, ha egyszer végre Gavin is elkötelezi magát.

Ám kevesebb öröme lett a mások hergeléséből, mint várta. Amikor szombaton reggel megmondta Milesnak, hogy mit csinált, férje gyanús lelkesedéssel válaszolt: – Hiszen ez kiváló, Gavin úgyis egy örökkévalóság óta nem volt nálunk! Neked is jó lesz, mert megismerheted Kayt.

– Miért?

– Nohát, Lisával mindig jól kijöttél, nem?

– Miles, én rühelltem Lisát.

– Na jó, oké... akkor Kay esetleg szimpatikusabb lesz neked.

Samantha ellenségesen méregette. Nem értette, mire fel ez a nagy jókedv. Lexie és Libby, akik hazajöttek a hétvégére, de az eső miatt beszorultak a házba, zenés DVD-t néztek a nappaliban. A gitárra írott ballada bőgése kihallatszott a konyhába, ahol a szüleik beszélgettek.

– Figyelj – mondta Miles, és meglobogtatta a mobilját –, Aubrey tárgyalni akar velem a tanácsról. Épp most beszéltem papival: Fawley-ék mindnyájunkat meghívtak vacsorára a Sweetlove...

– Kösz, nem! – vágott a szavába Samantha. Váratlanul elöntötte az érthetetlen düh, amelyet még magának sem tudott megmagyarázni. Kivonult a konyhából.

Végigvitatkozták a napot és a házat, fojtott hangon, nehogy elrontsák a lányok hétvégéjét. Samantha nem volt hajlandó megváltoztatni a véleményét, vagy ismertetni indokait. Miles, aki félt a veszekedéstől, felváltva volt békítgető és rideg.

– Szerinted hogy fog kinézni, ha nem jössz? – kérdezte nyolc előtt tíz perccel a nappali ajtajában, távozásra készen, öltönyben és nyakkendősen.

– Nekem ehhez semmi közöm, Miles – felelte Samantha. – Te akarsz tanácsnok lenni.

Élvezettel figyelte a férje idegességét. Most fél, hogy elkésik, ugyanakkor azon töpreng, nem bírhatná-e rí mégis a feleségét, hogy tartson vele.

– Tudod, hogy mindkettőnkre számítanak.

– Tényleg? Nekem senki sem küldött meghívót.

– Jaj, hagyjál már, Sam, tudod, hogy úgy értették... számukra egyértelmű volt...

– Akkor szamarak. Már megmondtam, hogy nincs kedvem. Jó lesz, ha sietsz. Ugye nem akarod megváratni mamit és papit?

Miles távozott. Samantha figyelte, ahogy kitolat a felhajtóról, azután a konyhába ment, felbontott egy palack bort, és egy pohárral együtt bevitte a nappaliba. Egyfolytában azt színezgette gondolatban, ahogy Howard, Shirley és Miles együtt vacsoráznak a Sweetlove-kastélyban. Shirley-nek évek óta ez lesz az első orgazmusa.

Gondolatai feltartóztathatatlanul kanyarodtak el ahhoz, amit a könyvelője mondott a héten. Akármit játszott is meg Howardnak, a haszon csökkent. A könyvelő tulajdonképpen azt javasolta, csukja be a butikot, és összpontosítson a netes üzletre. Igen ám, de ezzel beismerné a bukást, erre pedig Samantha nem volt hajlandó. Először is, Shirley ujjongana, ha bezárna a bolt; már kezdettől vinnyogott miatta. Sajnálom, Sam, de ez nem igazán az én ízlésem... azért ez egy icipicit túlzás... Csakhogy Samantha szerette a yarvili kis vörösfekete butikját; szerette, hogy naponta elszabadulhat Pagfordból, fecseghet a vásárlókkal, pletykálhat Carlyvel, a segédjével. Világa parányivá zsugorodna az üzlet nélkül, amelyet tizennégy éven át csiszolgatott; röviden, Pagfordból állna a világ.

(Pagford, a rohadt Pagford! Samantha sose akart itt lakni. Ő és Miles megszavaztak maguknak egy lyukas évet, mielőtt munkába állnak, egy nagy utazást a világ körül. Már kijelölték az útvonalukat, beszerezték a vízumokat. Samantha hosszú, fehér ausztráliai tengerpartokról álmodott, amelyeken kéz a kézben, mezítláb sétálnak végig. Ekkor kiderült, hogy terhes.

Eljött meglátogatni a fiút vidéken egy nappal a terhességi teszt és egy héttel a diplomázásuk után. Nyolc napon belül kellett volna indulniuk Szingapúrba.

Samantha nem akarta megmondani Milesnak a szülői házban, mert félt, hogy kihallgatják. Ebben a házban mintha Shirley lett volna ott minden ajtó mögött, amelyen Samantha benyitott.

Tehát kivárta, hogy leüljenek a Fekete Ágyú egyik sötét sarkába. Máig emlékezett, hogyan szorította össze Miles a fogait, amikor megmondta neki. Valamilyen meghatározhatatlan módon öregebb lett a hírtől.

Pár megkövült másodpercig egy szót sem szólt. Majd azt mondta:

– Rendben van. Összeházasodunk.

Közölte Samanthával, hogy már megvásárolta a gyűrűt, és meg is akarta kérni a kezét valami jó helyen, például az Ayers-szikla tetején. Amikor visszamentek a házba, elő is ásta az apró dobozt, amelyet már eldugott a hátizsákjába. Kicsi gyémántszoliter volt egy yarvili ékszerésztől: a fiú abból a pénzből vásárolta, amit a nagyanyjától örökölt. Samantha csak ült Miles ágyának a szélén, és sírt, mint a záporeső. Három hónap múlva összeházasodtak.)

Most, hogy egyedül volt a palackjával, Samantha bekapcsolta a tévét. Bejött a DVD, amelyet Lexie és Libby néztek, egy kimerevített kép négy éneklő fiúról szűk pólóban. Húszévesek, ha lehettek. Samantha megnyomta a lejátszás gombját. Miután a fiúk elénekelték a dalukat, egy interjú következett. Samantha szopogatta a borát, közben figyelte, ahogy a banda tagjai egymást ugratják, de aztán elkomolyodnak, mert az került szóba, mennyire szeretik a rajongóikat. Samantha arra gondolt, hogy akkor is tudná róluk, hogy amerikaiak, ha le lenne véve a hang, olyan tökéletes a fogsoruk.

Későre járt; Samantha leállította a DVD-t, fölment az emeletre, szólt a lányoknak, hogy hagyják abba a videojátékot, és feküdjenek le, azután visszatért a nappaliba, ahol háromnegyedéig kiürítve állt a borospalack. Nem gyújtott villanyt. Megnyomta a lejátszást, és folytatta az ivást. Amikor véget ért a DVD, ismét feltette, és megnézte azt a részt, amelyet kihagyott.

Az egyik fiú feltűnően érettebbnek látszott a többinél. Szélesebb volt a válla; pólójának rövid ujjából kidagadtak az izmai; vastag, erős nyaka, szögletes állkapcsa volt. Samantha figyelte, ahogyan kígyózik, miközben sűrű fekete szemöldökű, éles metszésű arca tartózkodó komolysággal bámul bele a kamerába.

A szexre gondolt Milesszal. Utoljára három hete csinálták. Miles teljesítménye olyan kiszámítható volt, mint a szabadkőművesek kézfogása. Az volt az egyik kedvenc mondása: „Ha nem robbant le, ne javítsd!”

Kitöltötte a maradék bort a poharába, és elképzelte, amint a képernyőn levő fiúval szexei. A melle manapság jobban festett melltartóban, mert fekvő helyzetben mindenfelé szétfolyt, és ettől lottyadtnak és rémesnek érezte magát. Elképzelte, amint fél lábon, derékig felgyűrt ruhában egyensúlyoz egy falnak szorítva, és az a sötét hajú, erős fiú a farmerjét a térdéig leengedve döfködi...

Amikor meghallotta, hogy az autó befordul a felhajtóra, és a fényszóró pászmája végigsöpört a sötét nappalin, majdnem olyan rándulást érzett a gyomrában, mintha örülne.

Matatott a távirányítóval, hogy átkapcsoljon a híradóra, ami sokkal tovább tartott, mint máskor; az üres palackot belökte a dívány alá, és felmarkolta jóformán üres poharát tartozéknak. Nyílt, majd csukódott a főbejárat ajtaja. Miles belépett mögötte a szobába.

– Te meg mit ülsz itt a sötétben?

Felkapcsolta a villanyt. Samantha fölnézett rá. Miles ugyanolyan ápolt volt, mint amikor elment, leszámítva az esőcseppeket a zakója vállán.

– Milyen volt a vacsora?

– Jó – felelte Miles. – Hiányoltak. Aubrey és Julia sajnálták, hogy nem jöhettél.

– Ó, ebben biztos vagyok. Azt is lefogadnám, hogy anyád sírt a csalódástól.

Miles leült egy karosszékbe, amely derékszöget zárt be az asszonyéval, és rámeredt a feleségére. Samantha félresöpörte a szeméből a haját.

– Mi bajod, Sam?

– Mintha nem tudnád, Miles...

Bár ő maga sem volt biztos benne; vagy legalábbis nem tudta, hogyan sűrítse összefüggő váddá ezt a szétfolyó rossz közérzetet.

– Nem értem, hogy azért, mert be akarok jutni a helyi tanácsba. ..

– Ó, az istenfáját, Miles! – ordította az asszony. Maga is meghökkent, hogy milyen harsány a hangja.

– Kérlek, magyarázd meg, hogy min változtat ez nálad – mondta a férj.

Samantha ellenségesen méregette, és erőlködött, hogy úgy fogalmazzon, ami megfelel Miles pedáns jogászi agyának, mert az úgy csapott le a rosszul megválasztott szavakra, akár a szőrcsipesz, mégis milyen gyakran volt képtelen megragadni az átfogó képet. Mit mondhatna, amit a férje megért? Hogy dögunalmasnak találja Howard és Shirley végeérhetetlen fecsegését a tanácsról? Hogy Miles már így is épp elég fárasztó az örökösen visszakérődzött adomáival a régi szép időkről meg a rögbiklubról, és az önfényező szakmai dumájával, nem kell még papolnia a Parlagról is?

– Nos, nekem az volt a benyomásom – mondta a szűrt fényű nappaliban –, hogy más terveink vannak.

– Például? – kérdezte Miles. – Miről beszélsz?

– Azt mondtuk – tagolta gondosan Samantha a remegő pohár pereme fölött –, hogy amint a lányok kijárták az iskolát, utazni megyünk. Megígértük egymásnak, emlékszel?

Formátlan dühében és boldogtalanságában, amely azóta emésztette, hogy Mi les bejelentette tanácsnoki ambícióit, nemcsak az utazás nélkül elillant éveket gyászolta, de ebben a pillanatban úgy tűnt neki, ez az igazi probléma, vagy legalábbis ez fejezi ki a legjobban a magában hurcolt sóvárgást és ellenérzést.

Miles paff lett.

– Miről beszélsz?

– Amikor terhes lettem Lexie-vel – mondta emelt hangon Samantha – és nem mehettünk el utazni, és az a boszorkány anyád extra sebességgel összeboronált bennünket, és az apád állást szerzett neked Edward Collinsnál, azt mondtad, úgy egyeztünk meg, hogy majd akkor csináljuk, amikor a lányok felnőnek; megbeszéltük, hogy elmegyünk, és végigcsinálunk mindent, amit kihagytunk!

Miles lassan csóválta a fejét.

– Hát, ez nekem új – mondta. – Honnan a pokolból veszed ezt?

– Miles, a Fekete Ágyúban voltunk. Megmondtam, hogy terhes vagyok, te pedig azt mondtad... az istenfádat, Miles! Megmondtam neked, hogy terhes vagyok, és te megígérted, megígérted...

– Vakációra akarsz menni? – kérdezte Miles. – Erről van szó? Vakációt akarsz?

– Nem, Miles, nem egy kurva vakációt akarok, én azt akarom... nem emlékszel? Azt mondtuk, hogy kiveszünk egy évet, és majd megcsináljuk később, mihelyt a kölykök felnőttek!

– Akkor jó. – Férje láthatólag megszeppent, és le akarta rázni őt. – Akkor jó. Mihelyt Libby tizennyolc lesz, az ugye, még négy év, majd akkor ismét beszélünk róla. Nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy tanácsnok leszek.

– Nos, azt leszámítva, hogy milyen dögunalmas azt hallgatni, hogy te és a szüleid a Parlagról vinnyogtok emberi életünk végső...

– Emberi életünk? – vigyorgott Miles. – Miért, milyen van még?

– Hagyjál lógva! – förmedt rá az asszony. – Ne játszd itt nekem az okostónit, az anyádnak imponálhatsz...

– Őszintén bevallom, még mindig nem értem, mi a probléma...

– Az a probléma – ordította Samantha –, hogy itt a jövőnkről van szó, Miles! A mi jövőnkről! Es én rohadtul nem akarok négy év múlva beszélni róla, én most akarok beszélni róla!

– Azt hiszem, jobb lenne, ha ennél valamit. – mondta Miles. Felállt. – Túl sokat ittál.

– Kapd be, Miles!

– Sajnálom, de ha alpári akarsz lenni...

Megfordult, kiment. Samantha alig bírta megállni, hogy utána ne vágja a borospoharat.

Ha Miles egyszer bejut a tanácsba, sose száll ki, sose mond le a stallumáról, a lehetőségről, hogy igazi pagfordi nagymenő lehessen, olyan, mint Howard. Ismét elmátkásodik Pagforddal, megújítja szülővárosának tett fogadalmát egy egészen másfajta jövőre, mint amit friss menyasszonyának ígért, aki kétségbeesetten zokogva ült az ágya szélén.

Mikor beszélgettek utoljára a világkörüli útról? Nem is tudja. Talán évekkel ezelőtt, de Samantha ma este úgy döntött, hogy ő sose gondolta meg magát. Igen, ő mindig azt várta, hogy egy napon összecsomagolnak és felkerekednek, elmennek a Nap és a szabadság után, hogy a fél glóbusz válassza el őket Pagfordtól, Shirley-től, a Mollison és Lowe-tól, az esőtől, a kicsinyességtől, az egyhangúságtól. Lehet, hogy évek óta nem sóvárgott a szingapúri és ausztráliai fehér homok után, de inkább lenne ott, még a vastag combjával és a terhességi csíkjaival is, mint itt, Pagford csapdájában, ahol kénytelen végignézni, hogyan változik át Miles lassan Howarddá.

Visszasüppedt a díványba, tapogatózva megkereste a távirányítót, és visszakapcsolt Libby DVD-jére. A banda, ezúttal fekete-fehérben, lassan ballagott egy hosszú, üres tengerparton, és énekeltek. A széles vállú fiú inge kigombolva lobogott a szélben. A köldökétől induló keskeny, pihés ösvény eltűnt a farmerje alatt.

V.

Alison Jenkinsnek, a Yarvil és vidéke újságírójának végre sikerült kinyomoznia, hogy a yarvili számos Weedon család melyikéhez tartozik Krystal. Nehéz volt; azon a címen senki sem regisztráltatta magát szavazónak, és vezetékes telefonszámmal sem rendelkeztek. Alison személyesen ment ki vasárnap a Foley útra, de Krystal nem volt otthon, és a gyanakvó, ellenséges Terri nem volt hajlandó közölni, mikor jön vissza, illetve hogy egyáltalán ott lakik-e a lánya.

Krystal alig húsz perccel azután ért haza, hogy az újságíró autója elhúzott. Megint összevesztek az anyjával.

– Mér nem montad neki, hogy várjon? Engem akart meginterjúvolni a Parlagról meg minden!

– Tégedet? Elmész te a picsába. Mija fasznak?

A vita elmérgesedett. Végül Krystal, melegítőnadrágja zsebében Terri mobiljával elrohant hazulról Nikkiékhez. Gyakran megpattant ezzel a mobillal; sok veszekedés robbant már ki abból, hogy az anyja visszakövetelte, Krystal meg úgy tett, mintha nem tudná, hol van a készülék. Homályosan abban reménykedett, hogy az újságíró talán tudja valahonnan a számát, és majd felhívja.

A pláza egyik zsúfolt, ricsajos büféjében éppen az újságíróról mesélt Nikkinek és Leanne-nek, amikor megszólalt a mobil.

– Ki? Maga a újságíró?

– ...kivel besz... err..?

– Nem, itt Krystal. Kija?

– ...nén... nyád... ővére.

– Ki? – ordította Krystal. Ujját a másik fülébe dugva átfurakodott a tömött asztalok között, valami csöndesebb helyet keresve.

– Danielle – közölte hangosan és érthetően a vonal másik végén az asszony. – Anyukád nővére.

– Ja – mondta csalódottan Krystal.

Az a felvágós kurva! Terri csak így nevezte, ha szóba került Danielle. Krystal nem is tudta, hogy találkoztak-e valaha.

– Dédanyádról van szó.

– Kirül?

– Cath nagyiról!– türelmetlenkedett Danielle. Krystal kiért a pláza előcsarnoka fölötti erkélyre, és megállt, mert itt jó erős volt a vétel.

– Mi baja? – kérdezte. A gyomra bucskázott, mintha egy kislány csinálna átfordulásokat egy korláton, egy olyanon, mint ami most itt van előtte. Kilenc méterrel alatta reklámtasakokat cipelve, babakocsit tolva, totyisokat vonszolva hömpölygött a sokaság.

– A Délnyugati Közkórházba fekszik. Már egy hete. Agyvérzése vót.

– Mán egy hete? – kérdezte Krystal, akinek a gyomra még mindig bukfencezett. – Nekünk senki se szólt.

– Hápersze, nem tud rendesen beszélni, de a te nevedet kéccer is kimonta.

– A enyimét? – kérdezte Krystal, és görcsösen markolta a telefont.

– Ja. Asszem, látni szeretne. Komoly Aszongyák, lehet, hogy nem épül fel többet.

– Mék kórterem? – kérdezte a lány. Összevissza kavargott a feje.

– Tizenkettes. Félintenzív osztály. Látogatás tizenkettőtől négyig, hattól nyócig. Érted?

– És...?

– Mennem kell. Csak azt akartam, hogy tudd, hátha meg akarod nézni. Szia.

A vonal megszakadt. Krystal elvette a készüléket a fülétől, és a kijelzőre meredt. Fiüvelykujjával addig nyomkodott egy gombot, amíg meg nem jelent a kijelzőn a „blokkolva” szó. A nagynénje nem fogadja a hívását.

Visszament Nikkihez és Leanne-hez, akik azonnal tudták, hogy baj van.

– Menny be hozzá – tanácsolta Nikki, megnézve az időt a saját mobilján. – Kettőre odaérsz. Busszal mennyéi.

– Ja – mondta fásultan Krystal.

Megfordult a fejében, hogy fölszedi az anyját, beviszi őt meg Robbie-t is Cath nagyihoz, de tavaly volt egy iszonyú veszekedés, és az anyja meg Cath nagyi azóta nem állnak szóba egymással. Territ biztosan irtó sokáig kellene győzködni, hogy jöjjön el a kórházba, és nem biztos, hogy Cath nagyi örülne neki.

Komoly. Aszongyák, lehet, hogy nem is épül fel többet.

– Elég zsetonod van? – kérdezte a zsebeiben kotorászva Leanne, miközben mentek hármasban az úton a buszmegálló felé.

– Ja – felelte Krystal, miután ellenőrizte. – Ügyi, hogy csak egy font a kórházig?

Még maradt idejük megosztozni egy cigarettán, amíg befutott a százhuszonhetes. Nikki és Leanne úgy integettek neki, mintha valami szép helyre menne. Krystal az utolsó percben beijedt, és kiáltani akart: „Gyertek velem!” Ám a busz már el is húzott, Nikki és Leanne már el is fordult, és tovább pletykáltak.

Szúrta az ülés ócska, büdös szövete. A busz végigcsühögött a pláza mellett, azután jobbra kanyarodott, fel az egyik főútvonalra, amelyiken a világmárkás üzletek voltak.

A félelem úgy rugdosott Krystal hasában, mint egy magzat. Azt tudta, hogy Cath nagyi vénül és gyengül, de valahol azt várta, hogy majd megújul, visszafiatalodik a fénykorába, amely olyan sokáig tartott, a haja ismét fekete lesz, a gerince kiegyenesedik, és az esze úgy vág majd, akár a mérgezett nyelve. Sose hitte, hogy Cath nagyi meghalhat, neki ő mindig egy volt a keménységgel, a sebezhetetlenséggel. Ha egyáltalán gondolt Cath nagyi eltorzult mellkasára, arcán a ráncok pókhálójára, a túlélésért folytatott sikeres küzdelem dicső sebhelyeinek látta őket. Senki, aki közel állt Krystalhoz, nem halt még meg öregen.

(Anyai rokonságát fiatalon aratta le a halál, olykor előbb, semhogy az arcuk és a testük elsorvadhatott, romba dőlhetett volna. A holttest, amelyet a hatéves Krystal talált meg a mosdóban, egy csinos fiatalemberé volt, olyan szép és fehér, akár egy szobor, ő legalábbis így emlékezett rá. Bár időnként zavarba hozta és elbizonytalanította az emlék. Annyira nem tudta, mit higgyen. Gyerekfejjel gyakran hallott dolgokat, amelyeket a felnőttek később meghazudtoltak és letagadtak. Esküdni mert volna rá, hogy Terri azt mondta: „Ő vót a apukád.” Később meg azt: „Ne hülyéskeggyé má. Apukád nem hótt meg, Bristolba van.” így hát Krystal kénytelen volt áthangolódni érzelmileg Bunyósra, mert mindenki így hívta az embert, akire azt mondták, hogy az apja.

Ám Cath nagyi mindig ott volt a háttérben. Azért úszta meg a nevelőszülőket, mert Pagfordtaan mindig várt rá Cath nagyi erős, bár kényelmetlen biztonsági hálója. Dühöngve, káromkodva, Territ és a szociális munkásokat egy lélegzetre mocskolva nyalábolta fel és vitte haza hasonlóan dühös dédunokáját.

Krystal nem is tudta, hogy szereti vagy utálja-e azt a kis házat a Remény utcában. Kopott volt, hipószagú, az ember úgy érezte magát benne, mintha sarokba szorítanák. Ugyanakkor biztonságos volt, tökéletesen biztonságos. Cath nagyi csak olyanokat engedett be az ajtón, akiket megfelelőnek ítélt. Akad végénél régimódi fürdőkristály volt egy befőttesüvegben.)

És ha mások is lesznek Cath nagyi ágyánál, mire odaér? A család felét nem ismeri. Rémítő gondolat, hogy vadidegenekkel találkozhat, akik mégis a vérei. Terrinek számtalan féltestvére volt apja számtalan viszonyából, akiket egyszer se látott, ám Cath nagyi konokul igyekezett tartani a kapcsolatot az atomizált nagycsaláddal, amely a fiaiból fajzott. Az évek során, amelyeket Krystal történetesen Cath nagyinál töltött, alkalmanként beállítottak rokonok, akiket a gyerek még sose látott. Krystalnak úgy rémlett, görbén néznek rá, és az orruk alatt motyognak róla Cath nagyinak. Úgy tett, mintha nem venné észre, és alig várta, hogy elmenjenek, hogy Cath nagyi ismét csak az övé legyen. Különösen utált arra gondolni, hogy vannak más gyerekek is Cath nagyi életében.

(– Azok kik? – kérdezte kilencévesen, és féltékenyen mutatott a Cath nagyi kredencén álló, bekeretezett fényképre, amelyen két fiú volt a paxtoni gimnázium egyenruhájában.

– A dédonokáim – felelte Cath nagyi. – Az Dán, ammeg Ricky. Az onokatestvéreid.

Krystalnak nem kellettek ilyen unokatestvérek, és nem tetszett neki, hogy Cath nagyi kredencén vannak.

– És ez kiez? – kérdezte, egy fürtös aranyhajú kislányra mutatva.

– Az az én Michaelem kisjánya, Rhiannon, ötéves korába, ugyi, milyen gyönyörű? Csak valami niggáho ment feleségül.

Robbie-ról sose volt kép Cath nagyi kredencén.

Asse tudod, ki az apja, mi, te ribanc? Hát én meg mosom kezeimet. Elegem vót belőled, Terri, torkig vagyok. Mostaniul éjjél meg a magad emberségibül.)

A busz végiggurult a városon, el a vasárnap délutáni vásárlók mellett. Amikor Krystal kicsi volt, Terri szinte minden hétvégén bevitte a yarvili centrumba, belegyömöszölte egy babakocsiba, amire Krystalnak rég nem volt szüksége, mert babakocsival sokkal könnyebb eldugni a szajrét, be lehet dugni a kölyök lába alá, el lehet rejteni az ülés alatti kosárba tett tasakok közé. Terri néha kettesben járt lopni a boltokba Cheryllel, Shane Tully feleségével, azzal a nővérével, akivel beszélő viszonyban volt. Cheryl és Terri egymástól négysaroknyira laktak a Parlagon, és a szél is megállt a nyelvezettől, amellyel egymást szidták veszekedés közben, márpedig az gyakran megesett. Krystal sose tudta, mikor szabad szólni a Tully unoka– testvéreihez, mikor nem, és már nem is bajlódott azzal, hogy számon tartsa, hanem dumált Dane-nel, valahányszor összefutottak.

Egyszer dugtak is tizennégy éves korukban a játszótéren, miután megosztoztak egy palack almaboron. Később egyikük sem hozta szóba. Krystal nem volt biztos benne, hogy unokatestvérrel dugni törvényes vagy sem. Nikki mondott valamit, amiből arra következtetett, hogy talán mégsem az.

A busz felkapaszkodott a Délnyugati Közkórház főbejáratához vezető úton, és megállt az irdatlan, üvegezett szürke hasábtól húszméternyire, az ápolt gyepfoltok, pár kicsi fa, és a jelzőtáblák erdeje mellett.

Krystal két öregasszony után szállt le a buszról. Kezét a melegítőnadrágja zsebébe dugva megállt, körülnézett. Már elfelejtette, mit mondott Danielle, melyik osztályon van Cath nagyi, csak a tizenkettes számra emlékezett. Flegma képpel odasétált a legközelebbi jelzőtáblához, mintegy mellesleg rásandított. Tele volt sűrűn írott, megfejthetetlen betűkkel, olyan hosszú szavakkal, mint Krystal karja, és jobbra, balra, ferdén mutogató nyilakkal. Krystal nem olvasott jól; ha a szavak nagy tömegével került szembe, megijedt és agresszív lett. Úgy döntött, miután még egyszer rásandított a nyilakra, hogy itt nincsenek is számok, ezért inkább követte a két öregasszonyt a főépület kettős üvegajtajához.

A zsúfolt előtér még a jelzőtábláknál is jobban összezavarta az embert. Volt itt egy forgalmas üzlet, amelyet plafontól földig érő ablakok választottak el az előcsarnoktól; voltak műanyag széksorok, és mintha minden egyes széken szendvicset ettek volna; volt a sarokban egy tömött büfé, és középen egy hatszögletű pultféle, ahol nők nézegették a számítógépüket és válaszolgattak kérdésekre. A zsebre dugott kezű Krystal ezt a pultot vette célba.

– Merre van a tizenkettes kórterem? – kérdezte mogorván az egyik nőtől.

– Harmadik – felelte ugyanolyan mogorván a nő.

Krystal nem akart többet kérdezni büszkeségből. Sarkon fordult, és addig talpalt, amíg meg nem látta az előcsarnok túlsó végében a lifteket. Beszállt az egyikbe, amelyik fölfelé ment.

Majdnem tizenöt percbe telt, amíg megtalálta a kórtermet. Hogy miért nem inkább nyilakat és számokat használnak ezek helyett a hülye, hosszú szavak helyett? Aztán amikor épp egy halványzöld folyosón járt, ahol a linóleum nyiszorgott a tornacipője alatt, valaki a nevét kiáltotta: – Krystal!

A nagynénje volt az, a debella Cheryl, farmerszoknyában, szűk fehér trikóban. Lenőtt fekete haját banánsárgára festette, vastag karját kézfejtől vállig tetováltatta, fülében úgy sorakoztak az aranygyűrűcskék, mint függönykarikák a rúdon. Kólásdoboz volt a kezében.

– Szóval nem fárassza magát? – kérdezte Cheryl. Úgy állt terpeszben, keményen megvetve csupasz lábát, akár egy őrszem.

– Ki?

– Terri. Nem akar gyónni?

– Még nem tuggya. Én csak most hallottam. Danielle telefonált, ő monta.

Cheryl letépte a zárógyűrűt, és beleszürcsölt a kólába, de közben is Krystalt leste. Apró szeme mélyen belesüppedt széles, lapos arcába, amely olyan foltos volt, akár a vagdalt hús.

– Én montam Danielle-nek, hogy híjon fel, mikor történt. Három napig fekütt a házba, és senki rá se baszott. Ilyen állapotba. Kurva életbe.

Krystal nem kérdezte Cheryltől, hogy ő miért nem tette meg a rövid távolságot a Foley útig, miért nem vitte meg Terrinek a hírt. Úgy látszik a nővérek megint haragban vannak. Képtelenség számon tartani.

– Hun van? – kérdezte.

Cheryl előrement csattogó vietnami papucsában.

– Hé! – mondta. – Felhívott miattad egy újságíró.

– Télleg?

– Adott egy számot.

Krystal még kérdezett volna, ám ekkor beléptek egy nagyon csendes kórterembe, és ott váratlanul megrémült. Nem tetszett neki a szag.

Cath nagyit alig lehetett megismerni. A fél arca borzalmasan elferdült, mintha az izmokat arrébb húzták volna egy dróttal. A szája sarka lefittyent, még mintha a szeme is lejjebb csúszott volna. Csöveket ragasztottak rá, tű volt a karjában. Fekve még feltűnőbb lett a torz mellkasa. A takaró nem a rendes helyeken süllyedt és emelkedett. Mintha egy hordóból állt volna ki a girhes nyakon ülő groteszk fej.

Cath nagyi nem mozdult, amikor Krystal leült mellé. Csak bámult. Egyik kicsi keze gyöngén remegett.

– Nem beszél, de tennap este kéccer is monta a nevedet – szólt Cheryl, komoran bámulva a doboza fölött.

Krystal nehezen kapott levegőt. Nem tudta, fájna-e Cath nagyinak, ha megfogná a kezét. Ujjai pár hüvelyknyire megközelítették az öregasszony kezét, aztán megállapodtak a takarón.

– Rhiannon vót itt – mondta Cheryl. – Meg John és Sue. Sue próbájja elérni Anne-Marie-t.

Krystal felragyogott.

– Hun van? – kérdezte.

– Valahun Frenchayben. Tudod, hogy van egy babája?

– Ja, hallottam – felelte Krystal. – Mije lett?

– Nemtom – mondta Cheryl, és meghúzta a kólát.

Az iskolában hallotta valakitől: Hé, Krystal, felkoppintották a nővéredet! Lázba hozta a hír. Nagynéni lesz, még akkor is, ha sose látja a babát! Hogy imádta világéletében Anne-Marie-t, akit azelőtt vittek el, hogy ő megszületett, átmenekítették egy másik dimenzióba, mint egy tündérmese szereplőjét. Olyan gyönyörű és titokzatos volt, mint a halott ember Terri fürdőszobájában.

Cath nagyi ajka mozgott.

– Mija? – kérdezte Krystal, és közel hajolt az öregasszonyhoz, félig rémülten, félig ujjongva.

– Köll valami, Cath nagyi? – kérdezte Cheryl olyan hangosan, hogy a többi ágynál felkapták a fejüket a suttogó látogatók.

Krystal valami ziháló, zörgő hangot hallott, de Cath nagyi minden bizonnyal egy szót akart kimondani. Cheryl a másik oldalról hajolt az öregasszony fölé, fél kézzel markolva az ágy fejénél a vasrácsot.

– ...ó...mm – mondta Cath nagyi.

– Mija? – kérdezte Krystal és Cheryl egyszerre.

A szempár, a hurutos, hályogos szempár elmozdult pár milliméternyit, és felnézett Krystal sima, fiatal arcára, nyitott szájára, ahogy értetlenül, mohón és félve hajolt a dédnagyanyja fölé.

– ...evez... – mondta a megtört vén hang.

– Asse tuggya, mit beszél! – trombitálta Cheryl a válla fölött a szomszéd ágynál ülő, megszeppent látogató házaspárnak. – Három napot hatták feküdni a kurva padlón, hát csuda?

Ám Krystal szemét elhomályosították a könnyek. A kórterem a magas ablakaival szétolvadt fehérséggé és árnyékokká, és mintha napfény villanását látta volna sötétzöld vízen, amelyet ragyogó szilánkokra törtek a csobbanva emelkedő-süllyedő evezők.

– Ja – súgta Cath nagyinak. – Ja, nagyi, járok evezni.

De ez már nem volt igaz, mert Mr. Fairbrother meghalt.

VI

– Te meg mi a szart csináltál az arcoddal? Már megint leestél a bringáról? – kérdezte Mócsing.

– Nem – felelte Andrew. – Szexi Si behúzott egyet. Azt próbáltam megértetni a hülye fasszal, hogy nem jól tudja Fairbrotherről.

Ő és az apja éppen a fáskamrában töltötték meg a kosarakat, amelyek a nappaliban álltak a kályha két oldalán. Simon tarkón csapta a fiát egy hasábbal, Andrew ráesett a farakásra, és lehorzsolta pattanásos arcát.

Te azt képzeled, hogy többet tudsz a világról nálam, te rücskös kis köcsög.^? Ha megtudom, hogy egyetlen szót is szóltál arról, ami ebben a házban történik...

Én nem...

Elevenen nyúzlak meg, hallod? Honnan tudod, hogy nem sumákolt Fairbrother is? Épp csak a másik pöcs annyira hülye volt, hogy hagyta magát lebuktatni?

Utána pedig – vagy gőgből, vagy dacból, vagy azért, mert a könnyen szerzett pénzről szőtt ábránd olyan mélyre eresztette gyökereit a képzeletében, hogy azokat nem téphették ki a tények – Simon elküldte a jelentkezési lapját. Vagyis garantálta a megaláztatást, amelynek bizonyosan a család issza meg a levét.

Szabotázs. Andrew sokat töprengett ezen a szón. Le akarta rántani az apját a magasból, ahova a könnyen szerzett pénz álma repítette föl, és ha lehet (mert jobban szerette halál nélkül a dicsőséget), úgy akarta megcsinálni, hogy Simon sose tudja meg, kinek a mesterkedése rombolta le a légvárait.

Senkiben sem bízott, még Mócsingban sem. Szinte mindent elmondott Mócsingnak, de az a kevés, amit elhallgatott, azok voltak az igazán fontos dolgok, amelyek szinte az egész bensőjét kitöltötték. Mert más dolog álló dákóval bámulni Mócsing szobájában az internetes leszbipornót, és megint más bevallani, milyen rögeszmésen próbálja kimódolni, hogy beszédbe elegyedhessen Gaia Bawdennel. Hasonlóképpen könnyű a Menedékben üldögélni, és fasznak nevezni az apját, de sose árulná el, hogy Simon dührohamaitól meghűl az ereiben a vér és felfordul a gyomra.

Ám eljött az óra, amely mindent megváltoztatott. Annyival kezdődött, hogy Andrew megkívánta a nikotint és a szépséget. Az eső végre elvonult, tavaszi sápadt napfényben ragyogott a pagfordi keskeny utcákon zötyögő iskolabusz ablakain a halpikkelymintát rajzoló piszok. Andrew majdnem hátul ült, ahonnan nem látszott Gaia, mert eltakarta Sukhvinder és az iskolába nemrég visszatért apátlan Fairbrother lányok. Egész nap alig látta Gaiát, sivár este várt rá, amikor csak az elévült Facebook-képekkel vigasztalódhat.

Ahogy a busz a Remény utcához közeledett, Andrew-nak hirtelen eszébe jutott, hogy se az apja, se az anyja nincs otthon, tehát nem tűnhet fel nekik, ha nem megy haza. Belső zsebében lapult három szál cigaretta, amelyeket Mócsingtól kapott, és Gaia fölemelkedett a helyéről. Az ülés támlájára szerelt kapaszkodót markolta, és leszálláshoz készülődött, de közben sem hagyta abba a beszélgetést Sukhvinder Jawandával.

Miért ne? Miért ne?

így hát Andrew is feltápászkodott, a vállára dobta a hátizsákját, és amikor a busz megállt, előresietett az ülések között a két lány után, akik épp leszálltak.

– Viszlát, otthon – vetette oda elmenőben a meghökkent Paul-nak.

Leugrott a napsütötte járdára. A busz eldübörgött. Andrew rágyújtott, behajlított tenyerével védve a lángot, miközben Gaiát és Sukhvindert figyelte. Nem Gaia házához indultak a Remény utcába, hanem a főtér felé baktattak. Andrew cigarettázva követte őket, kissé mogorva arccal, amiben öntudatlanul utánozta Mócsingot, és közben azt bámulta, hogyan hullámzik a lapockacsontok között Gaia rézvörös haja, hogyan leng a csípője ringásával egy ütemre a szoknyája.

A főtérhez közeledve a lányok lassítottak. A Mollison és Lowe-hoz tartottak, amelynek a leghatásosabb homlokzata volt az egész téren, kék-arany cégtáblával, négy függő virágkosárral. Andrew hátramaradt. A lányok megálltak, hogy elolvassák az új kávéház kirakatára ragasztott kis fehér cédulát, majd eltűntek a csemegében.

Andrew körbejárta a főteret, elment a Fekete Agyú meg a György Fiotel előtt, azután megállt a cédulánál. Kézzel írott hirdetés keresett hétvégi kisegítőket.

A szokottnál is feltűnőbben virító pattanásainak gyötrelmes tudatában kiütötte a parazsat a cigarettából, visszatette a hosszú csikket a zsebébe, majd követte Gaiát és Sukhvindert az üzletbe.

A lányok egy zabpogácsás és krékeresdobozokkal magasan megrakott asztalka mellől figyelték a behemót embert, aki szarvasvadász-sapkában állt a pult mögött, és egy koros vásárlóval beszélgetett. Gaia körülnézett, amikor megszólalt az ajtó fölött a csengő.

– Szia – mondta kiszáradt szájjal Andrew.

– Szia – felelte a lány.

Andrew közelebb ment, de annyira elkápráztatta saját vakmerősége, hogy a vállára vetett hátizsákkal véletlenül meglökte a pagfordi útikönyvek és a Hagyományos nyugatföldi konyha füzeteinek forgóállványát. Elkapta az állványt, nehogy felboruljon, és sietve a padlóra tette a táskáját.

– Melót keresel? – kérdezte halkan Gaia a csodálatos londoni kiejtésével.

– Ja – felelte a fiú. – Te?

A lány bólintott.

– Tegye fel a javaslatok közé, Eddie! – mennydörögte Howard a vásárlónak. – írja be a weboldalra, én pedig beveszem a napirendbe a maga kedvéért. Pagfordvarositanacs, ezt egybe, pont co, pont uk, törve javaslatok. Vagy menjen rá a linkre. Pagford... – Lassan megismételte, miközben a reszkető kezű vásárló előhúzott egy darab papírt és egy tollat. – ...városi...

Howard szeme rávillant a három kamaszra, akik szótlanul várakoztak a sós aprósütemények mellett. A Winterdown se hús-se hal egyenruháját viselték, amely annyi lazaságot és változtatást tett lehetővé, hogy már nem is volt egyenruhának nevezhető (nem úgy, mint a Szent Anna takaros skótkockás szoknyája és blézere). Ettől függetlenül a fehér csitri olyan döbbenetes volt, mint egy briliáns, amely még szebben ragyogott a jelentéktelen Jawanda lány, akinek a nevét Howard nem ismerte és egy szürkésbarna hajú, vastagon pattanásos fiú foglalatában.

A vásárló nyikorgó ízületekkel távozott, a csengő csilingelt.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Howard, egyfolytában Gaiát nézve.

– Ja – felelte a lány, és előrelépett. – Uhüm. A munkát illetőleg. – A kirakatban levő kis hirdetésre mutatott.

– Ó, igen! – Howard felragyogott. Az új hétvégi pincére pár napja cserbenhagyta, lelépett a kávéházból Yarvil és egy nagyáruházi állás kedvéért. – Igen, igen! Érdekelné a pincérnőség? Minimálbért tudunk fizetni. Munkaidő szombaton kilenctől fél hatig, vasárnap tizenkettőtől fél hatig. Nyitás mához két hétre, betanítást biztosítunk. Mennyi idős, aranyom?

Tökéletes volt, tökéletes, pontosan az, amit Howard megálmodott: üde arcú, áramvonalas. Már látta is maga előtt testhez álló fekete ruhában, csipkés szegélyű fehér köténnyel. Ő majd betanítja, hogyan használja a pénztárgépet; lesz egy kis évődés meg talán egy kis plusz az olyan napokon, amikor magas a bevétel.

Kioldalazott a pult mögül. Sukhvinderre és Andrew-ra ügyet sem vetve megfogta Gaia felkarját, és átvezette a válaszfalon nyitott árkád alatt. Odaát még nem voltak székek és asztalkák, de a pultot már beállították, és mögötte fekete-krémszínű csempézett falfestmény ábrázolta a főteret az Aranykorban. Mindenfelé krinolinos nők és cilinderes férfiak nyüzsögtek; egy csukott kétüléses hintó éppen megállt a jól felismerhető Morrison és Lowe előtt, amely mellett ott volt a kis kávéház, a Rézkanna. A művész díszes kutat remekelt a háborús emlékmű helyére.

Andrew és Sukhvinder, akiket otthagytak, félszegen és tétova barátságtalansággal ácsorogtak egymás mellett.

– Tessék! Segíthetek valamiben?

Tupírozott, hollófekete hajú, görbe hátú asszony került elő a hátsó szobából. Andrew és Sukhvinder azt motyogták, hogy ők csak várnak, azután Howard és Gaia is előbukkant a boltív alól. Howard, mihelyt meglátta Maureent, azon nyomban elengedte Gaia karját, amelyet oda se figyelve fogott, míg elmagyarázta, mik a kötelességei egy pincérnőnek.

– Azt hiszem, Mo, találtam új segítséget a Kannába – mondta.

– Ö, igen? – kérdezte Maureen, és átkapcsolta éhes tekintetét Gaiára. – Van tapasztalatod?

Ám Howard túlmennydörögte, míg elmesélte Gaiának a delikátesz történetét, és hogy ő mennyire szereti elgondolni, hogy ez is hozzátartozik Pagfordhoz mint intézményhez, akár egy határkő.

– Harmincöt éve, úgy bizony! – mondta, a falfestményéhez illő, fenséges lenézéssel. – Az ifjú hölgy új a városban, Mo – tette hozzá.

– Ti is munkát akartok, ugye? – kérdezte Maureen Sukhvindertől és Andrew-tól.

Sukhvinder a fejét rázta, Andrew kétértelmű mozdulatot tett a vállával, ám Gaia rászegezte a tekintetét a lányra, és így szólt:

– Ugyan már, azt mondtad, esetleg megpróbálod.

Howard szemügyre vette Sukhvindert, aki bizonyosan nem jól mutatna szűk fekete ruhában és fodros kötényben, de az ő fürge, rugalmas elméje körkörös támadásra volt berendezve. Egy bók a lány apjának – valami, amivel lépéselőnyre tesz szert az anyjával szemben egy váratlan szívesség; itt talán számításba kell venni olyan dolgokat is, amelyek meghaladják a puszta esztétikumot.

– Nos, ha meglesz a remélt forgalom, valószínűleg tudunk foglalkoztatni kettőt is – közölte, míg a tokáját vakargatva figyelte Sukhvindert, aki elpirult, bár ettől sem lett szebb.

– Én nem... – kezdte, de Gaia a szavába vágott:

– Ne már! Én is itt lennék.

Sukhvinder vörösödött, a szeme könnybe lábadt.

– Én...

– Nyögd ki! – súgta Gaia.

– Én... na jó.

– Hát akkor teszünk egy próbát, Miss Jawanda – nyilatkoztatta ki Howard.

Sukhvinder alig kapott levegőt a félelemtől. Mit fog szólni az anyja?

– Te meg, gondolom, mindenes akarsz lenni, ugye? – dörrent rá Andrew-ra Howard.

Mindenes?

– Itt súlyos tárgyakat kell ám cipelni, barátom! – világosította fel Howard. A fiú megsemmisülten pislogott: ő csak a nagybetűs részt olvasta el a hirdetésből. – Raklapokat be a raktárba, tejesrekeszeket föl a pincéből, szemeteszsákokat hátulról. Kemény fizikai munka. Gondolod, hogy bírni fogod?

– Ja – felelte Andrew. Itt lehet, amikor Gaia is itt van? Csak ez számít.

– Korán be kell jönnöd. Valószínűleg nyolcra. Itt leszel, mondjuk, nyolctól háromig, és majd kiderül, hogy válsz be. A próbaidő két hét.

– Ja, így jó – mondta Andrew.

– Hogy hívnak?

Mikor Howard meghallotta, felvonta a szemöldökét.

– A te apád Simon? Simon Price?

– Ja.

Andrew megriadt. Általában senki sem tudta, kicsoda az apja.

Howard azt mondta a lányoknak, jöjjenek vissza szombat délután, miután kasszát csinált, akkor több ideje lesz eligazítani őket; láthatólag kedve lett volna tovább beszélgetni Gaiával, de belépett egy vásárló, a kamaszok pedig éltek az alkalommal, hogy kiosonjanak.

Andrew-nak semmi sem jutott eszébe, amit mondhatott volna, mihelyt kívül kerültek a csilingelő üvegajtón, de mielőtt összeszedhette volna a gondolatait, Gaia hanyagul odavetette, hogy szia, és elvonult Sukhvinder társaságában. Andrew rágyújtott a Mócsingtól kapott három bláz második darabjára (ez itt most nem egy félig elszívott csikkhez illő pillanat volt), így volt ürügye ácsorogni és figyelni, ahogy Gaia elsétál a megnyúlt árnyékok között.

– Miért hívják azt a srácot Mogyorónak? – kérdezte Gaia Sukhvindertől, mihelyt Andrew már nem hallhatta őket.

– Allergiás – felelte Sukhvinder. Annyira rettegett a pillanattól, amikor majd meg kell mondania Parmindernek, mit csinált, hogy olyan hangon beszélt, amely mintha nem is az övé lett volna.

– Ó! – mondta Gaia. – Azt hittem, azért, mert rövid a bögyörője.

Nevetett, és Sukhvinder is kényszerítette magát, hogy nevessen, mintha mást se hallana nap mint nap, csak péniszekről szóló vicceket.

Andrew észrevette, hogy visszanéznek rá nevetgélés közben, és tudta, hogy róla beszélnek. Lehet, hogy biztató jel a kuncogás; legalább ennyire ismerte a lányokat. Belevigyorgott a hűlő levegőbe, és elbaktatott, vállán hátizsákkal, kezében cigarettával, a főtéren át a Templom sor fölé, ahonnan még negyven percet kell kapaszkodnia a város fölötti meredek dombon Széptetőig.

A homályban a sövények kísértetiesen sápadtak voltak a fehér galagonyavirágoktól, a salátaboglárka pici, fénylő, szív alakú levelekkel szegélyezte az ösvényt. Az ujjongás és a szépség dicső szimfóniájába olvadt össze a virágillat, a cigaretta és a Gaiával tölthető hétvége ígérete, miközben Andrew fújtatva kapaszkodott fölfelé a dombra. Ha Simon legközelebb megkérdi: „Szereztél munkát, ragyabunkó?”, nyugodtan válaszolhat igennel. Hétvégén együtt fog dolgozni Gaia Bawdennel!

Ráadásul végre tudta, hogyan szúrhatja hátba az apját egy névtelen tőrrel.

VII

Mihelyt az első mérge elszállt, Samantha már keservesen bánta, hogy vacsorára hívta Gavint és Kayt. A péntek délelőttöt még végig– tréfálkozta az alkalmazottjával arról, hogy milyen borzasztó estéje lesz, ám rögtön lehervadt a kedve, amint otthagyta Carlyre az Over the Shoulder Boulder Holders butikot (Howardot, amikor először hallotta, annyira megkacagtatta ez a név[9], hogy asztmarohamot kapott, Shirley pedig fancsali képet vágott, valahányszor kimondták előtte). Miközben a csúcsforgalom előtt autózott hazafelé Pagfordba, hogy megállhasson bevásárolni és nekiláthasson a főzésnek, azzal próbálta felvidítani magát, hogy undok kérdéseket talált ki, amelyeket majd föltesz Gavinnek. Talán azon kellene elmélkednie fennhangon, hogyhogy Kay még nem költözött oda Gavinhez. Igen, ez jó lesz.

Ahogy hazafelé igyekezett, két kezében degeszre tömött Mollison és Lowe reklámtasakokkal, Barry bankjánál, a falba épített automatánál belefutott Mary Fairbrotherbe.

– Szia, Mary.. Hogy vagy?

Mary sovány és sápadt volt, a szeme karikás. Társalgásuk mesterkéltre és félszegre sikerült. Nem beszéltek egymással azóta, hogy együtt utaztak a mentőautóban, leszámítva a rövid, kínos részvétnyilvánítást a temetésen.

– Már régóta be akarok ugrani hozzátok – szólt Mary. – Olyan kedvesek voltatok... és meg akartam köszönni Milesnak...

– Igazán nem szükséges – mondta kényszeredetten Samantha.

– Ó, de én igazán szeretnék...

– Ó, hát akkor gyere csak nyugodtan...

Mary távozott, Samanthának pedig szörnyű gyanúja támadt: talán azt a benyomást keltette Maryben, hogy erre a beugrásra a mai este lenne a tökéletes alkalom.

Ahogy hazaért, felhívta Milest az irodában, és közölte vele, mit tett, ám a férje dühítő egykedvűséggel fogadta a hírt, hogy egy friss özvegy is társulhat négyesükhöz.

– Igazán nem értem, mi itt a gond – mondta. – Marynek csak jót fog tenni, ha kimozdul.

– De nem szóltam neki, hogy Gavin és Kay már jön...

– Mary kedveli Gavet – válaszolta Miles. – Emiatt nem izgulnék.

Szántszándékkal játssza az értetlent, gondolta Samantha. Kétségtelenül így akar bosszút állni azért, hogy a felesége nem volt hajlandó elmenni a Sweetloye-kastélyba. Miután letette a kagylót, fontolgatta, felhívja-e Maryt, kérje-e meg, hogy mégse jöjjön át este, de félt, hogy gorombának tűnne. Végül abban maradt magával, hogy Mary remélhetőleg mégsem érzi elég jól magát egy látogatáshoz.

A nappaliba sietett, bekapcsolta Libby DVD-jét, maximális hangerőre állította, hogy a konyhában is hallja a fiúbandát, majd kivitte a szatyrokat a konyhába, és nekilátott a ragunak meg a szükséghelyzetekben bedobható desszertjének, a mississippi homoktor– tának. Szívesebben vásárolt volna a Mollison és Lowe-ban egy nagy tortát, hogy megspóroljon magának némi munkát, de az rögtön Shirley fülébe jutott volna, aki egyébként is gyakran célozgat rá, hogy a menye túl sűrűn folyamodik a mélyhűtött és készételekhez.

Samantha mostanra olyan jól ismerte a fiúbanda DVD-jét, hogy tudta, mikor milyen képet kell társítani a konyháig üvöltő zenéhez. Ezen a héten többször is megnézte, ha Miles az emeleti irodájában dolgozott, vagy Howarddal beszélt telefonon. Amikor meghallotta annak a résznek a nyitó taktusait, ahol a kigombolt ingű, izmos fiú végigsétál a tengerparton, kötényesen besietett a konyhából, és miközben a fiút nézte, szórakozottan szopogatta csokoládés ujjait.

Azt tervezte, hogy alaposan lezuhanyozik, miközben Miles megterít, de megfeledkezett róla, hogy a férje ma később érkezik, mert át kell autóznia Yarvilba, hogy elhozza a lányokat a Szent Annából. Mihelyt rájött, miért nincs még itthon Miles, és hogyha megjön, a lányaikat is hozza, vad kapkodásba fogott, mert amellett, hogy rá maradta terítés az ebédlőben, még valami vacsorát is elő kellett teremtenie, hogy Lexie és Libby ehessen a vendégek érkezése előtt. Vagyis Milest egy izzadt és ingerült feleség fogadta, aki még mindig a konyhai ruháját viselte, és a férjét szerette volna hibáztatni a saját ötletéért.

A tizennégy éves Libby nem is köszönt az anyjának. Egyenesen bemasírozott a nappaliba, és kivette a DVD-t a lejátszóból.

– Jaj, de jó, már nem is tudtam, hova tettem – mondta. – Miért van bekapcsolva a tévé? Csak nem te nézted?

Samantha időnként úgy vélte, hogy fiatalabbik lányában van valami Shirley-ből.

– A híreket néztem, Libby. Nincs nekem időm DVD-t nézni. Na, gyertek, kész a pizzátok. Mindjárt itt vannak a vendégek.

– Mélyhűtött pizza már megint?

– Miles! Át kell öltöznöm! Megcsinálnád helyettem a tört krumplit? Miles!

Ám a férje eltűnt az emeleten, úgyhogy Samantha maga törte meg a krumplit, miközben a lányok a konyha közepén levő pultnál ettek. Libby a diétás kólájának támasztotta a DVD borítóját, azt gusztálta evés közben.

– Mikey annyira zabálnivaló! – mondta, és olyan kéjeset nyögött, hogy az anyja meghökkent. Ám az izmos fiút Jake-nek hívták, és Samantha örült, hogy nem ugyanaz tetszik nekik.

A lármás és magabiztos Lexie az iskoláról kerepelt, mint egy géppuska; ontotta az információkat olyan lányokról, akiket Samantha nem ismert, és akiknek a balhéit, a viszályait és a változó pártállását nem tudta nyomon követni.

– Jól van, lányok, nekem át kell öltöznöm. Szedjetek le, ha megvacsoráztatok, rendben?

Kisebbre állította a gázt a ragu alatt, és felszaladt az emeletre. Miles a hálószobában az ingét gombolta be, miközben magát nézte a ruhásszekrény tükrében. A szoba szappantól és borotválkozás utáni arcszesztől szaglott.

– Minden rendben, szivi?

– Kösz, igen! Úgy örülök, hogy neked volt időd zuhanyozni! – csattant föl Samantha. Kirángatta a kedvenc hosszú szoknyáját a hozzá való felsővel, és becsapta a szekrényajtót.

– Most lezuhanyozhatsz.

– Tíz percen belül itt vannak; úgysem lenne időm hajat szárítani és sminkelni. – Lerúgta a cipőjét. Az egyik hangos kondulással találta el a radiátort. – Ha majd befejezted a szépítkezést, lennél oly kedves lemenni és kiválasztani az italokat?

Miután Miles távozott, Samantha megpróbálta kifésülni összekócolódott, sűrű haját és renoválni a sminkjét. Borzalmasan festett. Már átöltözött, amikor rájött, hogy a rossz melltartót vette föl a testhez álló tophoz. Lázas keresgélés után eszébe jutott, hogy a jó melltartó a mosókonyhában szárad, és kirohant a lépcsőpihenőre, ám ekkor csengettek. Káromkodva visszamenekült a hálóba. Libby szobájában bömbölt a fiúbanda.

Gavin és Kay hajszálpontosan nyolcra érkeztek, mert Gavin félt, hogy mit is mondhatna Samantha, ha késve állítanának be; vélhetőleg arra célozgatna, hogy azért nem vették észre az idő múlását, mert zsákoltak vagy nyilván veszekedtek. Samantha mintha azt hinné, hogy aki házas, annak joga van tolakodó megjegyzéseket tenni az egyedülállók szerelmi életére. Továbbá csípős humornak véli a gátlástalan stílusát, amely különösen ordenáré tud lenni, ha berúgott.

– Heló-beló! – mondta Miles, és félreállt, hogy Gavin és Kay bejöhessen. – Befelé, befelé! Isten hozott a Casa Mollisonban!

Jobbról-balról megpuszilta Kayt, és elvette kezéből a csokoládét.

– Ez a mienk? Nagyon szépen köszönjük! Örülünk, hogy végre igaziból is megismerhetünk. Gavin épp elég ideig titkolt téged.

Kirántotta Gavin kezéből a bort, azután hátba vágta, amitől Gavin megsértődött.

– Gyertek csak be! Sam is itt lesz egy perc múlva. Mit isztok?

Kay máskor síkosnak és bizalmaskodónak találta volna Milest, de ma elhatározta, hogy tartózkodik az ítélkezéstől. A pároknak érintkezniük kell egymás baráti körével, és meg kell próbálniuk kijönniük velük. Ez az este jelentős előrelépés lesz azoknak a szféráknak a feltárásában, ahova Gavin eddig nem engedte be, és Kay meg akarta mutatni, hogy feltalálja magát Mollisonék nagy, pöffeszkedő házában, tehát a férfinak ezentúl nem szükséges kizárnia. Így hát rámosolygott

Milesra, vörösbort kért, és megcsodálta a tágas szoba natúr fenyődeszka padlóját, túlságosan puha díványát és bekeretezett nyomatait.

– Itt lakunk, mióta is, tizennégy éve lakunk itt – világosította föl Miles, miközben az üvegből húzta ki a dugót. – Te a Remény utcában laksz, ugye? Helyes kis házak, kiválóan alkalmasak lennének tömbrehabilitációra.

Megjelent a hidegen mosolygó Samantha. Kaynek, aki eddig csak kabátban látta, rögtön szemet szúrt, mennyire szűk a narancsszín felső, az utolsó részletig kirajzolja az alatta viselt melltartó csipkéjének mintáját. Samantha arca még a szikkadt bőrű mellénél is sötétebb volt; szemét vastagon kifestette, ami rosszul állt neki, csörömpölő arany fülbevalóját, magas sarkú aranyszínű papucsát Kay kurvásnak vélte. Annak a típusnak tűnt, amelyik szereti a zabolátlan csajos bulikat, mulatságosnak találja a sztripogramokat[10], és a bulikban részegen kacérkodik mindenki másnak a partnerével.

– Szia mindenkinek – mondta Samantha. Puszit adott Gavinnek, rámosolygott Kayre. – Ti már isztok is, ez óriási. Miles, nekem ugyanazt, amit Kaynek.

Azzal elfordult, hogy leüljön, mert már fel is mérte magában a másik nőt: Kaynek apró melle volt és széles csípője, bizonyosan azért választott fekete nadrágot, hogy kisebbnek látsszék a feneke. Samantha szerint okosabban tette volna, ha magas sarkú cipőt visel, ha már egyszer ilyen rövid a lába. Az arca elég vonzó volt: olajbarna bőr, nagy, sötét szem, duzzadt ajkak, bár a fiúsán rövidre nyírott haj és az eltökélten lapos sarkú cipő kétségtelenül bizonyos szent és sérthetetlen alapelvekre vallott. Gavin ismét beleválasztott: kifogott magának egy újabb humortalan, parancsolgatós nőt, aki pokollá teszi az életét.

– Nohát akkor! – mondta vidáman, és fölemelte a poharát.

– Gavinre és Kayre!

Elégedetten látta, hogy Gavin kínosan elvigyorodik, de mielőtt még jobban megszorongathatta volna vagy bizalmas információkat facsarhatott volna ki belőlük Shirley és Maureen hergeléséhez, ismét csöngettek.

Mary vézna és gyönge volt, főleg Miles mellett, aki betessékelte a szobába. Pólója lógott rajta, kulcscsontja kiugrott.

– Ó! – mondta, riadtan torpanva meg a küszöbön. – Nem tudtam, hogy nálatok...

– Gavin és Kay csak beugrottak! – szakította félbe kissé erőszakosan Samantha. – Gyere már be, Mary, szépen kérlek! Igyál egy pohárral!

– Mary, ő Kay – szólt Miles. – Kay, ő Mary Fairbrother.

– Ó – mondta Kay csüggedten. Azt hitte, csak négyen lesznek. – Hát, helló.

Gavin, aki látta Maryn, hogy nem akart odacseppenni egy vacsorára, és mindjárt kimenekül az ajtón, megütögette maga mellett a díványt. Mary bágyadtan mosolyogva leült. Gavin kimondhatatlanul örült, hogy itt van. Ezzel meglett az ütközője; még Samanthának is be kell látnia, hogy illetlenség lenne a maga viszketeg módján viselkedni egy megözvegyült asszony előtt; ráadásul megtört a négyes fojtogató szimmetriája.

– Hogy vagy? – kérdezte halkan Gavin. – Már akartalak is hívni. .. vannak fejlemények a biztosítással...

– Kapunk valami rágcsálnivalót, Sam? – érdeklődött Miles.

Samantha némán tajtékozva kiment. Ahogy benyitott a konyhába, megcsapta az orrát az odaégett hús szaga.

– Ó, a francba, a francba, a francba!

Tökéletesen megfeledkezett a raguról, amelyből elpárolgott a lé. A fazék megperzselt alján úgy gubbasztottak az aszott zöldség– és húsdarabok, mint egy katasztrófa túlélői. Samantha bort és sűrített húslevest loccsantott a fazékba, kanalával felkaparta az edény fenekéről az odaragadt ételt, vadul kavargatott, és izzadt a hőségben. Miles vékony hangú nevetése kihallatszott a nappaliból. Samantha brokkolit tett oda főni, kiürítette a borospoharát, feltépett egy tasak tortilla chipset, beleborította egy tálkába, míg egy másik tálkát telenyomott tubusos hummusszal.

Amikor visszatért a nappaliba, Mary és Gavin még mindig a díványon ültek halkan beszélgetve, Miles pedig Pagford bekeretezett légi felvételét mutatta Kaynek, és előadást tartott a helység történetéről. Samantha letette a tálkákat a kisasztalra, töltött magának még egy pohár bort, elhelyezkedett a fotelben, és nem fárasztotta magát azzal, hogy csatlakozzon valamelyik társalgáshoz. Borzasztóan feszélyezte Mary jelenléte; olyan sűrű volt körülötte a gyász, mintha séta közben egy szemfedőt húzna maga után. No, de csak elmegy vacsora előtt, gondolta Samantha.

Gavin el volt szánva rá, hogy maradásra bírja Maryt. Miközben a biztosítótársasággal vívott csatájuk legújabb fejleményeit beszélték meg, sokkal felszabadultabbnak és fölényesebbnek érezte magát, mint általában szokta Miles és Samantha társaságában. Senki sem hergelte, nem is fölényeskedett vele, Miles pedig ideiglenesen levette a válláról Kay gondját.

– ...és itt, amit pont nem lehet látni – mutatott Miles egy pontra, kétujjnyira a kerettől –, itt van a Sweetlove-kastély, Fawley-ék háza. Anna királynő-stílusú, nagy udvarház, manzárdablakok, szegletkövek... döbbenetes, azt meg kellene nézned egyszer, nyaranta a vasárnapokon megnyitják a közönség előtt. Helyileg fontos család a Fawley-éké.

Szegletkövek? Helyileg fontos család a Fawley-éké? Istenem, Miles, hogy te mekkora segg vagy!

Samantha feltápászkodott a fotelből, és visszatért a konyhába. A ragu vizenyős volt, és elsősorban a kozmás ízt lehetett érezni benne. A brokkoli löttyedt volt és ízetlen, a tört krumpli hideg és szikkadt. Samantha már túl volt azon, hogy ilyesmivel törődjön. Tálakba döntötte az egész mindenséget, és lecsapta a kerek ebédlőasztalra.

– Kész a vacsora! – kiáltotta a nappali ajtajából.

– Ó, nekem mennem is kell! – ugrott fel Mary. – Nem akartam...

– Nem, nem, nem! – tiltakozott Gavin olyan kedves és cirógató hangon, amilyet Kay még sose hallott tőle. – Jót fog tenni neked, ha eszel, a srácok meg ellehetnek magukban egy óráig.

Miles is társult mint támogató. Mary tétován pillantott Samanthára, aki kénytelen volt csatlakozni a férfiakhoz, azután visszarohant az ebédlőbe, hogy föltegyen még egy terítéket.

Maryt Gavin és Miles közé ültette, mert ha egy nő lett volna a szomszédja, az talán erősebben emlékeztette volna a férje hiányára. Kay és Miles folytatták a vitát a szociális munkáról.

– Nem irigyellek – közölte Miles, miközben kimert egy nagy kanál ragut Kay tányérjára. Samantha látta, ahogy a mártás szétteríti a fehér tányéron a feketére égett morzsákat. – Piszok nehéz foglalkozás.