Szerda

I

Hétfőn és kedden Krystal Weedon a barátnőjénél, Nikkinél aludt, minekutána különösen csúnyán összeveszett az anyjával. Azzal kezdődött, hogy Krystal hazajött a plázából, ahol a haverjaival lógott, és látta, hogy Terri Obbóval dumál az ajtóban. A Parlagon mindenki ismerte a fakó, püffedt képű, foghíjas vigyorú Obbót, a szódásüveg szemüvegével és az ócska, mocskos bőrkabátjával.

– Csak tarcsad itt magadnál, Tér, csak pár napra. Pár fontér, jó?

– Mit tarcson itt? – kérdezte harciasan Krystal. Robbie átfurakodott az anyja térdei között, és szorosan átölelte Krystal lábszárát. Nem szerette, ha férfiak járnak a házhoz. Jó oka volt rá.

– Semmit. Számítógépeket.

– Ne! – mondta Krystal Terrinek.

Nem akarta, hogy az anyjának dugipénze legyen. Bár Obbótól kitelik, hogy kihagyja a középső lépcsőt, és egy zacsi herkával fizet Terrinek a szívességért.

– Ne csináld!

De Terri már igent mondott. Amióta Krystal az eszét tudta, az anyja mindenre és mindenkinek igent mondott: ja, rendbe, de mennyire, oké, nem probléma...

Krystal kiment a barátnőihez a játszótérre a sötétedő ég alá. Feszült és ingerült volt. Egyszerűen nem bírta felfogni Mr. Fairbrother halálát, de folyton úgy érezte, mintha a gyomorszáját soroznák, és ettől ő is neki akart menni valakinek. Attól is ideges és bűntudatos volt, hogy ellopta Tessa Wall óráját. De hát miért csatolta le, és miért tette oda Krystal orra elé a hülye trampli, és miért hunyta be a szemét? Mire számított?

Az sem segített, hogy együtt lógott a többiekkel. Jemma feszt hergelte Mócsinggal, úgyhogy végül Krystal kirobbant és nekiugrott, Nikkinek és Leanne-nek kellett lefognia. Akkor hazaviharzott, és látta, hogy már meg is hozták Obbo számítógépeit. Robbie éppen meg akarta mászni az első szobában felstószolt dobozokat, Terri meg csak ült báván, és a cucca ott hevert a padlón. Obbo – úgy, ahogy Krystal tartott tőle – egy zacskó heroinnal fizette ki.

– Bassza meg, te hülye drogos ribanc, mán megint ki fognak rúgni arról a kurva klinikáról!

Am a heroin addigra elvitte az anyját oda, ahol nem lehetett utolérni. Bár reagált: kis kurvának és repedtsarkúnak nevezte Krystalt, de ezt is lanyha közönnyel tette. Krystal pofon csapta, mire Terri azt mondta neki, hogy menjen a picsába, és dögöljön meg.

– Hát akkor vigyázol te rá a változatosság kedviér, te hülye geci herkás tehén! – visította Krystal. Robbie bömbölve rohant utána az előszobában, de a lány becsapta az ajtót a kisfiú orra előtt.

Nikkiék házát szerette a legjobban. Nem volt olyan rendes, mint Cath nagyié, de barátságosabb volt, vigasztalóan zajos és forgalmas. Nikkinek két fivére és egy nővére volt, ezért Krystal egy leterített dunyhán aludt a lányok ágya között. A falakat magazinokból kivágott képek – ennivaló fiúkból és gyönyörű lányokból összeállított kollázsok – borították. Krystalnak sose jutott eszébe, hogy kidekorálja a saját szobáját.

De nem hagyta nyugton a lelkiismeret; folyton az jutott eszébe, milyen rémült volt Robbie arca, amikor ő bevágta az orra előtt az ajtót, így szerda reggel hazament. Nikki családja különben se lett volna odáig, ha két éjszakánál tovább marad. Nikki meg is mondta egyszer, a szokott karakánságával, hogy a mamájának oké, amíg nem történik túl gyakran, de Krystal ne használja őket szállónak, főleg pedig ne állítson be éjfél után.

Terri örült, mert mindig örülni szokott, ha a lánya hazajött, és mesélt az új szociális munkásról. Krystal idegesen morfondírozott, hogy mit gondolhatott az idegen a házról, amely az utóbbi időben még a szokottnál is mélyebbre süllyedt a piszokban. Főleg az aggasztotta, hogy Kay otthon találta Robbie-t, akinek az óvodában kellett volna lennie, mert a kisfiú tavaly azzal a feltétellel térhetett haza a családi otthonba, ha folytatja a nevelőanyjánál elkezdett iskola-előkészítőt. Azon is dühöngött, hogy a szociális gondozó pelenkásan látta Robbie-t, holott ő mennyi munkával próbálja vécére szoktatni az öccsét.

– Na és mit mondott? – kérdezte Termői.

– Aszonta, hogy visszagyön – válaszolta az anyja.

Krystalnak balsejtelme támadt. A szokott gondozójuk nem nagyon avatkozott bele a Weedon család életébe, hagyta őket, hadd boldoguljanak a maguk emberségéből. Teszetosza, kelekótya nő volt, gyakran eltévesztette a nevüket, összezavarta az esetüket másokéval. Kéthetente járt hozzájuk, kizárólag azért, hogy ellenőrizze, életben van-e még Robbie.

Az újabb fenyegetés még jobban elrontotta Krystal hangulatát. Terri, ha tiszta volt, kushadt a lánya dühe előtt, és hagyta, hogy Krystal dirigáljon, aki a lehető legtöbbet hozta ki ebből az ideiglenes tekintélyből: utasította Territ, hogy öltözzön fel tisztességesen, ráparancsolt Robbie-ra, hogy vegye vissza a tiszta nadrágját, emlékeztette, hogy ebbe nem pisilhet bele, azután elvonult vele az óvodába. A kisfiú bőgni kezdett, amikor a nővére ott akarta hagyni; Krystal először begurult, de végül leguggolt a gyerek mellé, és megígérte neki, hogy egykor érte jön és elhozza. Akkor Robbie végre elengedte.

Utána lógott az iskolából, holott a szerdát szerette a legjobban, mert akkor volt tesi meg tanácsadás is, és nekiállt, hogy csapjon egy kis rendet; fenyőillatú fertőtlenítőt locsolt szét a konyhában, az állott ételt és a csikkeket belekaparta szemeteszacskókba. Terri kekszesdobozban tartott cuccát eldugta, a megmaradt számítógépeket (hármat már elvittek) kicipelte az előszobaszekrénybe.

Miközben az ételt vakarta le a tányérokról, gondolatai mindegyre visszatértek az evezőscsapathoz. Holnap este is edzése lenne, ha még élne Mr. Fairbrother. Általában hozta-vitte Krystalt a kombiban, mert ő nem juthatott volna el másképp a yarvili csatornához. Ikerlányai, Niamh és Siobhan meg Sukhvinder Jawanda is ott ült a kocsiban. Krystal nem bandázott ezzel a három lánnyal az iskolában, de amióta egy csapat lettek, mindig odavetették egymásnak: „minden rendben?”, ha találkoztak a folyosón. Krystal azt várta, hogy majd lenézik, de okéknak bizonyultak, mihelyt az ember jobban megismerte őket. Nevettek a viccein. Átvették pár kedvenc kifejezését. Bizonyos értelemben ő volt a csapat vezetője.

Krystal családjában soha senkinek sem volt autója. Ha koncentrált, még most is, még Terri konyhájának büdösségében is érezte a kombi belsejének a szagát. Szerette azt a meleg műanyagszagot. Soha többé nem ül be abba a kocsiba. Bérelt minibuszban is utaztak, ilyenkor Mr. Fairbrother vezetett, és vitte az egész csapatot, és néha éjszakára se jöttek haza, ha távoli iskolákkal versenyeztek. A csapat Rihanna Umbrellayit énekelte a buszon: ez volt az ő szerencsehozó szertartásuk, vezérmotívumuk: Krystal reppelte Jay-Z bevezető szólóját. Mr. Fairbrother kis híján összepisilte magát, amikor először hallotta reppelni:

Uh huh uh huh, Rihanna,..

Goodgirl gone bad -

Take three -

Action.

No clouds in my storms...

Let it rain, L hydroplane into fame

Comin down with the Dow Jones...

Krystal sose értette ezt a szöveget.

Bokszos Wall küldött nekik egy körlevelet, hogy a csapat addig nem találkozik, amíg nem találnak új edzőt, de sose találnak új edzőt, úgyhogy nagy rakás szarvolt az egész levél, és ezt mindenki tudta.

Ez Mr. Fairbrother csapata volt, az ő kedvenc terve. Nikki és a többiek sokat leprázták Krystalt, amiért belépett. Gúnyolódásuk mögött hitetlenkedés rejtőzött, aztán meg csodálat, mert a csapat érmeket nyert (Krystal a sajátjait egy dobozban tartotta, amelyet Nikkiék házából lopott. Hajlamos volt zsebre vágni azoknak a dolgait, akiket bírt. Ez a doboz műanyagból volt, és rózsákkal dekorálták ki, mint egy gyerek ékszeres dobozát. Most Tessa karórája is abban volt, összecsavarva).

Az volt a legjobb, amikor megverték azokat a taknyos kis riherongyokat a Szent Annából; az volt Krystal életének legszebb napja. A következő gyűlésen az igazgatónő kiszólította az egész csapatot az iskola elé (Krystal egy kicsit szégyenkezett, mert Nikki és Leanne kinevették, de aztán mindenki megtapsolta őket) ...szóval az nem lehetett semmi, hogy a Winterdowa eltángálta a Szent Annát.

Hát most már nem lesz semmi: se utazások az autóval, se evezés, se interjú a helyi újságnak. Krystalnak tetszett, hogy ismét benne lehet az újságban. Mr. Fairbrother azt mondta, hogy ő is ott lesz vele, amikor meginterjúvolják. Csak ők ketten lesznek.

– És mit akarnak, hogy miről beszéjjek?

– Az életedről. Az életed érdekli őket.

Mint egy hírességé! Krystalnak nem volt pénze képes újságokra, de látott ilyeneket Nikkiék házában és az orvosi rendelőben, amikor elvitte oda Robbie-t. Ez még annál is jobb lett volna, mint amikor a csapatról írtak az újságban. Majd kipukkadt az izgalomtól, de valahogy sikerült tartania a száját, még csak Nikkinek vagy Leanne-nek se dicsekedett el vele. Meg akarta lepni őket, és milyen jó, hogy nem mondott semmit. Soha többé nem lesz benne az újságban.

Lyukat érzett a gyomra helyén. Megpróbált nem gondolni többet Mr. Fairbrotherre, mialatt ide-oda járt a házban és takarított, hozzáértés nélkül, de kitartóan. Közben az anyja a konyhában ült, cigarettázott, és bámult ki a hátsó ablakon.

Valamivel déli tizenkettő előtt megállt a ház előtt egy asszony egy ócska kék Vauxhall-lal. Krystal az öccse szobájának ablakából vette észre. A látogatónak nagyon rövid, sötét haja volt, és fekete nadrágot viselt, meg olyan népies gyöngysort, és egy nagy bevásárlószatyor lógott a vállán, tele aktákkal.

Krystal lerohant a földszintre.

– Szerintem ez az! – kiáltott be Terrinek a konyhába. – A szociális.

A nő kopogtatott. Krystal ajtót nyitott.

– Szervusz, Kay vagyok. Mattie-t helyettesítem. Te nyilván Krystal vagy.

– Ja – mondta Krystal, és nem fárasztotta magát azzal, hogy visszamosolyogjon Kayre. Bevezette a nőt a nappaliba, és látta rajta, hogy nyugtázza a szokatlan, hozzávetőleges rendet, azt, hogy kiürítették a hamutartókat, és a szétdobált cuccot begyömöszölték a repedt polcokra. A szőnyeg még mindig mocskos volt, mert a porszívó elromlott, a törülköző és a cinkes kenőcs meg a padlón hevert, és Robbie egyik matchbox autója csücsült a műanyag tégely tetején. Krystal az autóval próbálta lekötni Robbie figyelmét, miközben tisztára sikálta az öccse fenekét.

– Robbie a óvodába van – közölte Kayjel. – Elvittem. Megint ráattam a nadrágját. Ő szokja visszaőtöztetni nadrágpelenkába. Bekrémeztem a seggit. Nem lesz semmi baj, ez csak pelenkakiütés.

Kay ismét rámosolygott a lányra. Krystal kilesett az ajtón, és elordította magát: – Anyu!

Terri bejött a konyhából. Piszkos, ócska pulóvert viselt farmerrel. Jobban festett, most hogy többet takart el magából.

– Helló, Terri – köszönt neki Kay.

– Minden rendbe? – kérdezte Terri, és letüdőzte a füstöt.

– Üjj le! – parancsolta Krystal. Anyja engedelmesen felkuporodott ugyanabba a fotelbe, amelyben az előző alkalommal ült. – Kér eccsésze teát vagy ilyesmi? – kérdezte Kaytől.

– Az bizony jólesne – mondta Kay. Leült, kinyitotta a mappáját.

– Kösz.

Krystal kisietett a szobából, de azért nagyon figyelt, hogy mit mond Kay az anyjának.

– Gondolom, Terri, nem várta, hogy ilyen hamar viszontlát – hallotta Kayt (fura kiejtése volt, olyan londoniféle, mint a procc új picsáé az iskolában, aki után a fiúk fele koslat) –, de eléggé nyugtalanított tegnap Robbie. Csakugyan visszament ma az óvodába, úgy, ahogy Krystal mondja?

– Ja – válaszolta Terri. – Beyitte. Ma reggel visszagyött.

– Visszajött? Hol volt?

– Én csak... én csak egy barátnőmnél aluttam! – mondta Krystal, berohanva a nappaliba, hogy megfeleljen magáért.

– Ja, de reggel hazagyött – tette hozzá Terri.

Krystal visszatért a kannához. Akkora ricsajt csinált, amikor felforrt, hogy semmit se vehetett ki abból, amit a szociális és az anyja beszéltek. Tejet löttyintett a bögrékbe a teafilterek mellé, igyekezett minél gyorsabban dolgozni, és épp akkor vitte be a nappaliba a három tűzforró bögrét, amikor Kay ott tartott: – ...beszéltem tegnap Mrs. Harperrel az óvodában...

– Az a kurva – szólt közbe Terri.

– Tessék – mondta Krystal Kaynek. Elhelyezte a teásbögréket a padlón, és úgy fordította az egyiket, hogy a füle a vendég felé nézzen.

– Nagyon köszönöm – felelte Kay. – Terri, azt hallottam Mrs. Harpertől, hogy Robbie sokat hiányzott az utóbbi három hónapban. Volt, hogy egy teljes hétig nem ment be, igaz?

– Mi? – kérdezte Terri. – Nem is. Mer ott vót. Csak tennap nem. Meg mikor fájt a torka.

– Az mikor volt?

– Mi? Hónapja... másfél... kábé.

Krystal leült az anyja foteljének a karfájára. Kihívóan bámult le a magasból Kayre, agresszíven rágózott, és úgy fonta keresztbe a karját, mint az anyja. Kay térdén vastag dosszié feküdt kinyitva. Krystal utálta a dossziékat. Azokba írnak össze mindenfélét az emberről, aztán elteszik, hogy felhasználják ellene.

– Én viszem Robbie-t a óvodába – közölte. – A iskolába menet.

– Nos… Mrs. Harper szerint Robbie látogatásai eléggé megritkultak – mondta Kay, a jegyzeteit nézve, amelyeket az óvodaigazgatóval folytatott beszélgetés során készített. – Nézze, Terri, amikor tavaly visszaadták magának Robbie-t, maga vállalta, hogy járatni fogja az iskolai előkészítőbe.

– De én kurvára... – kezdte Terri.

– Na, pofát súlyba, értve? – kiáltott rá Krystal, majd Kayhez fordult: – Robbie télleg beteg vót, a mandulája begyullatt, én hoztam rá antibiotikumot a doktortól.

– És ez mikor volt?

– Hát, kábé három hete, szóval pont...

– Amikor tegnap itt jártam – szakította félbe Kay, ismét Robbie anyja felé fordulva (Krystal vadul rágott, karja kettős sorompójával takarva el magát) magának, Terri, láthatólag nagyon nehezére esett megfelelni Robbie igényeinek.

Krystal lenézett az anyjára. Az ő szétvetett combja kétszer olyan vastag volt, mint az anyjáé.

– Énnem... én soha se... – Terri meggondolta magát. – Robbie jó van.

Gyanú sötétítette el Krystal gondolatait, mintha a magasban köröző keselyű árnyéka hullott volna rá.

– Terri, ugye maga drogozott, mielőtt tegnap megérkeztem?

– Nem, énnem! Ez kurvára... maga kurvára... énnem, világos?

Krystal egyre nehezebben kapott levegőt, és csengeni kezdett a füle. Obbo nyilván nem egy zacsit adott az anyjának, hanem egy egész köteget. A szociális látta belőtt állapotban. Terrinek legközelebb pozitív lesz a tesztje a Bellchapelben, akkor pedig ismét kivágják a fenébe...

(...és metadon nélkül ismét visszatér az a rémálom, amikor Terri lemegy állatba, ahol ismét tátogatni kezdi a foghíjas száját az idegen farkaknak, hogy telenyomhassa az ereit. És Robbie-t ismét elveszik, de ezúttal lehet, hogy nem is jön vissza. Krystal zsebében, a kulcstartón volt egy láncon függő, kicsi, piros műanyag szív, abban pedig egy kép az egyéves Robbie-ról. Igazi szíve úgy kezdett dübörögni, mint amikor teljes erőből evezett, hasította, kettéhasította a vizet, izmai pengtek, és figyelte, hogyan csúszik egyre hátrább a másik csapat...)

– Te rohadék! – kiáltotta, de senki sem hallotta, mert Terri még mindig rikácsolt Kaynek, aki csak ült, fogta a bögréjét, és a szeme se rebbent.

– Én kurvára nem, és magának uccse nincsen bizonyítékja...

– Te rohadt hülye! – mondta hangosabban Krystal.

– Én kurvára nem, ez egy kibaszott hazugság – visította Terri. Olyan volt, mint a csapdába esett állat: minél jobban vergődik, annál jobban belegabalyodik. – Én sose nem is, én sose...

– Ezér megint ki fognak vágni a rendelőből, te repettsarkú baromállat!

– Ne merészejj így beszélni velem!

– Na jó! – mondta Kay emelt hangon. Letette a bögréjét a padlóra, és felállt, mert megrémítette, amit elszabadított, majd azt kiáltotta: – Terri! – ezúttal őszinte aggodalommal. Terri felpattant a fotel másik karfájára, és guggolva nézett farkasszemet a lányával. Olyanok voltak, mint két vízköpő sátánfigura, az orruk majdnem összeért, és visítottak.

– Krystal! – kiáltotta Kay, mert a lány fölemelte az öklét.

Krystal ledobta magát a karfáról, el az anyjától. Meglepetésére valamilyen meleg lé folyt végig az arcán. Az a zavaros gondolata támadt, hogy vér lehet, de könnyek voltak, csak könnyek. Tisztán fénylettek az ujjai hegyén, amikor letörölte őket.

– Na jó – ismételte meg Kay rendíthetetlenül. – Nyugodjanak meg, kérem.

– Maga nyugoggyék meg! – vágta oda Krystal. Reszketve beletörölte az arcát az alkarjába, azután visszatrappolt az anyja székéhez. Terri megrándult, de Krystal csak elkapta a cigarettás csomagot, kirázta belőle az utolsó szálat meg az öngyújtót, és rágyújtott. Füstöt fújva otthagyta az anyját, az ablakhoz ment, hátat fordított a szobának, és a könnyeit próbálta szétkenni, mielőtt legördültek volna az arcán.

– Oké – szólt Kay, továbbra is állva –, ha megbeszélhetnénk ezt higgadtan...

– Ó, mennyék mán a picsába – mondta tompán Terri.

– Itt Robbie-ról van szó! – figyelmeztette Kay. Még mindig állt, mert nem mert lazítani. – Ezért vagyok itt. Gondoskodnom kell róla, hogy Robbie-nak ne essék baja.

– Na és, mulasztott abból a szar dedóból – mondta Krystal az ablaknál. – Az még nem olyan kurva nagy bűn.

– ...nem olyan kurva nagy bűn – helyeselt Terri, mint egy életlen visszhang.

– Itt nem csak az óvodáról van szó – mondta Kay. – Robbie rosszul érezte magát, és ki volt sebesedve a bőre, amikor tegnap láttam. Túl nagyfiú már ahhoz, hogy bepelenkázzák.

– Leszettem róla aztat a kurva pelenkát, mos: mán nadrág van rajta, nem megmontam? – dühöngött Krystal.

– Sajnálom, Terri – folytatta Kay –, de maga egyáltalán nem volt megfelelő állapotban ahhoz, hogy egyedül is gondot viselhessen egy kisgyerekre.

– Én sose...

– Nekem hajtogathatja, hogy nem drogozott! – mondta Kay, és Krystal először látott az arcán valami igazat és emberit: bosszúságot, ingerültséget. – De a rendelőben meg fogják tesztelni, és mind a ketten tudjuk, hogy az a teszt pozitív lesz. Figyelmeztették, hogy ez az utolsó esélye, mert legközelebb ki fogják dobni.

Terri megtörölte a száját a kézfejével.

– Nézzék, én tudom, hogy egyikük sem akarja elveszíteni Robbie-t...

– Hát akkor ne vigyék el, a kurva életbe! – ordította Krystal.

– Ez nem ilyen egyszerű – felelte Kay. Visszaült, fölemelte a nehéz aktát a padlóról, ahova leesett. – Terri, amikor tavaly visszahozták Robbie-t, maga lejött a heroinról. Vállalta, hogy tiszta marad, és végigcsinálja a programot, és beleegyezett más dolgokba is, például abba, hogy óvodába járatja Robbie-t...

– Ja, én bevittem...

– Egy darabig – mondta Kay. – Egy darabig be is vitte, de nézze, Terri, a jelképes erőfeszítés nem elég. Azután, amit a tegnapi látogatásomon tapasztaltam, és miután beszéltem a drogrehabilitációs gondozónőjével, valamint Mrs. Harperrel, attól tartok, felül kell vizsgálnunk a helyzetet.

– Az meg mit jelent? – kérdezte Krystal. – Mán megint egy kurva eseti felülvizsgálat, he? Minek? Robbie jól van, én vigyázok rá... Kuss legyen mán!– visította Terrinek, aki ugyancsak be akart szállni az ordításba a fotelből. – Ez itt nem... én vigyázok Robbie-ra, értve? – bömbölte Kaynek piros fejjel. Vastagon körülrajzolt szeme dühös könnyekben úszott, és a mutatóujjával bökdöste a saját mellét.

Krystal rendszeresen látogatta Robbie-t a nevelőszüleinél abban a hónapban, amikor a kisfiú távol volt tőlük. Robbie tapadt rá, követelte, hogy maradjon náluk teázni, sírt, amikor a nővére elment. Olyan volt, mintha az ember felét kivágná és túszul ejtené valaki. Krystal azt akarta, hogy Robbie Cath nagyihoz kerüljön, mint ahogy ő is odakerült minden alkalommal, ha Terri szétesett. Csakhogy Cath nagyi most már öreg és gyenge volt, és nem volt ereje Robbie-hoz.

– Krystal, én tudom, hogy szereted az öcsédet, és minden tőled telhetőt megteszel érte – mondta Kay –, de nem te vagy Robbie törvényes...

– Mér nem vagyok? A nővére vagyok, bassza meg!

– Na jó! – szólt határozottan Kay. – Úgy gondolom, Terri, hogy szembe kell néznünk a tényekkel. A Bellchapel mindenképpen kirúgja a programból, ha maga odamegy, azt állítja, hogy nem drogozott, utána pedig pozitív lesz a tesztje. A gondozója egyértelműen közölte, amikor telefonon beszéltünk.

Terri, aki olyan volt a foghíjas szájával, mint egy öregasszony és egy gyermek furcsa hibridje, belelappadt a fotelbe, és üres vigasztalhatatlansággal bámult maga elé.

– Úgy vélem, egyetlen módon úszhatja meg a kirúgást – folytatta Kay. – Őszintén közli velük, hogy drogozott, vállalja a felelősséget a visszaesésért, és bebizonyítja, hogy hajlandó tiszta lapot nyitni.

Terri csak bámult. A hazugságon kívül nem ismert más fegyvert, amelyet szembeszögezhetett számos vádolóival: Ja, rendbe, csinájjad, strici csak ide, aztán meg nem, én soha, de én nem is, bazmeg, én sose nem...

– Volt valami oka arra, hogy ezen a héten használt heroint, holott máris nagy adagokban kapja a metadont?

– Ja! – felelte Krystal. – Ja, mer idegyött Obbo, és annak osztán kurvára nem mond nemet!

– Kuss legyen – szólt rá az anyja, de minden indulat nélkül. Azt próbálta felfogni, amit Kaytől hallott, azt a képtelen, veszedelmes tanácsot, hogy mondjon igazat.

– Obbo – ismételte Kay. – Ki az az Obbo?

– Egy faszverő köcsög – felelte Krystal.

– Kuss legyen – tanácsolta Terri ismételten a lányának.

– Mér nem montál neki csak annyit, hogy nem? – ordított rá Krystal.

– Na, jó! – szólt Kay. – Terri, vissza fogom hívni a rehabilitációs gondozóját. Igyekszem meggyőzni arról, hogy a családnak előnyösebb lesz, ha maga bent marad a programban.

– Télleg megcsinájja? – hűlt el Krystal. Eddig egy irtó nagy görénynek tartotta Kayt, még annál is nagyobb görénynek, mint a nevelőanyját a patyolat konyhájával, aki mindig olyan szépen szólt hozzá, hogy Krystal egy darab szarnak érezte magát.

– Igen – felelte Kay. – Meg. De figyeljen ide, Terri. Ezt mi, mármint a gyermekvédelmi osztály, nagyon komolyan vesszük. Fokozott figyelemmel kell kísérnünk Robbie itthoni helyzetét. Változást kell látnunk, Terri.

– Ja, ja, jó – helyeselt Terri, ahogy mindenkinek, mindenben. De Krystal azt mondta: – ja, lesz változás. Megcsinájja. Majd én segítek. Meglesz.

II

Shirley Mollison a szerdákat Yarvilban, a Délnyugati Közkórházban töltötte, ahol tucatnyi önkéntes társával együtt végzett nem orvosi jellegű munkákat, például a könyvtári kézikocsit tologatta az ágyak között, megöntözte a páciensek virágait, és bevásárolt az előcsarnokban levő boltban az ágyhoz kötött betegeknek vagy azoknak, akikhez nem jött látogató. Kedvenc foglalatossága az volt, ha ágyról ágyra járhatott, és fölvette az ételrendeléseket. Egyszer egy szembejövő orvos kórházi adminisztrátornak nézte a csipeszes írótáblája és a laminált névkártyája miatt.

A Sweetlove-udvarház egyik csodálatos karácsonyi partiján kapott ihletet az önkéntes munkához, akkor, amikor élete eddigi leghosszabb beszélgetését folytatta Júlia Fawley-val. Ekkor tudta meg, hogy Júlia pénzt gyűjt a helyi kórház gyermekosztályának építésére.

– Igazából egy királyi látogatásra lenne szükségünk – mondta Júlia, míg a tekintete ide-oda tévelygett Shirley válla fölött a szobában. – Rá fogom venni Aubrey-t, hogy szóljon egy szót Norman Bailey-nek. Bocsásson meg, üdvözölnöm kell Lawrence-t...

Azzal ott hagyta a hangversenyzongora mellett Shirley-t, aki lelkesen mondogatta a nagy semminek, hogy ó, természetesen, természetesen. Fogalma sem volt, ki az a Norman Bailey, de egészen megszédült. Másnap, Howardnak nem is szólva telefonált a Délnyugati Közkórházba, és jelentkezett önkéntes munkára. Miután megtudta, hogy a folttalan jellem, az ép ész és az erős láb az egyetlen követelmény, kért egy jelentkezési lapot.

Az önkéntes munka vadonatúj, tündöklő világot nyitott meg Shirley előtt. Julia Fawley a hangversenyzongora mellett tudtán kívül megajándékozta az álommal, amelyben Shirley a nyakába akasztott névkártyával, kezét szemérmesen összekulcsolva várakozott, miközben a királynő lassan elhaladt a ragyogó arcú önkéntesek sora előtt. Látta önmagát, ahogy bemutat egy tökéletes térdhajtást; a királynő felfigyel, megáll csevegni; gratulál Shirley-nek, amiért önzetlenül adakozik a szabad idejéből... egy villanás, egy fotó és másnap az újságok... A királynő Mrs. Shirley Mollison kórházi önkéntessel beszélget... Ha nagyon erősen összpontosított erre a képre, Shirley már-már malaszttal teljesnek érezte magát.

A kórházi önkéntes munka villogó új fegyvert adott Shirley kezébe, amellyel lejjebb farigcsálhatta Maureen nagyképűségét. Amióta Ken özvegye, akár egy Hamupipőke, előlépett bolti lányból üzlettárssá, olyan manírokat vett föl, amelyeket Shirley (noha cicamicás mosollyal tűrt) elviselhetetlennek talált. Ám mégis visszaszerezte a fölényét, mert ő dolgozott, ráadásul nem pénzért, kizárólag szívjóságból. Ingyen dolgozni előkelő dolog; olyan asszonyok szoktak, akiknek nincs szükségük plusz pénzre – olyan asszonyok, mint ő – és Júlia Fawley. Ezenkívül a kórház a pletykák hatalmas kincseskamráját nyitotta meg Shirley előtt, amely mellett semmivé lett Maureen egyhangú kárálása az új kávéházról.

Ma reggel Shirley határozottan közölte az önkéntesek felügyelőjével, hogy a huszonnyolcai kórterembe szeretne kerülni, mire el is küldték a rákosztályra. A huszonnyolcasban tett szert az egyetlen barátnőre a személyzetből, mert néhány fiatal ápolónő kurtán-furcsán és leereszkedően bánt az önkéntesekkel, ám Ruth Price, aki nemrég tért vissza tizenhat évnyi szünet után a betegápoláshoz, a.z első perctől bűbájos volt. Pagfordi asszonyok voltak mindketten, mint azt Shirley megfogalmazta, és ez eleve köteléket jelent.

(Habár Shirley történetesen nem Pagfordban született. Ő és a húga Yarvilban nőttek fel, az anyjuk szűk és rendetlen lakásában. Shirley anyja sokat ivott, és nem vált el a lányai apjától, aki egyébként sose mutatkozott, de a helybéli férfiak mintha mind ismerték volna Shirley anyjának nevét, és bazsalyogtak, amikor kimondták... ám ez régen volt, és Shirley hittel vallotta, hogy a múlt semmivé lesz, ha nem hozzuk szóba. Részéről nem volt hajlandó emlékezni.)

Shirley és Ruth örömmel üdvözölték egymást, de mivel sok dolguk volt aznap délelőtt, annyi idejük maradt csak, hogy a legalapvetőbb eszmecserét folytassák le Barry Fairbrother hirtelen haláláról. Megbeszélték, hogy fél egykor találkoznak az ebédnél, azután Shirley elsietett a könyvtári kézikocsiért.

Fantasztikus hangulatban volt. Olyan tisztán látta a jövőt, mintha már megtörtént volna. Howard, Miles és Aubrey Fawley egyesült erővel megszabadulnak a Parlagtól, és ez alkalmat ad egy győzelmi vacsorára a Sweetlove-háznál...

Shirley káprázatosnak találta a kastélyt: az óriási kerteket a napórával, a formára nyesett sövényeket, a mesterséges tavacskákat; a tágas, faburkolatú előcsarnokot; a hangversenyzongorán az ezüstkeretbe foglalt fényképet, amelyen a kastély gazdája évődik Anna királyi hercegnővel. Fawley-ék viselkedésében sose orrontott lenézést se maga, se a férje iránt, bár igaz, Fawley-ék szférájában annyi izgalmas szag versengett a figyelméért! Úgy el tudta képzelni, amint helyet foglalnak öten egy bizalmas vacsorára az egyik olyan édes kis szeparéban, Howard ül Júlia mellett, Shirley ül Aubrey jobbján, Miles kettejük között. (Ábrándjaiban Samanthának mindig másutt volt halaszthatatlan dolga.)

Shirley és Ruth fél egykor találkoztak a joghurtospultnál. A zajos kórházi büfé még nem volt olyan zsúfolt; az ápolónő és az önkéntes különösebb nehézség nélkül találtak maguknak egy morzsás, ragadós, kétszemélyes asztalt a fal mellett.

– Hogy van Simon? Hogy vannak a fiúk? – kérdezte Shirley, miközben Ruth lesöpörte az asztalról a morzsákat. Lerakodtak a tálcájukról, azután leültek egymással szemben egy kis dumálásra.

– Si jól van, köszönöm kérdésed, jól van. Ma hozza haza az új számítógépünket. A fiúk alig várják, képzelheted.

Ez nem volt igaz. Andrew-nak és Paulnak egyformán megvolt a maga olcsó laptopja, a vezetékes számítógép az apró nappali sarkában kuporgott, és egyik fiú sem nyúlt hozzá, mert tartózkodtak mindentől, ami az apjuk közelébe vihette volna őket. Ruth gyakran úgy beszélt a fiairól Shirley-nek, mintha sokkal fiatalabbak lennének a koruknál: kezelhetők, formálhatók, könnyen megnevettethetők. Talán önmagát akarta fiatalítani, hogy hangsúlyozza a – majdnem húszévnyi – korkülönbséget közte és Shirley között, hogy még inkább olyanok legyenek, mint anya és leánya. Ruth anyja tíz éve meghalt, és hiányzott az életéből az idősebb nőalak; viszont Shirley kapcsolata a lányával, mint erre célzott is Ruth-nak, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyen lehetett volna.

– Miles és én mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ám Patricia mindig inkább nehéz természetű volt. Most Londonban él.

Ruth szeretett volna puhatolózni, de épp a kifinomult tartózkodás volt az a tulajdonság, amelyet csodáltak egymásban Shirley-vel. Büszkék voltak rá, hogy háboríthatatlan derűt képesek mutatni a világnak. Ruth tehát félretette mohó kíváncsiságát, bár titokban abban reménykedett, hogy idővel kideríti, mi tette Patríciát olyan nehéz természetűvé.

Shirley és Ruth azonnali rokonszenve egymás iránt abból a kölcsönös felismerésből hajtott ki, hogy teljesen egyformák voltak, olyan asszonyok, akik arra a legbüszkébbek, hogy felkeltették és megtartották a féljük vonzalmát. Azonos alapelveket vallottak, akárcsak a szabadkőművesek, ennél fogva olyan biztonságban erezhették magukat egymással, mint más nőkkel soha. Cinkosságukat még élvezetesebbé tette a fölény fűszere, mert titokban mindkettő sajnálta a másikat a választásáért. Ruth groteszknek találta Howard külsejét, és nem értette, hogy barátnője, aki pufókságában is megőrizte finom szépségét, miként szánhatta rá magát erre a házasságra. Shirley, aki nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna Simont, vagy hallotta volna említeni a nevét a pagfordi magasabb politikával kapcsolatban, és tudott róla, hogy barátnője a minimális társasági életet is kénytelen nélkülözni, kedélytelen és tehetségtelen alaknak találta Simont.

– Szóval láttam, amikor Miles és Samantha behozták Barryt! – ugrott fejest Ruth a dolgok közepébe. Shirley-nél sokkal kevésbé volt járatos a társalgás művészetében, nehezére esett titkolnia mohó éhségét a pagfordi pletykákra, amelyektől elszigetelte a város fölötti dombtetőn Simon barátságtalansága. – Csakugyan végignézték, hogy történt?

– Ó, igen! – felelte Shirley. – A golfklubban vacsoráztak. Vasárnap este, tudod; a lányok már visszamentek az iskolába, és Sam jobban szeret házon kívül enni, nem valami nagy szakácsnő, tudod...

Ruth a közös kávészünetekben apránként megtudott ezt-azt Miles és Samantha házasságának belső életéről. Shirley elmesélte, hogy a fia kénytelen volt feleségül venni Samanthát, mert Samantha teherbe esett Lexie-vel.

– Igyekeznek jó képet vágni hozzá – sóhajtott derűs bátorsággal.

– Miles azt tette, ami helyes. Magam sem cselekedtem volna másként. A lányok aranyosak. Kár, hogy Milesnak csak lányai vannak, csodálatos apja lett volna egy fiúnak. De Sam nem akart harmadik gyereket.

Ruth elraktározott minden burkolt bírálatot, amit Shirley a menyéről mondott. Már évekkel ezelőtt és első látásra megutálta

Samanthát, amikor az ötéves Andrew-t kísérgette a Szent Tamás iskolai előkészítőjébe. Veszedelmes ragadozót sejtett a lármásan hahotázó, bokáig dekoltált Samanthában, aki erősen sikamlós viccekkel szórakoztatta az iskolaudvaron megjelent anyákat. Ruth éveken át figyelte megvető gúnnyal, hogyan dülleszti Samantha a dudáit Vikram Jawandára a szülői értekezleteken, és az osztályterem szélére terelte Simont, nehogy szólnia kelljen Samanthához.

Shirley még mindig Barry utolsó útjának kéz alól szerzett meséjénél tartott, a lehető legnagyobb hangsúlyt fektetve Miles fürge elméjére, ahogy kihívta a mentőket, a Mary Fairbrothernek nyújtott támogatására, az állhatatosságára, amellyel Wallék érkezéséig ott maradt Maryvel a kórházban. Ruth figyelmesen, noha kissé türelmetlenül hallgatta; Shirley sokkal mulatságosabb volt, amikor Samantha gyarlóságait sorolta, mint amikor Miles erényeit magasztalta. Ráadásul Ruth-ban alig fért meg az izgalmas hír, amelyet közölni akart Shirley-vel.

– Szóval van egy üres hely a városi tanácsban! – mondta abban a pillanatban, amikor Shirley ahhoz a ponthoz ért a sztoriban, ahol Miles és Samantha átengedik a színpadot Colin és Tessa Wallnak.

– Mi ezt úgy nevezzük, hogy átmeneti üresedés – magyarázta jóságosán Shirley.

Ruth mély lélegzetet vett.

– Simon – kezdte, és izgalomba jött már attól, hogy kimondhatja – azon gondolkozik, hogy indulni fog!

Shirley automatikusan mosolygott, udvarias meglepetéssel felvonta a szemöldökét, és ivott egy korty teát, hogy elrejtse az arcát. Ruth nem tudhatta, hogy olyasmit mondott, amivel meghökkentette a barátnőjét. Azt hitte, Shirley örömét leli a gondolatban, hogy férjeik együtt ülhetnek a városi tanácsban, és úgy sejtette, hogy Shirley ezt elősegítheti.

– Tegnap este hozta szóba – folytatta fontoskodva. – Már egy ideje latolgatja.

Bizonyos más dolgokat, amelyeket ugyancsak Simon mondott a lehetőségről, hogy a Grays kenőpénzt fizet a tanácsi megrendelésekért, Ruth kivert a fejéből, mint ahogy kiverte a fejéből Simon összes apró simlijét, pitiáner bűnöcskéit.

– Fogalmam sem volt róla, hogy Simont érdekli az önkormányzati munka – jegyezte meg könnyedén és kellemesen Shirley.

– Ó, igen! – mondta Ruth, akinek ugyancsak nem volt fogalma róla. – Méghozzá nagyon érdekli!

– Beszélt dr. Jawandával? – kérdezte Shirley, és ivott még egy kortyot. – A doktornő javasolta, hogy induljon?

Ruth meghökkent, látszott is rajta az őszinte értetlenség.

– Nem, én... Simon egy örökkévalóság óta nem járt nála. Ő nagyon egészséges!

Shirley mosolygott. Fia Simon a maga szakállára indul, a Jawanda-klikk támogatása nélkül, akkor bízvást elhanyagolható fenyegetést jelent. Még szánta is Ruth-t, akit csúnya meglepetés fog érni. Ő, Shirley, aki ismer Pagfordban mindenkit, aki számít, ugyancsak zavarban lenne, ha azonosítania kellene Simont, amint belép a csemegébe. Hát mit képzel ez a szegény Ruth, ki a csuda szavazna a férjére? Ugyanakkor nem feledkezett meg róla, hogy van egy kérdés, amelyet rutinból is föl kell tennie. Howard és Aubrey ezt várná el tőle.

– Simon, ugye, mindig Pagfordban lakott?

– Nem, a Parlagon született – mondta Ruth.

– Aha – mondta Shirley.

Lehántotta a joghurtjáról a fémfóliát, fogta a kanalát, és elgondolkozva lenyelt egy kanál joghurtot. Simon választási kilátásaitól függetlenül is érdemes tudni, hogy valószínűleg a Parlag felé hajlana.

– Fent lesz majd a weblapon, hogy kell jelentkezni? – kérdezte Ruth, még mindig azt remélve, hogy Shirley-ből feltör a segítőkészség és a lelkesedés gejzírje.

– Ó, igen – mondta szórakozottan Shirley. – Gondolom.

III

Andrew, Mócsing és még huszonheten a szerdai délután utolsó szakaszában azon vettek részt, amit Mócsing szélgörcstannak hívott. Ez volt az utolsó előtti matekos csoport, amelyet az iskola legtehetségtelenebb matematikatanára oktatott, egy foltos arcú fiatal nő, aki épphogy túlesett a pedagógiai gyakorlaton, képtelen volt rendet tartani, és sokszor látszott rajta, hogy a sírás kerülgeti. Mócsingot, aki az elmúlt évben elszánt tervszerűséggel alulteljesített, a legfelső csoportból fokozták le szélgörcsössé. Andrew, aki egész életében viaskodott a számokkal, attól rettegett, hogy lekerül a legalsó csoportba, Krystal Weedonhoz és az unokatestvéréhez, Dane Tullyhoz.

Andrew és Mócsing egymás mellett ültek a terem hátuljában. Időnként Mócsing megmutatta Andrew-nak, hogy kell összeadni, ha éppen beleunt az osztály szórakoztatásába, vagy még hevesebb rendbontásra akarta hergelni őket. A lárma fülsiketítő volt. Miss Harvey torkaszakadtából ordítva könyörgött csendért. A tesztlapokra trágárságokat firkáltak; rendszeres volt a jövés-menés az asztalok között, széklábak csikorogtak a padlón, és apró lövedékek röpködtek a levegőben, ha Miss Harvey nem nézett oda. Mócsing néha felállt és valamilyen ürüggyel járkálni kezdett, utánozva Bokszos merev karú, zötyögő járását. Ilyenkor volt humora teljében; angolon, ahol ő és Andrew a legjobb csoportban voltak, nem fárasztotta magát azzal, hogy Bokszost használja gyújtóanyagnak.

Sukhvinder Jawanda épp Andrew előtt ült. Valamikor régen, az általános iskolában Andrew, Mócsing és a többi fiú sokat rángatták Sukhvinder hosszú, kékesfekete hajfonatát; így lehetett a legkönnyebben elkapni fogócskázásnál, és ellenállhatatlan kísértést jelentett, ha, mint most is, a tanár elől elbújtatva lógott Sukhvinder hátán. De Andrew már nem vágyott arra, hogy megcibálja Sukhvinder haját, egyáltalán semmiféle részéhez nem akart hozzáérni; ama kevés lány közé tartozott, akiken a legcsekélyebb érdeklődés nélkül siklott át a tekintete. Amióta Mócsing felhívta rá a figyelmét, már ő is meglátta a puha, barna pihét a lány felső ajkán. Sukhvinder nővérének, Jaswantnak nyúlánk, áramvonalas alakja, darázsdereka és olyan arca volt magas járomcsontjaival, sima aranyszínű bőrével, ragyogó barna mandulaszemével, amelyet Andrew gyönyörűnek talált Gaia eljövetele előtt. Persze Jaswantnál sose lett volna esélye: két évvel idősebb volt nála, ráadásul a legokosabb lány a hatodikban, akiről sugárzott, hogy pontosan tudja, hányan kaptak már kangörcsöt a varázsától.

Az osztályban Sukhvinder volt az egyetlen, aki nem adott ki semmiféle hangot. Lehorgasztott fejével, a tesztláp fölé görnyedve olyan volt, mint aki begubózott az összpontosításba. Pulóverének bal ujját a körme hegyéig lehúzta, a passzét összefogta, hogy gyapjúkesztyűként takarja el az öklét. Már-már hivalkodott a hallgatásával.

– A nagy hermafrodita nem mozog és nem ad hangot – dünnyögte Mócsing, Sukhvinder tarkójára szögezve a szemét. – Bajuszos, ugyanakkor fejlett emlőjű. A tudósok nem tudják mire magyarázni a szőrös hímnőstény ellentmondásait.

Andrew kuncogott, bár csak fél szívvel. Sokkal jobban mulatott volna, ha tudja, hogy Sukhvinder nem hallhatja, amit Mócsing beszél. Amikor utoljára járt Walléknál, Mócsing megmutatta neki az üzeneteket, amelyeket rendszeresen küldött Sukhvinder Facebook-oldalára. Összegereblyézte a neten a hirzutizmussal[6] kapcsolatos .Hóitokat meg ábrákat, és naponta postázott egy idézetet vagy egy képet.

Kiég vicces volt, Andrew mégis kínosan érezte magát tőle. Sukhvinder végül is nem provokált: nagyon könnyű prédát jelenteti. Andrew jobban szerette, ha Mócsing a tekintély képviselőin, a hencegőkön vagy az önelégülteken köszörülte borotvaéles nyelvét.

– Ha kiszakítják szakállas, melltartós nyájából – folytatta Mócsing –, leül, és mélyen elmerül gondolataiba, azon töprengve, hogy állna neki a kecskeszakáll.

Andrew nevetett, aztán bűntudata lett, de Mócsing már meg is unta a dolgot, és annak szentelte minden figyelmét, hogy tesztlapján ráncos végbélnyílássá rajzolja át a nullákat. Andrew tovább törte a fejét, hogy hova tegye a tizedes vesszőt, és Gaián, az iskolabuszon meg a hazaúton gondolkozott. Hazafelé sokkal nehezebb volt olyan helyet találni, ahonnan Gaián tarthatta a szemét, vagy azért, mert a lányt már bekerítették, mire Andrew feljutott a buszra, vagy mert túl messze volt. Összemosolygásuknak a hétfő délelőtti iskolagyűlésen nem lett folytatása. Azóta a lány egyetlen reggelen sem kereste Andrew tekintetét a buszon, és más módon sem vett tudomást a létezéséről. Rajongásának négy hete alatt a fiú még egyszer sem beszélt Gaiával. Nyitó sorokat próbált fogalmazni, miközben körülötte zúgott és csörömpölt a szélgörcstan: „Ugye milyen vicces volt hétfőn, a gyűlésen... ”

– Jól vagy, Sukhvinder?

Miss Harvey, aki Sukhvinder tesztje fölé hajolt, hogy láttamozza, tátott szájjal bámult a lányra. Andrew látta, hogy a meggörnyedt Sukhvinder bólint, majd eltakarja a kezével az arcát.

– Vali! – súgta hangosan Kevin Cooper, aki két sorral előrébb ült. – Vali! Mogyoró!

Arra próbálta felhívni a figyelmüket, amit egyébként is tudtak Sukhvinder vállának puha rázkódásából: Sukhvinder sír, és Miss Harvey reménytelen kétségbeeséssel próbálja kideríteni, mi a baj. Az osztály, megérezve a tanárnő figyelmének újabb kihagyását, hangosabban robajlott, mint valaha.

– Mogyoró! Vali!

Andrew nem tudta eldönteni, hogy Kevin Cooper tudatosan vagy véletlenül ennyire idegesítő, de páratlan érzéke volt hozzá, hogy felbőszítsen másokat. A „Mogyoró” nagyon régi csúfnév volt, még elsőben ragadt rá Andrew-ra, és ő mindig is utálta. Mócsing irtotta ki a divatból azzal, hogy sose használta. Ilyen ügyekben mindig Mócsing mondta ki az utolsó szót. Cooper még Mócsing nevét is rosszul használta. A „Vali” csak rövid ideig volt népszerű a tavalyi évben.

– Mogyoró! Vali!

– Dögölj már meg, Cooper, te faszfejű köcsög – mondta az orra alatt Mócsing. Cooper a széke támlájára tehénkedve bámulta az összecsuklott Sukhvindert, akinek az arca majdnem hozzáért az asztalhoz. Miss Harvey mellette guggolt, keze komikusán repdesett, mert nem volt szabad megérintenie a lányt, és hiába próbált kiszedni belőle valamilyen magyarázatot a keserűségére. Páran felfigyeltek a szokatlan zavarra, és meresztették a szemüket, de a terem elején tovább tomboltak a fiúk, akiket semmi sem érdekelt a saját szórakozásukon kívül. Az egyik felkapta Miss Harvey üresen hagyott íróasztaláról a fa hátlapú táblaradírt, és elhajította.

A radír átrepült a szobán, és eltalálta a hátsó falon az órát, amely a földre zuhant és széttört. Műanyagszilánkok, fémzsigerek röpködtek. Több lánnyal együtt a tanárnő is felvisított ijedtében.

Feltépték a terem ajtaját, amely hangos dörrenéssel pattant vissza a falról. Az osztály elnémult. Bokszos állt ott, vörös arccal és dühösen.

– Mi folyik ebben az osztályban? Mi ez a lárma?

A bűntudatos, riadt képű Miss Harvey úgy szökkent fel Sukhvinder mellől, mint a dobozából kiugró krampusz.

– Miss Harvey! A maga osztálya rettenetes zajt csap! Mi folyik itt?

Miss Harvey szólni sem tudott a döbbenettől. A vigyorgó Kevin

Cooper tovább lógott a széke támláján. Tekintete ide-oda járt Miss Harvey, Bokszos és Mócsing között.

Mócsing felelt: – Nos, hogy őszinte legyek, apám, leradíroztuk ezt a szegény asszonyt.

Kitört a röhögés. Miss Harvey nyakán csúnya, sötétvörös pír kúszott fölfelé. Mócsing hanyagul egyensúlyozott a széke hátsó lábán. Tökéletesen komoly volt az arca, és kihívó közönnyel nézte Bokszost.

– Elég! – mondta Bokszos. – Ha még egyszer ilyen lármát hallok ebből az osztályból, mindenkit bezáratok! Megértettétek? Mindenkit!

Hahota kísérte ki az ajtón.

– Hallottátok az igazgatóhelyettes urat! – kiáltotta Miss Harvey, míg a terem elejébe futott. – Csend legyen! Csendet kérek! Te, Andrew és te, Stuart, kezdhetitek is eltakarítani ezt a rendetlenséget! Szedjetek össze minden darabot!

Erre az igazságtalanságra Andrew és Mócsing rutinszerűen felhördültek, amihez két lány visította a kíséretet. Az igazi tettesek, akiktől Miss Harvey köztudomásúan félt, vigyorogva ültek az asztaluknál. Mivel öt perc múlva úgyis vége lett volna a tanításnak, Andrew és Mócsing annyira elhúzták a rendcsinálást, hogy ne kelljen befejezniük. Miközben Mócsing újabb kacajokat söpört be azzal, hogy merev karral, zötyögve utánozta Bokszos járását, Sukhvinder észrevétlenül megtörölgette a szemét pulóverbe burkolt kezével, és visszasüllyedt a sötétségbe.

Amikor kicsöngettek, Miss Harvey nem is próbálta fegyelmezni vagy fékezni a mennydörgő rohanást az ajtóhoz. Az osztály végében Andrew és Mócsing berugdosták az óra darabjait a szekrény alá, majd a vállukra kanyarították a hátizsákjukat.

– Vali! Vali! – kiáltotta Kevin Cooper, miközben Andrew és Mócsing után futott a folyosón. – Te otthon apámnak szólítod Bokszost? Ez komoly?

Azt hitte, hogy most fogást talált Mócsingon, hogy van valamije ellene.

– Seggfej vagy, Cooper – mondta fáradtan Mócsing. Andrew fölnyerített.

IV

– Dr. Jawanda tizenöt percet csúszik – mondta Tessának a recepciós.

– Ó, nem gond! – válaszolta Tessa. – Nem sietek.

Kora este volt, a váró ablakai királykék négyzeteket festettek a falakra. Tessán kívül csak ketten voltak itt: egy idomtalan, ziháló, mamuszos öregasszony, és egy fiatal anya, aki képes magazint olvasott, miközben tipegős korú babája a sarokban levő játékosládában turkált. Tessa elvett a középső asztalról egy megviselt Heat magazint, leült, lapozgatott, nézte a képeket. A csúszással több ideje lett azon gondolkozni, mit akart mondani Parmindernek.

Délelőtt röviden beszéltek telefonon. Tessa tele volt bűntudattal, amiért nem telefonálta meg azonnal Parmindernek, hogy mi történt Barryvel. Parminder azt felelte, nincsen semmi baj, Tessa ne csacsiskodjék, a legkevésbé sincs ő felzaklatva; ám Tessa, akinek bőséges tapasztalatai voltak a sérülékenyekkel és a törékenyekkel, sejtette, hogy Parminder sebet kapott a szúrós páncélja alatt. Magyarázkodni próbált, hogy rettenetesen kimerült az utóbbi két napban, mert foglalkoznia kellett Maryvel, Colinnal, Mócsinggal, Krystal

Weedonnal; hogy úgy érezte magár, mint akit kimángoroltak, összezavarodott, képtelen volt túllátni a közvetlen problémákon. Ám Parminder félbeszakította zavaros mentegetőzését, és nyugodtan megkérte, hogy jöjjön be később a rendelőbe.

Ekkor kijött a szobájából a fehér hajú, medvetermetű Mr. Crawford, barátságosan intett Tessának, és azt mondta: – Maisie Lawford! – A fiatal mama nem egykönnyen győzte meg a lányát, hogy hagyja ott a dobozban talált, ócska játék telefont. A kicsi lány, miközben az anyja kézen fogva, szelíden húzta Mr. Crawford után, vágyakozva nézegetett vissza a telefonra, amelynek titkait most már sose fedezheti fel.

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Tessa azon kapta magát, hogy bután mosolyog, és sietve átrendezte arcvonásait. Belőle is olyan rémes öregasszony lesz, mint akik nyakra-főre gügyögnek a kisgyerekeknek, és megijesztik őket. Jó lett volna egy pufók, szőke kislány a sötét hajú, keszeg fia mellé. De borzasztó ez, gondolta Tessa, míg látta maga előtt a totyis Mócsingot, úgy, ahogyan élő gyermekeink árnyai kísértenek a szívünkben. Sose tudhatják meg – hogy gyűlölnének minket, ha tudnák –, hogy növekedésük egyet jelent a folyamatos gyászolással.

Parminder ajtaja kinyílt. Tessa felnézett.

– Mrs. Weedon! – mondta Parminder. Pillantása találkozott Tessáéval, és elmosolyodott, illetve nem is mosolygott, csak elhúzta a száját. A mamuszos kis öregasszony nehézkesen feltápászkodott, és a térelválasztót megkerülve besántikált Parminder után. Tessa hallotta, ahogy csukódik a rendelő ajtaja.

Elolvasta a képaláírásokat egy fotósorozathoz, amelyek egy futballista feleségét ábrázolták azokban a szerelésekben, amelyeket az utóbbi öt nap folyamán viselt. Tessa nézegette a fiatal nő hosszú, karcsú lábát, és azon tűnődött, mennyire lehetett volna más az élete, ha ilyen lába van. Nem szabadulhatott a gyanútól, hogy nagyon mái lett volna. Tessa lába vastag volt, formátlan és kurta; örökösen csizmában kellett rejtegetnie, csak az a baj, hogy nehéz olyan csizmát találni, amelynek a cipzárja felmegy a vádliján. Eszébe jutott, amint azt mondja egy tömzsi kislánynak a tanácsadáson, hogy a külső nem számít, az egyéniség sokkal fontosabb. Micsoda marhaságokkal tömjük a gyerekeinket, gondolta Tessa, és lapozott.

Egy láthatatlan ajtó csattanva kinyílt. Valaki repedt hangon kiabált.

– Csak rosszabbul vagyok maga miatt! Ez nem jó van így! Azér járok magához, hogy segiccsen! A maga dóga... A maga...

Tessa és a recepciós összenéztek, majd arrafelé fordultak, ahonnan a kiabálás jött. Tessa hallotta Parminder hangját, amelyről ennyi pagfordi év után sem kopott le a birminghami kiejtés.

– Mrs. Weedon, maga továbbra is dohányzik, és ez befolyásolja a dózist, amelyet fel kell írnom magának. Ha abbahagyná a cigarettázást... A dohányosok anyagcseréje gyorsabban lebontja a theophyllint, ami nemcsak súlyosbítja a tüdőtágulását, de meg is akadályozza, hogy a gyógyszer...

– Maga velem ne ordiccson! Elegem vót magábul! Fejjelentem magát! Direkt rossz pirulát írt nekem, bassza meg! Valaki másho akarok menni! Crawford doktorhó akarok menni!

A térelválasztó mögül kisántikált a lángvörös arcú, ziháló öregasszony.

– E lesz a halálom, ez a paki tehén! Közelibe ne mennyen! – ordította Tessának. – Megöli magát a kurva piruláival a paki picsa!

Bizonytalanul dülöngélt mamuszos pipaszár lábain a kijárat felé, hörögve lélegzett, és olyan hangosan káromkodott, ahogy romos tüdejéből telt. Az ajtó becsapódott mögötte. A recepciós és Tessa megint összenéztek. Hallották, ahogy ismét csukódik Parminder rendelőjének ajtaja.

Öt percbe telt, hogy Parminder megjelenjen. A recepciós tüntetőén bámulta a monitorját.

– Mrs. Wall! – mondta Parminder egy újabb feszes műmosollyal.

– Mi volt ez? – kérdezte Tessa, miután helyet foglalt Parminder asztalának végében.

– Mrs. Weedon új tablettája gyomoridegességet okoz – felelte flegmán Parminder. – Akkor ma levesszük a vért, ugye?

– Igen – mondta Tessa, akit egyszerre ijesztett és bántott ez a profi hidegség. – Hogy vagy, Minda?

– Én? – kérdezte Parminder. – Jól. Miért?

– Hát... Barry... Tudom, mit jelentett neked, és hogy te mit jelentettél neki.

Könnyek szöktek Parminder szemébe. Pislogással próbálta eltüntetni őket, de már késő volt. Tessa meglátta a könnyeket.

– Minda – mondta, és rátette kövérkés kezét Parminder vékony kezére, ám Parminder úgy rántotta el a magáét, mintha Tessa megszúrta volna; azután, mivel már úgyis elárulta a reakciója, istenigazából sírni kezdett, amit nem is leplezhetett az apró szobában, habár amennyire tudott, hátat fordított a forgószékben.

– Olyan rosszul éreztem magam, amikor rájöttem, hogy nem telefonáltam neked! – mondta Tessa, miközben Parminder dühösen igyekezett magába fojtani a zokogását. – A legszívesebben meghaltam volna. Hívni akartalak – hazudta –, de nem aludtunk, majdnem az egész éjszakát a kórházban töltöttük, onnan pedig egyenesen mentünk dolgozni. Colin összeroppant az iskolagyűlésen, araikor bejelentette, utána ott, mindenki szeme láttára borzalmas jelenetet csapott Krystal Weedonnal. Azután Stuart úgy döntött, hogy felcsap iskolakerülőnek. És Mary is széthullik... bocsáss meg, Minda, fel kellett volna hívjalak.

– ...vetséges – mondta kásásán Parminder, elrejtve az arcát a köpenye ujjából előhúzott papír zsebkendő mögé. – Mary... A legfontosabb.

– Barry az elsők között hívott volna fel téged – tette hozzá szomorúan Tessa, majd elszörnyedésére ő is sírni kezdett.

– Annyira sajnálom, Minda – zokogta –, de énrám maradt Colin és a többiek!

– Ne butáskodj – mondta Parminder, míg nyeldekelve törülgette vékony arcát. – Bután viselkedünk.

Nem, nem bután. Ó, Parminder, most az egyszer engedd el magad..

Ám az orvosnő kiegyenesítette keskeny vállát, kifújta az orrát, és ismét kihúzta magát a székben.

– Neked Vikram mondta meg? – kérdezte félénken Tessa, és kihúzott egy marék papír zsebkendőt az asztalon álló dobozból.

– Nem – felelte Parminder. – Howard Mollison. A csemegében.

– Uramisten! Ne haragudj, Minda!

– Ne butáskodj. Nincs semmi baj.

Parminder valamivel jobban érezte magát a sírástól, barátságosabb lett a csúnyácska, jóságos arcát törülgető Tessa iránt. Ez megkönnyebbülést jelentett számára, mert most, hogy Barry elment, Tessa maradt az egyetlen igaz barátja Pagfordban. (Magának mindig azt mondta, hogy „Pagfordban”, színlelve, hogy valahol a kisvároson túl van még neki száz hűséges barátja. Sose vallotta be magának igazán, hogy ezek csak a birminghami iskolatársak emlékeit jelentik, akiktől rég elsodorta az élet árja, és a kollégákat, akikkel együtt tanult, együtt cselédkönyveskedett, akik máig küldték neki a karácsonyi képeslapokat, de sose látogatták meg, és Parminder sem látogatta meg őket soha.)

– Hogy van Colin?

Tessa felnyögött.

– Ó, Minda... Ó, istenem. Azt mondja, hogy indulni fog Barry helyéért a városi tanácsban.

Parminder sűrű, sötét szemöldöke között még mélyebb lett a függőleges árok.

– El tudod képzelni Colint, ahogy indul egy választáson? – kérdezte Tessa, görcsösen markolva az átázott papír zsebkendőket.

– Ahogy megbirkózik az ilyenekkel, mint Aubrey Fawley és Howard Mollison? Ő akar Barry nyomdokába lépni, győzködi magát, hogy neki kell megnyernie a csatát Barry helyett... ekkora felelősség...

– Colin máris rengeteg felelősségnek tesz eleget a munkában – mondta Parminder.

– Aligha – válaszolt Tessa. Rögtön árulónak érezte magát, és megint sírni kezdett. Olyan furcsa, azzal a gondolattal jött ide a rendelőbe, hogy majd vigasztalni fogja Parmindert, erre tessék, ő zúdítja rá a bajait. – Tudod, milyen Colin, annyira a szívére vesz mindent, annyira érzékeny...

– Mindent összevetve nagyon jól megállja a helyét – szögezte le Parminder.

– Ó, tudom én azt – mondta fáradtan Tessa, akiből mintha elpárolgott volna minden harciasság. – Tudom.

Colin volt úgyszólván az egyetlen, akin a szigorú, fegyelmezett Parminder meg tudott könyörülni. Cserébe Colin nem tűrte, hogy egy rossz szót is mondjanak rá. Elszánt bajnoka volt az orvosnőnek Pagfordban. „Kiváló általános orvos”, förmedt rá mindenkire, aki bírálni merte Parmindert a füle hallatára. „A legjobb, akivel valaha is találkoztam.” Parminder nem dicsekedhetett sok védelmezővel, népszerűtlen volt a pagfordi régi gárda körében, mert vonakodott az antibiotikumoktól, és nem írt látatlanban receptet.

– Ha Howard Mollison keresztülviszi az akaratát, egyáltalán nem lesz választás – mondta.

– Hogy érted ezt?

– Küldött egy kör-e-mailt. Fél órája jött.

A számítógéphez fordult, begépelte a jelszót, és megnyitotta a postaládáját. Úgy állította be a monitort, hogy Tessa elolvashassa Howard üzenetét. Az első bekezdés részvétét fejezte ki Barry halála miatt. A második arra célzott, hogy mivel Barry mandátumából már letelt egy év, talán üdvösebb lenne kooptálni az utódot, mint végigcsinálni a nehézkes választási procedúrát.

– Máris felhajtott valakit – mondta Parminder. – Megpróbálja beszuszakolni valamelyik régi puszipajtást, mielőtt leállítanák. Nem lepődnék meg, ha Miles lenne az.

– Ó, nem! – vágta rá Tessa. – Miles ott volt a kórházban Barryvel... nem, őt nagyon feldúlta...

– Hogy te milyen pokolian naiv vagy, Tessa! – szólt közbe Parminder, és Tessát megdöbbentette barátnője hangjának kegyetlensége. – Neked fogalmad sincs róla, kicsoda Howard Mollison. Gonosz ember, gonosz. Te nem hallottad őt, amikor megtudta, hogy Barry írt az újságnak a Parlagról. Te nem tudod, mit próbál csinálni a metadonklinikával. Na, majd meglátod, csak várj!

Annyira reszketett a keze, hogy többszöri próbálkozásra sikerült csak bezárnia Mollison e-mailjét.

– Majd meglátod – ismételte. – Na jó, dolgozzunk. Laurának mindjárt mennie kell. Először is, megmérem a vérnyomásodat.

Szívességet tett Tessának, amikor ilyen későn, tanítás után fogadta. A gyakorló nővér, aki Yarvilban lakik, hazafelé menet majd beadja Tessa vérmintáját a kórházi laboratóriumba. Tessa ideges lett, és furán sebezhetőnek érezte magát, míg felhajtotta az ócska zöld kardigán ujját. Az orvosnő rácsavarta a felkarjára a tépőzáras mandzsettát. Közelről kitetszett, hogy mennyire hasonlít kisebbik lányára az alkati különbség ellenére is (Parminder szíjas volt, Sukhvinder bögyös): ugyanaz a sasorr, ugyanaz a széles száj, telt alsó ajak, ugyanaz a nagy, sötét, kerek szem. A mandzsetta fájdalmasan megszorult Tessa felkarján. Parminder a műszert nézte.

– Százhatvanöt-nyolcvannyolc – mondta, a szemöldökét ráncolva.

– Ez magas, Tessa. Túl magas.

Ügyes, gyors mozdulatokkal lehántotta a csomagolást egy steril fecskendőről, kiegyenesítette Tessa sápadt, szemölcsös karját, és beledöfte a tűt a könyökhajlatba.

– Holnap beviszem Stuartot Yarvilba – mondta Tessa a mennyezetet nézve. – Beszerzünk neki egy öltönyt a temetésre. Nem bírnám elviselni azt a jelenetet, ami akkor lenne, ha megpróbálna farmerben jönni. Colin őrjöngene.

Próbálta elterelni a gondolatait a sötét, titokzatos folyadékról, amely megtölti a kis műanyag csövet. Félt, hogy le fogja leplezni, mert Tessa nem viselkedett olyan jól, mint kellett volna, és az összes csokoládé és muffin megjelenik áruló glükóz alakjában.

Majd az a keserű gondolata támadt, hogy sokkal könnyebb lenne ellenállni a csokoládénak, ha kevesebb volna az életében a stressz. Mivel csaknem minden idejét azzal tölti, hogy másokon próbál segíteni, nehéz olyan szörnyű rossznak látni a muffint. Nézte, ahogy Parminder felcímkézi fiolákba szétosztott vérét, és váratlanul abban kezdett reménykedni, bár ezt a férje és a barátnője eretnekségnek tartotta volna, hogy végül Howard Mollison győz, és egyáltalán nem kerül sor választásra.

V

Simon Price mindennap pontosan ötkor távozott a textilnyomóból. Letöltötte a munkaidőt, ennyi elég; várja a tiszta, hűvös otthon a domb tetején, egy világnyira a yarvili üzem folytonos berregésétől és kolompolásától. Blokkolási idő után is bent maradni (noha már munkavezető volt, Simon még mindig úgy gondolkozott, mint egy tanonc) egyet jelentene a beismeréssel, Hogy az embernek nincsen családi élete, vagy, és ez még rosszabb, a felső vezetésnek próbál nyalni.

Ma azonban egy kitérőt kellett tennie, mielőtt hazaindult. A parkolóban találkozott a rágózó targoncavezetővel, és a fiú navigálása mellett elhajtottak a sötétedő utcákon a Parlagra. Még az előtt a ház előtt is elhúztak, ahol Simon felnőtt. Évek óta nem járt erre; az apját azóta nem látta, hogy betöltötte a tizennégyet, nem is tudta, merre jár. Elcsüggesztette és felzaklatta, hogy régi otthonának egyik ablakát bedeszkázták, és a fű bokáig ér. Boldogult anyjának az volt a büszkesége, hogy mintaszerű házat vigyen.

A fiú szólt, hogy parkoljon le a Foley út végén, azután kiszállt, a kocsiban hagyva Simont, és elindult egy feltűnően nyomorúságos ház irányába. Amennyire Simon láthatta a legközelebbi utcalámpa fényénél, a ház egyik földszinti ablaka előtt mintha szemétdomb lett volna. Csak most tette föl magának a kérdést, mennyire volt értelmes dolog idejönni, és a tulajdon autójával hozni el a lopott számítógépet. Ma már bizonyosan vannak térfigyelő kamerák a telepen, hogy szemmel tartsák a sok piti gengsztert és vagányt. Körülnézett, de nem látott semmiféle kamerát; senki sem figyelte, kivéve egy kövér asszonyt, aki leplezetlenül fixírozta az egyik kis négyszögletes ablakból. Simon fenyegetően meredt rá, de az asszony továbbra is figyelte a cigarettája mellől, úgyhogy Simon eltakarta az arcát, és haragosan kibámult a szélvédőn.

Utasa már jött is ki a házból, és hozta a bedobozolt számítógépet, a lábát kissé szétvetve járás közben. Mögötte az ajtóban egy kamaszlány állt egy kisfiúval, de rögtön el is tűnt Simon szeme elől, maga után vonszolva a gyereket.

Simon elfordította a slusszkulcsot, és felpörgette a motort, amikor a rágózó fiú közelebb ért.

– Óvatosan! – mondta, és keresztülhajolt az ülésen, hogy kinyissa az anyósülés ajtaját. – Tedd csak be ide.

A fiú elhelyezte a dobozt, a még ki sem hűlt ülésen. Simon eredetileg fel akarta bontani a dobozt és meg akarta nézni, mit kapott a pénzéért, ám saját óvatlanságának fokozódó tudata erősebb volt. Beérte azzal, hogy meglökte a dobozt, amely túl nehéz volt ahhoz, hogy könnyen lehessen mozgatni. Már nagyon mehetnékje volt.

– Nem baj, ha én most itt hagylak? – kiáltott ki a fiúnak, mintha már robogna is el az autójával.

– Elvinne a Crannock Hotelig?

– Sajnálom, haver, de másfele megyek – mondta Simon. – Szia.

Gyorsított. A visszapillantó tükörben látta a fiút, ahogy ott áll felháborodottan, és a szája a „kapd be!” szavakat formálja, de nem érdekelte. Ha gyorsan elhúz, megúszhatja, hogy a rendszámtábláját megörökítsék egy olyan fekete-fehér szemcsés filmen, mint amilyeneket visszajátszanak a hírekben.

Tíz perc alatt odaért az elágazáshoz, de még akkor is nyugtalan és harapós volt, amikor rég elmaradt Yarvil meg az autópálya, és ő már fölfelé vezetett a dombon a romos apátsághoz. Egyáltalán nem érezte azt az elégedettséget, amely akkor töltötte el, ha az esti csúcsforgalomból kijutva meglátta az átellenes domboldalon, a pagfordi mélyedésen túl a zsebkendőnyi fehér házát.

Noha Ruth még csak tíz perce volt otthon, már föltette a vacsorát, és éppen terített, amikor Simon behozta a számítógépet. Széptetőn korán vacsoráztak, mert Simon így szerette, Ruth ujjongó kiáltásokat hallatott a doboz láttán, ami bosszantotta a férjét. Nem érti az asszony, hogy ő min ment keresztül; sose fogta fel, milyen kockázatos olcsó cuccot szerezni. Ruth azonnal megérezte, hogy Simon abban a görcsösen feszült állapotban van, ami férjénél gyakran a robbanás előhírnöke, és az általa ismert egyetlen módon próbálta leszerelni: vidáman fecsegett a napjáról, abban reménykedve, hogy a hangulat fölenged, ha Simon evett, és nem történik semmi más, ami felmérgesítené.

Pontosan hatkor, mely időre Simon felnyitotta a dobozt, és megállapította, hogy a géphez nincsen használati utasítás, a család leült vacsorázni.

Andrew tudta, hogy az anyja ideges, mert összevissza beszélt mindenféléről a szokott kényszeredett vidámsággal. Számos évnyi tapasztalata ellenére is mintha azt gondolta volna, hogy ha eléggé kellemkedő hangulatot teremt, a férje majd nem meri megtörni. Andrew vett magának a pásztorpitéből (Ruth korábban készítette, hogy hétköznap esténként fölengedjék), és kerülte az apja tekintetét. Sokkal érdekesebb foglalatossága is volt, semhogy a szülein rágódjon. Gaia Bawden azt mondta neki, hogy szia, amikor találkoztak a biológialabor előtt. Automatikusan, fesztelenül mondta, de egyszer sem nézett a fiúra óra közben.

Andrew bánta, hogy nem tud többet a lányokról. Egyet sem sikerült olyan jól megismernie, hogy kifürkészhesse az észjárásukat. Addig nem nagyon számítottak a tudásában tátongó hézagok, amíg meg nem jelent az iskolabuszon Gaia, és lézerforróságú érdeklődést nem keltett a fiúban önmaga mint egyéniség iránt. Egészen más érzés volt ez, mint a személytelen és általános igézet, amelyet évek óta szított a mellek rügyezése, a melltartók pántjának megjelenése a fehér iskolai blúzok alatt, és a némileg émelygős kíváncsiság a menstruáció mibenlétére vonatkozóan.

Mócsingnak voltak lány unokatestvérei, akik néha eljöttek látogatóba. Egyszer, amikor Andrew közvetlenül azután ment be Wallék mosdójába, hogy azt a legcsinosabb unokanővér használta, megtalálta egy Lil-Lets betét átlátszó csomagolását a fürdőszoba szeméttartója mellett. Ez a konkrét, tárgyias bizonyíték arra, hogy a közelében egy lány menstruál, ott és akkor olyan volt a tizenhárom éves Andrew-nak, mintha meglátott volna egy ritka üstököst. Volt elég esze elhallgatni Mócsing elől, mit látott vagy talált, vagy hogy milyen izgalmas felfedezés is ez. így csak a két körme hegye közé lógta a csomagolást, belepottyantotta a szeméttartóba, azután kezet mosott, olyan erélyesen dörgölve a kezét, mint még soha életében.

Sok időt töltött azzal, hogy bámulta a laptopján Gaia Facebook-oldalát, amelyet már-már félelmetesebbnek talált a lánynál. Órákon át böngészte azoknak a fényképeit, akiket Gaia ott hagyott a fővárosban. Egy másik világból érkezett: voltak fekete barátai, ázsiai barátai, olyan barátai, akiknek a nevét Andrew sose tudta volna kiejteni. Volt róla egy úszódresszes fénykép, amely beleégett Andrew agyába, és volt egy másik, amelyen egy rohadtul jóképű, kávészín bőrű fiúnak dőlt. A fiúnak nem voltak pattanásai, viszont volt neki igazi borostája. Andrew gondosan átnézte Gaia összes posztját, és arra a következtetésre jutott, hogy ez egy tizennyolc éves fiú, akinek a neve Marco de Luca. Egy rejtjelfejtő összpontosításával tanulmányozta Marco és Gaia beszélgetéseit, de nem tudta eldönteni, hogy folytatódó kapcsolatra utalnak-e, vagy sem.

Facebookos böngészéseit gyakran kísérte szorongás, mert Simon, akinek korlátozott ismeretei voltak az internet működéséről, és ösztönösen gyanakodott rá, mint az egyetlen területre, ahol a fiai szabadabban és könnyebben mozoghatnak, időnként váratlanul berontott a szobájukba, Hogy ellenőrizze, mit néznek; állítása szerint azért, nehogy irtózatos számlákat kapjanak, de Andrew tudta, hogy ez is csak azért van, mert az apjának muszáj dirigálnia, így ha Gaia adatlapját nézegette, a kurzor mindig ott volt a bezárás gombon.

Ruth még mindig szökdécselt témáról témára, abban a hasztalan reményben, hátha sikerül mogorva egytagú szavaknál hosszabbakat is előcsalogatnia a férjéből.

– Óóóó! – szólalt meg váratlanul. – El is felejtettem, Simon! Ma beszéltem Shirley-vel arról, hogy esetleg indulsz a tanácsnoki posztért.

Andrew-nak mintha behúztak volna egyet.

– Te tanácsnok akarsz lenni? – csúszott ki a száján.

Simon lassan felvonta a szemöldökét. Az állán rángatózott az egyik izom.

– Miért, probléma? – kérdezte agressziótól lüktető hangon.

– Nem – hazudta Andrew.

Ez most valami fos vicc? Te? Te indulsz a választáson? Ne már!

– Úgy hangzik, mintha problémád lenne vele – mondta Simon, és belebámult a fia arcába.

– Nem – ismételte Andrew, és lesütötte a szemét a pásztorpitére.

– Mi a baj azzal, hogy be akarok jutni a tanácsba? – folytatta Simon. Nem óhajtotta ennyiben hagyni a dolgot. Ki akarta engedni magából a feszültséget egy megtisztító dührohamban.

– Nincs vele semmi baj. Csak annyi volt, hogy meglepődtem.

– Veled kellett volna megbeszélnem előbb? – kérdezte Simon.

– Nem.

– Ó, köszönöm! – mondta az apja. Alsó állkapcsát előretolta, ahogy akkor szokta, amikor belehergelte magát az indulatba. – Találtál már munkát, te élősködő, naplopó kis köcsög?

– Nem.

Simon gyilkosán meredt rá. Abbahagyta az evést, a villára szúrt, hűlő pásztorpite megállt a levegőben. Andrew evett tovább, kerülni akart minden provokációt. A konyhában mintha megnőtt volna a légnyomás. Paul kése zörgött a tányéron.

– Simon – sipított közbe ismét Ruth, aki a végső határig színlelni akarta, hogy minden rendben van –, Shirley azt mondja, hogy rajta lesz a weboldalon. Mármint hogy hogyan kell jelentkezni.

Simon nem reagált.

Ruth, miután utolsó és legjobb kísérlete is kudarcba fulladt, ugyancsak elhallgatott. Attól félt, hogy ismeri a férje rosszkedvének okát. Marcangolta a szorongás, mert Ruth született szorongó volt, nem tehetett róla. Tudta, hogy Simont bőszíti, ha ő megnyugtatásért könyörög. Nem szabad megszólalnia.

– Si?

– Na?

– Ugye, minden rendben van? A számítógéppel.

Borzalmas színésznő volt. Fesztelen, nyugodt hangot próbált megütni, de éles és karcos lett.

Nem először került hozzájuk lopott holmi. Simon a villanyórát is megbuherálta, és fusizott a textilnyomóban, készpénzért. Ez apró gyomorgörcsöket okozott Ruth-nak, és elvette az éjszakai álmát, de Simon megvetette azokat, akik nem merik használni a kiskapukat (és részben ezért szerette Ruth az első perctől fogva, mert ez a faragatlan, vad fiú, aki durván, lenézően, agresszíven bánt szinte mindenkivel, vette a fáradságot elnyerni Ruth kegyét, és Simon, akinek oly nehéz volt tetszeni, egyedül őt találta magához méltónak).

– Miről beszélsz? – kérdezte halkan Simon. Figyelme átvándorolt Andrew-ról Ruth-ra, most őt égette ugyanazzal a rezzenéstelen, mérgezett pillantással.

– Csak, ugye, nem lesz semmi... semmi baj nem lesz belőle, ugye?

Kegyetlen harag töltötte el Simont. Meg akarta büntetni az asszonyt, amiért ráérzett az ő félelmeire, és még szítja is őket a szorongásával!

-Ja, igen! Eredetileg nem akartam elmondani – kezdte lassan, időt hagyva magának, hogy kitalálhassa a mesét –, de úgy esett, hogy tényleg volt egy kis balhé, amikor megfújták őket. – Andrew és Paul abbahagyták az evést, és az apjukra bámultak. – Lecsaptak egy biztonsági őrt. Én csak akkor hallottam róla, amikor már késő volt. Csak azt remélem, nem lesz következménye.

Ruth alig kapott levegőt. Egyszerűen nem hitte el, hogy a férje ilyen egykedvűen, ilyen hanyagul beszélhessen rablásról és testi sértésről. Ez megmagyarázza, hogy milyen kedvvel jött haza, ez megmagyaráz mindent.

– Hát ezért fontos, hogy senki se szóljon róla senkinek – mondta Simon.

Végighordozta rajtuk fenyegető pillantását, hogy puszta akaraterővel tudatosítsa bennük a veszélyt.

– Nem szólunk! – lehelte Ruth.

Színes képzelete már mutatta is az ajtóban a rendőrséget, ahogy megvizsgálják a számítógépet, Simont letartóztatják, alaptalanul megvádolják rablással... és börtönbe zárják.

– Hallottátok aput? – kérdezte suttogásnál alig erősebb hangon a fiaitól. – Senkinek sem szabad elmondanotok, hogy van egy új számítógépünk!

– Nem lesz semmi baj – mondta Simon. – Minden rendben lesz. Amíg senkinek sem jár el a bagólesője.

Visszatért a pásztorpitéjéhez. Ruth pillantása ide-oda röppent Simon és a fiai között. Paul némán, rémülten tologatta a tányérján az ételt.

Ám Andrew egy szót sem hitt el abból, amit az apja mondott.

De egy hazug, mocsok szemétláda vagy! Csak szereted ijesztgetni anyát.

Ahogy befejezték a vacsorát, Simon felállt. – Na, legalább azt nézzük meg, működik-e a rohadék. Te! – mutatott Paulra. – Indulj, szedd ki a dobozból, és tedd oda óvatosan... óvatosan az állványra. Te! – mutatott Andrew-ra. – Te tanulsz számítógépelni, igaz? Akkor majd te mondod meg, mit csináljunk.

Elsőnek vonult be a nappaliba. Andrew tudta, hogy az apja provokálni akarja őket, hátha lebőgnek: Paul, amilyen kicsi és ideges, elejtheti a gépet, Andrew pedig biztosan eltol valamit. Mögöttük a konyhában Ruth csörömpölt, leszedte a vacsoraasztalt. Ő legalább kívül maradt a tűzvonalon.

Andrew odament Paulhoz, hogy segítsen emelni.

– Meg tudja ő csinálni, nem olyan nyamvadék! – förmedt rá Simon.

Valamilyen csoda folytán Paulnak sikerült hiba nélkül elhelyeznie az állványon, azután leengedte reszkető karját, és megállt úgy, hogy az apja nem fért hozzá tőle a géphez.

– Menj már az utamból, te hülye kis balfasz! – ordított rá Simon. Paul eliszkolt a dívány mögé. Simon találomra fölemelt egy vezetéket, és Andrew-hoz fordult: – Ezt hova dugjam be?

A seggedbe, te féreg.

– Ha ideadod...

– Azt kérdem, hova dugjam be, a kurva életbe! – üvöltötte Simon.

– Te számítógépelsz, akkor mondd meg, hova megy!

Andrew behajolt a gép mögé; először rossz helyre utasította Simont, de utána szerencsére rátalált a megfelelő aljzatra.

Már majdnem végeztek, amikor Ruth is bejött a nappaliba. Andrew egy futó pillantással megállapíthatta, hogy az anyja nem akarja, hogy a gép működjön; azt akarja, hogy Simon kidobja valahova, és ott egye meg a fene a nyolcvan fontot.

Simon leült a monitor elé. Többszöri sikertelen próbálkozás után rájött, hogy a vezeték nélküli egérben nincs elem. Pault kizavarta a konyhába, hogy hozzon. Amikor a fiú visszajött, és nyújtotta az apjának az elemeket, Simon úgy rántotta ki a kezéből, mintha a gyerek megpróbálhatná elzabrálni.

Benyomta a nyelve hegyét az alsó ajka és a fogsora közé, amitől bután kidudorodott az álla, és indokolatlan körülményességgel próbálta a helyükre erőltetni az elemeket. Mindig ezzel az eszelős baromarccal jelezte, hogy a türelme végére ért, már alászállóban van egy olyan helyre, ahol nem vonható felelősségre a tetteiért. Andrew elképzelte, ahogy kimegy, megfosztva apját a közönségtől, amelyre Simonnak szüksége volt, ha felhergelte magát; szinte érezte az egér koppanását a füle mögött, amikor képzeletben hátat fordított az apjának.

– Menj már... BE!

Azt a csak rá jellemző, fojtott, állatias hangot hallatta, amely éppen illett agresszívre átrendezett arcához.

– Hhhhhh... Hhhhhhh... ROHADT GECI! Majd te megcsinálod! Te! Úgyis olyan kezed van, mint egy pisis lánynak!

Mellbe lökte Pault az egérrel és az elemekkel. Paul reszkető ujjakkal igazította el a kis fémhengereket, a helyére kattintottá a műanyag tetőt, azután visszaadta az egeret az apjának.

– Köszönöm, Pauline!

Simon még mindig úgy lökte előre az állát, akár egy neandervölgyi. Általában úgy viselkedett, mintha a tárgyak összeesküdnének ellene, csak hogy bosszantsák. Újból ráhelyezte az egeret az alátétre.

Istenem, működjön!

Pici fehér nyíl jelent meg a képernyőn, és vidáman szökdécselt ide-oda Simon parancsára.

Lazult a félelem szorítása, megkönnyebbülten fellélegzett a három figyelő, Simon se vágott már neandervölgyi pofát. Andrew elképzelt egy sort, fehér köpenyes, japán férfiakat és nőket, akik összeállították ezt a makulátlan gépet, mindegyiknek olyan finom, ügyes ujjai voltak, mint Paulnak, és hajlongtak Andrew felé, szelíd, kedves udvariassággal. Andrew némán áldást mondott rájuk és családjukra. Ők sose fogják megtudni, mennyi minden múlik ezen az egy gépen.

Ruth, Andrew és Paul feszülten vártak, miközben Simon lépésenként bejárta a számítógépet. Menüket hívott le, azután nehezen tudta bezárni őket, olyan ikonokra kattintott rá, amelyeknek a funkciójával nem volt tisztában, és megzavarodott a következményektől, de végre leereszkedett a veszélyes dühöngés magaslatáról. Mihelyt visszaügyetlenkedte magát az asztalig, felpillantott Ruth-ra, és kijelentette: – Hát, úgy néz ki, rendben van.

– Remek! – vágta rá az asszony, és mosolyt erőltetett magára, mintha az utóbbi fél óra meg sem történt volna, a férje a Dixonsban vásárolta volna a gépet, és nem kellett volna erőszakkal fenyegetőznie ahhoz, hogy bekapcsolhassa. – Ez gyorsabb, Simon. Sokkal gyorsabb, mint a régi.

Még nem nyitotta meg az internetet, te buta liba!

– Ja. Én is így találtam.

Simon fenyegetően rámeredt a fiaira.

– Ez vadonatúj és drága, szóval tisztelettel bánjatok vele, világos? És senkinek se mondjátok el, hogy van egy gépünk! – tette hozzá. A szoba ismét kihűlt a rosszindulat széllökésétől. – Világos? Megértettétek?

Ismét bólintottak. Paul arca beesett, bőre ráfeszült a csontjaira. Vékony mutatóujjával egy nyolcast rajzolt a combjára úgy, hogy az apja ne lássa.

– És húzza már össze valaki azt a kurva függönyt! Miért nincs még összehúzva?

Mert mindenki itt állt, és azt bámulta, hogy csinálsz magadból hülyét.

Andrew összehúzta a függönyt, azután eljött a nappaliból.

Már fent volt a szobájában, és elhevert az ágyán, de még mindig nem bírta folytatni az élvezetes elmélkedést Gaia Bawdenről. A kilátás, hogy az apja jelölteti magát tanácsnoknak, olyan fenyegetően magasodott föléje, akár egy óriási jéghegy, és beárnyékolt mindent, még Gaiát is.

Amióta az eszét tudta, az apja elégedetten raboskodott a mások iránti megvetésének tömlöcében. Erődöt csinált a házából, ahol az ő akarata volt a törvény, és a hangulata jelentette a család időjárását. Ahogy Andrew idősebb lett, rájött, hogy családjának majdnem teljes elszigeteltsége nem tipikus jelenség, és kissé restelkedett miatta. Barátainak szülei megkérdezték, hol lakik, és nem tudták hova tenni a családját, érdeklődtek, hogy az apja vagy az anyja akar-e részt venni ilyen és ilyen nyilvános eseményen vagy jótékonysági gyűjtésben. Olykor emlékeztek Ruth-ra az alsó tagozatból, amikor az anyák elvegyültek egymással a játszótéren. Ruth sokkal barátságosabb volt Simonnál. Talán, ha nem egy ilyen antiszociális emberhez megy feleségül, jobban hasonlítana Mócsing anyukájára, aki együtt ebédel vagy vacsorázik a barátaival, és eleven szálak kötik a városhoz.

Ha Simon nagyritkán szemtől szembe találkozott olyan emberekkel, akiket udvarlásra érdemesnek ítélt, megjátszotta a darabos jómunkásembert, amitől Andrew majd elsüllyedt. Simon túlkiabálta őket, otromba vicceket mesélt, és akaratán kívül gyakran rálépett mindenféle lábujjakra, mert semmit sem tudott azokról, akikkel beszélgetni kényszerült, bár nem is érdekelték. Az utóbbi időben Andrew már abban is kételkedett, hogy az apja egyáltalán élőlénynek látja-e a többi embert.

Fel nem foghatta, miért akar Simon egy magasabb színpadon fellépni, de ebből csak baj lehet. Andrew ismert más szülőket, olyanokat, akik bicikliversenyeket szponzoráltak, hogy pénzt gyűjtsenek a főtér új karácsonyi kivilágítására, vagy vezetők voltak a kiscserkészeknél, agy könyvklubokat alapítottak. Simon semmit sem csinált, ami együttműködést igényelt, és sohasem érdekelte semmi, amiből nem volt közvetlen haszna.

Iszonyú látomás dobta föl magát agyának örvényéből. Simon beszédet tart, megtűzdelve azokkal az átlátszó hazugságokkal, amelyeket a felesége mindenestől bevesz; Simon neandervölgyi pofát vág, hátha azzal ráijeszthet egy ellenfélre; Simon elveszti az önuralmát, és okádni kezdi egy mikrofonba a kedvenc szitokszavait: geci, kurva, szaros, pisis...

Maga elé húzta a laptopját, de szinte azonnal el is tolta. Nem nyúlt az asztalon levő mobilért sem. Ez a mérhetetlen szégyen és szorongás nem szorítható bele egy chatbe vagy egy SMS-be. Még Mócsing sem értené meg. Andrew egyedül maradt vele, és nem tudta, mit tegyen.