I.

Samantha Mollison már beszerezte Libby kedvenc fiúbandájának mindhárom DVD-jét. Abban a fiókban dugta el őket, ahol a zoknijait és a harisnyanadrágjait tartotta. Mesét is kitalált hozzájuk, ha Miles kiszúrná őket: ajándék Libbynek. Néha, munka közben, amikor a szokottnál is lanyhább volt az üzleti forgalom, rákeresett az interneten Jaké képeire. Egy ilyen gyűjtögetés közben – Jaké öltönyben, de ing nélkül, Jaké farmerben, fehér trikóban – fedezte fel, hogy a banda két hét múlva fellép a Wembley-ben.

Volt egy barátnője az egyetemről, aki West Ealingben lakott. Nála megszállhat, Libbynek majd úgy tálalja, mint meglepetést, legalább együtt tölthetnek egy kis időt. Régen élt át olyan őszinte lelkesedést, mint akkor, amikor sikerült vennie két méregdrága jegyet a koncertre. Miközben este belépett a házba, szinte izzott az édes titoktól; már-már olyan érzés volt, mintha titkos légyottról térne haza.

Milest már a konyhában találta, de még az irodai öltönyét viselte, és a telefon volt a kezében. Rámeredt belépő feleségére, és érthetetlenül furcsa képet vágott.

– Mi van? – kérdezte kissé védekező hangon Samantha.

– Nem tudom elérni papit – felelte Miles. – Foglalt az a rohadt telefon. Ismét posztoltak egyet.

Látva, hogy Samantha nem érti, enyhe türelmetlenséggel folytatta: – Barry Fairbrother Szelleme! Ujabb üzenet! A tanács web– oldalán!

– Ó. – Samantha leoldotta a sálját. – Aha.

– Igen, most találkoztam Betty Rossiterrel, ahogy jöttem felfelé az utcán, és ezzel fogadott. Megnéztem az üzenőfalat, de nem látom. Mami nyilván leszedte, legalábbis nagyon remélem, hogy azt tette, különben szorulni fog, ha Krakéler ügyvédhez fordul.

– Parminder Jawandáról van szó? – vetette oda Samantha tudatos érdektelenséggel. Nem firtatta, mi a vád, először is azért, mert elhatározta, hogy nem lesz olyan kotnyeles, pletykás vén banya, mint Shirley és Maureen, másodszor, mert úgy vélte, hogy tudja: Parminder miatt halt meg a vén Cath Weedon. Egy-két perc múltán annyit kérdezett szinte nem is érzékelhető örömmel: – Miért mondod, hogy anyád szorulni fog?

– Ő az oldal adminisztrátora, ezért őt vonják felelősségre, ha nem törli a becsületsértő vagy annak minősíthető hozzászólásokat. Nem vagyok biztos benne, felfogják-e papival, mennyire súlyos Úgy lehet belőle.

– Ezzel akár védheted is anyádat. Élvezné.

De Miles ezt nem hallotta. Szorgalmasan nyomogatta az újrahívás gombját, és komor képet vágott, mert az apja mobilja továbbra is foglaltat jelzett.

– Ez egyre komolyabb – mondta.

– Egészen felvidultál, amikor Simon Price-t támadták. Mi a különbség?

– Ha ez egy hadjárat valamelyik tanácsnok vagy egy jelölt ellen...

Samantha elfordult, hogy Miles ne lássa a vigyorát. Férje mégsem Shirley-ért aggódik.

– De miért írna bárki bármit rólad? – kérdezte ártatlanul. – Neked nincsenek bűnös titkaid.

Mennyivel érdekesebb lennél, ha lennének!

– És az a levél?

– Miféle levél?

– Az istenf... mami és papi mondták, hogy volt egy levél, egy névtelen levél, amelyet rólam írtak! Arról, hogy túl nagy nekem Barry Fairbrother cipője!

Samantha kinyitotta a hűtőszekrényt, és rámeredt a nem túl étvágygerjesztő kínálatra, mert Miles így nem láthatta az arcát, amíg az ajtó nyitva állt.

– Ugye, nem gondolod, hogy tudhatnak rólad valamit? – kérdezte.

– Nem, de akkor is ügyvéd vagyok. Lehetnek olyanok, akik orrainak rám. Nem hinném, hogy ez a névtelen... Mármint mostanáig csak a másik oldalt támadták, de lehet bosszú... Nem szeretem, ha így mennek a dolgok.

– Hát, Miles, ilyen a politika – közölte Samantha leplezetlen derűvel. – Piszkos.

Miles kivonult a konyhából, de Samanthát nem érdekelte: gondolatai már visszatértek a szoborszép járomcsonthoz, a szárnyas szemöldökhöz és a kemény, feszes hasizmokhoz. Mostanra kívülről tudta a legtöbb dalt. Majd vásárol egy pólót a banda képével – persze Libby is kap egyet. Jaké tőle alig pár méternyire fog ringatózni. Évek óta ez lesz a legjobb szórakozás!

Eközben Howard a mobilját a füléhez szorítva járkált a bezárt csemegeboltban. A redőnyöket leengedték, a villanyokat felkapcsolták, túl a boltíven Shirley és Maureen szorgalmasan csomagolták ki a porcelánt meg az üveget a nyitás előtt álló kávéházban. Halkan, izgatottan karattyoltak, fél füllel Howardot figyelve, aki szinte kizárólag egy szótagú szavakkal vett részt a beszélgetésben: – Igen... hmm, hmm... igen...

– Ordított velem! – újságolta Shirley. – Ordított és káromkodott. „Vegye le azt a szart!” Mire én: „Máris leveszem, dr. Jawanda, de hálás lennék, ha nem szitkozódna, amikor velem beszél.”

– Ha nekem káromkodott volna, én még két órán át fönnhagyom! – bizonygatta Maureen.

Shirley mosolygott. Ö azt választotta, hogy kiment, főzött magának egy csésze teát, és még negyvenöt percen át fent hagyta a weblapon a névtelen hozzászólást, mielőtt eltávolította volna.

Ő és Maureen már rongyosra és rojtosra csipkedték a posztot; persze bőven maradt rajta boncolni való, de az első éhüket elverték. Shirley jelenleg azt várta mohón, miként reagál Parminder most, hogy kitálalták a titkát.

– Ezek szerint mégsem ő tette föl azt az üzenetet Simon Price-ról – állapította meg Maureen.

– Nem, természetesen nem! – helyeselt Shirley, miközben megtörölgette a csinos kék-fehér porcelánokat, amelyeket ő választott, legázolva Maureen hajlandóságát a rózsaszín iránt. Olykor, noha közvetlenül nem vett részt az üzletben, szívesen emlékeztette Maureent, hogy neki Howard feleségeként még mindig óriási befolyása van.

– Igen – mondta Howard a telefonba. – De nem lenne jobb...? Hmm, hmm...

– Szóval szerinted ki az? – kérdezte Maureen.

– Igazán nem tudom – felelte Shirley úriasszonyos hangon, mint akihez nem ér föl az ilyesfajta tudás vagy gyanú.

– Olyasvalaki, aki ismeri Price-ékat és Jawandáékat – vélte Maureen.

– Természetesen – hagyta rá Shirley.

Howard végre letette.

– Aubrey egyetért – mondta a két asszonynak a kávézó felé totyogva, kezében a Yarvil és vidéke aznapi kiadásával. – Igen gyenge darab. Fölöttébb gyenge.

Shirley-nek és Maureennak több másodpercre volt szüksége, mire eszükbe jutott, hogy Barry Fairbrother cikke iránt kellene érdeklődniük, ami írójának halála után jelent meg a helyi újságban. Fairbrother Szelleme sokkal érdekesebb volt.

– Ó, igen! Én már akkor nagyon silánynak találtam, amikor elolvastam! – vette föl sietve Shirley a beszélgetés fonalát.

– Vicces az az interjú Krystal Weedonnal! – hahotázott Maureen. – Még hogy szereti a művészetet! Gondolom, a padok összefirkálását értette alatta!

Howard elnevette magát. Shirley, hogy legyen ürügye hátat fordítani, elvette a pultról Andrew Price tartalék adrenalinos fecskendőjét, amelyet Ruth adott be reggel a delikáteszbe. Shirley utánanézett az EpiPennek a kedvenc orvosi weboldalán, minek folytán tökéletesen képesítettnek érezte magát az adrenalin hatásmechanizmusának elmagyarázására. De mivel senki sem kérdezte, betette a fehér csövecskét a hűtőbe, és a lehető legzajosabban zárta be az ajtaját, hogy elejét vegye Maureen további szellemeskedésének.

Howard lapátkezében megcsörrent a telefon.

– Igen, tessék! Ó, Miles, igen... igen, mindent tudunk... Mami még reggel elintézte... – Fölnevetett. – Igen, törölte... Nem tudom... azt hiszem, tegnap tették föl... Ezt nem mondanám... hiszen évek óta ismerjük Krakélert...

Miles tovább beszélt, amitől Howard fényes kedve megfakult. Egy idő után azt mondta: – O... igen, értem. Igen. Nem. Erre nem gondoltam... talán kerítenünk kellene valakit, hogy ellenőrizze a védelmét...

A csemegében tartózkodó hármas észre sem vette az autó berregését a sötétedő főtéren, ám a jármű vezetője annál inkább látta Howard Mollison hatalmas árnyékának mozgását a krémszínű roletta mögött. Gavin gázt adott, hogy minél hamarabb eljusson Maryhez. Az asszony nagyon kétségbeesett volt a telefonban.

– Ki csinálja ezt? Ki csinálja? Ki gyűlöl engem ennyire?

– Senki sem gyűlöl – felelte Gavin. – Ki gyűlölhetne réged? Várj meg ott…jövök.

A ház előtt megállt, becsapta az ajtót, és fölsietett a járdán. Még be sem kopogtathatott, amikor Mary már kinyitotta az ajtót. A szeme ismét felpüffedt a sírástól, alakja valósággal elveszett a földig érő pamutpongyolában, amely egyáltalán nem volt csábító, sőt kiáltó ellentéte volt Kay skarlátvörös kimonójának, ám otthonosságában, lomposságában a meghittség új szintjét képviselte.

Mivel a nappaliban ott volt a négy gyerek, Mary intett Gavinnek, hogy a konyhába menjen.

– Tudják? – kérdezte Gavin.

– Fergus tudja. Valaki elmondta neki az iskolában. Megkértem, hogy ne szóljon a többieknek. Komolyan, Gavin... A türelmem végén járok. A rosszakarat...

– De hát nem igaz! – vágott közbe Gavin, azután győzött benne a kíváncsiság. – Vagy igen?

– Dehogy! – háborodott föl Mary. – Mármint... nem tudom... nem igazán ismerem azt a nőt. De hogy Barryt így beszéltessék... ilyen szavakat adjanak a szájába... ezeket nem érdekli, milyen érzés ez nekem?

Ismét eleredtek a könnyei. Gavin úgy érezte, nem szabad átölelnie, amíg ezt a pongyolát viseli, és örülhetett, hogy nem tette meg, mert egy perccel később bejött a konyhába a tizennyolc éves Fergus.

– Szia, Gav.

A fiú fáradtnak, a koránál idősebbnek látszott. Gavin nézte, ahogy fél karral átöleli az anyját. Mary a fia vállára hajtotta a fejét, és gyerekesen törölgette a pongyolája bő ujjával a könnyeit.

– Nem hiszem, hogy ugyanaz volt – mondta Fergus minden bevezető nélkül. – Megnéztem még egyszer. Más a stílusa.

Hangosan olvasni kezdte a mobiljáról: – Dr. Parminder Jawanda tanácsnoknak, aki úgy tesz, mintha nagyon törődne a környék szegényeivel és rászorultjaival, mindig is volt egy titkos indoka. Amíg meg nem haltam...

– Fergus, ne! – kiáltott Mary, és lerogyott az asztal mellé. – Nem bírom! Tényleg nem! Ráadásul ez a cikk a mai újságban!

Tenyerébe temette arcát, és halkan zokogni kezdett. Gavin észrevette az asztalon a Yarvil és vidékét, amelyet sose olvasott. Kérés vagy kínálás nélkül odament a szekrényhez, hogy keverjen az asz– szonynak egy koktélt.

– Köszönöm, Gav – mondta rekedten Mary, amikor a férfi a kezébe nyomta a poharat.

– Lehet, Howard Mollison – tippelt Gavin, miközben leült az asszony mellé. – Annak alapján, amit Barry mondott róla.

– Nem hiszem – törölgette a szemét Mary. – Ez olyan otromba. Mollison sosem csinált ilyet Barry.. – elcsuklott a hangja – .. .életében. Dobd ki azt az újságot, Fergus! – rivallt rá a fiára.

Fergus értetlenül, megbántva nézett rá.

– De hát a papa...

– Dobd ki! – Mary hangján átütött a hisztéria. – Ha akarom, elolvashatom a számítógépen, mit írt utoljára... A házassági évfordulónk napján!

Fergus elvette az újságot az asztalról, egy percig állt, és az anyját figyelte, aki ismét a tenyerébe temette az arcát. Azután egy pillantást vetett Gavinre, és kiment, kezében az újsággal.

Egy idő után, amikor Gavin úgyszólván biztosra vehette, hogy Fergus már nem jön vissza, vigasztalóan kinyújtotta a kezét, és megdörgölte Mary karját. Némán ültek egy darabig, és Gavin sokkal boldogabb volt most, hogy az újság eltűnt az asztalról.

II

Parmindeinek másnap délelőtt nem kellett volna dolgoznia, de megbeszélése volt Yarvilban. Miután a gyerekek elmentek az iskolába, módszeresen bejárta a házat, ellenőrizte, nála van-e minden, ami kell, de amikor megszólalt a telefon, akkorát ugrott, hogy elejtette a táskáját.

– Igen? – rikoltotta csaknem rémülten. Tessa egészen elhűlt a vonal másik végén.

– Minda, én vagyok az! Jól vagy?

– Persze, persze... Csak annyira váratlanul jött ez a csengés – mondta Parminder, a szétszóródott kulcsokat, papírokat, aprópénzt és a tamponokat nézve a konyhapadlón. – Mi van?

– Igazából semmi – felelte Tessa. – Csak beszélgetni akartam veled. Tudni szerettem volna, hogy vagy.

A névtelen poszt úgy lebegett köztük, mint egy vigyorgó rém, amely a vonalon hintázik. Előző este Parminder valósággal belefojtotta Tessába a szót. – Hazugság, mocsok hazugság, és ne is mondd nekem, hogy nem Howard Mollison csinálta! – üvöltötte bele a telefonba. Tessa nem merte tovább feszegetni a témát.

– Most nem érek rá – mondta Parminder. – Megbeszélésre megyek Yarvilba. Egy veszélyeztetett kisfiú eseti felülvizsgálatára.

– Jól van, elnézést. Talán majd később?

– Igen – felelte Parminder. – Remek. Viszlát.

Összekapkodta, ami kihullott a táskájából, és kisietett a házból.

A kertkaputól visszarohant ellenőrizni, hogy rendesen bezárta-e az ajtót.

Vezetés közben ismételten arra kapta föl a fejét, hogy nem emlékszik, mi történt az utolsó mérföldön. Dühösen megparancsolta magának, hogy koncentráljon. De a névtelen hozzászólás gonosz szavai mindegyre visszatértek. Már kívülről tudta őket.

Dr. Parminder Jawanda tanácsnoknak, aki úgy tesz, mintha nagyon törődne a környék szegényeivel és rászorultjaival, mindig is volt egy titkos indoka. Amíg meg nem haltam, szerelmes volt belém, amit alig bírt leplezni, valahányszor rám nézett, és minden tanácsülésen úgy szavazott, ahogy én akartam. Most, hogy én elmentem, alkalmatlan lesz tanácsnoknak, mert elvesztette az eszét.

Az előző reggelen látta először, akkor, amikor megnyitotta a tanács weboldalát, hogy ellenőrizze a legutóbbi ülés jegyzőkönyvét. Majdnem olyan volt, mintha megütötték volna: lélegzése lázas pihegéssé gyorsult, mint a vajúdás legszörnyűbb pillanataiban, amikor megpróbált a fájdalom fölé kerekedni, hogy szabaduljon a kínzó jelentől.

Mostanra mindenki tudja. Nincs hova elrejtőznie.

A legfurcsább gondolatok üldözték. Például, hogy mit mondana a nagyanyja, ha tudná, mivel vádolják Parmindert egy nyilvános fórumon: egy másik asszony férjét szereti, aki ráadásul gora![16] Szinte látta, ahogy bebe eltakarja az arcát a szárival, a fejét csóválja, és előre-hátra himbálózik, ahogy akkor szokta, amikor kemény csapás éri a családot.

– Egyes férjek talán szeretnék tudni, hogy igaz-e – szólt az este Vikram, akinek szarkasztikus mosolya sajátos új árnyalattal gazdagodott.

– Természetesen nem igaz! – mondta Parminder, és a szájához kapta reszkető kezét. – Hogy kérdezhetsz ilyet? Természetesen nem igaz! Hiszen ismerted! A barátom volt! Kizárólag a barátom!

Már el is maradt a Bellchapel rendelő. Hogy jutott el idáig anélkül, hogy észrevette volna? Kezd közveszélyes lenni. Nem figyel oda a vezetésre.

Eszébe jutott az az este majdnem húsz évvel ezelőtt, amikor ő és Vikram elmentek az étterembe, és megegyeztek, hogy összeházasodnak. Ő részletesen elmesélte, mekkora hűhót csapott a család, amikor hazavitte Stephen Hoyle-t, és Vikram egyetértett vele abban, hogy ez valóban bárgyúságra vall. Akkor megértette őt. Most miért nem érti meg, amikor Howard Mollison vádolja, és nem a vaskalapos rokonsága? Vikram nem fogja fel, hogy a gordk is lehetnek szűklátókörűek, álnokok és gonoszok?

Elnézte a kanyart. Összpontosítania kell. Figyelnie kell.

– Késtem? – kiáltotta, amikor végre Kay Bawden felé sietett a parkolón át. Eddig csak egyszer találkozott a szociális munkással, amikor az bejött hozzá fogamzásgátlót íratni.

– Dehogy – mondta Kay – Csak arra gondoltam, felkalauzolom az irodába, mert ez itt valóságos útvesztő.

Hetvenes évekbeli, ronda irodaházban volt a Yarvili Szociális Gondozó. Miközben a két nő fölfelé ment a lifttel, Parminder azon töprengett, tud-e Kay a tanács weblapján feltűnt névtelen hozzászólásról vagy Catherine Weedon családjának vádaskodásáról. Arról képzelgett, hogy amint kinyílik a lift ajtaja, öltönyös emberek állnak ott sorban, akik csak arra várnak, hogy vád alá helyezhessék és elítélhessék. És ha Robbie Weedon eseti felülvizsgálata csak csel, és ő a saját perére érkezett...?

Kay elvezette a kopott, kihalt irodai folyosón egy tárgyalóba, ahol már várakozott három nő. Mosolyogva üdvözölték Parmindert.

– Ő Nina, aki Robbie anyjával dolgozik a Bellchapelben – mondta Kay, és leült a reluxás ablaknak háttal. – Ő Gillian, a fölöttesem, ő pedig Louise Harper, a Horgony úti óvoda felügyelője. És ő dr. Parminder Jawanda, Robbie orvosa – fejezte be.

Parminder elfogadott egy kávét. A másik négy nő beszélgetni kezdett anélkül, hogy őt bevonták volna.

(Dr. Parminder Jawanda tanácsnoknak, aki úgy tesz, mintha nagyon törődne a környék szegényeivel és rászorultjaival...

Aki úgy tesz, mintha nagyon törődne. Te rohadék Howard Mollison! Bár mindig is képmutatónak tartotta őt. Barry is megmondta.

– Azt hiszi, hogy mivel én a Parlagról jöttem, rá akarom szabadítani Pagfordra a yarviliakat. Te azonban szalonképes értelmiségi vagy, ezért kétségbe vonja, hogy jogod lenne a Parlagot pártolni. Azt hiszi, képmutató vagy, vagy olyasvalaki, aki csak heccből bajkeverő.)

– ...értem, hogy a család miért Pagfordban keresett körzeti orvost? – kérdezte az egyik a három ismeretlen szociális munkás közül, akiknek a nevét Parminder máris elfelejtette.

– Sok parlagi családot mi kezelünk – vágta rá Parminder. – De nem volt valami összetűzés a Weedon család és a korábbi...?

– De igen, a cantermilli körzeti rendelőből kidobták őket – felelte Kay, aki előtt a legnagyobb halomban álltak a feljegyzések. – Terri megvert egy ottani nővért. Mikor is jelentkeztek be Pagfordban?

– Csaknem öt éve – felelte Parminder, aki a rendelőben összeszedett minden adatot.

(Barry temetésén megfigyelte a templomban Howardot: úgy tett, mint aki imádkozik, összekulcsolta a nagy, kövér kezét, és a Fawley házaspár térdelt mellette. Parminder tudta, hogy a keresztényeknek miben kellene hinniük. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat... Ha Howard becsületesebb, akkor oldalra fordul, hogy Aubrey-hoz imádkozzon...

Amíg meg nem haltam, szerelmes volt belém, amit alig bírt leplezni, valahányszor rám nézett...

Valóban nem bírta leplezni?)

– ...látta utoljára, Parminder? – kérdezte Kay.

– Amikor a nővére behozta, hogy adjak a fülfertőzésére valamilyen antibiotikumot – felelte Parminder. – Úgy nyolc hete.

– És akkor milyen volt a fizikai állapota? – kérdezte az egyik nő.

– Nos, testileg jól fejlődik – szögezte le Parminder, és előhúzott a táskájából egy vékony köteg fénymásolt feljegyzést. – Alaposan megvizsgáltam, mert... nos, ismerem a családja történetét. A testsúlya megfelelő, noha kétlem, hogy egészségesen étkezne. Semmi tetű, serke vagy ilyesmi. A feneke kicsit gyulladt volt, és a nővére említette, hogy időnként még bepisil.

– Mert folyton bepelenkázzák – magyarázta Kay.

– De nem volt semmi komolyabb probléma az egészségével? – firtatta az a nő, aki elsőnek kérdezett Parmindertől.

– Nem tapasztaltam bántalmazásra utaló nyomokat – válaszolta ő. – Emlékszem, levettem a trikóját, de nem láttam rajta zúzódást vagy más sérülést.

– Nincs férfi a háznál – vetette közbe Kay

– Na és ez a fülfertőzés? – erősködött a fölöttese.

– Szokásos, átlagos, bakteriális infekció. Semmi különös. Ebben a korban mindennapos.

– Egyszóval, mindent összevéve...

– Láttam sokkal rosszabbat is – vágott közbe Parminder.

– Mint említette, a nővére hozta be a kisfiút. Nem az anyja? Terrinek is ön az orvosa?

– Azt hiszem, legalább öt éve nem láttuk Territ – felelte Parminder, mire a felügyelő Ninához fordult.

– Hogy áll a metadonnal?

(Amíg meg nem haltam, szerelmes volt belém... Talán Shirley vagy Maureen a Szellem, nem Howard, gondolta Parminder. Sokkal valószínűbb, hogy ők lestek rá, amikor Barry társaságában volt, hátha meglátnak valamit d mocskos vénasszony-fantáziájukkal...)

– ...még egyszer sem csinálta ilyen sokáig a programot – mondta Nina. – Sokat emlegette a felülvizsgálatot. Érzésem szerint tudja, hogy ezen áll vagy bukik minden, nincs több esélye. Nem akarja elveszíteni Robbie-t. Mondta is párszor. El kell ismernem, Kay, hogy neked sikerült felráznod. Amióta ismerem, először tapasztalok nála valamilyen felelősségérzetet.

– Nagyon köszönöm, de nem fogok ujjongani. Még mindig borotvaélen táncolunk. – Kay szavainak ellentmondott az elégedett kis mosoly, amelyet nem bírt elfojtani. – Mi a helyzet az óvodában, Louise?

– Ismét jár – válaszolt a negyedik szociális munkás. – Az utóbbi három hétben egyszer sem hiányzott, ami óriási változás. A tizenéves nővére hozza-viszi. A ruhája kinőtt és rendszerint piszkos, de hallottuk tőle, hogy otthon fürdetik, és időben kap enni.

– És a viselkedése?

– El van maradva a fejlődésben. A beszédkészsége nagyon rossz. Nem szereti, ha férfiak jönnek az óvodába. Amikor az apák felbukkannak, nem hajlandó a közelükbe menni, odahúzódik az óvónőkhöz, és nagyon fél. Egyszer-kétszer... – belelapozott a jegyzeteibe – ...egyértelműen a nemi aktust utánozta a kislányok közelében vagy rajtuk.

– Akármiként döntsünk, nem hiszem, hogy kivehetnénk a veszélyeztetettek közül – szögezte le Kay. A többiek helyeslően mormoltak.

– Úgy tűnik, minden azon múlik, hogy Terri kitart-e a programban – mondta Ninának a felügyelő –, és nem szokik vissza a szerre.

– Természetesen ez kulcskérdés – helyeselt Kay –, de én azért aggódom, hogy még amikor tiszta, akkor se nagyon gondoskodik Robbie-ról. Úgy néz ki, hogy a gyereket Krystal neveli, ő pedig tizenhat éves, és éppen elég neki a saját baja...

(Parmindernek eszébe jutott, mit mondott Sukhvindernek azon az estén, két napja:

Krystal Weedon! Az a hülye! Ezt tanultad, amíg egy csapatban voltál Krystal 'Weedonnal? Hogy le kell süllyedned az ö szintjére?

Barry kedvelte Krystalt. Olyasmiket látott meg benne, amire másoknak nem volt szemük.

Valamikor réges-régen Parminder elmesélte Barrynek Baj Kanhaija, a szikh hős történetét, aki egyformán gondoskodott a csatatéri sebesültekről, akár barátok voltak, akár ellenségek. Amikor megkérdezték, miért segít válogatás nélkül mindenkin, Baj Kanhaija azt válaszolta, hogy Isten fénye világított minden lélekből, ezért nem tudta megkülönböztetni őket.

Isten fénye világított minden lélekből.

Ő lehülyézte Krystal Weedont, és arra célzott, hogy alsóbbrendű.

Barry sosem mondott volna ilyet.

Szégyellte magát.)

– ...még megvolt a dédanya, aki be tudott segíteni, de ő...

– Meghalt! – mondta sietve Parminder, mielőtt valaki más tehette volna meg. – Tüdőtágulás és agyvérzés.

– Igen. – Kay még mindig a jegyzeteit nézte. – így hát térjünk vissza Terrihez. Állami gondozott volt. Részt vett valaha szülői tanfolyamon?

– Felajánlottuk neki, de sosem volt olyan állapotban, hogy részt vehessen – felelte az óvodai felügyelő.

– Hatalmas előrelépés lenne, ha vállalná, hogy részt vesz és meg is tenné – szögezte le Kay.

– Ha bezárnak minket – mondta sóhajtva Parmindernek Nina a Bellchapelből –, akkor, gondolom, önhöz fog járni metadonért.

– Félek, arra nem lesz hajlandó – szólt Kay, mielőtt Parminder válaszolhatott volna.

– Hogyhogy nem? – kérdezte olyan indulatosan Parminder, hogy a nők nagyot néztek.

– Úgy, hogy Terri nem bírja észben tartani a buszok menetrendjét és a megbeszéléseket – magyarázta Kay. – A Bellchapelhez csak végig kell mennie az utcán.

– Ó! – Parminder kevés híján elsüllyedt. – Igen. Bocsánat. Igen. Alighanem igaza van.

(Azt hitte, Kay arra céloz, hogy Terri a Catherine Weedon halála után tett panaszok miatt nem bízna meg őbenne.

Arra figyelj, amit mondanak! Mi van veled?)

– Nos tehát, nagyjából így állunk! – foglalta össze a felügyelő a jegyzeteit nézve. – Fennáll a szülői elhanyagolás, ugyanakkor bizonyos mértékű kielégítő gondoskodás is tapasztalható. – Sóhajtott, de ebben több volt a bosszúság, mint a szomorúság. – A közvetlen krízisen túl vagyunk, az anya nem drogozik, Robbie ismét jár óvodába, ahol rajta tarthatjuk a szemünket, és jelenleg nem kell aggódnunk a testi épségéért. De, ahogy Kay mondta, ottmarad a veszélyeztetettek között... Mindenesetre úgy gondolom, újabb megbeszélést kell tartanunk négy hét múlva...

Negyven perc múlva véget ért a találkozó. Kay visszakísérte Parmindert a parkolóba.

– Nagyon jó, hogy személyesen jött ide. A legtöbb körzeti orvos csak a jelentést küldi.

– Ez a szabad délelőttöm – felelte Parminder. Ő ezt magyarázatnak szánta, mert gyűlölt magányosan tétlenkedni otthon, de Kay láthatólag azt hitte, hogy további dicséretet vár, és nem váratta hiába.

Parminder autójánál megkérdezte: – Ön, ugye, városi tanácsnok? Továbbította Colin a Bellchapel adatait, amelyeket tőlem kapott?

– Igen – válaszolta Parminder. – Jó lenne ezt megbeszélni valamikor. Szerepel a következő tanácsülés napirendjén.

De amint Kay megadta a számát, és távozott, minekelőtte hálálkodott még egy sort, Parminder gondolatai visszatértek Barryhez, a Szellemhez és Mollisonékhoz. Éppen a Parlagon hajtott keresztül, amikor utolsó védelmi vonalán is átsurrant az egyszerű gondolat, amelyet próbált eltemetni, ki akart irtani:

Talán tényleg szerelmes voltam bele.

III

Andrew órákon át töprengett azon, hogy milyen ruhát viseljen az első munkanapon a Rézkannában. Szobájában egy szék támlájára terítve várakozott, amit végül kiválasztott. A bal orcáján egy lángvörös pattanás úgy döntött, hogy épp ma alakul át feszes, fényes, gennyes kúppá, és a fiú még attól sem riadt vissza, hogy próbát tegyen Ruth alapozójával, amelyet az öltözőasztal fiókjából csórt el.

Péntek este éppen a konyhaasztalt terítette meg, az agya tele volt Gaiával és a teljes hét órával a lány közvetlen, úgyszólván karnyújtásnyi közelségében, amikor hazatért a munkából az apja, de olyan állapotban, amilyenben Andrew még sosem látta. Levert volt, szinte bódult.

– Hol az anyád?

Ruth kirontott a kamrából.

– Szia, Szexi Si! Hogy... mi a baj?

– Kiléptem.

Ruth az arcához kapta a kezét az iszonyattól, azután a férjéhez rohant, átkarolta a nyakát, és közelebb húzta magához.

– Miért? – suttogta.

– Az üzenet – felelte Simon. – Azon a kurva weblapon. Jimnek és Tommynak is megmondták. Vagy kiléptek, vagy kirúgunk. És ez nagyon szar buli. Még annyit se kapunk, mint Brian Grant.

Andrew meg se moccant. Fokozatosan meszesedett el a bűntudat szobrává.

– Bassza meg -– morogta Simon Ruth vállának.

– Majd szerzel másik állást – suttogta az asszony.

– De nem itt – felelte Simon.

Még mindig kabátban leült az egyik székre, és belebámult a semmibe. Láthatólag túl kába volt a beszédhez. Ruth elszörnyedve, szánakozva, könnyezve ácsorgott mellette. Andrew boldogan fedezte fel az apja katatón nézésében a szokásos ripacskodás halvány visszfényét, mert ettől kevésbé érezte bűnösnek magát. Szó nélkül terített tovább.

A vacsora letargikus hangulatban zajlott. Paul rémülten vette tudomásul az újságot, mintha az apjuk őt okolhatná érte. Simon az első fogásnál úgy viselkedett, mint egy keresztény vértanú, aki sebzetten, de méltósággal tűri a méltatlan üldözést, ám aztán: – En megfizetek valakit, hogy verje szét annak a genyónak a hájas pofáját! – robbant ki, miközben az almás császármorzsát lapátolta magába, és a család tudta, hogy Howard Mollisonra gondol.

– Tudod-e, hogy újabb üzenetet írtak be arra a tanácsi weboldal– ra? – suttogta Ruth. – Nem csak téged kezdtek ki, Si. A munkában hallottam Shir... valakitől. Ugyanaz a személy – Barry Fairbrother Szelleme – valami borzalmasat tett föl Jawanda doktornőről. Úgyhogy Howard és Shirley kerítettek valakit, aki megnézte az oldalt, és kiderítette, hogy aki ezeket az üzeneteket küldte, Barry Fairbrother adataival logoit be, ezért a biztonság kedvéért törölték a... az adatbázisból vagy honnan...

– És ettől én visszakapom azt a kibaszott állásomat?

Ruth percekig hallgatott.

Andrew megriadt attól, amit az anyja mondott. Aggasztó, hogy nyomoznak Barry_Fairbrother_Szelleme után, és az sem nyugtatta meg, hogy valaki követte a példáját.

Ki másnak juthatott volna az eszébe, hogy Barry Fairbrother adataival lépjen be, ha nem Mócsingnak? De miért támadná meg Jawanda doktornőt? Hacsak ez nem egy újabb módszer Sukhvinder kínzására. Ez egyáltalán nem tetszett Andrew-nak...

– Veled meg mi van? – rivallt rá Simon az asztal másik oldaláról.

– Semmi – motyogta Andrew, azután helyesbített: – Csak a sokk... hogy az állásod...

– Ó, szóval téged ez sokkol? – üvöltötte az apjuk, mire Paul elejtette a kanalát, és magára borította a fagylaltot. – („Takarítsd fel, Pauline, te kis buzi!”) Hát pedig ez a való világ, ragyabunkó! – ordította Simon. – A genyák mindenütt megpróbálnak lenyomni! Úgyhogy te! – bökött rá idősebb fiára. – Holnap összeszedsz nekem valamilyen disznóságot Mollisonról, különben haza se gyere!

– Si...

Simon ellökte a székét az asztaltól, lecsapta a kanalát, amely zörögve lepattant a padlóra, kiment a konyhából, és bevágta maga mögött az ajtót. Andrew várta, ami ilyenkor következik, és nem is csalódott.

– Borzasztó sokk ez neki – suttogta reszketve a fiainak Ruth. – Azok után, hogy annyi évig dolgozott annak a cégnek... most aggódik, hogy miből fog eltartani minket.

Amikor másnap fél hétkor megszólalt a vekker, Andrew másodperceken belül elnémította, és valósággal kipattant az ágyból. Úgy érezte magát, mint karácsonykor. Szélsebesen megmosakodott és felöltözött, azután negyven percet babrált a hajával és az arcával, szemernyi adagokban kenve az alapozót a legfeltűnőbb pattanásaira.

Félig-meddig azt várta, hogy Simon rárohan, mialatt eloson a szülei szobája mellett, de senkivel sem találkozott. A sietős reggeli után kitolta Simon versenybiciklijét a garázsból, és leszáguldott a dombról Pagford irányába.

Ködös reggel volt, amely napos időt ígért. A csemegebolton még le volt eresztve a redőny, de az ajtó csilingelve nyílt, amikor meglökte.

– Ne erre! – bömbölte a feléje kacsázó Howard. – Kerülj hátra! A bringát ott hagyhatod a konténerek mellett, de elölről tüntesd el!

A csemegebolt mögött, ahova szűk sikátor vezetett, ipari méretű fém szemetestartályok álltak egy magas falakkal határolt, cseppnyi, kikövezett, nyirkos udvaron, és egy csapóajtó alatt nyaktörően meredek lépcső ereszkedett le a pincébe.

– Odaláncolhatod valahova, ahol nincs útban – mondta Howard, aki zihálva, izzadt arccal jelent meg a hátsó ajtóban. Miközben Andrew a lakattal bajlódott, Howard a homlokát törölgette a kötényével.

– Akkor kezdjük a pincével – mondta, mihelyt a fiú leláncolta a biciklit. A csapóajtóra mutatott. – Menj le, ismerkedj meg az alaprajzzal!

A nyílás fölé hajolt, miközben Andrew leereszkedett a lépcsőn. Ő már évek óta nem tudott lemenni a saját pincéjébe. Maureen hetente kétszer föl-letotyogott a lépcsőn; de most, hogy telepakolták a kávéházhoz szükséges készletekkel, nélkülözhetetlenné váltak a fiatalabb lábak.

– Jól nézz körül bömbölte Andrew-nak, aki már eltűnt szem elől. – Látod, hol vannak a torták és a sütemények? Látod a babkávés zsákokat meg a teásdobozokat? És a sarokban a vécépapírt és a szemeteszsákokat?

– Ja! – kiáltotta a mélységből Andrew.

– Szólíthatsz Mr. Mollisonnak – fújtatott Howard. Mintha kissé csípősebb lett volna a hangja.

Lent a pincében Andrew arra gondolt, hogy ezt akár most is elkezdheti.

– Oké... Mr. Mollison.

Ez gúnyosan jött ki belőle. Sietett jóvátenni egy udvarias kérdéssel.

– Mi van ezekben a nagy szekrényekben?

– Nézd meg – türelmetlenkedett Howard. – Azért vagy lent. Hogy tudd, mit hova kell tenned és hol kell keresned.

Figyelte a tompa hangokat, ahogy a fiú nyitogatja a nehéz ajtókat. Remélhetőleg nem bizonyul mamlasznak, vagy nem kell állandóan dirigálni. Ma különösen pocsék volt az asztmája; az évszakhoz képest szokatlanul megnőtt a levegő pollentartalma, mintha nem lenne elég a nyitással járó extra munka, az izgalom, meg a csip-csup bosszúságok! Ha továbbra is így izzad, föl kell hívnia Shirley-t, hogy hozzon neki egy tiszta inget nyitás előtt.

– Itt a furgon! – harsogta, amikor meghallotta a zúgást a sikátor végéből. – Gyere föl! Leviszed az árut a pincébe, és a helyére rakod, világos? Es hozz föl két gallon tejet a kávézóba. Hallottad?

– Ja... Mr. Mollison! – kiáltotta lentről Andrew.

Howard nehézkesen bement, hogy megkeresse az inhalátort a zakója zsebében, amely a személyzeti szobában lógott a csemege mögött. Néhány mély belégzés után jobban érezte magát. Ismét megtörölte az arcát a kötényével, majd leült pihenni a recsegő székre.

Amióta megmutatta a kiütését az orvosnak, többször is eszébe jutott, amit dr. Jawanda mondott, hogy minden bajának a súlya az oka.

Ami persze badarság. Ott a Hubbardék fia: sovány, mint az agár, mégis borzasztóan asztmás. Őpedig nagydarab volt, amióta az eszét tudja. Azon a nagyon kevés közös képen, amelyeken az apja is ott van – akkor hagyta el a családot, amikor a fia négy-öt éves volt –, még csak pufók. Az apja lelépése után az anyja őt ültette az asztalfőre, maga és a nagymama közé, és megbántódott, ha a fia nem szedett kétszer mindenből. Howard kitartóan hízott, hogy betöltse az űrt a két asszony között, és tizenkét éves korára annyit nyomott, mint az apa, aki elhagyta őket. Számára a jó étvágy egyet jelentett a férfiassággal. A tömege volt az egyik meghatározó tulajdonsága. Asszonyok építették ilyenné, örömmel, szeretetből. Jellemző Krakélerre, arra a herélőkést forgató ünneprontóra, hogy éppen ettől akarja megfosztani.

Ám néha, a gyengeség pillanataiban, amikor nehéz lett lélegezni vagy mozogni, Howard megismerte a félelmet. Shirley tehet úgy, mintha a férje sose forgott volna veszélyben, Howard azonban emlékezett a végtelen éjszakákra a kórházban a bypassműtét után, amikor nem bírt aludni a szorongástól, hogy a szíve botladozni kezdhet, akár le is állhat. Ahányszor meglátta Vikram Jawandát, arra kellett gondolnia, hogy azok a hosszú, sötét ujjak fogták az ő védtelen, lüktető szívét, és ettől olyan ösztönös, primitív rettegés rohanta meg, amelyet túláradó kedélyeskedéssel kellett elűznie. A kórházban a műtétet követően figyelmeztették, hogy fogynia kell valamennyit, de hát ő magától is leadott tizenkét kilót a fertelmes kosztjukon, és Shirley azon nyomban nekilátott felhizlalni, mihelyt kiírták...

Még egy pillanatig ült, élvezte, mennyivel könnyebben tud lélegezni az inhalátortól. Manapság ez sokat jelentett neki. Harmincöt éve akkora elánnal vezette be Pagfordba az ínyenc konyhát, mint egy tizenhatodik századi kalandor, aki most tért vissza különböző finomságokkal a világ végéről, és a város a kezdeti gyanakvás után nemsokára ott szimatolt kíváncsian és bátortalanul az ő műanyag edényei körül. Szomorkásán gondolt néhai anyjára, aki olyan büszke volt a fiára és annak virágzó üzletére. Bár látná a kávéházat! Feltápászkodott, leakasztotta a kampóról a szarvasvadász-sapkát, és akkora gonddal igazgatta el a fején, mintha most koronázná meg önmagát.

Új pincérnői együtt érkeztek fél kilenckor. Howardnak volt számukra egy meglepetése.

– Tessék! – nyújtotta az uniformist, a fekete ruhát a fodros fehér köténnyel. Éppolyan volt, mint amilyennek elképzelte. – Jónak kell lenniük. Maureen azt állította, hogy ismeri a méreteteket. Ő is ilyet visel.

Gaia magába fojtotta a nevetését, amikor a mosolygó Maureen átvonult a kávézóból a csemegébe. Scholl papucsot viselt fekete harisnyás lábán, és a ruhája négy centivel a ráncos térde fölött végződött.

– A személyzeti helyiségben átöltözhettek, lányok! – mutatott a szobára, ahonnan Howard előjött.

Gaia már a farmerjét tolta le magáról a személyzeti vécé mellett, amikor felfigyelt Sukhvinder arcára.

– Mi a hézag, Sooks? – kérdezte.

Sukhvindernek adott annyi bátorságot az új becenév, hogy kimondja, amit máskülönben nem mert volna.

– Én ezt nem viselhetem – suttogta.

– Miért? – kérdezte Gaia. – Oké leszel benne.

Ám a fekete ruhának rövid volt az ujja.

– Akkor se.

– De mi... uramjézus! – hűlt el Gaia.

Sukhvinder felhúzta a pulóvere ujját. Karjának belső oldalát csúnya, cikcakkos forradások borították, és lángvörös, frissen varasodon vágások kúsztak a csuklójától fölfelé.

– Sooks – mondta halkan Gaia. – Ez meg miféle hülyeség, haver?

Sukhvinder a fejét rázta, és a szeme tele volt könnyekkel.

Gaia gondolkodott egy pillanatig, majd azt mondta: – Tudom már. Gyere csak ide.

Kibújt hosszú ujjú pólójából.

Valami nagyot puffant a hanyagul becsukott ajtón, a zárnyelv felpattant, a két súlyos vécépapír-csomagot cipelő, megizzadt Andrew már félig bent volt a szobában, amikor Gaia dühös kiáltása megállította. Visszatántorodott, egyenesen neki Maureennak.

– Átöltöznek! – korholta epésen Maureen.

– De Mr. Mollison mondta, hogy ezt vigyem a személyzeti mosdóba!

Anyám, borogass! Gaia bugyiban és melltartóban! Majdnem mindent látott!

– Bocs! – kiáltotta Andrew a bezárt ajtónak. Úgy elvörösödött, hogy lüktetett az egész arca.

– Balfasz! – motyogta Gaia az ajtó másik oldalán. Nyújtotta a pólóját Sukhvindernek. – Vedd föl a ruha alá.

– De nem lesz fura?

– Kit érdekel? A jövő hétre szerezz egy feketét, úgy fog kinézni, mintha hosszú ujjú ruhát hordanál. Majd kitalálunk a tulajnak valamit...

– Ekcémája van – jelentette be Gaia, amikor ő és Sukhvinder átöltözve, kötényesen előkerültek a személyzeti szobából. – Az egész karján. Kicsit sebes.

– Aha – bólintott Howard. Sukhvinder fehér pólóba bújtatott karjára pillantott, majd visszafordult Gaiához, aki pontosan olyan isteni volt, mint remélte.

– A jövő hétre szerzek feketét – ígérte Sukhvinder, de nem bírt Howard szemébe nézni.

– Rendben. – Howard megpaskolta Gaia keresztcsontját, mielőtt átküldte a lányokat a kávézóba. – Mindenki felkészül! – kiáltotta nagy általánosságban a személyzetnek. – Mindjárt ott vagyunk! Légy szíves, nyiss ajtót, Maureen!

A járdán már várakozott egy kisebb csoport. A kinti hirdetésre azt írták: Rézkanna, nyitás ma! Az első kávé ingyen!

Andrew ezután órákon át nem találkozott Gaiával. Howard alaposan megdolgoztatta: hol a meredek pincelépcsőn futkosott fel-alá tejjel és gyümölcslével, hol a hátsó kis konyhát mosta föl. Korábban volt az ebédideje, mint a két pincérlánynak. Legközelebb akkor láthatta Gaiát, amikor Howard a kávéház pultjához hívatta: alig pár centire haladtak el egymástól, míg a lány az ellenkező irányba, a hátsó szoba felé tartott.

– Meg vagyunk rohanva, Mr. Price! – harsogta jókedvűen Howard. – Kerítsen egy tiszta kötényt, és törölgessen le néhány asztalt, mialatt Gaia ebédel!

Miles és Samantha Mollison egy ablak melletti asztalhoz telepedtek le két lányukkal és Shirley-vel.

– Úgy tűnik, irtó jól megy a bolt, nem? – nézett körül Shirley.

– De mi a csudát visel az a Jawanda lány a ruhája alatt?

– Talán be van kötve a karja? – vélte Miles, és hunyorgott.

– Szia, Sukhvinder! – kurjantotta Lexie. Még az általános iskolából ismerték egymást.

– Ne kiabálj, drágám – pirongatta Shirley az unokáját, amitől Samantha rögtön megsértődött.

Maureen kijött a pult mögül a fekete ruhájában meg a fodros kötényében, és Shirley azon nyomban sóbálvánnyá lett a kávéja fölött.

– Egek! – súgta, ahogy Maureen ragyogva elindult feléjük.

Igaza van, gondolta Samantha. Maureen nevetséges, főleg az ugyanúgy öltözött tizenhat éves csitrik mellett, de akkor sem szerzi meg Shirley-nek azt az örömöt, hogy egyetért vele. Tiintetően elfordult, a közeli asztalokat törölgető fiút nézte. Sovány, de kellően széles vállú. Samantha látta izmainak mozgását a laza póló alatt. Hihetetlen, hogy Miles nagy kövér fara ugyanilyen kicsi és feszes volt valaha – ekkor a fiú a fény felé fordult, és az asszony megpillantotta a pattanásait.

– Igazán nem rossz, mi? – károgta Maureen Milesnak. – Egész nap telt ház volt.

– Na, lányok! – fordult Miles a családjához. – Mivel növeljük a nagypapi hasznát?

Samantha oda sem figyelve rendelt egy csésze levest. Howard átkacsázott hozzájuk a csemegéből, mert tízpercenként ellenőrizte a kávézót, üdvözölte a vendégeket, és figyelte a kasszába befolyó pénzt.

– Bombasiker! mondta a fiának, miközben begyömöszölte magát az asztalukhoz. Mit szólsz a helyhez, Sammy? Most látod először, ugye? Tetszik a kép a falon? A porcelánok?

– Ühüm – felelte Samantha. – Szép.

– Arra gondoltam, hogy itt tartjuk meg a hatvanötödik születésnapomat – folytatta Howard, szórakozottan vakargatva a kiütéseit, amelyeket még nem gyógyítottak meg Parminder kenőcsei –, de nem elég tágas. Azt hiszem, mégis maradunk a gyülekezeti teremnél.

– Mikor lesz az, papi? – csipogta Lexie. – Én is jöhetek?

– Huszonkilencedikén, és mennyi is vagy most? Tizenhat? Természetesen jöhetsz – bólintott boldogan Howard.

– Huszonkilencedike? – kérdezte Samantha. – Ó, de hát...

Shirley szúrósan meredt rá.

– Howard hónapok óta tervezi. Időtlen idők óta szó van róla.

– ...pont azon az estén lesz Libby koncertje – fejezte be Samantha.

– Iskolai? – kérdezte Howard.

– Nem – felelte Libby. – Anyu szerzett jegyet a kedvenc bandám koncertjére. Londonban lesz.

– En pedig elkísérem – jelentette ki Samantha. – Nem mehet egyedül.

– Harriet anyukája azt mondja, hogy ő...

– Libby, én kísérlek el, ha Londonba mész.

– Huszonkilencedikén? – Miles keményen nézett a feleségére.

– A választás másnapján?

Samantha megeresztette azt a lenéző kacajt, amelyet Maureennak tartogatott,

– Ez a helyi tanács, Miles! Csak nem akarsz sajtókonferenciát összehívni?

– Hát, hiányozni fogsz, Sammy – mondta Howard, miközben a menye székének támlájába kapaszkodva feltápászkodott. – Jobb, ha megyek... jól van, Andrew, itt végeztél... eredj, nézz utána, kell-e még valami a pincéből!

Andrew kénytelen volt a pult mellett várni, miközben a vendégek ki-bejártak a mosdóba. Maureen megpakolta Sukhvindert szendvicses tányérokkal.

– Hogy van a mamád? – kérdezte a lányt olyan váratlanul, mintha abban a pillanatban jutott volna az eszébe.

– Jól – felelte Sukhvinder, és elvörösödött.

– Nem izgatta föl nagyon az a csúnya dolog a tanácsi weboldalon?

– Nem. – Sukhvinder szeme könnybe lábadt.

Andrew a nyirkos udvarra indult, amelyet kora délutánra fölmelegített a beáradó napfény. Azt remélte, hogy Gaia is ott lesz, kijön levegőzni, de ő nyilván a személyzeti szobába ment a delikátesz mögött. Csalódottan gyújtott rá egy cigarettára. Alighogy leszívta a füstöt, előbukkant a kávézóból Gaia. Éppen egy szénsavas üdítővel öblítette le az ebédjét.

– Szia – nyögte Andrew kiszáradt torokkal.

– Szia – felelte a lány. – Figyelj – folytatta pillanatnyi szünet után –, miért akkora féreg az a te haverod Sukhvinderrel? Plaragszik rá, vagy rasszista?

Nem rasszista felelte Andrew. Kivette a cigarettát a szájából, igyekezett uralkodni kezének remegésén, de semmi sem jutott az eszébe. Verejtékes hátát melegítette a fém szeméttartályokról visszaverődő napfény; a feszülő fekete ruhájú Gaia közelsége szinte letaglózta, különösen, miután megpillanthatta, mi van a ruha alatt. Ismét slukkolt a cigarettájából, és nem tudta, mikor volt utoljára ennyire kába vagy ennyire virgonc.

– Akkor hát mit vétett neki?

A vékony deréknak az az ívelő folytatása! Annak a csillámokkal teleszórt két nagy szemnek a tökéletessége az üdítősdoboz fölött! Andrew a legszívesebben azt felelte volna: Semmit, az egy tróger, és én összeverem, ha engeded, hogy megérintselek...

Sukhvinder kijött az udvarra, és belehunyorgott a napfénybe. Láthatólag kínosan érezte magát, és melege volt Gaia pólójában.

– Szólt, hogy menj be – mondta Gaiának.

– Várhat – felelte hidegen Gaia. – Előbb megiszom ezt. Még csak negyven perc telt el.

Andrew és Sukhvinder úgy megilletődtek ennyi szépségtől és arroganciától, hogy csak bámulták, amint iszogatja a Sprite-ot.

– A mamádról mondott valamit az előbb az a vén kurva? – kérdezte Gaia a barátnőjét.

Sukhvinder bólintott.

– Szerintem az ő puszihaverja tehette föl a weboldalra azt a posztot a mamádról – közölte Gaia, és ismét rámeredt Andrew-ra, aki határozottan erotikusnak találta az ő hangsúlyozását, holott Gaia becsmérlésnek szánta.

– Az nem lehet – mondta enyhén remegő hangon. – Akárki csinálta, az én öregemet is kikezdte. Két hete.

– Micsoda? – figyelt föl Gaia. – Ugyanaz az illető írt valamit a papádról?

Andrew bólintott. Élvezte a lány érdeklődését.

– Valami lopásról, ugye? – kérdezte Sukhvinder feltűnő vakmerőséggel.

– Ja – helyeselt Andrew. – És tegnap lapátra tették miatta. Úgyhogy nem az ő mamája az egyetlen, aki szenvedett. – Szinte szemrebbenés nélkül állta Gaia vakító tekintetét.

– Bassza meg – mondta Gaia. Kiitta az utolsó kortyot, majd a szemetesbe hajította a dobozt. – Errefelé kurvára ketyósok az emberek.

IV

A Parminderről írott poszt a tanácsi weboldal üzenőfalán lidércnyomásos új szintre srófolta fel Colin Wall félelmeit. Azt csak találgathatta, honnan szedik Mollisonék az információikat, de ha ezt tudják Parminderről...

– Az isten szerelmére, Colin! – kiáltott rá Tessa. – Ez csak rosszindulatú pletyka! Semmi alapja!

De Colin nem mert hinni a feleségének. Alkatilag hajlamos volt feltételezni másokról is olyan titkokat, amelyek félig megőrjítik őket. Még az a tudat sem vigasztalta, hogy felnőtt életének nagy részét be nem következett botrányoktól rettegve élte le, mert a nagy számok törvénye alapján valamelyiknek egy napon mégiscsak be kell következnie.

Ügy gondolt küszöbönálló leleplezésére, ahogy mindig is szokott, miközben fél három táján visszafelé ballagott a hentestől, és csak akkor döbbent rá, merre jár, amikor felkeltette figyelmét az új kávéházból kiszűrődő zsivaj. Átmenekült volna a tér másik oldalára, ha nem lett volna máris egy szintben a Rézkanna kirakatával; Mollisonéknak most már a közelségétől is rettegett. Azután a kirakatüvegen át meglátott valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.

Amikor tíz perccel később belépett a konyhájukba, Tessa éppen a nővérével beszélt telefonon. Colin elhelyezte a hűtőben a báránycombot, és utána meg sem állt Mócsing padlásszobájáig. Kivágta az ajtót, és üres szobát talált, úgy, ahogy várta.

Nem tudta, mikor járt itt utoljára. A padlót beborította a szennyes. Fura szagot érzett, noha Mócsing nyitva hagyta a tetőablakot. Colin felfedezett egy nagy gyufásdobozt az íróasztalon. Kinyitotta, és egy csomó gyűrött tipet látott benne. A számítógép mellett pökhendi módon ott hagytak egy csomag cigarettapapírt.

Colin azt hitte, felrobban.

– Colin! – szólította Tessa a lépcsőfordulóról. – Hol vagy?

– Idefönt! – harsogta.

Tessa riadtan, szorongva nyitott be. Colin szó nélkül fölemelte a gyufásdobozt, és megmutatta a tartalmát.

– O! – lehelte az asszony.

– Azt mondta, hogy ma Andrew Price-szal van programja – tagolta Colin. Tessa rémülten nézte a férje állán a dühtől rángatózó izom apró dudorának mozgását. – Most jöttem el a főtéren az új kávéház mellett, és Andrew Price ott dolgozik, éppen az asztalokat törölgeti. Akkor hát hol van Stuart?

Tessa hetek óta úgy tett, mintha minden alkalommal elhinné Mócsingnak, hogy Andrew-val lóg. Napokon át győzködte magát, hogy Sukhvinder bizonyára nem jól tudja, hogy Mócsing randevúzik (odáig süllyed, hogy randevúzzon) Krystal Weedonnal.

– Nem tudom – válaszolta. – Gyere le, igyál egy csésze teát. Felhívom.

– Inkább itt várom be – közölte Colin, és leült Mócsing vetetlen ágyára.

– Ugyan már, Colin, gyere le! – kérlelte az asszony.

Nem merte itt hagyni. Nem tudta, mit lelhetne a fiókokban vagy Mócsing iskolatáskájában. Nem akarta, hogy belenézzen a számítógépbe vagy belessen az ágy alá. Tessának mostanra az maradt az egyetlen módszere, hogy nem volt hajlandó kotorászni a sötét sarkokban.

– Gyere le, Col! – nógatta a férjét.

– Nem! – felelte Colin, és úgy fonta keresztbe a karját, mint egy dacos gyerek, de az az izom tovább rángatózott az állán. – Drogok a papírkosarában! Az igazgatóhelyettes fiáéban!

Tessát, aki Mócsing számítógépes székébe ült le, végigborzongatta az ismerős düh. Tudta, hogy férje betegségének elkerülhetetlen következménye az énközpontúság, de néha...

– Rengeteg kamasz kísérletezik így – mondta.

– Most is őt véded, mi? Eszedbe sem jut, hogy azért képzeli magát büntethetetlennek, mert te örökösen találsz neki mentségeket?

Tessa igyekezett uralkodni a haragján. Neki kötelessége ütközőnek lenni a fia és a férje között.

– Ne haragudj, Colin, de nem te és a munkád vagytok a világ kö...

– Értem... tehát ha kirúgnak...

– Mi a fenéért rúgnának ki?

– Az istenit! – ordította felháborodottan Colin. – Minden rajtam csapódik le! Már így is éppen elég bajom van! Stuart máris a legproblémásabb tanulók közé tartozik a...

– Ez nem igaz! – kiáltotta Tessa. – Te vagy az egyetlen, aki nem egy normális tizenévest lát benne. Ő nem Dane Tully!

– A legjobb úton van, hogy azzá legyen! Drog a papírkosarában...

– Nem megmondtam, hogy a paxtoni gimnáziumba küldjük? Tudtam, hogy ha a Winterdownba kerül, személyes sértésnek veszel mindent, amit csinál! Csoda, hogy lázad, amikor minden pillanatban úgy kellene viselkednie, hogy téged dicsérjenek érte? Sosem akartam, hogy a te iskoládba járjon!

– Én pedig – bömbölte Colin felpattanva – őt nem akartam! Soha a büdös életben!

– Ezt ne mondd! – zihálta Tessa. – Tudom, hogy dühös vagy, de ezt ne mondd!

Két szinttel alattuk csapódott a bejárati ajtó. Tessa rémülten körülnézett, mintha Mócsing egy szempillantás alatt ott teremhetne a semmiből. Nem csupán a zaj ijesztette meg. Stuart sohasem csapkodta az ajtót, általában úgy siklott ki-be, akár egy szellem.

Ismerős léptek koppantak a lépcsőn. Tudja vagy sejti, hogy a szülei a szobájában vannak? Colin várakozott, lelógatta ökölbe szorított kezét. Tessa hallotta, ahogy megreccsen középen a lépcsőfok, azután Mócsing ott állt előttük. Tessa biztosra vette, hogy előre elrendezte az arcvonásait megvetőre és utálkozóra.

– Jó estét – vetette oda. Előbb az anyjára, majd a görcsösen merev arcú apjára nézett. Colinnak sohasem volt akkora önuralma, mint neki. – Micsoda meglepetés.

Tessa kétségbeesetten próbált kiutat mutatni a fiúnak.

– Papa aggódott, hogy merre jársz – mondta esdeklő hangon.

– Említetted, hogy Arfhez mész, de a papa látta...

– Ja, változott a program – közölte Mócsing.

Arra a helyre sandított, ahova a gyufásdobozt tette.

– Tehát akarod közölni, hol tartózkodtál? – kérdezte Colin. Fehér foltok voltak a szája körül.

– Ja, ha óhajtjátok – bólintott Mócsing, és várt.

– Stu... – Tessa félig suttogott, félig nyöszörgött.

– Krystal Weedonnal hetyegtem – válaszolta Mócsing.

Istenem, ne!, gondolta Tessa. Ne, ne, ne...

– Mit csináltál? – kérdezte Colin, aki annyira elhűlt, hogy még az agresszivitásról is megfeledkezett.

– Krystal Weedonnal hetyegtem – ismételte meg Mócsing valamivel hangosabban.

– És mióta barátkozol vele? – kérdezte Colin alig észrevehető szünet után.

– Egy ideje – felelte Mócsing.

Tessa látta a férjén, hogy küszködve próbál megfogalmazni egy kérdést, amely túl groteszk ahhoz, hogy kiejtse a száján.

– Szólhattál volna, Stu – mondta.

– Miről? – kérdezte a fiú.

Tessa attól félt, hogy Mócsing valamilyen veszélyes terepre tolja át a veszekedést.

– Hogy hova mész – válaszolta. Felállt, igyekezett egykedvű arcot mutatni. – Legközelebb hívj fel minket.

Colinra pillantott, azt remélve, hogy követi a példáját, és az ajtóhoz indul. Ám a férje lecövekelte magát a szoba közepén, és iszonyodva nézett Mócsingra.

– Neked... neked dolgod van Krystal Weedonnal? – kérdezte.

Farkasszemet néztek. Colin pár centivel magasabbra nőtt, de Mócsing kezében volt minden hatalom.

– Dolgom? – ismételte meg Mócsing. – Mit értesz „dolog” alatt?

– Tudod te, mit értek alatta! – Colin vörösödön.

– Úgy érted, hogy baszom-e? – kérdezte Mócsing.

Tessa halk „Stu!” kiáltása beleveszett Colin üvöltésébe. – Hogy mersz...!

Mócsing csak nézte az apját, és önelégülten vigyorgott. Maga volt a megtestesült kihívás.

– Mit? – kérdezte.

– Te... – Colin erőlködve kereste a szavakat, és egyre vörösebb lett. – Te Krystal Weedonnal hálsz?

– Ha azt tenném, az sem jelentene problémát, vagy igen? – kérdezte Mócsing az anyjára sandítva. – Ti mind azon vagytok, hogy Krystalnak segíteni kell, igen?

– Segítjük...

– Nem azért akarjátok megakadályozni annak a rehabnak a bezárását, hogy segítsetek Krystal családján?

– Mi köze ennek...?

– Akkor meg nem értem, miért gond, ha vele járok.

– És csakugyan jársz vele? – kérdezte Tessa élesen. Ha Mócsing erre a területre akarja áttenni a veszekedést, ő várni fogja. – Jársz is vele valahova, Stuart?

Mócsing úgy vigyorgott, hogy az anyjának felfordult a gyomra. Még csak színlelni sem próbálta az illendőséget.

– Hát, mivel egyikünk házában se csináljuk...

Colin fölemelte és meglendítette görcsösen ökölbe szorított kezét. Arcon találta Mócsingot, aki nem készült föl erre, mert az anyjára figyelt. Megtántorodott, oldalra dőlt, neki az íróasztalnak, majd a padlóra rogyott. Ugyanabban a percben fel is pattant, de addigra Tessa már a férje elé ugrott, és farkasszemet nézett a fiával.

– Te kis mocsok! Te kis mocsok! – hajtogatta Colin a felesége mögött.

– Egen? – Mócsing már nem vigyorgott. – Inkább leszek kis mocsok, semhogy olyan legyek, mint te, te seggfej!

– Ne! – kiáltotta Tessa. – Colin, menj ki! Menj ki!

Colin maradt még egy pillanatig, elszörnyedve, dühöngve, megrendültén, azután kimasírozott a szobából. Hallatszott, ahogy megbotlik a lépcsőn.

– Hogy tehetted? – suttogta Tessa a fiának.

– Mi a picsát hogy tehettem? – kérdezett vissza Stuart, és olyan riasztó volt az arca, hogy Tessa az ajtóhoz rohant. Becsukta, be is reteszelte.

– Te is tudod, hogy kihasználod azt a lányt, Stuart, ahogy pedig az imént beszéltél az...

– Egy nagy lófaszt – vágott közbe Mócsing. Járkálni kezdett, lehullott róla minden flegma. – Egy lófaszt használom ki. Pontosan tudja az, hogy mit akar, csak mert a kibaszott Parlagon lakik, ez még nem jelenti azt... Igazság szerint te és Bokszos azért nem akarjátok, hogy basszam, mert szerintetek alább való...

– Ez nem igaz! – tiltakozott Tessa, pedig az volt, és bármennyire aggódott Krystalért, mégis boldog lett volna, ha még azt is hallhatja, hogy Mócsingnak volt elég esze óvszert használni.

– Kibaszott képmutató vagy, Bokszossal együtt – közölte Mócsing, továbbra is járkálva. – Jár a pofátok, mint a kacsa segge, hogy mennyire akartok segíteni Weedonékon, de nem akartok ti...

– Elég! – üvöltötte az asszony. – Ne merészelj így beszélni velem! Nem fogod fel? Nem látod be, milyen rohadtul önző vagy...?

Cserbenhagyták a szavak. Sarkon fordult, feltépte az ajtót, kiment, azután bevágta maga mögött.

Távozása különös hatással volt Mócsingra, aki abbahagyta a járkálást és másodpercekig bámulta a csukott ajtót. Azután végigkutatta a zsebeit, előhúzott egy cigarettát, meggyújtotta, azzal sem bajlódva, hogy kifújja a füstöt a tetőablakon, csak talpalt körbe-körbe a szobában, és nem bírt uralkodni a gondolatain: a düh elnagyolt, vonagló képeket hömpölygetett az agyában.

Eszébe jutott egy péntek este, csaknem egy évvel korábbról, amikor Tessa feljött a szobájába, és közölte vele, hogy az apja el akarja vinni másnap focizni Barryvel és a fiaival.

(– Hogy? – Mócsing elhűlt. Az apja még sosem javasolt ilyet.

– Szórakozásból. Egy kis focizásra – válaszolta Tessa, és rosszallóan nézte a padlóra szórt ruhákat, hogy ne kelljen látnia a fiú ellenséges arcát.

– Miért?

– Mert a papa úgy gondolta, hogy jó lenne – felelte Tessa, és lehajolt egy iskolai ingért. – Declan gyakorolni akar, vagy ilyesmi. Meccsük lesz.

Mócsing egész jól focizott, amin az emberek csodálkoztak: tőle azt várták volna, hogy utálja a sportot, lenézi a focicsapatokat. Úgy játszott, ahogy beszélt, ügyesen, sokat cselezve, lóvá téve az ügyetleneket. Vakmerően kihasználta a lehetőségeket, és nem izgatta magát, ha nem jöttek be.

– Nem is tudtam, hogy tud focizni.

– Méghozzá nagyon jól, hetente kétszer játszott, amikor megismerkedtünk – világosította föl ingerülten Tessa. – Holnap délelőtt tízkor, rendben? Kimosom a tréningnadrágodat.)

Slukkolt a cigarettájából, és akarata ellenére tovább emlékezett. Egyáltalán miért ment bele? Ma egyszerűen visszautasítaná, hogy fellépjen Bokszos magánszínházában, és ágyban maradna, amíg abba nem hagyják az ordítást. Egy éve még nem értette, mit jelent a hitelesség.

(Ehelyett Bokszossal együtt távozott a házból. Elviselték az ötperces néma sétát, közös tudatában az óriási kudarcnak, amely betöltötte körülöttük az űrt.

A focipálya, amely a Szent Tamás iskolához tartozott, napfényes és kihalt volt. Két-két hármas csapatra oszlottak, mert Declan egyik haverja Fairbrotheréknél töltötte a hétvégét. A haver, aki egyértelműen bálványozta Mócsingot, beállt hozzá és Bokszoshoz.

Mócsing és Bokszos némán adogattak, miközben Barry, aki valószínűleg a legrosszabb játékos volt, ordított, szurkolt és éljenzett a yarvili kiejtésével, miközben rohangált fel-alá a pulóverekkel kijelölt pályán. Amikor Fergus gólt rúgott, Barry odafutott, hogy a nyakába boruljon, de rosszul tájolta be magát, és a feje búbjával eltrafálta Fergus állát, amitől mindketten elterültek. Fergus nyögött a fájdalomtól, de közben kacagott, Barry felváltva mentegetőzött és hahotázott. Mócsing azon vette észre magát, hogy vigyorog, majd meghallotta Bokszos erőltetett, bömbölő nevetését, mire savanyú képpel elfordult.

Azután eljött a pillanat, az a megalázó, pocsék pillanat. Döntetlenre álltak, végéhez közeledett a meccs, amikor Mócsing sikeresen szerelte Fergust, és Bokszos elordította magát: „Mindent bele, Stu haver!”

„Haver.” Bokszos soha életében nem használta ezt a szót. Szánalmasan, üresen, természetellenesen kongott. Olyan akart lenni, mint Barry; utánozni próbálta azt a fesztelen könnyedséget, amellyel a barátja biztatta a fiait; imponálni akart Barrynek.

Mócsing lábáról ágyúgolyóként szállt el a labda, és mielőtt telibe találta volna Bokszos gyanútlan, ostoba arcát, megrepesztette volna a szemüvegét és egyetlen csepp vért fakasztott volna a szeme alatt, a fiúnak még maradt ideje tisztába jönni a saját szándékával, megérteni, hogy el is akarja találni Bokszost, méghozzá bosszúból.)

Soha többé nem fociztak. Az apai-fiúi közeledés kárhozatra ítélt kis kísérlete tucatnyi elődjéhez hasonlóan tűnt el a süllyesztőben.

Én pedig őt nem akartam!

Biztos, hogy ezt hallotta. Bokszos nyilván róla beszélt. A szobájában voltak. Ki másról beszélt volna?

Én pedig leszarom, gondolta Mócsing. Mindig is gyanította. Úgyhogy nem értette, miért érzi a szíve körül ezt a hidegséget.

Visszahúzta a helyére a számítógépes széket onnan, ahová akkor gurult, amikor Bokszos megütötte őt. Az lett volna a hiteles viselkedés, ha félrelöki az anyját, és behúz egyet Bokszosnak. Hogy ismét megrepedjen a szemüvege. Hogy kibuggyanjon a vére. Undorodott magától, amiért nem tette meg.

De vannak más módok is. Sok mindent hallgatott ki az évek során. Sokkal többet tud az apja röhejes félelmeiről, mint ezek gondolnák.

Ujjai ügyetlenebbek voltak, mint rendesen. Hamu hullott a szájában lógó cigarettáról a billentyűzetre, miközben lehívta a tanács weboldalát. Már hetekkel korábban rákeresett az SQL injectionre, és megtalálta a kódot, amelybe Andrew nem volt hajlandó beavatni. Miután pár percig tanulmányozta az üzenőfalat, simán belogolt, mint Betty Rossiter, majd megváltoztatta a nevét Barry_Fairbrother_Szellemére, és gépelni kezdett.

V

Shirley Mollison meg volt győződve róla, hogy férje és fia túloznak: mi baja lehet a tanácsnak abból, ha ő fent hagyja a Szellem posztjait? Miért lennének rosszabbak ezek a hozzászólások a pletykánál, azt pedig tudomása szerint még nem bünteti a törvény. Azt sem hitte el, hogy létezhet olyan esztelen és oktalan törvény, amely őt büntetné a más írásáért. Az roppantul tisztességtelen lenne. Bármilyen büszke is volt Miles jogi diplomájára, bizonyosra vette, hogy fia ebben az egyben téved.

Még annál is gyakrabban ellenőrizte az üzenőfalat, mint ahogy Miles és Howard tanácsolta, nem mintha a törvényes következményektől tartott volna. Meg volt győződve róla, hogy Barry Fairbrother Szelleme még nem teljesítette vállalt feladatát, a Parlag-pártiak összezúzását, és elsőnek akarta látni a következő hozzászólást. Többször is besurrant Patrícia régi szobájába, és ráklikkelt a weboldalra. Néha örömteli kis borzongás futott végig rajta porszívózás vagy krumplihámozás közben, és máris rohant a dolgozó– szobába, csak hogy újabb csalódás érje.

Shirley különleges, titkos rokonának érezte a Szellemet, aki az ő weboldalát használja fórumnak, hogy lerántsa Howard képmutató ellenségeiről a leplet, és ettől ugyanaz a jogos büszkeség töltötte el, mint a természettudóst, aki olyan környezetet teremt, hogy egy ritka madárfaj is méltóztatik fészket rakni benne. Ám nem ez volt minden. Shirley élvezte a Szellem dühét, könyörtelenségét, elszántságát. Találgatta, ki lehet; hatalmas, homályos férfialakot képzelt el maga és Howard mögé, aki a pártjukon áll, és utat vág nekik az ellenségek között, akik összeomlanak, amint a Szellem lekaszálja őket rút igazságaikkal.

Valamiért egyetlen pagfordi férfi sem tűnt méltónak arra, hogy a Szellem legyen. Shirley kimondottan csalódott volna, ha egy másik Parlag-ellenes bizonyul Szellemnek.

– Ha ugyan férfi – mondta Maureen.

– Talált – dicsérte meg Howard.

– Szerintem férfi – szögezte le fagyosan Shirley.

Amikor Howard vasárnap reggel elindult a kávéházba, Shirley, aki még köntösben volt, kezében a csésze teával automatikusan elvonult a dolgozószobába, és lehívta a weboldalt.

Egy igazgatóhelyettes ábrándjai, posztolta Barry_Fairbrother_Szelleme.

Shirley reszkető kézzel tette le a csészét. Rákattintott a posztra, tátott szájjal végigolvasta, majd az előszobába rohant, megragadta a telefont, és felhívta a kávéházat, de a szám foglalt volt.

Alig öt perccel később Parminder Jawanda, aki ugyancsak rákapott, hogy a szokottnál jóval sűrűbben tekintse meg a tanács üzenőfalát, megnyitotta az oldalt, és meglátta a posztot. Shirley-hez hasonlóan neki is az volt első reakciója, hogy a telefonért kapott.

Wallék a fiuk nélkül reggeliztek, mert az még odafönt aludt. Amikor Tessa fölvette a kagylót, Parminder félbeszakította a baráti üdvözlést.

– Van egy poszt Colinról a tanács weboldalán. Semmi esetre se hagyd, hogy megnézze!

Tessa rémülten kapta oda a tekintetét a férjére, ám Colin alig méternyire ült a telefontól, és máris hallott minden egyes szót, amelyeket olyan hangosan és érthetően ejtett ki Parminder.

– Visszahívlak – felelte sietve Tessa. – Colin – mondta, miközben ügyetlenül próbálta a helyére tenni a kagylót Colin, várj...

De férje már ki is vonult a konyhából nagyokat döccenő járásával, karját mereven az oldalához szorítva. Tessának futnia kellett, hogy utolérje.

– Talán jobb lenne, ha nem néznéd meg – könyörgött, ám Colin bütykös ujjú nagy keze már az egeret mozgatta az asztallapon –, vagy majd én elolvasom és...

Egy igazgatóhelyettes ábrándjai Az egyik személy, aki a közösséget reméli képviselhetni a városi tanácsban, Colin Wall, a Winterdown Középiskola igazgatóhelyettese. Talán érdekelheti a választókat, hogy Wallnak, aki olyan szigorú pedagógus, kimondottan különös a képzeletvilága. Mr. Wall olyannyira retteg attól, hogy egy diák megvádolhatja helytelen szexuális magatartással, hogy gyakran kell szabadságot kivennie, amíg megnyugszik. Hogy Mr.

Wall valóban megtapizott-e egy elsőst, azt a Szellem csak találgathatja. Lázas ábrándjainak heve arra utal, hogy még ha nem tette is meg, szerette volna megtenni.

Ezt Stuart írta, gondolta azonnal Tessa.

Colin arca szörnyű volt a monitor fényében. Tessa úgy képzelte, akkor lenne ilyen, ha szélütés érné.

– Colin...

– Nyilván Fiona Shawcross árult el – suttogta Colin.

Hát itt volt a katasztrófa, amelytől mindig félt. Mindennek vége. Számtalanszor elképzelte, amint beszedi az összes altatót. Van-e itthon elég?

– Fiona nem tenne... egyébként sem tudja – szólalt meg Tessa, akit egy pillanatra elnémított az igazgatónő neve.