LEN KUZIN VARÁZSLATOS MELLÉKNÉVSZÓRÓJA

Len kuzin egy zálogházban akadt rá varázslatos melléknévszórójára. Gyakran betér a Második sugárút sivár zálogházaiba, mert, mint mondja: segítenek neki elszakadni a Természettől. Len kuzin nem szereti különösebben a Természetet. Napjait többnyire a szabadban tölti, és anyagot gyűjt. Ő írja Az erdő vonzereje és tudománya rovatot, ám, mint mondja, szíve szerint  inkább vízvezeték-szerelő lenne.

Szóval szabadidejében a zálogházakat járja, és sztereoszkópokat (Látképek a Világkiállításról, Chicago, 1893), kakukkos órákat, meg a szájukban fogpiszkálót tartó porcelán lovakat hoz haza. Kifejezetten csodáljuk ezeket a dolgokat, mármint a feleségem és én. Mióta leszereltem a seregből Len unokabátyámmal lakunk, míg megtaláljuk a saját kis fészkünket. 

Csodáltuk tehát a melléknévszórót is. Kecses vonalvezetésű volt, mint egy tűzcsap, ám némileg kisebb és ónból készült. A kuzin és mi is sószórónak gondoltuk. Akkor fedezte fel, hogy valójában ez egy melléknévszóró, mikor másnap a rovatán dolgozott.

„A tündéri erdő ékkő-lepte ágai most halálosan csendesek,” írta. „A tél jeges, acélos szorítása lecsendesítette nyár-illatú, zöldellő morajlásukat. S megszámlálhatatlan, szivárvány-pöttyözte madarainak ezüstös, fuvolahangú dala elhallgatott.”

Itt, természetesen, szünetet tartott és vizsgálgatni kezdte a sószóróját. A készítő kézjegyét tanulmányozta az alján, forgatta a kezében, a kupakot egyhüvelyknyire tartva a papírjától. Egyszer csak látja, hogy a kézirata megváltozott.

„Az erdő ágai csendesek,” olvasta. „A tél szorítása lecsendesítette morajlásuk. S madarainak dala elhallgatott.”

Namármost, Len kuzin nem bolond, észreveszi a szembetűnő javulást.

Ismét dolgozni kezdett, írta a rovatát, ahogy szokta, de ezúttal dupla olyan hosszúra. Aztán fogta a melléknévszórót, s mint egy mágnest előre hátra mozgatva ment végig minden soron. A melléknevek és határozószók pedig elhessentek az oldalról egy halk szisszenéssel, mint gézdarabkák egy porszívóban. Mikor végzett, a cikk pontosan megfelelő hosszúságú volt, a legelevenebb, legpontosabb mű, amit valaha olvastak. Akkor először Len kuzin úgy látta, mintha az irományának lenne valami mondanivalója. Louisa, a feleségem, pedig úgy vélte, az embernek már-már kedve támad tőle kimenni az erdőbe, de a kuzin szerint annyira azért nem volt jó.

Attól fogva Len kuzin minden cikkénél használta a melléknévszórót és kikísérletezte, hogy egyhüvelyknyire a papírtól minden melléknevet beszippant, még a legerősebbeket is. Másfél hüvelykről csak a közepesen erőseket; két hüvelykről pedig mindössze a három vagy négybetűseket. Gondos ellenőrzéssel Len kuzin olyan cikkeket tudott készíteni a Természetnek, melyek olvasótábora napról napra gyarapodott.

„A legjobb olvasmány a lapban a halálozási hírek mellett,” – írta neki egy idős asszony. A hölgy úgy érti, – magyarázta Len –, hogy az ő rovata, mely a halálozási hírek mellé van nyomtatva, a legjobb olvasmány az egész lapban.

Len kuzin mindig megvárja, míg hazaérünk, hiszen mi is szeretjük látni mikor kiüríti a melléknévszórót. Egy hét alatt tele lesz, a kuzin lecsavarja a kupakját és, megütögetve az alját, mint egy ketchupos flakonnak, a Második sugárútra önti az ablakon keresztül. És ott, a szél hátán, a melléknevek és határozószók lebegnek az út és a járda felett, mint egy felhőnyi áttetsző konfetti.

Valahogy úgy néznek ki, mint leheletfinom celofánból készült, összefűzött, miniatűr betűtészták. Egyáltalán nem látszanak, hacsak nem pont úgy esik a fény, s a többségük színtelen. Ámbár, néhány szó halvány pasztellszínű. Például a „nagyon” sápadt rózsaszín; a „friss” természetesen zöld; a „kétségtelen” pedig piszkos szürke. És van még egy szó, – a kuzin kedvence, amikor épp a legjobban utálja a Természetet –, mely a cigarettás dobozok tetején körbefutó vörös nejloncsík egy darabkájára hasonlít. Ez a szó nem való családi olvasmánynak szánt könyvbe.

Többnyire a melléknevek és határozószók egyszerűen a csatornába vagy az útra hullnak és eltűnnek, mint a hópelyhek, mikor földet érnek. Ám egyszer-egyszer, mikor szerencsénk van, pontosan egy párbeszéd közepébe csöppennek.

Egyik nap, a csemegeüzletből hazafelé Mrs. Gorman az ablakunk alatt sétált el Mrs. Millerrel. Egy kevéske melléknév és határozószó pedig pontosan a mondókája közepébe záporozott.

„Az árak ezekben a boldog szép időkben” – jegyezte meg Mrs. Gorman –, „tünékenyek, homályosak és egyszerűen szörnyűek. Ne feledje tébolyodott szavaim, a dolgok elindultak egyenesen és kiváltképp a tündöklő, hajthatatlan, allegorikus lejtőn.”

Mrs. Gorman, természetesen, eléggé meglepődött de gyönyörűen kezelte, előkelőn és leereszkedőn mosolygott Mrs. Millerre. Mindig is mondta, hogy az ősei királyok voltak; most már bizton állíthatja, hogy költők is.

Egyszer javasoltam a kuzinnak, hogy tartsa meg a mellékneveit, csomagolja őket csinosan felcímkézett tégelyekbe vagy dobozokba és adja el reklámügynökségeknek. Len azonban rámutatott, hogy soha az életben nem tudnánk eleget biztosítani nekik. Végül mégiscsak eltettünk néhány cipősdoboznyit, melyeket magunkkal vittünk egy városnéző kirándulásra Washingtonba. És ott, a látogatóknak fenntartott galérián a Szenátus felett, óvatosan beleöntöttük őket egy hatalmas elektromos ventilátorba, ami az ülésteremben keringette a levegőt. Óriási felhőben terültek szét és lesodródtak egyenesen egy borzasztó vitába. Ezúttal viszont valami nem sikerült mert a dolgok egy kicsit sem hangzottak másként.

Még mindig használjuk a varázslatos melléknévszórót és Len kuzin cikkei napról napra jobbak. Nemrég jelent meg belőlük egy válogatás kötet, melyet bizonyára önök is olvastak. És folynak a tárgyalások a megfilmesítés jogáról. Len kuzin melléknévszórója táviratok írásánál is hasznosnak bizonyul, sőt használtam akkor is – többnyire a másfél hüvelykes szinten –, mikor ezt írtam. Ezért lett ilyen rövid, természetesen.

Chovanecz-Molnár Éva fordítása