A MÁSIK FELESÉG

 

 

– …és megmondja nekem a minta számát – mondta éppen a feleségem, amint a hallon át a hálószoba felé tartottunk –, és akkor magam is meg tudom kötni, ha megcsináltatom a mintát.

Azt hiszem, mintát mondott – bármit jelentsen is ez a szó nála. És én bólintottam, s már menet közben gomboltam az ingemet: odakint meleg volt, s alig vártam, hogy levetkőzzek. Azon a sötétzöld, nyolcezer dolláros sportkocsin járt az eszem, amit ebédidőben a bemutatóterem kirakatában láttam a Park Avenue-n.

– …olyan recés minta, hozzáillő pliszékkel – mondta a feleségem, mikor megálltam az öltözőasztalomnál. Ledobtam az ingemet az ágyra, s kidüllesztett mellel fordultam a tükör felé.

– …lekerekített, gallér, bevarrt ujjak és tizenhat sor behúzott… – Elég mutatós mellkasom van meg széles vállam, gondoltam a tükörbe nézve; huszonhat éves vagyok, keskeny arcú, se szép, se csúnya.

– …ejtett váll, dupla deréktűzés, gesztenyezöld, olyan apró margarétás… – Az ilyen kocsiért legalább két-háromezret kell letenni készpénzben, gondoltam; a részletek pedig nagyobbak, mint az egész lakásunk havi bére.

Kiszedtem az aprópénzt a nadrágom zsebéből, s gondosan megvizsgáltam minden egyes pénzdarabot.

Gyerekkoromban olvastam egy hirdetést egy ifjúsági magazinban: "Az érmegyűjtés HASZNOS lehet, és JÓ SZÓRAKOZÁS! Miért nem kezded el MÁR MA?" Aztán megírták, hogy az 1913-as Szabadság-fejes ötcentes "és sok más érme!" – ezreket ér, s azt hiszem, azóta is szeretnék találni egy ilyen érmét.

– Szóval mi a véleményed? – kérdezte Marion. – Szerinted jól néznének ki együtt?

– Persze – biccentettem a tükörképének a tükörbe. A hálószoba ajtajában állt, összefont karral nézte a tarkómat. – Pompásan néznének ki együtt. – Alaposan szemügyre vettem egy tízcentest: 1958-ban verték, Woodrow Wilson képe volt rajta; aztán Marionhoz fordultam. – Nézd csak – mondtam –, ez egy újfajta tízcentes – Woodrow Wilson képével. – De Marion nem nézett a kezemre. Csak állt, és dühösen bámult rám. – Mi az? – kérdeztem. – Már megint mit követtem el? Marion nem válaszolt, így hát a szekrényemhez léptem, hogy tiszta fehérneműt vegyek ki. Kis idő múlva aztán hízelegve megismételtem: – No mi az, édes, mi a baj?

– Jaj, Al! – mondta panaszosan. – Te nem figyelsz rám, nem figyelsz! Legtöbbször nem is hallod, hogy mit beszélek!

– Már hogyne hallanám, drágám – zörögtem a fogasokkal. A nadrágomat kerestem. – Kötésről beszéltél.

– Egy narancssárga kardigánról, Al, narancssárgáról. Tudtam, hogy nem figyelsz, ezért megkérdeztem, hogy a narancssárga kardigánhoz hogy illik a… Hunyd be a szemed.

– Tessék?

– Nem, ne fordulj meg! És csukd be a szemed. – Becsuktam, és Marion folytatta: – És most leselkedés nélkül, mert azt úgyis észreveszem, mondd meg, hogy mi van rajtam.

Ez nevetséges volt.

Az utóbbi öt percben, mióta hazajöttem az irodából, legalább kétszer vagy háromszor nézhettem Marionra. A lakásba lépve meg is csókoltam, legalábbis azt hiszem. De ahogy most itt állok csukott szemmel, ha megölnek, sem tudom megmondani, hogy mi van rajta. Járt az agyam; hallottam a lélegzését a hátam mögött, és el tudtam képzelni, ahogy ott áll ez az alig 160 centis és 45 kilós kislány a huszonnégy évével, bájos arcocskájával, mézszőke hajával abban a… abban a…

– Szóval? Ruhában vagyok, nadrágban, középkori páncélban, vagy anyaszült meztelenül állok itt?

– Ruhában vagy.

– A színe?

– A színe? Sötétzöld?

– Van rajtam harisnya?

– Igen.

– Kontyom van, rövid frizurám vagy lófarkam?

– Kontyod van.

– Oké, most megnézhetsz.

Mihelyt megfordultam, persze rögtön az eszembe jutott. Villogó szemmel állt ott, meztelen lába idegesen topogott a padlón, és égszínkék nadrágot meg fehér pamutblúzt viselt. És mikor megfordult, hogy kivonuljon a szobából, dühösen csapdosott a lófarka.

Hát, öcsém – és te is, húgom –, hacsak nem tegnap volt az esküvőtök, tudjátok, mi következett: a megbántott, fölháborodott hallgatás. Kényelmes nadrágot, rövidujjú inget vettem, aztán bementem a nappaliba, ahol a pamlagon ott ült Marion, s komoran tanulmányozta a guillotine-ra ítélt másnapi áldozatok képeslapnak álcázott listáját. Tudtam, hogy mi az első név a listán; egyenesen a konyhába mentem, két magas pohárba italt töltöttem, s a fiókból kivettem a csavarhúzót.

A nappaliban, ahol oly hidegen nem is vett rólam tudomást egykor sugárzó és kacagó menyasszonyom, az italt letettem a kávézóasztalra, s benyúlva a képeslap mögé, két ujjam közé fogtam Marion állát. A képeslap lepottyant, én pedig nyomban Marion fogai közé nyomtam a csavarhúzót, szétfeszítettem a száját, s megpróbáltam beletölteni némi italt. Marion nevetni kezdett, szájából kifolyt az ital, én meg a kezébe adtam a poharát, s fölvettem a magamét. Leültem Marion mellé, koccintottam vele, aztán jókorát kortyoltam; s amint az ital fölélénkítette lassú vérkeringésemet, s szinte éreztem, hogyan merülnek meg benne nevetve és ujjongva a boldog vértestecskék, fölkészültem a következő – és elkerülhetetlen napirendi pontra.

– Már nem szeretsz – mondta Marion.

– De szeretlek – csókoltam meg a nyakát, s közben körbepillantottam a válla fölött a szobában.

– Ó, nem szeretsz, nem igazán szeretsz.

– Ó, de szeretlek, igazán. Drágám, hol az a könyv, amit tegnap este olvastam?

– Ott van! Látod? Folyton csak olvasni akarsz! Soha nem megyünk sehová! Azt hiszem, a mézesheteknek igazán vége.

– Nem, szó sincs róla, bogaram. Pontosan úgy érzek irántad, mint amikor megkértem a kezedet, becsületszavamra. Posta jött?

– Csak hirdetések meg egy számla. Mielőtt összeházasodtunk, odafigyeltél minden szavamra, és mindig észrevetted, hogy milyen ruha van rajtam, és bókoltál, és virágot küldtél, és apró ajándékokat hoztál, és – hirtelen kihúzta magát emlékszel az édes kis levélkékre, amiket küldtél? Mindenütt levélkékre bukkantam – bámult el vágyakozó tekintettel a vállam fölött. – A táskámban – mosolyodott el szomorúan –, a kesztyűmben. A munkahelyemre is jöttek a levelezőlapok, néha még távirat is. A lányok odavoltak, hogy milyen aranyosak. – Hirtelen a szemembe nézett. – Drágám, miért nem…

– Segítség! – mondtam. – Segítség!

– Mi az? – kérdezte hűvösen Marion, s én megpróbáltam megmagyarázni.

– Nézd, kedvesem – öleltem át barátian a vállát –; négy éve vagyunk házasok. Hát persze hogy vége a mézesheteknek! Nem lennénk talán teljesen hülyék kérdeztem józanul –, ha nem így lenne? Persze hogy szeretlek – győzködtem, és vállat vontam. – Persze. Tudnod kell. Mindig örülök, ha látlak; a derék Al Pullen szereti a feleségét. De négy év után, amikor hazajövök, szépen fölbaktatok a lépcsőn, nem hármasával veszem őket már. Ilyen az élet – csaptam derűsen a hátára. – A legnagyobb tűzvész is kialszik idővel, hiszen tudod. – Kedvesen rámosolyogtam. – Ami pedig a táskádba dugdosott levélkéket illeti – segítség, segítség! – Több eszem is lehetett volna: vannak dolgok, amiket képtelenség megmagyarázni egy nőnek.

Aznap nehezen aludtam el – a heverő rövid nekem –, s lehetett már vagy háromnegyed három, mikor kimerült és görcsös álomba zuhantam. S azt is elhihetik, hogy másnap reggel igen nyomasztó volt a reggeli Mr. és Mrs. Alfred E. Pullen otthonában.

 

Ki tudná megmondani, van-e közük ezeknek az eseményeknek ahhoz, ami ezután történt? Én biztosan nem.

Halálosan fáradtan tartottam hazafelé másnap délután fél hat tájban a Third Avenue-n, a 34. utca irányában. Fáradt voltam, levert és bosszús, s csöppet sem igyekeztem hazaérni. Fülledt meleg volt, s biztos voltam benne, hogy Marion újabb szemrehányásokat tálal vacsorára egész este. A nyakkendőm kioldva, a gallérom kigombolva, a kalapom hátratolva, vállra vetett kabáttal baktattam a járdán, s nagyon szerettem volna, ha minden másképp volna.

Mindegy, hogy pontosan hogyan – csak másképp. Például eszembe jutott, hogy mi lenne ebben a pillanatban, ha annak idején a botanika szakot választom, s nem a testnevelést az iskolában. Vagy hogy mit tennék ebben a percben, ha megkapom az állást az Enterprises Incorporatednél, s nem a Serv-Eeznél helyezkedem el? Vagy ha nem szakítottam volna azzal a magas, fekete lánnyal, aki olyan nazálisan tudta dúdolni a Japán homokbányászt?

A 36. utca sarkán megálltam az újságosbódénál, s leszurkoltam tízcentesemet az újságosnak; régen ismertük már egymást, bár azt hiszem, soha nem váltottunk még szót. Az újságos rám pillantott, eltette a pénzt, az egyik állványról levett egy újságot, összehajtotta és odanyújtotta nekem; én biccentettem, a hónom alá dugtam az újságot, és továbbmentem. Ekkor történt; fölpillantottam az utca túlsó oldalán álló sarokházra, s a ház falán, a második vagy harmadik emelet magasságában egy hirdetésen akadt meg a szemem – a kép egy vöröses folyadékkal teli, darázsderekú üveget ábrázolt, amit félig betakart a kékesfehér jég. Fölötte az ismerős betűtípussal írva ott állt a felirat:

"Igyál Coco-Coolát".

Értik? Nem "Coca-Cola" volt odaírva, nem egészen. S a hirdetést nézve nyomban tudtam, hogy nem a festő hibázott. Ilyen hibát nem véthetnek, hiszen az ilyen nagy, szabadtéri hirdetéseket több ember festi, napok munkájával. S azt is tudtam, hogy ez nem lehet egy rivális üdítőital hirdetése sem; az egész nagyon is hasonlított a Coca-Cola hirdetésére. Tudtam, hogy itt igenis Coco-Cooláról van szó. Megfordultam hát, hogy folytassam az utamat, s talán őrültségnek tetszhetett, amit tudni véltem ennek az egyetlen hirdetésnek a látványából.

De alig tettem meg két lépést, megbizonyosodhattam az igazamról. Az úttestre pillantottam. Csúcsidő volt, s egymás után húztak el mellettem a régi és új, mocskos és tiszta autók. De valamennyi egyszínű volt, jobbára fekete, és sehol semmi krómozás. Modern, fürge, jóképű kocsik voltak, értik, de egészen mások, mint amilyeneket valaha is láttam. A lámpa pirosra váltott, a kocsik lassítottak, megálltak, s ahogy elhaladtam mellettük, így már le tudtam olvasni néhánynak a nevét. Volt közöttük egy Ford, egy Buick, két Winton, egy Stutz, egy Cadillac, egy Dort, egy Kissel, egy Oldsmobile és legalább négy vagy öt kis Pierce-Arrow. Aztán bepillantva a 37. utcába, a Picayune cigaretta nagy hirdetőtábláján akadt meg a szemem:

"Amerika legkeresettebb márkája".

A Third Avenue-n pedig egy busz húzott el mellettem, zsúfolásig tele, mint ebben az órában mindig; csak a vonala volt kissé más, a színe pedig kék és fehér.

Hirtelen rémülten megfordultam, s tekintetem az Empire State Buildinget kereste. De az ott állt a helyén, s én megkönnyebbülten fülsóhajtottam. Bár az épület vagy tíz emelettel alacsonyabb volt. Mikor történt mindez? Kábultan töprengtem, aztán kinyitottam az újságomat, de nem volt benne semmi rendkívüli – míg meg nem pillantottam a címét. New York Sun, harsogta a cím, én meg levegő után kapkodva álltam a járdán: a Sun már évek óta nem jelent meg New Yorkban.

Most már értik? Én végül megértettem, no de szeretek olvasni – már ha van rá időm –, s elég komoly tudományos képzettségem van, bármennyi tudományos fantasztikus könyvet olvastam is. Így hát biztosan tudtam már, hogy mi történt; s talán már önök is kitalálták.

Évekkel ezelőtt valaki nevet keresett egy új üdítő italnak, s végül a Coca-Cola nevet választotta. De nyilván más lehetőségek is megfordultak a fejében, s ha megtudhatnánk az igazságot, fogadni mernék, hogy az egyik változat Coco-Coola volt. Nem rossz név – olyan hűvös és üdítő –, az illető pedig biztosan majdnem ezt választotta.

De hogy lehet az, hogy a Ford, a Buick, a Chevrolet és az Oldsmobile fennmaradt, míg a Moon, a Willys-Knight, a Hupmobile és a Kissel nem? Nyilván a Kissel vezetői egyszer hoztak egy döntést, holott másképp is dönthettek volna. S akkor a Kissel éppúgy divatos lenne ma is.

Lucky Strike, Camel és Chesterfield helyett most inkább Picayune-t, Édes Caporalt és Piedmontot vásárolnánk. Nem lenne svábbogár és atombomba. Viszont a Sun lenne a legnagyobb New York-i lap, és George Coopernagel az elnök. Ha – milyen lenne a világ ebben a pillanatban, és mi mit tennénk? –, ha a múltban mindem csak egy picikét másképp történt volna. Ezernyi lehetőség van persze, milliónyi és milliárdnyi.

Lényegében mindenfajta világ elképzelhető; s az egyik ugyancsak tekintélyes tudományos elmélet szerint – Einstein így hitte – ezek a világok valóban léteznek is; valamennyi létezik, egymás mellett s párhuzamosan azzal a világgal, amelyet ismerünk.

Most már én is hittem ebben, s nagyon jól tudtam, hogy mi történt. Amint hazafelé tartottam munka után a Third Avenue-n, egy olyan parányi ponthoz értem, ahol két ilyen világ valamiképpen átfedi egymást. S az egyikbál átsétáltam a "ha" kissé különböző, másik világába, ami legalább annyira valós, mint az a világ, amelyikből kiléptem.

Még egy sarkot tettem meg egyre növekvő izgalommal és kíváncsisággal – mert eszembe jutott, hogy hová is megyek. Hiszen határozott céllal tartottam valahová, s amikor a közlekedési lámpa zöldre váltott, átvágtam a La Guardia Avenue-n, ahogyan most nevezték, s folytattam az utamat nyugat felé a 39. utcán. Kétségtelen, hogy valahová tartottam, de mihelyt eszembe jutott, hogy hová, a hideg futott végig a hátamon.

Mert tudtam.

 

A másik világban töltött életem emlékei, értik, még mindig éltek bennem; a távoli múlttól a jelenig. De attól a pillanattól kezdve, mikor az újságosnál fölpillantottam arra a hirdetésre, másfajta emlékek – egy másik világban megélt életem másfajta emlékei – is megmozdultak bennem. Csakhogy ezek az emlékek még homályosak és elmosódottak voltak. Tudtam, hová megyek– homályosan; s nem kellett jobban erőlködnöm, mint bármelyik embernek, aki a munkából hazafelé tart. A lábam csak vitt, míg oda nem értem a nagy lakóház dupla üvegajtajához, ahol a portás rám köszönt:

– Jó estét, Mr. Pullen. Meleg van ma.

– Ahogy mondja, Charley – feleltem, s beléptem az előcsarnokba; aztán a lábam fölvitt az első emeletre, s végig a folyósón egy lakás nyitott ajtajáig. És ahogyan minden este – éreztem, hogy így van –, bementem a nappaliba, s az újságot a heverőre dobtam. Olyan öltöny volt rajtam, amit azelőtt sohasem láttam, de persze tökéletesen állt rajtam, s már kissé kopottas volt.

– Hé, megjöttem! – hallottam a saját hangomat, mint mindig; s ez a mondat egyszerre volt teljesen szokatlan és homályosan ismerős, s ugyanakkor egyre növekvő kíváncsisággal vártam, hogy ki fog nekem válaszolni ebben a világban.

A konyhában csapódott a tűzhely ajtaja, én fölakasztottam a kabátomat az előszobában, mint mindig, s a konyha meg a nappali közötti padlón léptek koppantak.

– Szia, drágám! – mondta, s én megfordultam, hogy megpillantsam közeledő feleségemet.

Igazán pompás ízlésem volt ebben a világban. A feleségem magas volt és nem is egészen sovány; a haja fekete, az arca nagyon fehér és határozottan szép; az alakja tökéletes, a lába hosszú és remek.

– Szia – mondtam lassan. – Micsoda fölháborítóan jóképű nőstény vagy te!

Leesett az álla a csodálkozástól, kék szeme gyanakodva összeszűkült. Aztán kitártam a karomat, s örömmel közeledtem felé, s miközben a karomba bújt, hátrahúzta a fejét, hogy megszagolja a leheletemet. De nem húzódhatott nagyon el, mert – nem tehettem róla – szorosan öleltem; nagyszerű érzés volt ezt a csinos lányt ölelni.

– Most már tudom, miért megyek mindennap az irodába – mondtam, és belecsókoltam szép, fehér nyakába, ami rendkívül kellemes érzés volt. – Okának kellett lennie, s most már tudom, hogy mi az. Hogy hazajöhessek hozzád.

– Al, mi van veled? – kérdezte. A hangjában még volt némi megdöbbenés, de kezdett megnyugodni.

– Semmi olyan, amin ne tudnál segíteni – mondtam –, méghozzá igen kellemes módon. – És ismét megcsókoltam.

– Édes – suttogta kis idő múlva –, vacsorát kell csinálnom. – S úgy tett, mintha menni akarna.

– A vacsora várhat – mondtam egy oktávval mélyebb hangon a szokásosnál –, de én nem. – S most már teli szájjal, mohón csókoltam. Gyönyörű, nagy, kék szeme csodálkozva kikerekedett, aztán becsukódott, és bágyadtan mosolygott.

Hirtelen Marion arcát láttaira magam előtt.

Tudatom és lelkiismeretem szemei előtt ott volt az a megcsalt és fölháborodott arc, de olyan eleven, mintha belépne az ajtón, s itt találna ezzel a szenvedélyes, fekete lánnyal a karomban; égett az arcom a bűntudattól. Mert magamat nem csaphattam be, nem tagadhattam magam előtt, hogy milyen jó érzés ezt a lányt ölelni. Tudtam, milyen közel járok ahhoz, hogy eláruljam Mariont, és rettenetesen szégyelltem magam, és azon töprengtem – még egyre ölelve azt a magas, gyönyörű lányt –, hogy hogyan vethetnék véget az ügynek ügyesen és okosan. Egy perc múlva kinyitotta a szemét, kérdőn nézett rám, érett, nedves ajka kissé szétnyílt.

– Nem szívesen mondom – mondtam ekkor a levegőbe szimatolva –, de mintha égne valami… rajtam kívül. -

– Ó! – sikoltott föl, és kiszaladt a konyhába. Én pedig becsuktam a szemem, és megkönnyebbülten fölsóhajtottam. Nem tudtam, hogyan sétáltam át ebbe a világba, és hogyan fogok kisétálni innen; de Marion elevenen élt bennem, míg ez a világ valószínűtlennek látszott. Hallottam, amint a konyhában nyílik a tűzhely ajtaja, víz folyik a mosogatóba, fölserceg a hús; gyorsan a heverőhöz mentem, s fölvettem az újságot.

Amint fölemeltem, a konyha előtt kopogni kezdtek a magas cipősarkak. A szőnyeg elnyelte a kopogást, amint felém tartottak, aztán a heverő párnája lesüppedt mellettem; finom, forró leheletet éreztem az arcomon, le kellett engednem a reszkető, zizegő útságot, rá kellett mosolyognom a mellettem ülő lényre.

És ismét – önkéntelenül is, helyeslően bólintottam – dicsérnem kellett az ízlésemet: nem közönséges nő volt ez.

– Lecsavartam a sütőt – mormogta. – Talán majd egy kicsit később vacsorázunk. Ha hűvösebb lesz – tette hozzá lágyan.

Gyorsan bólintottam.

– Jó ötlet. Az újság azt írja, ötszáz év óta ma volt a legmelegebb nap – halandzsáztam. – Az orvosok teljes semmittevést javasolnak.

De a hosszú lábú szépség oda sem figyelt.

– Szóval miattam szeretsz hazajönni? súgta a fülembe. – Régen nem mondtál már ilyesmit, drágám.

– Hm – mormogtam, s igyekeztem belebújni az újságba. – Azt írják, le akarják bontani a City Hallt – motyogtam, de ő a fülembe fújt gyöngéden; aztán kivette bénult ujjaim közül az újságot, a háta mögé dobta, és odabújt hozzám. Marion! – sikoltottam belül. Segítség! Aztán a hollóhajú lány átkarolta a nyakamat, és nem tudtam, mit tegyek; arra gondoltam, talán ájulást kéne tettetnem, mintha napszúrást kaptam volna.

Aztán vakító erővel döbbent belém a felismerés. Önhibámon kívül egy másik világba, egy másik életbe kerültem.

A lány a karomban – mert már ott volt – halkan, alig hallhatóan énekelt. Egy perc is beletelt, míg fölismertem a dallamot; s végre tudtam, végre fölismertem ezt a gyönyörű lányt. "Csak egy japán homokbányász" – dúdolta halkan, s most már mindenre emlékeztem ezzel a másik világgal kapcsolatban. Nem szakítottam ezzel a lánnyal – ebben a világban nem! Mi több, jutott hirtelen az eszembe, ebben a világban soha nem is találkoztam Marionnal. Még az is lehetséges, gondoltam, hogy meg sem született. Mindenesetre ebben a világban ezt a lányt vettem feleségül. Tagadhatatlan, hogy ez a lány mellettem a feleségem, immár három éve. És most már tudtam, hogy mit kell tennem nagyon is jól.

 

Istenem! Milyen pompásan éltünk Verával az elkövetkező hónapokban!

A munkám könnyű volt – semmi erőfeszítés. Értettem is hozzá, és ahogy mindig is gyanítottam, sokkal többet kerestem az Enterprises Incorporatednél, mint amennyit a Serv-Eez valaha is fizetett. Többször is eljöttem korábban a munkahelyemről, hiszen ez senkit sem zavart, és rohantam haza, hármasával véve a lépcsőket – az én szépséges Verámhoz. Hetente legalább egyszer egy csomó könyvet vittem haza, mert Vera szeretett olvasni, ahogyan én is; és fölfedeztem ennek a másik világnak a szépségeit.

Az élet apró részletei, tudják, mások voltak. A San Franciscó-i Óriások megnyerték például az ötvennyolcas sorozatot; a Second Avenue-n még állt a magasvasút; a Yucatan volt a legmenőbb rágógumi; a televízió műsora jó volt; és sok olyan prominens személyiség, akinek a neve hallatán meghökkennének, börtönben volt. De alapjában véve a két világ egy és ugyanaz volt. A vegyeskereskedések például egészen egyformák voltak mindkét világban; s az egyik délután, mikor bementem az egyikbe, hogy megnézzem a könyveket, csodálatos felfedezést tettem.

A forgó fémállványokon ott sorakoztak a fényes papírba kötött könyvecskék, melyek-borítójukról ítélve – egytől egyig egy természetellenesen fejlett leányzóról szóltak. Lassan forgattam az állványt, s láttam William Faulkner, Bernard Glemser, Agatha Christie és Charles Einstein könyveit, melyeket olvastam és szerettem.

Aztán az állvány alján megakadt a szemem a Mark Twain néven. A borítón egy vén, kerekes gőzhajó volt, a kötet címe pedig Kairótól délre. Új címet adtak valami régi műnek, gondoltam bosszúsan; és fölemeltem a könyvet, hogy megnézzem, melyik Mark Twain-kötet is az. Valamennyi könyvét olvastam – a Huckleberry Finnt legalább tucatszor, mióta fölfedeztem magamnak tizenegy éves koromban.

De a könyv szövege ismeretlen volt számomra. Egy húszéves fiatalember számolt be a kalandjairól, aki munkát vállal egy gőzhajón a Mississippin. Aztán a lap aljái egy név ötlött a szemembe.

"Finn; uram – feleltem a kapitánynak – állt a könyvben –, de inkább Huckleberrynek hívnak."

Egy percig tátott szájjal álltam a boltban, aztán megfordítottam a kis kötetet. A borítón ott volt Mark Twain fényképe: az ismerős fehér sörény, a bajusz, az a bölcs, öreg arc. De alatta az ismerős életrajz azzal végződött, hogy az író 1913-ban halt meg Mill Valleyben, Kaliforniában. Ebben a másik világban Mark Twain nyolc évvel tovább élt, és – nem tudom, hogy pontosan mennyivel több könyvet írt ebben a csodálatos világban – több könyvet írt. Reszkető kézzel mentem a pénztárhoz, és fizettem ki a Kairótól délre felbecsülhetetlen értékű példányát.

Szeretek ágyban olvasni, s aznap éjjel Verával elolvastuk az új Mark Twain-kötetnek legalább a felét, aztán – aztán, Vera hozott nekem egy finom, hideg Tom Collinst.

Jaj, istenem, micsoda világ volt!

 

És a következő hetekben – oldalamon az én nyúlánk, kék szemű szépségemmel – elolvastam Ernest Hemingway új regényét; az eddigi legjobbat. Olvastam egy komoly, pompás regényt James Thurbertől, s még valamit, amire évek óta vártam – Marcus Goodrich Delilah című; kitűnő könyvének a folytatását. Olyan nagyszerű könyveket olvastam, amilyeneket nem írtak talán azóta, hogy Gutenberg föltalálta a nyomtatást. Némelyiket hangosan fölolvastam Verának, aki éppen annyira élvezte őket, mint én. Olvastam George S. Kaufman Gyilkos kisasszony című, mulatságos krimijét; A királynő halottat George Bernard Shaw-tól; A harmadik szint című kellemes novelláskötetet, nem is tudom, kitől; Allen Marple kitűnő regényét; Alfred Eichler érdekes írásait a reklámszakmáról; egy izgalmas Orson Welles-darabot; s egy kötetre való új Sherlock Holmes-történetet A. Conan Doyle-tól.

Négy vagy öt hónapon át, ahogyan Vera találóan megjegyezte, olyan volt az egész, mint a mézeshetek. Megtettem mindazokat az apró dolgokat, mondta, melyeket az esküvő előtt meg a mézeshetek alatt; néha még újítottam is. És akkor – az egyik este váratlanul – egyszerre csak el akartam menni egy éjszakai szórakozóhelyre.

Azon az estén egyszerre csak el akartam menni otthonról, valami mást akartam csinálni a változatosság kedvéért. Vera meglepődött – tudni akarta, mi van velem, ami tipikusan női dolog. Ha nem reagálsz pontosan ugyanúgy nap mint nap, rögtön azt hiszik, hogy valami bajod van. És makacsul ragaszkodnak a hitükhöz. Az egyik este mondtam Verának, hogy nem kérek fagylaltot. Ő persze tudni akarta, hogy miért – ami hülyeség, ha jobban belegondolunk. Nem kértem, mert nem kértem, ennyi az egész! De mivel nő, ő tudni akarta az okot, tehát azt mondtam:

– Mert nem szeretem.

– Dehogynem – felelte. – Mindig is szeretted.

Értik már, hogy mire gondolok?

No, szóval elmentünk arra a szórakozóhelyre, de nem szórakoztunk túl jól. Vera elálmosodott, és már éjfél előtt otthon voltunk. Otthon aztán már nem volt álmos, de én az voltam. Néhány nappal később hazamentem és átöltöztem, ő meg mondott valamit, és én nem hallottam és nem válaszoltam, és egy kicsit összevesztünk. Tudni akarta, hogy miért nézek meg aprólékosan minden egyes pénzérmét, valahányszor átöltözöm. Én elég nyugodtan elmagyaráztam; beszéltem neki a gyerekkoromban olvasott hirdetésről, elmondtam hogy még mindig azt az 1813-as kiadású, Szabadság-fejes ötcentest keresem, ami kétezer dollárt ér.

De nem ez volt a teljes igazság. Amint átnéztem a zsebemben nap közben összegyűlt érméket – a Woodrow Wilson-tízcenteseket, a Grover Cleveland pennyket, a George Coopernagel profiljával díszített ötcenteseket s adott világom többi, ismerős pénzdarabját – megértettem valamit, amit korábban nem értettem.

A lehetséges világok, melyekben élünk, itt-ott átfedik egymást – egy sarki újságosbódénál például, a New York-i Third Avenue-n s nyilván sok más helyen is. S ezeken a helyeken néhanapján átkerülhet valami – például egy Woodrow Wilson-tízcentes – egy másik világba.

Nekem egy ilyen tízcentes került a kezembe, s amikor letettem a pultra az újságosbódénál, ott, két lehetséges világ találkozópontján, a tízcentesért annak a világnak az újságját kaptam, amelyik világba az a tízcentes tartozott. S én belesétáltam abba a világba, hónom alatt a New York Sun egy példányával. Most már tudom, már régen tudom ezt. Megértettem végül, de Verának nem mondtam el. Neki csak azt mondtam, hogy az 1913-as, Szabadság-fejes ötcentest keresem. Nem mondhattam meg neki, hogy egy Roosevelt-tízcentest is keresek.

És találtam is. Az egyik este már ott lapult a tenyeremben egy tízcentes Franklin D. Roosevelt profiljával. S mikor másnap délután letettem a pultra az újságosnál, a két világ találkozópontjánál, reszkettem. Az újságos fölvett és összehajtott egy újságot, én a hónom alá dugtam, megtettem három-négy lépést, s lélegzetet venni is alig mertem. Aztán szétnyitottam és megnéztem az újságot. New York World Telegram, harsogta a főcím, és én futni kezdtem – végig a 44. utcáig, aztán keletre a First Avenue-ra, aztán hármasával föl a lépcsőn.

A lakásba robbanva alig tudtam szusszanni is, de mégis kinyögtem az egyetlen szót, ami számított:

"Marion!"

És vadul magamhoz szorítottam, és majdnem megfojtottam, mert a fejét rántottam magamhoz, abban a magasságban, ahol Vera háta volt. De ő mégis megszólalt, bár a hangja szinte beleveszett a kabátomba.

– Al! – mondta. – Mi van veled?

Mert számára persze én itt voltam az előző este s minden este az elmúlt hetekben, hónapokban és években. S ebben a világban én is emlékeztem erre, csak ködösen, homályosan. Hátraléptem, s lepillantottam az én elbűvölően kicsi Marionomra, pompás, törékeny testére, finom, szőke szépségére.

– Semmi bajom – mosolyogtam rá. – Csak van egy gyönyörű feleségem, és rohantam haza hozzá. Vagy ez baj?

Nem volt baj, persze – és azóta csodálatosan élünk Marionnal. És az életünk csupa mulatság: hetente háromszor-négyszer is elmegyünk valahová; táncolni, színházba, vacsorázni, barátokhoz, még tekézni is. Mint régen, ahogyan Marion mondta, igen találóan. Mintha ismét a mézesheteinket élnénk, mondta a napokban, és nagyon boldog, és az vagyok én is.

Esténként néha azért egy kicsit fáradt vagyok.

Egy-egy a Serv-Eeznél töltött, nehéz nap után talán szívesebben maradnék otthon és olvasnék egy jó könyvet; már régen nem olvastam. De ez nem nyugtalanít. Mert az egyik éjjel, mikor fél háromkor hazaértünk a Mirimba mulatóból, ahogy ott álltam az öltözőasztalomnál, és átvizsgáltam a pénzeimet, megtaláltam egy újabb Woodrow Wilson-tízcentest. Nem is olyan nehéz találni, ha az ember nyitva tartja a szemét; akad Wilson-tízcentes, Ulysses Grant-fejes 25 centes, Coopernagel-ötcentes. S én gondosan eltettem a Wilson-tízcentesemért – és biztos vagyok benne, hogy az én hosszú lábú Verám boldog lesz, hogy a férjecskéje megint a régi. Mintha harmadszor töltenénk együtt a mézesheteinket. És éppen így lesz – a maga idejében – Marionnal.

Bizony, testvérem, az éremgyűjtés hasznos. És jó szórakozás! Miért nem kezded el – már ma!

 

Gálvölgyi Judit fordítása