HARMADIK SZINT A FÖLD ALATT

A New York Központi, a New York Körzeti, a New Haven-i és a hartfordi vasúttársaságok menetrendjeinek szerzői azt állítják, hogy csak két föld alatti szint létezik. De én állítom, hogy három, mert jártam a Központi Pályaudvar harmadik szintjén. Természetesen utána megtettem a megfelelő intézkedéseket: beszéltem egy pszichológussal, aki mellesleg a barátom. Meséltem neki a Központi Pályaudvar harmadik szintjéről. Barátom feltételezte, hogy éber-álomban éltem ki elfojtott vágyamat. Azt mondta rám, elég szerencsétlen lehetek. Feleségemnek is voltak már dührohamai, de a pszichológus ezzel kapcsolatban elmagyarázta, hogy modern világunk telis-tele van bizonytalansággal, terrorral, háborúkkal, gondokkal és egyéb, stresszt okozó helyzetekkel, s én mindezt így vezetem le magamban. Egyébként mindenki megpróbál valamilyen módon védekezni ezek ellen.

Valamiért mégiscsak meg kell keresni az igazságot; ezt a pszichológus is állítja, és valamennyi barátom egyet is értett vele. Legalábbis nagy valószínűséggel így van, tették hozzá. Hiszen például a bélyeggyűjtés sem más, mint menekülés a valóság elől. Lehet, hogy mindebben igazuk van, de a nagyapámnak nem volt szüksége a valóságtól való elmenekülés-re, hiszen állítólag az ő idejében a dolgok kellemesek és nyugalmasak voltak. A családunkban azonban mégis ő kezdte el a bélyeggyűjtést. Végeredményben nagyon szép lett a kollekció, tartalmazza az Amerikai Egyesült Államokban kiadott valamennyi vagy majdnem valamennyi bélyeget, közöttük különlegességeket is. Talán tudják: Roosevelt elnök is gyűjtött bélyeget.

Ennyi kitérő után hadd meséljem el, mi is történt velem a Központi Pályaudvaron. Az elmúlt nyáron egyik este sokáig dolgoztam az irodámban. Semmi kedvem sem volt keresztülutazni a városon, így elhatároztam, hogy metróra ülök a Központi Pályaudvarnál, így mégiscsak gyorsabban hazajutok, mint busszal. A Vanderbilt Avenue-nél fordultam be a Központi Pályaudvarra, lépcsőn mentem le az első föld alatti szintre, majd egy újabb lépcsőn a második szintre jutottam, ahonnan a külvárosokba indulnak a kocsik. Beléptem egy ajtón, amelyre a metrójáratok menetrendje volt kifüggesztve ... és eltévedtem. Máskor is előfordult ez velem. Százszor is jártam már a Központi Pályaudvaron, de mindig irtóztam ajtóitól, lépcsőitől, folyosóitól. Megtörtént egyszer, hogy legalább ezer métert kódorogtam az egyik alagútban, és a Roosevelt Szálló-halljában találtam magam.

Néha arra gondolok, hogy a Központi Pályaudvar úgy növekszik, akár egy fa gyökérzete; messzire nyújtja a föld alatt folyosóit és lépcsőit. Talán már ebben a pillanatban is létezik egy olyan alagút, amit senki sem ismer még, és ahol a Times Square felé megy egy vonat, míg egy másik talán a Central Park felé tart... És mivel a Központi Pályaudvar oly sok év óta annyi embernek jelentett valóban szökést, talán létezik az az alagút is, amelyikre én szeretnék rátalálni. De ezekről a gondolataimról sosem beszéltem pszichológus barátomnak.

A folyosó, amelyen elindultam, először balra fordult, aztán lejteni kezdett, és bár mondtam magamnak, hogy rossz irányba megyek, mégsem fordultam vissza. Nem láttam senkit, csak saját lépteim zaját hallottam, majd azt a fajta hangot, amit csak egy nagy üres tér okoz. Ezután már emberi beszélgetés foszlányai is eljutottak hozzám. Az alagút hirtelen balra kanyarodott, néhány lépcső következett, és ott találtam magam a Központi Pályaudvar harmadik föld alatti szintjén. Néhány másodpercig ugyan azt hittem, hogy visszajutottam a második szintre, de aztán észrevettem, hogy ez a tér jóval kisebb, kevesebb a pénztár, az ajtó, a terem közepén lévő irányítófülke fából készült és elég régimódi. És a férfi, aki ott ült, zöld szemellenzőt viselt, és hosszú, fekete lüsztermandzsettát. A fények halványabbak és pislákolnak: gázlámpák világítottak.

Márványból készült köpőcsésze volt a földön, a terem másik oldaláról hirtelen fény villant a szemembe, amint egy férfi aranyórát emelt ki a zsebéből. Felpattintotta a fedelét, vetett rá egy pillantást, majd a homlokát összeráncolta. Szokatlan kalapot viselt, négygombos öltönyén kicsi volt a hajtóka, és bicikliküllő nagyságú, óriási bajuszt hordott. Körülnéztem és észrevettem, hogy a pályaudvaron mindenki az 1890-es évek divatja szerint öltözött; életemben nem láttam még ennyi fantáziadús szakállt, pofaszakállt és bajuszt. Egy nő lépett be az ajtón: ruháján óriási sonkaujj, szoknyája a földet söpörte. Mögötte, a síneken egy lokomotívot láttam, egy kicsi Currier et Ives modellt, tölcsér alakú kéménnyel. És akkor mindent megértettem.

Hogy biztos legyek a dolgomban, odamentem az újságot áruló kisfiúhoz, és lenéztem a lábai előtt heverő újságcsomagra. A World volt, a World, amely évekkel ezelőtt megszűnt. Vezércikke Cleveland polgármesterének viselt dolgairól szólt. Azóta megtaláltam ezt az első oldalt a könyvtár archívumában 1894. július 11-i dátummal.

Odamentem a pénztárhoz, tudván, hogy a Központi Pályaudvar harmadik szintjén válthatok olyan jegyet, amellyel bárhová eljuthatok az Amerikai Egyesült Államokban. Két jegyet akartam venni az Illinois állambeli Galesburgbe.

Jártak valaha arra? Csodálatos város régi stílusú házakkal, selymes pázsittal, hatalmas fákkal, melyeknek ágai az út fölé hajolnak. És 1894-ben az esték még kétszer olyan hosszúak voltak, mint manapság, így az emberek sokáig üldögéltek kint a füvön, a férfiak cigarettáztak, és halkan beszélgettek, a nők pálmalevélből készült legyezővel legyezgették magukat, szentjánosbogarak repkedtek körülöttük abban a varázslatosan nyugodt világban.

Eszembe jutott, hogy az első világháború még húsz évvel van előttem a jövőben, a második negyvenre ...

A pénztáros kiszámolta a két jegy árát, egy pillantást vetett a számára különös kalapom szalagjára, de azért kiszámolta az árat. Volt elég pénzem, hogy kifizethessem a jegyeket. Mégis, miután odaadtam a pénzt, a pénztáros merően rám nézett, s megcsóválta a fejét a bankjegyek láttán.

– Ez nem pénz, uram – mondta. – Ha be akar csapni, nem jut messzire.

És belenézett a mellette lévő pénztárfiókba. Ott persze más típusú pénzek feküdtek, régiek, majdnem másfélszer akkorák, mint a maiak, és a rajzolatuk is egészen más volt. Visszavettem bankóimat, és gyorsan kimentem a teremből. A börtönök még 1894-ben sem lehettek túl vonzóak.

Ez minden. Csak feltételezem, hogy ugyanazon az úton távoztam. A következő nap ebédidőben elmentem a bankba, és kivettem a számlámról csaknem valamennyi pénzünket, háromszáz dollárt, és régi pénzt vettem rajta.

(Ez bosszantotta fel leginkább pszichológus barátomat.)

Majdnem minden pénzváltónál lehet vásárolni régi bankjegyeket, de megkérik az árát. A háromszáz dollárért kevesebb mint kétszáz régit kaptam, de ezen nincs mit csodálkozni: 1894-ben tizenhárom cent volt egy tucat tojás.

Jóllehet számtalanszor próbáltam azóta, nem találtam meg azt a folyosót, ami a Központi Pályaudvaron a harmadik szintre vezetett.

Louisa nagyon mérges lett, amikor mindezt elmeséltem neki. Nem akarta, hogy tovább folytassam a harmadik szint utáni keresgélést, és egy idő után fel is hagytam vele; visszatértem a bélyegeimhez. De egy idő óta hétvégeken már mind a ketten keressük azt a bizonyos folyosót, mert megbizonyosodtunk róla, hogy létezik. Sam Weiner, a barátom eltűnt. Senki sem tudja, hol lehet, de én nem féltem őt, hiszen városi gyerek; gyakran beszéltem neki Galesburgről –állandó témám volt –, és ő mindig mondogatta, hogy szeretne oda eljutni.

Nemrégen bizonyságot szereztem róla, hová tűnt: 1894-ben van.

Biztosan tudom, mert egy éjjel, amikor bélyeggyűjteményemet rendezgettem, felfedeztem ... De tudják-e, milyen is egy első napi kibocsátás? Amikor egy bélyeg megjelenik, a gyűjtők vesznek néhányat, és elküldik a saját nevükre még a vásárlás napján. A postabélyegző tanúsítja a dátumot. Ilyen egy első napi levél. Ezeket aztán sosem bontják ki, hiszen csak üres papírt tartalmaznak.

Ám azon az éjszakán, amikor a gyűjtemény legrégibb darabjait nézegettem, találtam egyet, ami eddig nem volt ott. Azazhogy ott kellett lennie, mert valaki elküldte nagyapám címére, a galesburgi lakásra; ezt a borítékon lévő címzésről olvastam le. És ott kellett lennie 1894. július 18-a óta – ez volt feltüntetve a postai bélyegzőn –, és én mégsem emlékeztem rá. Tízcentes sötétbarna bélyeg volt rajta Garfield elnök portréjával. Természetesen egy olyan levélnek, amelyet nagyapám postán kapott, teljes joggal helye van a gyűjteményben, és ott is maradt volna, ki tudja, meddig, ha én ki nem vettem és ki nem nyitottam volna.

A papír ezúttal nem volt üres. Ezt olvashattam:

941, Willard Street, Galesburg, Illinois

18. júl. 1894.

Charley!

Szerettem volna, ha neked van igazad. És elkezdtem hinni, hogy neked van igazad. És lásd, Charley, megtaláltam a föld alatti harmadik szintet. Két hete tartózkodom itt, ebben a pillanatban Dalyéknál vagyok, az utca végén valaki zongorázik, és valamennyien meghatódva éneklik a Viszlát Neillie-t. És engem is meghívtak egy limonádéra. Charley! Louisa! Gyertek vissza az időben! Addig keressétek a föld alatti harmadik szintet, míg meg nem találjátok.

Higgyétek el, megéri a fáradságot!

A levelet Sam írta alá.

A pénzváltónál, ahol én is jártam, felfedeztem, hogy Sam nyolcszáz dollárért vett régi pénzt. Ebből nyithatott egy üzletet, ahol szénát, takarmányt és gabonát árul. Azt mondta ugyan, hogy nincs kedve ehhez, de az 1894-es Galesburg-ben nem folytathatja régi foglalkozását.

Hogy mi volt a foglalkozása?

Sam volt a pszichológusom.

Kapuvári Zsuzsa fordítása