ELTŰNT SZEMÉLYEK

 

 

Sétáljon be, mintha közönséges utazási iroda volna – mondta az idegen, akivel egy bárban találkoztam. – Tegyen fel néhány szokványos kérdést a tervbe vett utazásról, üdülésről vagy valami ehhez hasonlót. Azután tegyen halvány célzást a prospektusra, de bármit is mond, ne térjen a tárgyra; várja meg, amíg ő magától kezd róla beszélni. Ha ezt nem tenné meg, akkor felejtse is el az egészet, mert soha nem fogja meglátni. Akkor maga egyszerűen nem a megfelelő típus, ennyi az egész. Ha kérdezősködik róla, csak nézni fog magára, mintha nem is tudná, miről beszél.

Újra és újra átgondoltam mindezt, de ami lehetségesnek látszik éjszaka, egy pohár sör mellett, nem könnyen hihető nappal, amint éppen csúnyán szakad az eső. Az volt az érzésem, bolond vagyok, hogy keresgélem a kirakatokon a bemagolt utcaszámot. Dél volt, esett, fújt a szél New Yorkban, a Nyugati Negyvenkettedik utcában. Mint a férfiak fele körülöttem, én is fogtam egyik kezemmel a kalapom karimáját. Viseltes esőköpeny volt rajtam, lehajtottam a fejem a rézsútosan zuhogó esőben. A világ vigasztalanul örömtelen és reménytelen volt.

Mindenesetre képtelen voltam másra gondolni, mint hogy ki vagyok én, hogy láthassam a prospektust, ha egyáltalán létezik. Név? – szólítottam meg magam, mintha már kérdeznének. Charley Ewell vagyok, egy fiatal fickó, aki bankban dolgozik, pénztáros. Nem szeretem a munkám, nem sokat keresek, és soha nem is fogok. Három éve élek New Yorkban, és nincs sok barátom. Az ördögbe is, nincs mit mondanom! Több filmet látok, mint amennyit szeretnék, túl sok könyvet olvasok, és beteg vagyok a magányosan elköltött vendéglői étkezésektől. Külsőm, képességeim és gondolataim átlagosak. Megfelel ez magának? Megfeleltem?

Most rátaláltam a címre a 200. tömbben, egy régi, álmodern irodaházban, amely kopott, ósdi volt, ámbár tulajdonosa igyekezett elrejteni a látszatot. Sikertelenül. Az Ötödiktől nyugatra New York tele volt ilyenekkel.

A vörösréz keretes üvegajtón át bejutottam a kicsi, frissen feltörölt, de mégis mocskosnak látszó csempés előcsarnokba. A zöldre festett falakon kidudorodtak a vakolat javításai. Névtábla lógott a falon krómozott keretben: fehér műanyag lap könnyen cserélhető betűkkel, fekete posztó háttéren.

Húsz-egynéhány név közül a második volt az Acme Utazási Iroda, az A-1 Mimeo és az Ajax Mágikus Tárgyak között. Megnyomtam a gombot az ódon stílusú, nyitott rácsos felvonó mellett, a csengő magasan a liftaknában szólalt meg. Hosszú szünet következett, azután egy kattanás, és a nehéz láncok lassan elkezdtek felém görögni. Majdnem megfordultam, hogy elmenjek – az egész olyan esztelennek tűnt.

Fent az Acme iroda azonban nem illett bele az épület atmoszférájába. Kinyitottam a díszüveges ajtót, és besétáltam. A nagy, négyszögletes szoba derűs és tiszta volt, neonfények világították meg. A széles, kettős ablakok mellett, egy pult mögött magas, ősz hajú, komoly külsejű férfi állt, a kezében telefonkagylót tartott. Rám nézett, bólintott, hogy lépjek be. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, a leírás pontosan illett rá!

– Igen, United Air Lines – mondta éppen a telefonba. – Járatszám – ránézett az üveggel borított pulton lévő papírra – hetes nulla három. Javaslom, jelentkezzék be 40 perccel indulás előtt.

Amint ott álltam előtte, és vártam, ráhajoltam a pultra, körülnéztem. Biztos, hogy ő volt az az ember, mégis ez itt egy közönséges utazási irodának látszott. Nagy, élénk plakátok a falakon, irattartókkal teli fémállványok, a pult üvege alatt nyomtatott menetrendek. Ez pontosan az, aminek látszik, gondoltam, és megint úgy éreztem, hogy bolond vagyok.

– Segíthetek valamiben? – A pult mögül az ősz hajú férfi rám mosolygott, visszatette a telefonkagylót. Hirtelen nagyon ideges lettem.

– Igen. – Húztam, az időt, kigomboltam az esőköpenyem, azután ránéztem, és azt mondtam: – Szeretnék... kitörni. – „Te bolond, ez túl gyors – mondtam magamnak. – Ne siettesd!” Pánikba esve figyeltem, milyen hatást váltott ki nála a válaszom, de szempillája sem rezdült.

– Nos, sok olyan hely van, ahová elmehet – mondta udvariasan. A pult alól kivett egy hosszú, keskeny leporellót, és felém fordítva letette az üvegre. REPÜLJÖN BUENOS AIRESBE – EGY MÁSIK VILÁGBA! Halványzöld betűkkel, kettős sorban ez volt a felirat.

Elég hosszú ideig néztem ahhoz, hogy udvariasnak tűnjek. Volt rajta egy nagy, ezüstös repülőgép, amint átrepült éjszaka egy kikötő felett. A hold csillogott a vízen, a háttérben hegyek látszottak. Megráztam a fejem. Féltem a beszédtől, attól, hogy megint valami rosszat mondok.

– Talán valami nyugodtabbat? – Másik leporellót vett elő. Vastag, öreg fák emelkedtek rajta a magasba, a napsugarak áthatoltak a lombok között. MAINE SZŰZ ERDŐSÉGEI – BOSTONON ÁT ÉS A MAINE VASÚTVONALON. Harmadik prospektust tett elém, és azt mondta: – Bermuda most igazán nagyon szép. – Ez a felirat azt állította: BERMUDA RÉGI VILÁG AZ ÚJBAN.

Elhatároztam, hogy megkockáztatom. A fejemet rázva ezt mondtam:

– Nem. Valójában állandó helyet keresek. Új helyet, hogy letelepedjek és ott éljek – itt egyenesen a szemébe néztem – életem végéig. – Ekkor idegeim cserbenhagytak, és megpróbáltam arra gondolni, hogyan tudnék visszakozni.

Ő azonban kedvesen mosolygott, és így szólt:

– Igazán nem tudom, miért ne tudnánk javasolni valamit önnek ezzel kapcsolatban is. – A karjára támaszkodva, kezeit összekulcsolva ráhajolt a pultra. Testtartása elárulta, hogy a világ minden ideje rendelkezésemre áll. – Mi érdekelné? Mit keres tulajdonképpen? Visszatartottam a lélegzetem, azután kimondtam:

– A menekülést.

– Mitől?

– Nos – mondtam habozva. Ez idáig még magamnak sem fogalmaztam meg. – Azt mondanám, New Yorktól és a városoktól általában. A gondoktól. A félelemtől. Attól, amiről az újságokban olvasok. A magánytól.

Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, pedig tudtam, hogy túlságosan sokat beszélek. A szavak kibuggyantak belőlem.

– Attól, hogy soha nem azt teszem, amit igazán szeretnék, hogy soha nem tudok jól szórakozni. Csak eladom a napjaimat, kizárólag azért, hogy életben maradjak. Magától az élettől menekülök, legalábbis az olyantól, mint amilyen a mostani. – Egyenesen ránéztem, és halkan ezt mondtam: – A világtól.

Ekkor leplezetlenül szemügyre vett, szeme állhatatosan tanulmányozta az arcomat. Nem próbálta álcázni azt, amit csinált. Tudtam, egy perc múlva megrázza a fejét, és azt mondja: „Uram, jobb, ha orvoshoz megy.” De nem mondta. Tovább nézett, szeme most a homlokomat vizsgálta. Nagydarab férfi volt, ősz haja erősen göndör, az arca nagyon kedves és értelmes. Úgy nézett ki, ahogyan a papoknak, ahogyan minden atyának kellene kinéznie.

Lejjebb eresztette a pillantását, hogy a szemembe, sőt a mögé nézhessen. A számat, államat, ajkam vonalát tanulmányozta. Hirtelen az volt a meggyőződésem, minden erőfeszítés nélkül nagyon sokat megtudott rólam, többet, mint amennyit én tudtam magamról. Egyszer csak elmosolyodott, mindkét karjával rákönyökölt a pultra, egyik kezével gyengéden dörzsölni kezdte a másik öklét. Megkérdezte:

– Szereti az embereket? Az igazat mondja, mert tudni fogom, ha nem azt teszi.

– Igen. Nem könnyen engedek fel azonban annyira, hogy magamat tudjam adni, és barátokra találjak.

Komoran bólintott, elfogadta azt, amit mondtam. Azt kérdezte:

^– Elmondhatja magáról, hogy meglehetősen rendes ember?

– Azt hiszem... úgy gondolom. – Vállat vontam.

– Miért?

Halványan elmosolyodtam. Nehéz volt erre válaszolni.

– Nos... legalábbis rendszerint sajnálom, amikor nem vagyok az.

Erre elvigyorodott, és pár pillanatig elgondolkodott. Aztán rosszallólag elmosolyodott, mintha egy nem túlságosan jó tréfát akarna mondani. Közömbösen így szólt:

– Tudja, jönnek ide alkalmanként emberek, akik nagyjából azt keresik, amit maga. Ezért azután amúgy tréfából...

Lélegzethez sem jutottam. Azt mondták nekem, valami ilyesmiről fog beszélni, ha azt gondolja, megfelelek.

– ...kidolgoztunk egy kis prospektust. Éppen most nyomtattuk ki. Csak a magunk szórakoztatására, érti? És az olyan ügyfelekére, mint amilyen maga. Arra kérném, nézze ezt át, ha érdekli. Ez nem olyasmi, aminek örülnénk, ha népszerű lenne.

– Érdekel! – Alig tudtam suttogni.

A pult alatt matatott, azután elővett egy hosszú, vékony prospektust. A formája és a mérete olyan volt, mint a többié. Felém csúsztatta az üvegen.

Ránéztem, közelebb húztam az ujjam hegyével. Szinte féltem megérinteni. A borítója sötétkék volt, olyan árnyalatú, mint amilyen az ég éjszaka. A tetején fehér betűkkel felirat: LÁTOGASSA MEG AZ ELBŰVÖLŐ VERNÁT! A kék borító tele volt szórva fehér pontokkal – csillagokkal. A bal alsó sarkában volt a földgömb, félig felhőkkel körülvéve. A felső, jobb sarokban, éppen a „Verna” szó alatt egy csillag, nagyobb és fényesebb, mint a többi. Olyanok voltak a sugarai, mint a karácsonyi képeslapokon lévő csillagnak. A borító alján ez volt olvasható: A ROMANTIKUS VERNA, AHOL AZ ÉLET OLYAN, AMILYENNEK LENNIE KELLENE. A felirat mellett egy kis nyíl jelezte: lapozzon.

Lapoztam egyet. A prospektus belseje olyan volt, mint a legtöbb utazási leporellóé. Képek és feliratok voltak benne, csakhogy ezek Vernával foglalkoztak Párizs, Róma vagy a Bahamák helyett. Gyönyörűen volt kinyomtatva, a képek olyanok voltak, mint a valóság. Úgy értem, látott már sztereó képeket? Nohát, ezek olyanok voltak, csak jobbak, még sokkal jobbak. Az egyik képen láthatta, hogy csillog a harmat a füvön, amely valóban nedvesnek látszott. Egy másikon egy fatörzs volt, mintha minden részletében tökéletesen kiemelkedett volna a lapról. Szinte megdöbbentő volt érintésekor a sima papírt érezni a valóságos kéreg helyett. A harmadik képen az apró emberi arcok csakhogy nem beszéltek. Az ajkak nedvesek voltak és éltek, a szemgolyó csillogott, a bőr valódinak látszott. Ránézéskor lehetetlennek tűnt, hogy ezek az emberek nem mozognak és nem beszélnek.

Szemügyre vettem egy nagy képet, amely dupla oldalt foglalt el. Úgy nézett ki, mintha egy domb tetejéről vették volna fel. Látta volna a tájat, amint lejt a lába alatt a völgy felé, azután a túloldalon megint felemelkedett. Mindkét domb oldalát erdő borította, a színe gyönyörű, sőt tökéletes volt. Zöld, méltóságteljes fák álltak mérföldeken keresztül, és amint néztem őket, tudtam, ez érintetlen, szűz erdőség. Messze lent a völgy alján az ég kékjét tükröző forrás csordogált. Imitt-amott, ahol a folyása óriási sziklákon tört meg, a víz fehéren habzott. Ismét úgy tűnt, ha elég közelről nézné, biztosan látná, amint rohan a forrás, felcsillantva a napfényt. A víz melletti tisztásokon zsindelyes tetejű házak álltak. Némelyikük gerendából vagy téglából, mások vályogból voltak építve. A kép alatti felirat csak ennyi volt: A KOLÓNIA.

A pult mögül a férfi a kezemben tartott prospektus felé bólintva szinte duruzsolta:

– Jó tréfa eljátszadozni ilyesmivel. Megtöri az egyhangúságot. Vonzó külsejű hely, ugye?

Csak némán bólintani voltam képes, ismét lenéztem a fotóra, mert az sokkal többet mondott, mint amennyit látni lehetett. Nem tudom megmondani, miért, de ahogy néztem az erdő borította völgyet, tudtam, ilyen volt Amerika hajdan, amikor még romlatlan volt. Tudtam, kis része csak ez az érintetlen, sértetlen erdőségekből álló hatalmas földeknek, ahol mindegyik forrás tiszta. Láttam, Kentuckyban, Wisconsinben, Északnyugaton hogy néztek ki azok az emberek, akik közül az utolsó is legalább száz éve halott. Tudtam, ha be tudnám lélegezni ezt a levegőt, úgy érezném, édesebben áramlanak a tüdőmbe, úgy, mint ahogy százötven évvel ezelőtt a Földön.

A kép alatt volt egy másik. Hat vagy nyolc ember volt egy parton, talán egy tónak vagy a fenti képen lévő forrásnak a partján. Két gyerek guggolt a víz szegélyét paskolva. Az előtérben félkörben felnőttek kényelmesen ültek, térdeltek vagy guggoltak a sárga homokon. Többen dohányoztak, legtöbbjük kezében kávéscsésze volt. A nap sütött, és tudtam, a levegő balzsamos, reggel vagy éppen közvetlenül a reggeli étkezés után. Mindenki mosolygott. Egy asszony beszélt, a többiek hallgatták. Az egyik férfi félig felemelkedett guggoló helyzetéből, egy kavicsot akart ugratni a víz tükrén.

Tudtam: reggeli után körülbelül húsz percet töltenek el a parton, mielőtt elmennek dolgozni. Tudtam, hogy barátok, és minden napjukat így töltik. Tudtam – mondom: tudtam –, hogy mindnyájan szeretik a munkájukat, bármi legyen is az. Nem volt ott erőltetett rohanás, stressz. És hogy... nos, azt hiszem, ez minden. Egyszerűen tudtam, hogy ezek a családok mindennap reggeli után kellemes félórán át üldögélnek és beszélgetnek a reggeli napon, azon a gyönyörű parton.

Soha ezelőtt nem láttam ehhez hasonló arcokat. Ezek az emberek a képen eléggé mindennaposaknak látszottak, amolyan kellemes, többé-kevésbé ismerős típusú arcok. Néhányan fiatalok, húsz év körüliek. Mások harmincasok lehettek, egy férfi és egy nő ötvennek nézett ki. A legfiatalabb pár arca teljesen ránctalan volt. Úgy gondoltam, ezek ott születtek, ezen a helyen, ahol soha senki nem aggódott vagy félt. A többieknek, az idősebbeknek, volt ránc a homlokán, barázda a szájuk körül, de éreztem, ezek a ráncok már nem lesznek mélyebbek, ezek olyanok, mint a begyógyult sebek. A legidősebb pár arcán látszott valami, azt mondanám, a megkönnyebbülés. Egyetlen arcon sem látszott a rosszindulatnak még a szikrája sem. Ezek az emberek boldogok voltak. Sőt tudtam, hogy ezelőtt is boldogok voltak, napról napra, hosszú-hosszú ideje, azok is lesznek mindig is, és ezt tudják is.

Csatlakozni akartam hozzájuk. Elkeseredett vágyat éreztem a lelkem mélyén, hogy ott lehessek, ott, a parton, reggeli után, a napos reggeleken ezekkel az emberekkel. Alig tudtam türtőztetni magam. Ránéztem a pult mögötti férfira, és nagy nehezen elmosolyodtam.

– Ez nagyon... nagyon érdekes.

– Igen. – Visszamosolygott, azután derűsen megrázta a fejét. – Voltak ügyfeleink, akiket mindez annyira érdekelt és megragadott, hogy nem is akartak másról beszélni. – Nevetett. – Gyakorlatilag mindent tudni akartak, árakat, részleteket, mindent.

Bólintottam, ki akartam mutatni, hogy megértem őket, és. egyetértek velük.

– Feltételezem, kidolgoztak ehhez illő történetet is – mondtam ránézve a kezemben lévő prospektusra.

– Ó, igen. Mit szeretne tudni?

– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdeztem halkan, megérintve a parton levő csoport képét.

Elővett a zsebéből egy pipát.

– Dolgoznak. Mindegyik dolgozik. Élik az életüket, egyszerűen azt teszik, amit szeretnek. Némelyikük tanul. A mi kis történetünk szerint – tette hozzá mosolyogva – van egy kitűnő könyvtáruk. Vannak, akik farmon dolgoznak, mások írnak, ki ezzel, ki azzal foglalkozik. Legtöbbjük gyerekeket nevel és... nos, azon munkálkodnak, amihez leginkább kedvük van.

– És ha semmi sincs, amit igazán tenni akarnának?

Megrázta a fejét.

– Mindig mindenkinek van terve, amit meg akar valósítani. Arról van csupán szó, ritkán jut arra idő, hogy ezen kelljen tépelődniük. – Dohányzacskót vett elő, és a pultra hajolva hozzálátott a pipája megtöltéséhez. A szeme egy vonalban volt az enyémmel, komoly arccal nézett rám. – Az élet olyan egyszerű és derűs. Bizonyos mértékig, jó értelemben hasonlít a hazájában élt hajdani korai pionír közösségekére, de a nélkül a robot nélkül, ami fiatalon pusztította el az embereket. Van elektromosság, mosógép, porszívó, vízvezeték, modern fürdőszoba, modern, nagyon modern orvostudomány. Nincs azonban rádió, televízió, telefon, autó. A távolságok kicsik, az emberek kis közösségekben élnek. Saját maguk termelik vagy készítik azokat a dolgokat, amelyeket használnak. Minden férfi maga építi a saját házát, de minden szükséges segítséget megkap a szomszédaitól. Megvan a kikapcsolódási lehetőségük, méghozzá jócskán, de az nem pénzért kapható, semmi olyan nincs, amire jegyet lehetne váltani. Vannak táncmulatságok, kártyapartik, házasságkötések, keresztelők, születésnapi összejövetelek, aratóünnepségek. Van úszás és mindenféle más sport. Sokat beszélgetnek, rengeteget tréfálkoznak és nevetnek. Gyakoriak a vendégeskedések és a közös étkezések. Minden nap jól be van osztva, kellemesen telik el. Nincsen gazdasági vagy szociális szorongatás. Kevés fenyegető veszedelem fordul elő az életben. Minden férfi, nő és gyermek boldog. – Itt egy pillanatra elmosolyodott. – Persze, a mi kis tréfánk szövegét ismételem csupán. – A prospektus felé bólintott.

– Persze! – mormoltam lenézve a prospektusra, és továbblapoztam. A KOLÓNIA OTTHONA – mondta egy felirat. Az első képen látott vagy azokhoz hasonló házak belsejéről volt ott körülbelül egy tucatnyi felvétel. Voltak ott nappalik, konyhák, dolgozószobák, zárt teraszok. Úgy tűnt, sok otthont korai amerikai stílusban bútoroztak be, de valahogy hitelesnek tűntek. Mintha ezeket a hintaszékeket, szekrényeket, asztalokat és hurkolt szőnyegeket ezek az emberek maguk készítették volna, rászánva a kellő időt, gondosan és gyönyörűen. Voltak modern berendezések is, egyikükön kifejezetten keleti hatás mutatkozott.

Valamennyire egyformán jellemző volt egy közös tulajdonság: tudtam, ahogy néztem őket, ezek a szobák igazi otthonok voltak az ott élők számára. Az egyik nappali falán, a kandalló felett kézzel hímzett mondás lógott: NINCS MÉG EGY OLYAN HELY, MINT AZ OTTHON. A szavak nem tűntek furcsának vagy megmosolyogtatónak, régi divatúnak vagy felújítottnak, a múltból lemásoltaknak. Igazaknak néztek ki, odatartoztak, ezek a szavak nem jelentettek többet vagy kevesebbet, mint egy őszinte érzés és tény egyszerű közlését.

– Ki maga? – Felemeltem a fejemet a prospektusról azért, hogy a férfi szemébe nézhessek.

Kényelmesen rágyújtott a pipájára, leszíva a gyufa lángját a pipa öblébe, miközben rám nézett.

– Benne van a szövegben, a hátlapon. Mi, azazhogy a Verna népe, az eredeti lakosság, olyan emberek vagyunk, mint maga. A Verna bolygó, levegővel, nappal, földdel és tengerrel, mint ez itt, ugyanolyan nagyjából a hőmérséklete is. Így azután élet fejlődött ki rajta, körülbelül úgy, mint itt, de korábban. Olyan emberek vagyunk, mint maga. Vannak jelentéktelen anatómiai eltérések, de semmi lényeges. Olvassuk és élvezzük a maguk James Thurberjét, John Claytont, Rabelais-t, Allen Marplet, Hemingwayt, Grimmet, Mark Twaint, Alan Nelsont. Szeretjük a csokoládéjukat, ami nekünk nincs, továbbá a zenéjük legnagyobb részét. Maga is szeretne sok olyasmit, ami nekünk van. A gondolatainkat, ámbár történelmünk és fejlődésünk nagy célkitűzései és irányzata jelentősen eltérő volt a magukétól. Szórakoztató fantáziálás, nemde? – Elmosolyodott, és egy füstkarikát fújt ki.

– Igen. – Tudtam, ez nyersen hangzik, ezért nem hagytam abba a mosolygást. Gondolkodás nélkül kérdeztem: – És hol van Verna?

– A maguk fogalmai szerint fényévekre.

Hirtelen mérges lettem, nem is tudtam, miért.

– Egy kicsit nehéz akkor odajutni, nem igaz?

Egy pillanatra rám nézett, azután a mellette levő ablak felé fordult.

– Jöjjön ide – mondta, és én elsétáltam az állvány sarka mellett, hogy mellé állhassak.

– Ott, egészen balra – a kezét a vállamra tette, és a pipa szárával mutatta – van két lakóház, egymásnak háttal építve. Egyiknek a bejárata az Ötödik sugárúton van, a másiknak a Hatodikon. Látja őket? A tömb közepén, innét a tetőket láthatja.

Bólintottam, mire folytatta:

– Az egyik épület tizennegyedik emeletén él egy férfi a feleségével. A nappalijuk fala az épület hátsó fala. A másik épület tizennegyedik emeletén laknak a barátaik, nappali szobájuk fala az ő épületük hátsó fala. Más szavakkal, ez a két házaspár kétlábnyira él egymástól, miután az épületek hátsó falai gyakorlatilag összeérnek.

A nagydarab férfi mosolygott.

– Mégis, ha Robinsonék meg akarják látogatni Bradenéket, elsétálnak nappalijukból a bejárati ajtóig. Azután átmennek egy hosszú folyosón a liftekig. Lemennek tizennégy emeletet. Az utcán körül kell sétálniuk a háztömböt, pedig a városi háztömbök hosszúak. Rossz időben néha még taxiba is kell szállniuk. Besétálnak az előcsarnokba, felmennek a felvonóval tizennégy emeletet, végigmennek egy folyosón, csöngetnek, és barátaik beengedik őket a nappaliba, amely kétlábnyira van a sajátjuktól.

A férfi visszafordult a pulthoz, én körülsétáltam a másik oldalára. Ekkor megszólalt:

– Annyit mondhatok csak, az a mód, ahogyan Robinsonék közlekednek, olyan, mint az űrutazás, ezeknek a rettenetes távolságoknak gyakorlati, fizikai megtétele. – Vállat vont. – Ha azonban át tudnának lépni azon a kétlábnyi falon, anélkül hogy kárt okoznának magukban vagy a falban... nos, ez az, ahogy mi „utazunk”. Mi nem szeljük át az űrt, mi kikerüljük. – Elmosolyodott. – Vegyen levegőt itt, és lélegezze ki a Vernán.

Halkan megkérdeztem:

– És azok így érkeztek meg, ugye? Az emberek a képen. Maga vitte oda őket. – Bólintott, és én tovább faggattam: – Miért?

Vállat vont.

– Ha látná, hogy az egyik szomszédjának a háza kigyulladt, megmentené a családját, ha tudná? Legalábbis olyan sokat közülük, amennyit tud?

– Igen.

– Nos, mi is ezt tesszük.

– Gondolja, annyira rossz a helyzet nálunk?

– Maga hogy látja?

Eszembe jutott a reggeli újságom főcíme, az aznapié és a többié.

– Nem olyan jónak – mondtam.

Csak bólintott, és így szólt:

– Nem tudjuk mindnyájukat elvinni, sőt sokat sem tudunk vinni. Ezért kiválasztottuk néhányukat.

– Mióta csinálják?

– Hosszú ideje. – Mosolygott. – Egyikünk Lincoln kabinetjének volt a tagja. De csak a maguk első világháborúja idejétől volt az az érzésünk, hogy előre látjuk, mi fog bekövetkezni. Addig csak megfigyelők voltunk. Első ügynökségünket Mexico Cityben nyitottuk meg 1913-ban. Most minden nagyobb városban van fiókunk.

– 1913 – hümmögtem, és valami felvillant az emlékezetemben. – Mexikó! Ide hallgasson! Maguk...

– Igen. – Elmosolyodott, mert tudta, mit fogok kérdezni.

– Ambrose Bierce csatlakozott hozzánk abban az évben vagy a következőben. 1931-ig élt, akkor már nagyon öreg volt. Még néhány könyvet írt, mind megvan nekünk. – Visszalapozott a prospektusban, és az első, nagy fényképen lévő egyik házra mutatott. – Ez volt az otthona.

– Mi volt Crater bíróval?

– Crater?

– Másik híres eltűnés. New York-i bíró volt, pár éve egyszerűen eltűnt.

– Nem tudom. Emlékszem, volt egy bírónk New Yorkból, húsz-egynéhány éve, de nem emlékszem a nevére.

A pulton keresztül feléje hajoltam, arcom nagyon közel volt az övéhez, és bólintottam. Azt mondtam:

– Tetszik a kis tréfája. Nagyon tetszik, olyannyira, hogy el sem tudom mondani. – Halkan hozzátettem: – Mikor szűnik meg tréfa lenni?

Egy pillanatra szemügyre vett, csak akkor szólalt meg:

– Most, ha akarja.

– A helyszínen kell döntenie – mondta a középkorú férfi a Lexington sugárút bárjában –, mert soha nem fog kapni másik lehetőséget. Én tudom, mert megpróbáltam. – Most ott álltam és gondolkodtam. Gyűlöltem annak a gondolatát, hogy nem láthatok viszont néhány embert. Volt egy lány, akit most ismertem meg, és itt, ebben a világban született. Arra gondoltam, itthagyom ezt a szobát, visszamegyek a munkámhoz, este pedig a saját szobámba. Végül a képen lévő mélyzöld völgyre és a nappali fényben fürdő kis, sárga vízpartra gondoltam.

– Elmegyek, ha megfelelőnek talál – suttogtam.

Az arcomat tanulmányozta.

– Legyen biztos benne – mondta élesen. – Teljesen biztos lehet. Senkit nem akarunk odaát tudni, aki nem boldog, és ha csak a legcsekélyebb kételye van, jobban szeretnénk, ha...

– Biztos vagyok benne – mondtam.

Egy másodperc múlva az ősz hajú férfi kihúzott egy fiókot a pult alól, és kivett egy kis, négyszögletes, sárga kartonlapot. Az egyik oldala nyomtatott volt, a nyomtatott szövegen halványzöld csík húzódott át. Úgy nézett ki, mint egy vasúti jegy White Plainsbe vagy akárhová. A nyomtatott szöveg szerint ÉRVÉNYESÍTÉS ESETÉN FELHASZNÁLHATÓ EGY UTAZÁSRA A VERNÁRA. NEM RUHÁZHATÓ ÁT. VISSZAFELÉ NEM ÉRVÉNYES.

– Igen. Mennyibe kerül? – kérdeztem a pénztárcám után nyúlva. Kíváncsi voltam, akarja-e, hogy fizessek.

Ránézett a hátsó zsebemben lévő kezemre.

– Minden pénzébe, beleértve az aprót is. – Elmosolyodott. – Magának nem lesz többé szüksége rá, mi pedig felhasználhatjuk a pénzét a működési költségekre.

– Nincs sok pénzem.

– Nem számít. – Nehéz bélyegzőgépet vett ki a pult alól, azt a fajtát, amelyiket a vasúti pénztárakban lehet látni. – Egyszer háromezer-hétszáz dollárért adtunk el egy jegyet, egy másikat pedig hat centért. – Becsúsztatta a jegyet a gépbe, lenyomta az öklével a billentyűt, utána átnyújtotta nekem. Most a hátlapjára piros tintával egy háromszög volt pecsételve, benne CSAK A MAI NAPRA ÉRVÉNYES szavak és az aznapi dátum. Letettem a pultra két öt– és egy egydolláros bankjegyet, továbbá tizenhét centet apróban.

– Menjen a jeggyel az Acme raktárba – mondta az ősz hajú férfi, és keresztülhajolva a pulton elmagyarázta, hogy jutok oda.

Az Acme raktár apró lyuk a falban. Lehet, hogy maga is látta már. Egy kisméretű üzlethelyiség az egyik Broadwaytől nyugatra eső szűk utcában. Az ablakra nem túlságosan ügyesen rá volt festve az Acme szó. Belül a falak olyan vastagon lefestett sajtolt bádoglemezekkel voltak bevonva, mint amilyeneket elaggott házakban látni. Volt ott egy elnyűtt fapult, pár rozzant, vörös műbőrrel bevont krómozott szék. Ezen a tájékon sok olyan helyiség van, mint az Acme raktár. Kis színházjegyügynökségek, bizonytalan autóbuszjáratok irodái, állásszerző ügynökségek. Ezerszer elmehet mellettük az ember, de soha nem látja meg őket. Kiváltképpen New Yorkban.

Mikor odaértem, egy szivarcsonkot szívó ingujjas férfi állt a pult mögött, papírokra irkálva. Négy vagy öt ember csendesen várakozott a székeken. A pult mögötti férfi felpillantott, amikor beléptem, lenézett a kezemben tartott jegyre. Amikor megmutattam neki, fejével az utolsó üres szék felé intett. Lehuppantam.

Egy lány ült mellettem a kézitáskáját szorongatva. Kellemes külsejű, elég csinos. Arra gondoltam, gyorsírónő lehet. A szűk kis iroda túloldalán munkaruhás fiatal néger férfi ült, mellette a felesége ölben tartotta a kislányukat. Volt ott egy ötven körüli férfi is. Elfordította tőlünk az arcát, a kinti esőben császkáló járókelőket nézte. Drága ruhákba volt öltözve, és Homburg kalapot viselt. Arra gondoltam, lehet, hogy egy nagy bank elnökhelyettese. Kíváncsi voltam, mennyibe kerülhetett a jegye.

Talán húsz perc telt el, ezalatt a pult mögött a férfi tovább munkálkodott a papírjain. Ekkor egy kis, ütött-kopott autóbusz állt be a járdaszegélyhez, hallottam, amint a kéziféket behúzta a vezető. Ócska, harmad– vagy negyedkézből vásárolt busz volt. Vörössel és fehérrel mázolták be a régi festést, a keréktárcsáin számtalan kikalapált horpadással, a kerekek barázdái csaknem teljesen simára voltak koptatva. Oldalára nagy, vörös betűkkel fel volt írva az ACME név. A vezető bőrzubbonyt viselt, továbbá egy elnyűtt szövetsapkát, olyat, amilyet a taxisofőrök. Pontosan olyasfajta viharvert busz volt, amilyenből sok látható errefelé, mindig tömve szegényes, fáradt, hallgatag emberekkel, akikről senki nem tudja, hova tartanak.

A kis busznak csaknem két órájába került, amíg átverekedte magát a forgalmon dél felé, Manhattanig. Mindnyájan csak üldögéltünk saját, külön hallgatásunkba és gondolatainkba burkolózva, miközben kinéztünk az esőverte ablakon. A kislány elaludt. A mellettem lévő, esővel barázdált ablakon keresztül néztem a megállókban nyüzsgő elázott embereket. Láttam a sofőrök feszült, elgyötört arcát. Láttam egy felgyorsuló taxit a Tizennegyedik utcánál, amint felcsapja az utcán összegyűlt mocskos vizet egy járdán álló férfira, aki vonagló szájjal szitkozódott. A buszunk gyakran vesztegelt a piros lámpánál, a járdákról tömegben áramlottak az emberek, megkerültek bennünket és a többi várakozó kocsit. Arcok százait láttam, de egy sem mosolygott.

Elszunyókáltam. Később egy csillogó, fekete autóúton voltunk valahol Long Islanden. Megint elaludtam, de felébredtem a sötétben, amint letértünk az autóútról egy sáros, kétirányú útra. Megpillantottam egy farmházat, az ablakai sötétek voltak. A busz lassított, zökkent egyet, és megállt. A kézifék csikorgott, a motor leállt. Ami mellett leparkoltunk, pajtának látszott.

Valóban az is volt. A sofőr odaballagott, felhúzta a nagy, fából készült ajtót. A kerekek csikorogtak a felső rozsdás vezetősínen. A sofőr ott állt, és mialatt belépkedtünk, nyitva tartotta az ajtót. Azután eleresztette, bejött utánunk, a nagy ajtó a saját súlyától becsapódott. A csűr lerobbant és nyirkos volt, a falai düledeztek, és bűzlött a marháktól. Semmi nem volt a döngölt padlón egy festetlen fenyőfa padon kívül. A vezetőnk erre intett zseblámpájával. Csendesen megszólalt:

– Üljenek le kérem. Készítsék elő a jegyüket. – Azután elhaladt a sor mellett, mindegyikünk jegyét kilyukasztotta. Lámpája egy másodpercre megállapodott sugaránál számtalan apró, kör alakú kartont pillantottam meg a padlón, elszórt, sárga konfettinek látszottak. Ekkor újra odament az ajtóhoz, éppen annyira nyitotta ki, hogy kiférjen rajta. Egy pillanatig láttuk a sziluettjét az éjszakai előtérben.

– Sok szerencsét. Itt várjanak – mondta. Elengedte az ajtót, az a helyére csúszott, és elvágta zseblámpájának imbolygó fényét. Egy perccel később hallottuk, amint a motor beindul, és a busz egyesben eldöcög.

Most csend volt a sötét pajtában, csak a lélegzésünk hallatszott. Múlt az idő, hirtelen úgy éreztem, feltétlenül beszélnek kell, akárkivel, aki mellettem van. Nem nagyon tudtam azonban, hogy mit mondjak. Kezdtem zavarba jönni, kicsit ostobának éreztem magam. Amellett nagyon is tisztában voltam azzal, hogy egy szánalmasan régi, elhagyott pajtában ülök. Múltak a másodpercek, idegesen mozgattam a lábamat. Hirtelen azt vettem észre, hogy didergek. Ekkor váratlanul rájöttem... agyamat elöntötte a vér a tehetetlen dühtől és a szörnyű szégyentől. Becsaptak bennünket! Kiforgattak a pénzünkből, mert megható igyekezettel elhittünk egy képtelen és fantasztikus mesét. Most pedig itthagytak bennünket, üljünk itt, amíg csak tetszik, amíg észhez nem térünk, mint megszámlálhatatlanul sokan előttünk, azután hazamehetünk, ahogy tudunk. Egyszeriben lehetetlen volt megérteni, sőt egyáltalán visszaemlékezni, hogyan lehettem ilyen könnyen rászedhető. Felugrottam, átbotorkáltam a sötétben a göröngyös padlón azzal a céllal, hogy hozzájussak egy telefonhoz és a rendőrséget hívjam. A nagy pajtaajtó nehezebb volt, mint gondoltam, de felhajtottam, kirohantam alatta, visszakiáltottam a többieknek, hogy jöjjenek velem.

Bizonyára látta már, milyen sok minden rögződik az emberben egy villanásnyi fény töredék másodperce alatt. Néha egy egész vidékkép, annak minden részlete bevésődik az emlékezetbe, gondolatban még utána is hosszú másodperceken keresztül látja és tanulmányozza. Ahogy visszafordultam a nyitott ajtóban, a pajta belseje kivilágosodott. Falainak és a mennyezetnek a résein, nagy, poros ablakain keresztül áthatóan csillogó, kék ég fénye áradt be. Ahogy kinyitottam a szám, hogy felkiáltsak, a tüdőmbe áramló levegő édesebb volt annál, amit életemben valaha is éreztem. A pajta széles, porfedte ablakán keresztül – szempillantásnál rövidebb ideig – leláttam egy mély, erdőborította felséges völgyre. Láttam, hogy messze lent kis forrás csordogál. Kék színű az égtől, mellette két alacsony háztető között a napfürösztötte part sárga darabkája látszott. És akkor, amikor ez a kép örökre bevésődött az emlékezetembe, a nehéz ajtó becsapódott. Körmeimmel kapaszkodtam a szálkás fába hiábavaló igyekezetemben, hogy kinyissam az ajtót – és ott álltam egyedül a hideg, esőverte éjszakában.

Nem tovább, mint négy-öt másodpercig babráltam az ajtón, mire sikerült kinyitnom, de ez több volt a kelleténél. A pajta sötét és üres volt. Semmi más nem volt benne, mint a fenyőfa pad és a kezemben tartott felvillanó gyufafényben a kis halom a padlón, ami úgy nézett ki, mint a nedves konfetti. Ahogy azt már az eszemmel tudtam akkor, amikor kívülről kaparásztam az ajtót, most már senki nem volt odabent. Tudtam, hol vannak, tudtam, hogy váratlan, gyönyörű és lelkes eksztázisban nevetve sétálnak hazafelé a zöld erdős völgybe.

  

Egy bankban dolgozom, nem szeretem a munkám. Ide-oda utazom a földalattin az újságok híreit olvasva. Albérletben lakom. A viharvert szekrényben, az összehajtott zsebkendők alatt van egy kis, négyszögletes sárga kartondarab. A tetejére ÉRVÉNYESÍTÉS ESETÉN FELHASZNÁLHATÓ EGY UTAZÁSRA A VERNÁRA szavak vannak nyomtatva, a hátlapjára egy dátum van rápecsételve. De hát az a dátum a múlté, a jegy érvénytelen, át van lyukasztva egy apró körökből kialakított mintával.

Visszamentem az Acme utazási irodába. Az előző alkalommal megismert magas, ősz hajú férfi odasétált hozzám, letett elém két ötdollárost, egy egydolláros bankjegyet és tizenhét centet apróban.

– Ezt a pulton hagyta, mikor legutóbb itt volt – mondta komoran. Egyenesen a szemembe nézett, és barátságtalanul hozzátette: – Nem tudom, miért.

Azután bejött néhány ügyfél, elfordult, hogy üdvözölje őket. Nem maradt más hátra, csak az, hogy elhúzzam a csíkot.

Sétáljon be, mintha közönséges utazási iroda volna – ha keresi, bármelyik városban megtalálhatja valahol. Tegyen fel néhány szokványos kérdést a tervezett utazásról, üdülésről, szóval valami ehhez hasonlót. Azután tegyen halvány célzást a prospektusra, de csak homályos utalásokat. Adjon neki időt, hogy felmérje magát és ő maga ajánlkozzon. Ha úgy látja, hogy maga megfelelő típus, ha hinni tud, akkor vállalkozzon, és ragaszkodjék a döntéséhez! Mert soha többé nem kap második lehetőséget. Tudom, mert megpróbáltam. Megpróbáltam. Én megpróbáltam.

 

 

Villányi György fordítása