FÉLEK

 

Borzasztóan félek, s nem is annyira magam miatt – elvégre hatvanhat éves ősz férfi vagyok –, mint inkább miattad és mindenki más miatt, aki előtt még ott áll az élet. Azért mondom ezt, mert úgy vélem, hogy mostanában bizonyos veszélyes jelenségek kezdenek feltűnni a világon. Mindenfelé találkozunk velük, szórakozottan elbeszélgetünk róluk, de hamarosan más tárgyra térünk, s elfelejtjük őket. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy ha e jelenségek mibenlétét nem határozzuk meg pontosan, a földön kaotikus állapotok uralkodnak el. Ki-ki meggyőződhet róla kedve szerint.

Tavaly, egy téli estén hazatértem a sakk-klubból, ahova járni szoktam. Özvegy vagyok, egyedül élek egy szerény, de kényelmes háromszobás, az 5. sugárútra néző lakásban. Elég korán volt még, így aztán felgyújtottam a lámpát a bőrfotelom mellett, elővettem egy rémtörténetet, amelyet akkoriban olvastam, és bekapcsoltam a rádiót. Sajnos nem figyeltem meg, melyik állomásra állítottam. A rádió bemelegedett, s először halk, majd erősödő harmonikaszó hallatszott. Mivel jól megfért az olvasással, beállítottam a megfelelő hangerőre, s kinyitottam a könyvet.

Szeretném a dolgokat a valósághoz hűen tolmácsolni, így aztán nem mondhatom, hogy különösebben odafigyeltem volna a rádióra. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a zene egyszer csak elhallgatott, a közönség pedig tapsolni kezdett. Aztán egy férfi a siker fölötti örömében nevetgélve azt mondta:

"Jól van. Nagyon jól van."

A közönség azonban tovább tapsolt. Kis idő múlva megint elégedett kuncogás hallatszott, majd a férfi határozottan megismételte:

"Nagyon jól van" – s a taps elhalkult. "Alex ikszipszilont hallották" – mondta a műsorközlő, mire én visszatértem a könyvemhez.

Ez a negyvenes hang azonban csakhamar újra magára vonta a figyelmemet, talán a tónus hirtelen változása miatt, amikor a férfi új témába vágott:

"Most pedig bemutatom önöknek Ruth Greeley kisasszonyt Trentonból, New Jersey állam. Ön zongoraművész, Greeley kisasszony, igaz?"

Félénk, alig hallható válasz érkezett:

"Igen, így van, Bowes úr."

Aztán megint a férfihang, amelyet most már felismertem monoton ritmusáról:

"Mit fog játszani nekünk?"

"A La Palomát" – válaszolta a lány.

A férfi, mintegy bejelentésképpen, elismételte:

"Tehát a La Palomát halljuk."

Rövid szünet következett, majd felcsendültek a bevezető akkordok, én pedig folytattam az olvasást.

Ahogy a lány játszott, félig-meddig tudatosult bennem, hogy stílusa gépies, és a ritmus is széteső; talán ideges volt. Aztán hirtelen egy gongütésre lettem figyelmes. A lány még akadozva leütött néhány billentyűt, nyilván nem tudta, mit tegyen. Újabb riasztó gongütés hallatszott, a játék azonnal félbeszakadt, a közönség soraiban pedig nyugtalan fészkelődés támadt.

"Jól van, nagyon jól van" – szólt az ismerős hang, s én rájöttem, hogy pont ezt vártam, tudtam, csakis ezt mondhatja. A közönség elcsendesült, s a férfi nekikezdett:

"Most pedig..."

A rádió elnémult. A pillanat törtrészéig semmi más nem hallatszott, csak a készülék búgása. Aztán teljesen más műsort kezdett sugározni – Bing Crosby és a fia énekelte hangfelvételről az egyik kedvenc számom, a Sam dala utolsó taktusait. Újra elmerültem hát az olvasásban, bár nemigen értettem, miért is szakadt meg az előző program. Igazából azonban csak akkor gondolkodtam el a dolgon, amikor végére értem a könyvnek, s lefekvéshez készülődtem.

Aztán, amint vetkőztem a hálószobában, eszembe jutott, hogy Bowes halott. Hosszú hónapok, évek teltek el azóta, hogy az ország sok ezernyi rádiókészülékében utoljára lehetett hallani azt a száraz nevetést és az ismerős "Jól van, nagyon jól van" mondatot.

Nos, mit is tehet az ember, ha valami nyilvánvaló képtelenséggel találkozik? Előadtam a történetet barátaim mulattatására, akik gyakran firtatták ezután, nem hallottam-e mostanában Morant és Macke-et, a rádió negyed százada népszerű volt két komikusát vagy Floyd Gibbonst, az egykori hírolvasót, de kijutott az élcelődésből detektoros rádiómnak is. A következő szokásos csütörtöki összejövetelen azonban teljes komolysággal hallgatta történetemet egy férfi, s amikor a végére értem, egy furcsa kis sztorit mesélt el, ami vele esett meg. Értelmes, intelligens ember benyomását keltette, s ahogy hallgattam, nem riadtam meg, inkább az izgatott, ami összekötő kapocsnak látszott története és rádióm különös viselkedése között. Mióta nyugdíjba mentem, rengeteg időm van, így tehát nem okozott gondot, hogy másnap kétórás vonatozással Connecticutba menjek, és a helyszínen bizonyosodjam meg az elmondottak hitelességéről. Részletes feljegyzést készítettem.

Jegyzeteimben a történet a következőképpen szerepel:

 

2. számú eset:

Louis Trachnor, ötvennégy éves szén- és fakereskedő.

Utolsó posta: Danbury 1., Connecticut állam

 

Ahogy Trachnor úr elmesélte nekem, 1950. július 20-án reggel hat óra körül kiment háza verandájára. Az eresztől le egészen a veranda aljáig szürke festékcsíkot vett észre, amely még meg se száradt. Trachnor úr szerint:

"Körülbelül húsz centi széles ecsettől származott, és szörnyen nézett ki, mivel a házfal különben hófehér volt. Először úgy gondoltam, néhány gyerek csinálta az éjjel, hogy megtréfáljon. De ha ők tették, létrát kellett szerezniük, máskülönben nem értek volna fel az ereszig – azt viszont nem hihettem komolyan, hogy ennyit vesződjenek. Ráadásul nem is volt elmázolva, sőt gondos munkára vallott a ház homlokzatán végigfutó szép, szabályos csík."

Trachnor úr szerzett egy létrát, és terpentinnel leszedte a szürke festéket.

Ugyanazon év októberében átfestette a házát.

"A fehér nem maradt meg elég jól, így aztán szürkére festettem. A homlokzati részt csináltam meg utoljára, és egy szombat délután öt óra tájban lettem kész vele. Mikor másnap reggel kijöttem, egy fehér csíkot vettem észre, amely a ház homlokzatán futott le végig. Úgy gondoltam, megint azok az átkozott kölykök tették, mert a sáv ugyanott volt, ahol korábban. De amikor közelebbről szemügyre vettem, felfedeztem, hogy a festés nem friss – az a fehér festék volt, amire a szürkét rávittem. Valaki szép gondosan leszedte az új festéket az eresztől le egészen a ház tövéig vagy húsz centi szélességben. Hát ki a fenének szerezhetett ez örömet? Egyszerűen képtelen vagyok rájönni."

Nos, megvan az összekötő kapocs Trachnor úr és az én történetem között? Tételezzük fel egy pillanatra: mindkét alkalommal történt valami – egyszerűen azért, hogy megzavarja az idő szabályos menetét. Úgy tűnik, ez játszódott le az én esetemben, hiszen néhány percig olyan műsort hallottam, amely nyilvánvalóan évekkel azelőtt készült. Namármost fogadjuk el azt, hogy senki más nem nyúlt Trachnor úr házához, csak ő maga. Befestette a házát októberben, de az idő valami különös összekuszálódása következtében a festék egy része a megelőző nyáron jelent meg a házán. Mivel akkor leszedte a szürkét, az őszi festés után egy széles szürke festékcsík hiányzott.

Mindazonáltal hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezt valóban hittem is. Nem volt ez egyéb, mint nyughatatlan töprengés, s mindkét rövidke történetet csak furcsa anekdota gyanánt meséltem barátaimnak. Társaságkedvelő vagyok, igen sok emberrel futok össze, s esetenként tőlük is hallok hasonló különös eseteket, cserébe az enyémekért. Van, aki ilyenkor biccent, és azt mondja: "Ez emlékeztet engem valamire, amit mostanában hallottam...", és gyűjteményem máris egy újabb sztorival gyarapodik.

Valamelyik péntek este egy Long Island-i férfit fölhívott a nővére New Yorkból. Az asszony határozottan állítja, hogy csak három nap múlva, a következő hétfőn telefonált. A Chase National Bank 45. utcabeli fiókjában egy olyan számlát láttam, amelyre a kiállítását megelőző napon fizettek be. Egy levelet éppen tizenhét perccel azután kézbesítettek ki New York City keleti 68. utcájába, hogy Wyoming állam Green River városának főutcáján bedobták egy postaládába.

És így tovább és így tovább. Összejövetelek alkalmával már egyre-másra történeteket követeltek tőlem. Én ugyanakkor úgy véltem, hogy azok gyűjtése és a valósággal való szembesítése nem egyéb, mint szórakoztató időtöltés. Amint azonban Julia Eisenberg elmesélte nekem a vele megtörténteket, már tudtam, hogy sokkal több annál.

  

77. számú eset:

Julia Eisenberg, harmincegy éves tisztviselőnő, New York City

 

Eisenberg kisasszony Greenwich Village egyik lift nélküli házában bérel egy kis lakást. Azután beszéltem vele, hogy Eisenberg kisasszony egyik szomszédja, akit a sakk-klubból ismerek, előadta nekem a történet egy kissé elferdített változatát. Ő maga annak a háznak a portásától hallotta, ahol lakik.

1947 októberének egyik késő esti óráján, úgy tizenegy körül, Eisenberg kisasszony lement fogkrémért a drogériába. Hazafelé menet, nem messze a lakásától. egy nagy, foltos kutya odafutott hozzá, és felugrott rá.

"Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy megsimogattam – mesélte Eisenberg kisasszony –, s attól fogva egyszerűen nem tudtam levakarni magamról. Ha bementem a ház előcsarnokába, szabályosan ki kellett löknöm, hogy be tudjam csukni az ajtót. Sajnáltam szegényt, és egy kis lelkiismeret-furdalásom is volt ilyenkor, mert amikor egy óra múlva kinéztem az ablakon, még mindig ott kucorgott az ajtó előtt."

A kutya még három napig csatangolt a környéken, s ahányszor csak közeledni látta az utcán Eisenberg kisasszonyt, határtalan lelkesedéssel üdvözölte.

"Amikor munkába menet reggelente felszálltam a buszra, ott szokott üldögélni a járdaszélen. Szívszorító volt látni, ahogy bánatos szemmel nézett a busz után. Magamhoz akartam venni, de tudtam, hogy akkor már soha nem menne haza, és akárki is a gazdája, biztosan szomorkodna utána. A környéken senki nem tudta, hogy kié; aztán egy napon eltűnt."

Két év múlva Eisenberg kisasszony kapott egy kölyökkutyát az egyik barátjától.

"A lakásom igazán kicsi ahhoz, hogy kutyát tartsak, de ez a kölyök olyan aranyos volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Idővel szép nagyra nőtt, s többet evett, mint én."

Mivel a kutya jól viselkedett, és a szomszédok sem háborogtak miatta, Eisenberg kisasszony általában eleresztette sétáltatás közben, hiszen nem szokott elkóborolni.

"Egy este sokáig szólongattam, de nem jött elő. Utoljára akkor láttam, amikor néhány házzal arrább szimatolgatott a sötét utcán. Soha nem jött vissza, nem láttam soha többé.

Namármost, a mi utcánkat mindkét oldalon homokkőből készült épületek zárt sora határolja. Az ajtókat mindig zárva tartják, és eldugott sikátorok sincsenek. Nem tűnhetett el csak így, hipp-hopp, egyszerűen nem tűnhetett el. És mégis nyoma veszett."

Eisenberg kisasszony hosszú ideig kereste a kutyáját, érdeklődött a szomszédoknál, újsághirdetéseket adott fel, de soha nem találta meg.

"Aztán, miközben egy este lefekvéshez készülődtem, véletlenül kinéztem az utcára nyíló ablakon – és egy rég elfeledett emlékkép idéződött föl bennem. Ott állt lenn a kutyám, akit több mint két éve elkergettem."

Eisenberg kisasszony rám nézett egy pillanatra, majd határozottan azt mondta:

"Ugyanaz a kutya volt. Az ember ismeri a kutyáját, és lehetetlen, hogy tévedjen. Egészen biztos, hogy ugyanaz volt. Talán őrültségnek hangzik, de az az igazság, hogy a kutyámat két évvel a születése előtt vesztettem, vagyis kergettem el."

Hangtalanul sírni kezdett, a könnyek végigperegtek az arcán.

"Most azt gondolhatja, hogy elvesztettem az eszemet, vagy egy kicsit magányos vagyok, és ezért beszélek ilyen túlzott érzelgősséggel egy kutyáról. De téved. – Zsebkendőjével felszárította a könnyeit. Egy csöppet sem vagyok labilisabb alkatú, mint bárki más manapság, s bátran állíthatom, tudom, mi történt."

Eisenberg kisasszony tiszta, de kissé rendezetlen nappalijában döbbentem rá, hogy ezeknek a furcsa kis jelenségeknek a következményei nem egyszerűen nyugtalanítóak, hanem nagyon könnyen tragikusak is lehetnek. Ekkor kezdtem el félni.

A legutóbbi tizenegy hónapot avval töltöttem, hogy felkutattam ezeket a különös eseteket, és mindennek aprólékosan utánajártam. Nagy meglepetéssel és rémülettel tapasztaltam: rengeteg van belőlük, sőt arra is felfigyeltem, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő ilyenek, és – nem tudom, érthetően fejezem-e ki magam – úgy vettem észre, ezek a váratlan fordulatok mind nagyobb erővel bírnak ahhoz, hogy alkalmasak legyenek emberi sorsok tragikus derékba töréséhez.

A következő, szinte csak találomra kiragadott példa jól szemlélteti annak a növekvő hatalmát, ami – bármilyen nevet is adjunk neki – manapság történik a világon.

 

34. számú eset:

Paul V. Kerch, harmincegy éves könyvelő, Bronx

 

Napsütötte vasárnap délután volt, amikor egy háromtagú, megkeseredett családdal találkoztam Bronxi lakásukban. Kerch úr tömzsi, fekete, jóképű fiatalember, a felesége bájos, sötét hajú asszony harmincon innen, akinek vonzó szépségét azonban már kezdték megtörni a szeme sarkában gyülekező szarkalábak, a fiuk pedig kedves, hat-hét éves gyerek. A kölcsönös bemutatkozások után a fiút a ház végében levő szobájába küldték játszani.

"Nos, akkor lássunk hozzá – szólalt meg elgyötörten Kerch úr, és egy könyvespolchoz lépett. – Azt mondta a telefonban, hogy általánosságban ismeri a történetet."

Ezt akár kérdésnek, akár kijelentésnek is vélhettem.

"Igen" – válaszoltam.

Leemelt egy könyvet a legfelső polcról, majd néhány fényképet vett ki belőle. Kezében a képekkel leült mellém a kanapéra.

"Itt vannak hát a képek. Egész jó fényképezőgépem van, s aránylag elfogadható amatőr fotósnak mondhatom magam. A konyhában még egy sötétkamrát is berendeztem, én magam hívom elő a képeket. Két héttel ezelőtt lementünk a Central Parkba."

A hangja fáradt és színtelen volt, mintha már vagy ezerszer előadta volna a történetet – hangosan vagy csak némán, magában lepergetve.

"Az idő, csakúgy, mint ma, nagyon szép volt, s a gyerek mindkét nagymamája váltig nyúzott minket, hogy készítsünk fényképeket. így aztán egy egész tekercs filmet elhasználtam, mindannyiunkról készítettem képeket. A gépemet úgy is be lehet állítani, hogy néhány másodperces időzített késéssel exponáljon. Azt csináltam tehát, hogy rögzítettem a gépet, majd beálltam a többiek közé, s így én is rajta vagyok a képeken."

Egy híján mindegyik képet átnyújtotta, szemében fásultság és reményvesztettség ült. "Íme, az összes felvétel, kivéve az utolsót" – mondta. A képek meglehetősen nagyok voltak, úgy húszszor tízesek. Alaposan szemügyre vettem őket.

Elég szokványosak, élesek és részletezőek voltak, és kivétel nélkül a háromtagú, mosolygós családot mutatták. Kerch úr világos, hétköznapi öltönyt, a felesége sötét ruhát és szövetkabátot, a fiú pedig sötét zakót és térdnadrágot viselt. A háttérben csupasz ágú fa állt. Felpillantottam Kerch úrra, mintegy jelezve, hogy végeztem a képek tanulmányozásával.

Kerch úr felvett egy képet, készen arra, hogy átadja nekem.

"Ez az utolsó felvétel. Éppen úgy csináltam mindent, mint korábban, Megbeszéltük, hogy miképpen helyezkedjünk el, beállítottam, majd megkerültem a fényképezőgépet, és odaálltam a többiekhez. Hétfő este előhívtam az egész tekercset, s ez jött elő az utolsó negatívról."

Átnyújtotta a fényképet.

Egy másodpercig úgy tűnt, minden pontosan olyan, mint a többi felvételen. Aztán észrevettem a különbséget. Kerch úr csaknem ugyanúgy nézett ki, mint az előző képeken; hajadonfőtt állt, és elégedetten vigyorgott, az öltönye azonban teljesen más volt. A fia ott állt mellette. Hosszúnadrágot viselt, s a korábbi képekhez viszonyítva jó tíz centit nőtt. Nyilvánvalóan eltelt néhány év, de a fiú éppen annyira nyilvánvalóan ugyanaz volt. Az asszony viszont teljesen elütött Kerch úr feleségétől. Csinosan öltözött, haját bearanyozták a napsugarak, szép és vonzó volt. Fogta Kerch úr kezét, és a fényképezőgépbe mosolygott.

"Ki ez az asszony?" – néztem a férfira.

Kerch úr kimerülten megrázta a fejét.

"Fogalmam sincs – mondta aztán hirtelen, majd kirobbant: – Fogalmam sincs! Soha életemben nem láttam!”

A felesége tekintetét kereste, de az asszony nem reagált, így aztán vállát megvonva újra felém fordult.

"Nos hát, hallotta. Most már mindent tud."

Aztán fölállt, és kezét zsebre vágva föl-alá kezdett sétálni a szobában. Sűrűn a feleségére tekingetett, s bár szavait hozzám intézte, gyakorlatilag hozzá beszélt:

"Tehát ki ez a nő? És egyáltalán, hogy a fenében készíthetett ilyen képet a gép? Soha életemben nem láttam ezt az asszonyt!"

Újra a fényképre meredtem, még közelebb hajoltam hozzá.

"A fák itt teljes virágzásban vannak" – állapítottam meg.

Az ünnepélyes arcú fiú mögött szélesen mosolygó apja és a bájos asszony állt. A háttérben a Central Park fái teljes nyári pompájukban tündököltek.

Megjegyzésemre Kerch úr keserűen biccentett.

"Igen, tudom. És mit gondol, ő mit mond? – tört ki, szemével a feleségére bökve. – Azt állítja, hogy ez az asszony a képen a feleségem, legalábbis néhány év múlva a feleségem lesz. Ó, istenem – kiáltott fel, s mindkét kezével a fejéhez kapott –, hogy a nők micsoda ostobaságokat tudnak összebeszélni!"

"Hogy érti ezt?" – fordultam Kerch asszonyhoz, de kérdésemre nem felelt, ajkait szorosan összezárta, egy árva szót sem szólt.

Kerch csüggedten megvonta a vállát.

"A kép szerinte a néhány évvel ezutáni állapotokat rögzíti. Ó akkor már halott lesz – itt habozott egy kicsit, majd szárazon folytatta –, vagy elvált, a fiunk nálam lesz, a képen lévő nőt pedig elveszem feleségül."

Mindketten az asszonyra tekintettünk, és oly sokáig néztük, hogy a végén már szólni kényszerült.

"Ha meg nem így van – tárta szét karját –, akkor igazán közölhetné velem valaki, hogy mi a csudát jelent ez a kép."

Egyikünk sem tudott válaszolni, és én pár perc múlva el is mentem. Nemigen tudtam volna mit mondani nekik. Azt a meggyőződésemet meg kiváltképp nem akartam közölni velük, hogy bármi legyen is a kép magyarázata, a házasságuknak befellegzett.

 

72. számú eset:

Alfred Eichler, harminchárom éves hadnagy, New York-i Rendőrkapitányság

 

1951. január 9-én késő este a Central Park egyik keleti bejáratától nem messze két rendőr egy pisztolyt talált a földön, közvetlenül egy kavicsos út mellett. A rendőrség laboratóriumában megvizsgálták, hogy van-e rajta ujjlenyomat. és találtak is jó néhányat. A pisztollyal egy lövést adtak le, s a szakértők még egy golyót kilőttek belőle, hogy a lövedéket ballisztikai szempontok szerint tanulmányozzák és osztályozzák. Utánanéztek az ujjlenyomatoknak, és rájuk is bukkantak a rendőrségi nyilvántartásban. Egy piti vagánytól származtak, akinek erőszakos cselekmények voltak a rovásán.

Kiadták a szokásos utasítást, hogy kerítsék elő a fickót. Egy nyomozó felkereste az albérletet, ahol a hírek szerint lakott, de nem találta otthon. Mivel pedig a megelőző órákban nem adtak hírt fegyveres támadásról, aznap éjjel nem is folytattak széles körű nyomozást.

Másnap este az előző nap talált fegyverrel agyonlőttek egy férfit a Central Parkban. Ballisztikai vizsgálatok után minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy nem lehet szó tévedésről. Hamarosan megtudtam, hogy az utóbb gyilkosság áldozatává vált férfi összeszólalkozott valamelyik cimborájával egy közeli kocsmában, ahonnan aztán együtt távoztak lerészegedve. Ez a bizonyos cimbora ugyanaz a kisstílű gazember volt, akinek a fegyverét a megelőző éjjel megtalálták, s amelyet azóta is a rendőrség páncélszekrényében őriztek.

"Képtelenség, hogy egy embert ezzel a fegyverrel lőjenek le, pedig így történt. Azt már ne is kérdezze tőlem, miként lehetséges ez, s azt is jó, ha tudja, hogy nem vagyunk bolondok ilyen üggyel bíróság elé menni" – adta tudtomra Eichler hadnagy.

 

117. számú eset:

Hubert V. Rihm, hatvanhat éves nyugalmazott rendőr százados, New York-i Rendőrkapitányság

 

Megbeszélésünk szerint egy reggel a Stuyvesant Parkban találkoztam Rihm századossal. A park a 2. sugárút végén van – városrengetegbe zárt kis zöld színfolt, fapadokkal és aszfaltozott sétányokkal. Miután átestünk a kölcsönös bemutatkozáson, és egy üres padot is találtunk, a százados azt mondta:

"Gondolom, a Fentz-ügyről szeretne hallani. Megmondom őszintén, nem szeretek beszélni róla, mindig fölkavar. Kíváncsi vagyok azonban, mi a véleménye az esetről, így hát elmondom."

Meglehetősen nagydarab, jól megtermett, pirospozsgás, durva arcvonású férfi volt. Régi rendőrzubbonyt meg egyensapkát viselt, de a rangjelzéseket már nem hordta.

Elővettem a jegyzetfüzetemet és a ceruzámat, ő pedig belevágott a történetbe.

"Egy éjszaka fent jártam City Mortuaryban, Bellevue-nél, úgy éjféltájban, s éppen kávét iszogattunk egy nálunk gyakornokoskodó orvostanhallgatóval. Míg el nem felejtem, a dolog 1950 júniusában történt, alig valamivel azelőtt, hogy nyugdíjba mentem. Az Eltűnt Személyeknél dolgoztam akkoriban. No, hát behozták ezt az ürgét, mit mondjak, igencsak furán nézett ki. Emlékszem, szakállas volt. Fiatal fickó, lehetett vagy harminc, de szabályos pofaszakállt növesztett, a ruhái meg tényleg furák voltak. Én akkor már harminc éve voltam a rendőrségnél, és bizony nem kevés szokatlan figurát láttam már kiterülve az utcán. Egyszer egy teljes királyi díszbe öltözött arabot találtunk, jó egy hétbe tellett, míg azonosítottuk: Tehát, mondom, engem nem az zavart, ahogyan a fickó kinézett, hanem az, amit a zsebéből szedtünk ki."

Rihm százados felém fordult, hogy meggyőződjön róla, érdekel-e, amit mond, majd folytatta:

"A halott zsebéből vagy egy dollár apró került elő; s az egyik emberem rábukkant egy ötcentesre, amelyet aztán megmutatott nekem. Persze az ember mindenféle ötcentessel találkozik, az újjal, Jefferson képmásával vagy esetleg régebbi kiadásúakkal, sőt hébehóba még olyat is látni, amelyen a Szabadság-emlékmű van – ezekből az első világháború előtt csinálták az utolsó darabokat. De ez még ennél is régebbi volt. Az egyik oldalán egy pajzs, az Egyesült Államok címerpajzsa volt, a másikon meg egy jókora ötös – még gyermekkoromban láttam ilyeneket. Az egészben az a különös, hogy ez az ötcentes vadonatújnak látszott, mintha csak tegnap került volna ki a pénzverdéből – a szakértők »verdefényűnek« nevezik az ilyet. 1876-ból származott, és a férfi zsebében talált centesek között egy sem volt ennél későbbi kiadású."

Rihm százados kérdően tekintett rám.

"Végül is előfordulhat ilyesmi" – néztem fel a jegyzeteim közül.

"Persze hogy előfordulhat – válaszolt mindentudóan –, de az összes pénzdarabon indián alakos veret volt. Mikor látott maga utoljára ilyet? Még egy ezüst háromcentes is előkerült. Úgy néz ki, mint egy régi tízcentes, csak éppen ez kisebb. A levéltárcájából előszedett valamennyi papírpénz pedig régi típusú, nagyméretű bankó volt."

A százados előredőlt, és hegyesen kiköpte a bagólét, az arcára meg felháborodott megvetés ült ki minden iránt, ami egy rendőr szerint csak eltérhet a szabályszerűtől.

"Több mint hetven dolcsi készpénz, és egyetlen állami bankjegy sincs az egészben.

Volt köztük két sárga hasú tízes is. Emlékszik rá? Arannyal lehetett hozzájutni. A maradék régi bankjegyekből tevődött össze – bizonyára tudja, helyi bankok adták ki őket, a bank elnökének az aláírásával. Ezt a pénzfajtát igen sokszor hamisították.

Aztán – folytatta Rihm százados, miközben lábát keresztbe vetve hátradőlt a padon még egy számlát is találtunk a zsebében, a Lexington sugárúti béristálló pecsétjével. Három dollárról szólt, a lova etetését, elhelyezését és egy bérkocsi mosását számították föl. Rábukkantunk egy sárgaréz tantuszra is, amellyel öt cent értékben lehetett sört venni a kocsmákban. A levéltárcájában egy 1876 júniusában, Philadelphiából keltezett levelet őrzött, amelyet régies stílusú, kétcentes bélyeg díszített. Ugyanott egy köteg levelezőlap is volt. A levél is meg a levelezőlapok is neki szóltak."

"Ó, hát akkor könnyedén azonosították, nem?" – szóltam közbe kissé meglepetten.

"Így is van. Rudolph Fentznek hívták, és valahol az 5. sugárúton lakott New York Cityben – a pontos címe nem jut eszembe. Nem is lenne semmi probléma, – Rihm százados előrehajolt, és megint kiköpött. – Csak éppen az, hogy ott semmiféle lakóhely nincs. Azon a helyen egy bolt van, s évek óta nem is volt más. Rudolph Fentz nevű emberről soha nem hallott senki, még a telefonkönyvben sem találni ilyen nevet. Soha nem kért senki vizsgálatot a fiú ellen, így aztán a központban nincsenek meg az ujjlenyomatai. A kabátjában benne van a szabó neve, de az alsó Broadwayn, ahol állítólag lakik, senki sem hallott ilyen nevű emberről."

"Miért, hát mi volt olyan különös a ruháján?"

"Látott maga valaha is olyan embert, aki rendkívül szűkre szabott, hajtóka nélküli, nagy, fekete-fehér kockás, él nélküli nadrágot viselt?"

Egy pillanatra elgondolkoztam, majd azt mondtam:

"Régi fényképeken láttam, hogy az apám hordott ilyet még egész fiatalon, amikor még nőtlen volt."

"Hát ez az, és biztosan rövid zsakettkabátot viselt, amelynek két behúzott gomb volt a hátán, meg hajtókás mellényt, magas cilindert, keménygallért, körülötte roppant nagy, fekete csokornyakkendővel, a lábán pedig gombos cipőt."

"Ez az ember is így volt öltözve?"

"A hetvenöt évvel ezelőtti divat szerint! És a fickó nem volt több harmincnál. A kalapjába be volt írva az üzlet neve, ahol vette – a 23. utca egyik boltja, ami viszont már a századforduló tájékán megszűnt. Maga szerint mit lehet egy ilyen históriából kisütni?"

"Hát nem sokat, az biztos – válaszoltam töprengve. – Úgy látszik, valaki nagy gonddal ódivatú ruhákba öltözött, azt hiszem, az érméket és a bankákat megvásárolhatta valamelyik éremkereskedőtől, aztán meg elüttette magát az utcán."

"Az már igaz, hogy elüttette magát. Gondolja csak el: éjjel, negyed tizenkettő, Times Square, a színházi előadások véget érnek – a világ legforgalmasabb helye ez ilyenkor. Ez a jóember meg egyszerre feltűnik az utca közepén, csak tátja a száját, és úgy bámul a kocsikra meg a jelzőlámpákra, mint aki soha életében nem látott ilyet. A sarki hekus felfigyelt rá, így aztán el tudom mesélni, mi történt. A lámpák zöldre váltottak, a forgalom megindult, ez a szerencsétlen hülye pedig ott áll az utca kellős közepén, s ahelyett hogy várna, megfordul, és vissza akar menni a járdára. Egy taxi elkapta, s a fickó egy szempillantás alatt halott volt."

Rihm százados egy ideig csak kábán ült, rágta a bagót, és dühödten meredt egy babakocsit toló fiatalasszonyra, bár biztos vagyok benne, hogy nem is látta őt. Elhaladtában az asszonyka meglepetten nézett rá, aztán a százados újrakezdte:

"Az égvilágon semmit nem lehet ebből kisütni. Semmiféle kapaszkodót nem találtunk. Csak úgy megszokásból régi telefonkönyveket kezdtem el böngészni, de elég reménytelennek látszott a dolog, mert a régebbi kiadásúak nincsenek meg. Aztán az 1939-es nyári kiadásban rábukkantam valami ifjabb Rudolph Fentzre, aki valahol a keleti 52. utcában lakott. A rendőrfőnök, akihez az épület tartozik azt mondta, hogy Fentz 42-ben költözött el onnan, már nyugdíjba vonulása után. Korábban valamelyik banknál dolgozott, nem messze a lakásától. Megtaláltam ezt a bankot, s ott megtudtam, hogy Fentz 40-ben ment nyugdíjba, és öt évvel ezelőtt halt meg. Az özvegye Floridában él a nővérével.

Írtam hát az asszonynak, de ő sem tudott sokat mondani, s az a kevés sem volt valami lélekemelő. Nem is jelentettem soha, mármint hivatalosan, úgy értem. Leendő férjének az apja eltűnt, amikor a fiú még alig volt kétéves. Egy este tíz körül lement egyet sétálni – a felesége azt gondolta, azért megy el, hogy kiszellőztesse a szobát, mielőtt lefekszik, és elszív még egy szivart –, és nem jött vissza, soha többé nem látták, soha senki nem hallott róla azután. A családja egy halom pénzt áldozott arra, hogy megtalálják, de minden kísérlet kudarcba fulladt. Mindez valamikor az 1870-es évek közepén történt – az idős asszony nem emlékezett a pontos időpontra. A férje sohasem mesélt túl sokat a dologról.

Tulajdonképpen ez minden. Egyszer rászántam egy délutánt, és átrágtam magam egy köteg rendőrségi feljegyzésen. Végül ráakadtam az 1876-ban eltűnt személyek listájára. Annak rendje-módja szerint Rudolph Fentz is szerepelt rajta. A személyleírás igencsak foghíjas volt, no meg persze ujjlenyomatok sem voltak. Még ennyi idős koromban is adnék egy évet az életemből, és talán az álmom is nyugodtabb lenne, ha vettek volna tőle ujjlenyomatot. A feljegyzés szerint huszonkilenc éves, dús szakállú; magas cilindert, sötét kabátot és pepita nadrágot viselt. Gyakorlatilag ennyit lehetett megtudni róla. A jegyzőkönyv nem tesz említést a nyakkendőjéről és a mellényéről, s az sem derül ki, vajon gombos cipőt hordott-e. A neve mindenesetre Rudolph Fentz, és az 5. sugárút valamelyik házában lakott. Akkor még biztosan lakóépület volt azon a helyen. Ügyének végső lezárása: felderítetlen.

Gyűlölöm ezt az egészet! Gyűlölöm, és bárcsak sohase hallottam volna róla! – Rihm százados teljesen magába roskadt. – Maga mit gondol? – csapott le rám hirtelen. – Gondolja, hogy ez az ember 1876-ban levegővé vált, aztán 1950-ben újra előkerült?"

Tanácstalanul megvontam a vállam, s a százados ezt tagadó válaszként értékelte.

"Nem, ez természetesen lehetetlen – mondta. – Természetesen lehetetlen – de akkor adjon valami más magyarázatot!"

Folytathatnám a sort.

Száz meg száz hasonló esetet mesélhetnék még. Egy tizenhat éves lány kiment reggel a hálószobájából, s a ruháit a kezében vitte, mert azok túl nagyok voltak neki – szemmel láthatóan újra tizenegy éves volt. Aztán olyan esetek is vannak, amelyek annyira hátborzongatóak, hogy le sem merem őket írni. Egytől egyig New York Cityben történtek, kivétel nélkül az utóbbi néhány évben. Ennek ellenére úgy vélem, hogy ezer és ezer hasonló szörnyűség fordul elő szerte a világon. Folytathatnám tehát a sort, de ez már nem is lényeges. A fő kérdés ez: mi történik és miért? Azt hiszem, megtaláltam a választ.

Önöknek is feltűnt, hogy ismerőseik többsége egyre inkább idegenkedik a jelentől, és fokozatosan erősödik bennük a múlt utáni vágyakozás? Nekem igen. Hosszú életem során eddig soha nem tapasztalt mértékben látom, hogy az emberek megelőző korokban szerettek volna élni – "a századfordulón", "amikor az élet egyszerűbb volt", "amikor érdemes lett volna élni", "amikor bátran családot lehetett alapítani, és az ember nyugodtan tekinthetett a jövőbe" vagy egyszerűen "a boldog békeidőkben". Fiatalkoromban nem beszéltek így az emberek – akkor mindenki boldogan élte az életét! Manapság viszont már sok-sok panaszt lehet hallani.

Az emberiség – történelme folyamán először – kétségbeesetten próbál menekülni a jelentől. Könyvesboltjaink zsúfolásig tömve vannak menekítő irodalommal – magán az elnevezésen érdemes elgondolkozni. Folyóiratok teljes számait szentelik fantasztikus történeteknek, amelyekben a hősök más időbe – a múltba vagy a jövőbe –, más csillagrendszerekbe, égitestekre menekülnek – mindegy, hogy hová, csak el innen, csak el. a jelenből. Még a legnagyobb folyóiratok, könyvkiadók, filmgyárak is egyre sűrűbben nyúlnak mai valóságunktól elszakadó témákhoz. A gyötrő szomjúsághoz hasonlóan, szinte fizikailag érzékelhető az a tömegméretű vágyakozás, ami csak az idő korlátainak képzeletbeli áttörésével csillapítható. Tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy napjainkban az emberi szellem agy hatalmas nyomásának – lassan, de biztosan – már maga az idő is enged. Mikor ez a szellemi kisugárzás a legerőteljesebb – amikor tehát a csaknem egyetemes menekülési vágy a legnagyobb fokú –, akkor történnek az általam feljegyzett, illetve a hozzájuk hasonló esetek. Az ember megzavarja az idő gépezetét, ami – attól tartok – alkotórészeire fog széthullani. Ha ez bekövetkezik, elképzelni is nehéz, milyen irtózatos utolsó órákat kell az emberiségnek elszenvedni. Az életűnket alkotó megszámlálhatatlan pillanat elválik egymástól, és egységét veszítve, kibogozhatatlanul összekuszálódik az időben.

Én már túl vagyok életem delén, így mindössze néhány évet veszíthetek. Az összkép azonban kiábrándító – egyetemes a vágyakozás, hogy elmeneküljünk abból a világból, amely gazdag, boldog és termékeny lehetne. Bolygónk csodálatos életet biztosíthatna minden teremtményének, és elenyésző kisebbségtől eltekintve, az emberiségnek ez is az óhaja. Hát akkor mondjátok meg, miért, miért nem tudjuk megteremteni ezt a világot?

 

 

Etedi Péter fordítása