6.

Kivel találkoztam valójában a Medúza-rendszerben? Ki az?

Így hangzott a kérdés, egyébként valahogy ösztönösen jöttem rá, hogy egyvalakivel, egy elmével állok szemben – mint ahogy én is, hiába öleltem föl egy egész bolygórendszert, továbbra is egyetlen személyiség voltam.

Feszített a tudás, úgy hordtam magamban a Felfedezést, mint egy angyalmagzatot, árnyékot adó dicsfényként fogta körül a fejemet a Titok. Bartlomiej már rég eltávozott, nem tudtam kivel beszélgetni – de Zuzanna egész nyáron a tanyán maradt, ő vette észre először a jeleket. Fölvonta a szemöldökét, félbemaradtak a mondatai, kérdezett a tekintete – nem is kerültem, nem álcáztam magam. Meg akartam osztani a tudást, át akartam adni minél előbb; olyan volt a küzdelem ezzel az imperatívusszal, mint a folyamatosan visszatartott lélegzet. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb ki kell nyitnom a számat.

Az istálló ajtajánál voltam azon a forró szeptemberi éjszakán; Jázmin éppen egészséges kiscsikót szült, majdnem két óra hosszat segédkeztünk az ellésnél, és most fáradtan, épp csak megmosdva leültünk a nyitott istállóajtóban, én és Zuzanna. Cigarettát vettem elő. Kért egyet.

– Do-dohányzol?

– Most kezdem.

Tüzet adtam. Néztem, ahogy letüdőzi. Nem köhögött, ami jó jel.

– Próbál-báltad do-dohánnyal?

Megrázta a fejét.

– Inkább nem akarom.

Annyira lefoglalta a cigarettázás, hogy nem is figyelt rám, csak néhány perc után vette észre, hogy nem veszem le róla a pillantásom.

– Mi az?

– Bo-bocsánat. Ez olyan bi-bizalmas. Első ciga-garetta.

– Nem az első.

– A-akkor is.

– Hát igen. – Fölemelte a fejét, a füstön keresztül nézett rám. – És rólad? Valami ilyesmi? Első csók? Első szerelem? – Kicsit meglökte a karomat. – Mesélj valamit.

Szóval elmeséltem neki – az extensát. Elmeséltem a Medúzát, az Anomáliát és a Sötét Anyagot. Elmeséltem a Felfedezésemet és a világmindenség titkát.

Végzett az első cigarettával, rágyújtott a következőre. Én egyfolytában beszéltem – hónapok óta nem szántam rá magam ilyen hosszú szónoklatra. Ahogy áradtak a szavak, egyre ritkábban botlott meg a nyelvem, egyre könnyebben győztem le az artikulációs akadályokat, az ösztön legyőzte a meggondolt grammatikát, egyre folyamatosabb lett a beszédem. Feljött a Hold. Anna, Daniel lánya, aki megint álmatlanságban szenvedett, lejött megnézni a kiscsikót; hallgattam, amíg ott volt velünk. Aztán tovább beszéltem, egyre aprólékosabb részleteket tettem hozzá, rengeteg részlettel próbáltam visszaadni az általános élményt, lefesteni az érzés formáját, amelyet – hiszen tudtam – nem lehet lefesteni, meg kell tapasztalni. Az ilyen dolgok elmondhatatlanok.

Valami – valami a puszta Tudáson kívül – mégis átszivárgott Zuzannába az ügyetlen szavakon keresztül. Hallottam az ajzottságot a hangjában, amikor kérdezősködni kezdett:

– Most mihez kezdesz? Próbálsz majd egyezkedni? Hogyan? Lehet, hogy támadásnak tekinti ezt a robbanást? Küldött hozzád szondákat?

Elnevettem magam, és Zuza nemsokára csatlakozott a nevetéshez.

– De elmondod, ha lesz valami? Ugye? Elmondod? – erősködött még akkor is, amikor bementünk a házba.

– E-e-elmondom.

Időközben viszont (nekem és Danielnek) el kellett mennünk a Tanács gyűlésére, a Vásárra. Több határvitára került sor a keletről érkező betelepülők miatt, kérdéses volt a földhöz és a legeltetéshez való jog, ezek elsimítására több mint egy napunk elment; az emberek pedig így is elégedetlenül távoztak, általában mindkét fél. A Kriptában folyó tárgyalások mentek tovább a maguk útján, ahogy az utóbbi időben lenni szokott. Már mindenki távozott, amikor a Névtelen megállított egy halk szóval:

– Várj.

Meginogtam. Az Ifjú Bucher épp most tűnt el az előtérben – akarva-akaratlanul egyedül maradtam.

– Mi-inek?

– Van egy módja annak, hogy kiváltsd magatokat.

– Kivá.?

– Igen.

Fogtam egy széket, és leültem. Ő félig az asztal lapjára támaszkodva állt, eszményien fehér inge szinte bántotta a szemem az eszményien monokróm fényben.

– Ha-hazudtál.

– Nem. Egyszerűen most van valami, ami ér annyit, mint a lemondás az ő. a mi részünkről.

– Lemondás! – fakadtam ki. – Hogy nnem süllyesztitek el Zö-öldvidéket.

– Nem vagy tisztában azzal, milyen változásokat követel ez a terveinkben. De nem alkalmazunk erőt, pedig megtehetnénk, és tulajdonképpen ezt választaná a többség – csak tisztességes cserét akarunk.

– Sz-szóval m-mi az, ami ilyen ér-értékes nektek?

– Te.

– Één.

Nem mondott ennél többet; egyenesen a szemembe nézett, kissé előrehajolva, már nem vágott semmilyen képet, ugyanolyan komoly, mint amilyen őszinte volt az arca – pedig tudtam, hogy csak azt látom, amit ő akar. És abból, amit gondolok – mennyit kényszerít rám?

Én pedig így gondolkodtam (a holdam így gondolkodott): Honnan ez a hirtelen változás? Mi olyan rendkívüli az én személyemben? Csak az extensa. De arról már régóta tudniuk kellett, hiszen mindenről tudtak. Akkor mi változott meg az utóbbi időben? Csak ez: megismertem az Anomália titkát – persze hallották, mit beszéltem Zuzannával. De miért érdekelné őket az Anomália, egy innen félezer fényévre lévő idegen civilizáció megnyilvánulása, kié ez a fölnagyított extensa? Miért? Sosem érdekelték Őket az ilyen dolgok; ha másképp lenne, mindenekelőtt nem hagyták volna a Fénysípokat Bartlomiej és a hozzá hasonlók kényére-kedvére, hanem magukhoz vették volna a komplementer repróziumok gyűjteményét, de nem tették meg. Most viszont hajlandóak „lemondásra”, hogy megszerezzék. És ezt hogy hajtanám végre? Hogyan adjam oda – Nekik.?

Rám nézett, észrevette a testem legapróbb jelzéseit is. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy nyomon követi a gondolataim egymásutánját, egymásba kapcsolódását.

– É-é-én. – dadogtam –, ho-ho-gyan.?

– Nem lehet leválasztani – mondta. – Helyesen mondta a Mester: életed végéig ott marad a szervezetedben. Nincs mód arra, hogy kiemeld egyik sejtet a másik után, hogy kibogozd az agyadban egyik neuront a másik után. Vagyis – persze, lehet, és pont ez az egyetlen módja. Tudod, melyik. – Kinyújtotta a kezét, de most üdvözlő, invitáló mozdulattal, s még jobban előrehajolt, aggodalmas arccal, a tekintetében – együttérzéssel. – Gyere közénk.

– Nnem hiszem.

– Tudom, mit fogadtál meg magadnak. De ezt nem magadért, hanem Zöldvidékért tennéd. És azt is tudnod kell, hogy nem áll a végtelenségig az ajánlat, végül biztosan legyőznek, erővel veszik el, amit akarnak.

Közelebb jött, nem eresztette le a karját, hanem a vállamra tette. Reflexszerűen megremegtem. Lassan végighúzta a tenyerét a pulóveremen, a nyakamon, az államon, könnyedén megszorította az arcomat; volt ebben valamilyen obszcén erotika, mozdulni sem tudtam, letaglózott mozdulatainak könnyűsége. A fülemhez hajolt.

– Érzed? – suttogta. – Meleg. Érintsd meg. Hallgasd a pulzusomat. Meghallod bennem a vért. Meghallod a szívet. Szagolj meg. Izzadok, ha akarok. Nő a hajam, ha akarom. Levegőt veszek, ha akarok. Valóságosabb vagyok, mint te; ugyanakkor mérhetetlenül nagyobb is vagyok. – Valóban, minden szava nyomán megcsapta a fülemet forró lehelete. Keze, melyen eszményien egyformára voltak vágva a körmök, megszorította az állkapcsomat. Egy pillanatra le kellett hunynom a szememet, teljesen a hipnózisa alatt álltam. Tudtam, hogy képesek ilyen dolgokra; és mégis. – Azt hiszed, nem értelek? Hogy nem tudok a tépelődéseidről? Ennél nagyobbat nem is tévedhetsz. Van bennem egy ilyen kicsi emberke is, ő számol be a drámáitokról és az örömeitekről; vagy én húzom magamra a bőrét, és akkor én magam tapasztalom meg őket. Akkor gyűlölök, amikor akarok.

Akkor félek, amikor akarok. Akkor szeretek, amikor akarok. Akkor követelek, amikor akarok – suttogta félbeszakíthatatlanul. – Most követelek. Add nekünk az extensádat. Add. Add. Add. Add. Add. Add.

Csak egyetlen szót akart, az akarat jelét. Szinte éreztem, ahogy formálódik ajkaimon a reszkető „V-v-vedd el”. De a Hatos éppen egy meteorraj mellett haladt el, néhány nagyobb darab kis távolságokban a holdjaira hullott, a cerebrum Lunae felszíni sérülést szenvedett, bódulathullámok futottak át az agyamon – talpra ugrottam, nem is tudtam, mit csinálok, nem voltam teljesen magamnál; de már tudatosan folytattam a mozdulatot, kirohantam a teremből, föl a lépcsőn, ki a Kriptából.

A Névtelen a küszöbön túl várt rám, alig léptem ki a világos éjszakába, karon ragadott.

– Ne dőlj be a hamis büszkeségnek! Azt hiszed, hogy többet érsz azoknál? Te nem engedsz – a többieknek meg végük. Mennek a víz alá! Igen? Igen?

Kitéptem magam. Odarohantam a lovakhoz. Úgy volt, hogy a Vásáron éjszakázunk, senki sem ment haza aznap. Gyorsan fölnyergeltem Sellőt, közben a Névtelent figyeltem a félhomályban. Hiszen nem hagyja abba a kísértést, nem adja meg magát.

Mégsem láttam az alakját, és csak akkor értettem meg, miután ügetve elhagytam a Vásárt, hogy nem is kell látnom egyáltalán – úgyis csábítani fog. A jobb fülembe kezdett csordogálni a suttogás, a testetlen, de andalítóan dallamos hang:

– Azt hiszed, ellen tudsz állni nekünk? Hogyan? Megölöd magad? Csak tessék – szívesen látunk. De ha nem ölöd meg magad, az idő dolgozik majd ellened, mert minden perccel, minden másodperccel – márpedig nálunk mások a másodpercek, mint nálatok – egyre jobban türelmetlenkednek majd a türelmetlenek, egyre kegyetlenebbek lesznek a kegyetlenek, és elkerülhetetlenül közeleg a perc, amikor már nem tudjuk visszatartani őket, elvisznek kérdés nélkül, méghozzá úgy, hogy ebből nem származik semmi haszna Zöldvidéknek. Hát akkor mire számítasz? Minek a nevében állsz ellen?

És így tovább, és így tovább, egyik mérföld a másik után, egyik negyedóra a másik után, csorgatta belém a mérgét, nem tudtam tenni ellene semmit. Már hajnalodott, közeledtem az otthonomhoz, imbolyogtam a nyeregben, értelmetlen alakzatokat generáltam az extensából fáradtan, dühösen és rémülten, és egyre nehezebben álltam meg, hogy válaszoljak.

– D-de mi-miért? – tört ki belőlem végül.

– M-minek nektek az ex-ex-extensa? A-a-a-a-no-mália? M-minek?

– Az Anomália; az, amit Anomáliának nevezel. Hogy szót értsünk egymással, hogy kapcsolatba lépjünk, ez nyilvánvaló. Hallottuk, amikor beszámoltál róla a lányodnak.

Sellő fölkapaszkodott a következő dombra. A rózsaszínben játszó égbolt háttere előtt megpillantottam a temető tölgyfáját. Szürkéskék ködfüggöny ereszkedett a távoli horizontra. A ló oldalába vágtam a sarkamat.

– M-minek?

– És hogyan számolnál be r ó l u n k?

 

 

Hogyan számolnék be Róluk? Láthatatlanok voltak, de az Anomália is láthatatlan maradt az emberi szem számára. Valószínűleg észrevett volna egy sötét árnyékot, egy homályos leplet ott, ahol a legsűrűbb az anyaga – de semmi mást. Igaz, hogy Ők békén hagyták Zöldvidéket, de a határain túl... Csak az alkalomszerű Perverziókban, a gyémántesőkben, a kiégő növényzetben, a fekete hurrikánokban és a természeti csapásokban nyilvánult meg a természetük számunkra is észrevehető módon.

Már nem tudtam megszabadulni fölébresztett képzelgésemtől. Még ha elhallgatott, akkor is éreztem a jelenlétét – a fülemben, a fejem körül, magam körül, mindenhol. Minden lépésnél – ha lejöttem a verandára, ha bementem a konyhába, ha végigmentem a házon – olyan érzésem volt, mintha átmennék rajta, mintha a levegőben hagyott testén hatolnék keresztül. Az extensa ösztönösen működésre kényszerítette a percepciómodulokat, a Szem és a Fül véletlenszerű váltásokkal fordult a lehetséges veszélyek irányába.

Zuzanna nem volt a szobájában, már fölkelt; a hátsó udvarban találtam rá, Ezekielnek segített megrakni a szekeret. Ahogy tudtam, félrevontam, bementünk a kocsiszínbe.

– De mi történt...?!

– Az Anomáliába a-a-akarnak.

– Micsoda?

– Azok az Ő t-t-testvéreik. M-m-más csillagokról. Nyilván az egész vi-világot Invol-vol-verálják. Előbb vagy u-u-tóbb. N-n-nem emberek. Több milliárd éve. És most ve-ve-velük akarnak.

– Kicsoda?

– Ők. Ő-ők.

– De...

– K-kést.

Megragadtam a csuklóját. Nem szabadította ki magát, tágra nyílt szemmel nézett. Föltűrtem az ingem ujját az alkaromon. Az űr pókhálója ösztönösen összehúzta magát, a csapásra várt. Előbb még a nadrágomba töröltem a kést.

A Névtelen a vállamra tette a kezét. Zuzanna felkiáltott.

– Nem ér semmit, te is tudod.

– T-t-tűnj el innen!

A Névtelen odébb lépett, de még mindig ott volt egy karnyújtásnyira. Zuzanna nem tudta levenni róla a szemét. A Névtelen rákacsintott. Zuzanna csak most borzongott meg.

– Tulajdonképpen mit akarsz csinálni, Papa?

– Nem tudod megosztani az extensát, lehetetlen – mondta a Névtelen, mielőtt válaszolhattam volna. – Így akarod kiterjeszteni Zöldvidék minden lakosára? Felejtsd el. A reprózium nem kering a véredben, mélyen befészkelte magát a testedbe, főleg az agyadba. Akár meg is ehetnek – akkor sem tudnád végrehajtani az átvitelt. Csak mi tudjuk levenni rólad.

A fogaimat csikorgattam.

– A k-k-kísértőm – magyaráztam Zuzannának.

A csuklójáról az én csuklómra kúszott a lányom pillantása, aztán vissza.

– Hiszel neki?

– Hisz nekem, hisz – biztosította a Névtelen.

Rávetettem magam, elvágtam a torkát. Nem mozdult, hagyta, hogy a testébe szaladjon a fém. Ömlött a vére, összemocskolta az ingét, amely mindeddig eszményien tiszta volt. Az állához emelte összefont kezét, és fölfogta vele a reggeli hűvösben párolgó vért. Elapadt a vérpatak; most hátrahajtott fejjel megitta, és leeresztett szemhéja alól nézett minket.

– Semmi sem távozik belőlem, ha nem akarom – mondta. – Semmi sem esik szét. Az egyetlen entrópia, amelynek hozzáférése van hozzánk, az információ entrópiája, és az is minket szolgál. Tetszőleges formát ölthetsz. Ember akarsz lenni? Csak tessék! Vagy inkább bolygórendszer lennél? Odabent vagy.

Lassan elöntött a kétségbeesés, már nem láttam semmiféle kivezető utat ebből a csapdából. Hiszen már a Névtelen elleni támadást is a vak elkeseredés diktálta.

Zuzannához fordultam.

– N-ne be-beszélj. Nne mondj ssemmit.

Beszaladtam az istállóba pihent lóért. A Névtelen békén hagyott, de ezt most baljós jelként értelmeztem, amely arról tanúskodik, hogy biztos a győzelmében.

Nem jelentkezett addig sem, amíg eljutottam az udvarházig. Tulajdonképpen tisztában voltam azzal, hogy nem előzöm meg Őket – sem gondolattal, sem cselekedettel –, mégis mozgásban kellett maradnom, fönn kellett tartanom a harc látszatát; ha föladom (így éreztem), azzal előbb-utóbb igent mondtam volna neki.

Csöndes és sötét volt az udvarház, de amikor átrohantam a földszinten, a fémlépcsőig, a kertre nyíló ablakon keresztül észrevettem, hogy a sárga fény hosszúkás négyszögekben vetődik a patióra. A pincét viszont – a pincét nem világította meg semmilyen fény. Vissza kellett mennem gyertyáért. Sötétvörösben verte vissza a Fényharmónium üres üvege a gyertya fényét. Közelebb mentem, hogy meggyőződjek róla. Semmi kétség: kiürültek a csövek, pedig nem látszott semmilyen rés a felületükön.

Nem vesztegették az időt; csak semmi érzelem. Vajon kértek engedélyt Bartlomiejtől?

 

 

Engem még megkérdeznek... Nem csitult a képzeletem: szinte láttam az elszabadult reprozív részecskék színpompás patakjait, ahogy lassan eloszlanak a levegőben, elnyeli őket az Involverencia, beleolvadnak, az REPR-paradoxon értelmében összekapcsolódnak Velük a komplementer részecskepárok a csillagközi szondák sejtjeiben, láttam, ahogy páncélhéjuk alól, lassan és kérlelhetetlenül előtör a megszámlálhatatlanul sok extensa, száz, kétszáz és háromszáz fényévre a Földtől – testük fekete protézisei, az Ő testüké, akiknek nincs is testük...

Azt hittem, a patión találom Bartlomiejt, de a kertben dolgozott, pedig már lement a nap. A világos ablaknál állva szóltam neki. Odajött hozzám, az inge ujjába törölte a kezét.

– L-láttad a Fé-énysípokat?

– Tessék?

– Ü-ü-resek.

Gyorsan, a nehezebb szavakat kerülve beszámoltam neki a zsarolásról.

– Úgy néz ki, nincs más megoldás – mondta föloldozásként, és leült az egyik fonott székre.

– Ki-kihallgatnak minket.

– Tudom.

– Voltak má-á-ár nálad?

– Nem. – Vállat vont. – Minek? Megírtam a Jelentést, tudják, hogy az én extensámon keresztül nem lépnek kapcsolatba semmilyen Idegen Involverenciával.

Olyan sötét volt már (felhők borították a késő esti eget), hogy ha nem szűrődik ki fény a ház belsejéből, egyáltalán nem is látom az arcát; így is csak a nagyobb árnyékokat tudtam kivenni, a szemöldöke alatt pedig – két fekete szilvaformát beesett szeme helyén. Elgondolkodva húzogatta a bajuszát, nekem meg hirtelen nevetnem kellett a gesztus láttán.

A Megfigyelő a fülembe sziszegett: Szorítsd ökölbe a kezed, ez a Hisztéria, nem engedjük, hogy kitörjön! Én mondom meg, mit csinálj! Rám hallgass!

– Gyere. – Bartlomiej mester fölállt, karon fogott, és magával húzott. – Ettél valamit? Gyalázatosan nézel ki. Így pedig nem jutsz most sehova. Na gyere.

A konyhában a tűzhely körül kezdett sürgölődni, a jégszekrényben komoly készlete volt előkészített halakból, a kisütésükhöz pedig úgy kezdett hozzá, miután megmosakodott és valódi szakácskötényt kötött a derekára, mint egy groteszk istentisztelethez. Igaz, hogy az én szememben most mindennek groteszk formája lett, már maga az a tény is, hogy itt ültem a kékre festett, fényesen kivilágított konyhában, és jámboran vártam a talán utolsó vacsorámra – olyan abszurd volt, hogy a Megfigyelő kénytelen volt vaskarmokkal szorítani, de még így is remegtek egy kicsit az ajkaim és az ujjaim, a szemhéjam és a lábizmaim, az extensa szénfekete rojtjai és a holdagy vörös erdeje.

– A Hétszeresben pisztrángok jelentek meg az utóbbi időben, sőt, egész jól harapnak, tegnapelőtt a fűzfák alatt, azon a lejtős részen elbóbiskoltam a víz mellett, és...

– Jjjesszusom.

Gyors pillantást vetett rám, miután a serpenyőbe csúsztatta a halszeletet, és hangosan sercegni kezdett a zsír.

– Tudom, tudom, igazságtalan, meg minden. De ha már így van, ahogy mondod, akkor van valamilyen választásod? Akár így, akár úgy, mindenképpen elvisznek, igaz? Akkor minek izgatod magad? A forró pisztráng íze – nem ez a legrosszabb utolsó élvezet.

Rémülten néztem rá, mint egy őrültre, aki most árulja el sokéves tébolyát. Komolyan beszélt.

– Micsoda? – prüszkölte, leplezetlenül az arcomba bámulva. – Azt hitted, hogy lehetséges? – hogy e l l e n s z e g ü l h e t s z Nekik?

Nem válaszoltam.

– Figyeltem, hogy beszélik be ezt nektek – mondta hátat fordítva –, nemzedékről nemzedékre, kisgyerekkortól kezdve, anélkül, hogy bármit megmagyaráznának, nem adnak közvetlen parancsot sem, csak rejtett szóbeli és viselkedésbeli elveket adnak át, mintha egyenesen nyilvánvaló dolgok lennének; ti beszéltétek be magatoknak. Ezt a büszkeséget, ezt a felsőbbrendűség-érzést, hogy meg kell vetni Őket, ezt a történelmi küldetést sejtető, már-már vallási meggyőződést. És még csak nem is tudod, kik Ők; pedig vannak könyveim itt a könyvtárban, le van írva bennük az Involverencia története. Akkor mi a helyzet a többiekkel? Már a mítoszok, a szellemekről szóló családi elbeszélések szintjén mozognak. Pedig nem akárhonnan származnak a Tanács tagjai, nem nevelkedtek másképp, ugyanazokat az előítéleteket táplálják, és bizonyára ugyanúgy viselkednek a Kriptában folytatott beszélgetések alatt. Igazam van?

Megfordította a halakat, hangosan sisteregtek.

– Akkor miért kéne csodálkozni azon, hogy nem tudjátok elfogadni ezt az egyszerű tényt: azért élünk, mert Nekik ehhez van kedvük. Zöldvidék azért létezik, mert eddig nem döntöttek úgy, hogy elpusztítják, ahogy elpusztították, lenyelték a Föld felszínének többi részét. Nem mi, hanem Ők jelentik a magasabb rendű formát.

– Ha í-így gondolod, te magad mi-miért nem...?

– Hát, mert hozzászoktam. De ti? A ti szemetekben ez elképzelhetetlen. Nem értitek az átmenetet. A transzláció folyamatát mágiának tartjátok. Biztos te is annak látod. Tulajdonképpen mit fogtál föl abból, amit elolvastál?

– Hogy nnem em-emberek.

– Na, az tényleg jó sok. Még az Involverenciát sem ismerted föl az Anomáliában. Már elfelejtettétek. Ez a szuszpenzió, az atomszerkezetek működési központja, a legkisebb részecskék hálózata, amelyek formája és struktúrája az Ő akaratukon múlik, átjárja a levegőt, a vizet és a földet, jelen van a földi anyag minden köbmilliméterében itt, Zöldvidéken is. Hát Ők? Ők adják ezeket a formákat és struktúrákat. Ahogy te is a saját agyi összeköttetéseidnek struktúrája vagy. Szelídebb az átmenet, mint gondolnád. Azt mondanám: elkerülhetetlen, és csöppet sem lep meg az a felfedezés, hogy más, öregebb fajok ezt már több milliárd éve végrehajtották.

Valahol nyilvánvaló volt. Olvastál a technológiai spirál történetéről. Ha már megtaláltuk a többinél hatékonyabb megoldást, előbb vagy utóbb át kell térni rá, és jobb ezt előbb megtenni, ugyanis aki megelőz bennünket, az hamarabb talál még hatékonyabb megoldást. Ez a civilizáció evolúciójának logikája. Ezek az egymás után optimalizált megoldások pedig egyre jobban megközelítik az eszményt, amely azonos minden biológia, kultúra és értelmezési módszer szerint, hiszen egy világmindenség van, és fizikai törvényei egyetemesek mindenki számára.

Tányérra tette a sült halat, kibontott még egy üveg befőttet is, levette a kötényét, és leült az asztalhoz. Nemrég itt ettem lekváros kenyeret Larysával. Az ablakpárkányra pillantottam: most már nem mert mutatkozni semmiféle rovar. Vajon ő maga takarította ki az egész udvarházat – futott át az agyamon –, vagy egyszerűen szívességet kért a maga Szerződésének értelmében?

– Mm, vigyázz a szálkákkal. Remélem, meglátogatsz majd. Más ismerőseim, akik involveráltak, alig találnak rá időt, meg kedvük sincs. Valószínűleg tényleg nem vagyunk Számukra különösebben vonzók, összehasonlíthatatlanul érdekesebb az élet a végtelen paraméterekkel rendelkező logikai konstruktumokban; ott, Odabent. Na, egyél, egyél csak. Adott valamilyen határidőt? Minél előbb jelentkezel, annál többet kialkudhatsz. Esetleg megvehetsz Zöldvidéknek még néhány ezer évet. Van ebben egyfajta szimmetria, hogy csak Sjanna halála után...

Beszélt és beszélt. Egyenes háttal ültem, hagytam, hogy a Megfigyelő irányítsa a testem, főleg arra ügyelt, hogy ne pislogjak túl gyakran – eközben én magam idegesen nyitogattam-csukogattam az extensa szárnyait, gyorsan, egyre gyorsabban. Már biztos voltam abban, hogy Bartlomiej mester teljesen meg van hibbanva.

 

 

Miért délre? Tulajdonképpen nem volt jelentősége az iránynak, de nem akartam visszafordulni, mert féltem attól, hogy mindenképpen találkozom a rokonaimmal, az ismerőseimmel... Délre szöktem. Még pirkadat előtt kilovagoltam; amúgy sem tudtam aludni, de még ha el is aludtam volna – ott már vártak rám a holdlidércnyomások, a félelem fekete olaja. Jobb visszaülni a lóra, elvágtatni a hajnalcsillag fényébe. Amíg mozgás van, remény is van. Amúgy sem bírtam volna ki még egy társalgást Bartlomiej mesterrel.

Szóval délre menekültem – pontosan tudtam, hogy nem menekülök meg semmitől. Még a gondolataimat sem tudtam elterelni, fölégette a képzeletemet a milliárd éves, lassan az összes galaxis anyagát megemésztő, a csillagközi és galaxisközi űrben alacsony albedójú tömegként szétterjedő Involverenciamindenség. Délre lovagoltam. Első nap még nem vettem észre semmilyen jelet. Első éjszaka olyan érzésem volt, mintha látnék valamit az árnyék és a sötétség határán, ahol a félhomály már nem is nevezhető félnek, lassú mozdulatokat, az alaktalan masszák lopakodását – ott feküdtem a kis tűznél, a holdálom szélén egyensúlyozva, és biztos voltam abban, hogy elkerülhetetlenül belezuhanok a fekete szakadékba. Másnap zuhantam bele, a nyeregben aludtam el. Olyan ordítással szabadultam ki a holdálmokból, hogy fölrebbentek a madarak a közeli fákról. Akkor vettem észre: azok a madarak és azok a fák. Egy holló, amelyből repülés közben kettő lett; egy juharfa, amelynek koronájából szarkák bukkantak elő; egy keselyű, amely olyan magasságban körözött fölöttem, hogy szárnyainak fesztávolsága arányosan tíz méternél is nagyobb lehetett; egy nyírfa, amely nem volt még ott, amikor az előbb odanéztem. Közeledett az idő, és nem hagyták, hogy megfeledkezzem róla. Hogy is tehettem volna? Minden gondolatomat lefoglalta az Involverenciamindenség.

A második éjszakán csak nagy nehezen tudtam ébren maradni. Amikor eljöttem Bartlomiej udvarházából, nem gondoltam arra, hogy több élelmet vigyek magammal, a vadászható állatok messziről elkerültek, csak kétszersült maradt. Cukros vizet ittam. A világűr pókja erős röntgensugáradagot kapott, fájt a fejem, hajnalban vérzett az orrom. Alig kaptam levegőt, meleg vér öntötte el a szájpadlásomat és a torkomat – a Névtelen istenkáromló szertartására emlékeztetett. A földön fekve éreztem, hogyan helyezkednek a földfelszín alatt, kisebb rázkódásokat, hullámzásokat tapasztaltam a takarón, azt is hallottam, hogyan susognak, pusmognak a sötétben. Persze tudtam, hogy engem akarnak megijeszteni. A tudás viszont nem ér semmit az érzésekkel szemben, főleg éjjel: megijedtem. Jeges kézzel markoltam a puskámat.

A harmadik napon értem el a régi utat, amely Qaqortoq és Nanortalik romjaihoz vezetett. Ha még mindig dél felé akarok menni, nemsokára nem marad más, be kell ugranom az óceánba. Útközben láttam az Involverencia előtti kultúra építményeinek romjait és egyéb maradványait, de már olyan kimerült voltam, hogy szinte ügyet sem vetettem a környező világra – csak az Ő jelenlétük jeleit figyeltem. Egyre több jelent meg belőlük. Estefelé az egész északi horizont egyetlen magas, bíborszínű fal lett, mintha valaki kilencven fokkal elforgatta volna a lenyugvó nap fényében fürdő tenger felszínét – és a nap valóban vöröslő hullámokban nyugodott volna le. A világ elveszítette természetes színeit. Olyan volt a bőröm, mintha vérben mostam volna meg, a vér viszont – amely még mindig bugyogott mindkét orrlyukamból – olyan, mint a sár. A ló nem hallgatott rám attól a pillanattól kezdve, hogy a fűszálak elkapták a lábát, rostos spirálként tekeredtek a csüdjére váratlanul, nagyon erősen. Gyalog mentem, kantáron vezettem. Végül mégis elhagyott végleg, amikor a föld hullámokat vetett a patái alatt. Rángatta a fejét, fölágaskodott, én meg elugrottam, hogy megússzam a halálos csapást (a családi hagyományból kiindulva biztosan halálos lett volna), ő pedig már vakon futott az orra után, bukdácsolt, mert belesüppedt a lába a gödrökbe, rémületében kifordult nagy szeme fehérje – így fut majd, míg az izmai föl nem mondják a szolgálatot, így hajszolják magukat a végkimerülésig a vadlovak, míg egyszer csak össze nem esnek, annyira elfáradnak, hogy teljesen közönyösek lesznek a külvilág iránt, ilyenkor lehet rájuk rakni a kantárt. Ahogy a távolodó hátaslovat néztem, megértettem, mi értelme van a szökésemnek, és hogyan végződik. Tudtam, és tudták Ők is.

Mintha nem lenne elég az ingatag talaj a lábam alatt, fölerősödött a szél, nemsokára, amikor alig néhány tucat lépésre csökkent a látótávolság, elvesztettem a tájékozódási képességemet. Sötétvörös porfelhők takarták el a világ többi részét, még a por is természetellenes módon viselkedett, fantasztikus alakzatokat öltött, ellenállt a viharos szélnek; a levegőből gyűjtött elektromosságtól égnek állt a hajam. Lépkedtem a barna szuszpenzióban, próbáltam csukott szájjal lélegezni, kezemmel védtem a szememet, már alig volt annyi erőm, hogy fölemeljem a lábam, minden lépésnél beszippantotta a fortyogó föld, és még az extensa is nyomta a vállam – a hátamon hordott milliárd tonnás szárnyak. Amikor végül a kavargó vörösségen keresztül megpillantottam az ősi romok árnyékát, gondolkodás nélkül arra indultam. Az építményből, akármi volt is az Involverencia előtti időkben, csak két fal és a betonalapzat egy része maradt meg. De ez így is nagy luxus volt: legalább részben megvédett a széltől, a portól és a véres lényektől, a vérszívók csak egy oldalról érkezhettek; és leülhettem anélkül, hogy attól kellene félnem, elnyel a kiéhezett föld.

Nem tudom, mikor tűnt el a nap a láthatáron; biztos, hogy sokkal korábban beállt a sötétség a rejtekhelyemen. A ló magával vitte a málhát és a teljes tábori felszerelést, a kabátom zsebében, az üres cigarettatárca mellett mégis találtam egy vas öngyújtót. A szemét, amelyet évek alatt hordott a szél a romok sarkába, pont arra volt elég, hogy őrtüzet gyújtsak: sovány lángnyelvek kis bokra pislákolt, pont annyi fényt adott, hogy a romokon túl minden egyetlen monumentális Árnyékot alkosson. Ebből bújtak elő, és ebben tűntek el a Formák. Ültem, néztem őket bambán. Kilúgozott belőlem minden gondolatot és érzelmet a fizikai és lelki fáradtság, csak az agy holdlabirintusaiban keringtek még Tervek és Kalkulációk. Egyre hangosabban süvített a szél, egyre közelebb jöttek a szörnyek. Eljött az idő. Fölismerem a sorsomat, ha az arcába nézek.

A vihar határán körözött a hurrikán, egyszer előtűnt, másszor elbújt a sötétben, szemétfelhőket robbantott föl azon a helyen, ahol az alak megjelent a fényben. Néha egy lépéssel közelebb jött, ekkor az Árnyék elszakadt a hátától, és visszaszökött a barna káosz gomolyaiba.

– Vége. Nincs mitől félned – mondta. – Nem is hazudtam neked. Nem veszítesz semmit; hanem nyersz.

– T-te té-é-ényleg nem az én na-agyapám.

– Az vagyok – mondta göndör szakállát simogatva, és még közelebb jött. – Az vagyok. Higgy nekem. Minden, ami a személyemben fontos, most is létezik. Az agyam érintetlen maradt; a gondolat alakja nem változik a hordozó változásával, a vers ugyanúgy hangzik, akár papírra írták, akár kőbe vésték. Akár fehérjéből fölépülő agy, akár szervetlen processzor, akár az Involverencia rekonfiguráiós mezője – nincs jelentősége. Minden más már csak az intellektus tükröződése. Az akarat aktusa.

Leült a tűz szemközti oldalán, pipára gyújtott. Pontosan tudtam, miért csinálja, ezzel próbálja fölidézni azoknak az időknek a hangulatát, bizalmas légkörét, amikor a tanya háztetőin beszélgettünk, azt az intimitást keresi. De a tudás megint csak nem védett meg az érzelmektől. Sikerült neki?

– Í-így is e-e-erőszakkal visztek el. – Elfordítottam a pillantásom. Hátul, mögötte, cső formájú árnyékában dühös, pillanatnyi Alakzatok kavarogtak. – Min-n-den ha-a-zug-ság.

Füstöt okádott, nem leplezte a dühét.

– Ha tényleg így gondolod – mondta, és bozontos szemöldökét összeráncolva fölállt, a forró pipaszárat a tenyerébe szorította –, akkor mivel magyarázod, hogy még mindig nem konvertáltunk?

Vállat vontam.

– É-és én, mi-iért csináljátok, amit csi-i-náltok?

– És te miért csinálod, amit csinálsz? Talán tudod? Mi tart vissza? Mit remélsz? Csak eljátszod Zöldvidék esélyét.

– H-ha átvá-áltozom. Bizonyos do-olgokat nem csi-i-inálnék.

– Tényleg? – sziszegte fölém hajolva, és fölemelte a pipát; görbe orrával olyan volt, mint egy ragadozó madár. – Nem csinálnál? Mégis miket? Emlékszel Kolaira?

– Ho-o-ogyhogy Kolai? E-e-emlékszem min-mindenre.

– Ó, igazán? – Most gúnyolódott, nem is titkolta a gonoszkodást. – És hogyan gyilkoltad meg, hogyan ástad el a kertben? Arra is emlékszel?

– Ha-azu... Ba-anditák...

– Nem voltak banditák. Először egy konyhakést a hasába, aztán amikor lemenekült a földszintre, szétverted a koponyáját a kövön.

– M-miért ö-öltem vo-olna Ko-olait...? – kiáltottam kétségbeesve.

Michal nagyapa hátralépett, az Árnyékba, és ott maradt két szívdobbanásnyi időre, amikor pedig visszalépett a tűz vibráló fényébe – már Kolai volt. Majdnem fölpattantam és elrohantam, amikor megláttam, mert nemcsak a külseje, hanem a mozdulatai is Kolait idézték – ahogy széles vállával imbolyogva közeledett, ahogy bal lábát előrenyújtotta, úgy láttam, az utolsó pillanatban, mielőtt elveszíti az egyensúlyát – a gesztusai – előrenyújtott ujjal bökdösött fölöttem a levegőbe – az arckifejezése – összeszorította az állkapcsát, és tágra nyitotta sötét szemét – és a szavai:

– Te! Te! Te! – sziszegte. – Te és Bartlomiej! Minden rossz, ami tőletek ered! Tudtam, hogy nem fogod megbecsülni Sjannát, hogy csak boldogtalanságban lesz része melletted... Nem vagytok emberek, még szeretni sem tudtok. Csak kihasználni, így meg úgy, a saját céljaitokra, a saját mocskos kedvtelésetekre. Te! Pusztulásra! Kárhozatra! Tudtam, próbáltam megmenteni, de... bocsáss meg, istenem! Bárcsak mindketten...

Itt elhallgatott, fél lépést hátrált; rémülten nézett rám, még mindig nyitott szájjal, remegő kézzel kapott gyorsan az ingéhez, amelyen egyre nőtt a vörös folt. Pár másodpercig tartott az egész. Aztán fölkiáltott, és eltűnt az Árnyékban.

A tűzre néztem. Kis lángnyelvek szöktek föl a növényi maradványokból, szinte el is aludtak egy-egy erősebb széllökésre, de sosem tűntek el egyszerre és véglegesen; folyamatosan dobogott a kicsiny, reszkető tűzszív. Arra vágytam, hogy összehúzzam magam, begubózzam, és elrejtőzzem benne, a világmindenség utolsó darabka melegében.

A vállamra tette a kezét, megszorította. Elkaptam a pillantásom a tűzről.

– Gyere – súgta. – Az Involverenciában nem leszel magányos; vagy éppen teljesen el leszel szigetelve a valóságtól, ha ez a kívánságod. Ugyanolyan könnyen változtatod a hangulatodat, az emlékeidet és a vágyaidat, ahogy most az arckifejezésed. Körbevezesselek? Gyere.

Hívogató mozdulattal nyújtotta ki a másik kezét. Elég lett volna megragadnom a kezét, hogy befejezze a mozdulatot.

Összeszorítottam a fogam. Szóval azt hiszi, hogy megtört? Hogy elég, ha eljátssza a bábjátékot Kolaijal, és megadom magam?

– Ssoh... – kezdtem.

A függőség viszont kétoldalú, az extensa pókja leszűkítette a pályáját, és előjött a Hármas árnyékából, megcsapta a Medúza forró sugárzása, a bal vállamtól indulva végigfutott az idegeimen az áramlat – megrántottam a karomat, fölemelkedett a kezem, megszorítottam Michal nagyapa kezét – és involveráltam, a másodperc törtrésze alatt az egész Földet felölelő mikrorészecskék hálózatának Alakzatába, a fénynél gyorsabb, a bolygót körülölelő információhullámba íródtam át – én.