2.

Életem tizenhatodik telén, amikor ellátogattunk a Vásárra, két forradalmár közé keveredtem a Kikiáltók terén. Rémlik, hogy meggondolatlanul megszólítottam valamelyiküket; aztán a fejem fölött ordítoztak egymással, az egyik bibliai idézeteket, a másik Neumann szövegeit köpködte. Szavaik pátosztartalma mintha fordított arányban állt volna személyes higiéniájukkal. (Később találtam meg a szótárakban a „dekadencia” szót.)

– Mennyi szenvedésre taksálod az emberiséget.?! – süvöltötte a neumannos. – Minek neki az elektromosság, nem jók a barlangok? Mi?!

– Az is csak kis lépés! – fröcsögött a bibliás. – Minden változás jót hoz! Csakhogy ezer változás után már nem tudod, mi a jobb; a jobb valami más!

– Vagyis állat, ugye?! Sárban! Sárban! Sárban!

– Na, menj csak Hozzájuk, tessék, szabad az út! Phű!

Apám magához ölelt, eltakart a szemük elől, mert még mindig megbabonázva meredtem vöröslő arcukra és remegő kezükre (céltalanul hadonásztak, vagy talán éppen a vitapartnerüket akarták megijeszteni).

– Radikálisok. Nekik köszönhetjük, hogy legalább ismerjük a mértékletesség értékét – mondta apám mosolyogva. – Gyere!

– De ha egyikük nem lenne, a másik találna valakit, aki még nála is radikálisabb. – motyogtam az orrom alatt, a cipőm orrát nézve.

– Nem mi voltunk szélsőségesek?

– Ugyan, hiszen mi vagyunk többen!

Megráztam a fejem.

– Ők vannak többen.

Akkor már elég érett voltam ahhoz, hogy ismerjem a semmiben lebegő névmások valódi jelentését, és hosszabb gondolkodás nélkül tudtam használni azt a nyelvet, amelyen szabadon beszélhetünk olyasmiről, amiről egyenesen nem szabad beszélni. És megint csak nem azért, mert megtiltotta valaki – pont az a tabu lényege, hogy nem is kell a jogi szankció, a tabu előbbre való a törvénynél. (De mi lehet előbbre való a tabunál.?)

Szóval ennyire már felnőtt voltam – de ahhoz még nem eléggé, hogy fölmérjem, mikor nem szabad már válaszolni apámnak, főleg ha tagadó a válasz. Az én szememben még mindig apa volt elsősorban; csak azután ember és férfi. Talán ez az ajtó, amely az igazi felnőttléthez vezet: ha átlépsz rajta, a felnőttek már nem idegen tájról való lények, akiknek indítékait és gondolatait sosem érted meg; ehelyett ugyanolyan tanácstalan balfácánok lesznek, mint te, csak öregebbek, és át tudod érezni tépelődésüket, sőt néha még meg is érted őket.

De apámat még nem értettem.

– Ilyen okos vagy? – mordult rám, és még gyorsabb léptekkel sietett a szekereinkhez.

Larysa Tüzes hátán ült, onnan mutatott a nyugati látóhatárra összetekert ostorával.

– Megkerüljük?

Még mindig sötét, rothadó fal zárta le ott a szárazföldet, a talajtól az égig húzódott. Mérföldes átmérőjű, sötétszürke foltok terjedtek rajta lassan, a felszín alatti sötétség vonalában.

– Mit mondtak a Kriptában? – kérdezte Daniel.

Apám legyintett, és fölmászott a bakra.

– Mégis, mit mondtak? – erősködött Daniel.

– Csak ijesztgetnek – morogta apám. – Megkerüljük. – Az unokatestvéreim kocsijára nézett. – Anna hol van?

– A mindenit, megint elszaladt valahova.

Mindenki a kislány keresésére indult. Fölültem Bogárra, fölhúztam a kesztyűmet, és kilovagoltam a szekerek mögül.

A kengyelben állva, a gonosz nyugatnak háttal kerestem a szememmel Annát a Vásár épületei között (mindig mindenki azt hajtogatta, hogy az én szemem a legjobb a családban). De nem láttam; aznap este több mint ezren voltak ott, ez rekordlétszám, ha nem számítjuk a nap-éj egyenlőséget.

Olyan kaotikusan kavargó embertömeg töltötte ki a sátrak, a romok és a kocsik közti teret, hogy csak a csodával határos módon vehettem volna észre közöttük egy ötéves kislányt.

A Vásár, mint a neve is mutatja, a cserekereskedelem színhelye. Itt cserélnek gazdát az árucikkek és a nézetek, az emberek és az állatok. Csak a Vásárnak köszönhető, hogy megőrzi értékét Zöldvidék pénze; és még így sem fogadja el mindenki az antik bankjegyeket. Itt, a legnagyobb épület romjai között folyik az ítélkezés, itt hozzák a törvényeket – amennyiben hajlandó az ember valódi bíróságnak és törvényhozásnak tekinteni az egyes nemzetségfők és a gazdaságok intézőinek gyűléseit. A nagy könyvekben láttam fényképeket a valódi állami intézményekről, épületekről, az emberek sokaságáról – óriásiak, hatalmasak. Szóval tudom, hogy nem ugyanaz. Zöldvidéken nincs állam. – Az állam – mondja Daniel – homeosztatikus gépezet. Reagál a belső és külső körülmények változására. Ügyel arra, hogy fennmaradjanak az összetevőit egymáshoz kötő struktúrák, illetve általában alkalmas legyen arra, hogy különböző helyzetekben különböző célkitűzéseket hajtson végre, az említett struktúra szükségleteinek érdekében. Egyszer felállították, és csak gyilkosság pusztítja el. Sosem engedi szabadon azokat, akiket foglyul ejtett. Egyfolytában azon munkálkodik, hogy megerősítse a struktúrát. Látod már, mi van ennek az útnak a végén? Látod ezt az ÁLLAMOT? – Daniel most a beszélgetőpartneréhez hajol. – Soha, soha nem lesz államunk Zöldvidéken; az maga lenne a vég. – Nincs államunk. Vásárunk van. Csakhogy, mint a bibliás mondta, ez még mindig csak kicsiny lépés. Azok az északiak, a fundamentalisták – apám radikálisoknak nevezné őket – még a Vásárt sem ismerik el; sosem jönnek ide, és mi sem merészkedünk hozzájuk. Ez nem Szerződés, hanem csak szokás, de talán pont azért erős ő, aki előbbre való a törvénynél.

Bejártuk a Vásárt, kerestük a kis Annát. Végül Sasza Kuternoga találta meg; jelzett nekünk a kocsiktól (két fáklyával), ott gyűltünk össze mindannyian. Közben viszont már éjszaka lett az estéből, semmit sem láttunk a nyugati horizontból, egyetlen csillagot vagy felhőt sem, mindjárt eltűnik a hold is a sötét fal mögött.

– Inkább maradjunk itt éjszakára! – javasoltam. A legtöbben így döntöttek a Vásár látogatói közül, elhelyezkedtek a sátrakban, tüzet gyújtottak; a Pásztor bekapcsolta a neonfényt a Kripta kapuja fölött, ahova a táblát függesztették ki az aktuális tudnivalókkal, miután följöttek a föld alól a Tanács tagjai. – Reggelre biztos kiderül, mi a helyzet.

Tudtam, hogy a többiek helyeslik a javaslatot – de mivel tőlem származott, apám csak vállat vont, és odavetette: – Csak vesztegetjük az időnket – és csapott egyet az ostorral.

Ezért indult el a Perverzió (biztos így nevezné Michal nagyapa) sötét éjszakáján négy kocsiból és öt lovasból álló kis karavánunk – és egész életem további alakulását meghatározta ez a döntés.

 

 

Bogár nyerítése, combom alatt remegő izmai, orromban az állat verejtékének csípős szaga – egyedül, a többiektől leszakadva vágtattam; a ló vitt, vagy ijedtemben, öntudatlanul én vágtam a sarkantyúmat az oldalába, nem tudnám megmondani. Mindenki félt – ez nyilvánvaló. Mielőtt szem elől tévesztettem őket az éjszakai zűrzavarban, az agyamba vésődtek – a belső fülön, a dobhártyán és az agyhártyán keresztül – hisztérikus, már-már hörgő kiáltásaik. Áthatoltak a viharos szél üvöltésén, az állatok vonításán, a levegő süvítésén; a saját lélegzetemen. A gyerekek, jellemző módon, csöndben maradtak. Daniel mennydörgős átkokat szórt.

Apám érthetetlen dolgokat ordított, pattogtatta az ostorát, rángatta a gyeplőt; rémülten kiáltozva felelgetett neki a többi kocsis. Larysa viszont engem hívott, mindvégig hallottam a nevemet a sötétben. Aztán már csak Bogár nyerítése hallatszott. Az izmai remegése, amikor magam is reszketek a nyeregben – az éjszakából pedig közelít a következő Szörny.

Vajon véletlenül vágtattunk a horror szférájába, vagy ránk küldték őket? Azzal kezdődött, hogy furcsa, ezüstös csillogást kapott a fű, durván csikorogtak rajta a kerekek és a paták. Aztán a lélegzetvételnél éreztük; valaki köhögött, Daniel fölállt a nyeregben, és odaintett apámnak, aki az első kocsit hajtotta: – Vissza! Megfordulunk! – A karaván kis ívben fordulni kezdett. Ekkor vettük észre a madarat. Zuhanórepülésben tartott felénk, aztán hirtelen váltott, húszméternyire szállt a magasba, ott körözött pár pillanatig; tengeri madár volt, sirály vagy albatrosz. Megint zuhanórepülésbe kezdett, és öt lett belőle a levegőben – madár, madár, madár, madár és madár –, ebből világosan kiderült, hogy Átok alatt vagyunk. Daria a puskájáért nyúlt, gyorsan töltött, és tüzet nyitott rájuk. Mielőtt Daniel leállította volna, leszedett két albatroszt. Odaugrattam a legközelebbihez. Fáklya nélkül nem láttam jól. A murvára esett a madár. Ott vergődött hangtalanul, nem vérzett, nem hullottak a tollai. Akkora volt, mint az első, „eredeti” albatrosz, ezt valahogy abszurdnak találtam. – Ne nyúlj hozzá! – kiáltott rám valaki, mert önkéntelenül is mélyen lehajoltam a nyeregből. Fölnéztem, ki kiáltott, és amikor megint a madárra pillantottam. Hopp, az albatrosz már nem volt sehol, csak egy lyuk a földben, fekete tölcsér a murvás talajon, maró füst száll belőle. Visszarántottam Bogarat. Dudumm, dudumm, dudummmm – hármat dobbant a szívem, mielőtt mindenféle ocsmányság tört föl a lyukból. Valószínűleg állatok lehettek, csakhogy olyan gyorsan mozogtak, hogy szürreális képzeteim támadtak, ha bármilyen rokonságot kerestem e formák és Zöldvidék előttem ismert faunája között. Hangyaméretűek, kutyanagyságúak; lábas és lábatlan jószágok, fejjel és fej nélkül (vagy több fejjel); bundásak, bőrösek, nyálkásak, tollasak, színpompás hártyákban; némák és cserregők, fütyülők, süvöltők, éneklők, b e s z é l ő k („Én, én, én, én! Vi-vi-vi-vi-kóóóó!”); járnak, csúsznak-másznak, szökellnek, szállnak. És nincs köztük két egyforma. Egy lepkeszerű kis krokodil fölröppent, és beleharapott Bogár lábába. A ló élesen fölnyerített, és oldalt rúgott. Ekkor tört ki a pánik. – Tovább! – kiáltotta apám, és csapott egyet az ostorával. Nehézkesen fordultak a megrakott kocsik. Mögöttünk tömegével rajzottak ki a lények a sötétből, a föld alól. – Tovább! – kiáltott apám újra, és köhögni kezdett. Láttam, hogy Larysa az arca elé emeli kesztyűs kezét, elkap valamit a levegőben. Egymásra néztünk. – Vénasszonyok nyara – mondta halvány gyerekmosollyal. A kavarodásban elsodródtak egymás közeléből a lovaink, Szörnyeken tapostak, mint egy szőnyegen. Daniel teli torokból káromkodott. Odanéztem. Már mindenütt mozgott a föld; be voltunk kerítve. Fölerősödött a szél, egyre hevesebben csapkodta az arcunkat, tépte a bőrünket. Puhán a fejemre hullott valami; amikor levegőt vettem, a torkomra tapadt. Letöröltem magamról a csillogó fátylat. Bogár remegett alattam, a fejét kapkodta. Az egyik asszony sírva fakadt. A vállamra telepedett egy élőlény. Lövések dörrentek; a hang irányába fordultam – de ott már csak sötétség volt, elnyelte a sűrű homály a karaván két utolsó kocsiját, olyan volt az éjszaka, mint egy hatalmasra duzzadó kő. Talán ekkor vágtam a sarkamat Bogár oldalába. Egy gondolat járt a fejemben: a ló gyorsabb, mint a kocsi, a ló gyorsabb, mint az éjszaka.

Így vágtattam előre, vakon.

Nem tudtam, hogy vér folyik Bogár sebéből, nem tudtam, hogy elvérzik. Másképp cselekedtem volna, ha tudom? Valószínűleg nem; biztosan nem. Ugyanúgy hajszoltam volna. A halálos rémület fiziológiai állapot, többek között a száj ízéről lehet fölismerni – kicsit vasízű, kicsit kesernyés; menthetetlenül elzsibbad a szájpadlás, megdermed a nyelv. A test irányít.

Nem tudtam, hogy vérzik; amikor megfordult, biztos voltam abban, hogy egy különösen veszett Szörny ugrott ránk. Sikerült kiszabadítanom a lábam a kengyelből, leugrottam; nem törtem el a lábam, de nem tudtam, hol vagyok. Áthatolhatatlan volt a sötétség. A sáros talajon kötöttem ki, egy pillanatra még örültem is annak, hogy sár, nem pedig pandemonikus rajzás, ami azért ilyen borzalmas, mert teljesen láthatatlan ebben az egyiptomi sötétségben.

A félelemről már volt szó, most következzen a bátorság. Biztos voltam abban, hogy éppen Bogárból lakmározik valamelyik pokolfajzat, mégis odamentem az állathoz, markomban kést szorongatva lopakodtam arra a helyre, ahonnan a hörgés hallatszott szünet nélkül. Őszintén szólva, inkább az a hisztérikus vágy hajtott, hogy fölfegyverezzem magam, még ha tisztán szimbolikusan is, a nyeregre erősített vadászpuskával. (Igaz, amit mondanak: a félelem hőstettekre sarkall.) Mégis színtiszta bátorság volt; tudom, pedig annak nincs íze.

Hogyan tovább? Levettem a kesztyűmet, és torkomban dobogó szívvel tapogattam ki a puskát; aztán megtaláltam Bogár fejét, és közvetlen közelről agyonlőttem. Engem még mindig nem harapott meg semmi – és éppen a rettegés ösztökélt egyre kockázatosabb tettekre. Elkezdtem alaposan átkutatni a tarisznyákat. Észrevettem, hogy teljesen elcsitult a szél; bambán körülnéztem, míg a kezem magától dolgozott, és több tucat sebesen pislogó szikrát vettem észre a sötétben: az éjszakai égbolt egy tiszta darabja volt. Ez lesz az iránytűm. Meggyújtok egy fáklyát. Legalább látom, mire lépek. Van fegyverem. Sikerülni fog. A többit messze magam mögött hagytam. Larysa biztos el tudott menekülni Tüzessel. (Apámon nem is gondolkodtam: nyilvánvaló volt számomra, hogy neki nem eshet baja.) Minden rendben lesz.

Meggyújtottam a fáklyát, fölálltam – és azt vettem észre, hogy a bal karomat egészen a vállamig beborította valami.

Ezüstös-kékes színe volt; nedvesen csillogott a fáklya vibráló fényében. Bevonta az ingem és a kabátom ujját, a kezemet, a körmeimet. A bőrömön nem éreztem semmit – de legalább kétujjnyi vastagságú lehetett a réteg. Mozdulatlanul bámultam, szinte kataton állapotba hozott az izgalom. A fejem fölött sistergett a láng. Távoli kakofónia visszhangja lüktetett az éjszakában. Mint a folyó hulláma, mint a kígyó nyelve, mint az árnyék alkonyatkor – úgy kúszott előre félénken. Elérte a nyakamat. Önkéntelenül is megborzongtam, és ez a libabőr végre kiszabadított a bűvöletből.

Lerángattam magamról a kabátot és az inget. Alatta nem látszott a bőrömön az ezüstös bevonat, csak néhány vékony csíkban. Vakarni kezdtem magamról a terjedő anyagot, először a nadrágomról dörzsöltem le, aztán átvettem a fáklyát a bal kezembe, és a késemmel kapargattam. Sokáig tartott; végül, amennyire tükör nélkül meg tudtam állapítani, megszabadultam a terjeszkedő rétegtől. Vörös volt a bőröm, láthatóan irritálta az anyag, a kés, vagy mindkettő.

Úgy döntöttem, ott hagyom a bemocskolt ruhámat.

Fogtam a puskát, és útnak indultam.

 

 

Kétezer lépés után észrevettem, hogy a nadrágom mindkét szárán ott az ezüstös anyag.

El tudom képzelni, milyen hatást tettem rá. Egyébként később el is mondta.

Nem aludt, nem ébresztettem föl. Az emeletről hallotta meg, hogy dörömbölök az ajtón. Egyik lebernyege volt rajta, amikor ajtót nyitott; a lába körül kavarogtak a hosszú lepelszárnyak, minduntalan föl kellett emelnie őket, hogy el ne essen.

Ajtót nyitott, és mindjárt hátrált is egy lépést. Egy pucér őrült állt a küszöbön, nyakig sárosan; egyik kezében puska, a másikban maszatos kés, a szemében hisztéria. A sár alól kilátszottak a vágások vörös nyomai. Úgy hadonászott azzal a késsel, mintha a következő öncsonkításra készülne, és összeszorított fogán keresztül vette a levegőt.

– Kerülj beljebb! – mondta Bartlomiej mester, összefogta a lebernyegét, és a falhoz húzódott.

– Tükröt! – hörögtem. – Hol vannak a tükrök?

A zsebébe nyúlt, elővette a szemüvegét, föltette, és alaposan végigmért. Aztán nyitott tenyérrel a folyosó mélyére mutatott. A legközelebbi helyiség ajtaját céloztam meg.

– Isten hozott, kedves vendég – morogta Bartlomiej mester a hátam mögött, ahogy becsukta az ajtót.

Mondják, hogy az első benyomás a legfontosabb, de nem hiszem, hogy ez tényleg így lenne.

Én például, amikor először pillantottam meg a házát (Bartlomiej „udvarháznak” nevezte), arra gondoltam: még egy romhalmaz. Igaz, csak árnyakat, a tárgyak körvonalait láttam a csillagos háttér előtt. Nem is nézelődtem sokáig – elég volt, hogy megcsillan a fény az egyik ablakon. Fény! Emberek! Segítség! Egyetlen képzet uralta a gondolataimat: most e m é s z t e n e k e l. Úgy megragadta a képzeletemet ez a kép, hogy egy-egy pillanatra elfedte előlem a külső világot, elhallgattatta az ingereket.

–.Mit mondtál?

– Fürödj meg. Mondom: fürödj meg. Vagy legalább mosd le magadról valamennyire. Széthordod itt nekem ezt a mocskot az összes szőnyegen. Nincs nagyobb tükröm! Ülj már le! De inkább fürödj meg, ott a fürdőszoba.

– Mondtál valamit?

Ilyen jelenet lehetett – amíg ki nem szállt belőlem minden erő. Akkor elaludtam egy fotelban a szalonban.

Bartlomiej udvarházának földszintjén a szalon volt az egyetlen helyiség, amely méltó volt erre a névre, mindazok között, amelyeket nem a régi könyvek lapjain láthattam. Régiség volt körülöttem minden, azt a fotelt is beleértve, amelybe kimozdíthatatlanul belesüppedtem egész éjszakára. Háttal állt az ablaknak, és amikor magamhoz tértem, a tiltott idők múzeumát pillantottam meg, ahogy a hajnali fény ferde sugaraiban fürdőzik. Meg tudtam számolni, hány sugárra bontják a fényt az ablakkeretek, a függönyök, a bútorok. A sarokban még egy nagy, fekete televízió is állt, amely a képcső homályos szemével meredt a napvilágra; természetesen nem működött. Valahol az épületben hangosan ketyegett egy óra. Egyébként teljes csönd uralkodott. Sziszegve kászálódtam föl a fotelból, nyilván a bőrömet is lenyúztam a sárral együtt – de ez kevés volt, a csönd légmentesen töltötte ki az egész udvarházat, a legkisebb nesz sem válaszolt. Bartlomiej – alszik vajon? Elment valahova? Egyedül voltam.

Elindultam, hogy körülnézzek a múzeumban. Olyan tárgyakat láttam, amelyekből a mi házunkban is akadt néhány, csakhogy itt több volt belőlük, jobb állapotban maradtak, és eredetiek voltak – például egy zongora, a szalonok gerincferdüléses, feketén csillogó, sokfogú, széthúzott pofájú cápája. Végighúztam a kezemet a billentyűkön, lepergett róla némi összeszáradt sár – de nem hagyott nyomot ebben a meleg, gyapjúszerű csöndben az akkord, amely fölhangzott, mielőtt elkaptam volna a kezem. Voltak itt olyan tárgyak, amelyekről csak olvastam vagy hallottam az öregebbektől – a lépcső mellett, az emeleten állt egy áttetsző oltimeon, amely balról jobbra a szivárvány minden színét fölvonultatta, az emberi test érintését váró formája magába fogadta a megszűrt fény teljes spektrumát. Nem mertem hozzáérni, hirtelen túlságosan is tudatosult bennem, milyen piszkos a bőröm: a zongora cápa volt, nem angyal. És voltak olyan tárgyak is, amelyeknek nem ismertem sem a nevét, sem a rendeltetését, talán azért, mert nem használati eszközök voltak, hanem például műtárgyak, amelyeknek nincs semmiféle rejtett funkciójuk; bár az egyik nem zárja ki a másikat. (Nagy segítség a szótár: lásd az „ergonómia” címszót.) Az egyik szobában – az emeleten, a bal szárnyban – nem volt sem puha, sem durva szőnyeg a padlón, csak valami hamuszínű, ruganyos massza. Ez az anyag fedte a falakat és a mennyezetet is; itt nem voltak ablakok, csak egy másik ajtó. Alig léptem be, a lábam majdnem bokáig süppedt, a szoba pedig megelevenedett. Hajlékony indák bújtak elő a szürke masszából, felfelé és lefelé növekedő cseppkövek nőttek, a csúcsaikban kis gumós buborékok duzzadtak. Késlekedés nélkül kihátráltam.

Következett a jobb szárny. Homályosan emlékeztem éjszakáról, hogy itt igazi romok kezdődnek. De először egy fémlépcsőhöz értem egy szűk lépcsőházban, ahonnan lefelé és fölfelé is mehettem. Úgy rémlett, suttogást hallok lentről – Bartlomiej beszélget valakivel? Ezért lefelé indultam. De nem beszélgetett senki, egyetlen élő lelket sem találtam ezekben az üregekben.

Üregek – a földszintre kerültem, vagy már a talajszint alatt vagyok? Pincehideg volt – és szinte teljes sötétség vett volna körül, ha nem pislákol sárga fény az alsóbb régiókból, a kanyarból, ahol hirtelen magas lett a mennyezet, oldalt falak álltak, a helyiség pedig barlang volt, félköríves hajó, amelyet részben rengeteg régi tégla, részben kőtörmelék határolt gyűrű alakban. Ó, nemcsak kőtörmelék hevert ott két-három méter magasra föltornyozva, láttam mindenféle készülékek darabjait is, elektronikus berendezések maradványait (fölismertem egy klaviatúrát, egy nagy hangszóró szerkezetét, egy rádiót), még könyvek is – de tulajdonképpen inkább az ellenkező irányba néztem, a fényt figyeltem.

Újabb megmagyarázhatatlan műalkotás? Ezen gondolkodtam, amikor a fénykörébe értem. Lágy hullámmal ölelt körül, szinte valami könnyű melegséget éreztem a koszpáncél alatt. Ott álltam a lassú fénysugaraktól megvilágítva, és a fali szerkezetet bámultam, egy folyékony fénnyel töltött üvegcsövekből összeszerelt gobelint. A színe mint a friss méz, de más és más árnyalatban játszott minden henger (világosabb, sötétebb, élesebb, szelídebb, vörösbe hajló, fehéredő), mert a csövek viszont úgy kapcsolódtak egymásba, vagy úgy értek véget hirtelen, láthatatlan lezárásokkal, úgy ment át egyik a másikba – hogy eltévedt a szem, Möbius-szalagba keveredett a tekintet, egyik szín elfedte a másikat, és úgy álltam görnyedten, mint egy medve, a csípőm mellé lógatott karokkal, és merültem egyre mélyebbre ebbe a zsongító, boldog révületbe, hogy minden bizonnyal elaludtam volna állva, ha nem szól hozzám egy női hang a bejárat felől:

– A Fényharmónium.

– Mmmicsoda.? – mondtam fölkapva a fejemet, félálomból riadva.

– A bácsikám így nevezi: Fényharmónium.

Hunyorogtam, próbáltam kivenni a lány alakját a sötétben.

– Hol van a bácsikád?

– A kertben. Mit akartál azokkal a tükrökkel?

– Láttad, mi történt éjszaka? Hol vagyok tulajdonképpen? Kölcsönadnátok egy lovat?

– Gyere.

Fölmentünk a föld alatti helyiségből. Keményen kopogott a csizmasarka az acéllépcsőkön; szorosan a nyomában lépkedve éreztem csípős izzadságszagát, amely a ló verítékével keveredett. Rövid varkocsban fogta össze vörös haját. Bemutatkozott: Sjanna Ratche. A lebernyeges öregember, a háztulajdonos a bácsikája, Bartlomiej.

– Hogy találtál meg ott lenn?

Már az emeleten voltunk. Elnevette magát, és a padlóra mutatott.

– Hát így. – Egyszerre nagyon is tisztában voltam azzal, hogy a rám száradt sár alatt pucér vagyok, ráadásul minden mozdulatomra pergett rólam a sárréteg.

– Itt van – mondta, amikor megálltunk az oldalfolyosón egy ajtó előtt.

Fürdőszoba. Vizet engedtem a kádba (valami zúgott és sípolt a csövekben, minduntalan berezonált az aranyozott csap), átkutattam a szekrénykéket, végül találtam egy kifakult, barna köntöst. Bartlomiej lebernyege, semmi kétség.

Elmerültem a forró vízben. Egy pillanat alatt elsötétült a víz. Hátrahajtottam a fejem. A mennyezet vakolatán futó repedések anatómiai rajzokká álltak össze a képzeletemben – kutya, madár, ló, ember. Mi lett velük az éjszaka? Túlélték; minden bizonnyal sikerült elmenekülniük. De hova mentek utána? Haza? Vagy vissza a Vásárba? Végül mindenképpen hazamennek a tanyára, tehát az a legokosabb, ha hazaindulnak.

Nem tudtam miben megtörülközni, ha nem számítunk egy kilyuggatott rongyot; még vizesen burkolóztam a köntösbe. De előtte még egyszer megvizsgáltam a testemet, most már a sármaszk nélkül. Semmi nyom, csak a tiszta bőr, érintésre kellőképpen rugalmas, és megfelelően érzékeli az érintést. Mégis túlságosan rémisztőek voltak az éjszakai képek ahhoz, hogy ilyen könnyen szabaduljak a félelemtől.

A fürdőszobának volt egy kis ablaka. Az udvarház hátsó traktusára nyílt, itt terült el a kert. Tulajdonképpen többhektárnyi terület volt, a különféle zöldségek termesztéséhez parcellákra osztva – némelyiket még innen is fölismertem: paradicsom, káposzta. Az épület jobb szárnyánál gyümölcsös határolta a kertet. Ott, a fák árnyékában kaptam el a szemem sarkából egy mozgó emberi alakot. Bartlomiej? Talán mégis az udvarház árnyékában bújt el, amely most, kora reggel, elég sötét volt – de nem láttam, amikor egyenesen lefelé néztem.

Sjanna nem volt a folyosón – aligha remélhettem, hogy megvár a fürdőszoba ajtaja előtt. Lementem a földszintre. Valahol itt kell lennie a hátsó kijáratnak. Mezítláb voltam, nedvesen csattogott a talpam a padlón, majd ismét szőnyegbe süppedt; nagy volt rám a köntös: ha nem tűröm föl az ujját, teljesen elnyeli a karom.

Először a puskámat találtam meg: a falnak támasztva állt az előcsarnok sarkában. Az előcsarnok itt elkanyarodott, és a sarkig tárt, kétszárnyú kapun keresztül egy szűk, kikövezett patióra vezetett, innen már csak négy lépcsőfok – és a kert fekete földje van a lábam alatt. Tíz-húsz lépést tettem, amikor valami belefúródott a talpamba. Sziszegve ugráltam fél lábon. Így talált rám Bartlomiej, éppen egy kosár naranccsal érkezett a gyümölcsösből. Zsávolynadrág és hatalmas szalmakalap volt rajta. Harsányan elnevette magát, amikor meglátott, és csak ekkor vettem észre, milyen rettentően öreg – mert amikor nevetett, sűrűbbek lettek a barázdák a bőrén, mint az ujjlenyomaton; az álla alatt pedig olyan ráncosan rezgett a bőr, mint a pulyka nyakán.

A házba invitált, aztán meggondolta magát, és a patióban reggeliztünk egy műanyag asztalnál, műanyag székeken. A kezem fejével simogattam az anyagot.

Nem kérdezett rá egyenesen, mégis elmeséltem, mi történt az éjszaka, és hogy kerültem hozzá.

– Amint látod, gyáva vagyok – összegeztem, miközben vajat kentem egy szelet kenyérre.

– Tényleg az lehetsz – morogta ahelyett, hogy tiltakozott volna.

Csak ekkor vörösödtem el.

– Kölcsönadtok egy lovat? – kérdeztem egy pillanat múlva anélkül, hogy fölemeltem volna a pillantásomat.

– Egyedül lakom a házban. Csak egy öreg heréltem van – mondta, és a jobb oldali, romos szárny felé intett a fejével. – Mikor hoznád vissza?

– Két-három nap múlva. Legföljebb négy; attól függ, milyen öreg.

– Talán Sjanna kölcsönadja a sajátját, beszéld meg vele.

– Nem lakik itt?

– Nem – felelte a fejét rázva, és enyhe mosolyra húzta a száját. – A családja küldte, hogy megnézze, átvészeltem-e az éjszakát.

– Valószínűleg szerencséd volt. Mindenesetre úgy látom, nem esett kár a házban.

Még mindig a fejét csóválta.

– Magad mondtad: beborította az egész testedet, de itt, nálam már tiszta voltál.

– Nyilván sikerült levakarni.

– Nézd meg a földet útközben. Könnyen észreveszed, mit hagytak maguk után; minden Perverzió után egy rétegben kihal a növényzet. De csak egy mérföldre az udvarháztól, közelebb sosem.

Összeráncoltam a szemöldököm. – Miért?

Hátradőlt a széken, a kék égbolt felé fordította a fejét.

– Vannak különböző privát megállapodások, olyanok, mint a Szerződés. Ez még régebbi is, mint a Szerződés.

Igazat mondott vajon? Hiszen a Perverziók is megszegték a Szerződést.

– Sjanna mégis eljött, hogy megnézze, élsz-e.

Bartlomiej vállat vont, és ugyanazt válaszolta, amit én gondoltam:

– Nem először fordulna elő, hogy nem tartják be a szavukat.

 

 

Az istálló a romos épületszárny melléképületében volt, ott találtam Sjannát. A kancáját, az éjfekete kétévest csutakolta, megismertem a lovon Zaparték bélyegét.

Időközben átöltöztem: kaptam Bartlomiejtől vászonnadrágot és lenvászon inget; cipőből csak a saru volt megfelelő méretű. Óvatosan lépkedtem az istálló egyenetlen talaját fedő öreg szalmán.

– Milyen megállapodása van a bácsikádnak?

– Megállapodása? Ja, igen. – Sjanna kisimította a haját a homlokából, és hüvelykujjával fölfelé mutatott. – Csillagász.

– Micsoda?

– Hát tudod, aki.

– Tudom, mit csinál a csillagász – morogtam.

Gyors pillantást vetett rám, és összeszorította a száját.

Egy pillanatig zavarodottan álltam, aztán leültem a fal mellett egy ládára. Sjanna végzett a kanca egyik oldalával, elkezdte tisztogatni a másikat. Nem nézett rám. Én a nyitott kapun néztem kifelé, a napfény a pupillámba szúrt, égette a szemem; olyan fényes volt a reggel, hogy le kellett hajtanom a fejem.

– Farkasok – morogtam. – Vad kutyák. Mintha oroszlán lett volna. Tüzet okádó sárkány.

– Tessék?

– Mi mást tehettem volna? Minél előbb lóra kell ülni, ha leestünk róla; újra megtenni azt, amiben csődöt mondtunk. Egy kicsit még mindig remegek tőle. Hülyeség, tudom. A fenébe.

– Az éjszaka.

– Az.

– Ne törődj vele, mindenki megijedt volna.

– Lehet. De nem ez a lényeg. Hiszen... Mindegy. – Sjannára néztem. – Kölcsönadod?

Az öreg gebe – a heréltre pillantottam – az első ügető lépésnél szívrohamot kapott volna.

Sjanna megrázta a fejét. Eltette a keféket, kikötötte a kancát, és a vödörhöz ment kezet mosni.

– Akkor én ragadnék itt. Otthon azt hinnék, hogy történt valami a bácsikámmal és velem. Megígértem, hogy még ma hazamegyek.

– Nagyszerű.

Magasan feltűrte az inge ujját, és a vödör fölé hajolt. Vörös haja az arcába hullott.

– Ezt hogy szerezted? – kérdeztem. Volt egy hosszú, csúnya sebhely a karján.

– Az első balesetemnél. Ilyen kicsi voltam.

– Majdnem a földet érintette a keze, ahogy mutatta. – Aztán megjósolta valaki, hogy egy ló fog megölni. –

Váratlanul rám mosolygott. – Ezért persze lovagolok, amennyit csak tudok.

Visszamosolyogtam.

– Amikor jóslatot kértem a halálomról, a jós úgy megijedt a választól, hogy a mai napig nem tudom, mit látott.

– Nem mondta meg?

– Nem.

– Biztos az jött ki, hogy ő lesz a gyilkosod.

– Erőteljesen megtörölte a kezét. – Figyelj, a következőt csináljuk. Ma hazamegyek, elmondom, mi a helyzet, és holnap reggel visszajövök, hozok neked egy jó hátaslovat.

– Kösz.

Megveregette a vállam, amikor elhaladt mellettem.

Utánanéztem, ahogy kiment a nappal szemben. Vékony lábak, a háta egyenes, a válla hátrahúzva, a feje magasan, a haja lángol. Hány éves lehet, tizennégy? Valószínűleg még annyi sincs.

Ebéd után indult el. Már sötétedett. Amikor kimentem a ház elé, sötét felhők sánca alatt láttam a keleti láthatárt – de ma a szokásos viharfelhők gyülekeztek. Nyugatról fújt a szél, elkergette előlünk a felhőket, hamarosan tiszta és világos éjszakai égbolt terült a magas fűvel borított síkság fölé, milliónyi csillaggal és a haragos Holddal. Ahogy elfordultam tőle, megcsillanó fényt és egy mozgó, vörös foltot vettem észre a romos épületszárny fölött.

Bementem a házba, átvágtam a középső előcsarnokon, fölmentem az első emeleten és a fémlépcsőn; az épület sötét volt és csöndes. Nem volt padlása, mindjárt a teraszra értem ki, amelyet részben elborítottak a tartófal pusztulásnak indult maradványai, amelyek kétharmad részben az emelet magasságának feléig omlottak le – de azon az egyharmadon, amely épségben maradt, masszív acél- és műanyag konstrukció állt. Bartlomiej egy magas támlájú, alacsony széken ült mellette, ruhája fakópiros ráncai a padlóra értek, és további ráncokat vetettek újra meg újra, valahányszor a szájához emelt egy öblös palackot, és megrántotta a lebernyegét. Még akkor is hátrahajtva tartotta a fejét, amikor elvette az ajkától, tarkóját a szék támlájára támasztotta. Hunyorgott; a csillagok is hunyorogtak rá.

Biztosan meghallotta, hogy jövök, mert szabad kezével a romos sarok felé intett, ott hevert fölborulva egy fonott karosszék. Odavittem a szerkezethez, és leültem. Csak ekkor ismertem föl: teleszkóp.

– Csillagász – motyogtam, eszembe jutott, mint mondott Sjanna.

Bartlomiej lustán elterpeszkedett a széken.

– Nézd – mondta, kinyújtotta a karját, és felénk fordított egy fekete táblát, amely a gépezethez volt erősítve. A táblán rögtön fölragyogtak a csillagok. Reszkettek, pislogtak és kissé oldalra rendeződtek, majd amikor Bartlomiej megérintett még egy modult, a kép kimerevedett. – A Mars kisbolygóöve – mondta. – Éles szögben látjuk, úgy is csak nem sokkal napnyugta után, ezért az oldalsó, nem megvilágított felszín egy részét tudjuk megfigyelni; nem itt a legfényesebb a Kisbolygóöv.

– Honnan látod, hogy melyik kisbolygó és melyik csillag?

– Úgy érted, anélkül, hogy jobban fölnagyítanám? Az egymáshoz viszonyított mozgásukból. Megtartották a Mars összlendületét, és igaz, hogy egyes nagyobb darabjai excentrikusabb pályára álltak, a Kard és a Sarkantyú például áthalad a Második Kisbolygóövön – az aszteroidák kilencven százaléka ugyanúgy.

– És mennyire lehet fölnagyítani?

– Megmutassam a Jupitert? A Vénusz talán még itt van.

Hát így kezdődött. A teleszkóp (amely inkább egy aszimmetrikus lábazatra helyezett koporsónak nézett ki) lassan, nyikorogva, zörögve, csikorogva fordult meg a fejünk fölött. Bartlomiej mester lustán, elnyújtott magánhangzókkal diskurált, váratlan helyeken állt meg, hogy kortyoljon a palackból, vagy látható ok nélkül hallgatott el. Ismerős illatokat (a föld, a fű illatát.) hozta a hideg szél. Minden visszakerült a maga helyére – minden további perc olyan természetes volt, hogy inkább tűnt álombéli, mint átélt időnek. Bartlomiej megmutatta, hogyan kell beállítani a rektaszcenziót és a deklinációt, hogyan szabályozhatom a nagyítást. Szinte a képernyőre nyomtam az orrom. De intimebb kapcsolatra is volt mód: egy rugalmas keretbe foglalt lencse, amelyet az összeillesztésnél ki lehetett venni a műanyag foglalatból. Bartlomiej megmutatta, hogyan tapasszam a szemgödrömbe, és hogyan válasszam el a bőrömtől. Most elég volt, ha leülök kényelmesen, ellazítom az izmaimat, behunyom a másik szemem – és elhagytam a Földet. Bartlomiej tovább beszélt, egyre kásásabban, egyre kevesebb értelme volt annak, amit mondott. Kínálgatni kezdett a fölmelegedett almaborral. A teleszkópot állítgatta, amikor nem néztem – tehát amikor Néztem –, és egymásba érő ívekben vezetett végig az égbolton: csillag, bolygó, csillag, kisbolygó, csillag, Hold. Aztán a holdviharok, a sárga, vörös és kék atmoszferikus örvények, a felhők elhelyezkedése – nagy a mozgás, de ilyen távoli megfigyelő számára szinte mozdulatlan, éppen a mérete miatt. A hideg kőpadlón kellett megtámaszkodnom, mert egyensúlyomat vesztettem a karosszékben, amikor hirtelen erősebb lökést kaptam a holdvihartól.

Bartlomiej mester csontos ujjával követte az alakzatokat a képernyőn.

– Ez itt. az egész komplexum. már egy hónapja így áll. A sarkpontból indul ki, elnyelte a déli frontot. Néhány egyenlet. Mint múlt éjjel: a számlálhatóságon kívüli problémák, ha felszínre törnek. Nézz be abba a kráterbe, hogy örvénylenek. A Holdon nem ismernek semmiféle Szerződést. Csak marják egymást, vihar a vihart. Aztán ilyen káosz-virágokat lát a jós...

– Szépek.

– Babona.

– Nem igaziak? Ezek az összefüggések. Menj kicsit balra.

– Milyen összefüggések? Mindig vannak kapcsolatok, valamilyet talál az ember. De mi az ok és a következmény?

– Nem tudom. De látjuk őket, ezért hatnak ránk. És honnan tudod, mit jelent valójában egy ilyen égiháború? Mert jelent valamit.

– De nem nekünk, kedves fiam, nem nekünk. Egyébként hogy képzeled? Nincs semmi más dolguk, mint hogy lemásolják a Földet? Az a modell lenne az ideális másolat, amely százszázalékos hűséggel adná vissza az eredetit.

– Nem kell az egészet utánoznod ahhoz, hogy megjósold az egyes tényezők változásait, tudom is én, a független részekét.

– Ki tanította ezt neked, fiam? A lelkipásztorotok?

– Írni és olvasni? Főleg magamtól tanultam; de tanított egy kicsit a család is, ahogy a gyerekeket szokás.

– Nem gondolod, hogy az emberek mégiscsak különböznek valamiben a kövektől, a bolygóktól vagy a csillagoktól?

– Ez bonyolultabb kérdés, mindenképpen. De van egyáltalán jelentősége annak, hogy mennyire bonyolult?

– Bonyolult... – mondta Bartlomiej fintorogva, hüvelykujját és mutatóujját összedörzsölve, mintha láthatatlan anyagot próbálna morzsolgatni köztük. – Még ha csak a bonyolultsága lenne a gond. Egyébként nem fázol?

– Reggelig tudnék itt ülni. Ha megengeded.

– Mulass jól, kérlek szépen. Szép időt fogtál ki.

Elment, kettesben hagyott az éjszakával. Végül elaludtam, valahol a Jupiter és a Szaturnusz között.

 

 

Bogár véres csontváz lett, megmaradt a nyereg, a hám és fekete bőrének ráncos pelerinje. Körülötte tíz-húsz méteres sugárban föl volt szántva, föl volt puhítva a föld. Leszálltam Amarántról, hogy végighúzzam rajta a tenyeremet, érezzem az ujjaim alatt – de ez is olyan talaj volt, mint az összes többi. Igaz, nem vettem észre rajta az élet egyetlen jelét sem – rovarokat, növényeket –, de nem biztos, hogy ez jelentett valamit.

– Kristályok vagy vas. – mormoltam. – Itt viszont semmi sincs.

– Talán mélyebben – mondta Sjanna.

Vállat vontam, és megint fölugrottam Amarántra.

A karaván nyomai alapján próbáltam megtalálni, hol történt az éjszakai támadás. Nem voltak nyomok. Keringtünk egy darabig, végül föladtam; már délre járt, ideje volt visszatérnem a tanyára. Sjanna velem jött még egy darabig Bartlomiej udvarházától, ő is errefelé lakott.

– Szerintem megkedvelt – szólalt meg.

– Bartlomiej? Nem hinném.

– Szerintem igen.

– Sült bolondot csináltam magamból.

Elnevette magát. Most először nézett ki annyi idősnek, amennyi tényleg volt, amikor kislányosan (gyerekesen) nevetett, nem is nyitotta ki a száját, elfordult tőlem, ugyanakkor lopva az arcomat leste, azt figyelte, hogyan reagálok a nevetésére.

– Ó, hát talán pont azért.

– Nem sok szórakozás akad itt, az isten háta mögött, mindig jól jön egy bohóc. – (Ezen megint kuncogott.) – Miért él egyedül?

– Nem tudom. Mindig egyedül élt. Úgy értem, mióta az eszemet tudom. Lehet, hogy korábban. Nem tudom.

– Féltek tőle. Ez a privát Szerződése. igaz?

– Hát biztos igaz. A fenébe!

Ekkor értünk oda egy földikígyó teteméhez. Az összetekeredett zöld test a föld felszínére jött, úgy múlt ki, hogy a nap égette talajba harapott – itt nem borította fű, a lovak patái a homokkövet karcolták. A lentről induló kövesedés viszont északi irányból jött; itt ért véget.

Először azt hittük, hogy még él. Kétszer megtekeredett zöld test, amely több mint egy méter magasra emelkedik, mozdulatlan – ennyi. Sjanna nem tudhatta, hogy elpusztult-e.

– Micsoda bestia! – szisszent föl csodálattal, és lehajolt a nyeregből. Mielőtt megállíthattam volna, kinyújtotta a karját, és megérintette a szörnyeteg pikkelyes bőrét. – Majdnem hideg. Brrr. Undorító. – A nadrágjába törölte a kezét.

Többször körbejártuk a hullát. Magasan állt a nap, Sjanna nyitott tenyerével árnyékolta be a szemét, a szeplőknél húzódott az árnyék vonala az arcán. Végül – ez elkerülhetetlen volt – elkapta a pillantásomat, amikor a kígyó helyett őt néztem. Nem vettem le róla a tekintetemet. Szélesen elmosolyodott, még mindig felemelt karral.

Így vigyorogtunk egymásra a Szörny teteme fölött, a lovak mozdulatlanul álltak, mint akiket megigéztek. Egy percig? Kettőig? Nem pislogtunk; bávatag öröm ült ki az arcunkra. Végül Amaránt prüszkölt egyet, hátralépett, és Sjanna leeresztette a kezét.

 

 

Nem vesztettünk el senkit, csak az Öreg Leonnak harapták le a lábát. Utána a hátsó melléképület verandáján üldögélt, levágott nadrágszárából vastagon bepólyált csonk látszott ki. Egy magas székre támasztva tartotta az égnek. – Jót tesz a keringésnek – mondta. Nem engedte ki a kezéből a palackot. Leküldött egy nagyobb kortyot, a Nap felé fordította a fejét, és összeszorított fogain át szűrte a szavakat:

– Most pedig Leon fityiszt mutat az ujjacskáival. – Az ilyen és ehhez hasonló dolgok miatt nem tudtam elfelejteni, hogyan viselkedtem aznap éjjel, pedig meggyőződtem arról, hogy senki sem tulajdonít neki jelentőséget, egyébként – emlékezett egyáltalán valaki arra, mikor szakadtam el a karavántól? Talán csak Larysa. Mindannyian szétszaladtak, ki előbb, ki utóbb; mindenki mentette a bőrét. Tehát ha valamiféle metafizikai gyávaságot láttam a zűrzavar alatt egy pusztán ösztönös cselekedetben, az csakis arról tanúskodik, hogy kivételesen érzékeny vagyok – egyenesen túlérzékeny a lelkiismeretem.? Lelki hipochonder vagyok. Aztán az Öreg Leon megint leitta magát, én meg azt gondoltam: „Én nem vagyok ők. Nem kell annak lennem.” Larysa kérdőn nézett rám. Valamilyen ürüggyel megszöktem a tanyáról.

Az egyik ürügy túlságosan is jó volt: visszavinni Amarántot. Két vasárnap múlt el a Perverzió óta, amikor visszamentem vele Bartlomiej udvarházába: pontosan egy napig tartott az út oda és egy napig vissza. Este értem oda, az öreg a kertben aludt a függőágyában. Amikor föleszmélt, úgy láttam, örül a látogatásomnak, ha jól fejtettem meg ironikus szentenciák és túlságosan széles mosolyok mögé rejtett hangulatát. Nagyon kifejező volt az arca, és előre pontosan megtervezett grimaszokkal szabályozta. Ha ilyen emberekkel találkozunk, önkéntelenül is a Forma szakértői, a színleg véletlenszerű viselkedés kódfejtői, a sóhajok és kacsintások rendezői leszünk – máris kezdett kialakulni a koponyám hátsó részében egy fáradhatatlan kis Megfigyelő, súgó és kritikus. – Gyanúsan csípősek ezek az esti fagyok. – Nem rosszabbak, mint az utóbbi évtizedben, úgy hallottam – feleltem, ez az „úgy hallottam” ereszkedő hanglejtéssel, hosszú kilégzéssel szólt, és megfelelő fejhorgasztással párosult.

Vacsora után átballagtunk a teraszra, a teleszkóphoz. Bartlomiej pipára gyújtott, jobb vállával a masszív konstrukcióra támaszkodva. Újhold volt, az éjszaka sötét, vörösen izzott a pipa. Ezzel mutatta az egyes csillagokat és csillagállásokat, egymás után nevezte meg őket. Nem volt részeg; én sem voltam az. Most mély, erős, prédikátorhoz méltó volt a hangja. Leültem a karosszék karfájára. Kicsit megfájdult a nyakam, mert egyfolytában forgattam a fejem Bartlomiej kezét és pipáját követve.

Abbahagyta, hogy válaszolhasson a kérdéseimre.

– Tudomány? És milyen tudományt lehet művelni? Hogy f ö l f e d e z h e s s e k ilyen dolgokat? Milyen eddig ismeretlen igazságokhoz lehet eljutni? És ha így is lenne, akkor ez valóban ésszerű? Nem hiszem, hogy megváltozott volna a konszenzus ebben a kérdésben.

Elmeséltem, milyen szónokokat hallottam a Vásáron.

– Akkor magad is látod. Nem csalódsz a nyelvben és a szándékban, amellyel a könyvek íródtak, mert ezeket, semmi kétség, szorgosan olvasod. Igaz, birtokomban van a tudás egy bizonyos szeletkéje, és a tudás megszerzésének módszereiből származó szokásokat követem – többé-kevésbé ugyanarra az elvre alapozva, amelynek alapján a szakácsnők őrzik a hagyományos kulináris receptek emlékét, és követik a konyhai babonákat. Csakhogy én nem táplálom még a hasznosság illúzióját sem, ami rájuk jellemző. Ez egyfajta életstílus emléke, az emberiség egy adott modelljének emléke.

Lehet, hogy ezért nem volt már semmiféle kérdés? Semmiféle abszolút titok?

– Ó, nyilvánvalóan vannak ilyenek, vannak. Ilyen a Sötét Anyag, az ismeretlen természetű hatalmas tömeg rejtélye, amelynek léte kizárólag a világmindenség sűrűségi egyenletéből következtethető ki, mert „észrevenni” lehetetlen. A legutóbbi hivatalos becslések szerint, amelyek fönnmaradtak a feljegyzésekben, még mindig több mint húszszázaléknyi tömeg hiányzott, annak ellenére, hogy egyes elemi részecskékre jelentős mértékű további terhelés jutott, emellett a Hubble-állandót is felülvizsgálták. De az mindenképpen meghaladja a lehetőségeinket, hogy választ adjunk az ilyen rejtélyekre. Akkor mit ajánlhatok neked?

Csak a csillagos éjszakákat, a szépség hagyományát vagy a teljességérzést, az öncélú [a forrás hiányos volt]

A kezét nyújtotta, én pedig fölálltam, és könnyedén meghajolva megszorítottam. Amikor a Megfigyelő engedélyezett egy mosolyt (egy csipet irónia, két csipet öröm), Bartlomiej mester már újra a csillagokat nézte.